A minap olvastam egy cikket a klímaváltozás kapcsán: hogyha így haladunk, húsz év múlva eltűnnek a Maldív-szigetek. Nem akarom elbagatellizálni a kérdést, de én több mint húsz évvel ezelőtt jártam arra, és akkor is ennyit emlegettek. Szerencsére még most is él és virul ez a földi paradicsom, a fehér homok szerelmeseinek Mekkája, a trópusi növények kedvelőinek Kánaánja, és a sznorkelezők Nirvánája (csakhogy a képzavarom vallás semleges legyen). Elővettem a fotóalbumot, hogy nosztalgiázzak kicsit, és rájöttem, hogy olyan pontosan élnek bennem az emlékek, hogy akár meg is írhatnám azokat.
Kuramathi-sziget
2001. szeptember 11-i terrortámadás után annyira megcsappant a repülni vágyók tábora, hogy a jegyárak zuhanni kezdtek. Belefutottam egy hirdetésbe, ahol a német Neckermann iroda egyhetes, luxusnyaralást hirdetett a Maldív-szigeteken teljes ellátással, egy háromágyas szobában, egymillió forint alatt. Ez az összeg ugyan sokkal többet ért akkoriban, mint ma, de az ár fele volt az előző évekhez képest. Ez még egy lakókocsizásra szakosodott utazónak is megmozgatja a fantáziáját, így hát gondoltam egy merészet, és megcsapoltam a család nyaralási alapját. Kiválasztottam a katalógusból az egyik legnagyobb szigetet, hogy ne legyen klausztrofóbiám, és befizettem egy utat 2002 január elejére.
Dubai érintésével szállt le a gépünk Malé repülőterén, ami egy mesterséges sziget, rajta egy kifutópályával és egy szerény méretű fogadóépülettel. Igyekeztünk volna a csomagszállító szalaghoz, amikor fennakadtam az útlevél ellenőrzésen. Máig nem tudom, mi volt a bajuk, mert egy géppisztolyos, fekete őr egy szobába kísért, ahol a főnöke sem tudott angolul. Egy darabig forgatták az okmányomat, nézegették a szakállas képemet, de miután elvettették annak lehetőségét, hogy a Bin Laden familia egyik hozzátartozója magyar útlevéllel próbálna bejutni az országba, visszaengedtek a családomhoz. A csomagjaink szerencsére megérkeztek, és a telepített idegenvezetőt is megtaláltuk, aki koordinálta az utasokat a további közlekedési eszközök felé. Miután a német fiú egyetlen szavát sem értettem, kértem, hogy beszéljen angolul. Akkor derült ki, hogy addig is úgy beszélt, csak az erőteljes akcentusa miatt ez nem tűnt fel.
Miután a Kuramathi-sziget csak hatvan kilométerre fekszik a fővárostól, a jóval olcsóbb "schnellbootot" választottam. Akármennyire is tepert a hárommotoros jacht, majdnem két órán át tartott az út. Amikor már kezdtem volna elunni magam, egy kíváncsi delfinpár jelent meg a hajónk közelében, tartva a tempónkat. Közben egy záporeső is elkapott bennünket, így lementünk az agyon légkondizott kajütbe, ahol egy indiai filmet bámult a személyzet. Szerencsére, mire a szigethez értünk, kisütött a nap, és a festői látvány mellett egy kisebb szolgasereg fogadott a móló végében. Fehér turbános Sri Lanka-i férfiak cipelték a bőröndünket, miközben bájos húgaik narancslével és előmelegített kéztörlőkkel kínáltak. Ahogy a deszkaléceken haladtunk a szárazföld felé, majdnem leszédültem a látványtól. Mintha egy Jacques Cousteau dokumentumfilmbe csöppentem volna... Nem is, inkább egy óriási akváriumba, ahová gondos sztájliszt kezek válogatták össze a színes halakat.
A sziget keleti végében lévő fogadóépülettől több mint egy kilométerre volt a bungalónk, ezért egy kisbusszal szállítottak oda minket. Sajnos, a szobánkról nem készült fotó, mert akkoriban spórolni kellett a filmtekerccsel, de azt kell, hogy mondjam, addigi életemben még nem láttam ilyet. Félelmeim középpontjában a "kültéri zuhany" állt, amivel a prospektusban ijesztgettek, de a helyszínen egy minden extrával felszerelt fürdőszobát találtam, amelynek végéből, egy üvegajtón keresztül lehetett kijutni a szababa, egy fallal körülvett, romantikus tusolóhoz. Fölöttem a kék ég, a pálmafák harsányzöld levelei és csiripelő madarak. A két arasz átmérőjű zuhanyrózsából hűsítő édesvíz zúdult a fejemre. A kempingek lepukkadt közösségi mosdóihoz szokott családomat alig lehetett kirángatni onnan.
Hamar kiderült, nem csak a repülőn voltunk kevesen, de a szállodában is alig volt vendég. Az étterem összes pincére a kívánságunkat leste, pedig büféasztalról választottuk ki a kaját. Már-már kissé zavart, hogy amikor visszaülni készültem a helyemre, odaugrott egy felszolgáló, hogy előzékenyen kihúzza a széket. (Szerencsére nem alólam.) Az egyenlítőnél már hatkor besötétedik, ráadásul a biológiai óránk még az otthoni, négy órával korábbinál tartott, nehezen találtuk fel magunkat. Tévénk nem volt, internetről nem is beszélve, ezért elemlámpával a kezünkben a környék felfedezésére indultunk.
Akkoriban feleannyi bungaló sem volt a szigeten, mint most, és a vízben is csak néhány lábasház állt, de még így sem láttam a szomszédunkban mozgást. Egy idő után már hiányozni kezdtek az emberek, ezért elzarándokoltunk az édes vizű medencékhez. Na, nem ám gyalog (nehogy má' kalóriát veszítsünk az all incluseve-ban felszedettekből), a recepción kellett jelezni a fuvar igényünket, és az épület előtti buszmegállóban hamarosan megjelent a korábban már említett kisbusz, és oda szállított minket, ahová kértük.
Ha már az élővilágnál tartok, meg kell hogy említsek egy igencsak rút teremtményt, amelyek belerondítanak a naplemente idilljébe. Ezek az alkonyatkor igen aktív denevér kutyák alacsony magasságban repülnek el az ember feje fölött. Tudom, hogy gyümölcsevők, de nekem akkor se repkedjen egy szárnyas tacskó a közelemben, amikor épp az Indiai-óceánban gyönyörködöm.
Bármennyire is paradoxnak hat, volt hátránya is a későbbiekben annak, hogy erre a mesés helyre eljutottunk. Akkoriban még "csak" az európai tengerpartokat jártuk be, efféle látványban leginkább képeslapokon volt részünk. Ez a nyaralás viszont olyan magasra tette a homokos strandról kialakult mércénket, hogy utána már nem tudtunk elájulni a Karib-tengeren, Balin vagy hasonló, felkapott üdülőhelyeken. Talán csak a Seychelle-szigetek tudta ezt űberelni.