Grenada

 Grenadáról csak annyit tudtam korábban, hogy személyesen Kolumbusz Kristóf fedezte fel, és hogy egy darabig a franciák uralták, majd a brit birodalom része lett. Valamint, hogy ’79-ben egy katonai puccsal kubai típusú forradalmat csináltak, amit az amerikai tengerészgyalogosok pár nap alatt levertek. Hogy igazán mi vár a 118 ezer lakosú, fél Budapestnyi területű szigeten, csak akkor tudtam meg, amikor kikötöttünk a főváros, Saint George két turistahajót befogadó kikötőjébe. A karibi sokszínűség itt is jellemző a házakra, de amíg Barbadoson a fa a fő építőanyag, itt a tégla és a beton. Pedig itt sem gazdagabbak az emberek, ez látszik az autók húsz év feletti átlagkorán, és az afrikai szerénységű üzletek kínálatán. Másik szembetűnő különbség a vulkanikus hegyek látványa. Errefelé kevés a hívogató strand, trópusi növényektől zöldellő, meredek sziklafalak emelkednek ki a tengerből. Nincsenek nagy szállodák, a kisebb szálláshelyek száma is erősen korlátozott, így elkerüli a turizmus. A grenadaiak többsége jól elvan így ezzel, ők a nyugalmat szeretik. Ez már abból is meglátszik, hogy mennyire kevesen laknak a városban. A lakosság többsége egészen lehetetlen helyeken, a meredek hegyoldalakon húzzák fel nem kicsi házukat. Külön szerencséjük, hogy a nálunk drága szobanövényekként ismert virágok itt úgy nőnek a kertekben, mint a gyom. Két méter magas krotonok, leanderek, és bougenvilleák keretezik a nyírt gyepet, a telek mögött pedig ott magasodik a hegy, ahol dudvaként nőnek a kókuszpálmák, kakaó- és mangófák. A papagájvirág itt nem vágott növény, hanem az árokpart látványának része. Az összképet erősen csorbítja a sok elhagyatott ház, és tákolt szükséglak. De büszkék az ingyenes orvosi ellátásukra, a két egyetemükre, ahol szintén ingyenes az oktatás, és az egy darab KFC étteremre. Nyilván a stadionjukra is büszkék, bár nem hallani, hogy komoly eredményeket ért volna el a grenadai fociválogatott. (Mondjuk, ilyet tudok mutatni Európában is.)

A délelőttöt Saint George felfedezésével töltöttük. Felmásztunk az erődhöz, ahonnan elzavart egy biztonsági őr, meglátogattuk a három nagy templomukat, amiből csak egy volt nyitva, majd lesétáltunk a piacra, magunkba szívni a hangulatot és a frissen fogott halak illatát. Délutánra befizettünk egy buszos kirándulásra, ami egy kakaógyárba és egy vízeséshez vezetett.

Az MSC, akárcsak bármelyik hajótársaság, partmenti túrák szervezésével egészíti ki a bevételét. Valójában ezek kis, helyi utazási irodák ajánlatai, ők csak ráteszik a saját hasznukat, és azzal borzolják a kedélyeket, hogy ha az ő kirándulásukon akad el valaki, azt megvárja a hajó, ha az egyénileg intézett (tehát olcsóbb) útra fizetsz be másnál, akkor nem késhetsz egy percet se, mert gond nélkül otthagynak. Mi az utunk során az összes verziót kipróbáljuk, ez volt az első kirándulás, amit az MSC-nél foglaltunk. Két nappal korábban kaptunk egy részvételijegyet, amin feltüntették, a találkozó időpontját, és helyét. Azt is mutatta a kártya, hogy hányas számú buszra kell majd felszállnunk. Három-négy útmutató tábla és két hosztesz irányított ki a kikötő előtt várakozó buszokhoz. Ott megkerestük a mi járművünket, egy 16 személyes Nissan típusú kisbuszt, amelyre veterán japán bácsikák is csak halványan emlékezhetnek, hogy mikor gyártották. Bepréseltem magam egy félemberre méretezett ülésbe, majd némi késéssel, de végre útnak indultunk. A szélesnek egyáltalán nem mondható, kanyargós, partmenti út baloldalán hajtott a sofőrünk, néha csak öt centire a tátongó mélységtől. A kedélyeket tovább borzolta, hogy időnként trópusi zápor permetezte a húsz százalékos emelkedőket. Persze, hogy eszembe jutottak a képek a híradóból, ahol turistákkal tömött busz landolt a szakadék fenekén, de az ötvenes évei végén járó sofőrünk és egyben idegenvezetőnk rutinos biztonsággal centizte ki a padkákat, miközben egy drótból tákolt headseten osztotta a tudnivalókat.

A „csokoládégyár” egy kis üzem volt egy hegyi falu legutolsó utcájában. Sorban álltak a kisbuszok, de a helyi kísérők felkészültek a rohamra, több emberük is foglalkozott a bamba fehéremberekkel. A mi lányunk, jamaican english (itt mindenki ezt a dialektust tolja) kiejtését csak félig értettük meg, de mivel már eleget láttunk kakaóbab fermentálást, csak arra voltunk kíváncsiak, itt milyen léptékben űzik az ipart. Nos, ha számegyenesen akarnám ábrázolni, ahol nulla a dominikai erdő mélyén megbújó tanya, a maga kőkorszaki módszereivel, és száz a Zürich közelében működő Lindt csokoládégyár, akkor ez egy erős tízest érdemel. A beígért kóstoló néhány csokimorzsában merült ki, amit az élelmesek egyből behabzsoltak, viszont meg lehetett vásárolni egy egész táblát a helyi különlegességből, és csak egy kicsit drágábban, mint az említett svájci márka.

A Concord-vízeséshez vezető hegyi út olyan állapotban tekergőzött egy patak mentén, hogy még terepjárós időszakomban is elgondolkoztam volna, hogy bevállaljam-e. Mentségükre legyen mondva, már építik az új utat, csakhogy ez pillanatnyilag tovább nehezítette a feljutást. Ezután a zuhatag kifejezetten megnyugtató látványt nyújtott. Egészen addig, amíg egy HVCS (helyi vagány csávó) el nem kezdett felmászni a vizes sziklákon. Sejtettem, hogy le akar ugrani, ilyet már láttam Jamaicán, Rick Caféjában, ahol bátor kölykök ugrándoznak húsz méter magasból a vízbe, némi baksis reményében. Ott ez karibi hangulatban, élő zene mellett zajlik, ahol a vendégek ingyen élvezhetik a naplementét. Itt egy prosztó büfét építettek a látvány elé, és csak belépőjegy ellenében juthatunk le a fényképezőhelyre.

A visszafelé vezető úton megállapítottuk Katával, hogy sok szép hegyoldalt láttunk, de nem itt fogjuk tölteni a nyugdíjas éveinket. Pedig Grenadán 208 ezer dollárért vehető állampolgárság útlevéllel, amivel 141 országba lehet vízummentesen utazni.

Fotók később

◄Előző kikötő: Barbados Következő kikötő: Curaçao►