Az elmúlt néhány napban az ágyat nyomtam heveny nátha és torokgyulladástól gyötörve, de hát ez óhatatlanul is előfordul, ha egy viszonylag szűk térben sok ember zsúfolódik össze. Hol van már a covid, amikor maszkot húztunk ilyen esetekben? A maszk amúgy is buzis, inkább bevállalok egy kis légúti fertőzést, mit nekem egy kis influenza – gondoltam. Katát persze ez is elkerülte, csak rajtam kuncogott, amikor súlyos lázban fetrengtem (36.9), az életemért küzdve. (Csak egy mellékes adat, eddig már húsz ember hagyta el a hajót ilyen-olyan betegség miatt.) Szerencsére a teljes házipatikánkat magunkkal hoztuk (nem viccelek, nem fért bele mind egy cipősdobozba), így a medicináknak és a gondos ápolásnak hála, újult erővel indulhattam Loszi (ahogy mi mondjuk itt, Kaliforniában) felfedezésére.
A nyolcórás városnéző túrát a getyourguide-on találtam, és büszke voltam magamra, hogy olcsóbban láthatjuk ugyanazokat a nevezetességeket, mintha az MSC-nél fizetem be ugyanezt. A részvételijegyünkön az állt, hogy az utasterminál kijáratánál fognak várni egy Sunseekers táblával. Negyedórával korábban vonultunk ki az épület elé, mondanom se kell, senkit nem láttam ilyen táblával, csak óriásbuszok várakoztak a parkolóban, hogy kielégítsék a tömegek kulturszomját. Már majdnem kilenc óra volt, amikor egy kisebb csoportosulás közepén, egy táblás fickót pillantottam meg, amit a térdéhez támasztott. A biztonság kedvéért odamenetem megnézni, mi áll rajta, és hát igen…
Ő volt az, csak egy kicsit nagyobb járművel érkezett, mint amire számítottam. Amikor felszálltunk a buszra, derült csak ki, hogy majdnem tele van MSC-s utastárssal. Na mindegy, lényeg, hogy pontosak voltak, a járgány tiszta, a nap szépen süt, irány LA! Már a felszálláskor feltűnt, hogy a gájd kissé leharcolt ötvenes évei végén járó férfi, piszkosszürke nadrágban, kifakult pólóban és egy bolyhosodásnak indult polár pulcsiban nem az idegenvezetők mintaképe, de amikor elkezdett beszélni, rájöttem, hogy egy igazi kóklerrel van dolgunk, az aluliskolázott, és nem is akar jobbnak látszani fajtából. Az első félórában megjegyzéseket tett a gazdagokra, oltogatta a színészeket, főleg a külföldről jöttekre szállt rá. Aztán fényezte a szülővárosát, miközben szakadtabbnál szakadtabb negyedeken haladtunk keresztül.
Amikor megérkeztünk az Exposition Parkban lévő Los Angeles Memorial Coliseumhoz, csak annyit mondott, hogy 2028-tól ez lesz a világon az egyetlen olyan stadion, amelyben háromszor rendeztek olimpiai megnyitót. Gagyogott valamit az európai fociról, hogy ők abban nem jók, de amerikai futballban és kosárlabdában mindenkit vernek, majd azzal a lendülettel visszafordultunk. Se egy fotószünet, se történetmesélés, hogy például sokáig az NFL legnagyobb stadionja volt, itt rendezték az első Superballt és hasonlók.
Ezután következett egy másfélórás araszolás a Los Angelesi dugóban. Azon az autópályaszakaszon, amit jól ismerünk a filmekből, ahol nyolc sáv tart egy irányba, és csak lépésben lehetett haladni. Az egész úton szinte kizárólag hollywoodi sztárokról és filmekről beszélt. Amikor már harmadszor hangzott el, hogy jobbra vagy éppen balra lakik Johnny Depp, miközben már harminc kilométerrel odébb jártunk, rájöttem, hogy kamuzik az öreg. Végül megérkeztünk a Griffith obszervatóriumba, ahol kaptunk félóra szabadidőt, aminek a fele azzal telt, hogy leszálltunk a buszról, majd később, hogy felszálljon a negyven-ötven fős társaság. Az idegenvezetés annyi volt, hogy még a járműben eldarált néhány filmcímet, miben láthattuk az 1935-ben átadott csillagvizsgálót és planetáriumot. Egy szó sem esett a Foucault-ingáról és az itt látható hatalmas Tesla-tekercsről, vagy hogy a Zeiss-teleszkópjukat ingyen használhatja bárki. Ekkor jöttem rá, hogy a fickó nem véletlenül nem szállt ki a buszból, ennek semmilyen engedélye nincs idegenvezetésre, és valószínű, hogy képesítése sem.
Legurultunk a hegyről, egészen a Hollywood Boulevardig, közben meghallgathattuk, mit tud az ikonikus Hollywood feliratról. Természetesen végig sorolta, melyik filmben szerepel, és ismét előkerült Johnny Depp neve. Talán említette, hogy egy ingaltanbefektető ötlete volt a tábla, aki megvette a fél hegyoldalt és felparcellázta, nem tudom, mert már inkább magam néztem utána a dolgoknak, minthogy az ipse handabandázását hallgassam. Itt másfél órát kaptunk, hogy beszerezzük a szuveníreket, és együnk egy falatot. Mi arra használtuk fel a szabadidőnket, hogy végig sétájuk a Walk of Fame szakaszt, ahol hírességek neveit őrzik márványcsillagokba vésve. Megtapostunk jónéhány ismeretlen nevet, de természetesen fotóztunk is egy-egy kedvencet. Beléptünk az Oszkárgálának helyet adó Dolby Theatre aulájába és a mellette lévő Grauman’s Chinese Theatre-be. A Roosevelt Hotelre már nem maradt időnk, mert loholni kellett vissza a buszhoz, pedig úgy megnéztem volna a szobát, ahol Johnny Depp lakott.
Ezután jött a Rodeo Drive, amit Kata legjobban várt. Micsoda nő az, aki nem vásárolt még a világ legdrágább butikjaiban, nem igaz? Nos, ez még várat magára, mert a buszunk még csak nem is lassított a Dior és a Valentino kirakatok előtt. Tovább kellett haladnunk, mert feltétlenül meg kellett néznünk, melyik iskolába jártak Angelina Jolie gyerekei (és gondolom Johnny Deppé is).
Végül a Santa Monica Boulevardon lecsorogtunk az óceánpartra. Emberünk előadta, milyen jó hely a Venice Beach, mindenhol ingyenes wifi és parkoló várja a strandolókat, majd újra ócsárolni kezdte az osztrák Arnoldot, akinek innen indult a karrierje. Ismét kaptunk félóra szabadidőt, de ennyi is elég volt hozzá megállapítsuk, nem ingyenes a parkoló, és az internetre sem csatlakozhatunk ingyen. De meglehet, hogy láttam Johnny Depp autóját?
Gyakorlatilag kaptunk egy transzferbuszt ötvenezer forintért, egy helyi fickóval, aki végig süketelte az utat.
Sajnos a másnapi tervünket törölni kellett, mert újból belázasodtam, de most lesz négy napom Hawaii-ig meggyógyulni, ott aztán beindulhat a havaj.
Fotók később
◄Előző kikötő: San Diego Következő kikötő: Hawaii ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése