Amerikai Szamoa

Ha azt hallod: Polinézia, mire gondolsz? Pálmafás tengerpartra, fűszoknyás lányokra, frissen felnyitott kókuszdióból kilógó szívószálra, mi? Nos, ezek jóval kevesebb mint az egymilliomod részét teszik ki annak a mérhetetlenül nagy, óceán borította felületnek, amit a térképen ezzel a névvel illetnek. Körbe-körbe csak egy horizontvonal a sötétkék és a világoskék elválasztására. Sehol egy hajó, sehol egy élőlény. Nem kísérgetnek költözőmadarak, nem ugrálnak elő halak a vízből. Nincs más napokig csak hullámok és felhők. Semmi nem jelzi, hogy közben áthajóztunk a déli féltekére, hacsak a mosdóban lefolyó víz örvénylési iránya nem. Márpedig, ha az ember olyan megátalkodott, hogy nem repülőgépen utazik egy-egy szigetre, akkor bizony megtapasztalja, mennyire nagy úr itt a víz, habár felül a gálya… 

Hawaii partjaitól Szamoa szigetei öt napi járásra vannak, egzakt tengerészeti mértékegységgel számolva. Kata kitalálta, hogy erre a pár napra megbetegszik, és az idő javát a torokgyulladásának kikezelésével tölti. Én (miután már kivettem a részem az ápolásából) leginkább a hetedikemeleti bár és táncterem egyik félreeső zugában húzódok félre laptopommal, hogy egy kis munkát imitáljak. Délelőtt tízig nyugodt itt a hangulat, csak a tájcsizó vendégek billegetik végtagjaikat egy álindiai jógi vezényletére, kellemes aláfestő zene kíséretében. Hanem utána rendszeresen megérkeznek a kiváltságosok, hogy a legkülönbözőbb előadásokon vegyenek részt. Ebbe a terembe az olaszok járnak, hogy az animátorok egyik tagja meséljen nekik a következő meglátogatandó országról, vagy konkrétan az MSC túrákról, esetleg tukmálják rájuk a következő évi útjaikat. Mindezt olaszos vehemenciával, elektronikus hangosítás mellett. Más helyszíneken francia, német és spanyol előadások zajlanak. Ezek után nem meglepő, hogy angolul már nem rendeznek ilyen eseményt, hiszen az a párszáz egyéb országból idesereglett utas haljon meg, ha csak azt érti.

Egy nappal az érkezésünk előtt is azt hallgattam, hogy pörgeti a nyelvét az olasz lány, esélyem nem volt a ricsajban, hogy koncentrálni tudjak a munkámra. Na, de most a projektoros diavetítés után valami egészen különleges jött. Bejelentette, hogy köszöntsük tapssal azokat a hajón dolgozókat, akik Szamoáról jöttek, és már futottak is fel a színpadra a többnyire szerelőoverállba öltözött Jason Momoa imitátorok. Úgy látszik, a szigeteken jó képzést kapnak a hajógépszerelők. Előkerült egy nemzeti zászló is, és felharsant a himnuszuk. Kedves gesztus – gondoltam, de a java csak ezután jött. A mosolygós srácok arca hirtelen elkomorodott, majd összevont szemöldökkel harci alakzatot vettek fel, és az Új-Zélandi rögbiválogatottat megszégyenítő rituáléba kezdtek, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Ezek után, ha nem leszek szellemes, őket fogom hibáztatni.

Hasonló fogadtatásban volt részünk, amikor behajóztunk Amerikai Szamoa kikötőjébe. Már az öböl elején hallatszott a hangos zeneszó, amit persze modern technikával bömböltettek úgy, hogy az összes utas az erkélyekre tóduljon. A kikötő betonján népes „fogadóbizottság” sereglett össze, sárga ruhás lányok, és félmeztelen fickók énekeltek és táncoltak (ahelyett, hogy fordítva tennék) önfeledten. Majd, ahogy araszoltunk feléjük, és partra kerültek a rögzítőkötelek, a férfiak vad üvöltözésbe, és nyelvnyújtogatásba fordították át az addig békés ringatózást. Megnyugtattam Katát, hogy csak akkor lépünk ki a szárazföldre, ha már elmentek, akkor talán megúszhatjuk, hogy megegyenek. 

Pago Pago… Énekelte a Neoton família sok-sok évvel ezelőtt egy mesés tengerparti nyaralás hangulatát ébresztve. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer még én is meglátogatom ezt a háromezres kisvárost, Amerikai Szamoa (korábban Kelet-Szamoa) fővárosát. Azt meg pláne nem sejtettem, hogy fehér homok és pálmafák helyett rozsdás hajóroncsok és penetráns, döglötthal-szag fogad majd. Pedig – gondolná az ember otthon a karosszékéből – a kettészakadt Szamoa amerikai megszállás alá került része, ami ma is az Egyesült Államok külbirtoka, sokkal jobb állapotban van, mint amit végül itt tapasztaltunk. Nyoma sincs a hawaii-i gazdagságnak, pedig nagyjából ugyanakkor annektálták a két szigetcsoportot. Csak hát ez messze van, kicsi és jóval szerényebb strandokkal bír, mint Aloha-föld paradicsomi szigetei. Állítólag stratégiai szerepe volt a múlt század elején, ezért egyszerűen elfoglalták a jenkik. Ez olyan, mintha ma azt mondaná az amerikai elnök, hogy stratégiai fontosságú neki a világ legnagyobb szigete, ezért annektálná (értsd: lenyúlná) Dániától. Szerencsére a XXI. században ez már elképzelhetetlen.

Az első alkalom, amióta elindultunk, hogy spontán programot terveztem. Na, azért annyira nem spontánt, hogy ne tudjam, a kikötő bejáratánál számos iroda várja a látogatókat, hogy rozzant buszaikkal körbevigye őket a fél budapestnyi szigeten, amelynek nagyrésze nem is járható a zordon hegyek miatt. Ettől függetlenül sikerült egy egészen jó kis kirándulást kifognunk. A Best Travel hoszteszlánykái elárasztották a kikötő kijáratához vezető utat a reklámtábláikkal, és a sok taxis hiéna között megmutatták, hol jelentkezhetünk a buszos túrára. Úgy tűnt, jó döntést hoztunk, habár sokan olcsóbban megtették ugyanazt a körutat, mégsem sajnáltam a 75,- dolláros részvételi díjat, mert a szervezettséget és a profizmust meg kell fizetni. Aztán megérkezett a buszunk…

Újra kellett értelmeznem a fapados járat fogalmát. A járműben nem csak hogy konkrétan fapadokon ültünk, az egész szerelvényt fából ácsolták, egy, az USA-ban már leselejtezett (és kitiltott) Ford teherautó alvázára. Ezt még elfogadtam volna, mint autentikus, polinéz megoldást, de hogy a gumikon semmi futófelület ne legyen, az még nekem is durva, pedig hulladék Wartburgon és Ladán szocializálódtam. Le van tojva, aloha, oszt menjünk! A harminc fokos, párás melegben sokat segített, hogy ablak egyáltalán nem volt a buszon, amikor elértük a 40 km/h csúcssebességet, egész jól járt a levegő. Csakhogy a meredek útszakaszokon kizárólag egyesben, csigatempóban tudott felkapaszkodni a csotrogány, a domb túloldalán pedig szintén egyesben hagyta a sofőr, mert gondolom, a fék is hasonló műszaki állapotban volt, mint a gumik. Olvastam, hogy bár a szigeteket teljesjogú tagállamként kezelik az anyaországban, mégsem érvényes rájuk az amerikai alkotmány több passzusa sem, hogy tiszteletben tartsák a bennszülöttek hagyományait. Gondolom az egyik ilyen, a műszaki vizsga kötelezővé tétele. Ha ez a verda beállna nálunk a Mozaik utcai vizsgaállomásra, többekhez orvost kellene hívni, a gyengébb idegzetű vizsgabiztosok pedig harakirit követnének el.

A másik érdekes kivétel, hogy külföldi, beleértve az összes többi USA tagállamot is, nem vásárolhat telket a szigeten. Ennek oka is a múltban keresendő, amikor a kiterjedt családok birtokolták a földterületeket, és a família nagy öregjei osztották szét a fiatalok között. Ma sincs ez másképp. Idegenvezetőnk, akit én huszonévesnek néztem, mesélte, hogy az ő nagypapájának kilenc feleségtől majdnem száz gyereke született, és jelenleg háromszáznál is több unokája van. A duci lányka a sofőr mellett állva mesélt az életéről, és a helyiek szokásáról.

(Amikor azt írom, „lányka” akkor a legmélyebb tisztelet mellett teszem, ennek egyszerűen csak az az oka, hogy olyan vén vagyok már, hogy a lányom lehetne, de ha balesetet szenvedünk az első randin, tán még az unokám is.)

Szóval, mindenkinek leesett az álla, amikor kiderült róla, nyolc gyerek édesanyja. Ezután meg kellett kérdeznem, hány éves, és mikor szült először. Harminc hét lesz idén, és huszonegyévesen lett először terhes, mert egy helyi jogszabály szerint az állapotos kismamáknak ingyenes az egyetemi oktatás. De már nem terveznek több gyereket, mert a férje Seattle-ben kapott állást. (Ő is mehetett volna vele, de annyira szeretni az otthonát, ahol „mindene megvan”, hogy hallani sem akart róla.)

A kikötőt elhagyva megtudtuk, hogy a halbűz a közeli tonhal feldolgozóüzemből származik, ami a lakosok kilencven százalékának ad munkát. A nyugati parton futó országúton döcögtünk a sziget egyik vége felé, amikor egy kilátópontnál félreálltunk. Azt hittem, felforrt a hűtővíz, de csak egy panoráma miatt tartottunk fotószünetet. Az út vége egy nemzeti parkba torkollik, ahol romantikus sétát tehettünk volna nem mindennapi fák között, de elég hamar jött a vezényszó: mindenki a buszhoz, mert még sok látnivaló van hátra.

Igazából a látnivaló néhány fa volt, amin denevérkutyák lógtak bambán, és egy nem létező kábelvasút maradványai. A lanovka, ami az öböl felett átívelve egy szemközti hegycsúcsra szállította az ott szolgáló katonákat, még a nyolcvanas években balesetet szenvedett, és azóta sem indították újra.

Szakadt házak között haladtunk a sziget túlsó vége felé. Bevallom, csodálkoztam, hogy ennyire csóró népek élnek itt, pedig az USA évi ötven millióval pénzeli őket. Ingyenes az oktatás egészen az érettségiig, és az alap orvosi ellátás is. Majdnem mindenki tud angolul, de egymás között a saját nyelvüket használják. Egy cikkből tudom, hogy 2016-tól 100%-ban napenergiából tartja fenn magát a sziget. Napelemek + 60 db Tesla Powerpack akkumulátoregység, amik 3 napra elegendő energiát tárolnak. Na, ebből semmit sem láttunk.

A nap zárásaként megnézhettük, hogy egy helyi fickó, hogy hogyan pucol meg egy kókuszdiót, milyen módszerrel hasítja ketté, és mikét reszeli ki belőle a gyümölcs húsát. Túl sok a macera vele, azt hiszem, maradok az aldis kiszerelésnél. Utána, a természetvédelem jegyében, a pálmalevelekből semmire sem jó kosárkát font percek alatt.

Azt hiszem, sikerült teljes mértékben szétfikáznom ezt a programot, pedig az igazság az, hogy mindketten élveztük. Talán az első olyan kirándulásunk volt a hajóút során, amire azt tudom mondani, hogy megérte.

Fotók később

◄Előző kikötő: Hawaii Következő kikötő: Szamoa ►