Emberek, nagy a baj! Kína elhúzott mellettünk, mint Nils
Holgersson fölött egy Gripen. És a mellettünk alatt ezúttal nem Magyarországot
értem, mert azt még Románia is könnyedén állva hagyta, hanem egész Európát
ámblok.
Húsz éve egy üzleti úton jártam Sanghajban, és már akkor
meglepett, hogy a kínaiak átültek a bicikliről az autóba, és hogy a metróba már mágneskártyával lehet lejutni, de úgy gondoltam, hogy ez csak egy kirakatváros,
Kína egésze nyilván nem ilyen. Hiszen, honnan tudnák előállítani olyan olcsón
azt a sok bóvlit, amivel elárasztják a világot, ha nem egy marék rizsért
dolgoznának a munkások. Most felkészültebben vágtam neki az útnak, így a sokk
már itthon megtalált. A kínai átlagkereset (amibe a legutolsó ujgur kis falut is
beleértjük), nettó 350 ezer forint felett van, de Sanghajban ugyanez a
szám már meghaladja a 600 ezret. (Most már értem, miért jönnek ide akkugyárat
építeni.)
Idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a Négy Tigris eredetileg
nem egy kőbányai piac volt, hanem azoknak a távol-keleti országoknak a
gyűjtőneve, akik a hatvanas évektől csodaszámba menő gazdasági fejlődést
produkáltak, ami meghozta az emberek jólétét is. Valami ilyesmi tapasztalható
meg a XXI. századi Kínában, és ez az, amire mi is vágyunk immár 1128 éve, de úgy tűnik... Áh, inkább hagyjuk!
Három legfontosabb intézni való, mielőtt elutaznál Kínába
1. Ezért első dolgom volt letölteni egy applikációt
(Alipay), amihez hozzárendeltem a bankkártyám adatait és már működik is
(Kínában). A tapasztalataim jók voltak, flottul fizettem vele mindenhol,
csakhogy ez a rendszer állandó internetkapcsolatot igényel.
2. Ezért beszereztem egy e-sim kártyát (nem minden készülék alkalmas hozzá), amelynek segítségével két hétig felcsatlakozhatok a Chinacom mobilinternet-hálózatára. Bármennyire is ez tűnt a legjobbnak, sajnos az Airalo céget nem tudom javasolni, mert nekem csupán két városban működött a net, az összes többiben képtelen volt felcsatlakozni a hálózatra, és így értelemszerűen fizetni sem tudtam a boltokban.
3. A Nagy Kínai Tűzfalról még fogok írni, előzetesen csak annyi, hogy a rezsim korlátozza bizonyos oldalakhoz való hozzáférést, így blokkolja a Google szolgáltatásokat is: nincs Gmail, térkép, Youtube, stb. Ez ellen hatékony védekezésnek tűnt egy VPN beszerzése. (Ez egy kis program, amivel átvághatjuk a rendszert.) Hosszas kutatás után megállapítottam, hogy az ExpressVPN a legbiztosabb alkalmazás, ezért előfizettem a szolgáltatásra, egy hónapra 13 dollárért, de csak néhány napig működött kintlétem során, ezért egy hétig nem fértem hozzá az e-mailjeimhez. (Mentségükre legyen mondva, hogy a reklamálási procedúra végén visszafizették a pénzem.)
Rendkívül bosszantó, ha egy ilyen alapos felkészülés (és költségek) után, odakint derül ki, hogy nem működik a rendszer. Sajnos már javában róttam Kína utcáit pénzváltási lehetőség után kutatva, és kénytelen-kelletlen, a meglehetősen veszélyes nyílt wifi hálózatokra hagyatkoztam, amikor tudomásomra jutott, hogy a repülőtereken 40 dollárért árulnak olyan telefonkártyákat, amivel két hétig korlátlanul netezhetünk, és aki ezt veszi meg, még a blokkolt tartalmakhoz is hozzáfér. (Más kérdés, hogy a kínai hírszerzés is a levelezésükhöz.)
Peking
A Qatar Airways járatával, Doha érintésével jutottunk el a kínai főváros új nemzetközi repülőterére. Mire a délutáni csúcsforgalomban bearaszoltunk a belvárosba, épp csak annyi időnk maradt sötétedés előtt, hogy sétáljunk egyet az Olimpiai parkban.
