Ifjú koromban hallottam először a „messzeföldön híres” salzburgi Hellbrunni kastélyról és annak parkjában megtekinthető vízi játékokról. Lelki szemeim előtt megjelent a vegasi Belaggio Casino szökőkútját alázó, szemet gyönyörködtető élmény, és rögtön fel is került a nem létező bakancslistámra. Többször bejártam már Mozart városának ódon utcáit, még a Stiegl sörgyár múzeumába és a Red Bull hangárjába is elvetődtem, de valahogy mindig kimaradt a programból a Salzburgtól délre eső látványosság. Ennek az áldatlan állapotnak vettetem véget a hétvégén.
Talán nem volt a legjobb választás pünkösdkor menni, mert a déli órákra már csak a leghátsó (fizetős) parkolóban maradt hely, de a tömeg viszonylag jól eloszlott a 60 hektáros parkban és a hatalmas kastélyban, még akkor is, ha ennek csak töredékében van valódi látnivaló. (A büfét és a szuvenírboltot nem számolom ide.) A 15 eurós jegy megvásárlásához csak rövid sort kellett végigállni, és amikor a pénztáros átnyújtotta a belépőt, bekarikázott rajta egy másfél órával későbbi időpontot azzal, hogy a vízi játékokhoz csak abban a minutumban tudunk bejutni. Nagy kár, mert a kastély alapos mustrája sem tartott sokkal tovább fél óránál úgy, hogy a teljes audioguide szöveget (ami magyarul is elérhető) végighallgattuk.
A XVII. századi főépületnek csupán egy szintje látogatható, ahol néhány freskó mellett értelmezhetetlen kiállítási tárgyakat tekinthetünk meg. Túl sok szót nem is vesztegetnék rá, mert az építtető érsek úr szerény, reneszánsz stílusban megálmodott víkend háza, mint múzeum, nem férne fel az osztrák kastélyok top százas listájára.
A megadott időpontban megjelentünk a bejárattól jobbra eső kertkapuhoz, ahol egy újabb audioguide-ot nyomtak a kezünkbe. Amíg a valódi guide-ot vártuk, meghallgathattuk a vicces kedvű egykori tulajdonos, Markus Sittikus motivációit, amikor vendégeit váratlan vízsugarak fröcskölésével szívatta. Látványos szökőkutak helyett inkább fura szobrok és középkori díszletek vártak a gondosan karban tartott kertben, amelyekből a legváratlanabb pillanatban víz tört elő, hogy aztán a gyanútlan turisták visítva ugrándozzanak arrébb. Kicsit illúzióromboló, hogy a spriccelést még most is emberek intézik, akik még csak el sem bújnak túlzottan. Bőszen tekergetik az egy colos, szabvány golyóscsapokat, amikor gyerekek kerülnek a képbe, de a fényképezőgép nélküli felnőtteket sem kímélik. Mennyi móka, kacagás! Nagyjából, mint amikor a Vidámpark (szintén középkort idéző) elvarázsolt kastélyában egy légbefúvó fellebbentette a lányok szoknyáját. Azt hiszem, ezzel nagyjából be is lőttem milyen korosztálynak ajánlom az attrakciót, sajnos én kb. ötven évet késtem a látogatással.
