Madeira

Egy kis lisszaboni kényszerpihenő után, a reggeli órákban érkeztünk meg a portugál autonóm szigetre, ami nagyjából Casablancával van egy szélességi körön, kb. 600 kilométerre a marokkói partoktól. Kellemes, húszfokos, lágy szellő fogadott, ahogy a szabadba léptünk a repülőtéri oltásellenőrző procedúra végeztével. Felhívtam a Bravacar emberét, hogy hozhatja az autónkat. Ez a helyi vállalkozás közel harminc éve szolgálja ki a turistákat a versenytársainál lényegesen olcsóbb árakon. Azon kívül, hogy utoljára is tőlük kölcsönöztem autót, még az is mellettük szólt, hogy dízelmotoros kocsit is tartanak, ami nagy előny a sziget elképesztően meredek utcáin. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy nincs irodájuk a reptéren, ezért elvittek a közeli telephelyükre, majd rövid adategyeztetés után már nyomták is a kezembe a kulcsot.

Bár a szigetet brit telepesek fejlesztették fel a XVIII. században – ők honosították meg a hímzést a kosárfonást sőt, ők telepítették az első szőlőtőkéket –, szerencsére a motorizáció beköszönésekor már portugálok birtokolták a területet, így a közlekedés jobb oldalon zajlik. Miután a szállásunkat csak délután foglalhattuk el, délelőttre beterveztem egy könnyű kirándulást a sziget keleti csücskében. Mindenekelőtt tankolnunk kellett, mert az üzemanyagszint-műszer mutatója elhasalt a piros mező alján. Nem érdemes tele tölteni a tartályt, mert a hosszú hegyláncok ellenére, az egész sziget csupán 750 km2. (Budapest 525) Hacsak nem akarjuk az autóbérlés költségét még egy kis ajándék üzemanyaggal megfejelni leadáskor. Márpedig itt a gázolaj literjét 1,5 euróért mérik.

Szent Lőrinc-félsziget (Ponta de São Lourenço)

Jól karbantartott utakon, percek alatt elértünk a félsziget bejáratához. Letámasztottuk az autót egy pálmafa tövébe és nekivágtunk a kétszer három kilométeres etapnak. A kitáblázott, mindvégig kövezett túraútvonalat a veszélyesebb részeken korláttokkal látták el, a meredek részeken pedig lépcsősorral kényeztetik a turistákat. Kopasz dombokon átvágva jutottunk el egyre vadregényesebb partokig. Az időre nem lehetett panaszunk, sorban kerültek le rólunk a melegebb rétegek. Azt mondják: a félszigeten 31 endemikus növényfaj látható (kizárólag Madeirán található), ebből én csak az elbarnult gaz egyik változatát véltem felfedezni, pedig a papagájvirág (Strelitzia reginae) úgy terem máshol a szigeten, mint nálunk a gyom. Állatokból is csak a madeirai gyíkot sikerült találnunk, ami nem sokban különbözik a budaörsi gyíktól, csak nem annyira majrés. Egy kis morzsával simán magunkhoz csalogathatjuk. A félsziget végében gyakran tanyáznak tengeri farkasnak becézett, ritka fókafélék. Bizonyára így van, mi csak egy elvetemült németet láttunk a húszfokos vízben úszkálni. Az ösvény végén a Madeira Természeti Park dolgozóinak bázisánál, a Sardinha-háznál lehet visszafordulni és megnézni, hogy néz ki ugyanaz a táj visszafelé. A kolosszális vulkáni sziklák látványától megrészegülve, visszatértünk a parkolóba, és elindultunk a szállodánkhoz, hogy aztán este a híres madeirai borral érjük el ugyanezt a hatást.

Autós túra a sziget nyugati felében

A legtöbben a főváros központjától nyugatra eső, tengerparti, üdülőnegyedben szállnak meg. Innen viszonylag könnyen elérhetjük az egyes számú autópályát, ami nagy segítség a szigeten közlekedőknek. (Főleg, hogy ingyenes!) Nem kell öblöket kerülgetve, szerpentineken araszolnunk, hanem alagutakon és viaduktokon teperhetünk akár kilencvennel is. Még otthon kiírtam magamnak a visitmadeira.pt oldalról néhány kilátópontot, amiket szépen, egyesével végig látogattunk. Elsőként a Miradouro do Ranchónál álltunk meg. (Itt mindössze három-négy autó tud parkolni egyszerre.) Egy épület lapos tetejéről nézhettünk vissza a városra, vagy le a mélységbe, ahová egyébként egy Teleféricóval (csehszlovákul: lanovka) akár le is mehettünk volna. Nem így tettünk, hanem még feljebb autóztunk, és a sokkal látványosabbnak ígérkező Cabo Girão Skywalkról is körbenéztünk. A maga 580 méteres magasságával ez Európa legmagasabb szirtje. Az üvegpadlós kilátón hemzsegnek a turisták, ami várható volt. Meglepett viszont, hogy nem kellett fizetni a látványosságért, pedig a beléptető kapukat már régen felszerelték. Úgy látszik, valaki jól járt a közbeszerzéssel, az üzemeltetéssel már nem akart bajlódni. (Mintha már hallottam volna ilyet.) 

Továbbhaladtunk nyugat felé, a következő kilátópontra. A Fajã dos Padres kiszögelésen egy újabb kábelvasúttal ismerkedhettünk meg, amit (hogy összezavarják a turistát) itt elevadornak hívnak. Nyilván azért, mert a kábel itt szinte függőlegesen lóg, mint egy liftnél. A parti kiskertek tulajdonosainak ez az egyetlen módja, hogy hozzáférjenek a veteményesükhöz, mert móló híján még az óceán felől is csak bajosan tudnák megközelíteni a sziklafal tövében lévő telküket. A közelben található Cascata dos Anjos vízesést én csak kocsi mosónak neveztem el. Ugyanis, ha letérünk a kényelmes, alagúttal spékelt új szakaszról és a sziklafalba vájt, régi úton haladunk, az egyik kanyar egy természetes zuhannyal fogad minket. Mivel kilátópontból sosem elég, megvizsgáltuk a Miradouro do Fio panorámáját is, ami pont olyan, mint a többi. Alattunk a monumentális sziklafal, előttünk pedig a végtelen horizont. Innen csak pár száz méter a Ponta do Pargo világítótorony, ha vesszük a bátorságot, és átvágunk a földúton. Mi inkább körbeautóztunk aszfalton, mert amilyen magas volt a Cascónk önrésze, olyan alacsony a bérelt Megane padlólemeze.

Na, milyen látványossággal fogok ismét előrukkolni? Talált. Egy újabb Teleféricó. De nem akármilyen, az Achadas de Cruz kilátópontnál lévő, Európa legmeredekebb ilyen közlekedési eszköze. A 451 méteres mélységet 600 méteres kábellel hidalja át, ami 98%-os meredekségnek felel meg. (Csak akkor tudnám, miért nem hívják ezt is inkább elevadornak.) Na, és kinek építették fel ezt a rekordernek számító szerkezetet? Természetesen itt is annak a néhány telektulajdonosnak, aki fejében vette, hogy mindenképp megműveli a vízparton lévő zsebkendőnyi területet. Bizton állíthatom, hogy Madeirán a legmagasabb az egy főre jutó kábelvasutak száma, és ezt nem csak azért mondom, mert a teljes lakosság száma csupán 240 ezer fő. Ha utána számolnánk, mennyibe kerül az államnak egy olyan közlekedési eszköz, amit csak hébe-hóba használnak 3,- €/menet áron, miközben minimum két fő üzemelteti ezeket teljes munkaidőben +nyugdíj, +járulékok és hasonlók... És még focizni sem lehet benne...

Porto Moniz egy pici falu a sziget északnyugati csücskében, ami természetes, vulkanikus medencéivel vonzza a látogatókat. Hogy mennyire nevezhetjük természetesnek az olyan medencét, amit beton támfalakkal erősítenek meg és széles lépcsők biztosítják a biztonságos vízbe ereszkedést, nem tudom. Minden esetre fotótémának kitűnő, ahogy a bátrabbak lubickoltak a novemberi, hideg, sós vízben, és ezért még fizetni is hajlandóak voltak. (Igaz, csak 1,50 eurót.) A város másik látványossága az Aquário de Madeira. Az egykori erőd helyén épült akváriumban 90 őshonos fajt tekinthetünk meg 12 tartályban 7 euróért. Ha a várost kelet felé hagyjuk el, érdemes a csábító autóút helyett a régi országútra letérni, mert csak úgy tárul a szemünk elé az óceánból kicsúcsosodó két sziklaképződmény. Mi ezt most nem tettük meg, mert világosban szerettük volna elérni a Miradouro do Véu de Noivát ahonnan egy tengerbe hulló vízesést csodálhattunk meg mély áhítattal.

Funchal

A sziget fővárosa nagyjából Kecskemét méretű település. A különbség, hogy míg az alföldi város vertikálisan terül szét a síkságon, addig Funchal hegyoldalba épült, meghódítva még a legmeredekebb emelkedőket is. A hétfői napunkat a helység látványosságainak megismerésére szenteltük. Azt a helytelen döntést hoztam, hogy a helyi BKV-val megyünk be a központba, mert olcsóbb megoldásnak látszott, mint egész napra fizetni a parkolásért, de menet közben kiderült, hogy a közlekedési társaság honlapja félrevezető információkat tartalmaz. Állításuk szerint a szomszédos szálloda recepcióján tudtam volna megvenni a jegyet előre 1,35 euróért, de ott csak többnapos bérletet árultak, így kénytelen voltam a buszsofőrnél jegyet váltani 1,95-ért. (Később próbálkoztam trafikokban, ahonnan lottózóba küldtek át, ahol viszont szintén csak napijegyet árultak 5 euróért.) Végül annyit költöttünk buszjegyre, amiből két helyet is kibérelhettünk volna a központi parkolóházban. De hát, így mulat egy magyar úr! Amúgy, pont a parkolóépület mellől indul fel a Teléferico do Funchal a Montéra keresztelt hegyre. (Ez nagyjából olyan, mintha valaki a kutyáját Kutyának nevezné el.)

A felső állomáson kiszállva, rögtön a Jardim de Monte Palace botanikus kertbe botlunk. Ha valaki csak egy ilyen kertet szeretne megnézni madeirai tartózkodása alatt, én ezt ajánlom, annak ellenére, hogy kissé giccses és abszolút tájidegen. A 12,50-es beugró megváltása után, belépve a kertbe, mindjárt egy értelmezhetetlen kiállításba ütköztünk. Kortárs zimbabwei faragott szobrokat csodálhatunk meg, amivel nem lenne semmi baj, de egy botanikus kertben? Ha lejjebb haladunk a hegyoldalban kanyargó járdák egyikén, egy újabb gyűjteménybe ütközünk, aminek semmi köze a növényekhez. Hacsak az nem, hogy földbe gyökerezett lábbal gyönyörködhetünk a világ számos országából származó ásványokban. Innentől lefelé már tényleg a növényeké a főszerep, bár a japánkertet több helyen portugál csempék és kínai pagodák vagy orosz turisztokkal súlyosbított agyagkatonák díszítik az eklektika jegyében. A körülöttünk mindenfelé csobogó vizek mindenképp emelték a látványt, mígnem megérkeztünk a központi épülethez, amit még a XVIII. században épített az angol konzul magának. Később szállodaként funkcionált a kastély, jelenleg egy nagyvállalkozó tulajdona.

Miután visszakapaszkodtunk a bejárathoz, a közeli Miasszonyunk templomhoz (Igreja Paroquial de Nossa Senhora do Monte) sétáltunk át. A XVIII. században épült templomnak az a fő érdekessége, hogy itt van eltemetve utolsó királyunk, IV. Károly. Erről tanúskodik a számtalan nemzeti színű szalag, amit magyar zarándokok kötnek fel a rácsra, hogy aztán ezeket időről-időre a sekrestyés eltávolítsa. És akkor itt álljunk meg egy szóra! Feltűnt, hogy egyetlen osztrák szalagot sem látok, miközben a mi Károlyunk valójában a Habsburg ház sarja. Minden tiszteletem Károlynak, hogy megpróbálta visszaszerezni hatalmát legalább nálunk, de a szánalmas kimenetelű budaörsi csata után Horthy száműzetésbe küldte ide. Szegény, nem sokáig élvezhette Madeira szépségét, mert fél év múlva elvitte a spanyolnátha. Sovány vigasz, hogy 2004-ben boldoggá avatták, ráadásul azzal az érvvel, hogy példás házaséletet élt. Mondtam is a nejemnek, hogy halálom után, akár engem is felterjeszthetne a pápának. (Bár azt hiszem, hogy ehhez sűrűbben kellene látogatnom a templomot.)

Az biztos, hogy amikor itt élt IV. Károly, akár tobogánnal is leszánkázhatott a városba szentmise után. Ugyanis Madeira fő kuriózumának számító szolgáltatás története legalább a XVIII. századig nyúlik vissza, amikorra a sziget már kedvelt üdülőhelye volt az európai gazdagoknak. A kosárból font ülőalkalmatosságra fatalpat erősítettek, és két markos legény irányításával lecsúsztatták benne az embereket a kövezett úton. Ez mára akkora biznisz, hogy vannak időszakok, amikor sorba kell állni, hogy 30 euróért lecsúsztassanak kettőnket egy öt perces, két kilométeres szakaszon. Amikor utoljára itt jártam, meglehetősen kaotikus állapotok jellemezték ezt a szolgáltatást. Úgy szólítgattak le a tobogános fickók, mint Ferihegyen a taxis hiénák. Mára ez rendeződött. A betegszállítónak öltözött fiúk, a velencei gondolásokról koppintott szalmakalapban várják a sorban érkezőket, akik már kipengették a menetdíjat a pénztárnál. Itt sem hiányozhatnak a fotósok, akik lesből fényképezik le az önfeledten szánkózó párt, hogy aztán a végállomáshoz érkezve 10 euróért felajánlják a mappába csomagolt emléket. Innen a 19-es busszal szerettünk volna visszatérni a városközpontba, de nem igazán akart jönni. Ezt kihasználva, az ott vadászó taxisok egyike megkeresett egy kedvező ajánlattal, amit nem tudtunk visszautasítani.

Gyorsan leértünk az óvárosba, mondhatni túl gyorsan, mert az összes csipkeüzlet sziesztázott. Így csak a kirakaton át tudtunk álmélkodni az értékes, ámde kissé divatjamúlt madeira-csipkéken. A kézzel hímzett terítőknek és kelengyének itt nagy hagyománya van, állítólag ma is tizenötezer nőt foglalkoztat a kézműipar. A kezük alól kikerülő hímzések luxusterméknek számítanak, áruk is ennek megfelelő. Nem akarok csipkelődni, de szkeptikus vagyok azt illetően, hogy egy remegő kezű nénike szebb öltésekkel dolgozik, mint egy computer vezérelt japán automata. (Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a lóvontatású faekével szántott földön termő kukorica finomabb lenne.)

Ha már a marketingnél tartunk, ide illő téma Madeira másik ikonikus terméke, a bor. A messze földön híres desszertboruk úgy készül, hogy hűvös pincék helyett meleg padlásokon érlelik a mustot. Hogy ne buggyanjon meg, alkoholt kevernek hozzá, így kapjuk azt a jellegzetes ízt, amit vagy szeretünk, vagy nem, minden esetre, kellő rábeszéléssel, jó drágán rá lehet sózni a gyanútlan fogyasztóra. Egyik ilyen módszer, ha a borászat nyit egy múzeumot, és meggyőzi a látogatókat, hogy az évszázados tapasztalatuknak köszönhetően, olyan nedűt kínálnak a publikumnak, amihez foghatót még életükben nem ittak. Mi a Blandy dinasztia műhelytitkaiba lestünk bele, ahol megtudtuk, hogy csak a szigetről származó szőlőből készítenek bort, mintegy négyszáz kisgazdaság a beszállítójuk. Én mindent elhiszek, de azt nem, hogy a világban található összes Madeira bor itteni szőlőből készül, merthogy ültetvényeket alig láttunk a szigeten (az itteni gazdák inkább a banánt preferálják). 10,50-es belépőjegy árába belefért egy kóstoló is, amiben két fajtát ízlelgethettünk és természetesen vásárolhattuk meg „kedvezményesen” a kijáratnál. Császkáltunk még egy kicsit a városban, megnéztük a piacot, a városházát, bementünk a nagytemplomba (Igreja de São João Evangelista), Portugália egyik legnagyobb könyvesboltjába (107 ezer különböző kötet), és végül lesétáltunk a kikötőbe, hogy eljussunk a nap fénypontjához, ami nem más, mint?

Igen, az aranylábú Cé Ronaldo, a város szülöttje bronzba öntve, közvetlenül a saját múzeuma és szállodája előtt. (Csak mondom: még a repülőteret is róla nevezték el.) Ízlelgessük: milyen lehet, Liszt Ferenc helyett mondjuk Dzsudzsák Balázs nemzetközi repülőtér...

Autós túra a sziget keleti felében, csúcstámadással kiegészítve

Másnap újból autóba pattantunk (már amennyire egy 20 fokos dőlésszögű lejtőn, keresztbe parkolva pattanni lehet), és elindultunk Madeira újabb csodáinak felfedezésére. A Cristo Rei emlékművet Funchaltól keletre találtuk meg. Az 1924-ben felavatott Krisztus szobor nagyjából fele akkora lehet, mint a Rióban található testvére. Már meg sem lepődtünk, hogy a kilátótól, kábelvasúton lehet lejutni a helyi strandra. A Praia do Garajau azon kevés strandok egyike, ahol nem sziklák között kell a tengerbe ereszkedni. Itt fekete kavicsokon át bukdácsolva juthatunk a vízbe. Mi inkább folytattuk utunkat. Az országút a reptér mellett halad el, ahonnan egészen közelről nézhetjük meg, hogy szállnak le az utasszállítók a világ egyik legveszélyesebbnek tartott repülőterén. A nagy gépek megjelenésével szükségessé vált a kifutópálya hosszának bővítése, ezért a nyolcvanas években feltöltéssel 1800 méterre növelték a betoncsíkot, majd 2000-ben betonoszlopokkal alátámasztva egy, a víz fölé nyúló szakaszt építettek, így nyerte el a mai 2781 méteres hosszát. Az autópályára visszatérve pillanatok alatt eljutottunk a sziget északi részén fekvő Alagoa öbölhöz, ami egy hatalmas hegytömb és egy félsziget között várja a szörfözés szerelmeseit.

Santana városa egy ügyes húzással tette fel magát a világ turisztikai térképére. A régi nádfedeles kunyhókat műemlékvédelem alá helyezték, és néhányat kipingálva látványosságot csináltak belőlük a központban. Nekik legyen mondva: ingyen fényképezhetjük az épületeket sőt, még a fedett parkolóért sem kellett fizetnünk. Úgy látszik, beérik a hűtőmágnesekből befolyó bevétellel. A városból egy frissen felújított, tíz kilométeres, hegyi úton juthatunk fel az Achada do Teixeira parkolóba. (Itt jegyzem meg, hogy a sziget összes turistaútjánál kiépített parkoló ingyenes.) Innen indul a PR1.2 számmal jelzett ösvény, ami a legrövidebb elérési módja a sziget legmagasabb csúcsának (
Pico Ruivo). Oda-vissza hat kilométeres sétával megúszhatjuk a túrát, természetesen itt is kikövezett ösvényen. A gond csak az volt, hogy tejköd fogadott, amikor kiszálltunk az autóból. Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, mert ez az időjárás, mondhatni, nem ideális a táj fotózására. Azt az optimista álláspontot képviseltem, hogy mivel most egy felhőben vagyunk, van esély rá, hogy amikor a csúcsra érünk, a felhők felé kerekedünk. Mire benyomtuk a reggelinél beszerzett croissant és banán tartalékjainkat, a remény halvány sugara villant fel, kék ég formájában.

A pozitív hozzáállás meghozta jutalmát és percek múlva már ragyogó napsütésben csodálhattuk a tájat, még ha csak részlegesen is. Az áhítatunkat az sem zavarta, hogy akkora forgalom volt a hegygerincen, mint karácsony előtt a Váci utcában. Az utat ritkás növényzet szegélyezte, néhol esőbeállók tették érdekessé a látványt, mígnem az 1862 méter magas hegy derekához értünk. Itt aztán legnagyobb meglepetésünkre egy menedékház fogadott (ezúttal kábelvasút nélkül). Fogalmam sincs, hogy cipelték fel az építőanyagot, de minden elismerésem. Ráadásul hideg italokat és forró kávét is kínálnak az épület mögött duruzsoló aggregátornak köszönhetően. A büfé enteriőrje ugyan hagy némi kívánnivalót maga után (rozzant, koszos kanapék és egy mosatlan csészékkel teli asztal a félhomályban), de a bejárat előtt sokkal barátságosabb körülmények között, cirógató napsütésben kortyolgatták italukat a megfárad vándorok. Merthogy vannak olyan elvetemültek, akik PR1.1 es utat választják, ami egy 8 km hosszú kaptató fel a csúcsra, néhány kivilágítatlan alagúttal kalandosabbá téve. A menedékháztól már csak néhány száz méter a legmagasabb pont. Itt az út leszűkül és a nagy szembeforgalom miatt, gyakran kellett félreállnunk, de megérte felkapaszkodni, mert a csúcson fújó szél hamar leszárította az izzadságcseppeket a homlokomról.

Levada túrák

Egy nap láblógatást engedélyeztünk magunknak, mégis csak nyaralunk... Napközben a hőmérséklet 23 fokig melegedett, de éjszaka sem hűlt 18 alá. A felhők folyamatosan jöttek-mentek, de a napsütéses órák száma így is pozitívan alakult az árnyékos időszakhoz képest. Szerencsénkre, esőt csak a távolból láttunk. A hotel medencéjének vize megközelítőleg 21 fokos lehetett, akárcsak az óceán. Mondanom sem kell, hogy nem volt nagy tolongás a parton. Eleve fél házzal üzemelnek a szállodák, pedig Portugália már túl van a negyedik fertőzési hullámon, és a szigorú intézkedéseknek (maszk mindenhol beltérben, oltási igazolvány ellenőrzése), valamint az ingyenes teszteléseknek köszönhetően vissza tudták szorítani a Covid terjedését. A befektetők minden esetre bizakodóak, mert újabb, óriás beruházásokkal bővítik a szálláshelyek számát.

Másnap viszont újabb túrára indultunk. Egy még könnyebb útvonalat szemeltem ki, a PR11 jelzésűt, ami egy levada mentén halad, és egy kilátópontnál végződik. A levada valójában egy kőből épített, legtöbbször nyitott vályú, ami a hegyekből lezúduló vizet vezeti a termőföldekre. Még a XVI. században kezdték el kiépíteni a hálózatot, amire rabszolgákat alkalmaztak a költséghatékonyság érdekében. Az 1400 km hosszú csatornarendszerből 85 kilométernyi fut alagútban, amelyek közül néhány látogatható. Minden levadának saját neve van, és a mellettük futó ösvény remek kirándulási lehetőséget biztosít. A mostani rövid sétánk mindössze kétszer másfél kilométer és egy pisztrángfarm mellől indul. (Merthogy erre is használható a rengeteg forrásvíz.) Másik nagy előnye ennek az útvonalnak, hogy szinte végig vízszintesen, egy erdőben fut, amit néhol egy hidacska, máshol egy szurdok tesz izgalmassá. Mikor már azt hittük, hogy eltávolodtunk a civilizációtól, egyszer csak szembetűnt egy út szélén kapaszkodó büfé. A sétaút a Vereda dos Balcões kilátóponton ér véget, ahol felbátorodott madárkák fogadják a turistákat. Ha szerencsénk van, megpillanthatunk egy tűzmadarat is, ami a madeirai erdők legkisebb madara. Ha pedig kivételesen nem vagyunk ornitológusok, egy kihelyezett tábla segít eligazodni, milyen szárnyast kaptunk lencsevégre.

Miután tengernyi időnk maradt sötétedésig, felkerestünk néhány közelben lévő, és autóval is megközelíthető kilátót. Ilyen a például a Pico Areiro, ami csak 52 méterrel marad el a csúcstartótól, viszont ide kényelmesen, egészen a hegytetőn lévő radarállomásig felmehetünk járművünkkel. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kis teljesítményű, benzines bérautókkal érkezőknek komoly kihívást jelentett némelyik emelkedő leküzdése. Egy régebben felújított útszakaszon keltünk át a szomszédos hegyre, hogy a Miradouro Eira do Serrado kilátóból letekintsünk az Apácák-völgyébe.

Levada das 25 Fontes (PR6 levada túra)

A sziget egyik leglátogatottabb kiránduló útvonala a címben említett levada túra. Felkerekedtünk hát, hogy mi is bejárjuk ezt a vidéket. A sziget közepén húzódó hegylánc keleti végében lévő vulkanikus kúpot elkoptatta az erózió, így alakult ki a Paúl da Serra fennsík, ahol legelésző teheneken kívül csak áramtermelő szélkerekeket találtunk. Az autónkat a 110-es út mentén, a Rabaçal majorságba vezető magánút előtt kellett leállítanunk. Jó páran parkoltak már az út szélén, és bőszen készülődtek az „embert próbáló” túrára. Legalábbis a felszerelésükből erre lehetett következtetni. Némelyik kolléga úgy festett, mintha legalábbis a K2-t készülne meghódítani a Himaláján. Százezres túrabakancs, nepáli serpákat megszégyenítő öltözet és 40 literes hátizsák. Nem tudom, hány napra készültek, de mondanom sem kell, hogy a néhány kilométeres ösvényhálózat itt is kikövezve, lépcsőkkel és korlátokkal komfortossá téve, még egy flip-flop papucsban is teljesíthető. Hadonásznak a nordic walking botjukkal, aminek a végéről persze már rég elveszett a gumi tappancs, és így valójában semmit sem ér a sziklás talajon. Az első másfél kilométeres meredek lejtőt egy aszfaltúton kell megtennünk, kivéve, ha befizetünk egy minibusz járatra, amivel kiválthatjuk ezt a térdet próbára tevő szakaszt. A völgybe leérve kettéválik az út. Először a 6.1-es, könnyebbik szakaszt jártuk be, ami a Risco vízeséshez vezet. Természetesen itt is egy levadát kísérünk addig, amíg az el nem tűnik egy lezárt alagútban.

Az elágazáshoz visszatérve, a négy kilométer hosszú, 6.2-es számú útvonalon indultunk el, ami egy sunyi lépcsősoron át vezet le a völgybe. Az a típusú, lépcsőmagasság, amire lefelé azt mondod, hogy rosszabb, mert kikészíti a lábad, de fölfelé, amikor oxigén után kapkodva facsarod ki a vizet a pólódból, revideálni kényszerülsz a korábbi álláspontodat. A 25 forrásról elkeresztelt ösvény némiképp csalódást okozott. Annak ellenére, hogy szemerkélt az eső, a sziklafalakról alig csordogált a víz, pedig a nyomokból jól kivehető volt, hogy itt, szélsőséges esetben, még az utat is gyakran elmossa egy-egy zuhatag. Hulla fáradtan érkeztünk vissza a menedékházhoz, ami a puccos Rabaçal Nature Spot Café névre hallgat. Ellentétben a Pico Ruivón tapasztalt vendéglátással, itt úri környezetben fogyaszthatjuk el a kávénkat és a házi sütijüket. Nem volt kérdés, hogy tele gyomorral nem kockáztathatjuk meg a hegymenetet, ezért az aszfaltos szakaszon, a minibuszt választottuk visszatéréshez az autónkhoz.

Este egy különleges vacsorával búcsúztunk Madeirától. Az egy hét alatt kipróbáltunk menő, fine dining helyet is, de csalódtunk. Legtöbbször beeséses alapon kajáltunk középkategóriás éttermekben, ahol majdnem mindig kijöttünk 40 euróból ketten (borral, jattal együtt). Tengerparton érdemesebb halat vagy herkentyűt venni – mily meglepő –, mert az otthoni ár töredékéért juthatunk kulináris élményhez. De senki ne számítson a Horváth tengerpart ízeire, itt teljesen másképp fűszerezik a kagylót és tintahalat. Az volt az általános észrevételem, hogy szeretik, ha tocsog az étel valamilyen szószban. A csúcs meglepetés akkor ért, amikor egyszerű, gombás gnocchi úgy nézett ki, mint egy grízgaluska leves. A legjobbat talán az Abrigo de Pastor nevű, „csárdában” ettük. A szerény külső ellenére, meglepően feldíszített, erdei stake house fogadott, kissé érthetetlen módon, afrikai állatfejekkel díszítve. Viszont, megesett, hogy egy szintén felkapott belvárosi étterem lazacos egytálételében hiába kutattam rózsaszín halhús után, csak főtt répával találkoztam. Szóval, utolsó este egy kevésbé autentikus, ámde annál jópofább helyen falatoztunk, amit mindenkinek szívből ajánlok. A rockabilly hangulatot árasztó Red Car étterem nemcsak a dizájnjával lopta be magát a szívembe, hanem méretes barbecue borda adagjával, és szolid áraival. A felszolgálók, gyorsak és udvariasak. A hamburger szerelmeseinek kötelező hely.

Ha már személyzet: meglepően jól elboldogultam az angollal az egész szigeten, minden korosztályban. Gondolom nem véletlenül, az itteni lakosság többsége valamilyen módon a turizmusból él, elemi érdekük a nyelvtudás. Viszont amin meglepődtem, hogy nincs tele a vendéglátóipar kelet-európaiakkal.

Összességében egy tartalmas, mégis pihentető hetet töltöttünk Madeirán, továbbra is a kedvenc szigeteim egyike marad.

Madeira jól karbantartott, ámde olykor elképesztően meredek útjairól szól ez a kis összeállítás.

Csak ínyenceknek. (Nincs benne karambol, sem extrém mutatvány, csak szép tájak.)

Ha nem aludtál el a fenti videón, ezen biztosan el fogsz.

Lisszaboni átszállás

 Onnan indítanám a történetet, hogy volt egy TAP voucherem (portugál légitársaság), amit egy 2020-as törölt járat miatt kaptam és 2021-októberéig le kellett vásárolnom. Csakhogy a TAP nem indította újra a budapesti járatait, ezért kénytelen voltam „bécsi” indulású repülőjegyek közül válogatni. Nehezítette a döntést, hogy a lehetséges desztinációk közül már mindenhol jártam. Viszont Madeirán meglehetősen régen voltam, és emlékeimben a világ egyik legszebb szigeteként marad meg, szóval megszületett a döntés. Persze, közvetlen járat nincs, és a kiválasztott időszakban csak olyan megoldást találtam, ahol 19 óra az átszállási idő. Sebaj, Lisszabon szép város, teszünk egy esti sétát, alszunk valahol, és reggel visszamegyünk a repülőtérre a csatlakozáshoz.

Egy hűvös novemberi péntek reggel autóba pattantunk és lezúztunk a jó öreg Schwechatra. Autónkat egy pandáról elkeresztelt parkolóban hagytuk, amiről írnék néhány sort. (Csak azért, hogy hol is tart ma a „hanyatló nyugat”.) A helyfoglalást még otthonról intéztem, a magyarul is elérhető honlapjukon. Néhány adat kitöltése után kaptam egy QR kódot, amit a parkolóba érkezve, odatartottam egy leolvasó elé. A szerkezet kinyitotta nekem a sorompót és kiírta, hogy hányas sorba állítsam le a vasat. Ezután a slusszkulccsal beléptem az irodába és átadtam a személyzet egyik tagjának, aki közben (ajándék) kávéval kínált. Két percen belül már egy Mercedes kisbuszban ültünk, ami pillanatok alatt elvitt a közeli repülőtérre.

Hazafelé felhívtam őket a bőröndök átvétele után, és mire kiértem a terminál elé, márt ott várt a járda mellett egy pandás autó, több nyelven beszélő sofőrrel. A fizetés roppant egyszerű: ugyanazt a QR kódot kell odatartani egy automatához, ami kiírja a fizetendő összeget. Miután kiválasztottam a készpénzes opciót és megetettem euróval, kiszámolta a visszajárót, nyugtát adott, és felpattintotta a kulcstároló szekrény megfelelő fiókját, amiben megtaláltam az autónk kulcsát. Az éjjeli órákban már nincs személyzet a pultnál, ezért kiszolgáltam magam a kávé automatából – csak semmi kapkodás – és egy tábla útmutatása alapján megkerestem az autónkat.

Na, de hol is tartottam? Hát persze, Lisszabon! Ne felejtsük: Portugália is nyugat, és nem csak égtáj tekintetében... A városi metró majdhogynem a csomagkiadó szalagig megy ki, így szükségtelen taxira vagy költséges transzferbuszokra áldozni. Automatákból tudunk jegyet venni, aminek kezelése olyan egyszerű, hogy egy óvodás szinten megrekedt angol tudással is gyerekjáték, de jegypénztárhoz is mehettünk volna. Egy metrójegy 1,40 € és át is szállhatunk vele. Annyi még, hogy meg kell vennünk hozzá egy feltöltőkártyát 50 centért, de ezt is adja az automata, amikor az első kérdésnél azt választjuk, hogy nincs kártyánk. Erre aztán annyi utat tölthetünk fel, amennyit csak akarunk. A szerelvénybe szállva egészen egyedi megoldást vettem észre, amit még sehol nem láttam: az üléseket parafával díszítették. Ez egyfajta országimázs is lehet annak a szemében, aki tisztában van vele, hogy Portugália a világ legnagyobb paratölgy termesztője. (Az egész világ hagyományos parafa dugójának több mint felét itt gyártják.)

A járvány betett az itteni szállodaiparnak is, fél áron jutottunk hozzá egy tisztességes szobához egy ürességtől kongó belvárosi hotelben. Ledobtuk a poggyászt, és azonnal nyakunkba vettük a várost. A Liberdade sugárúton bandukoltunk az óceán irányába, amikor elsőként belebotlottunk egy ikonikus villamosba (Funicular Lavra), amit speciálisan a meredek domboldalra fejlesztettek ki. Néhány üzlet és étterem mellett elhaladva egy újabb siklószerű tömegközlekedési eszközt kaphattunk lencsevégre, ami az Elevador da Glóra nevet kapta. A graffitisek itt sem bírnak magukkal, ezért ritka az olyan villamos, ami eredeti sárga színében pompázik.

A Nemzeti Múzeum előtt elhaladva, kiértünk a Restauradores térre, ahol az emlékmű mellett megcsodáltunk egy tavaly felújított irodaépületet és a párját ritkítóan szép Rossio pályaudvar homlokzatát. A Praça Dom Pedro IV téren találtunk egy olyan üzletet, ami képes megélni csupán szardínia konzervek árusításából. De más, bizarr kínálatú shopokból is akad itt szép számmal.

Kissé lejjebb haladva egy újabb, jellegzetes közösségi „közlekedési eszközhöz” értünk. Az Elevador de Santa Justa valójában egy 1902-ben épült, 45 méter magas felvonó, amely összeköti a Baixa negyedet a magasabban fekvő Carmo térrel. Elvileg 29 fő fér be egy kabinba és érdemes metrókártyával fizetni, mert ha a helyszínen veszünk rá jegyet, sokkal drágább.

Az Arco da Rua Augusta diadalív alatt áthaladva, a Praça do Comércio máskor oly nyüzsgő terére értünk ki. Az óceán, sötétségen áthatoló, metsző széllel fogadott, ezért gyorsan visszafordultunk a szűk utcák közé, ahol találtunk egy nem annyira turistás éttermet. Lazaccal és könnyű portugál borral zártuk az estét, hogy aztán másnap, kora hajnalban folytassuk az utunkat Madeira-szigetre.

Hosszú hételeje az Isztrián

Másfél év kényszerszünet után, újra kimerészkedtünk az országhatáron túlra. Na, semmi hősködés, csak ide a szomszédba, Horvátországba. Azon belül is a magyarok közkedvelt nyaralóhelyére, az Isztriai-félszigetre látogattunk el néhány napra. Gondosan regisztráltuk belépési szándékunkat a hivatalos horvát oldalon, és még ki is nyomtattam az uniós Covid igazolásomat, de a kutya sem kérte a letenyei kilépéskor. Ehhez képest több mint fél órát ácsorogtunk a határátkelő előtt, csak tudnám, miért? (Lassú munkához idő kell.)
A napsütéses hétvégi nap ellenére az autópályán zökkenőmentesen lehetett haladni. Egészen Zágrábig. A fővárost elhagyva, a második fizetőkapunál ismét feltorlódtak az autók. Hamar kiderült, hogy egy Gumballhoz hasonló, „flúgos” futam miatt tátották szájukat a horvátok, akadályozva ezzel a haladást. Exhibicionista aranyifjak pózoltak százmilliós verdáikkal a kattogó fényképezőgépek előtt.

A kora délutáni órákban értük el Opatiját (Abbázia), és ha már arra jártunk, sétáltunk egyet a parton. Csakhogy ehhez előbb le kellett parkolnunk, ami itt szinte lehetetlen. A jobb helyeket csak kihalásos alapon lehetett megkaparintani, ha mégis találtunk volna parkolót, akkor is csak aprópénzt fogad el az automata, ilyesmink pedig nem volt. Végül be kellett érnem egy olyan parkolóudvarral, ahol csak napijegyet lehetett venni 70 kunáért. (3.500,- Ft) Na, de hát így mulat egy magyar úr. Főleg egy Osztrák-Magyar Monarchia alatt kiépült üdülőhelyen. Merthogy korábban egy vacak kis halászfalu állt ebben az öbölben. A nagybajuszú Ferenc József idején épültek az első szállodák. A Grand Hotel Palace a mai napig őrzi eredeti enteriőrjét. A nagy ijedtségre beültünk egy kávéra és egy üdítőre, hogy a parkoló mizériától befeszült elménket lenyugtassuk. Az üdítő narancssárga színe inkább hasonlított egy felkapott olasz koktéléra, talán mert az is volt, de mondom: idegállapotba kerültünk, így nem lehet nekivágni a látnivalóknak. Miután ezt a várost csak futólag állt szándékunkban szemügyre venni, lesétáltunk a partra, ahol szembetűnő változásokat eszközöltek, mióta utoljára itt jártunk. A betonozott, központi strandot az önkori egységes nyugágy/napernyő installációval látta el, ami kétségtelenül szebb, mint a korábbi, eklektikus – mindenki hozta a saját kis cumóját – változat, viszont egy újabb lehúzás is egyben.

A kislány a sirállyal ugyanott áll, mint ahogy a város névadója, a Szent Jakab apátság is (Opatija = apátság, horvátul).
Szállást a félsziget csücskében lévő Medulinban foglaltam, és a kanyargósabb tengerparti utat választottam a megközelítésére, mert csak húsz perccel hosszabb, mint a szárazföld belsejében futó autóút, ahol a fizetős alagút falát lehetne nézni a tintakék Adria helyett. Világosban érkeztünk meg az Aréna Hotelhez, amit oly sok honfitársam méltatott lelkes szavakkal a foglaló oldalon. Nos, maradjunk annyiban: kinek a pap, kinek a papné... Aki szereti a hajókabin méretű szobákat és a sósvizű medencét, annak nem lesz baja a szálláshellyel. Hacsak az nem, hogy előtte lévő tengerparti szakaszt ellepik a csecsebecse árusok bódéjai, és ha sikerült a vizet megközelíteni, nem árt egy bakancs az öklömnyi kavicsok és köztük megbúvó tengeri sünök ellensúlyozására.

Pula

Az előttünk álló két és fél napot tartalmasan szeretnénk eltölteni, ezért pillanatnyilag lemondunk olyan csábító élvezetekről, mint csobbanni a tengerbe, szürcsölni a koktélokat a medenceparton és hasonlók. Helyette bevágódtunk a kocsiba és felkerestük a közeli Pula ókori romjait. Olyannyira korán érkeztünk Horvátország harmadik legnagyobb városába, hogy akár az Amfiteátrum lábánál is leparkolhattunk volna, de ilyet csak mozgássérültek és teljesen amatőrök tesznek. A központ ugyanis három parkolózónára van felosztva és természetesen itt a legdrágább az ácsorgás. Alig kell egy sarkot tovább gurulni és már csak a második díjzóna szerinti tarifát kell fizetnünk. De az igazi fogtechnikusok három sarokkal odébb teszik le a kocsit, ahol már ingyenes a parkolás. Én találtam egy helyet (44°52'36.5"N 13°51'07.2"E) mindössze 450 méterre a legfőbb látványosságtól, aminek azért örültem nagyon, mert nem kell folyton az órát nézni, mikor jár le a jegyünk. De – ha már a spórolásnál tartunk – hadd mondjam el, hogy teljesen felesleges kidobnunk 70 kunát belépőjegyre az Amfiteátrumba, ugyanis belülről sem látunk sokkal többet, mintha körbesétálnánk a kerítés mellett, és onnan pillantunk le az aréna bármelyik pontjára.

A pancser rómaiak úgy építették a stadionjukat a domboldalba (i. e. 27-ben), hogy a környező utcákról bárki nézhette, hogy tépi szét az oroszlán a gladiátorokat.
Előre megtervezett útvonalon a Tito park felé vettük az irányt. A jó öreg marsall nevét ma már csak egy park őrzi, de volt idő, amikor a körülötte burjánzó személyi kultusz jegyében minden valamire való település fő utcáját róla nevezték el. Amikor először jártam Jugoszláviában még egy város is viselte a nevét. (A mai Montenegró fővárosa.) Na, de erről majd később... Vissza a rómaiakhoz!

Ezek a derék rómaiak egy városfallal vették körül a mai óvárost, ami egészen a XIX. századig állt, amikor is úgy döntött az akkori vezetés, hogy lebontja. Az utókor nagy szerencséjére néhány díszes kaput meghagytak mementónak, így a II. és III. század között épült Ikerkaput, ami a régészeti múzeum és egy ókori színház bejárata is egyben. (Ez utóbbit jelenleg felújítják, nem látogatható.) A másik ilyen, a Segius Diadalív, amit a város akkori potentátja, a Segius család emeltetett még az időszámítás előtt 27-ben. Ott jártunkkor éppen egy demonstrációra gyülekeztek a pulaiak.
A boltív alatt áthaladva, végigballagtunk a sétálóutcán és megállapítottuk, hogy konjunktúráját éli a cukorka árusítás. Természetesen a szuvenír árusok még mindig dominálják a piacot, de megjelentek az igényesebb, kézműves emléktárgyak is.

Az utca végén találjuk az egykori Fórumot. Ezen a téren ma egy középkori épületben a városházát és mellette a több mint kétezer éves Augustus templomot láthatjuk.
Ha a következő utcán (Uspon Konzula Istranina) elindulunk felfelé, a XVII. században épült pulai erődbe jutunk, ahol az Isztriai Történelmi Múzeum működik. Húsz kuna a beugró. Találtam az erődbe vezető alagutakat a város több pontján, de nem sikerült megfejtenem, hogy mennyibe kerül egy normál felnőtt jegy.

Brijuni

Pulától északra található a Brijuni szigetcsoport, ami nemzeti parkja is egyben Horvátországnak. A hely szépségét, már a rómaiak is felfedezték – erre utalnak a kétezer éves romok – de igazi pikantériáját az adja a helynek, hogy itt volt Jugoszlávia atyjának, Tito marsallnak (akit a kommunista blokkban csak „láncos kutya” becenévvel illettek) exkluzív rezidenciája.

Előtte még útba ejtettünk a stinjani félsziget csücskét, ahol a Googlemaps szerint romantikus (értsd: ütött-kopott) függőhíd ível át egy kisebb öböl felett. A hídnak már csak hűlt helyét találtuk, de teljesen véletlenül rábukkantunk egy hatalmas erődre, melynek létezéséről még csak nem is tudtunk. Utánanéztem: a Punta Christo erőd, az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült és egy fontos hadikikötőt volt hivatott védeni. A kikötő most kőbánya lerakat és alkalmi strandoló hely.
Szóval, Brijuni legnagyobb szigete már 1985 óta (Tito halála után három évvel) látogatható, mára pedig komoly infrastruktúrát fejlesztettek ki. Fažana kikötőjében önjelölt túravezetőktől vagy a hivatalos jegyirodában megvásárolhatjuk a belépőjegyünket potom 250,- kunás áron. Ezért kapunk egy hajóutat oda-vissza, a szigeten egy elektromos „kisvasút” körutazást hivatásos idegenvezető kíséretében és meglátogathatunk egy múzeumot. Lássuk a részleteket:
Belinkelem a hivatalos oldalukat, mert látványos honlap, de azért ki vagyok akadva, hogy a hét nyelvű fordítás mellé nem voltak képesek a magyart is elkészíttetni. (Csak halkan jegyzem meg: élnek a határ mentén jó néhányan, akik a horvát mellett anyanyelvi szinten beszélik a magyart.)

A 15:30-as hajóra szálltunk fel, mert ehhez a turnushoz biztosítottak angolul beszélő idegenvezetőt. A fiatal hölgy egy „English” tárcsával a kezében várt a „vonatnál”, pár lépésnyire a túlparti kikötőtől. A körút során megtudhattuk, hogy a látott épületekben a szigeten lévő három szálloda személyzete és családjaik laknak. Megcsodálhattuk a messze földön híres golfpályájuk kiégett gyepét, majd elérkeztünk a fő attrakcióhoz, Tito elvtárs magán állatkertjéhez. Az öreg partizánnak ugyanis az volt a heppje, hogy egzotikus állatokkal vette magát körül. Ebben siettek segítségére más országok diktátorai, akik látogatásukkor rendszerint egy élő vadat hoztak ajándékba. Tito halála után a magánállatkert zömét felszámolták és az állatokat elajándékozták. Néhány zebra és egy elefánt maradt hírmondónak (és, hogy kapjanak valamit a pénzükért a nyomorult turisták). Vadregényes erdőn át vezet az út a sziget keleti felébe, ahol Bizánc kori romokat csodálhatunk meg jó messziről. Az utazás a múzeumnál ért véget, ahol vethetünk egy pillantást az államfő ’53-as Cadillacére (állítólag pár ezer kunáért el is visznek vele egy körre). Az épületben temérdek fotóval bizonyítják, hány államfő és híresség legitimálta látogatásával a Jugoszláv rendszert. (A WC viszont tiszta, és ekkora már kezd aktuálissá válni.)

A szigeten még található néhány látványosság, úgymint botanikus kert (ősszel kevésbé volt látványos) egy középkori templom és egy dinópark, hüllőszobrokkal. (Ne kérdezd!) Szabadon választhatjuk meg, melyik hajóval indulunk vissza, így akár egy napot is eltölthetünk ott, de figyelmeztettek, hogy a legszebb partszakaszokon szigorúan tilos a fürdés.

Rovinj

Rovinj, minden Isztrián nyaraló kedvenc kirándulóhelye. A település csodaszép óvárosát a velenceiek fejlesztgették ötszáz éven át, nem csoda, hogy úgy éreztük magunkat, mint egy olasz kisvárosban. A zegzugos utcácskák, a tengerhez lefutó lépcsők, a színes házak látványa még belőlem is elővarázsolta a mélyen rejlő romantikát. Talán ennek köszönhető, hogy nem hajtottam el csípőből azt a fickót, aki megállított az utcán, látszólag ismerkedési szándékkal, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy el akar adni valamit. Miközben kifaggatott minket, honnan érkeztünk, egy fekete papírlapot vett elő, és látszólag értelmetlenül egy körömollóval kezdte nyirbálni. Folyamatosan locsogott, megvillantotta magyar tudását is, ezalatt végig csattogtatta a kis ollót, mintha csak valami kényszeres betegség lenne. Nem kellett hozzá két perc (és 50 kuna), hogy a fekete lapból az asszony tökéletes kontúrját kiszabja. Egy előre bekészített, átlátszó tasakba helyezte fehér háttér elé és már kész is volt a szuvenír.

A középkori Balbi kapun át indultunk felfelé a dombtetőre, ahol a Szent Eufémia-székesegyház kémleli a tengert évszázadok óta. Hatvanhárom méteres harangtornyát ugyanaz az építész tervezte, mint a Velence ikonjának számító Szent Márk téri tornyot. A templombelsőtől nagy újdonságot ne várjunk, átlagos, barokk díszítésű, háromhajós megoldás. Engem inkább egy XIX. századi festmény fogott meg Eufémia az oroszlánok között címmel.

Csábító éttermek között, hangulatos utcákon ereszkedtünk visszafelé a parkolóhoz. A kísértésnek végül nem is tudtunk ellenállni, és az egyik vendéglőben benyomtunk egy rostonsült tintahalat, – amit tapasztalatból mondhatom – a horvátok készítenek el legjobban a világon. Be is magoltam az eredeti nevét: lignje na žaru.

Kastav

Isztriától Budapestig hat óra az út, így bőven belefért az utolsó nap délelőttjébe egy kitérő az autópályáról. Rijeka agglomerációjához tartozó Kastav település kevéssé ismert az utazók között. Ezt támasztja alá, hogy ingyenes a parkolás és ürességtől konganak az óváros utcái. Sehol egy turista, szuvenír boltból is csak egy árválkodik a középkori városkapu mellett. Az időszámításunk előtt hatszázzal már lakott település gazdái folyamatosan adták át a kulcsot egymásnak (legtöbbször nem önszántukból). Rómaiak, gótok, bizánciak, szlávok, frankok és habsburg uralkodók váltották egymást. Mindenki próbált hozzátenni valamennyit a hegyoldalban álló Szent Ilona templomhoz, míg az elnyerte mai képét.

A templom mögött, kiskerteken átvágva jutottunk fel az egyik bástyáig, ahonnan egykoron a várost védték. Ha másért nem, a panoráma miatt érdemes volt felmászni. Két középkori kápolnát érintve jutottunk vissza az autónkhoz, hogy aztán elinduljunk hazafelé.

Somogyvár

Imádom, hogy mostanában minden „Nemzeti”. Nemzeti a trafik, a hulladék szállítás, az adó behajtás, és amit csak át lehet keresztelni. Értem én, hogy a magyar identitástudatot sulykolni kell az emberekbe, mert attól sokkal jobb lesz nekik, de valóban így van? Vajon nemzetünk azon polgárai közül, akik oly büszkék arra, hogy magyar földön látták meg a napvilágot, hányan ismerik a nemzeti emlékhelyeinket? Hányan látogattak el már például Somogyvárra, hogy megnézzék Szent László alapította Bencés apátság romjait?

A Krisna-völgy meglátogatásával együtt, akár egy délelőttbe is belefér a két program. Balatonboglártól húsz perc autózás után érjük el a Somogyvár községbe vezető út mentén elhelyezkedő, 2015-ben átadott látogatóközpontot. Az 1,4 milliárdból kialakított fogadóépület mérnöki bravúr. Impozáns megjelenésű mégis szépen belesimul a tájba. Az 1600 forintos jegyért cserébe megtekinthetünk egy történeti kiállítást, ahol az ásatásokon talált, ezeréves kőfaragványok is helyet kaptak. Ezután felsétálhatunk egy kiépített erdei ösvényen az emlékhelyig, vagy egy kis kerülőúton, a falun keresztül autóval is fel tudunk jutni a gondosan körbe kerített romokhoz, ahol újból elkérik a belépőnket. (A jegyet érdemes megtartanunk, ha a krisnások szépen parkosított völgyét és egzotikus templomát meg szeretnénk nézni, mert tíz százalék kedvezményt kapunk az ottani belépő árából.)

Koppány vezér egykori birtokán, a XI. század végén I. László királyunk alapította azt a bencés monostort, amelynek feltárt romjai között barangolhatunk, vagy egy kilátóba felkapaszkodva felülről is áttekinthetünk. A monostort több mint négy évszázadon keresztül lakták a szerzetesek és látogatták a zarándokok. A kiállításon megtudtam, hogy fontos állomása volt még a compostelai zarándokoknak is.
A XVI. században már erőddé alakított kolostor török kézre került, majd a pusztítás és az enyészet tette láthatatlanná több száz évre, mígnem a XIX. század végén lelkes régészek kezdték meg a feltárást. Az érdemi munka a hetvenes években kezdődött, ami egészen a kilencvenes évek elejéig tartott, amikorra a feltárt alapokra egy-két méter magas falakat emeltek, hogy jobban áttekinthető legyen a komplexum.

I. László az Árpád-ház leszármazottja, I. Béla király másodszülött fia. A trónt mégsem apjától vagy bátyjától örökölte, hanem hosszú csatározások és diplomáciai alku után Salamon nevű unokatestvérétől vette át. Őt mondják az első választott magyar királynak és ő volt az első, aki törvényeket hozott a magántulajdon megvédésére. (Tyúklopásért karlevágás és hasonlók.) Óriás termetű, félelmetes harcos hírében állt, több csatát is megnyert a betolakodó kunok, besenyők ellen, és ha már benne volt a csatározásokban, gyorsan elfoglalta a horvát területeket. Ekkor romlott meg viszonya a Pápával, aki balga módon magáénak gondolta ezt a vidéket.
László avatta szentté I. István királyunkat annak ellenére, hogy az megvakíttatta nagyapját, Vazult. Majd közel száz évvel 1095-ben bekövetkezett halála után őt magát is szentté avatták. Úgy látszik, kunok és besenyők gyilkolászása nem tartozott a kizáró okok közé annak idején.

 

Krisna-völgy

Háre Krisna, Háre Rama, Háre Háre, ismerjük a híres mantra transcendentális szavait a Hair musical óta. Nagyjából ennyit tudtam a Krisna tudatú hívőkről, na meg persze azt, hogy festékes orrú, száriba öltözött leánykák próbálják szent könyvüket rám sózni a Tesco parkolójában. Hogy miért adom mégis nekik minden évben az egyházaknak felajánlható egy százalék adómat? Egyszerű. Rendszeresen látom őket a városban, ahogy ételt osztanak a rászorulóknak.

Szerettem volna jobban megismerni ezt a „kis csapatot”, ezért egy napsütötte kedd délelőtt ellátogattunk Somogyvámosra, Kelet-Közép-Európa legnagyobb krisnás kommunájába, hogy bekukkantsunk hétköznapjaikba. Boglártól húsz percnyi autózásra található a dombok lankája között megbúvó, hangulatos település. Táblák jelzik a Krisna-völgybe vezető utat, de nem is lehet eltéveszteni, mert a falu templomától látszik a bejárat. Díszes oszlopok között jutunk be a 260 hektáros farmra. A recepció épületéig színes térburkolattal lerakott út vezet, amerre a szem ellát, gondozott szántók és legelők. Tíz perccel nyitás után érkeztünk a kőelefántokkal kiegészített, impozáns fogadóépülethez. Leparkoltunk és a jegypénzárhoz sétáltunk, ahol a legnagyobb meglepetésünkre csak egy zárva tábla fogadott. A kapu azonban tárva-nyitva állt, időnként egy személyautó haladt át rajta. Vettük a bátorságot és gyalogosan nekivágtunk a szentélyig vezető két kilométeres útnak. A sétányt tudatosan parkosított, árnyas liget övezte, helyenként indiai stílusú szaletlivel és egy csörgedező patakkal, amit néhány helyen tóvá duzzasztottak. A parkból csak úgy áradt a gazdagság illata. Elbizonytalanodtam, hogy vajon jó helyre irányítottam az egy százalékomat?

Egy ponton kettéválik az út, és bár a templomot egyenesen mutatja az útba igazító tábla, az embert mégis inkább balra vonzza a dombtetőn terpeszkedő iskolaépület látványa. A suli előtt lazuló nebulók képe alapján akár Ázsiában is lehetnénk, leszámítva a hajszínüket. Már amennyi látszik belőle, mert a fiúcskáknak ugyanúgy kopaszra nyírják a búráját, mint apjukét, mindössze egy „janicsár lófarok” jelzi az egy isten hitet. Sajnos az épület nem látogatható, de annyit sikerült megtudnunk, hogy általános iskolájuk akkreditált, tehát a vallásoktatás mellett megtanítják a hagyományos ismeretanyagokat is.
Innen mintegy kétszáz méterre található az istálló, ami előtt egy modern, homlokrakodós traktor rendezgette a szalmabálákat. Ez némiképp ellentmond a tájékoztató táblán olvasottnak, miszerint csak állati erővel hajtott földművelést folytatnak, a fosszilis energiák mellőzése érdekében. Egy közeli kilátóból tekinthetünk körbe a hatalmas birtokon, amit a kilencvenes években szereztek meg kárpótlási jeggyel. Hogy honnan volt a kárpótlási jegyük, arra nem sikerült választ kapnom.

 

Jóllakott tehenek kíváncsi tekintette mellett haladtunk tovább egy fasor árnyékában, melyet újabb meditációs helyek öveztek, egészen a kertészetig. Fóliasátrak és üvegházak alatt termelik meg a kommunának szükséges élelmiszereket. A vegetáriánus életmódot folytató Krisna-tudatú hívők szinte teljes önellátásra vannak berendezkedve, és teszik mindezt környezetkímélő módon, ami mindenképp szimpatikus. Az, hogy miből szerzik be a legmodernebb termelőeszközöket, számomra rejtély maradt.
A templom (szentély) külső megjelenésében nem hivalkodó, akár egy felújított TSZ központ is lehetne. Rajtunk kívül egyetlen látogatóval sem találkoztunk ez idáig, félő volt, hogy elmarad a tizenegyre hirdetett, vezetett látogatás. Ahogy tébláboltunk a bejárat előtt, megjelent egy szimpatikus fiatalember zöld vászoningben és bokáig érő, fehér szoknyában. Mikor elmondtuk neki, hogy jöttünk be a kapun, nem problémázott, csak közölte, hogy akkor nála kell megvennünk a fejenként 2500,- forintos belépőjegyet. Ezért a pénzért nem csak a szentélybe vezetett be minket, de bármit kérdezhettünk is tőle. Gopa Kumárától megtudtuk, hogy eredetileg Gáborként jött a világra, de tizenhárom évvel ezelőtt, amikor idekerült, tanítója adta neki ezt a nevet. Személyes indíttatásáról is szívesen mesélt, de még a párválasztás rejtelmeibe is beavatott minket, tényleg nem volt tabutéma. Persze legszívesebben a vallásáról mesélt, de a legjellemzőbb sajátosságokat már korábban is ismertem, és természetesen megvolt a kialakult véleményem, amit most meg is osztanék.

 

 

Kezdetben vala a 3-4000 éves hindu vallás több istennel és kusza szabályokkal. Aztán jött Buddha, aki egy teljesen más szemléletet terjesztett el, amihez nem volt szükség istenekre. (Az más kérdés, hogy ma már istenként tisztelik az egykori herceg, szerzetest, és áldozatokat mutatnak be szobránál.) A buddhizmus elég nagy szeletet hasított ki a szakrális tortából, de még mindig volt rés a piacon, amikor A. C. Bhaktivedánta Szvámi Prabhupáda 1966-ban elterjesztette a hindu valláson alapuló, ámde egy isten hívő (a nyugati embernek is befogadható) irányzatot, a Krisna-tudatot és filozófiát. A legjobbkor, hiszen az Egyesült Államok ekkor háborúban állt Vietnámmal, tombolt a hippi-korszak, a lázadás a meglévő vallástanításokkal szemben. A fiataloknak vonzó alternatívát jelentett a színes külsőség, a szereteten alapuló, békés életszemlélet. Majd jött Milos Forman Hair című sikerfilmje, ami jó reklámot csinált a vallásnak világszerte.
Pedig, ha jól belegondolunk az egzotikus kinézetet és a keleti mantrákat leszámítva, sokban hasonlít más világvallásokhoz. Hasonló igéket hirdet, (alázat, szolgaság, ima, szeretet, stb.) hasonló kellékeket alkalmaz, (oltár, ima-gyöngysor, fohászok) miközben kevésbé liberális. Ott van például a párválasztás kérdése. Gopa tizenhárom évig cölibátusban élt, és most, hogy már csajozna, nem lehet neki, mert majd a bölcs tanítói kiválasztják a hozzá illő mátkát. De a kötelező vegetáriánus étkezést sem mondanám szabadelvűnek.

 

Ezzel együtt, szimpatikus nekem ez a vallás (csak ne kelljen gyakorolnom), mert szeretetet és megbékélést hirdet, odafigyel a környezet megóvására, miközben nem ragaszkodik bigott módon a múlthoz és bátran használja korunk vívmányait. A háztetőkön napelemek és szélkerekek biztosítják az energiát, a vizet kutakból nyerik. A növényeket biogazdálkodással termesztik és tárolják. A lakók mosolyognak és mindenkit hangos Hare Krisnával köszöntenek.
Csupán egy dolog zavar, hogy honnan ez a sok lóvé? Az én egy százalékom biztos nem fedezi ezt a rengeteg kiadást. Az egy dolog, hogy a bent élők ingyen dolgoznak a közösségnek, de ottjártunkkor több külsős munkaerőt is láttunk, akik különböző szakipari munkákban segítettek. De pénzbe kerül a falakon kívül élő szerzetesek lakhatásának finanszírozása is, és még ki tudja mi minden. Már nem volt pofám Gopától megkérdezni, ki finanszírozta utazásait, de megtudtam tőle, hogy sikerült eljutnia Indiába, Vrindávana és Majapur zarándokhelyekre.
Akárhogy is, nagy szerencse, hogy még ételosztásra is marad a büdzséből.