Hogy mindjárt az elején lelőjem a poént: Mauritius hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt tizenöt évben. Leesett az állam, amikor kiszálltunk a hajóból Port Luis új cruise termináljánál. A modern épület mögött ott magaslott a város pénzügyi központjának impozáns látképe, ahol másfél évtizede még afrikai stílusú, (értsd: lepukkadt) kétszintes házak zsúfolódtak össze. A toprongyos népeket csinos járókelők váltották le a belvárosban. A kőbányai piac stílusról a plázák igényes világára tértek át, a boltok kínálata minőségi, de megfizethető.
Korán indultunk felfedezni a várost, hogy elkerüljük a hőséget, ezért a Blue Penny múzeumot még zárva találtuk. Igazából nem is nagyon érdekelt, már azon is ki vagyok bukva, hogy egy ország azzal szerez világhírnevet magának, hogy annak idején elrontottak egy feliratot a postabélyegen, és manapság van olyan nem normális egyén, aki képes ezért négymillió dollárt fizetni.
A múzeum köré épített bevásárlókomplexumban is csak egy hangulatos kávézó tárta ki kapuját a látogatók előtt, ezért inkább egy közeli parkot látogattunk meg, amit az útikönyvünk szerint a XVIII. században építettek a gyarmat tisztjei és prominens polgárai. „Les Jardins De La Compagnie a nyugalom oázisa” mondja az írás, de erről elfelejtették értesíteni az ott lakó, gyümölcsevő denevéreket, akik akkora patáliát csaptak a komfortosabb faágak birtoklásáért, hogy még a park szobrainak szisztematikus lefosását is felfüggesztették.
Tovább sétáltunk a központi piac felé, és ámulatom csak fokozódott. A kikötőből induló sugárút határozottan gazdagságot sugallt, csak ahogy a régi negyed felé haladtunk, kerültek elő a jól ismert épületek, és az afrikai hangulatot árasztó piac. Vagy inkább indiait? Nem is tudom. Mauritius lakosságának közel hetven százaléka ugyanis indiai származású, akiknek őseit még a brit telepesek csábítottak ide a gyarmati időkben, hogy legyen, aki betakarítja a cukornádat. Vicces, hogy az angol szálak lépten-nyomon fellelhetők a szigeten (pl: balra tarts a közlekedésben), mégis a helyiek inkább franciául beszélnek, vagy annak egy creol változatát használják. Amikor a portugálok felfedezték a szigetet, még senki nem lakott itt. Aztán a XVII. században megérkeztek a holland telepesek, ők már hoztak magukkal munkaerőt, konkrétan rabszolgákat, akik az ültetvényeken dolgoztak. Őket elzavarták a franciák, akiket pedig az angolok a XIX. század elején. Mauritius 1968-óta független és ’92-ben szakítottak a brit nemzetközösséggel is. A fiatal köztársaság igazán nagy fejlődést az elmúlt két évtizedben ért el. Azt gondoltam, hogy a turizmusfejlesztésnek köszönhetik, hogy itt tartanak, de nem. Vagy legalábbis nem ez a fő bevételi forrásuk, hanem a pénzügyi szektor. Banki szolgáltatásokat nyújtanak legalább kilencezer, itt alapított offshorecégnek. Akárcsak Szingapúrban… Hallod, Péter? Lehetne ez is egy kiút a mocsárból.
A közeli Jummah Masjid-mecsetet a látnivalók között sorolta fel a Google, ezért felkutattuk néhány háztömbbel odébb. Kívülről nem egy nagy durranás. Először azt hittem, zárva van, de a kovácsoltvas-kaput betolva bejutottam a belső kertbe. Már levettem a cipőmet, hogy körülnézzek a százharminc éves imahelyen, amikor egy morcos muzulmán odajött és közölte, hogy nincs keresnivalóm az intézményben. Jaj, mindjárt sírva fakadok, hogy nem láthatom közelebbről a kopott padlószőnyegeteket és a takonyzöldre mázolt, üres falakat! Szó nélkül visszahúztam a csukámat, és a keresztények felsőbbrendűségével a tekintetemben elhagytam a helyszínt. Érdekesség, hogy bár a lakosok kétharmada indiai származású, csak a fele hindu vallású. A keresztények aránya 33%, Allah törvényeit 17% követi a szigeten.
Aapravasi Ghat „Bevándorlási Központ” egy épületkomplexum a brit gyarmati időkből, amelyen 1849 és 1923 között félmillió indiai szerződéses munkás haladt át. Társadalomtörténeti szerepét az UNESCO 2006-ban ismerte el, amikor világörökségi helyszínné nyilvánították. Ma ingyenes múzeumot találunk a helyén. A közeli Fort Adelaide citadella szintén látogatható, de az 1840-ben épült erődből megmaradt falak nem lépték át az ingerküszöbömet, ezért visszasétáltunk a kikötőben lévő bevásárlóközponthoz egy könnyű ebédre. Útközben beugrottunk abba a híres, nevezetes postahivatalba, ahol azt a bizonyos Kék Mauritius bélyeget elrontották 1847-ben. Amikor utoljára itt jártam, még működő posta volt, képeslapot is fel lehetett adni a kétpenny-s, kék bélyeg másolatával. Most egy kis múzeumot rendeztek be, érdemes körbe szaladni főleg, hogy nem kérnek érte pénzt.
Délután buszra szálltunk, hogy a megtekintsük a várostól északra fekvő, Sir Seewoosagur Ramgoolamról elnevezett kertet. Inkább egy nagy trópusi parknak mondanám, ahová a helyiek kijárnak piknikezni, a turisták pedig gyönyörködhetnek a kerti tavakban terpeszkedő vízililiomokban.
Innen nincs messze a Château de Labourdonnais, egy szépen helyreállított, XIX. századi, gyarmati stílusú kastély, gondozott kerttel. A neoklasszikus, tikfából készült kúria korabeli bútorokkal berendezett szobáiban képet kaptunk a gyarmati idők gazdagjainak életéről. Ez a birtok a három, ma is prosperáló cukornádültetvényes egyikének tulajdonában áll, akinek megtapasztalhattuk vendégszeretetét egy rumkóstoló formájában. Nem akartuk megsérteni a vendéglátókat, ezért mind az öt, elénk rakott helyi specialitást megkóstoltuk. A buszunkat már a tengerészlépésre jellemző dülöngéléssel közelítettük meg.
Másnap, korán reggel ismét buszra szálltunk, hogy felfedezzük a sziget déli, hegyvidékes részeit. Szervezett út keretén belül zajlott a túra, ezért nem ért meglepetésként, hogy az első programpont már megint egy csapda volt. A „hajómodell gyár” elnevezés egy butikot takart, ahol árultak ugyan néhány hajómakettet, de a termékeik nagy részét a szuveníráru és hamisított márkás ruhák tették ki.
Túl voltunk rajta, majd egy órás buszozás után elértük az első, igazi látványosságot, a Ganga Talao krátertavat, ami 550 méterrel a tengerszint felett húzódik néhány lankás domb ölelésében. Ez a legszentebb hindu zarándokhely Mauritiuson, már messziről látszik a dombtetőn álló, 33 m magas Siva szobor háromágú szigonnyal és egy most készülő másik istenség. Isten tudja melyik, annyi van nekik. A tóparton további szobrok várják, hogy a hívők letegyék áldozataikat, és elmormoljanak egy imát. Van néhány épített szentély is, amik méltatlanok a hely szelleméhez, inkább egy elhagyatott divatáru üzletnek néznek ki, amelybe a tulaj néha visszajár, hogy kellően retkes környezetben elfogyassza az ebédjét. Ahhoz képest, hogy hitük szerint, maga Siva hordta ide a Gangesz vizét, kicsit többet is költhetnének karbantartásra, takarításra.
A következő útszakaszon támadt egy kis nehézségünk, mert a vasárnapi jó időt kihasználva, a helyiek feljöttek a hegyekbe guavét szüretelni. A sok útszélén hagyott autó miatt gyakran nem fért el a busz, amin csak a dudálás és anyázás segített. Végül átvágtuk magunkat a kritikus szakaszon, és meg sem álltunk a Black River Gorges Nemzeti Parkig. Az esőerdő egyik szirtjén kiépített kilátópontról tekinthettünk le a mélybe.
Néhány fotó után folytattuk is utunkat a sziget másik látványossága felé, a Chamarel községnél található Hétszínű Föld parkba. Ennek a magántulajdonban lévő parknak az érdekessége, hogy a dzsungel közepén egy 625 holdas területen nem nő növény néhány salakdombon. A dűnék vastagsága elérheti a 15 métert is, és az ősi geotermikus tevékenység nyomait őrzik. Különböző ásványi anyagok színezték meg a terméketlen talajt, innen a hangzatos „hétszínű” jelző, de valójában ez a barna különböző árnyalatait jelenti. Marketingfogásnak viszont remek. Az elmúlt években itt is fejlesztettek: egy épített gyalogúton járhatjuk körbe a területet, és még egy teknősneveldét is kialakítottak, hogy kapjunk még valamit a pénzünkért. Egy büfé és az elmaradhatatlan szuvenírüzlet állta utunkat, de sikeresen elértük a buszunkat, ahol elviselhetőbb klíma várt. Meglátogattuk a közeli Chamarel-vízesést, majd a nap zárásaként a Le Morne Brabant-félsziget nyilvános strandján kaptunk másfél óra szabadidőt.
Nem állítom, hogy Mauritius számtalan, fehérhomokos strandja közül ez lenne a legszebb, de jól esett a langyos tengervízből visszatekinteni az 556 méteres bazaltmonolitra, ami a második UNESCO világörökség helyszín a szigeten. A hegy önmagában is látványos, de valójában a kulturális örökségük része. A XVIII-XIX. században menedékül szolgált az ültetvényekről szökött rabszolgák számára. A hegy meredek, szinte megközelíthetetlen sziklái és barlangjai természetes erődítményt biztosítottak nekik. A szájhagyomány szerint a hegy a rabszolgák szabadságért folytatott küzdelmének, szenvedésének és áldozatvállalásának jelképévé vált.
Fotók
◄Előző kikötő: Seychelle-szigetek Következő kikötő: Réunion►