2008 nyarán itt tartották a 29. nyári olimpiát. Magyarországot 174 sportoló képviselte 20 sportágban. Elég ramatyul szerepeltünk, mindössze 3 aranyérmesünk volt. Vajda Attila kenu, Janics-Kovács páros kajak, és a vízilabda válogatott. Az öt ezüst- és két bronzéremmel az éremtábla 21. helyén végeztünk. (2004-ben, Athénban még 8 arannyal a 12-ek voltunk, 2012-es Londoni játékokon szintén 8 arannyal, 4 ezüsttel és 6 bronzéremmel sikerült a 10. helyet megkaparintanunk.) Nem úgy a kínaiak. Amikor megkapták a rendezési jogot, pénzt, energiát nem kímélve „edző” táborokat hoztak létre, hogy az előttük álló kilenc évben „kitenyésszenek” néhány aranyesélyes sportolót. Meg is lett az eredménye, az éremtáblázaton hatalmas fölénnyel végeztek az USA előtt, ami teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy az ő rendszerük jobb, mint a rothadó nyugati demokráciák.
Csak még egy utolsó adat: 43 milliárd dollárt költöttek a kínaiak az olimpiára, ami hússzorosa az Atlantában megrendezett játékoknak, de még az utána következő Londoni rendezvénynek is a négyszerese, pedig az angolok abba már beleszámolták a teljes városi infrastruktúra fejlesztését is. (Drótkötélpálya a Temze felett és hasonlók.)
Az Olympic Green nevű park népszerű hely a környéken lakók számára, de a vidékről fellátogató turisták is szép számban elzarándokolnak ide. A szmoggal keveredett délutáni szürkületben nem a legszebb oldalát mutatta a közvetítő torony, de a híres Madárfészek stadion is csak egy felállványozott gáztartálynak tűnt. Aztán, ahogy leszállt az este, kigyúltak a fények, és sikerült egy-két elfogadható fotót kattintani. A napot egy hagyományos, családi étteremben zártuk, ahol a fogásokat egy forgóasztalra helyezik ki, és onnan csipegetnek pálcikáikkal az éhes vendégek. Aki nem bánik jól az eszközzel, azzal könnyen megeshet, hogy éhes is marad. (A legtöbb helyen, némi unszolásra azért tudnak villát keríteni.)
Másnap nyakunkba vettük a várost, és az első meglepetés ekkor ért. Tiszták az utcák, ápoltak a parkok és a közlekedési kultúra is sokat változott, mióta itt jártam. (Nyilván a temérdek megfigyelő kamerának és trafipaxnak köszönhetően.) Már nem akarja minden autós legyűrni a másikat, és nem tekintik versenypályának az egész várost behálózó széles úthálózatot. Az autópark elképesztően modern, alig látni tíz évnél öregebb személygépkocsit. Főleg a kínai márkák népszerűek, de rengeteg európai és japán modell is látható. Az elektromos autók aránya nagyjából egyharmad (saját sac/kb), és itt is zöld rendszámmal különböztetik meg őket. Elképedtem, mennyi BMW és Mercedes rohangál, de Porsche, Maybach és Cadillac is látható szép számban. Miután egyre több kíninak van pénze megvásárolni ezeket a modelleket, komoly probléma a közúti közlekedés az állandó dugók miatt. A helyi tanács ez ellen úgy próbál meg védekezni, hogy mesterségesen visszafogják az új rendszámok kiadását (állítólag 2000 db/év egy nyolcmilliós városban), és a szmogra hivatkozva is (nem nehéz) gyakran korlátozzák az autóhasználatot.
 |
| A téliesítő szett extra felszerelés |
De nehogy azt higgyük, hogy a szegényebbek biciklivel járnak. Frászt. A megszámlálhatatlan, olcsón bérelhető közösségi kerékpár hiába várja, hogy odébb kerekezzenek vele, mert a pekingi melós elektromos robogóval jár munkába. (Kipufogós robogót nem is láttam.) Nem csoda, hiszen 100 és 300 ezer forintért árulnak pofás modelleket, amelyek akár száz kilométert is elrobognak két-három órás töltés után. Nekünk, gyalogoknak sok fejfájást okoztak a néma csendben suhanó járművek, amelyek a legváratlanabb irányból törtek az életünkre. Merthogy a közlekedési szabályokat annyira lazán értelmezik, hogy még a piros lámpát is csak ajánlásnak tekintik, csak a lúzerek állnak meg előtte. A móka kedvéért legtöbben még a világítást sem kapcsolják be sötétben, de a bérbicikliken eleve nincs lámpa. Talán jobb is, hogy Kínában nem vezethet külföldi, mert valószínű feldöntenék a bérautóval egy-két motoros kollégát.
A turistának marad a metró, és a jól szervezett buszhálózat. A 24 vonalból álló, és 800 km hosszú földalatti hálózat teljesen automatizált és elképesztően olcsó. (A belvárosi közlekedést megúszhatjuk 150 forintból.) Nem csoda, hogy folyton zsúfolt, van olyan nap, amikor 13 millió utas veszi igénybe. Ezért az utolsó öt éves tervben további száz kilométeres bővítést irányoztak elő az elvtársak.
Első kulturális célpontunk az egykori óváros helyén található Ég temploma volt, ami egy kis előtanulmányt igényel, mert az útikönyvek taoista épületegyüttesként emlegetik. Márpedig a taoizmus nem klasszikus vallás, nincs szükség imádkozásra, ergo templomra sem. A taoizmus inkább filozófia, amely elfogadja a világot olyannak amilyen, és a szakadatlanul változó folyamatokat (tao) természetesnek tartja, és azt hirdeti, hogy nem szabad ellenállni ennek az erőnek, hanem hozzá kell igazítanunk a cselekedeteinket. (Nesze semmi, fogd meg jól!) A részleteket Lao-ce (feltételezett bölcs) írta meg még Krisztus előtt öt-hatszáz évvel, csakhogy a materializmus filozófiáját nehezen fogadja be a pórnép, ezért a misztikum a vallások szintjére emelte.
Mindegy is, minket amúgy is csak építészetileg érdekelt, és ebbéli igényünket messzemenően kielégítette az 1420-ban emelt építmény, ahová a császárok jártak évszázadokon át őseik előtt tisztelegni, és jó termésért fohászkodni. Most semmilyen szakrális jelentősége nincs, viszont remek turistacsalogató. Özönlenek is az emberek népes csoportokban Kína minden tájáról (és esetünkben Magyarországról). A hűvös októberi hétköznapon is több ezren tették tiszteletüket, hogy aztán egymást taposva fotózhassák az arannyal pingált oszlopokat és a gyér berendezést. Állítólag néhány éve még be lehetett menni a szentélybe, de a tömeg olyan kezelhetetlenné vált, hogy most már csak kívülről kukkanthatunk be az ajtókon.
A főépületen kívül még számos kapu és udvar együttesen képezi az Ég templomát, amelyet egy élettel teli park vesz körül. Emlékszem, amikor először láttam tai-chizó néniket egy parkban, New York kínai negyedében, azt gondoltam, majomkodás az egész, néhány exhibicionista ázsiai származású egyén részéről, de most meggyőződhettem, hogy igencsak komolyan veszik magukat, és átszellemülten tolják a figurákat (érjen is az bármit). Aki meg már unja a karlengetést, azok tollaslabdás tengóval múlatják az időt. Vicces, ahogy a hetvenéves hölgy oxival passzolja tovább a tollast.
Innen a Láma-templomhoz zarándokoltunk, ami az egyik legnagyobb és legjelentősebb tibeti buddhista monostor a világon. Eredetileg eunuchok számára készült, még a XVII. század végén, aztán átalakították az éppen regnáló császárnak, aki a fele ingatlant átadta a szerzeteseknek. 1949-ben, a kínai polgárháború idején a templomot bezárták és műemlékké nyilvánították. Csak 1981-ben nyitották meg a nyilvánosság előtt, akik mindmáig csodájára járnak a 26 méteres Maitreya Buddha-szobornak, amelyet egyetlen szantálfából faragtak ki.
A helyszínt áthatja a hit, és az imádság kultúrája. Bár a legtöbb hívő csupán annyit tesz, hogy meggyújt néhány füstölőt, és a négy égtáj felé meghajol háromszor. (Mennyivel egyszerűbb, mint végigülni egy órás misét.)
Érdekes, hogy a történelmi épületek elrendezései mennyire hasonlítanak egymáshoz, tök mindegy, hogy palotáról, kolostorról vagy egy templomról beszélünk. A téglalap alakú telket téglafallal veszik körül, amit egy méretes épülettel szakítják meg, ez kapuként funkcionál. innen egy keskeny udvarba lépünk, amit egy hosszúkás fogadóépület vagy „előszentély” zár le. Ezen áthaladva juthatunk el a következő udvarba, ahol egy újabb hosszúkás épület állja el az utunkat, és így tovább, attól függően, mekkora a létesítmény. Mindig az utolsó csarnokban találhatjuk a legnagyobb, legdrágább, stb. Buddha szobrot, vagy a császár privát részlegét. Az épületekben az a közös, hogy mindegyikbe egy harminc centi magas küszöbön kell átlépnünk, kész akadályfutás.
Elérkezettnek látom a pillanatot, hogy mielőtt még a további történelmi látványosságokról írnék, beillesszek egy puskát a dinasztiákról, akik uralták a mai Kína kisebb-nagyobb részét. (Türelmetlenek átugorhatják, csak azért szúrom be, hogy ne a levegőbe dobálózzak a nevekkel, vissza lehessen keresni később.)
|
A templomból kilépve egy hutongnál találtuk magunkat. A hutongok a régi Pekingre emlékeztetnek, amelyek sikátorait szürke téglás, cseréppel fedett, egyszintes házak szegélyeznek. Ezek közül a ma is látható legrégebbit még a Yuan dinasztia idején építették, de a hutong szó még a hétszázas évekből való és mongol eredetű. Jelentése: vízi kút. Sajnos nem tudtunk időt szakítani, hogy felfedezzük, mit rejt egy ilyen lakónegyed, mert buszra szálltunk, és a Peking északnyugati részén található Nyári Palotába ugrottunk ki, hogy a délutánt egy kellemes sétával töltsük, mert még nem jártuk le csonkig a lábunkat.
A Kunming-tó partján kiépített kertet és palotát az egyik Quing (Csing) kezdte építeni anyukájának ajándékba még 1750-ben, most pénzért mutogatják. A jegyet egy vonalkód leolvasóhoz kell érintenünk a kapunál, majd az útlevelet is beszkenneli a segítő ember, végül egy fotót készít a beléptető rendszer, és csak ezután engednek be. Ezt a procedúrát egyébként minden fizetős látványosságnál végig kell csinálni, mert a nagy testvér mindig tudni akarja, hol jársz. Erről majd még később írok, de most vissza a „Tiszta hullámok kertjébe”! A tópart rendezett, látszik, hogy folyamatosan karban tartják, de a tömeg itt sem kisebb. Újra kell értékelnem azt a magyar szólást, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”. Ez mától az én szótáramban annyit tesz: sokan vannak, de elférnek egy spájzban. A szólás update-elve így hangzik: annyian vannak, mint a kínaiak. Az országot járva az embernek az az érzése támad, hogy mind a másfél milliárd kínai éppen ott nyüzsög körülötte. Tolakodnak, hangoskodnak, de legalább már nem köpködnek (annyit).
A palota utolsó császári lakója Pu Ji, a Quing-dinasztia és egyben Kína utolsó császára volt, aki nyolcévesen trónfosztottá vált. Kalandos életének utolsó időszakát többek között a Nyári Palota kertészeként töltötte. Kigyomlálhatta a 300 hektáros területet, végig söpörhette Kína leghosszabb fedett járdáját, de legalább megúszta a kubikolást. A Kunming-tó ugyanis két négyzetkilométeres, mesterséges vízgyűjtő, és a földből, amit kitermeltek a medréből egy hegyet halmoztak a partjára. Ennek a tetejére került a palota.
A kijárathoz közeledve egy márvány hajót is megcsodálhatunk, ami praktikus lehet tengeri betegeknek, hiszen sohasem fut ki a vízre. Aztán még egy értelmezhetetlen, mű falut is láthatunk a csatorna partján, amivel Disneyland hatást váltanak ki a távozó látogatóból.
És még nincs vége a napnak. Hogy kimaxoljuk a kliséket, este egy hamisítatlan kínai cirkuszt látogattunk meg, ahol a változatosság kedvéért ismét csak tolongtak a népek. A többnyire akrobaták nyújtotta műsor szórakoztatónak bizonyult, bár tartottam tőle, ez is csak egy turista lehúzó hely. A motoros záró számtól leesett az állam, még sosem láttam öt mocist egy ekkora gömbben körözni.
