Emberek, nagy a baj! Kína elhúzott mellettünk, mint Nils
Holgersson fölött egy Gripen. És a mellettünk alatt ezúttal nem Magyarországot
értem, mert azt még Románia is könnyedén állva hagyta, hanem egész Európát
ámblok.
Húsz éve egy üzleti úton jártam Sanghajban, és már akkor
meglepett, hogy a kínaiak átültek a bicikliről az autóba, és hogy a metróba már mágneskártyával lehet lejutni, de úgy gondoltam, hogy ez csak egy kirakatváros,
Kína egésze nyilván nem ilyen. Hiszen, honnan tudnák előállítani olyan olcsón
azt a sok bóvlit, amivel elárasztják a világot, ha nem egy marék rizsért
dolgoznának a munkások. Most felkészültebben vágtam neki az útnak, így a sokk
már itthon megtalált. A kínai átlagkereset (amibe a legutolsó ujgur kis falut is
beleértjük), nettó 350 ezer forint felett van, de Sanghajban ugyanez a
szám már meghaladja a 600 ezret. (Most már értem, miért jönnek ide akkugyárat
építeni.)
Idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a Négy Tigris eredetileg
nem egy kőbányai piac volt, hanem azoknak a távol-keleti országoknak a
gyűjtőneve, akik a hatvanas évektől csodaszámba menő gazdasági fejlődést
produkáltak, ami meghozta az emberek jólétét is. Valami ilyesmi tapasztalható
meg a XXI. századi Kínában, és ez az, amire mi is vágyunk immár 1128 éve, de úgy tűnik... Áh, inkább hagyjuk!
Három legfontosabb intézni való, mielőtt elutaznál Kínába
1. Ezért első dolgom volt letölteni egy applikációt
(Alipay), amihez hozzárendeltem a bankkártyám adatait és már működik is
(Kínában). A tapasztalataim jók voltak, flottul fizettem vele mindenhol,
csakhogy ez a rendszer állandó internetkapcsolatot igényel.
2. Ezért beszereztem egy e-sim kártyát (nem minden készülék alkalmas hozzá), amelynek segítségével két hétig felcsatlakozhatok a Chinacom mobilinternet-hálózatára. Bármennyire is ez tűnt a legjobbnak, sajnos az Airalo céget nem tudom javasolni, mert nekem csupán két városban működött a net, az összes többiben képtelen volt felcsatlakozni a hálózatra, és így értelemszerűen fizetni sem tudtam a boltokban.
3. A Nagy Kínai Tűzfalról még fogok írni, előzetesen csak annyi, hogy a rezsim korlátozza bizonyos oldalakhoz való hozzáférést, így blokkolja a Google szolgáltatásokat is: nincs Gmail, térkép, Youtube, stb. Ez ellen hatékony védekezésnek tűnt egy VPN beszerzése. (Ez egy kis program, amivel átvághatjuk a rendszert.) Hosszas kutatás után megállapítottam, hogy az ExpressVPN a legbiztosabb alkalmazás, ezért előfizettem a szolgáltatásra, egy hónapra 13 dollárért, de csak néhány napig működött kintlétem során, ezért egy hétig nem fértem hozzá az e-mailjeimhez. (Mentségükre legyen mondva, hogy a reklamálási procedúra végén visszafizették a pénzem.)
Rendkívül bosszantó, ha egy ilyen alapos felkészülés (és költségek) után, odakint derül ki, hogy nem működik a rendszer. Sajnos már javában róttam Kína utcáit pénzváltási lehetőség után kutatva, és kénytelen-kelletlen, a meglehetősen veszélyes nyílt wifi hálózatokra hagyatkoztam, amikor tudomásomra jutott, hogy a repülőtereken 40 dollárért árulnak olyan telefonkártyákat, amivel két hétig korlátlanul netezhetünk, és aki ezt veszi meg, még a blokkolt tartalmakhoz is hozzáfér. (Más kérdés, hogy a kínai hírszerzés is a levelezésükhöz.)
Peking
A Qatar Airways járatával, Doha érintésével jutottunk el a kínai főváros új nemzetközi repülőterére. Mire a délutáni csúcsforgalomban bearaszoltunk a belvárosba, épp csak annyi időnk maradt sötétedés előtt, hogy sétáljunk egyet az Olimpiai parkban.
2008 nyarán itt tartották a 29. nyári olimpiát. Magyarországot 174 sportoló képviselte 20 sportágban. Elég ramatyul szerepeltünk, mindössze 3 aranyérmesünk volt. Vajda Attila kenu, Janics-Kovács páros kajak, és a vízilabda válogatott. Az öt ezüst- és két bronzéremmel az éremtábla 21. helyén végeztünk. (2004-ben, Athénban még 8 arannyal a 12-ek voltunk, 2012-es Londoni játékokon szintén 8 arannyal, 4 ezüsttel és 6 bronzéremmel sikerült a 10. helyet megkaparintanunk.) Nem úgy a kínaiak. Amikor megkapták a rendezési jogot, pénzt, energiát nem kímélve „edző” táborokat hoztak létre, hogy az előttük álló kilenc évben „kitenyésszenek” néhány aranyesélyes sportolót. Meg is lett az eredménye, az éremtáblázaton hatalmas fölénnyel végeztek az USA előtt, ami teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy az ő rendszerük jobb, mint a rothadó nyugati demokráciák.
Csak még egy utolsó adat: 43 milliárd dollárt költöttek a kínaiak az olimpiára, ami hússzorosa az Atlantában megrendezett játékoknak, de még az utána következő Londoni rendezvénynek is a négyszerese, pedig az angolok abba már beleszámolták a teljes városi infrastruktúra fejlesztését is. (Drótkötélpálya a Temze felett és hasonlók.)
Az Olympic Green nevű park népszerű hely a környéken lakók számára, de a vidékről fellátogató turisták is szép számban elzarándokolnak ide. A szmoggal keveredett délutáni szürkületben nem a legszebb oldalát mutatta a közvetítő torony, de a híres Madárfészek stadion is csak egy felállványozott gáztartálynak tűnt. Aztán, ahogy leszállt az este, kigyúltak a fények, és sikerült egy-két elfogadható fotót kattintani. A napot egy hagyományos, családi étteremben zártuk, ahol a fogásokat egy forgóasztalra helyezik ki, és onnan csipegetnek pálcikáikkal az éhes vendégek. Aki nem bánik jól az eszközzel, azzal könnyen megeshet, hogy éhes is marad. (A legtöbb helyen, némi unszolásra azért tudnak villát keríteni.)
Másnap nyakunkba vettük a várost, és az első meglepetés ekkor ért. Tiszták az utcák, ápoltak a parkok és a közlekedési kultúra is sokat változott, mióta itt jártam. (Nyilván a temérdek megfigyelő kamerának és trafipaxnak köszönhetően.) Már nem akarja minden autós legyűrni a másikat, és nem tekintik versenypályának az egész várost behálózó széles úthálózatot. Az autópark elképesztően modern, alig látni tíz évnél öregebb személygépkocsit. Főleg a kínai márkák népszerűek, de rengeteg európai és japán modell is látható. Az elektromos autók aránya nagyjából egyharmad (saját sac/kb), és itt is zöld rendszámmal különböztetik meg őket. Elképedtem, mennyi BMW és Mercedes rohangál, de Porsche, Maybach és Cadillac is látható szép számban. Miután egyre több kíninak van pénze megvásárolni ezeket a modelleket, komoly probléma a közúti közlekedés az állandó dugók miatt. A helyi tanács ez ellen úgy próbál meg védekezni, hogy mesterségesen visszafogják az új rendszámok kiadását (állítólag 2000 db/év egy nyolcmilliós városban), és a szmogra hivatkozva is (nem nehéz) gyakran korlátozzák az autóhasználatot.
 |
| A téliesítő szett extra felszerelés |
De nehogy azt higgyük, hogy a szegényebbek biciklivel járnak. Frászt. A megszámlálhatatlan, olcsón bérelhető közösségi kerékpár hiába várja, hogy odébb kerekezzenek vele, mert a pekingi melós elektromos robogóval jár munkába. (Kipufogós robogót nem is láttam.) Nem csoda, hiszen 100 és 300 ezer forintért árulnak pofás modelleket, amelyek akár száz kilométert is elrobognak két-három órás töltés után. Nekünk, gyalogoknak sok fejfájást okoztak a néma csendben suhanó járművek, amelyek a legváratlanabb irányból törtek az életünkre. Merthogy a közlekedési szabályokat annyira lazán értelmezik, hogy még a piros lámpát is csak ajánlásnak tekintik, csak a lúzerek állnak meg előtte. A móka kedvéért legtöbben még a világítást sem kapcsolják be sötétben, de a bérbicikliken eleve nincs lámpa. Talán jobb is, hogy Kínában nem vezethet külföldi, mert valószínű feldöntenék a bérautóval egy-két motoros kollégát.
A turistának marad a metró, és a jól szervezett buszhálózat. A 24 vonalból álló, és 800 km hosszú földalatti hálózat teljesen automatizált és elképesztően olcsó. (A belvárosi közlekedést megúszhatjuk 150 forintból.) Nem csoda, hogy folyton zsúfolt, van olyan nap, amikor 13 millió utas veszi igénybe. Ezért az utolsó öt éves tervben további száz kilométeres bővítést irányoztak elő az elvtársak.
Első kulturális célpontunk az egykori óváros helyén található Ég temploma volt, ami egy kis előtanulmányt igényel, mert az útikönyvek taoista épületegyüttesként emlegetik. Márpedig a taoizmus nem klasszikus vallás, nincs szükség imádkozásra, ergo templomra sem. A taoizmus inkább filozófia, amely elfogadja a világot olyannak amilyen, és a szakadatlanul változó folyamatokat (tao) természetesnek tartja, és azt hirdeti, hogy nem szabad ellenállni ennek az erőnek, hanem hozzá kell igazítanunk a cselekedeteinket. (Nesze semmi, fogd meg jól!) A részleteket Lao-ce (feltételezett bölcs) írta meg még Krisztus előtt öt-hatszáz évvel, csakhogy a materializmus filozófiáját nehezen fogadja be a pórnép, ezért a misztikum a vallások szintjére emelte.
Mindegy is, minket amúgy is csak építészetileg érdekelt, és ebbéli igényünket messzemenően kielégítette az 1420-ban emelt építmény, ahová a császárok jártak évszázadokon át őseik előtt tisztelegni, és jó termésért fohászkodni. Most semmilyen szakrális jelentősége nincs, viszont remek turistacsalogató. Özönlenek is az emberek népes csoportokban Kína minden tájáról (és esetünkben Magyarországról). A hűvös októberi hétköznapon is több ezren tették tiszteletüket, hogy aztán egymást taposva fotózhassák az arannyal pingált oszlopokat és a gyér berendezést. Állítólag néhány éve még be lehetett menni a szentélybe, de a tömeg olyan kezelhetetlenné vált, hogy most már csak kívülről kukkanthatunk be az ajtókon.
A főépületen kívül még számos kapu és udvar együttesen képezi az Ég templomát, amelyet egy élettel teli park vesz körül. Emlékszem, amikor először láttam tai-chizó néniket egy parkban, New York kínai negyedében, azt gondoltam, majomkodás az egész, néhány exhibicionista ázsiai származású egyén részéről, de most meggyőződhettem, hogy igencsak komolyan veszik magukat, és átszellemülten tolják a figurákat (érjen is az bármit). Aki meg már unja a karlengetést, azok tollaslabdás tengóval múlatják az időt. Vicces, ahogy a hetvenéves hölgy oxival passzolja tovább a tollast.
Innen a Láma-templomhoz zarándokoltunk, ami az egyik legnagyobb és legjelentősebb tibeti buddhista monostor a világon. Eredetileg eunuchok számára készült, még a XVII. század végén, aztán átalakították az éppen regnáló császárnak, aki a fele ingatlant átadta a szerzeteseknek. 1949-ben, a kínai polgárháború idején a templomot bezárták és műemlékké nyilvánították. Csak 1981-ben nyitották meg a nyilvánosság előtt, akik mindmáig csodájára járnak a 26 méteres Maitreya Buddha-szobornak, amelyet egyetlen szantálfából faragtak ki.
A helyszínt áthatja a hit, és az imádság kultúrája. Bár a legtöbb hívő csupán annyit tesz, hogy meggyújt néhány füstölőt, és a négy égtáj felé meghajol háromszor. (Mennyivel egyszerűbb, mint végigülni egy órás misét.)
Érdekes, hogy a történelmi épületek elrendezései mennyire hasonlítanak egymáshoz, tök mindegy, hogy palotáról, kolostorról vagy egy templomról beszélünk. A téglalap alakú telket téglafallal veszik körül, amit egy méretes épülettel szakítják meg, ez kapuként funkcionál. innen egy keskeny udvarba lépünk, amit egy hosszúkás fogadóépület vagy „előszentély” zár le. Ezen áthaladva juthatunk el a következő udvarba, ahol egy újabb hosszúkás épület állja el az utunkat, és így tovább, attól függően, mekkora a létesítmény. Mindig az utolsó csarnokban találhatjuk a legnagyobb, legdrágább, stb. Buddha szobrot, vagy a császár privát részlegét. Az épületekben az a közös, hogy mindegyikbe egy harminc centi magas küszöbön kell átlépnünk, kész akadályfutás.
Elérkezettnek látom a pillanatot, hogy mielőtt még a további történelmi látványosságokról írnék, beillesszek egy puskát a dinasztiákról, akik uralták a mai Kína kisebb-nagyobb részét. (Türelmetlenek átugorhatják, csak azért szúrom be, hogy ne a levegőbe dobálózzak a nevekkel, vissza lehessen keresni később.)
|
A templomból kilépve egy hutongnál találtuk magunkat. A hutongok a régi Pekingre emlékeztetnek, amelyek sikátorait szürke téglás, cseréppel fedett, egyszintes házak szegélyeznek. Ezek közül a ma is látható legrégebbit még a Yuan dinasztia idején építették, de a hutong szó még a hétszázas évekből való és mongol eredetű. Jelentése: vízi kút. Sajnos nem tudtunk időt szakítani, hogy felfedezzük, mit rejt egy ilyen lakónegyed, mert buszra szálltunk, és a Peking északnyugati részén található Nyári Palotába ugrottunk ki, hogy a délutánt egy kellemes sétával töltsük, mert még nem jártuk le csonkig a lábunkat.
A Kunming-tó partján kiépített kertet és palotát az egyik Quing (Csing) kezdte építeni anyukájának ajándékba még 1750-ben, most pénzért mutogatják. A jegyet egy vonalkód leolvasóhoz kell érintenünk a kapunál, majd az útlevelet is beszkenneli a segítő ember, végül egy fotót készít a beléptető rendszer, és csak ezután engednek be. Ezt a procedúrát egyébként minden fizetős látványosságnál végig kell csinálni, mert a nagy testvér mindig tudni akarja, hol jársz. Erről majd még később írok, de most vissza a „Tiszta hullámok kertjébe”! A tópart rendezett, látszik, hogy folyamatosan karban tartják, de a tömeg itt sem kisebb. Újra kell értékelnem azt a magyar szólást, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”. Ez mától az én szótáramban annyit tesz: sokan vannak, de elférnek egy spájzban. A szólás update-elve így hangzik: annyian vannak, mint a kínaiak. Az országot járva az embernek az az érzése támad, hogy mind a másfél milliárd kínai éppen ott nyüzsög körülötte. Tolakodnak, hangoskodnak, de legalább már nem köpködnek (annyit).
A palota utolsó császári lakója Pu Ji, a Quing-dinasztia és egyben Kína utolsó császára volt, aki nyolcévesen trónfosztottá vált. Kalandos életének utolsó időszakát többek között a Nyári Palota kertészeként töltötte. Kigyomlálhatta a 300 hektáros területet, végig söpörhette Kína leghosszabb fedett járdáját, de legalább megúszta a kubikolást. A Kunming-tó ugyanis két négyzetkilométeres, mesterséges vízgyűjtő, és a földből, amit kitermeltek a medréből egy hegyet halmoztak a partjára. Ennek a tetejére került a palota.
A kijárathoz közeledve egy márvány hajót is megcsodálhatunk, ami praktikus lehet tengeri betegeknek, hiszen sohasem fut ki a vízre. Aztán még egy értelmezhetetlen, mű falut is láthatunk a csatorna partján, amivel Disneyland hatást váltanak ki a távozó látogatóból.
És még nincs vége a napnak. Hogy kimaxoljuk a kliséket, este egy hamisítatlan kínai cirkuszt látogattunk meg, ahol a változatosság kedvéért ismét csak tolongtak a népek. A többnyire akrobaták nyújtotta műsor szórakoztatónak bizonyult, bár tartottam tőle, ez is csak egy turista lehúzó hely. A motoros záró számtól leesett az állam, még sosem láttam öt mocist egy ekkora gömbben körözni.
Nincs is jobb, mint a napot szemerkélő esőben egy zsúfolt téren kezdeni. Igen, a Tienanmen térről beszélek, ahol 35 évvel ezelőtt vérbe fojtottak egy diáktüntetést, csupán azért, mert demokratikus reformokat szerettek volna. Még hogy demokrácia! Phö. Görögnek képzelik ezek a fiatalok magukat? Kérem, ez itt Kína, ahol egy gyilkos diktátor a példakép. Bár elismerik Mao Ce-Tung Sztálint idéző módszereit (milliókat kényszerítettek munka- és átnevelő táborokba, a gazdaságot káoszba, a társadalmat éhínségbe vezette, több mint húszmillió áldozattal.), még a „kulturális forradalom” okozta károkat is, megbocsájtják neki, és mauzóleumot emeltek földi maradványainak a tér egyik végében. Hiába hagyta meg a dikti, hogy hamvasszák el, ma is díszőrség védi bebalzsamozott testét.
A tér közepén egy obeliszk csúcsosodik, amit a nép hőseinek emeltek 1958-ban. Na, nem az összesnek, csak a XIX. és XX. századi forradalmi harcok mártírjainak. Közelében egy gigantikus virágkosár jelzi, hogy néhány napja ünnepelték a kínai újévet. Csoportok fotózkodnak, párok szelfiznek előtte. Már korábban is feltűnt, hogy többen fotóznak minket, de legalább igyekeztek titkolni. Itt viszont pofátlanul tolják az arcomba a telefonjukat, sőt egy kamasz srác meg is szólított: can I take a picture? És mielőtt még felocsúdhattam volna, már be is állt a szelfihez, majd kattintott egyet, és gondolom, küldte fel a Tiktokra, hogy a haverok lássák, mennyire menő. Próbáltam visszakérdezni tőle valamit, de csak bambán nézett rám. Úgy látszik eddig terjedt az angol tudása. Ezzel persze nincs egyedül, még a szálloda recepciósa is fordítógéppel válaszolt a legalapvetőbb kérdésekre is. Pedig nincs betiltva az angol sőt, még a közterületi tájékoztató táblák többségén is ott áll angolul a tartalom, közvetlenül az ákombákomok alatt. Latin betűket használnak az angol fonetikának megfelelően, csakhogy a kínaiban olyan hangok is léteznek, amelyek a világ egyik nyelvében sem, ezért néha káosz alakul ki. Főleg egy magyar weboldalon, ahol viszont sokan a magyar kiejtésnek megfelelően használják a betűket. Csakhogy itt van a legalapvetőbb szavunk a köszönöm. "Xièxiè" írja az angol, miközben a kezdő hangnak köze sincs az ixhez. A legtöbben (amerre én jártam) egyfajta selypítős "siesie" szót mormoltak az orruk elé. (Persze csak ritkán, mert Kínában az udvariasság értelmezhetetlen fogalom.)
A világ legnagyobb terének (440 ezer m2) másik végében áll a Tiltott Város kapuja. Na, ki tekint le ránk a Mennyei béke kapuja tetejéről? Természetesen Mao elvtárs. Úgy látszik, a kommunista vezér portréját tartották legalkalmasabbnak, hogy üdvözölje a félezer éves császári palota látogatóit. A tárgyszerűség kedvéért azért el kell, hogy mondjam, nem tapasztaltam személyi kultuszt az országban (na jó, minden pénznemen Mao feje virít), vagy propaganda plakátokat, mint mondjuk Thaiföldön a király képét, vagy... Hol is láttam még ilyen propaganda plakátokat?... Mindegy, majd eszembe jut.
Bevallom, a Tiltott Város kissé csalódást okozott. Ugyanaz a létra elrendezésű telek, csak minden nagyobb. Az óriási lekövezett udvarokat hatalmas hodályok határolják el egymástól, amelyeknek nem túl látványos a berendezése. És bár van bőven kő- és fafaragás, nem süt belőle a pompa és ragyogás, mint a már emlegetett thaiföldi királyi palotánál. A tömeg látszólag céltalanul kóvályog, inkább magukat fényképeztetik, mint a házakat. Annál is inkább, mert a látnivalóhoz elég nehéz hozzáférni. Egy órát sem töltöttünk ott, pedig isten látja lelkemet, hogy kíváncsi voltam rá. Az 1925-ben alapított Palotamúzeum a világ egyik legnagyobb kulturális együttese, leltára szerint a műtárgyak száma meghaladja az 1,17 milliót. Erre sem időnk, sem igényünk nem mutatkozott, annál is inkább, mert a fő attrakció csak ezután következett. Buszra szálltunk, hogy tiszteletünket tegyük a Kínai nagy falnál, de ennek egy külön fejezetet szentelek.
A Kínai nagy fal
Hol is kezdjem? Anélkül, hogy számadatokkal untatnám az olvasót, azért azt mindenképp rögzítem, hogy egy több mint 7200 kilométeres építményről beszélünk. Ez akkor is döbbenetes szám, ha a jó részét már megette az enyészet. Gondoljunk csak bele! Ez annyi, mintha Magyarországról elautókáznánk az afganisztáni Kandahárig. Persze csak kevés szakaszt újítottak fel és nyitottak meg a látogatók előtt, de így is nagy dilemma, hogy melyiket válasszuk. Szerencsénkre nem kellett Pekingbe visszatérnünk az este, így nem a fővároshoz legközelebb eső látogatópontokat választottuk. Jin Shan Ling-et nehéz megtalálni a térképen, pedig szépen kiépített turista körzet. Egyébként bármit nehéz megtalálni a GoogleMapen, mert egyrészt a kínaiak blokkolják az oldalt, másrészt szándékosan máshova helyeznek el látványosságokat a térképen. Régi, ruszki módszer az ellenség és a kóbor apácák megtévesztésére. Csakhogy ma már mindannyiunk zsebében ott lapul a GPS-szel felvértezett telefon, amivel könnyen meghatározhatjuk a pontos koordinátákat. Más szóval: bekaphatják!
Az időjárás kegyes volt hozzánk, amikor megérkeztünk a látogatóközponthoz. Egész nap lógott az eső lába, de a felhőtakaró kezdett vékonyodni, néha még egy kis kék szín is jutott a fotókra. Egy mikrobusz vitt el a kétszemélyes felvonóhoz, amivel könnyedén leküzdhettük a szintkülönbséget. A fal lábáig ugyan még kellett egy keveset gyalogolni, de már ott eltátottam a számat a látványtól. A bizsergető érzés, hogy végre eljutottam ide, még csak fokozódott, amikor felmásztam a toronyba és elém tárult a hegygerinceken kígyózó, monumentális, történelmi csoda. A felújított falszakaszok, mint ez is a Ming korszakban épültek. Mink a kisebbik körúton mentünk végig, ami alig három kilométeres, de a komoly szintkülönbségek miatt jóval többnek érezni. A fal itt kiváló állapotban van, és csak néhány bástyát hagytak meg romosan, gondolom, hogy az autentikus érzést fokozzák. Szinte hihetetlen, de alig találkoztunk az út alatt emberekkel. Már szinte hiányzott a tömeg. (Annyira, mint hátamra egy púp.) Miközben baktattam a mészkőből faragott kövezeten, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy alattam vajon hány holttest nyugszik. Egy legenda szerint az első császár (Qin) hadvezérének jövendőmondói azt jósolták, hogy csak úgy épülhet fel a Nagy fal, ha egy Van nevű embert, vagy helyette tízezer másikat befalaznak. Végül sikerült egy Van nevű embert találni, akit azonnal kivégeztek, és a falba applikáltak. (A mi Kőműves Kelemen sztorink durvább, mert ott élve falazták be az asszonyt.) Ettől függetlenül, az építési munkálatok során, bizonyítottan több tízezren vesztették életüket, akiket praktikusan a falba temettek el, így joggal nevezik a falat a világ leghosszabb temetőjének.
Gyalogosan ereszkedtünk vissza a völgybe, egészen a kisbusz állomásáig. A megfigyelés persze az erdőben sem lankad, szinte alig van holttér a kamerák szövevényes hálózatában. Egy amerikai youtuber lány örvendezett a csatornáján, hogy mennyire biztonságban érezte magát Kínában a kameráknak köszönhetően. Kétségtelen, hogy jó hatással lehet a bűnözési statisztikára, csak hát a kamera telepítői nem arra kíváncsiak, hogy ki lopja el a válláról a retikült. Aki soha nem élt még olyan rendszerben, ahol az állampolgárokat megfigyelik és jelentést készítenek róluk, az el sem tudja képzelni, mennyit árthat neki a hatalom, ha valami nem tetszik nekik. Az ifjú megmondó embereknek (influencer) pedig azt javaslom, mielőtt véleményt formálnak ebben a kérdésben, olvassák el George Orwell, 1984 című regényét, mert az író már a negyvenes években vizionált egy olyan világot, amit most Kína épít.
Chengde
Estére értünk a fővárostól 200 kilométerre, északra lévő 3,5 milliós kisvárosba. Hulla fáradtan vetem át a hotelszobánk kulcsát, ahol nagy meglepetésemre két kis dobozka várt a kávéfőző mellett. Nocsak, ilyen extrákkal még nem találkoztam – állapítottam meg – és szép csendben becsúsztattam a bibliás fiókba. Bekapcsoltam a tévét, a CCTV 26-on épp a főnök dirigál. A történelem ismétli önmagát a divatban is. Míg Mao elvtársnak egy munkásruhát álmodtak meg a sztájlisztjai, amivel divatot teremtett, Hszi Csin-ping elvtárs az Orion űrhajós egyenruhára emlékeztető, letisztult cipzáras kabátkát részesíti előnyben. Akárcsak az összes többi elvtárs, akik a padsorokban jegyzeteltek bőszen. Még a fejüket sem emelték fel, nehogy azt higgye valaki, hogy nem érdekli őket a főtitkár gondolatai, mert akkor hamar egy átnevelő táborban találják magukat. Ott pedig nem készítik olyan finoman a tobozlevest.
Reggel a szálloda újabb meglepetésekkel szolgált. Az étterem közepén, ami a reggelit hivatott prezentálni, egy hatalmas akvárium állt, tele elfogyasztásra váró hallal. (Némelyiknek már nem volt türelme kivárni, amíg kiválasztják.) Fejben bizonyára jónak tűnt az ötlet megálmodójának, és ha az volt a célja, hogy kevesebbet egyenek a vendégek, akkor a látvány és a szagok megtették hatásukat. Na, nem mintha a választék annyira csábító lett volna. Igaz, főtt tojásból kétfélét is kínáltak: száznapost, és egyhetest.
De nem ezért jöttünk ide, sokkal inkább a Puning-templom miatt, ami egy világörökség helyszín. „Az egyetemes béke templomát” gyakran nevezik Nagy Buddha-templomnak is az itt található, világ legnagyobb faszobra miatt. Bodhiszattva 22,28 méter magas és 110 tonna. A szobor ötféle fából épült, főleg fenyő, ciprus és szil. A pagoda 1755-ben, a Quing-dinasztia (Csing) idején épült, egy sikeresen levert lázadás emlékére. Maga Qianlong császár kezével aláírt táblát a templom oszlopos pavilonjában találjuk. A templom egy működő kolostor része, a szerzetesek lakóparkját közvetlenül mellette találjuk.
A város másik látványossága a Chengdei Nyári Palota. Igen, tudom, hogy volt már egy ilyen Pekingben, de nyaralóból sosem elég. Ezt is egy Quing építette, de valamivel korábban (1703-1792). A szisztéma ugyanaz: mesterséges tó, sziklakert, és fedett járdák minden mennyiségben. Az 5.6 négyzetkilométeres komplexumnak csak azokat a részeit jártuk be, ahol, valami látnivaló is van, mert a terület nagy része „ősfű”, és az időjárás sem kedvezett igazán.
Még a délutáni zárás előtt sikerült felérnünk a Putuo Zongcheng-templomhoz is. Ezt a templomot is Qianlong császár építette a nyaraló ingatlanfejlesztésével egy időben, (gondolom rabszolga volt bőven) és a Tibeti Palotát próbálta koppintani. A teljes templomegyüttes területe 220 ezer nm, ezzel a legnagyobb kolostor egész Kínában. Nem csupán buddhista templomként funkcionált, de a császár gyakran itt rendezett fesztiválokat a birodalom különböző etnikumai küldöttségeinek.
Datong
A Pekingtől háromszáz kilométerre, nyugatra található bányászvárost vonattal közelítettük meg. Szerencsére nem a MÁV szolgáltatását kellett igénybe vennünk, hanem a KÁV ultramodern gyorsvasútjával suhantunk közel 300 km/h sebességgel. A korszerű jármű mellé, őt megillető pályaudvar is dukál, ami esetünkben nem feltétlenül pozitív élmény. A repülőterekhez hasonló várócsarnok és szervezettség mellé ugyanolyan biztonsági intézkedések is társulnak. Az összes csomagot átvizsgálják, és az utasokat is megmotozzák. Csakhogy a nagy bőröndöknek itt nincs kivételezett helyzete, hiszen az is velünk utazik a „fedélzeten”. Ergo, amiket otthon bepakoltunk különösen veszélyes tárgyakat, úgy mint bicska, olló, hajlakk, öngyújtó, stb. itt nincs hová suvasztanunk. Még az összecsukható esernyőért is harcolni kellett, hogy ne vegyék el.
Az út kényelmesen telt, de amikor kiszálltunk, kellemetlen meglepetést kaptunk az arcunkba jeges szél formájában. Datong ezer méterrel a tengerszint felett fekszik, és mivel északról nem védik nagy hegyek, a szibériai áramlatok akadálytalanul hatolnak be a hárommilliós városba. Előkerültek a pulóverek, kis dzsekik, majd minden, amit magunkra húzhatunk, de másnap ez is kevésnek bizonyult. Némileg kárpótolt a hotel, ami a vártnál (és a közép kategóriás árnál) komfortosabb és modernebb volt. Általánosan elmondható, hogy a 3-4 csillagos kínai szállodák megfizethető árban vannak, és nem lehet panaszunk a tisztaságra. A személyzet ugyan a legtöbb helyen nem mélyült el az angol nyelv elsajátításában, de szemrebbenés nélkül előkapják a telefonjukat és fordítóprogrammal kommunikálnak.
A Yungang sziklatemplomok Datong közelében található buddhista barlangtemplom-együttes. Az V. században alakították ki 53, homokkő falba vájt barlangját, melyekben több ezer Buddha alakot ábrázoltak, köztük húsz kolosszális méretűt. Szerencsére itt nem ügyködtek a tálibok (mint az afganisztáni buddhaszobrok esetében), ezért a többségük épségben megmaradt. Más kérdés, hogy megközelítésük igencsak nehézkes a látogatók tömege miatt. De, ha kivárjuk a sorunkat és elég keménynek bizonyulunk a korlátnál, lencsevégre kaphatunk néhány faragványt, aminek legfőbb értéke, hogy régi. Akinek nincs kedve közelharcot vívnia, az is lőhet néhány jó fotót a bejárattól.
A létesítmény kijáratáig egy hangulatos parkon át vezet az út, és a kapun túl árusok hada várja a turistákat mindenféle finomsággal.
A busz, ami visszavitt minket Datongba, semmit nem bízott a véletlenre. Csak a sofőr feje fölött négy kamerát számoltam meg. Nem is mertem lefotózni azt a gigantikus méretű laktanyát, ami mellett elhaladtunk. Kínában a katonaság elvileg önkéntes, de a törvényeik szerint bárki, bármikor besorozható. Állítólag van olyan, hogy a szülők fizetnek egy kis baksist az illetékeseknek, hogy a törvényre hivatkozva, hívják be kallódó fiukat, hogy gatyába rázzák őt odabent.
Besötétedett, mire a városba értünk. A zord lakótelepek teljesen más megvilágításba kerültek. A harmincemeletes házak tetejét aranysárga led csíkok öltöztették ünnepi fénybe, a hidak karácsonyi villogásban íveltek át a folyón. Az utcákat szegélyező kopasz fákat pislákoló lampionok dobták föl. Olybá tűnt, ez itt teljesen hétköznapi.
Az étterem, ahol elfogyasztottuk a vacsoránkat, hasonló rendszerű volt, mint korábban, csak most a forgóasztalon komolyabb fogások kellették magukat. Fotózás közben nagyokat nyeltem, mert akkor még nem tudtam, hogy a sült halat ánizzsal ízesítették, és a szaftos csirke olyan csípős, hogy még másnap is szenvedtem tőle. Ettől függetlenül a helyiek szerethetik az itteni konyhát, mert képesek órákig várakozni egy üres asztalért. Először azt hittem, eltévedtem, és egy SZTK várójában keresem a vendéglátóhelyet.
Másnap a közeli Hengshan-hegyi függőtemplomokhoz utaztunk. A buszból kiszállva a szurdokon átsüvítő, metsző szél tudatta velünk, hogy otthon felejtettük az usankát. Nem úgy a környék szuvenír árusai, akik extraprofittal adták el a beragadt, pandamacis szőrmesapkákat és a bugyi-rózsaszín, kötött fejfedőket. (Kata külön jutalmat ígért, ha nem osztom meg a fotóját, pedig fel tudnám dobni vele a hangulatot.) A zord időjárásnak egy előnye mégis csak volt, hogy megúsztuk csupán félórás sorban állással. A Huyan Khong Tu vagy függőkolostort Kína 5 szent hegyének egyikére (Heng-san) építették egy meredek sziklafalra több mint 1400 éve. A negyven helyiségből álló, fabungalóban békésen megférnek a különböző vallások. Az első rész a taoizmusé, a második a buddhizmusé, majd az egész együttest a ,,Három tan csarnoka” zárja, amelynek közepén Buddha szobra ül, balján Konfuciusszal, jobbján pedig a taoizmust megalapító Lao-cé-val. A kolostort rejtett sziklaperemek és fagerendák támasztják alá. A 152 négyzetméteres területen egyirányú forgalomban araszolva, tyúklétrákon és tériszony-pozitív párkányokon egyensúlyozva juthatunk át. A kolostor belsejét díszítő szobrok és régi bútorok nem okoztak akkora kulturális élményt, de kétségtelenül sajátos hangulata van a helynek.
Datong felé haladva feltűnt, hogy az út mentén minden elképzelhető területet megművelnek. Errefelé leginkább kukoricát termesztenek, és abból próbálnak megélni. A parasztok teljes bizonytalanságban túrják a földeket, ugyanis tulajdonjogot nem szerezhetnek rá. Minden az államé, aki földhasználati díjat szed. Ráadásul a zsarolásnak is egy remek formája ez a konstrukció: ha nem tetszik a földműves politikai nézete, azonnal másnak adják ki a területet, de van, hogy mindenféle indoklás nélkül elveszik az évtizedek óta művelt földedet. Az egyik faluban leszálltunk, hogy megnézzük, hogy élnek vidéken az emberek. Sokat nem láttunk, mert a telkeket magas fallal veszik körbe, (ezeknek a fal a mániájuk) de végül az egyik nyitott kapun sikerült bekukkantanunk. Mit mondjak? Nem veti fel a pénz őket. Nem csoda, hogy olyan mértékű az elvándorlás a falvakból, hogy sorban halnak ki a kis települések, mert a mai kínai modern metropolisokban próbálja megtalálni a jövőjét.
Hogy mennyire modernek a városok, arra hadd mondjak két példát! Datong központjában találtunk olyan közlekedési lámpa- és kamerarendszert, ami lefényképezi azokat a gyalogokat, akik piros jelzésnél haladnak át a zebrán, majd az arcfelismerő rendszer beazonosítja a renitenst, és már megy is ki a büntetőpont. (A kínai kreditrendszerről most nem szeretnék bővebben írni, elég annyi, hogy akinek sok fekete pontja gyűlik össze, akár a tömegközlekedésből is kitilthatják.)
A másik esetet, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. Egy nyilvános WC-ben éppen a kisdolgom végeztem, amikor látom, hogy a piszoár tetejébe egy tabletet applikáltak. Először azt hittem, csak reklámhordozó, de amikor végeztem és tettem el az anakondát, látom, hogy a kijelzőn számok jelennek meg. Egy komplett kislabort produkált a budi, olyat, amire itthon időpontot kell foglalni és talán egy-két héten belül hozzáférhetünk az eredményhez.
Természetesen Datongnak is megvan a maga „kis” városfala, ami hét kilométer hosszú, szabályos négyzet, a tetején széles promenáddal. Hétvégenként, jó időben ide tódul ki a lakosság, múlatni az időt. A falakról figyelhetik, hogy dózerolják le a múltat, és építik fel az „ezeréves” óvárost. Sajnos otthon felejtettem a felkarra csatolható iPhone-tartómat, ezért nem futottam körbe a városfalat, hanem inkább beszédbe elegyedtem a helyi vezetőnkkel. Jack már megjelenésre is sokkal lazábbnak tűnt honfitársainál, és egy-két elejtett megjegyzése arra utalt, hogy nem feltétlen híve a rendszernek. Elmesélte, hogy a WeChaten (kínai Facebook és minden is app.) hozzászólt egy olyan poszthoz, ahol azzal büszkélkedett valaki, hogy Hszi Csin-ping lánya a Harwardra járt. Azért a kérdésért, hogy „miért nem jó neki a pekingi egyetem” két hónapra letiltották az alkalmazásról, ami azért baj, mert a kínaiak többsége a WeChaten keresztül tud fizetni a boltban, vagy intézni az ügyes-bajos dolgait. Hát így mennek itt a dolgok...
 |
| Ez az Aito Hima annyiba kerül, mint nálunk egy Dacia Duster. |
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Jack dicsérte a város polgármesterét, hogy mennyi mindent tett a településért, és milyen fejlődésen ment át minden az elmúlt tíz évben. Kérdésemre elmondta, hogy itt nincsenek helyhatósági választások, még látszatból sem szavaznak a párt egyetlen jelöltjére. Itt a polgit (vagy tanácselnököt) fentről nevezik ki az elvtársak.
Rákérdeztem még a munkakörülményekre is. Kínában is öt napos egy munkahét, és nyolc óra a hivatalos munkaidő. Elvileg. Gyakorlatilag az 1864-es, londoni I. Internacionálé vívmányaira itt nem tartanak igényt a dolgozók, mert olyan jól fizetik a túlórát, hogy szinte mindenki hat napot és tíz órát melózik. Az üzletek pedig minden nap kinyitnak, némelyik tizenkét órára is.
Xi'an
Ismét gyorsvonatra szálltunk és alig több mint három óra alatt megérkeztünk a 900 kilométerre lévő, 12 milliós nagyvárosba, és azonnal a programok közé vetettük magunkat. Sajnos a kősztélék múzeumát éppen felújítják, így nem tudtuk megnézni a mintegy 300 faragott kőtáblát, amelyből a legöregebb 1087-ből való. Helyette a Xi'an Múzeumba ugrottunk be egy kis kultúrára. Bár ne tettük volna! Azt a tömeget, ami ott volt, csak az ellenségemnek kívánhatom. Mintha az összes iskola aznap tartotta volna az éves, kötelező múzeumlátogatását. A vitrinek megközelíthetetlenek voltak a sok „érdeklődő” diák és egyéb népség miatt, pedig nem mondanám, hogy az üvegkalitkák hú de nagy látványosságokat rejtettek. Gyorsan kimenekültünk a kertbe, amelynek végében megtaláltuk a város egyik nevezetességét a Vadludak Nagy Pagodáját. A 704-ben épült torony túlélte a város többszörös pusztulását, számos földrengést. A 64 m magas építmény tetejéről remek kilátás nyílik a városra.
Természetesen itt is emeletek városfalat, ami éppen úgy néz ki, mint a datongi, csak hosszát tekintve a duplája. Jobb híján, ide is felmásztunk, és megérte, mert az egyik toronyban emléktörténeti kiállításon nézhettük meg, hogy építették újjá a XIV. században felhúzott, 15-16 m magas és 12 m széles falat.
A napot egy színházi előadással zártuk. Egy kifejezetten turistabarát előadás, nem afféle autentikus, kínai opera, mert akkor eret vágtam volna magamon. Állítólag az minimum öt óra hosszú, és aki hallott már kínai énekesnőt, fejhangon vinnyogni, az tudja, hogy még öt percig sem lehet elviselni egy európai fülnek. A hely arra a koncepcióra épült, hogy miközben a turiszt egy Ming-korszakbeli, romantikus drámát követ a színpadon (angolul feliratozzák), azalatt egy császári lakomát fogyaszthat el. Ez erősen megosztja a figyelmet, ezért mi inkább az előadás után fogyasztottunk el egy hasonló menüsort, ami leginkább apró, töltött gombócokból állt. Kisebb annál a gőzgombócnál, amit eddigi vacsoráinknál felszolgáltak, de nagyobb, mint egy ravioli.
Xi'an ezer évig volt Kína fővárosa, de nem pont a mai helyén. Kína első császára, Qin Si Huang, az i.e. III. században még néhány kilométerrel keletebbre székelt. Csak kicsit volt megalomán a fickó, de nagyon hitt a túlvilágban, ezért fejébe vette, hogy olyan mauzóleumot építtet magának, ahol a temérdek kincsével együtt kb. 8000 katonát, 130 harci szekeret 520 lóval, és 150 lovast temet maga mellé. Szerencsére nem öletett le ennyi embert és jószágot (bár ki tudja), megelégedett ezeknek agyagból megformázott másolatával. A kínaiak és az egész világ szerencséjére 1974-ben egy helyi földműves kutat kezdett ásni, amikor négy méteres mélységben rátalált erre, az évezredek alatt feledésbe merült síremlékre. Természetesen az államhatalom felkérte az urat, hogy máshol ásson magának kutat, és birtokba vették a területet, hogy kiássák az azóta világhírűvé vált agyaghadsereget. Pontosabban annak csak egy töredékét, mert úgy értékesebb. (Ez persze csak az én rosszmájú megjegyzésem, mert az ásatások, még ha csiga lassúsággal is, de folytatódnak.) Közben igencsak jó bevételt hoz az országnak, nem csak a Xi’antól negyven kilométerre lévő múzeum, hanem még roadshow-znak is vele. Emlékeszem, amikor Magyarországon is kiállítottak néhány cserépharcost, amit szájtátva nézhetett a nagyérdemű. Pedig lehet, hogy nem is eredetiek voltak. Bátorkodom ezt azért kijelenteni, mert a környék kereskedői kiváló másolatokkal bombázzák a turistákat, és természetesen nem gond a bármelyik kontinensre a postázás sem. Miközben az ásatásokon és a múzeumok restaurátorműhelyeiben szorgos kezek próbálják összetákolni a föld alól előásott, tenyérnyi cserépdarabokat, nagyüzemben folyik a szuvenírkatona gyártása.
Ugye, azt már említenem sem kell, hogy a három csarnokból álló kiállításra csak komoly procedúra árán juthatunk be, és hogy a látogatók száma itt is átlépi a kritikus tömeget? Aki közel akar férni a legjobb fotóponthoz, nem árt, ha Martens bakanccsal készül, de működhet az a technika is, amit egy helyi néni alkalmazott. Egy marék fokhagymát fogyasztott el reggelire, és úgy ment a tömegbe. Az ő lábára biztosan nem lépett rá senki.
A hátsó csarnokokban már nincs akkora tolongás, ott alkalmi árusok zaklatnak díszdobozos agyagkatona kollekcióikkal. 500 jüanért kínálják, de hajlandóak csak neked komoly engedményt adni. Amikor még 300-ért sem érdekel a portéka, utánad dobják 100-ért is. (A városban láttam 20-ért, majdnem ugyanolyat.)
Ahogy haladtunk vissza, Xi’an felé a busszal, észrevettem, hogy az út szélén rendkívül sok a síremlék (köztük kereszt is). Jó, hogy sokan vannak a kínaiak, de az nem lehet, hogy száz méterenként hal meg valaki közlekedési balesetben. Aztán kiderült, hogy ezek konkrétan sírhelyek. A földek gazdái a szántás végében helyezik örök nyugalomra meghalt hozzátartozóikat, a falvakban ugyanis nincsenek temetők. De még a városokban sem látni sírkerteket, itt a hamvasztás, majd a szórásos temetési szertartás dívik. Illetve léteznek olyan helyek, ahol tömegesen tárolják az urnákat. És, ha már itt tartunk, most tudtam meg, hogy Kínában a gyász színe fehér. Olyannyira, hogy az esküvői ruhák is inkább pirosak. (A kivételek, persze erősítik a szabályt.)
Délután a mecsetet látogattuk meg Xi’an központjában. Igen, bármennyire is meglepő, de élnek muzulmánok errefelé. Az állam öt nagy vallást engedélyez (vagy inkább megtűr), a keresztények, zsidók, muszlimok, buddhisták és a hinduizmus hívői szabadon gyakorolhatják vallásukat. A kereszténységen belül létezik egy helyi unikum is, amit kifejezetten támogatnak Mao örökösei. Itt Jézus tanításait úgy magyarázza el a pap, hogy az megfeleljen a kommunista szellemiségnek is. No komment.
Aki minaretre és aranyozott kupolákra számít, az csalódni fog. Itt még a mecset is ugyanolyan, mint más vallási intézmény eddigi utunk során: pagodák, sárkányfal, díszkertek, stb. Hogy valami emlékeztessen az arab kultúrára, a PVC függönyt úgy húzták félre, hogy egy csúcsos boltívre emlékeztessen. Viszont láttam kufikalapos férfit és hidzsábot viselő nőt húzott szemmel. Na, ez már tényleg kuriózum.
A mecset a muszlim-negyed közepén áll, ami nem csak Allah követőinek kedvenc helye, itt korzózik a város színe-java. Stílszerűen azt is mondhatnám, a street food Mekkája. Éttermek és szükségtelen kacatokat árusító üzletek váltják egymást. Az utcán gyakran jön szembe egy „urihölgy népviseletbe” öltözött hölgy, amit már több városban is megcsodálhattunk. Erre egy iparág épült Kínában. A kölcsönzős, aki több száz évvel ezelőtti divatnak megfelelő selyem holmikat kínálja, mindjárt fodrász és sminkes is egyben, de még profi fotóst is lehet rendelni nála. Így viszonylag szerény összegért egy napra Cso-cso-szánnak érezheti magát bármelyik lány. Úgy láttam cipőjük nincs, vagy túl kényelmetlen, mert a legtöbb csajnál edzőcipő villant ki a pongyola alól.
Egy újabb nap, újabb utazás, és újabb tortúra, ezúttal a repülőtéren. Értem én, hogy mindez az utasbiztonság fényében, de akkor is... Már a xi’ani repülőtér termináljának bejáratánál blokkolják az indulni vágyó utasokat, azzal, hogy egyenként „körbeszaglásznak” egy műszerrel, ami kimutatja, nincs-e bomba nálad. Aztán jön a nagy bőrönd ellenőrzése a check in pultnál, de nem csak annyi, hogy megméri a súlyát, oszt annyi. Mindjárt az első métereken átvilágítják, és ha találnak benne veszélyes tárgyat, úgy, mint powerbank, öngyújtó, Samsung S5 telefon, stb., akkor még ott a helyszínen félrehívnak, és kivetetik veled. Ezután jön a szokásos, vetkőztetős rész és kézipoggyász mustra, de ezt megelőzi két útlevél ellenőrzés (belföldi járat) és több beszállókártya ellenőrzés, amiből az egyik automata. Ugyanitt beállítottak egy cipőszkennerbe, nincs-e beépíthető bicskám a vászon sportcipőmben, és még sorolhatnám a kreatív újításokat, amivel meglepik még a sokat látott utazókat is.
Tongli
Minden probléma nélkül leszálltunk Sanghajban, és azonnal buszra ültünk, hogy meglátogassunk egy kisvárost, amit Kína Velencéjének is szokás nevezni. A Jangce deltatorkolatának szabályozása után számos kis tó, folyó, holtág maradt a térségben, ahol Vu állam hagyományos építkezésének emlékeit csodálhattuk meg. Tongliban 55 híd teszi könnyebbé a közlekedést, és némelyiknek még varázserőt is tulajdonítanak: a Tajping, a Csili és a Csangcsing (tényleg az a neve) hidakhoz az a hagyomány fűződik, hogy szerencsét hoznak, ezért házasság, születésnap, más családi ünnepek idején sokan felkeresik azokat és szerencséért fohászkodnak. Fő látványossága a településnek egy kínai kert, ami évszázados hagyományokat őriz. Tudod, milyen a japánkert? Na, ez nem olyan. Itt fullba nyomják a sziklakertet, amitől egy magyar kertépítő epilepsziás sokkot kapna. Nem bíbelődnek sokat növényekkel, inkább tavacskás hidacskákkal és szaletlikkal díszítik az útvesztőnek kialakított, körbefalazott telket. Na, most ehhez képzeljük el a szokásos kínai tömeget, egy iskolaszüneti nappal kombinálva, amikor az összes diáknak itt kell múlatnia az időt. Nem állítom, hogy rá tudtam hangolódni a szépségekre.
Az óvárosi részbe csak gyalog mehetünk be. (Oké meg a robogós, de az itt majdnem gyalogosnak számít.) Aki velencei élményekre vágyik, fuvaroztathatja magát csónakon. Mi ebédelni ültünk be egy zenés helyre, ami csak kicsit volt drágább, mint itthon egy Michelin-csillagos étterem, amitől hirtelen elment az étvágyunk, és beértük egy pofa (belga) sörrel.
Suzhou
Az egyik leghosszabb történelmi múltra visszatekintő, manapság pedig az egyik leggazdagabb kelet-kínai város Csiangszu tartományban, a Nagy-csatorna mentén. Lakossága közel 7 millió, agglomerációval együtt 13 millió. Ha ehhez hozzáadjuk a közeli Sanghajt, a maga 25 milliójával, akkor érthetjük meg igazán, mennyire sűrűn lakott terület. A város 2500 éves történelme igen gazdag eseményekben. A Han-dinasztia idejére tehető az első virágzása. Időszámításunk előtt 100 körül, a nagyszámban beáramló lakosság révén, a világ tíz legnagyobb városa között volt. A X. században, a Song-dinasztia idején az ország egyik fontos kereskedelmi központja lett, köszönhetően a kínai Nagy-csatornának. Több mint ezer évvel ezelőtt, a császár úgy döntött, hogy építtet egy mesterséges csatornát, amelyen a délen megtermelt gabona a fővárosba és a még északabbra állomásozó csapatokhoz juttatható. 1794 kilométeresre sikerült, amivel mindmáig a világ leghosszabb vízi útjaként tartják számon. Ennek egy csöpp kis szakaszát élvezhettük, amikor vízibuszra szálltunk. Egyetlen állami cég hajókázhat a suzhoui szakaszon, és gyakorlatilag csak az ő sétahajóik láthatóak a vízen (ergo, mindenki más ki van tiltva). Mondanom sem kell, hogy az útvonal menti partszakaszt úgy kicsinosították, mint azt a bizonyos Pistát, Jézus neve napján. A visszaúton, hogy ne unatkozzunk, egy kis teával és édességgel is kedveskedtek. A hajókázás „fénypontja” az volt, amikor egy szenvtelen tekintetű vendégművész betopogott, és egy kínai népdalra gyújtott rá, amit fergeteges lantszólóval kísért.
Másik látványossága a városnak, mi több, UNESCO világörökség, azok a tegnapihoz hasonló, giccses kertek, amiket már volt szerencsém bemutatni. Sajnálom, de ez egy szubjektív beszámoló, és nekem nem tetszenek a telibe kövezett kertek, ahol a sziklákat olyan formában halmozzák egymásra, ahogy a természetben nem fordulnak elő, még ha romantikus tavakkal és építményekkel dobják is fel a helyet. Nem beszélve arról, amit már egy régebbi bejegyzésben kifejtettem, hogy a szememben kezd értéktelenné válni az a szó, hogy UNESCO világörökség, akármilyen nagy betűkkel írják. Olyan kietlen pusztákat láttam már ezzel a minősítéssel illetni, ahol semmi látnivaló sincs, hacsak nem hasalsz a gazban egy napot, hogy felfedezd az egyedül ott élő madárkolóniát. Nem beszélve azokról a kőkupacokról, amiket csak történetük tesz híressé, nem a mostani állapotuk.
 |
| Százezer forintért vesztegetnek egy ilyen elektromos robogót |
Sanghaj
A világ harmadik legnépesebb települése Tokió és Delhi után. Ez a legtöbb, amit elmondhatok róla. Mint azt már korábban említettem, jártam itt húsz évvel ezelőtt, de igazából nagy változást nem tapasztaltam. Biztos sokkal több a toronyház, de már akkor is épp elég volt. Az ikonikus épületek már csillogtak a Huangpu partján, mágnesvasút repített a reptérre, és több sávos utak keresztezték egymást. Akkoriban döbbent rá a városvezetés, hogy a nagy építkezési hullámban elfelejtettek meghagyni valamit a múltból. Itt nem maradtak hutongok, mint Pekingben, csak ledózerolt telkek, és vasbeton építmények, ezért az utolsó utáni pillanatban kitalálták, hogy építenek egy új óvárost. Ebből mostanra már látszik valami, már amennyit a tömegtől látni lehet. A belvárosban álló Taoista templomot szépen felújították, és mellette az Örömök kertjét is rendbe hozták. Ez túltesz a már korábban bejárt kerteken mind méretben, mind zsúfoltságban, de stílusban ugyanaz. A kert kijáratából jutunk el az elmúlt évtizedben felhúzott „óvárosba”. A cikkcakk-híd már megvolt (most már felújításra vár) de még csak egyetlen pagoda tetejű házra emlékszem. Most meg egy egész utca várja a vásárlókat, vagy csak lődörögni vágyókat. Ha nem állunk le kajálni vagy kirakatokat nézni, az egész bejárható negyed óra alatt.
Építettek egy ultramodern múzeumot is, amit elég szellősre terveztek, ami nyilván a gazdagság jele egy ilyen sűrűn beépített városban. A kiállítási tárgyakról inkább be sem számolok, mert még az is elaludna rajta, aki idáig kibírta az olvasást. Viszont van a közelben egy remek bevásárlóközpont a föld alatt. Mondjuk, én csak leültem egy padra, amíg Kata felmérte a kínálatot, és egy nehéz sudoku feladványba mélyedtem el. Mire megfejtettem, az én drága feleségemnek lett egy új kendője. (Az ötvennyolcadik.)
– Már egy csomó ilyen kék sálad van – így én.
– De ez kasmír – jött a válasz.
– Mennyi volt? – firtattam tovább.
– A felére lealkudtam.
Nem merte megmondani a végösszeget, tehát biztos drágán jutott hozzá. Most már csak reménykedem, hogy tényleg a kasmírkecske pehelyszőréből készült, bár efelől vannak kétségeim.
Este felkerestünk egy hipermarketet is, ahol csak tátottuk a szánkat az ínyencségektől és a felismerhetetlen eredetű készételektől (nem repült bele egy sült galamb sem). Volt ott minden, csak hát többségüket nem sikerült megfejteni, hogy micsoda. Vacsorázni egy runnig-zöldség éttermet szemeltünk ki, de mivel magunknak kellett volna megfőzni a sok gezemicét, túlzottan komplikáltnak találtuk a helyet.
Az utolsó napunkra ébredtünk. Hiányozni fognak az illatos szállodai szobák, a finom reggelik. A sorban ácsorgás, a lökdösődés és még valami. A telefonjukat bámuló, zombiként közlekedő emberek. Az egész világ teli van olyan mobilfüggő egyedekkel, akik képtelenek rá, ha van egy szabad percük, akkor ne csak úgy bámuljanak ki a fejükből, és mondjuk, gondolkozzanak, tervezzenek, vagy csak álmodozzanak. Itt viszont gyalogos (és néha a robogós) már a közlekedést is annyira unalmasnak tartja, hogy rögtön előkerül a mobil, és bárgyú tik-tok videókba feledkezik, mit sem törődve a többi közlekedővel. Még az úttesten is képes lehajtott fejjel, bedugott füllel átmenni. Komolyan mondom, legszívesebben kiverném a kezükből a telefont, és megtaposnám. (Nem a telefont, az nem tehet róla, hogy a gazdája egy ütődött.) Bár lehet, hogy ez generációs probléma nálam, mert ő arra számít, hogy az önvezető autók időben felismerik, a gyalogostársak meg majd kikerülik. Csakhogy ma már több a zombi, mint az old school gyalogos, aki maga elé néz, így könnyen kialakulhat egy zombi apokalipszis. Főleg, egy ekkora városban, mint Sanghaj.
Mivel zuhogott az eső aznap, először metróval akartunk útnak indulni. A jegyvásárlás egyszerű, még készpénzzel is lehet fizetni némelyik automatánál. A mozgólépcsőhöz jutni már nem annyira, mert ott is átvilágítják az utasokat. Mi lehet itt csúcsidőben? Őrület.
Az eső elől egy plázába menekültünk, ahol életemben először láttam kanyar-mozgólépcsőt. A sanghaji bevásárlóközpontok bárhol lehetnének a világban, a legnagyobb ruhamárkák mind képviseltetik magukat, és az árak sem olcsóbbak. De azért felfigyeltem egy-két üzletre, ami kifejezetten ázsiai. Felnőttek tolonganak egy olyan boltban, ahol játékfigurákat és fongim sincs, milyen kellékeket árulnak. Ami tetszett, a felső szinten egy nyilvános táncterem, ahol a nap különböző szakában más és más fajta táncot oktatnak.
Délben kisütött a nap, és hogy feltegyük az i-re a pontot, beiktattunk egy utolsó kulturális programot. Jade Buddha templom a Dél-Kínai templomok egyik leghíresebbike. Nem a kora miatt, mert csak 1882-ben építették, hanem egy finom faragású, jádéból készült, 1,95 méter magas, 3 tonnás Buddha-szobor okán. Ez egy működő templomkomplexum is egyben, ezért a látogatóknak csendben kellene végigjárni a termeket, és a fényképezőgépeket a táskájukban hagyniuk. Na, ez az, ami itt nem megy. Sok kínai (tisztelet a kivételnek) megszokta, hogy másfél milliárd társát kell túlharsognia, ezért alapból üvöltve beszél. Az pedig, hogy fényképezni tilos táblákat helyeznek ki, végkép nem érdekli őket. Ezen én is felbátorodtam, és lőttem egy-két életképet is. Állítólag hétezer Buddhista szutrát őriznek ezen a helyen. A szutra aforizmák gyűjteménye, amely minden tudás lényegét a lehető legkevesebb szóval fejezi ki. Azt hiszem, akkor ezt a blogbejegyzést nem hívhatjuk szutrának. Elnézést, hogy kicsit bő lére eresztettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése