Kedves érdeklődő! Nem okozok nagy meglepetést, egy kis
Galapagos fikázást olvashatsz itt. Előre bocsájtom, nem azért leszek lesújtó
véleménnyel a szigeten töltött három napomról, mert ez a blogom címe, hanem
mert egy igazi, klasszikus bakancslistás helyről derült ki számomra, hogy egy
kalap szar.
1. nap: Santa Cruz
Egy perui körút végén, levezetésnek szántuk a Galápagos-szigeteket.
Ha már egyszer a közelben járunk, nézzük meg ezt is, ki tudja, lesz-e még rá
lehetőségünk. A quitói repülőtér meglepetés volt számomra, teljesen korszerű,
még játszótér is van. Minden széknél telefontöltő, szóval le a kalappal!
Jó kezdés után kezdődött a herce-hurca azzal, hogy a galápagosi utasokat teljesen külön kezelik. Mivel Ekvádorhoz tartozik, a „domestic flight” feliratot kerestük, de hamar kiderült, hogy nem ott kell bemennünk. Van egy külön bódé a várócsarnokban, ahol indítani kell a procedúrát. Elkérik az útlevelet, hosszasan írogatnak, majd lehúznak 20 dollárral. Na, gondoltam, ezt olcsón megúsztam, mindenki azt írta a neten, hogy Galápagosra 100 dolcsi fejenként a beugró, csak úgy. Az csak később derült ki, hogy ez a húszas nem az a százas. Akkor ez meg miért? Nem szeretem az ilyen alattomos sarcolásokat, de túltettem magam rajta, végtére mégis csak a nagy Galápagos, minden természetbarát álma, Darwin szigete, a mini Jurassic Park. Ahol az állatok olyan háborítatlanul élnek, hogy csak na.
Jó kezdés után kezdődött a herce-hurca azzal, hogy a galápagosi utasokat teljesen külön kezelik. Mivel Ekvádorhoz tartozik, a „domestic flight” feliratot kerestük, de hamar kiderült, hogy nem ott kell bemennünk. Van egy külön bódé a várócsarnokban, ahol indítani kell a procedúrát. Elkérik az útlevelet, hosszasan írogatnak, majd lehúznak 20 dollárral. Na, gondoltam, ezt olcsón megúsztam, mindenki azt írta a neten, hogy Galápagosra 100 dolcsi fejenként a beugró, csak úgy. Az csak később derült ki, hogy ez a húszas nem az a százas. Akkor ez meg miért? Nem szeretem az ilyen alattomos sarcolásokat, de túltettem magam rajta, végtére mégis csak a nagy Galápagos, minden természetbarát álma, Darwin szigete, a mini Jurassic Park. Ahol az állatok olyan háborítatlanul élnek, hogy csak na.
A repülő aztán minden állomáson és megállóhelyen megállt,
viszont kapunk cukorkát, hogy ne duguljon be a fülünk. Reggelire meg egy
szottyadt szendót. De hát mit akarok? Koszos 130 ezerért vettem egy jegyet,
örüljek, hogy elvisznek, még zabálni is akarok? Egyébként a járatot üzemeltető
Latam légitársaság olasz illetőségű. Innen csókoltatom őket.
Már a landolás közben volt egy rossz előérzetem, mert a táj
úgy nézett ki, mintha atomtámadás sújtotta volna a szigetet. Na de
elhessegettem a negatív gondolataimat, hiszen ez még csak Baltra-sziget, ahol
egy volt amerikai katonai bázis itt maradt kifutópályája miatt van repülőtér.
Természetesen nem feledkeztek meg a 100 $ beugróról. Csak készpénzzel lehet
fizetni, azt mondják, ez maga a nemzeti park belépő, merthogy az egész sziget
egy nagy nemzeti park. Ezzel csak az a gond, hogy itt még nem ér véget a
lehúzások sora. A busz még ingyen van a kikötőig és a vízibusz sem drága a maga
1 dolláros árával. Aztán jön egy 40 kilométeres közúti szakasz, merthogy a
város pont a sziget ellenkező végében van. Léteznek buszok, állítólag 4 $/fő,
de ez nekünk nem jött össze. Ugyanis a kikötőben remekül működő taxis maffia
uralja a piacot. A busz ott állt ugyan, fel is szálltunk rá jó néhányan, a
bőröndök a csomagtartóban, csakhogy az istennek nem akart elindulni.
Türelmetlenebb utasok már leszálltak, és inkább bevállalták a taxival járó
többletköltséget. Egy izgága holland kiscsaj nem bírta elviselni, hogy
várakoznia kell, viszont pénzt meg nem nagyon akaródzott neki pazarolni,
elkezdett hát utasokat szervezni maga mellé. Sikerült is neki meggyőzni, néhány
hátizsákos kollégát és így az útiköltséget megosztva már nem is annyival
drágább a taxi. Mi csak türelmes szemlélői voltunk az eseményeknek, miközben
többször benézett egy srác fuvart ajánlva. A buszsofőr, mondanom sem kell, hogy
sehol. Egyre kevesebben maradtunk a buszon, ezzel egyenes arányban csökkent az
esély, hogy valaha elinduljon a jármű. Végül beadtam a derekam, és egy
spanyol nénivel hármasban átszálltunk a srác kocsijába. Láss csodát, a
buszvezető előkerült, és készségesen kirángatta a kofferjeinket a
csomagtartóból.
A taxi itt kizárólag fehér pick-up kisteherautót jelent. Praktikus, mert a
csomagokat, egy mozdulattal fel lehet dobni a platóra, az utas meg betuszkolja
magát az ülésekre. A mi sofőrünknek a kocsija megér egy külön mesét. Abban sem
voltam biztos, hogy átérünk a sziget túloldalára, olyan szakadt volt. Biztonsági
öv egy szál sem, műszerfalon konkrétan semmi nem működött, de ha mutatott is
volna valamit a kilométeróra, azt sem látja a sofőrünk, mert egész úton a
telefonját buzerálta. Ha épp nem beszélgetett senkivel, akkor valamit
nyomkodott rajta.
Tehette, mert az első húsz kilométer egy nyílegyenes szakasz,
enyhe emelkedővel. A táj továbbra is katasztrofálisan festett. Kiégett bozótos,
sehol egy üde zöld folt. A hegyre felérve javult valamit a helyzet, ami a
flórát illeti, na de hol a fauna? Sehol egy leguán vagy egy nyamvadt teknős.
Még madarat sem láttunk ekkor. Ez lenne a híres Galápagos? Gyerekkoromban úgy
képzeltem el, hogy a szigeteken annyi az állat, hogy vigyáznom kell hova lépek,
nehogy fejbe rúgjak egy fóka bébit. Már az is furcsa, hogy itt emberek laknak
életvitelszerűen, de hogy komplett városok is vannak, azt már csak akkor tudtam
meg, mikor először elkezdtem a gondolatával foglalkozni, hogy meglátogatom a
helyet.
Puerto Ayorát nevezhetjük fővárosnak, mivel ez a legnagyobb
település, egy teljesen átlagos kikötőváros, bárhol lehetne a világban. A
parton egyszerű éttermek és szuvenír árusok sorakoznak, a vízben jól megférnek
a halászok szakadt bárkái és a turistáknak fenntartott puccos jachtok. A mólón három fóka pihenget és feltűnik az első pelikán is.
A vendéglátóhelyeknél csak utazási iroda van több. Túlzás
nélkül mondhatom, hogy a kikötő környékén minden harmadik vállalkozás
utazásközvetítéssel foglalkozik. Úgy adják elő, mintha övéké lenne itt az
összes infrastruktúra, de valójában mindegyik csak szervez, egyiknek sincs még
egy ladikja sem. Hamar rájöttem, hogy az árakat kartellben nyomatják, ezért
nem sokat teketóriáztam, és az egyik sarkon beléptem egy irodába, hogy lefoglaljak
egy hajós túrát valamelyik környező szigetre. A főnök és egyben egyetlen
dolgozó javaslatára Izabella-szigetet választottuk. Oda egy egynapos túra
34.000 Ft./fő ebéddel, ami elég barátinak hangzik, ha belegondolunk, hogy a sziget
kétórányi útra fekszik egy gyors motorcsónakkal. De erről majd később.
2. nap: Puerto Ayora
3. nap: Isabel-sziget
2. nap: Puerto Ayora
A mai nap a pihenésé, strandolásé, és hogy felszedjünk egy
kis színt, mert már három hete vagyunk Dél-Amerikában és úgy nézek ki, mint egy
hypo reklám. Szállásunk csak egy könnyed sétányi távolságra van a Tortuga bay-nek
csúfolt homokos tengerparttól, ahol a tervek szerint a habokba vetjük magunkat.
Hát persze, hogy nem így történt. Először is a könnyed sétából egy kisebb túra
lett. Hiába volt szépen kiépítve az ösvény a tengerpartig, sok volt benne a dimb-domb,
és a két kilométerre saccolt távból közel négy lett, az oda-vissza már ugye
nyolc, és akkor nem számoltam bele a föl-le csoszogást a homokban. Merthogy ez
maradt a strandolási tervünkből. A hőmérők szerint 24-25 fok volt, ami napon
kifejezetten kellemes, de az óceán olyan hideg volt, hogy a pelikánok is csak mirelit
heringet tudtak kihalászni belőle. Volt egy védett öböl ugyan, ahol néhányan
bemerészkedtek a vízbe, de nekem gyanús, hogy norvégul beszéltek. Bár az öblöt
a teknősökről nevezték el, egy darab páncélos hátút nem láttunk, volt viszont
temérdek iguana, szóval a helyhez jobban illene az „Iguana bay” elnevezés. A
termetes macska nagyságú emlősökből volt itt jó néhány, először éreztük, hogy
nem Riminiben vagyunk az Adrián. (Na jó, napernyők sincsenek.) Visszatérve, a
park bejáratánál lévő bódéban lejelentkeztünk, hogy túl vagyunk életünk első Galápagos
látványosságán. Irány a második!
Laguna Nimfa az útikönyvek szerint egy gazdag élővilágú park,
csodás környezetben. Ezzel szemben a valóság az, hogy egy árva lélekkel sem
találkoztunk. Se ember, se állat nem volt a Feneketlen-tó nagyságú, stéggel
körülvett lagúna környékén. Folytatódott viszont a kihalt környezet design, a
fák többsége semmilyen életjelt nem mutatott, néhány mangrove bokor
szolgáltatta az összes zöldet. Amúgy az árát pont megérte. 0,- Ft.
Volt a közelben még egy Las Grietas nevű hasadék, ahol
vállalkozószelleműek egy kanyonszerű szikláról ugrálhatnak a vízbe, ami
gondolom itt sem melegebb. Ide viszont már csak úgy lehet kijutni, hogy a
kikötőben megalkuszunk az ott ácsorgó vízitaxik valamelyikével, hogy vigyen át
az öböl másik oldalára, mert közúton nem lehet átjutni.
Ezzel
nagyjából el is ment a napunk, úgyhogy a lazulás csak a vacsoraidőre korlátozódott.
Ott meg az árakat látva feszültem be. Sejtettem, hogy egy ilyen helyen nem lesz
olcsó, de hogy egy fish and chips-ért sörrel hatezret fogok kicsengetni, azt
nem gondoltam volna. De egy pizzás vacsorát sem lehet olcsóbban megúszni.3. nap: Isabel-sziget
Az idő ma is olyan, mint eddig minden nap. Fos. Minden csupa
felhő, a nap csak néha mutatja meg magát. A taggal, akinél befizettük a túrát
úgy egyeztünk meg, hogy 7-kor találkozunk a kikötőben. Azt egyből levettem,
hogy nem ő itt a góré, de abban sem voltam biztos, hogy a nagydarab néger, aki
kiosztotta a színes matricákat, attól függően, ki milyen útra fizetett be.
Látszólag minden rendben ment, mégis mi utasok sokáig semmit sem tudtunk, mi
lesz a menet. Ki hova száll és ki lesz az idegenvezetője. Végül letereltek
mindenkit a mólóhoz, majd az ott sorakozó vizitaxiba szálltunk, aki 50 cent
fejében elvitt a 30 méterre (!) lévő motorcsónakokhoz. Azért nem használom a
jacht minősítést, mert ezek a járművek kifejezetten személyszállításra voltak
átalakítva. A hátsó sor ülés, amiben talán nem hányom össze magam, közvetlenül
a három bazi nagy Yamaha motor előtt, már foglalt volt, egy indiai család
fészkelte be magát, mikorra odaértünk. Aztán kiderült, hogy ők szívták meg
legjobban, mert az út végére már nem volt több ruhadarabjuk, amit a fejükre
tekerjenek olyan borzasztó erővel vágott oda a szél. A vezetőink közül egy sem
szállt fel a hajóra, ekkor tudatosodott bennem, hogy ez egy menetrend szerint
közlekedő transzferjárat.
Megérkezéskor újabb, taxi csónakok vártak, de itt már 1$ a
tarifa. Nem mintha a mi hajónk nem tudna kikötni a mólónál, de hát itt
valamiért ez a rend alakult ki. A mólón, már nem is csodálkozom, újabb adónemet
vetnek ki ránk, ezúttal 10 $, de jár hozzá egy prospektus is, hogy mire fogják
költeni az így befolyt jövedelmet. Nem a természetre, itt konkrétan az
Isabel-szigeten lakó gyerekeknek akarnak iskolát építeni. Hát jó, részemről
rendben. Főleg, hogy nincs más választásom. Tejelek, vagy nem léphetek a
szigetre.
A befizetett túravezetés valójában itt kezdődik. Egy szakadt buszra szálltunk
fel utastársainkkal. Egy papa, aki kísértetiesen hasonlított Angus Young-ra (AC/DC
gyengébbek kedvéért) és a fia, aki senkire sem hasonlított. Egy hippi pár.
Természetesen műhippik a maguk húsz évével és márkás túrabakancsukkal. Két negyvenes
orosz férfi, akik KGB ügynöknek néztek ki, ahogy a napszemüvegük mögül
vizslattak. De mit keresne két kém a Galápagoson? Minden esetre elég táj
idegennek néztek ki az arany hímzéses, fehér Armani bézbólsapkában és feszülős
farmerben. Szerintem homárok voltak, ezért egy újabb élőlényt írhattam a
galápagosi élmények közé. De persze nem rájuk vagyunk kíváncsiak, hanem a
gazdag hüllő és madár populációra.
A busz írd és mond 1 kilométert haladt velünk a falu végéig,
és máris leszálltunk. Egy lagúnához vezettek, ahol néhány szerencsétlen
flamingó ácsorgott, várva, hogy lejárjon a műszakjuk és ne kelljen pózolni a
turistáknak. Két kattintás a teleobjektívvel, olyan messze voltak, aztán irány
tovább a teknősfarmra! Micsoda? Teknős farm itt? Nos igen. Ezért utaztunk el
ide a világ másik végéből, hogy állatkerti környezetben megcsodáljunk néhány példányt,
és pár álmodozó amerikai diáklányt, akik bizonyára rettentő büszkék, hogy a
helyi alapítványnak dolgozhat gondozóként tök ingyen.
Még 11 óra sem volt, amikor közli Pedró, hogy szabadprogram.
Ez már kiverte nálam a biztosítékot. Ekkor tudatosult bennem, hogy itt komoly
átverés esete forog fenn. Ezen e szigeten sem fogok semmivel többet látni, mint
Santa Cruzon, sőt. Délig lődörgéssel ütöttük el az időt, de a már jól ismert
fekete iguánákon kívül semmi említésre méltó fauna nem volt a parton.
12-kor folytatódott az álkirándulás azzal, hogy újra buszra
szálltunk, de most csak kb. ötszáz métert tettünk meg és már szállhattunk le. A
kőépület, ahova betereltek, szemmel láthatóan a hasonszőrű áldozatokra volt
specializálva. Kívülről egy családi háznak nézett ki, de valójában egy nem
nyilvános étterem volt, ahol egy gyengén felszerelt konyhán megmelegítették a
máshol főzött ebédet. Csicseriborsó leves popcorn feltéttel, csirke rizzsel, és
valami felejthető desszert. Ez benne volt az árban, csak a három decis, langyos
sörért kellett kicsengetnem 5 dollárt.
Nem okozok nagy meglepetést, amikor leírom, hogy a maradék 3
órát a hajóindulásig szabadprogrammal tölthettük. Kivittek a kikötőhöz, ahol
Pedro rámutattak egy mangrove erdőbe vezető stégre, hogy ha azon végigmegyünk,
kilyukadunk egy védett tengeröbölhöz, ahol együtt úszhatunk a fókákkal, de 15
órára itt legyen ám mindenki, mert a hajó senkit nem fog megvárni.
Természetesen az öbölben egy árva fóka nem lubickolt. Nem csoda, nekem se volt
sok kedvem a 19 fokos vízben pancsolni. Az én hős feleségem bement, de néhány
tempó után lila ajkakkal, vacogva menekült ki a vízből. Az igazi kaland a
visszafelé vezető úton várt minket, ugyanis időközben néhány fóka a stégünket
nézte ki alvóhelyül. Olyan sűrűn feküdtek, hogy nem lehetett felettük
átlépkedni, ráadásul a fater elég morcos volt, ha valaki megpróbált a korlát
szélére állva túljutni rajtuk, azt fenyegetően megmorogta.
Az egyetlen megoldás az volt, hogy lemásztam a stégről a nem túl bizalomkeltő mangrove gyökerek közé a stég mellé és úgy kerültem ki a vadakat.
Egész úton hazafelé azon gonolkodám, hogyan alakulhatott ki ez a mítosz Galápagosról. Vagy csak én voltam rosszkor rossz helyen? Talán ha egy ötnapos hajóútra mennék a szigetek körül, többet látnék. Sikerült azzal megnyugtatnom magam, hogy ezeknek a hajónalvós, hosszú túráknak sokkal borsosabb az ára, és ha ott is csak hasonló élményekben lenne részem, most még inkább átverve érezném magam.
Az egyetlen megoldás az volt, hogy lemásztam a stégről a nem túl bizalomkeltő mangrove gyökerek közé a stég mellé és úgy kerültem ki a vadakat.
Egész úton hazafelé azon gonolkodám, hogyan alakulhatott ki ez a mítosz Galápagosról. Vagy csak én voltam rosszkor rossz helyen? Talán ha egy ötnapos hajóútra mennék a szigetek körül, többet látnék. Sikerült azzal megnyugtatnom magam, hogy ezeknek a hajónalvós, hosszú túráknak sokkal borsosabb az ára, és ha ott is csak hasonló élményekben lenne részem, most még inkább átverve érezném magam.