Nincs is jobb, mint a napot szemerkélő esőben egy zsúfolt téren kezdeni. Igen, a Tienanmen térről beszélek, ahol 35 évvel ezelőtt vérbe fojtottak egy diáktüntetést, csupán azért, mert demokratikus reformokat szerettek volna. Még hogy demokrácia! Phö. Görögnek képzelik ezek a fiatalok magukat? Kérem, ez itt Kína, ahol egy gyilkos diktátor a példakép. Bár elismerik Mao Ce-Tung Sztálint idéző módszereit (milliókat kényszerítettek munka- és átnevelő táborokba, a gazdaságot káoszba, a társadalmat éhínségbe vezette, több mint húszmillió áldozattal.), még a „kulturális forradalom” okozta károkat is, megbocsájtják neki, és mauzóleumot emeltek földi maradványainak a tér egyik végében. Hiába hagyta meg a dikti, hogy hamvasszák el, ma is díszőrség védi bebalzsamozott testét.
A tér közepén egy obeliszk csúcsosodik, amit a nép hőseinek emeltek 1958-ban. Na, nem az összesnek, csak a XIX. és XX. századi forradalmi harcok mártírjainak. Közelében egy gigantikus virágkosár jelzi, hogy néhány napja ünnepelték a kínai újévet. Csoportok fotózkodnak, párok szelfiznek előtte. Már korábban is feltűnt, hogy többen fotóznak minket, de legalább igyekeztek titkolni. Itt viszont pofátlanul tolják az arcomba a telefonjukat, sőt egy kamasz srác meg is szólított: can I take a picture? És mielőtt még felocsúdhattam volna, már be is állt a szelfihez, majd kattintott egyet, és gondolom, küldte fel a Tiktokra, hogy a haverok lássák, mennyire menő. Próbáltam visszakérdezni tőle valamit, de csak bambán nézett rám. Úgy látszik eddig terjedt az angol tudása. Ezzel persze nincs egyedül, még a szálloda recepciósa is fordítógéppel válaszolt a legalapvetőbb kérdésekre is. Pedig nincs betiltva az angol sőt, még a közterületi tájékoztató táblák többségén is ott áll angolul a tartalom, közvetlenül az ákombákomok alatt. Latin betűket használnak az angol fonetikának megfelelően, csakhogy a kínaiban olyan hangok is léteznek, amelyek a világ egyik nyelvében sem, ezért néha káosz alakul ki. Főleg egy magyar weboldalon, ahol viszont sokan a magyar kiejtésnek megfelelően használják a betűket. Csakhogy itt van a legalapvetőbb szavunk a köszönöm. "Xièxiè" írja az angol, miközben a kezdő hangnak köze sincs az ixhez. A legtöbben (amerre én jártam) egyfajta selypítős "siesie" szót mormoltak az orruk elé. (Persze csak ritkán, mert Kínában az udvariasság értelmezhetetlen fogalom.)
A világ legnagyobb terének (440 ezer m2) másik végében áll a Tiltott Város kapuja. Na, ki tekint le ránk a Mennyei béke kapuja tetejéről? Természetesen Mao elvtárs. Úgy látszik, a kommunista vezér portréját tartották legalkalmasabbnak, hogy üdvözölje a félezer éves császári palota látogatóit. A tárgyszerűség kedvéért azért el kell, hogy mondjam, nem tapasztaltam személyi kultuszt az országban (na jó, minden pénznemen Mao feje virít), vagy propaganda plakátokat, mint mondjuk Thaiföldön a király képét, vagy... Hol is láttam még ilyen propaganda plakátokat?... Mindegy, majd eszembe jut.
Bevallom, a Tiltott Város kissé csalódást okozott. Ugyanaz a létra elrendezésű telek, csak minden nagyobb. Az óriási lekövezett udvarokat hatalmas hodályok határolják el egymástól, amelyeknek nem túl látványos a berendezése. És bár van bőven kő- és fafaragás, nem süt belőle a pompa és ragyogás, mint a már emlegetett thaiföldi királyi palotánál. A tömeg látszólag céltalanul kóvályog, inkább magukat fényképeztetik, mint a házakat. Annál is inkább, mert a látnivalóhoz elég nehéz hozzáférni. Egy órát sem töltöttünk ott, pedig isten látja lelkemet, hogy kíváncsi voltam rá. Az 1925-ben alapított Palotamúzeum a világ egyik legnagyobb kulturális együttese, leltára szerint a műtárgyak száma meghaladja az 1,17 milliót. Erre sem időnk, sem igényünk nem mutatkozott, annál is inkább, mert a fő attrakció csak ezután következett. Buszra szálltunk, hogy tiszteletünket tegyük a Kínai nagy falnál, de ennek egy külön fejezetet szentelek.
