Argentína

 Buenos Aires

Reggel érkeztünk meg a 13 milliós argentin főváros nemzetközi repülőterére (EZE). Jól felkészültem, hogy milyen módon lehet bejutni a központba, mégis volt egy kis keresgélés a reggeli nyüzsgésben, ezért most közszolgálati jelleggel leírom a lehetőségeket. Vonat nincs. Hátizsákos turistáknak opció lehet a helyi BKV 8-as járata, ami nevetségesen olcsó. Hátránya, hogy bőröndökkel elég macerás lehet felszállni, több mint egy óra az út befelé, és kell, hogy legyen nálunk feltöltött metrókártya (erről majd később írok), amit nem tudom, hogy be lehet-e szerezni a repülőtéren. Másik megoldás a Tienda León társaság (helyi Volán) reptéri transzferbusz járata, ami kb. félóránként indul, és elférnek benne a legnagyobb kofferek is. 13 USD, és elfogadják az amerikai valutát. Ez azért fontos, mert a reptéren csak nevetséges árfolyamon lehet pesót váltani. (Erről is írok majd.) Hátránya, hogy két különböző buszvégállomásra viszi csak be az utasokat, ahonnan még el kell jutni valahogy a szállásig. Végül marad a jó öreg taxi, ami kb. 40 dollárért elvisz a szállodánk elé. Nyilván ez a legkényelmesebb, és három főtől még gazdaságos is, de a taxik többsége elég kicsi, ha hárman vagyunk, nem biztos, hogy beférnek még a csomagok is. Ráadásul a sofőrök nem mindig hajlandóak bekapcsolni a taxamétert, ilyenkor alkudozni kell, és persze angolul egyikük sem tud. A lényeg, hogy az utaskijáróban ajánlkozó vállalkozókkal biztosan nem szabad szóba állni, mert annak súlyos lehúzás lesz a vége (még Ferihegyen is).

 

  Mindhárom közlekedési eszközt könnyű megtalálni: csak egyenesen kell törtetni úgy száz métert a kijárattól a parkoló felé vezető járdán, és rögtön meglátjuk az állomásokat egymás mellett. Mi a Tienda León társaságot választottuk. A jegyeket már a reptéren is meg lehet vásárolni ott, ahol az autókölcsönzők nyomulnak, de a buszmegállóban is van egy bódéjuk. Felszálltunk a Madero terminálra induló járatra, miközben segítőemberek bepakolták alulra a csomagokat. A társaság honlapján az áll, hogy fejenként egy bőrönd fér bele az árba, de nem témáztak azon, hogy még két kisebb kofferünk is van (cabinbag). Kb. negyven perc alatt értük el a belvárosi végállomást. Szándékosan úgy kerestem szállást, hogy ötszáz méteren belül legyen ettől a ponttól, mert ennyit még elrángatom a húzóbőröndöt. Nem kalkuláltam bele a szintkülönbségeket, így végül sikerült diszkréten átizzadt ingben beállítani a recepcióra.

  A téli göncöt sortra és pólóra cseréltük, majd nekivágtunk a város felfedezésének. Elsőként a pénzváltásról kellett gondoskodni, ezért a Florida nevű sétálóutca felé vettük az irányt, mert ott lehet legjobb áron pesót vásárolni.

  Az évek óta húzódó argentin gazdasági válságban, az unortodox monetáris politikának köszönhetően kétféle dollárárfolyam alakult ki: a hivatalos és a „kék”, ami nálunk feketének becéztek. Egy hónappal ezelőtt, még a dupláját adták a Florida utcai pénzváltók a bankokhoz képest, de most jött ez a láncfűrészes elnök, és első reformintézkedése az volt, hogy lefelezte a peso értékét a dollárhoz képest. Csakhogy megmaradt a hatósági árfolyam, és vele együtt a vágtató infláció is, ezért a kék dollár biznisz továbbra is dübörög. Most éppen nyolcszáz peso helyett 1180-at kaptunk 1 dollárért. Kicsit aggódtam, hogy fog működni ez a gyakorlatban, de felesleges volt. A Calle Floridában szinte minden sarkon kiabál egy ember (pedig elvileg illegális), hogy „cambio-cambio”. Kiválasztottam egy szimpatikus külsejű hatvanas urat, aki kérdésemre ˗ How much? ˗ már kapta is elő a számológépét és mutatta az árfolyamot. Miután bólintottam, hogy megfelel, egy kapualjba kísért. (Izgi, mi?) Benyitott egy ajtón, ahol egy „rendes” pénzváltófülke fogadott vastag ablaküveggel, pénzszámoló masinával, csak arab szempár helyett egy latin tekintetű fickó számolta le a bankókat. Minimális procedúra, de megéri, mert a kártyás vásárlás külföldi kártyával nem mindenhol működik, és 20-25 %-kal többe fog kerülni minden.

  Kék árfolyamon váltva Argentína kifejezetten olcsó ország bármelyik nyugat-európaihoz képest, de még egy magyarnak is barátiak az árak.

  És akkor most belevágnék a kötelező (tehát unalmas) részbe, de ígérem, sokkal tömörebben írok a látnivalókról. Elsőként az 1858-ban megnyílt Café Tortoniba látogattunk el. Kisebb sor várakozott a kapuban, de hamar sorra kerültünk, és egy patinás asztal mellé ültettek, ahonnan jól belátni a több helyiségből álló kávézó nagy részét. A vendéglátóhely, amellett, hogy impozáns épület, még egy múzeumnak is beillik. Miután a XIX. század végén írók és költők kedvelt találkozóhelye volt itt, a relikviák többsége hozzájuk köthető, de találtunk fotót arról is, amikor Juan Carlos spanyol király vagy Hillary Clinton beugrottak ide egy kapucsínóra.

  Innen csak néhány sarokra van a Plaza de Mayo, a város ikonikus tere, amely nevét az 1811-es májusi, függetlenségi forradalomról kapta, és ahol megannyi tüntetés után, kormányok mondtak le. 1970 óta ide vonulnak ki azok az anyák, akik a katonai junta éveiben elvesztették gyermeküket, és szeretnék tudni, mi lett a sorsuk. A téren található műemlékek közül először a Cabildo múzeumba térünk be, ami a koloniális időszak utolsó emléke. (Ingyenes, de olyan is.) A tér sarkán álló timpanonos épület a Catedral Metropolitana 1836-ban felszentelt neoklasszicista templom. Itt nyugszik José de San Martin, az ország felszabadítója. Sírját díszőrség védi elég keményen, mert a kardjuk már kikezdte a velencei mozaikpadlót.
  A tér keleti végében helyezkedik el a Casa Rosada elnöki hivatal, a mindenkori, regnáló elnök munkahelye. Innen integetett egykoron Evita a híveinek, de osztotta az észt Maradona is ugyanarról az erkélyről, amikor a kormánypárt mellett kampányolt. Az épületben egy múzeum is található, ahol a régebbi elnökök személyes tárgyai láthatóak. Sikerült egy őrségváltást is elkapnunk, mielőtt tovább indultunk volna az új városrészbe.

  A Puerto Madero, egy viszonylag új negyede a városnak. A régi kikötő raktárait a kilencvenes évek óta fejlesztik, és mára egy hangulatos, modern része lett a városnak, felhőkarcolókkal és sétányokkal. Érdekessége, hogy minden utcának női neve van és a gyaloghidat, amin átjutottunk az öböl felett, Puente de la Mujernek, vagyis Nők hídjának keresztelték el.

  Most, hogy becserkésztük az „óvárost”, irány egy külső kerület, amit egy utazó sem hagyhat ki, aki Buenos Airesbe látogat. La Boca, a Boca Juniors pályának is otthont adó városrész. Ehhez azonban buszra kell szállni. Ügyes megoldás, hogy a széles sugárutakon, a buszsávot és ezzel a megállókat is, az úttest közepére tették, (nagyjából úgy, mint nálunk a villamosokat) és a hosszú járdaszigeten elcsúsztatják a különböző buszjáratok megállóit, amit feliratokkal jeleznek. Ennek ellenére, nem árt, ha integetéssel jelezzük a sofőrnek, hogy szeretnénk felszállni, mert hajlamosak továbbrobogni, ha nincs leszálló. Felkészülten vártam a 33-as buszt, és tudtam, hogy a metrókártyán kívül készpénzzel is lehet fizetni a sofőrnél. A gond csak az volt, hogy ő nem tudott erről. (Biztos nem olvassa okos magyar bloggerek bejegyzéseit.) Le kellett szállnunk a buszról, és keresni egy lottózót, vagy egy metrómegállót, ahol beszerezhettük a SUBE kártyát. Végül az egyik földalatti megállóban találtunk egy kasszás Erzsit, akitől vettünk egy kártyát kb. 800 forintért, és töltöttünk rá 2000 forintnak megfelelő pesót, merthogy ketten is tudunk használni egy kártyát. Egy kicsit túlbiztosítottam magunkat, mert olyan olcsó a buszjegy, hogy a fele még mindig rajta van. (Ha a közeljövőben készülsz Buenos Airesbe, megkaphatod a kártyámat ingyé, csak írj!) Felszálláskor be kell mondani egy megállónevet a sofőrnek, ő pötyög valamit a gépén, majd int, hogy tartsd a kártyádat a leolvasóhoz. Mivel ketten voltunk, a procedúrát kétszer kellett végrehajtani. (Többi utas addig szépen vár.) Még a leghosszabb táv sem került egy dollárnál többe.

  12 megállót mentünk és leszálltunk a La Boca szívének számító El Caminito utcánál. (Nem összetévesztve az El Caminóval, ami egy kicsit nagyobb séta.) Az ötvenes években egy helyi művész felélesztette a szegény negyed korábbi hangulatát és a rozoga deszkaházakat élénk színűre festette. Ki gondolta volna, hogy ilyen olcsón is lehet csinálni. Húsz éve jártam erre, és azt kell, hogy mondjam, semmit nem változott a környék, csak Maradona helyett már Messi papírmasé integet az erkélyekről. Sokkal több a turiszt is,de a hangulat remek, és kaják finomak. Az utca végétől két sarokra álló Estadio La Bombonerát kicsit ráncba kapták azóta, és a stadion melletti járdát helyi sztárok kőbevésett lábnyoma díszíti. Az mondjuk beszédes, hogy sötétedés előtt még az összes turista lelécel, emiatt aztán a szórakozóhelyek is bezárnak, és elnéptelenednek az utcák.

A párnázott utcai pad 100% beton

  Másnap a belváros északi felében tettünk sétát, ezért a Florida utcán felfelé indultunk el. A kora reggeli órákban rengeteg csöves húzza még a lóbőrt kapualjakban és a legelképesztőbb helyeken. A fura, hogy ezek nem öreg alkeszek, mint nálunk, hanem harmincas, negyvenes elhanyagolt külsejű férfiak, és hát nem kizárt, hogy némelyikük drogos.

  Az első említésre méltó épület a Centro Naval, a Córdoba utca sarkán. A jachtklub bejárata igencsak csicsás. (Tanult emberek ezt beaux-arts-nak mondják.) A következő háztömbben egy áruház bújik meg a szerény bejárat mögött, de érdemes beugrani, mert az 1890-ben épült bevásárlóközpont mennyezetén egy freskót is megcsodálhatunk.

  Az utca vége a Plaza Martin parkban végződik, melynek fő ékessége a Torre de los Ingleses óratorony, de híres még a szélén álló, enyhén ronda lakóház is. Az Edificio Kavanagh 1930-ben épült, és 120 méteres magasságával egy darabig Dél-Amerika legmagasabb háza volt. A park közepén találtuk a Monumento a los Caidos en Malvinas, a Falkland(Malvin)-szigeteken zajló háború 649 argentin áldozatának állított emlékmű. Korábban már írtam erről a villámháborúról, most argentin nézőpontból tennék hozzá egy megjegyzést. Annak idején a lakosság úgy fel lett hergelve, hogy az a néhány sziget, ami egyébként alig alkalmas emberi életre, márpedig Argentínához tartozik és kész, hogy ezt a mai napig képtelenek elengedni. Ez abban nyilvánul meg, hogy táblákon hirdetik az utak mentén, a buszok oldalán és lépten-nyomon az egész országban, hogy „Malvin-szigetek Argentína része”. Kicsit szánalmasnak érzem ezt a kampányt, olyan, mintha nálunk azt hirdetné valaki óriásplakátokon, hogy Magyarország a magyaroké.

  A Palacio San Martin és a Circulo Militar paloták mellett elhaladva lyukadtunk ki Retiro negyed legnagyobb bevásárlóutcájába a Santa Fe-re. A Florida strasszén még visszafogtam magam, és nem ecseteltem, mennyire lepattant az egész utca, mert azt hittem, hogy majd itt találom meg azokat a butikokat, ami miatt Buenos Airest egyesek Dél-Amerika Párizsának neveznek, de hát nagyon nem. Az útikönyv szerint ez lenne a színházi negyed. Lelki szemeim előtt orfeumok és kávéházak elegáns képe lebegett, de csak szedett-vedett kirakatok látványa és jó néhány, végleg bezárt üzlet poros bejárata fogadott. Amikor már azt hittük, hogy sok kilométer gyaloglás után találtunk egy színházat, kiderült, hogy az valójában könyvesbolt. Az Ateneo Grand Splendid 1919-ben még színháznak épült, de aztán válság, válságot követett, és az elszegényedett emberek visszafogták Thalia szentélyének látogatását, így be kellett zárni. 2000-ben viszont valaki rájött, hogy könyvre még van pénze a Buenos Airesieknek, és az egész kócerájból csinált egy könyvesboltot úgy, hogy a falakhoz nem nyúlt hozzá. A nézőtéren könyvespolcok sorakoznak, a színpadon pedig egy kávézó fogadja a könyvek szerelmeseit.

  Nem akarom azt a látszatot hagyni magam után, mintha nem is lenne színházuk az ittenieknek, ezért gyorsan kiemelnék kettőt, amit útba is ejtettünk visszafelé. A Teatro Nacional Cervantes 1921-ben épült, három teremmel rendelkező színház, amelyből a legnagyobb nyolcszáz személyes. Ennél is nagyobb a közeli Teatro Colón, ami a 2500 ülőhelyével sokáig a legnagyobb operaháznak számított a világon.

  A Július 9 sugárút másik látványossága (azon kívül, hogy a világ legszélesebb, belvárost átszelő útja) a 68 méter magas Obelisco. A műemléket 1936-ban építette a város, alapításának 400. évfordulójának emlékére. Azért itt, mert a város története során ezen a helyen vonták fel először az argentin zászlót (1812).

  Harmadik napunk a parklátogatások jegyében zajlott. A szállodánk recepciósa egy kulturált „maszek taxit” hívott nekünk a „Remise” rendszerén keresztül. Ez amolyan argentin Über lehet. Hogy mennyire legális, azt meg nem mondom. Nincs taxióra, van viszont szépen karbantartott, tiszta autó, és korrekt viteldíj a megadott célig. Valamivel drágább, mint az utcán ezrével cirkáló fekete-sárga taxik, de volt alkalmunk azokat is kipróbálni, hát mit mondjak... Akkor inkább a busz. Az, hogy világító szabadjelzővel sem állnak meg leintésre, már megszokhattuk Pesten is, de amikor végre egy megállt, abban sem volt köszönet. Kiböffentett valamit a sofőr (strandgatya és hawaii-ing kombóban), aztán mutatja, hogy a csomagunkat (két kisbőrönd) dobjuk nyugodtan az anyósülésre, ahol már ott hevert egy maté teáskészlet az elmaradhatatlan termosszal. Aztán betuszkoltuk magunkat a retkes hátsó ülésre. A Reimise embere segítőkészen nyitott nekünk ajtót, de ugyanúgy nem beszélt angolul. A portás segítségével végül megértettük vele mi a cél.

  A város talán leginkább látogatottabb nevezetessége a Recoleta temető. Nemcsak azért, mert számos híresség nyughelye, hanem mert kuriózumnak számít a világban egy ekkora kriptakomplexum. Ráébredt erre a helyi városvezetés is, és újabban belépőjegyet szednek a külföldiektől. A négydolláros beugró nem vészes, de amikor előhúztam a nemrég váltott pesókötegemet, közölték, hogy csak kártyával tudok fizetni (ami tudvalevőleg a legrosszabb kurzus). Még Norvégiában sem tapasztaltam ilyet, pedig ott már gyakorlatilag senki sem használ kápét, nemhogy ebben az országban, ahol döcög a bankrendszer. (A szállodánk nem fogadta el a MasterCard-ot csak a Visát, de volt olyan hely, ahol csak a hitelkártya működött, a betéti kártya nem.) Pechünkre kifogtunk két turistacsoportot, végül nagy nehezen odafértünk a Peron család sírjához, ahová természetesen Evita miatt látogatnak el a zarándokok. Eva Peron emlékét még mindig nagy becsben tartják az argentinok, olyannyira, hogy múzeuma is van, pedig sok olyan véleményt is hallani, hogy valójában egy felkapaszkodott színésznőcske, aki a bájait felhasználva jutott el a first lady pozícióig. Szociális érzékenysége és népszerű intézkedései viszont a nép kedvencévé tették. Korai halála is segíthetett a halhatatlanok klubjába juttatni, mint mondjuk Kurt Cobaint, akit ma istenként tisztel egy szubkultúra, pedig hát... na...

  Következő napirendi pont, az innen sétatávolságra lévő Floralis Genérica. Ez egy hidraulikus rendszerrel és fotocellákkal vezérelt mozgó szobor. A 20 m magas, 18 tonnás acélvirág a napfényváltozás hatására mozgatja szirmait. A 2002-ben elkészült alkotást egy vihar megrongálta, és évekig nem működött, de már megjavították, és tavaly óta újra mozog.

  Három megállóval arrébb egy kéthektáros japánkertet találtunk. Csak egy-két dollár a belépő, ehhez képest a látvány lenyűgöző. Karbantartott sziklakertek, vízesések és halastavak tették elviselhetőbbé a harminc fokos meleget.

  A kijárattól egy saroknyira várt ránk egy újabb park. Az Ökoparknak becézett állat- és növénykert ugyan ingyenes, de úgy is néz ki. Gondolom, a költségvetésük éppen arra elég, hogy az állatokat etessék, de a park karbantartására nem sok pesójuk marad. Ehhez képest el kell ismernem, milyen kulturált viszonyok uralkodnak a nyilvános vécéjükben, sőt még a látványos gyerekjátékok is működtek.

  És még mindig nincs vége a parkoknak... Nem akkora látványosság a Jardín Botánico Carlos Thays, de útba esett, ezért átvágtunk rajta. A botanikus kert 1898 óta várja a látogatókat. A kertben 28 darabos szoborgyűjtemény és 1500 növény található.

  Buenos Aires-i csatangolásunkat egy tengerparti estebéddel fejeltük meg. Ez így elsőre romantikusan hangzik, de távol álljon tőlem, holmi romantikával untatni a kedves olvasót. Csak azért hoztam szóba, hogy eloszlassak egy félreértést azokban, akik azt hiszik, hogy mivel a város a tengerpart mentén húzódik, nyilván strandok sokasága várja a hőségtől tikkadt lakóit. Pedig ez nincs így. A Rio de la Plata ugyanis annyi hordalékot szállít az öbölbe, amitől ronda barna lesz a víz, nem csoda, ha nincs kedve senkinek megmártózni benne. Ettől még parti sétány van, és az út hemzseg a streetfoodos kocsiktól. Némelyikük éjjel-nappal nyitva tart, sőt még egy hátsó ablakon az autósokat is kiszolgálja. Mi Jose Luís-hoz ültünk le egy bondiolára (sülthúsos, tükörtojásos bagett), aki a tizenkét év körüli fiával sütögeti a finomságokat. 

  A közelben található Buenos Aires régi reptere, ahonnan az Iguazú-vízeséshez repültünk, de ezt majd egy másik bejegyzésben írom meg.

Puerto Madryn

  A 46 milliós Argentína lakosságának negyede él a fővárosban és környékén, a többiek nagy része az ország északi, melegebb területein. Puerto Madryn a déli, gyéren lakott Chubut tartomány partvidékére esik. A 96 ezer főt számláló várost nem a felejthetetlen szépsége miatt kerestük fel (bár nincs vele gond), hanem a világörökség részét képező Valdés-félszigetre voltunk kiváncsiák. Nem kis területről beszélünk, a tengerbe nyúló földdarab, 100 km széles és 50 km hosszú, tehát autót béreltünk, hogy bejárjuk. Tudtam, hogy sík vidék, de az mégis csak meglepett, mennyire nincs itt semmi. Kiszáradt gaz, amerre csak látunk. A nemzeti parkba vezető országúton alig egy autó, amikor megpillantottuk a bejáratot. Kifizettük a fejenként 11 dolláros belépőt, plusz egy dolcsit a kocsiért, és már haladhattunk is tovább a látogatóközpont felé. A bádoggal borított épület beleillik ugyan a tájba, de elegánsnak nem mondanám. Egy szuvenír bolt, és egy apró kiállítás kapott helyet benne, ami bemutatja a félsziget állatvilágát. Megtudtuk, hogy ez a sós, terméketlen föld Dél-Amerika legmélyebb pontja. A Laguna del Carbón sóstó vízszintje 42 méterrel esik a tengerszint alá. Persze nem ezért vette fel 1999-ben az UNESCO a világörökségek listájára, hanem a gazdag állatvilága miatt. Csakhogy erről nekünk nem sikerült megbizonyosodnunk, pedig állítólag szezonja van a bálnáknak, fókáknak és pingvineknek. Az, hogy bálnát nem láttunk a partról, nem meglepő, miért is jönnének oda mutogatni magukat? De, hogy akkor éppen az oroszlánfókák is nyári szabin lesznek, nem gondoltam volna. Hanem, amin legjobban kiakadtam, hogy a nagyszámú pingvin populáció a félsziget északi részén, egy körbekerített farmon él, ahová csak a környék utazási irodáinak csoportjait engedik be. Hogy mi van? Egy fizetős nemzeti parkban nem nézhetem meg a pénzemért az állatokat, amiért tulajdonképpen nemzeti park lett? És világörökség... Most komolyan! Már mindenki kaphat UNESCO plecsnit, ha néha napján feltűnnek ott állatok (amelyek egyébként még ezer helyen fellelhetőek)? Utána néztem, több mint 1200 világörökség helyszín van a világon, ebből 217 a természeti. Csak 2023-ban 49 új helyszínt regisztráltak.
  Nagy duzzogva lekocsikáztunk a félsziget egyetlen településre, Puerto Piramides üdülőfaluba, ahol a nyaralók önfeledten strandoltak, én pedig egy Patagonia sörbe fojtottam a mérgem. Bevallom, ezek után nem volt kedvem több száz kilométert autózni, hátha egy eldugott öbölben mégis csak találok egy elefántfókát. Elindultunk vissza a városba, amikor – mintegy vigasztalásul – néhány láma tette tiszteletét az út szélén.

Ushuaia

  „Fin del mundo.” Ez aztán tényleg a világ vége, ahogy az argentinok mondják. A föld legdélebbi fekvésű városa a déli 68. szélességi fokon található, ahonnan már csak két fok a déli-sarkkör. Nem csoda, hogy ezt a tűzföldi városkát választják a turisták az antarktiszi kirándulások indulópontjának. Ott jártunkkor tombolt a nyár, a hőmérő 15 Celsius-fokig emelkedett, a Beagle-csatorna felől frissítő szél fújt.
  Az 57 ezres város egykoron az argentin Gulagként elhíresült börtönéről volt ismert. Az 1902-ben alapított kényszermunka-táborokat 1947-ben felszámolták, ma már csak a börtönmúzeum őrzi emlékét. Illetve még egy akkor épült vasúti pályát is felújítottak, csak ma már nem fatörzseket szállítanak a kisvonattal, hanem kirándulókat egy közeli vízeséshez. Sajnos erről könnyű lecsúszni, mert csak két járat indul egy nap, és ha kiköt aznap egy hatalmas óceánjáró, le is foglalja az összes szabad helyet. Így aztán busszal vágtunk neki a húsz kilométeres távnak, hogy ellátogassunk a világ legdélebbi postahivatalába és a Tűzföld Nemzeti Park, legdélebbi csücskébe.

  A turistákat szállító buszhoz mellékeltek egy bájos diáklányt, aki Buenos Airesben él és a nyári szünidőt használta fel egy kis mellékkeresetre. Jól beszélt angolul (gondolom ezért alkalmazták), de ismeretei a környékről igencsak korlátozottak voltak, gyakorlatilag arról beszélt csak, amit amúgy is láttunk. Szerencsére az útikönyvből ki tudtam elégíteni tudásszomjamat, így amikor a Roca tóhoz értünk, tisztában voltam vele, hogy a szemben látható vulkanikus csúcs már Chiléhez tartozik, és gleccserek táplálják.
  A „posta a világ végén” valójában egy bódé, amit egy stégre építettek a Beagle-csatorna partján, és csekk befizetésére nem igazán alkalmas. Képeslapunkat viszont feladhatjuk ott, és még egy díszes pecsétet is kapunk rá. Volt, aki az útlevelébe is bélyegeztetett.
  A végállomás az autósoknak jelenti a világvégét. Az argentin 3-as számú főút (ami itt már csak murva) utolsó parkolója. Úgy reklámozzák, hogy a Pánamerikai út vége, amitől mindig kinyílik a bicska a zsebemben. Leginkább azért, mert a Guinness Rekordok Könyve szerint a Pánamerikai főútvonal a világ leghosszabb autózható útja, miközben ő is elismeri, hogy nem. Panama és Kolumbia között ugyanis semmilyen közúti kapcsolat nincs. Márpedig, ha az észak-és közép-amerikai úthálózat nem kapcsolódik a déli földrészhez, akkor az nem lehet „pán”. Utunk során találkoztunk két német fickóval, akik elhatározták, hogy végig motoroznak Alaszkától Tűzföldig, de kérdésemre, hogy jutottak át a Kordillerákon Yavizából Turbóba, a fejüket fogva elmesélték, hogy több hétig tartó hercehurcával, egy teherhajó vitte át őket Panamából az óceánon kerülve.

  Azért a helyszínen nem rugóztam ezen, hanem örültem, hogy én is eljutottam ide, (ha nem is egy motor nyergében) annál is inkább, mert a vidék csodálatos, és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Tudvalevő, hogy az Andok nyugati oldalán több mint kétszáz esős nap van egy évben.
  A Pipo folyó völgyén át visszatértünk Ushuaia belvárosába, ami egy svájci üdülőfaluhoz hasonlít, csak kissé lepukkadt változatban. A kikötő környékére összpontosul az a néhány létesítmény, amit érdemes lehet felkeresni. Mi más, mint a Museo del Fin del Mundo, vagyis Múzeum a világ végén. Az 1893-ban épült ház csak 2004 óta múzeum, előtte kormányzati épület majd rendőrség volt. Három sarokkal lejjebb még egy kis múzeumot találunk, amelynek az épületét 1903-ban építtette a börtönparancsnok magának a rábízott rabokkal. A kikötőből indul egy városnéző busz is, ami „csak” 9 dollár, de miután építészeti látványosság nincs a településen, csak a tájban gyönyörködhetünk az emeletes buszról. Ennek van egy vonatnak álcázott változata is, hasonló kondíciókkal. A parttal párhuzamosan húzódik az egyetlen bevásárlóutca (Av. San Martín), ahol egymásba érnek a túrafelszereléseket árusító üzletek, szuvenírboltok és egy Hard Rock Cafe, ahol nem tudnak kitűzőt vásárolni a gyűjtők, és a pólók többségén ott virít a Messi felirat. Értem én, hogy büszkék az aranylábú Lionelre, de könyörgöm, mi köze van a csávónak a hard rockhoz?
  A kikötőből számos kirándulás indul a környék felfedezésére, így a Horn-fok szikláihoz is, de mivel az már Chile területéhez tartozik, majd egy későbbi bejegyzésben számolok be róla.

Argentína déli vége után az ország északi csücskébe repültünk az Iguazu-vízeséshez, de erről egy külön cikkben írok.

Még több fotó.