2024. március 13., szerda

Chile

 A világ második leghosszabban elterülő országa akkora, hogyha térképét Európáéra fektetnénk, Norvégia északi határától egészen Gibraltárig érne. De, ha úgy szemléletesebb: az Egyesült Államok térképere vízszintesen fektetve, mindkét vége az óceánba lógna. Területén van a világ legszárazabb sivataga, a kontinens legmagasabb hegye, de trópusi erdőket épp úgy találunk rajta, mint az örök jég birodalmát. A két hét édeskevés volt ahhoz, hogy mindent bejárjunk, de azért jó néhány települést sikerült meglátogatnunk a közel négyezer megtett kilométer alatt. 

Santiago de Chile

 Olvastam valahol, hogy Chile a második legalacsonyabb gyilkossági rátával rendelkezik az amerikai kontinensen Kanada után, és hogy Santiago Latin-Amerika egyik legbiztonságosabb nagyvárosa. Nem vontam kétségbe ezen állítások igazságtartalmát, ezért a szálláshely kiválasztásánál az volt a legfontosabb szempontom, hogy közel legyen a vonat- és busz-pályaudvarhoz, és nem árt, ha metrómegálló is van a közelben. Aztán, amikor a reptéren felvettem a bérelt autónkat, a kölcsönzős megkérdezte, hol szállunk meg. Amikor bediktáltam a szálloda címét, a fejét csóválta, hogy az nem a legjobb környék. Ne aggódjon – feleltem – van garázsuk. Nem a kocsit féltem, hisz teljes körű a biztosításuk – felelte –, hanem magukért aggódom... Jó kilátások... Ráadásul mindez éjfélkor.
  Azon kívül, hogy egy csöves aludt frissen vasalt kartonlapok közt a hotel melletti kis utcában, nem találtuk annyira veszélyesnek a helyet. Nem mondom, hogy szívesen laknék ott, és a szálloda ajtaját is folyton bezárva tartják, de például Hondurasban lefűrészelt csövű puskája volt a portásnak. Na, az para.

  Reggel egész más képet mutatott az utca. A járdák megteltek árusokkal, és köztük szlalomozó, munkába igyekvő emberekkel. A kétszer három sávban autók pöfögtek hosszú sorokban. Egy közeli bevásárlóközpontban pénzt váltottunk. Régi beidegződés, hogy mindig legyen helyi cash a zsebben, mert az önbizalmat ad, de azt kell, hogy mondjam, kártyás fizetés tekintetében a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjén áll Chile. Megkerestük a metrólejárót, ahol beszereztünk egy metrókártyát, aminek itt bip! a neve. Sajnos csak automatát találtunk, ráadásul előttünk két helyi szerencsétlenkedett, akiknek végül nem sikerült a tranzakció. Nem tudom, mi bajuk lehetett, mert nekem működött minden. Angol menüből kiválaszthattam, hogy kártyát is akarok, és feltölteni rá ötezer pesót. Itt is elég volt kettőnknek egy kártya, mint Argentínában, viszont itt kissé nehéz kiszámolni, mennyit töltsünk fel, mert nem egységes a tarifa. A nap nagy részében 750,- peso a viteldíj, csúcsidőben viszont 830-at von le. Végül is tök mindegy, mert ez csak 3-400 Ft/jegy.

   A belvárosban dugtuk ki a fejünket a föld alól, és mindjárt egy gigantikus chilei zászlóval találtuk magunkat szemben. Nem véletlenül, az elnöki palota előtti térre érkeztünk. A Chilei Köztársaság elnökének székhelyét 1784-ben kezdték építeni, de csak 1805-ben adták át, mint gyarmati pénzverde.  Ezután 1845-ben lett elnöki palota. Az 1973-as katonai puccs idején a hadsereg ágyútűzzel támadta a palotát, és megölték Salvador Allende elnököt. A helyreállítást 1981-ben fejezték be, bár néhány golyónyom még ma is látható. Az 1973–1980-as helyreállítások során egy földalatti bunkert építettek, Pinochet diktátornak. Hagyományos őrségváltási szertartást tartanak látványos külsőségek mellett minden délelőtt 10-kor (sajnos lekéstük). A tér alatt egy kulturális központot találunk időszaki és állandó kiállításokkal (ingyé). Elvileg a palota is látogatható (2500 CLP), de mi kihagytuk, pedig szívesen pacsiznék a regnáló elnökkel, aki még csak 38 éves, és azzal építette fel az imázsát, hogy sosem hord nyakkendőt.

Gyakoriak a tüntetések a városban

  A Paseo Ahumada sátálóutcán ballagva, úgy éreztem, mintha Barcelona házai között járnék. A tiszta burkolaton jól öltözött emberek grasszálnak, a kirakatokban igényes portékák várnak új gazdájukra. Azt hiszem, újra kell kalibrálnom Chiléről alkotott képemet. Közel húsz éve jártam itt utoljára, és a különbség szembetűnő. A Plaza de Armas (főtér) árnyas fái között, utcazenészek muzsikája mellett ebédeltek a dolgozók, akiknek nem adatott meg, hogy hazaugorjanak kajálni. Merthogy Chilében olyannyira az ebéd a legfőbb étkezés, hogy akár két órára is bezárhatnak a hivatalok ilyenkor. Beszéltem egy tanárral az út során, aki elmesélte, hogy az iskola is bezár ebédidőben, és a gyerekeknek vissza kell menniük délután a suliba a maradék tudományért. A tér sarkán áll a Metropolitan Cathedral. Az első templomot 1566-ban egy inka szentély alapjaira emelték itt. Az 1647-es földrengés elpusztította, és csak 1687 re sikerült restaurálni, de negyven évvel később, egy újabb rengés használhatatlanná tette. A ma látható neoklasszikus stílusban épült templomot 1873-ban adták át. Szerencséje, hogy átvészelte minden idők legnagyobb földrengését 1960-ban, mert a 9,5-ös földmozgás epicentruma hétszáz kilométerrel délebbre volt. A mi szerencsénk pedig az, hogy Dél-Amerikába még nem gyűrűzött be az az európai szokás, hogy pénzt kérjenek Isten házába belépésért.
  Elsétáltunk a közeli Kongresszus épületéhez, és lefényképeztük a vele szemben álló Igazságügyi Palotát. Nincsen városlátogatás piac nélkül, ezért felkerestük a vásárcsarnokot, (már csak az ért is, mert útba esett). A klasszikus, fémszerkezetes épület többségét a vendéglátóhelyek töltik ki, amelyek közelében halárusok kínálják a frissen fogott herkentyűket. Ízlés dolga...

Ultra szelektív hulladéklerakó

  Egy parkon átvágva jutottunk a Nemzeti Múzeumhoz, melynek látogatása (legnagyobb meglepetésünkre) ingyenes volt. Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor átkeltünk a várost kettészelő, Mapocho-folyón, hogy feljussunk a San Cristóbal hegyre. Santiago Gellérthegyére sikló visz fel potom 2150 pesoért (860 Ft), amire a helyszínen váltottunk jegyet. (Hétvégén érdemes online foglalni, mert akkor kisebb sort kell végigállni.)
  A rozogának tűnő kocsi meredeken emelkedett a hegytető felé, majd a csúcs előtt néhány száz méterrel megállt. Innen gyalogszerrel jutottunk fel a Szűz Mária szoborhoz, ahonnan pazar látvány tárul a városra. Sajnos a szmog kitakarta a háttérben álló Andok hófödte hegykaréját, de így is lehetett látni a hatmilliós chilei főváros roppant méretét. A hegyről lejöhetünk lanovkával is, ennek az állomásához busz viszi el a kényelmesebb (értsd: lusta) népeket. Mi nem ezt a megoldást választottuk, mert a város egy olyan pontjára vezet le a kötélvasút, ahol nem volt dolgunk.

Hatalmas kávézókat láttunk ülőhely nélkül...

  Visszatértünk a belvárosba császkálni egy kicsit, és a José Victorino Lastarria utcácska hangulatos végében leültünk egy késői ebédre a legszimpatikusabbnak tűnő étteremnél. Rendeltem egy cevichét, amit az UNESCO a perui konyha és az emberiség szellemi kulturális örökségének ismer el, de a chileiek is remekül készítik. Aperitifnek két pisco sourt kértünk, amin viszont már erős vita folyik, hogy perui vagy chilei találmány. Minden esetre, a pisco egy borpárlat, amit senki nem iszik töményen, hanem különböző receptek szerint, édes-savanykás koktélt kevernek belőle. (Innen a sour utótag.) Hm...
  Még az est beállta előtt elmetróztunk a Costanera Centerhez megcsodálni a Gran Torre 300 m magas tornyát, ami a legmagasabb épület Dél-Amerikában. Fel is lehet menni körbenézni, de 18.000,- pesot kérnek érte, ami nyolcszorosa a siklónak, és ugyanúgy egy szmogba burkolódzott várost látunk onnan is, szóval töröltük a programból és visszaindultunk szálláshelyünkre.

Valparaiso

  Korán reggel bevágódtunk bérautónkba, hogy még a szombati csúcsot megelőzve letudjuk a tengerpartra vezető 120 kilométeres utat. Az autópálya fizetős, de a kocsinkba beszeretlek egy elektronikus érzékelőt, ami folyton csippentett, ha egy kapuhoz értünk, így nem kellett a fülkéknél jegyet venni. Roppant figyelmes a kölcsönzőstől, és nekünk is sokkal kényelmesebb volt így, de az elszámoláskor kiderült, hogy lényegesen többet vontak le, mintha magunknak intéztük volna a fizetést.

Nem ritka a buszmegálló az autópályán

  Hiába az igyekezet, orbitális dugót fogtunk ki egy baleset miatt. Fél órát álltunk egy helyben, amikor elkezdett mocorogni a sor. A sofőrök türelmesen vártak, nem volt leállósávban előzés, vagy más paraszt reakció. Ha már itt tartok, megosztanám azt az észrevételemet, hogy mennyire kulturáltan vezetnek Chilében, de még Argentínában is az autósok. Az előítélet azt diktálná, hogy latin temperamentumuk miatt, az itteniek folyton dudálnak, tolakodnak, ha kell, ha nem, ahogy teszik ezt arab vagy távol-keleti országokban. Hát nagyon nem... Legtöbbjük még a zebránál várakozóknak is megáll, elsőbbséget adni. Respect.
  Utunk a híres Casablanca-völgyön keresztül vezetett, ami az egyik legismertebb szőlőtermesztő vidék. Cabernet Sauvignon-juk messze földön híres, de az igazi kuriózum a Carmenére szőlő, amely ősi bordeaux-i fajta, de mivel egyedül itt élte túl a filoxéravészt, és rendkívül jó feltételekre talált Chilében, szinte már az ország saját fajtájának mondható. A vicces az, hogy a chilei borászok sokáig azt hitték, Merlot-t termesztenek, aztán a kilencvenes években egy francia borász rájött, hogy az bizony a náluk rég kipusztult Carmenére. „A fajta sötétebb, vastagabb, érettebb bort ad a merlot-nál, gazdagabban fűszeres, kávés ízekkel.” írja a Borászportál. Ezzel együtt, nekem csalódást okozott a látvány. Jártál már Tokajban vagy a Villányi borvidéken? Na, hát ezt tök más. Kopasz hegyek között elvétve láttunk egy-egy ültetvényt, és amikor fel akartuk keresni a híres borászatok székházát, bezárt kapukat találtunk.

  Sikerrel jártunk viszont Santuario de Lo Vasquez templománál. Egy 1854-ben épült kápolna az 1906-os földrengésben teljesen megsemmisült, de egy Mária szobrot tartó oltár sértetlen maradt. A szobor csodával határos megmenekülése zarándokhellyé tette a kis falut, és a kápolna helyére egy templomot építettek. A korai órákban kevés látogatóval találkoztunk, de a bejárat előtti szuvenírüzletek számából arra következtetek, elég felkapott lehet a hely. A közeli útszakaszt önkéntes parkolóőrök vonták hatalmuk alá. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan nem kell fizetni, de jobban teszed, ha adsz néhány pesót. Mivel a mi nénink nem volt erőszakos, csak odasündörgött, hátha leesik neki valami, utólag kezébe nyomtam egy ezrest (400 Ft), így mindketten boldogok voltunk.

  Az út egy fennsíkról közelíti meg Valparaisót, így először a hegyoldal tetején álló, La Sebastiana villához navigáltam az autót. A szűk utcában áll ugyanis Pablo Neruda, Nobel-díjas költő egykori háza, ami ma múzeumként működik. Neruda bácsi kicsit komcsi volt, a Lenin-békedíj büszke tulajdonosa, de a naív, idealista fajtából, aki őszintén hitt benne, hogy a szocialista rendszer működőképes. Az irodalmi Nobel-díjat (1971) pedig szerelmes verseiért kapta. Mindez nem mentette meg attól, hogy a puccs után a katonai hunta végezzen vele. Négyszintes házát sikerült eredeti állapotában megőrizni, úgyhogy most bárki megnézheti, aki áldoz erre 9500 pesót. Ez volt tartózkodásunk legmagasabb összegű múzeumi belépőjegye, de hát egyszer élünk, nem igaz? Two tickets please!

Ezt a panorámát én is elfogadnám a hálóban

  Valparaiso óvárosát, ami a kikötő köré összpontosul, úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas romkocsmát. A lepukkant épületek adottak, hát pingáljuk ki színesre, akasszunk rá díszeket, és máris ráfoghatjuk, hogy ez művészet. Kétségtelenül megvan a hangulata, és nem olyan, mint a Kazinczy utca környéki buli negyed, hanem inkább a hippi-korszak Amerikájára emlékeztető, laza, fiatalos életérzés fogja el a látogatót a sok utcai kézműves és hangulatos kávézó láttán. Nem is bírtuk ki, hogy ne üljünk be egy tapas bárba megkóstolni, hogy az ő pisco sourjuk felveszi-e a versenyt a korábban elfogyasztottakkal. Az autót már korábban letámasztottuk a kikötő közelében, és gyalog indultunk a kanyargós utcákon, hogy felfedezzünk néhány gyöngyszemet a több ezer graffiti közül, ami az óváros arculatát meghatározza. Állítólag maga, Pablo Neruda hozta divatba a falfirkát, amikor a negyvenes években hazatért Mexikóból, ahol konzulként kereste meg a betevőre valót. Elhívott néhány mexikói művészt magával, akiket helyiek követtek, és a város vezetése belátta, hogy amit csinálnak, az inkább használ a városképnek, mint rontja. Ha egyáltalán volt akkoriban városkép koncepció, mert ez az épületek elhelyezkedésén nem látszik meg. Hogy stílszerű legyek: költői az összevisszaság.

Valparaiso jellegzetes, zöld trolibusza

  Hogy kíméljük az ízületeinket, lépcsőzés helyett gyakran választottuk a város tizenöt siklójának (ascensor) egyikét. Filléres tétel, (40 Ft) és jó móka. A Paseo Atkinson utcán keresztül elértük a Palacio Baburizzát, ami egy százéves, szecessziós épület és a Szépművészeti Múzeumnak ad otthont. Majd egy újabb siklón leereszkedtünk a Plaza Sotomayorra. A főtér felső végében álló kék épület a Chilei Haditengerészet Főparancsnoksága, az 1886-ban átadott emlékmű pedig Arturo Prat fregattkapitányt és hős tengerészeit ábrázolja.
  Hulla fáradtan visszatámolyogtunk az autóhoz, és annak segítségével jártuk be a modern városnegyedet. Felkerestük az útikönyvek által is megemlített virágórát, majd elindultunk északi irányba, a homokos strandok felé. Készültünk fürdőruhával, hátha megmártózhatunk a Csendes-óceán habjaiban, de a Humboldt-áramlatnak köszönhetően 17 fokos volt a víz. Kata csalódottan jegyezte meg: mire mennek a világ leghosszabb tengerpartjával, ha strandolásra alkalmatlan?

Puerto Montt

  A ma 250 ezres várost német bevándorlók alapították 1853-ban, és nevét az éppen regnáló chilei elnökről kapta hálából, hogy letelepedési engedélyt adott nekik. Nem voltak szerencsések azok a modernkori telepesek, akik 1969-ben a környék lakatlan vidékein házat építettek maguknak, és gazdálkodni kezdtek volna, ugyanis egy rendőr kommandó támadta meg őket felgyújtva házaikat és több embert lemészároltak. Nem csoda, hogy az akkor hatalmon lévő elnök és pártja elveszítette a következő választást. (Nem bírom megállni, hogy ne szúrjam közbe, hogy volt a mi rövid demokráciánkban is olyan idő, amikor néhány gumilövedék okozta sérülés után megbukott a hatalom. Ma már ezt elképzelhetetlennek tartom.)
  A régió a világ harmadik legnagyobb lazactermelője, de azért ehhez gyorsan tegyük hozzá, hogy norvég cégek is gazdálkodnak a part menti vizekben, ami jócskán feljavítja a chilei statisztikát.

  Maga a város nem túl érdekes, nem úgy a környéke... Ezúttal egy helyi utazási iroda segítségét vettük igénybe és egy buszos túra keretében ellátogattunk a közeli Osorno vulkánhoz. Az út a Llanquihue-tó partján vezetett, ami az ország második legnagyobb tava a maga 330 négyzetkilométerével. Ennek a fél Balatonnyi víznek a mélysége helyenként eléri a háromszáz métert, ezért hiába sütött hét ágra a nap, nyár végén is csak 17 fokos volt a víz hőfoka. Ennek ellenére, láttam néhány vállalkozó szellemű HVCS-t (helyi vagány csávó) aki megmártózott benne. Lehet, hogy olyan német bevándorlók leszármazottai, akik az NDK dermesztő tengerpartjain edződtek.
  A tó keleti csücskétől kezdődik a Vicente Pérez Rosales Nemzeti Park, melynek egyik látványosságánál megálltunk. A Saltos de Petrohué vízeséshez kiépített ösvény vezet, melynek végén egy kilátópontról csodálhatjuk meg a rohanó folyót és a némán asszisztáló hegyeket. Sokat emelt volna a hely élvezeti értékén, ha nem fogunk ki olyan időszakot, amikor több turistabusz érkezik, kíváncsiskodókkal elárasztva a környéket.

  Az Osorno lábához meredek szerpentinen hajtottunk fel, majd megálltunk a nyáron is működő sífelvonó alsó végállomásánál. Mérlegelve a sort és a menetidőt, nem kockáztattuk meg, hogy esetleg lekéssük a buszt, ezért inkább egy kisebb túrát tettünk a hegyoldalon, bokáig gázolva a vulkáni tufában. (Csak mazsolák gyalogolnak kitaposott úton.)
  A visszaúton az idegenvezetőnk, Patricio szórakoztatott minket, és mint autentikus Puerto Montti, válaszolt a kérdéseinkre, így sok mindent megtudtunk egy átlagos patagóniai család életéről. A nap hátralévő részét Puerto Varasban, a Llanquihue-tó Siófokán töltöttük. Bár az üdülővároson kétségtelenül látszott, hogy puccosabb ingatlanoknak ad otthont, úgy döntöttem, hogy nem veszek itt nyaralót.

  Hajóval folytattuk utunkat Patagónia déli hegyláncai felé, ami nem a leggyorsabb, de talán a legpraktikusabb. A víz felől ugyanis egészen más látványt nyújt egy fjord, nem beszélve arról, hogy egyes gleccsereket nem is lehet másképp, csak a tenger felől megnézni.

Castro, Chiloé-sziget


  Castro Chile harmadik legrégebbi városa.  A spanyolok 1567-ben indítottak hadjáratot a Chiloé-sziget meghódítására, és miután leigázták annak lakóit, várost alapítottak. 1594-ben már 8000 lakosa volt, többségük földműves. A XVII. század közepéig a várost többször kifosztották holland kalózok, mígnem 1767-ben levált a Spanyol Birodalomtól, és a perui alkirályság közvetlen alattvalója lett. Az 1837-es földrengés elpusztította, és megindult az elvándorlás. Igazából csak 1912 után kezdett újból fejlődni, amikor megépült a vasútvonal. Az 1960-as földrengés és szökőár után megtorpant a fejlődés, lakosainak száma 7000 főre csökkent. Ma nagyjából 40 ezer lelket számol Castro, agglomerációval együtt.

Sógoréknak mennyit kellett autózni, hogy ideérjenek?

  Hajónk egy hangulatos fjord végében kötött ki. A kikötőből egy meredek utca vezet fel a központba, ahol csupán egyetlen említésre méltó épületet találtunk, egy tarkára festett, fa katedrálist. A Plaza Armas téren álló Iglesia de San Francisco néhány hasonló fatemplommal egyetemben az UNESCO világörökség részét képezik. Újra és újra elcsodálkozom, mire lehet begyűjteni ilyen titulust. Azon kívül, hogy jóval nagyobb, mint az Erdélyben is szép számban megtalálható fatemplomok, semmi különöset nem találtam benne. Persze, hogy fából építkeztek, az volt kéznél. A szigetet még most is fenyő, és cipruserdők borítják. Viszont, hogy ellenálljon az időjárás viszontagságainak, kívülről az egészet bádoglemez fedi, amit kanárisárgára festettek. Ez még nem is lenne tragédia, de lila bádoglemez fedi a tetőt, ami súlyos ízlésficamra utal.


  A városvezetés úgy látszik, nem talált jobb helyet a plázának, mert a messziről rozsdás gáztartálynak tűnő épületet a templomtól két sarokra, a családi házas övezet közepén húzták fel. Látványával uralja a domboldalt, és nem jó értelemben. Ettől függetlenül bementünk körülnézni, és egészen színvonalas üzleteket találtunk benne és egy KFC-t, ahol gondoltuk, gyorsan megebédelünk. Csakhogy a „gyorsétterem” személyzete nem így gondolta. Miután túljutottunk a nyelvi nehézségeken, és tisztáztuk, mit szeretnénk rendelni, azon problémáztak, hogy készpénzzel akarunk fizetni. Ki gondolná, hegy egy ilyen isten háta mögötti helyen, gondot okoz majd, hogy pesóval szeretnénk fizetni. Végül ez is megoldódott, és egy röpke fél óra alatt már el is készült a rántott csirkénk.


  Innen a partra ereszkedtünk le, ahol a palafito néven ismert, jellegzetes, cölöpökön álló házak állnak. Természetesen korántsem olyan tarkabarkán, mint ahogy a képeslapokon látszik, a szaturációt erősen megkoptatta az idő sós foga. Felkerestük még a parton elhelyezkedő Feria piacot, ahol „kézzel készült gyapjúszöveteket árulnak” – áll az útikönyvben. Gyakorlatilag poncsót kell elképzelni minden mennyiségben, és a szokásos kínai vackokat. Az egynapos látogatásba nem fért bele, hogy kirándulást tegyünk a Parque Nacional Chiloe területén, ahol oroszlánfókák mellett Pudoe (törpe szarvasokat) láthatnak a szerencsések.

Puerto Chacabuco, Coihaique

Ahogy haladtunk délre, előkerültek a pulóverek, aztán már a dzsekik is. Pedig az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk, többet sütött a nap, mint nem, pedig Patagónia déli részén, és főképp a hegylánc nyugati oldalán, egy évben több mint kétszáz az esős napok száma. Csak hát jócskán elhagytuk már a Baktérítőt, és a sarkvidéki hideg akadálytalanul áramlik az Antarktisz felől. A települések is egyre ritkulnak, pedig a vidék csodálatos.

  Chacabucóban kötöttünk ki, ami egy ezerfős, meglehetősen unalmas falu. A legnagyobb épület a kikötőnél álló halfeldolgozó üzemcsarnok. Autóbérlésre nincs lehetőség, a látnivalók pedig messze, így aztán egy helyi vállalkozásnál fizettünk be egy egynapos kirándulást. Hatod magunkkal beszálltunk egy kisbuszba, és elindultunk az első város, Puerto Aisén felé. A Rio Simpson völgyében kanyargó országút egy miniatűr Golden Gate hídon vezetett át, ami Chile leghosszabb kötélhídja. Megálltunk egy vízesésnél, majd hamarosan megérkeztünk Puerto Aisénbe. Idegenvezetőnk akcentusán érezni lehetett, hogy német származású, ezért rá is kérdeztem, mióta lakik itt. A fiatal lányról kiderült, hogy már anyuka, és több mint tíz éve él Chilében. Szokásos sztori: itt kirándult, amikor összeismerkedett leendő férjével. A szerelemből házasság lett, de mivel a német állampolgárságot még így is macerás lett volna elintézni a fiúnak, úgy döntöttek, hogy Santiagóban telepednek le, ahol tárt karokkal várták az újdonsült arát. Angoltanárként helyezkedett el, és a nyári szünetben vállal idegenvezetői állást. Szemmel láthatólag szerelmese a környéknek, olyan áhítattal mutogatta a tájat. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, elmosolyodott és közölte, hogy a mostoha mamája (Berlinben) szintén magyar.

A fizetős parkolást aznap vezették be Coyhaique-ban.

  Dél körül érkeztünk Coyhaique-ba, (ejtsd: kojájkáj) a régió fővárosába. Egyike azon kevés chilei városoknak, ahol bármelyik évszakban eshet hó, de ezúttal megúsztuk a csapadékot. Céltalanul sétáltunk a takaros városka központjában, egy street food sátornál vételeztünk két sonkás sopaipillát. Gyakorlatilag egy bukta formájú lángost kaptunk, melynek közepében egy gépsonka-szelet tekergőzött. Amikor már jól belaktunk, akkor közölte kísérőnk, hogy a nap fénypontja egy hamisítatlan, német apfelstrudel lesz a főnöke házában. Nahát – gondoltam – ennyi náci-unoka él errefelé, de már el is szégyelltem magam korábbi tudatlanságomért. Német bevándorlók már az I. világháború után is érkeztek nagy számban, de speciel az utazási iroda tulajdonosa csak tizenhárom éve választotta lakhelyéül Patagóniát. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – mesélte a főnökasszony –, aki már túl volt a negyvenen, amikor férjével a költözés mellett döntöttek. Hangulatos házat építettek maguknak egy vendégváró melléképülettel, ahol tényleg a saját készítésű almás pitéjével kínált meg minket, hozzá forró kávéval. 

Punta Arenas

  Punta Arenas a legdélebbi chilei város, a Magellán-szoros és Chilei Antarktika nevű régió székhelye. A százezres település a XIX. században indult fejlődésnek, amikor felvirágzott a kontinensek közötti, tengeri kereskedelem. A XX. század elején az aranyláz és a virágzó birkatenyésztés vonzotta ide a telepeseket. Főként orosz és horvát bevándorlók népesítették be a várost, akiknek utódai még ma is szép számban élnek itt.

  Délelőtt tíz órakor érkeztünk meg, amiről egy érdekesség jutott eszembe. Punta Arenas és régiójában 2017-óta egész évben nyári időszámítás van érvényben, az országban működő téli-nyári átállástól függetlenül. (Na, csak azért mondom, hogyha erre igény van, meg lehet oldani anélkül, hogy a többiekre várna a vezetés.)
  Első utunk a főtéren álló Magellán-szoborhoz vezetett. Leróttuk tiszteletünket egy szelfivel a portugál felfedező előtt, aki igencsak mostoha körülmények között indult el a Trinidad fedélzetén 1519 decemberében, hogy a dél-amerikai partok mentén átjárót keressen az ázsiai „Fűszer-szigetek” felé. Végül sikerült megtalálnia ezt a szorost, és ezzel ő lett az első, aki körbehajózta a földet. Az-az csak majdnem, mert a mai Fülöp-szigeteken kisebb nézeteltérésbe került a helyiekkel, akik lemészárolták szegényt. De hajója valóban célba ért Sevillában, Elcano irányítása alatt, amiről készült egy jó kis filmsorozat, Túl a látóhatáron címmel.

  A tér hatalmas fái között átsétáltunk a sarkon álló Sara Braun palotához. A Belle epoque (századforduló) virágkorának egyik legkiemelkedőbb építészeti ékköve a régióban. Építése 1899-ben fejeződött be, és egy magas rangú hölgynek, Mrs. Sara Braun Hamburguernek volt a rezidenciája. A kulturális örökség megőrzése érdekében 1981-ben nemzeti műemlékké nyilvánították.
  A lett származású Sara Braun szülei még a XIX. század végén menekültek Dél-Amerikába a sorozatos, orosz pogromok miatt. Az öreg Braun hamarosan egy hajózási társaság igazgatója lett. Mit tesz isten, a tulajdonos, portugál hajómágnásnak megtetszett az akkor huszonöt éves Sári, és feleségül vette. Csakhogy a régió legnagyobb munkaadója öt év múlva meghalt, így feleségére maradtak cégei és földbirtokai. Az asszony viszont, ambiciózus teremtés lévén, tovább fejlesztette a vállalkozást, és a birkatenyésztésbe is belekóstolt. Anyagi erőfölényével (vissza)élve, monopóliumot szerzett a régióban, ami az egész ország kereskedelmére hatással volt. A cégóriás egyre nagyobb területet hasított ki Tűzföldből, kiszorítva ezzel élőhelyükről az őslakos indiánokat. Miután az agresszív birkatenyésztés miatt megfogyatkozott a guanako (lámaféle), ami az indiánok fő tápláléka volt, azok az éhínség okán, elkezdték lopkodni a juhokat. Ekkor a cégtársaság engedélyt kért és kapott a chilei kormánytól, hogy eltávolítsa az őshonos lakosságot a területről. Ezt úgy oldották meg, hogy egyszerűen kiirtották őket. (Figyelem, már a XX. században járunk!)

  Az, hogy Sara Braunra nem kizsákmányolóként emlékeznek vissza az emberek, annak köszönhető, hogy élete második szakaszában nem a vagyona gyarapítására koncentrált, hanem társadalmi problémákat igyekezett megoldani. Házakat építtetett a dolgozói családjának, és fakivágási jogot adott, hogy fűteni tudják otthonukat. Menhelyeket alakított ki, és iskolákat patronált. Az ő nevével fémjelzett alapítvány, mind a mai napig ösztöndíjjal támogat arra érdemes tanulókat.
  Ellátogattunk a róla elnevezett temetőbe is, ahol kriptát emeltek neki. Az üzletasszony méltó utódai kihasználják az útikönyvek gerjesztette érdeklődést, és 5000 pesóra húzzák le a gyanútlan látogatót. Ezért a pénzért kaptunk egy térképet is, hogy könnyen megtaláljuk az érdekes sírhelyeket. A térképről az is kiderült, hogy külön parcellája van az itt élt angoloknak, horvátoknak és hogy az indiánokat még holtukban is szegregálják, a temető legvégébe temetve őket.

  Nem messze a temető bejáratától áll a Patagóniai juhász szobra (Monumento al Ovejero), amit képtelenek voltunk önmagában lefényképezni, mert egy kínai csoport kisajátította. Mindegyikük telefonjával kellett fényképezni egyenként őket, majd viszont. Aztán csoportkép, végül párokról is külön-külön. Miért gondolják az emberek, hogyha beállnak egy műalkotás elé, akkor az emeli a fotó értékét? Dicsekedni az Instán meg elég lenne egy kép is. Vagy nem? Ezt már soha nem fogom megérteni...
  Létezik egy múzeum a város északi végében, ahol Magállán hajójának mérethű mását állították ki, de ezt kihagytuk, inkább visszasétáltunk a főúton a központ irányába. Útba ejtettük Maggiorino Borgatello múzeumot, ahol egész jó kis helytörténeti kiállítást hoztak létre, potom öt dollárért, és a Museo Regional de Magallanes-t, amit zárva találtunk.

Patagóniai gleccserek

  Akárcsak a norvég partokat, Chile déli részét is hasonló fjordok, öblök és hatalmas hegyek teszik vadregényessé. Utunkat a Horn-fok felé, kisebb, nagyobb szigetek közt szlalomozva tettük meg, néha egészen szűk csatornákon navigálva. Az időjárással dacolva (5-10 fok, erős szél) a nap nagy részét a fedélzet korlátjánál töltöttük. Bámultuk a lakatlan vidéket, az érintetlen erdőket. Hajónk mellett néha megjelent egy kíváncsiskodó delfin vagy távolabb egy komótosan úszkáló bálnaraj. Távcsövünket a lapályos partszakaszokra szegeztük, hátha sikerül egy fókát vagy pingvint elkapni, mert ezen a részen már előfordul mindkettő. De az igazi látványosság a gleccserek.

  Az Amalia (vagy El Brujo) egyike a leglátványosabb jégfolyamnak. Több száz méter széles, fehér nyelvét a tengeröbölbe nyújtja, mint aki azt mondja: beee, hiába teszitek tönkre a klímát, én még mindig kitartok. A leváló jégdarabok között egészen közel merészkedtünk a széléhez, ott éreztem csak igazán roppant méretét.
  Félórás fotószünet után folytattuk utunkat újabb csatornákon át, ha lehet, még inkább drámai hegyvonulatok és vízesések között, míg elértünk egy másik gleccsert. Itt már egymást érik a nemzeti parkok, annyi a szemet gyönyörködtető látvány. (Feltéve, ha nincs köd, ami elég gyakori errefelé.) A völgyekben előretörő gleccsereket a felfedező nemzetek előtt tisztelegve, országukról nevezték el. Talán mind közül a leglátványosabb a Ventisquero Italia. A több ezer éves jégmező nyáron összezsugorodik, és kilátszik alóla a lecsiszolt sziklatömb, melyen az olvadó jég könnyzuhataga, mintegy önmagát siratva hullik a tengerbe.

  A Beagle-csatornán hajóztunk a kontinens déli csücske felé, továbbra is festői környezetben. A csatornát 1830-ban nevezték el a HMS Beagle térképészeti hajóról, ami Charles Darwin angol természettudóst vitte ötéves felfedezőútjára. A híres kutató ugyanezekben a lenyűgöző hegyekben és gleccserekben gyönyörködött. Ő talán még találkozott yamana indiánokkal, akik az utolsó túlélő őslakosai voltak Tűzföldnek. Az itt élő nomád törzseket vagy a gyarmatosítók kardja, vagy az általuk behurcolt fertőzések tizedelték meg. Később összefogdosták az apró termetű, fura tekintetű embereket, hogy európai cirkuszokban mutogassák őket, majd végül asszimilálódtak. Cristina Calderón, az utolsó ember akinek minden felmenője yamana indián volt, 2022. februárjában halt meg.

  Chilei kalandozásunkat a Horn-fok kies szigeténél fejeztük be, ahol csupán egy ház áll, a világítótorony őrének és családjának a lakóhelye. A fok eredeti neve "Kaap Hoorn" volt, amelyet egy holland felfedező, Willem Schouten adott szülővárosáról még a XVI. században. Az elnevezést az angol és a spanyol nyelv is átvette, de mindkét nyelvben mást jelent (az angolban "szarv", míg a spanyolban "tűzhely".)
  A chilei haditengerészet emelt még egy négy méter magas, üvegszálból készült világító-tornyot is a szigeten, amelynek fénye állítólag 23 kilométerről is látható. Hajónk az argentin Ushuaia városában kötött ki, ami a föld legdélebbi városának mondhatja magát. Innen indul az legtöbb expedíció az Antarktiszra, ami ma már nem is annyira elérhetetlen úti cél, mint gondolnánk.

Még több fotó itt.



2024. március 11., hétfő

Paraguay

Egyhónapos dél-amerikai utazásunkba belefért volna, hogy néhány napot eltöltsünk a Magyarországnál négyszer nagyobb, trópusi országban, de minél többet olvastam a helyről, annál kevésbé éreztem szükségét, hogy szűkre szabott nyaralásunkból több napot áldozzak rá.
  A Magyarországnál négyszer nagyobb ország alig több mint hétmillió lakosának nagy része a kontinens legszegényebbjének mondhatja magát. Ennek oka lehet, hogy nincs tengerpartja, (de még síparadicsomai sem), értékes ásványi kincsei, és ami a turizmus szempontjából leginkább lényeges: kevés a természeti és épített látványosság. Elmaradottságuk okozója lehet még, hogy a huszadik században többnyire diktátorok irányították az országot, akik többször háborúba kényszerítették a népet. Viszont az Iguazú-vízesésnél eltöltött hétvégénkbe belefért, hogy átugorjunk a hármas határ túloldalán elterülő, második legnagyobb paraguayi városba.

Ciuidad del Este

  Argentínában bérelt autónkkal először Brazíliába kellett belépnünk, mert csak onnan közelíthető meg a Paraná-folyó túloldalán fekvő város. Az új hídhoz vezető utat még csak most építik mindkét oldalon, így maradt az egyetlen közúti megközelítési lehetőség, a jó öreg Nemzetközi Barátság Hídja. Miután a Ciuidad del Este szabadkereskedelmi övezet, ráadásul Paraguayban 10-20 százalékkal olcsóbbak a műszaki cikkek, meglehetősen élénk a forgalom a hídon. Seftelők, ingázó vendégmunkások (és kíváncsiskodó turisták) tolonganak a kétszer kétsávos úton, de miután egyik oldalon sem zaklatják az autósokat holmi útlevél felmutatásával, viszonylag gyorsan átértünk.

  A város egyik legnagyobb látnivalója az Itaipu-gát. A világ egyik legnagyobb vízerőműve 1984-ben kezdte a termelést, és 2016-ban már több mint 103 millió kWh-t termelt. Éves energiatermelése a Három-szurdok-gátéval vetekszik. Ez az egyik legdrágább műtárgy, amelyet valaha ember épített. A projekten 40 ezer ember dolgozott 16 évig. Brazília és Paraguay (a gazdasági érdek miatt) felül tudott kerekedni százéves ellenségeskedésén, és most az erőmű 27 millió háztartásnak fedezi az energiaigényét. Ingyen látogatható, de csak délután háromig. A látogatóközpontból busszal viszik a népet egy kilátópontból, ahol, ha szerencsénk van, éppen nyitva találjuk a túlfolyót.

  A másik nagy durranás egy vízesés a város déli végénél. A Saltos del Monday bárhol a világon óriási szenzáció lenne, de 20-30 kilométerre az Iguazútól esélye nincs. Pedig a kis Monday-folyó is tud nagyot esni, ha akar, amit személyesen is megtapasztaltunk. A délutáni órákban már egy autó sem állt a parkolójukban, már azt hittem, bezártak. Bizonytalan léptekkel nyitottam ki a szuvenírbolt ajtaját, ahol aztán megtaláltam a pénztáros lányt. Úgy nézett ránk, mintha adóellenőrök lennénk. Közölte, hogy 12 amerikai dollár a belépőjegy és közben egy tableten mutatta, mire számítsunk. (Távozás után nincs reklamáció.) Lesétáltunk a folyópartra, ahol csak a hang sejtette, hogy itt nem egy szalajka-völgyi fátyolvízesés csordogál. A kilátópontról aztán elénk tárult a 120 m széles és 45 m magas zuhatag. A vízoszlop aljára egy lifttel lehet lejutni, amiért külön 4 dollárra lehúztak, de megérte. Ott lehetett igazán érezni a súlyos víztömeg erejét.

  A város érezhetően lepattantabb, mint a brazil oldalon lévő Foz, de azért nem tűnt annyira csórónak. A hipermarketben minden kapható, a kínai áruházban meg még annál is több. Talán csak az őgyelgő suhancok és a rosszarcú kéregetők borzolják jobban a látogatók idegrendszerét. És, ha már az arcoknál tartok, el kell, hogy mondjam, amit a Wikin olvastam: a lakosság 95 százaléka mesztic. A hódítók régi hagyományukkal ellentétben, itt nem irtották ki az őslakosokat, és feltehetően a guarani indiánlányok sem lehettek csúnyák... Mindenesetre szimpatikus, hogy az ország lakosságának nagy része a spanyol mellett beszéli a guarani indiánok nyelvét is. Sőt, még a pénzüket is így hívják.
  Ebben a városban jelentős még az arab kisebbség is, akik itt ragadtak, miután segítettek felépíteni az erőművet. Aztán, ha már benne voltak az építkezésben, felhúzták maguknak az Alkhaulafa Al-Rashdeen mecsetet, bizonyítva a keresztényeknek, hogy békés népek, és nincs közük a terrorizmushoz. Állítólag burkolásnál Szaúd-Arábiából importált köveket is felhasználtak.

  Megálltunk még a városi könyvtárnál, mert a Tripadvisor feldobta, mint látványosság. Valójában csak a története érdekes: miután a város kinőtte a központ közelében lévő repülőteret, bezárták és a főépületet alakították át könyvtárnak.
  Volt egy olyan tervünk, hogy estig még csoszogunk egyet a belvárosi árusok bódéinál, de hat körül már szinte mindegyik bezárt, ráadásul a határnál gigantikus dugó kezdett kialakulni, úgyhogy jobbnak láttuk még világosban elhagyni ezt az érdekes települést. A hídon aztán kiderült, a torlódás egyik oka, hogy motorosok járnak oda dumcsizni, fittyet hányva a hídon parkolásról szóló KRESZ szabályoknak. Könnyes szemmel vettünk búcsút Paraguaytól, kicsi az esély rá, hogy valaha is visszatérünk.