A Kínai nagy fal
Hol is kezdjem? Anélkül, hogy számadatokkal untatnám az olvasót, azért azt mindenképp rögzítem, hogy egy több mint 7200 kilométeres építményről beszélünk. Ez akkor is döbbenetes szám, ha a jó részét már megette az enyészet. Gondoljunk csak bele! Ez annyi, mintha Magyarországról elautókáznánk az afganisztáni Kandahárig. Persze csak kevés szakaszt újítottak fel és nyitottak meg a látogatók előtt, de így is nagy dilemma, hogy melyiket válasszuk. Szerencsénkre nem kellett Pekingbe visszatérnünk az este, így nem a fővároshoz legközelebb eső látogatópontokat választottuk. Jin Shan Ling-et nehéz megtalálni a térképen, pedig szépen kiépített turista körzet. Egyébként bármit nehéz megtalálni a GoogleMapen, mert egyrészt a kínaiak blokkolják az oldalt, másrészt szándékosan máshova helyeznek el látványosságokat a térképen. Régi, ruszki módszer az ellenség és a kóbor apácák megtévesztésére. Csakhogy ma már mindannyiunk zsebében ott lapul a GPS-szel felvértezett telefon, amivel könnyen meghatározhatjuk a pontos koordinátákat. Más szóval: bekaphatják!
Az időjárás kegyes volt hozzánk, amikor megérkeztünk a látogatóközponthoz. Egész nap lógott az eső lába, de a felhőtakaró kezdett vékonyodni, néha még egy kis kék szín is jutott a fotókra. Egy mikrobusz vitt el a kétszemélyes felvonóhoz, amivel könnyedén leküzdhettük a szintkülönbséget. A fal lábáig ugyan még kellett egy keveset gyalogolni, de már ott eltátottam a számat a látványtól. A bizsergető érzés, hogy végre eljutottam ide, még csak fokozódott, amikor felmásztam a toronyba és elém tárult a hegygerinceken kígyózó, monumentális, történelmi csoda. A felújított falszakaszok, mint ez is a Ming korszakban épültek. Mink a kisebbik körúton mentünk végig, ami alig három kilométeres, de a komoly szintkülönbségek miatt jóval többnek érezni. A fal itt kiváló állapotban van, és csak néhány bástyát hagytak meg romosan, gondolom, hogy az autentikus érzést fokozzák. Szinte hihetetlen, de alig találkoztunk az út alatt emberekkel. Már szinte hiányzott a tömeg. (Annyira, mint hátamra egy púp.) Miközben baktattam a mészkőből faragott kövezeten, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy alattam vajon hány holttest nyugszik. Egy legenda szerint az első császár (Qin) hadvezérének jövendőmondói azt jósolták, hogy csak úgy épülhet fel a Nagy fal, ha egy Van nevű embert, vagy helyette tízezer másikat befalaznak. Végül sikerült egy Van nevű embert találni, akit azonnal kivégeztek, és a falba applikáltak. (A mi Kőműves Kelemen sztorink durvább, mert ott élve falazták be az asszonyt.) Ettől függetlenül, az építési munkálatok során, bizonyítottan több tízezren vesztették életüket, akiket praktikusan a falba temettek el, így joggal nevezik a falat a világ leghosszabb temetőjének.
Gyalogosan ereszkedtünk vissza a völgybe, egészen a kisbusz állomásáig. A megfigyelés persze az erdőben sem lankad, szinte alig van holttér a kamerák szövevényes hálózatában. Egy amerikai youtuber lány örvendezett a csatornáján, hogy mennyire biztonságban érezte magát Kínában a kameráknak köszönhetően. Kétségtelen, hogy jó hatással lehet a bűnözési statisztikára, csak hát a kamera telepítői nem arra kíváncsiak, hogy ki lopja el a válláról a retikült. Aki soha nem élt még olyan rendszerben, ahol az állampolgárokat megfigyelik és jelentést készítenek róluk, az el sem tudja képzelni, mennyit árthat neki a hatalom, ha valami nem tetszik nekik. Az ifjú megmondó embereknek (influencer) pedig azt javaslom, mielőtt véleményt formálnak ebben a kérdésben, olvassák el George Orwell, 1984 című regényét, mert az író már a negyvenes években vizionált egy olyan világot, amit most Kína épít.
Folyt. köv...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése