Ománba kell ugyan vízum a magyaroknak, de viszonylag könnyen be lehet szerezni az Omán E-Visa oldalán 4.000,- forintért. A lényeg, hogy csak akkor kérjük meg, ha az országba lépésünk 30 napon belül megtörténik, különben dobhatjuk a kukába a vízumunkat. Több helyen olvastam, hogy megszűnt a vízumkiadás a határon. Nos, ez nem igaz, ott is intézhetjük még, de bizonytalan, hogy ez meddig lesz így, szóval azt javaslom, erre senki ne alapozza utazását.
Már a reptéren érezni, hogy ez az ország egészen más, mint a többi olajállam. A gazdagság itt is kézzel fogható, de nem toronyházakban és világrekorder méretű plázákban mérik. A bevételekből sokkal inkább a környezetük szebbé és élhetőbbé tételére fordítottak nagyobb hangsúlyt. Kilépve a reptéri váróból, a márványburkolat tovább folytatódik a járdán, egészen a parkolóházig, ahol átvettük a jó előre lefoglalt Toyota terepjárónkat. Szükségünk lesz az összkerék-meghajtásra, mert az előttünk álló héten Omán rejtett kincseit fogjuk felkeresni háromezer méter magas hegyek és eldugott völgyek között.
Muscat
Első napunkat a főváros látnivalóinak szenteltük, és a hatékonyság kedvéért, külső segítséget vettünk igénybe. Amikor otthon az utunkat terveztem, felfedeztem egy honlapot, amit Németh Barbara üzemeltet, aki nemcsak profi idegenvezető, de már évek óta él Ománban, szóval ha valaki, akkor ő igazán tudja, mit érdemes megnézni errefelé, és mit kell tudni az országról és nevezetességeiről. Nem is csalódtunk benne. Pontban a megbeszélt reggeli időpontban előállt méretes autójával, és azonnal a Qaboos szultán nagymecsetéhez fuvarozott minket, mielőtt még ellepnék a turistacsoportok.
Az út mentén mindenhol gondozott parkok és patika tisztaságú utcák látványa okozta az első meglepetést. Omán húsz évvel ezelőtt átadott fő mecsete, egy ajándék volt a népnek Qaboos szultántól. A húszezer ember befogadására képes mecset nyitva áll a nem muszlim vallásúak számára is. Már a környezete is lélegzetelállító, a márványburkolatot mindenfelé színes virágszőnyegek és bougainvillea bokrok váltják. De a főépületbe lépve csettintettem csak igazán. Fiatal kora ellenére, az épület ornamentikája vetekszik a legszebb iráni és turkesztáni műemlékek csipkézett boltozataival és faragott kőoszlopaival. Az impozáns kristálycsillárok mellett, a nagy terem perzsa szőnyege teszi különlegessé. A világ második legnagyobb kézzel szőtt iráni szőnyegét 600 nő, 4 éven keresztül készítette. Nekem viszont nem is ez, hanem a „kerengő” oszlopainak díszítése tetszett legjobban. Minden egyes bemélyedés, a világ különböző mohamedán országainak stílusjegyeit hordozza magán.
Hasonló látványosság a közelben lévő Royal Opera House. Már amennyiben, hogy egy fiatal, 2011-ben megnyitott épületről beszélünk, ami felvehetné a versenyt a világ bármelyik hasonló hangversenytermével, ha lenne ilyen megmérettetés. A kortárs iszlám építészet egyik csúcsteljesítménye annak köszönheti létrejöttét, hogy a szultán nagy operarajongó volt, így hát felépített magának (és persze népének) egy 80 ezer négyzetméteres szórakozóhelyet. Hol is hallottam ilyesmiről? Na mindegy, majd eszembe jut…
Barbarától megtudtuk, hogy rendszeresen hívnak ide nagynevű énekeseket és zenekarokat a világ minden tájáról, az itt élő európaiak nagy örömére, merthogy omániak továbbra sem kíváncsiak az operára. Pedig itt található a világ legnagyobb mobil orgonája, és a székek háttámlájába épített monitoron, mindegyik operarajongó három nyelven is olvashatja az ária szövegét.
Egy teljesen személyre szabott programpontot is be kellett illesztenünk, mert már elviselhetetlenné vált a napok óta tartó fogfájásom. Barbara ebben is segített, és foglalt nekem időpontot egy fogászati klinikán. A legkorszerűbb eszközökkel felszerelt rendelőben egy ötven körüli, indiai fogorvos vett kezelésbe, és megszabadított a jobb felső ötöstől valamint 70 ománi riáltól. (Remélem, az uszkve 56 ezer forintos cechet kifizeti a biztosító, hogy legalább az ne fájjon!)
Muscat egy ötven kilométer hosszú, tagolt tengerpart mentén húzódik. A városrészeket kopár hegyek vagy homokos dombok választják el egymástól. Nyugat felé indulva, áthaladtunk az indiai negyeden, merthogy olyan is van itt a tömegesen érkező vendégmunkások miatt. Az ország 4,9 millió lakosságának több mint a felét teszik ki. A többség indiai, de sok a pakisztáni és a sri lankai is (akik ugyanaz a rassz, így nehéz őket megkülönböztetni).
Golfpálya minőségű fűvel szegélyezett, kandeláberes útszakasz vezet az ország parlamentjéhez. Igen, itt is van olyan, ne tévesszen meg bennünket, hogy diktatórikus berendezkedésű országról beszélünk! A látszat nagyon fontos, ezért 15 nő is helyet kapott a 167 fős országgyűlésben. Itt aztán jól megtanácskozzák az ügyeket, végül a szultán megmondja mi lesz. Most, hogy belegondolok, ilyenről is hallottam már, csak most nem jut eszembe, hol is...
A Ritz-Carlton Hotel, Al Bustan Palace névre keresztelt szállodája 1985-ben épült és itt rendezték meg az öböl menti államok (GCC) első csúcstalálkozóját. A hotel megérdemli a palota jelzőt, mert fogadócsarnoka valóban egy kastélynak is becsületére válna. Itt találkoztunk egy bácsival, aki nyitás óta itt dolgozik, és ma már csak annyi a feladata, hogy az erre tévedő utazókat teával és a legkiválóbb minőségű ománi datolyával kínálja.
Ha már megemlítettem Omán egyik fő exportcikkét a datolyát, akkor feltétlenül szót kell ejtenem a másik ilyen termékről, a tömjénről. A Boswellia fa kérgéből kivont gyanta rendkívül népszerű az egész Arab-félszigeten. Imádják füstölögtetni az üzletek bejáratánál, de akár az utcán is, ezzel egy jellegzetes illatot adva a térségnek.
Rövid fotó stop a közeli jacht kikötőnél, majd elsétáltunk Qaboos szultán egyik palotájához, ami sajnos nem látogatható, pedig állítólag a góré nem igazán használta ezt az épületet. A palotát őrző Mirani és Jilali portugál erődöket szintén csak kívülről fényképezhetjük, viszont felmászhatunk a környező dombtetőkre, ahonnan lepillantva, Arábia egykor legforgalmasabb kikötőjének helyet adó muscati öblöt vehetjük szemügyre.
Van egy kis helytörténeti kiállítás is a közelben. A Bait Al Zubair egy magántulajdonban lévő, szépen felújított házban elhelyezkedő múzeum, amely bemutatja Omán hagyományos kézműves termékeit, bútorokat, fegyvereket és régi pénzérméket. Egyetlen hibája, hogy a tulaj nem enged fényképezni, fotóirigy a gyűjteményére.
A kikötőben benyomtunk egy autentikus ománi vacsorát, és ellátogattunk a helyi bazárba (souk), de hamar kimenekültünk, mert a szűk utcákat elárasztották az óceánjárókról kiözönlő turista hordák. Így sajnos nem tettem szert egy hetyke sapkára (kuma), ami itt a hétköznapi viselet az ománi férfiak körében. Ha igazán csinosak akarnak lenni turbánt (mussar) tekernek a fejükre, melynek formája és mintája teljesen egyedi, ezzel fejezik ki identitásukat.
Wadik világa
A wadi arab eredetű szó, jelentése: időszakos- vagy kiapadt folyómeder. Az ománi hegyek közt gyakran az életet jelenti egy-egy ilyen wadi. Utazásunk következő napjait ezeknek a természeti képződményeknek a tanulmányozására szántuk. Az 500 km hosszú Hadzsar-hegység, Omán északi részén, számtalan csodaszép wadit rejt magában, köztük olyanokat is, ahol a körülzárt völgyekben megrekedt vízben lubickolhatunk. Az első ilyen völgyhöz egy óra autózás után jutottunk el. A tengerparttal párhuzamosan autópálya vezet, de a 120 km/órás sebességhatárt nem érdemes átlépni, mert két kilométerenként van egy beépített traffipax, és ezt értsd szó szerint! Másik érdekessége az autópályának, hogy bunkók által kidobált szemetet, motoros szemétszedő emberek gyűjtik össze az úttesttől akár több tíz méterre is.
Wadi Al Arbeieen-hez bevezető út terepjáróval nem nagy kihívás, mondanám, hogy egy személyautóval is megtehető, (Mire való a bérautó, nem?) de félő, hogy defektet kapunk a szanaszét heverő, öklömnyi, éles kődarabtól.
A Wadi Shab-hoz pedig azért nem kell a nagy autó, mert be sem lehet menni kocsival. A technikát egy tengerparti parkolóban kell letámasztani, és az út további részét gyalog lehet megtenni. Az első akadályt mindjárt az jelenti, hogy a gyalogút a szurdok szemközti oldalán halad, ahova csak csónakon juthatunk el. Természetesen létezik helyi vállalkozás, aki egy riálért (800,-Ft.) csónakkal átvisz a túlpartra, és ha szerencsénk van, majd vissza is hoz. A két kilométeres túra végén egy derékig érő vízben pancsolhatunk, és a bátrabbak egy szűk bejáraton beúszhatnak egy barlangba is.
Ide egészen közel van a Bimmah Sinkhole, ami egy jó nagy gödör, közel a tengerparthoz. A természet alkotta hatalmas lyuk alján sós vízben fürödhet meg, akinek van kedve, és inzultálhatja a helyieket alulöltözöttségével. A mélyedés egy bekerített, és parkosított környezetben tátong, egyelőre ingyen, de tartok tőle, hogy hamarosan ezért is fizetni kell majd.
A Wadi Tiwi-hez már kellett a terepjáró. Nem kapcsoltam ugyan négykerék-meghajtásba, de voltak olyan meredek szakaszok, ahol kipörgött a hátsó kerék. A többnyire aszfaltozott út keskeny és lehetetlen helyeken kanyarog. Folyamatosan fohászkodtam Allahhoz, hogy ne jöjjön szembe senki, mert félreállni hosszú szakaszokon lehetetlen. Aztán csak eljutottunk a völgy végéig, ahol egy kisebb falu iskolája előtt találtunk egyetlen parkolóhelyet. Egy nyolcéves forma kölyök azonnal segítségünkre sietett, hogy szívesen elkísér a vízeséshez. Követtük őt az esetlegesen kialakított teraszos parcellákon át a völgy aljába, mígnem találtunk egy jó fotópontot. Felajánlotta ugyan, hogy elkísér a medencéig, ahol akár meg is fürödhetünk, de a nap már hanyatlóban volt és nekünk még le kellett érnünk a szálláshelyünkre, így aztán visszamásztunk pálmaliget közt az útra. Érdekes volt látni, hogy a helyiek miként terelgetik az öntözővizet a saját parcelláikra, de még érdekesebb, hogy amikor a fiúcska markába nyomtam az egy riált hálám jeléül, ékes angolsággal rávágta: five. Ezután elmagyaráztam neki, hogy Gábornak hívnak, ne nézzen Palinak, mire közölte, hogy akkor legyen: two. Ennyi az ára, amiért hajlandó Gábornak nézni.
A hotelünk, egy Sur nevű városban, az Ománi-öböl partján helyezkedett el. A településen semmi látnivalót nem találtam, a Sunaysilah erőd jelentéktelen és zárva is volt, ezért kimentünk a partra lefotózni a régi világítótornyot. Akit érdekel, megnézhet egy dhow hajóépítő üzemet, ahol manufakturális módon készülnek a hagyományos arab vitorlások, és nagyjából ennyi.
Innen ötven kilométerre található a Ras al Jinz teknős rezervátum, ahol éjszakánként óriás teknősök jönnek ki a tengerből költeni. Miután azt hallottuk, hogy csak kísérővel megközelíthető a védett partszakasz, és csoportosan kutathatjuk a sötétben a hüllőket, ha egyáltalán vannak aznap, elvetettem a programot, amúgy is láttunk már ilyet korábban.
Következő nap folytattuk a wadi vadászatot. A Wadi Bani Khalid-hoz kényelmes aszfaltút vezet fel, és csak az utolsó párszáz métert kell gyalog megtennünk. Itt már csősz figyeli, hogy megfelelően be vagyunk-e öltözve a fürdőzéshez. Még férfiaknak is búvárszerkót kell magukra húzni, hogy ne sértsék meg a vallásos lakosságot. Ez a tavacska is ingyen látogatható, de nem lennék meglepve, ha jövőre már belépődíjat szednének érte.
Ománnak egyre költségesebb kitermelni a nyersolajat, nem tud versenyezni a szomszédos Szaúd-Arábiával, ahol lefúrnak a sivatagba és magától felbugyog az olaj. Ezért aztán próbálják erősíteni a turizmust, de egyelőre a beetetési időszak zajlik, nem hiszem, hogy komoly bevételük lenne az idelátogatókból. Aztán, majd ha híre megy a világban, (mert mondjuk, olvassák a Fikatours bejegyzését) özönleni fognak a turisták, és egyre több mindenért lehet pénzt kérni.
A Hadzsar-hegylánc déli végében, autópályán folytathatjuk az utunkat. Ománban hatalmas fejlesztések zajlottak a hetvenes évek óta, amikor az elmaradott országban alig volt burkolt közút. Ma 65 ezer kilométeres úthálózattal büszkélkedhetnek, amelyből egyre több a jó minőségű autópálya. Ne üljenek fel a külügyminisztérium honlapján olvasható ijesztgetésnek, hogy nagyon sok a közúti baleset. Állítom, hogy a közlekedési morál van olyan, mint otthon. Bár lehet, hogy ezzel nem tettem magasra a lécet.
Ibra településen a fő látnivaló egy romváros, ahol elkattintottuk a szükséges mennyiségű fotót, majd betértünk a török finomságokat kínáló Rawazan étterembe, ahol svédasztalról válogathattuk ki azt a három fogást, amiből „all you can eat” alapon tömhetjük magunkat degeszre, és még a kóla is benne van a háromezer forintos árban.
Ománi várak
Az első komolyabb erőd a Bayt Ar Ridaydah lett volna, de a kapun egy tábla tájékoztatott róla, hogy az intézmény zárva tart, és majd értesítenek, ha ebben változás áll be. Na de szerencsére nem ez a fő attrakció errefelé.
Nizwa ma egy jelentéktelen városka, de a VI. és VII. században Omán fővárosaként funkcionált. Többek között ez teszi jelentőssé az 1668-ban épült Nizwa erődöt, amit a közelmúltban szinte a nulláról újítottak fel. Itt már tisztességes belépőjegy árat kérnek, de az öt riál még mindig nem elborult, főleg, ha nyugat-európai árakhoz hasonlítjuk. Ezért kapunk egy kis múzeumot is, és szabadon kószálhatunk a várfalak között, illetve a vár kertjében, ahol az ökrös kút még mindig üzemképes. Körülötte jól megtervezett souk-ban vásárolhatjuk meg a hűtőmágnest egy riálért, vagy a míves ománi tőrt százért.
Az erőd este nyolcig látogatható, nem úgy a következő városban lévő Jabreen vár (más néven Jibrin). Ennek sikerült lekésni a négyórás kapuzárását, így csak kívülről járhattuk körbe. A kastély parkolójában, legnagyobb megdöbbenésemre német nyugdíjasok bandáztak saját lakóbuszaikban.
– Hát maguk meg hogy kerültek ide? – kérdeztem egy fiatal srácot, akiről kiderült a csoport vezetője, egy utazási iroda alkalmazottja. Tőle tudtam meg, hogy egy 130 napos körúton vannak, és a Kaukázuson keresztül jutottak el Iránba, ahonnan átkompoztak Dubaiba. Innen Szaúd-Arábia a folytatás, majd Jordániából már komppal utaznak haza Olaszországig. Miután elismerésemet fejeztem ki, elindultunk a mai utolsó erőd felé, amiről tudtam, hogy felújítás miatt nem látogatható, de mindenképp látni szerettem volna, mert a Bahla Fort a legnagyobb agyagtégla erőd az országban, és UNESCO világörökség.
A másnapi programpontokat nehéz volt kiválasztani, mert az előttünk álló hosszú, hegyi terepen kiszámíthatatlan volt a menetidő. Ezért aztán kihagytuk az Al Hoota barlangot, amiről azt hallottuk, hogy amúgy sem nagy durranás egy Aggteleket megjárt magyarnak.
Viszont Misfat Al Abriyen faluba mindenképp fel szerettünk volna menni. Nem is bántuk meg. A sziklás hegycsúcsra épült ősrégi falucskát még mindig lakják sőt, egyre több romos épületet tesznek beköltözhetővé, és a szálláshelyek száma is dinamikusan növekszik a remek fekvése miatt.
Innen ugyanis hamar elérjük az ománi Grand Canyonnak is nevezett Jebel Shams hegyet, ahol az ország legmagasabb pontja (3009 m) található. De az igazi látványt nem a csúcs, sokkal inkább a mélység jelenti. Az erózió közel 2000 m mély vájatot mosott ki évmilliók alatt.
Az ambiciózus tervem az volt, hogy a hegyláncon átvágva jutok vissza a fővárosba, amihez beszereztem egy off road atlaszt, ha a GPS készülék nem lenne elég. Hamar kiderült, hogy nem a tájékozódás jelenti a legfőbb problémát, hanem a tériszonyom. A sziklafalba vájt földút olyan meredek volt helyenként, hogy csak 1 km/órával mertem haladni, mert amikor kicsit is feljebb engedtem a fékpedált, már nem bírtam visszalassítani anélkül, hogy meg ne csússzon az autó. Véresre markoltam a kormányt, mire sikerült leérnem a völgybe, de ott rá kellett, hogy jöjjek, még nincs vége a megpróbáltatásoknak. Jó néhány hegy állt még előttünk, míg sikerült elérnünk a Snake Gorge kanyonhoz. Ide észak felől viszonylag könnyű eljutni ezért nem csoda, hogy megláttuk az első terepjárósokat, akikből az elmúlt órában egyel sem találkoztunk. A Kígyó-szoros vagy Wadi Bimah félelmetes magas szikláival, lenyűgözően keskeny ösvényeivel és kék medencéjével az egyik legkedveltebb célpontja a kanyonozás és a kalandtúra szerelmeseinek. Eső esetén viszont nagyon veszélyes tud lenni, 1996-ban nyolc profi mászó halt meg itt, amikor elsodorta őket a hirtelen jött ár.
Rustaq Fort a másik erőd, ami UNESCO világörökség, ezért nyomtam, ami a csövön kifért, hogy odaérjünk még a négyórás zárás előtt. Szerencsére az ománi sofőrök körében is dívik a villogtatás, ha rendőrt látnak megbújni az út mentén, így sikerült elkerülnöm, hogy drága fotót vihessek haza az egyik bokorban elrejtett háromlábú mérőkészülékből.
Az Al Rustaq építési ideje ismeretlen, becslések szerint az első falakat az iszlám előtt négy évszázaddal a perzsák húzták fel. Az erődöt jelenlegi formájában a perzsa vár romjain, 1250 körül hozták létre hadászati céllal. Négy torony, egy mecset és egy börtön is a részét képezi. Csakhogy mi ezt már nem láthattuk belülről, mert hiába volt még csak 16:45, az ajtókat bezárták az orrunk előtt, amikor láttak beállni az üres parkolóba. Ez van. Az ilyen apró bosszúságok ellenére sikerült jó szájízzel távozni az országból (leszámítva a kihúzott fogam helyének ízét) és nem kizárt, hogy egyszer még visszatérünk ide.
Szuper élmény volt olvasni, a többivel együtt Mát vártam a befejezést.
VálaszTörlésKöszi.
Törlés(Anya, te vagy az?)
:D
Nagyon jó útleírás, szépen összeszedi a legjobb látnivalókat.
VálaszTörlésDe 1-2 dologgal kiegészíteném: Wadi Bani Khalid:a fürödhető szakasz után a folyásiránnyal szembe menve pár száz métert van egy barlang ahova be lehet mászni (zseblámpa kell) a mélyén egy patak amiben kis halat is láttam.
Az Al Hoota barlagot mi megnéztük, szerintem érdemes.
Végigjártuk az OMAN OFFROAD könyvben lévő útvonalakat, nem csak a Snake kanyont, hatalmas élmény volt mind. A kanyonban a gyalogtúrát sajnos kihagytuk pedig állítólag nagyon érdekes.
Német lakóautókkal-terepjárokkal mi is összefutottunk párszor, irigykedtünk rendesen.
Aki szereti a halat pár helyen olcsón megteheti, egyike a Quriyat Central Fish Market mellet lévő kis halas ahol akár rögtön meg is sütik a pultról kiválasztott halakat(vsz csak este van nyitva)
és a nagy csarnokban érdekes volt látni ahogy alkudoznak a nagy tökehalakra az Omániak.
A sivatag nagyon hiányzik a leírásból: terepjáróval nagy hiba kihagyni. Turistára vadászó alkalmi kísérőknek nem szabad hinni a sivatag veszélyességéről. Ha nem megyünk le a navigáció által is jelölt útról akkor semmi baj nem lehet, nem tudunk elakadni. Sátorozni a közepén nagy élmény, a tejutat igy még nem láttam. De ha bután lemegyünk az útról és elakadunk, a hasztalan pár órás kézzel homokpakolás után ha elindul vki gyalog a közeli út felé simán leint egy tevepásztort aki szívesen kihúz. Tapasztalat. :-)
De kivétel nélkül mindenhol nagyon segítőkészek és kedvesek az emberek. Sok helyen kaptunk ajándékot "csak úgy"
Mi 2020januárjában voltunk utoljára, most simán találtunk nagyon olcsó szállásokat.(az Oyo láncnak akciója volt)
Ami hiányozhat a magyar embernek az a rendes presszó kávé és esetleg a sör. A muscati reptérről kifelé jövet tudunk venni sört és puccosabb szállodákban méregdrágán, kávét mindenhol csak porból keverik, de szállodában gondolom az is van. Mi csak Sallalah után a Mareef Cave and Blow Holes melletti étteremben kaptunk.
Köszönöm a kiegészítéseket.
TörlésA sivatagi kalandról csak annyit, hogy éppen egy regényt írok, ami Ománban játszódik, és a homokdűnés részeket oda tartogatom. Ott fogok majd írni a tömjénútról és más érdekességről is az országból. ;)