2024. február 14., szerda

Argentína

 Buenos Aires

Reggel érkeztünk meg a 13 milliós argentin főváros nemzetközi repülőterére (EZE). Jól felkészültem, hogy milyen módon lehet bejutni a központba, mégis volt egy kis keresgélés a reggeli nyüzsgésben, ezért most közszolgálati jelleggel leírom a lehetőségeket. Vonat nincs. Hátizsákos turistáknak opció lehet a helyi BKV 8-as járata, ami nevetségesen olcsó. Hátránya, hogy bőröndökkel elég macerás lehet felszállni, több mint egy óra az út befelé, és kell, hogy legyen nálunk feltöltött metrókártya (erről majd később írok), amit nem tudom, hogy be lehet-e szerezni a repülőtéren. Másik megoldás a Tienda León társaság (helyi Volán) reptéri transzferbusz járata, ami kb. félóránként indul, és elférnek benne a legnagyobb kofferek is. 13 USD, és elfogadják az amerikai valutát. Ez azért fontos, mert a reptéren csak nevetséges árfolyamon lehet pesót váltani. (Erről is írok majd.) Hátránya, hogy két különböző buszvégállomásra viszi csak be az utasokat, ahonnan még el kell jutni valahogy a szállásig. Végül marad a jó öreg taxi, ami kb. 40 dollárért elvisz a szállodánk elé. Nyilván ez a legkényelmesebb, és három főtől még gazdaságos is, de a taxik többsége elég kicsi, ha hárman vagyunk, nem biztos, hogy beférnek még a csomagok is. Ráadásul a sofőrök nem mindig hajlandóak bekapcsolni a taxamétert, ilyenkor alkudozni kell, és persze angolul egyikük sem tud. A lényeg, hogy az utas kijáróban ajánlkozó vállalkozókkal biztosan nem szabad szóba állni, mert annak súlyos lehúzás lesz a vége (még Ferihegyen is).

 
  Mindhárom közlekedési eszközt könnyű megtalálni: csak egyenesen kell törtetni úgy száz métert a kijárattól a parkoló felé vezető járdán, és rögtön meglátjuk az állomásokat egymás mellett. Mi a Tienda León társaságot választottuk. A jegyeket már a reptéren is meg lehet vásárolni ott, ahol az autókölcsönzők nyomulnak, de a buszmegállóban is van egy bódéjuk. Felszálltunk a Madero terminálra induló járatra, miközben segítőemberek bepakolták alulra a csomagokat. A társaság honlapján az áll, hogy fejenként egy bőrönd fér bele az árba, de nem témáztak azon, hogy még két kisebb kofferünk is van (cabinbag). Kb. negyven perc alatt értük el a végállomást a belvárosban. Szándékosan úgy kerestem szállást, hogy ötszáz méteren belül legyen ettől a ponttól, mert ennyit még elrángatom a húzóbőröndöt. Nem kalkuláltam bele a szintkülönbségeket, így végül sikerült csinosan átizzadt ingben beállítani a recepcióra.
  A téli göncöt sortra és pólóra cseréltük, majd nekivágtunk a város felfedezésének. Elsőként a pénzváltásról kellett gondoskodni, ezért a Florida nevű sétálóutca felé vettük az irányt, mert ott lehet legjobb áron pesót vásárolni.


  Az évek óta húzódó argentin gazdasági válságban, az unortodox monetáris politikának köszönhetően kétféle dollárárfolyam alakult ki: a hivatalos és a „kék”, ami nálunk feketének becéznek. Egy hónappal ezelőtt, még a dupláját adták a Florida utcai pénzváltók a bankokhoz képest, de most jött ez a láncfűrészes elnök, és első reformintézkedése az volt, hogy lefelezte a peso értékét a dollárhoz képest. Csakhogy megmarad a hatósági árfolyam, és vele együtt a vágtató infláció is, ezért a kék dollár biznisz továbbra is dübörög. Most éppen nyolcszáz peso helyett 1180-at kaptunk 1 dollárért. Kicsit aggódtam, hogy fog működni ez a gyakorlatban, de felesleges volt. A Calle Floridában szinte minden sarkon kiabál egy ember (pedig elvileg illegális), hogy „cambio-cambio”. Kiválasztottam egy szimpatikus külsejű hatvanas bácsit, aki kérdésemre ˗ How much? ˗ már kapta is elő a számológépét és mutatta az árfolyamot. Miután bólintottam, hogy megfelel, egy kapualjba kísért. (Izgi, mi?) Benyitott egy ajtón, ahol egy „rendes” pénzváltófülke fogadott vastag ablaküveggel, pénzszámoló masinával, csak arab szempár helyett egy latin tekintetű fickó számolta le a bankókat. Minimális procedúra, de megéri, mert a kártyás vásárlás külföldi kártyával nem mindenhol működik, és 20-25 %-kal többe fog kerülni minden.
  Ezen az árfolyamon váltva Argentína kifejezetten olcsó ország bármelyik nyugat-európaihoz képest, de még egy magyarnak is barátiak az árak.

  És akkor most belevágnék a kötelező (tehát unalmas) részbe, de ígérem, sokkal tömörebben írok a látnivalókról. Elsőként az 1858-ban megnyílt Café Tortoniba látogattunk el. Kisebb sor várakozott a kapuban, de hamar sorra kerültünk, és egy patinás asztal mellé ültettek, ahonnan jól belátni a több helyiségből álló kávézó nagy részét. A vendéglátóhely, amellett, hogy impozáns épület, még egy múzeumnak is beillik. Miután a XIX. század végén írók és költők kedvelt találkozóhelye volt itt, a relikviák többsége hozzájuk köthető, de találtunk fotót arról is, amikor Juan Carlos spanyol király vagy Hillary Clinton beugrottak ide egy kapucsínóra.

  Innen csak néhány sarokra van a Plaza de Mayo, a város ikonikus tere, amely nevét az 1811-es májusi, függetlenségi forradalomról kapta, és ahol megannyi tüntetés után, kormányok mondtak le. 1970 óta ide vonulnak ki azok az anyák, akik a katonai junta éveiben elvesztették gyermeküket és szeretnék tudni, mi lett a sorsuk. A téren található műemlékek közül először a Cabildo múzeumba térünk be, ami a koloniális időszak utolsó emléke. (Ingyenes, de olyan is.) A tér sarkán álló timpanonos épület a Catedral Metropolitana 1836-ban felszentelt neoklasszicista templom. Itt nyugszik José de San Martin, az ország felszabadítója. Sírját díszőrség védi elég keményen, mert a szuronyos puskájuk már kikezdte a velencei mozaikpadlót.
  A tér keleti végében helyezkedik el a Casa Rosada elnöki hivatal, a mindenkori, regnáló elnök munkahelye. Innen integetett egykoron Evita a híveinek, de osztotta az észt Maradona is ugyanarról az erkélyről, amikor a kormánypárt mellett kampányolt. Az épületben egy múzeum is található, ahol a régebbi elnökök személyes tárgyai láthatóak. Sikerült egy őrségváltást is elkapnunk, mielőtt tovább indultunk volna az új városrészbe.


  A Puerto Madero, egy viszonylag új negyede a városnak. A régi kikötő raktárait a kilencvenes évek óta fejlesztik, és mára egy hangulatos, modern része lett a városnak, felhőkarcolókkal és sétányokkal. Érdekessége, hogy minden utcának női neve van és a gyaloghidat, amin átjutottunk az öböl felett, Puente de la Mujernek, vagyis Nők hídjának keresztelték el.
  Most, hogy becserkésztük az „óvárost”, irány egy külső kerület, amit egy utazó sem hagyhat ki, aki a városba látogat. La Boca, a Boca Juniors pályának is otthont adó városrész. Ehhez azonban buszra kell szállni. Ügyes megoldás, hogy a széles sugárutakon, a buszsávot és ezzel a megállókat is, az úttest közepére tették, (nagyjából úgy, mint nálunk a villamosokat) és a hosszú járdaszigeten elcsúsztatják a különböző buszjáratok megállóit, amit feliratokkal jeleznek. Ennek ellenére, nem árt, ha integetéssel jelezzük a sofőrnek, hogy szeretnénk felszállni, mert hajlamosak továbbrobogni, ha nincs leszálló. Felkészülten vártam a 33-as buszt, és tudtam, hogy a metrókártyán kívül készpénzzel is lehet fizetni a sofőrnél. A gond csak az volt, hogy ő nem tudott erről. (Biztos nem olvassa okos magyar bloggerek bejegyzéseit.) Le kellett szállnunk a buszról, és keresni egy lottózót, vagy egy metrómegállót, ahol beszerezhettük a SUBE kártyát. Végül az egyik földalatti megállóban találtunk egy kasszás Erzsit, akitől vettünk egy kártyát kb. 800 forintért, és töltöttünk rá 2000 forintnak megfelelő pesót, merthogy ketten is tudunk használni egy kártyát. Egy kicsit túlbiztosítottam magunkat, mert olyan olcsó a buszjegy, hogy a fele még mindig rajta van. (Ha a közeljövőben készülsz Buenos Airesbe, megkaphatod a kártyámat ingyé, csak írj!) Felszálláskor be kell mondani egy megállónevet a sofőrnek, ő pötyög valamit a gépén, majd int, hogy tartsd a kártyádat a leolvasóhoz. Mivel ketten voltunk, a procedúrát kétszer kellett végrehajtani. (Többi utas addig szépen vár.) Még a leghosszabb táv sem került egy dollárnál többe.

  12 megállót mentünk és leszálltunk a La Boca szívének számító El Caminito utcánál. (Nem összetévesztve az El Caminóval, ami egy kicsit nagyobb séta.) Az ötvenes években egy helyi művész felélesztette a szegény negyed korábbi hangulatát és a rozoga deszkaházakat élénkszínűre festette. Ki gondolta volna, hogy ilyen olcsón is lehet csinálni. Húsz éve jártam erre, és azt kell, hogy mondjam, semmit nem változott a környék, csak Maradona helyett már Messi papírmasé integet az erkélyekről. Az utca végétől két sarokra álló Estadio La Bombonerát kicsit ráncba kapták azóta, és a stadion melletti járdát helyi sztárok kőbevésett lábnyoma díszíti.

Hamarosan folytatom.

Fotók később.

2024. február 8., csütörtök

Antarktisz

Szerencsére elég nagy hajóval keltünk át a Drake-átjáró ezer kilométeres szakaszán, hogy ne hánykolódjunk a két óceán közt összecsapó, olykor nyolc-tíz méteres hullámokon. Így aztán én sem hánykolódtam egy vödör felett a kétnapos táv alatt, hanem élvezhettem a Livingstone-sziget mellett felbukkanó első jéghegyek látványát.


  A Déli-Shetland-szigetek alatt indultunk keleti irányba, hogy egy óra hajókázás után elérjük a Deception Island (Megtévesztés-szigetet), ahol másfél órára lehorgonyoztunk. Ez a patkó alakú sziget egy aktív vulkán kalderája, amely utolsó kitörésekor, 1967-ben és 1969-ben súlyosan megrongálta a helyi tudományos állomásokat. Bár Argentína és Chile is igényt tart a szuverenitására, a szigetet továbbra is az Antarktiszi Szerződések rendszere szerint kezelik, vagyis mindenkié, akár én is körbekeríthetnék magamnak egy telket… Még meggondolom.
  Az első hitelesített észlelést a Deception-szigetről William Smith és Edward Bransfield brit fókavadászok készítették a Williams nevű hajójukról 1820 januárjában. De az igazi felfedező az amerikai Nathaniel Palmer, aki még ugyanabban az évben két napot töltött a szigeten, és a középső öblöt is feltérképezte. Ő nevezte el "Megtévesztés-szigetnek", mivel kívülről megtévesztően úgy tűnt, mintha egy hagyományos sziget lenne. A következő néhány évben Deception a rövid életű dél-shetlandi fókaszőrme ipar egyik központjává vált. Épült egy világítótorony is akkoriban. Az emberi tevékenység második szakasza a XX. század elején kezdődött, amikor aktív bálnavadászat indult a partjainál. A bálnákat feldolgozás céljából a kikötött feldolgozó hajókhoz kellett vontatni; ezeknek védett horgonyzóhelyre és bőséges édesvízkészletre volt szükségük, ami mindkettő megtalálható a Deceptionön.
 

  1908-ban a brit kormány a Falkland-szigeteki függőségek részévé nyilvánította a szigetet, így az brit ellenőrzés alá került, postai szolgáltatásokat hozott létre, és kinevezte a sziget magisztrátusát és vámtisztviselőjét. A magisztrátusnak kellett biztosítania, hogy a bálnavadász társaságok megfelelő engedélyezési díjakat fizessenek a Falkland-szigeteki kormánynak, és hogy a fogási kvótákat betartsák. 1908-ban temetőt, 1912-ben rádióállomást építettek ide.
  1931 elején a Hektor bálnafeldolgozó üzem végül beszüntette működését, és ezzel a sziget kereskedelmi célú bálnavadászata teljesen megszűnt. A Deception egy évtizedig lakatlan maradt, de 1941-ben a HMS Queen of Bermuda brit segédhadihajó újra felkereste, amely megsemmisítette az bálnaolaj-tartályokat és néhány megmaradt készletet, hogy a németek ne tudják utánpótlásbázisként használni. 1942-ben egy argentin csoport a Primero de Mayo fedélzetén meglátogatta a szigetet, majd táblákat és festett zászlókat hagyott hátra, amelyek argentin területté nyilvánították a helyet; a következő évben egy brit csoport hajóval visszatért, hogy eltávolítsa a táblákat. (Tiszta ovi.)
A II. világháború után több ország is kutatóállomást telepített a szigetre, de a hatvanas évek végén a vulkán ismét kitört, és elpusztította a meglévő tudományos állomásokat, így a sziget ismét több évre elhagyatottá vált.
  Az első kereskedelmi célú sétahajó 1966 januárjában érkezett, azóta is népszerű turisztikai célpont, mivel több pingvinkolóniának ad otthont, valamint a strand homokjába gödröt ásva, meleg fürdőt lehet készíteni. Kétségtelenül menő lehet, de azt hiszem, maradok a Rudasnál.
 

  Másnap reggel ködpárába burkolt sziklacsúcsokhoz értünk, ez már maga a hetedik kontinens, annak is az Antarktisz-félsziget nevű nyúlványának legészakibb pontja. Egy védett öbölben horgonyoztunk le, ahol gleccserek sokasága ömlik a tengerbe, hogy aztán jéghegyek váljanak le belőlük, és induljanak el saját útjukon. Itt a víz nyugodt, kisebb jégtáblák próbálnak egymáshoz tapadni, mintha maguk is fáznának. Kísérteties csend fekszik a tájon, amikor a kapitány közli a hangosbemondón, hogy ismét kinyitják az orrfedélzetet. A fagyos nyugalom egy csapásra szertefoszlik, és zsibongó utasok zaja gázol bele a romantikába. Óriási objektívekkel kalimpálnak önjelölt természetfotósok, és előkerül egy pingvinjelmezes emberke is, aki szinte mágnesként vonzza a szelfibotos vitézeket.
  Ahogy felszáll a köd, előtűnnek a part lankái és milliónyi mozgó pont a barna vulkanikus kőzeten. A távcső beigazolta sejtésemet, pingvinek, ameddig a szem ellát. Hihetetlen mennyiségű totyogó madár a hegyoldalon, a vízparton, és a jégtáblákon. Most kezdem csak igazán felfogni, hol is vagyok.
  A Reménység-öbölből (Hope Bay) kifelé hajózva, emberi élet jeleit vélem felfedezni az egyik kiszögellésen. Házak körvonalai bontakoztak ki a távolban, majd egy egész falu tűnik fel vörösre mázolt faházakkal, és egy helikopter hangárral, amelynek tetejét az argentin lobogó színei ékesítik. Az Esperanza „kutatóállomáson” 40 fő él, tudósok, tanárok, de leginkább katonák és családtagjaik. Argentína nem igazán foglalkozik az ’59-es Antarktisz-egyezménnyel, amely kimondja, hogy a -60. szélességi körtől délre eső szárazföld és jégmező védett terület, amelyen szabad tudományos kutatás folyhat, és ahol megtiltják a katonai tevékenységet. Ehhez képest, egy naszád cirkált az öbölben (gondolom védte a kutatókat). A helyi híradások szerint, az új argentin elnök (a láncfűrészes, kócos) két hete idelátogatott.
 

  Tovább hajózva, megkerültük a félsziget csúcsát, mert állítólag a túloldalon erős a bálnák aktivitása. Összetalálkoztunk itt egy másik hajóval, amiről motoros gumicsónakok rajzottak szét minden irányba, hogy vegzálják szerencsétlen dögöket, mert a turista bálnára fizetett be, akkor prezentálni kell neki. Mi is lehorgonyoztunk egy órára, de még egy nyomorult fókát sem láttunk. Azon merengtem, vajon Greta Thunberg, hogy érezné itt most magát?
 

  Ó, mily nehéz a tengerész élete! Egy súlyos dilemmával kellett megküzdenem ma reggel. Hét órakor hajóztunk be a Charlotte-öbölbe, pont, amikor az első tojásokat üti fel a szakács az étteremben. Most akkor reggeli, vagy a panoráma fotózása? De hát egyszer vagyok az Antarktisznál egy életben… Így hát a reggelit választottam. Annál is inkább, mert a felhőtakaró szakadozni látszott, így később talán tudok végre egy tisztességes fotót lőni. A tájat kezdem megszokni, hó-jég-hó mindenfelé. Néhol előbukkan egy meredek, barna hegyoldal, amin nem tudott megtapadni a hó, de növényzetnek nincsen nyoma. Láttunk viszont bálnákat! Igaz, nem túl közel, és elég komótosan úszkáltak, csak néha bukkant fel a hátuk, de azért több mint a semmi. Később, egy jégtáblán sütkérező fókába is belebotlottunk, de ahogy közelebb értünk hozzá kiderült, szó nincs egyszerű sziesztáról. Ezt a hasán ejtett sebből és a körülötte lévő vérfoltokból következtettem ki.
  A kapitány meglepetés programpontot iktatott be, ahogy monda azért, mert az időjárás megengedi, hogy egy szűkebb átjáróba behajtsunk, ahol van esélyünk gyilkos bálnát (orca) látni. Végül egy közönséges déli-bálna családot sikerült lencsevégre kapni egész közelről. A közönséges elnevezést gondolom azért kapta, mert ordenáré stílusban kommunikál a többi bálnával.
  És még mindig nincs vége a napnak! Egy 180 fokos forduló után, becsorogtunk az eredeti célhoz, a Cuverville-szigethez, ami valójában egy hatalmas monolit, melynek alja egy olyan lankában végződik, ahol pingvinek és fókák is képesek partra evickélni. Szegény jószágok, olyan penetráns bűzben élnek itt, amit emberi orr nehezen visel. A guanóval vastagon borított sziklákon, bambán állnak a hím pingvinek ezrei, és várják az asszonyaikat, mikor térnek vissza a halászatból. A hajónk orra csak száz méterre lehetett a parttól, de ez még mindig sok volt ahhoz, hogy a telefonommal egy közeli képet behozzak, így csak elmesélni tudom, mekkora oroszlánfóka pár henyélt az egyik sziklán. Nagy.

  Utolsó napunk az Antarktiszon hóeséssel indult. Azt mondják erről a földrészről, hogy sivatagi az éghajlata, annyira száraz a levegő. Csak tudnám, hogy akkor hogy alakulhatott ki olyan vastag jégtakaró, ami helyenként meghaladja a háromezer (!) métert is. Kapitányunk, folyamatosan módosítja az útvonaltervet az időjárási viszonyokat figyelembe véve Ha köd van egy csatornában, kikerüljük. Ha egy másik nagy hajó dekkol a kiszemelt öbölben, akkor ejti az ottani látványosságokat, és egy másik helyet választ. Na, nem mintha nem lenne tök mindegy, mindenhol csak , jég és szikla. Néhol egy pingvin kolónia, máshol egy fóka, de a negyedik nap után már nem rohanunk fotózni a mellettünk elhaladó jéghegyet. Ekkor hajóztunk be a Neumayer-csatornába, ahol száz méterre megközelítettünk egy félelmetes, függőleges sziklafalat, ami új impulzust adott, hogy magunkra kapjuk a meleg szerkót, és kiálljunk az erkélyre szájat tátani. A hegyoldalt egy gigantikus gleccser követi, majd a következő domb után lankás rész következik, ami alkalmas partraszállásra (csónakból). Természetesen ezt is pingvinek uralják, de feltűnik két kunyhó, és egy argentin zászló. Hát persze… Nekik itt is kutatniuk kell, csak tudnám, mit. Van még valami felfedeznivaló a pingvineken, amit brit tudósok még nem állapítottak meg? A hegy túlsó felén is házakat látni egy öbölben. Na, kik kutatnak ott bőszen? A britek… Rákerestem a Port Lockroy bázisra, és kiderült, több ezer turista látogat el ide évente, hogy feladja képeslapját a világ legdélibb postahivatalából. Jó marketing fogás, bár a megközelítése elég macerás a helynek. Indulnak kisebb kirándulóhajók az argentin Ushuaiából, akik képesek benavigálni az öböl sziklazátonyai között. Kikötni ők sem tudnak, ezért gumicsónakokkal szállítják az utasokat a partra.
Becsületből még lecsorogtunk utazásunk legdélibb pontjára, a Lemaire-csatornához (-65 szélességi fok), de olyan mostoha időjárás fogadott, hogy egy kézifékes fordulóval visszakanyarogtunk Tűzföld irányába. A Palmer Stationt (USA „kutatók”) érintve, masszív hózápor közepette elhagytuk a kontinenst.

 

2024. február 6., kedd

Falkland-szigetek

Az Isten háta mögött jóval

Bizonyára sokan emlékeznek még arra, amikor 1982-ben két NATO tagállam egymásnak feszült egy kietlen sziget birtoklása körül kialakult nézeteltérés folytán, ahol néhány halász és birkapásztor élt csupán, ki tudja miért. A katonai junta vezette Argentína úgy gondolta, eljött az idő, hogy rátegyék a kezüket arra a területre, ami valójában sosem volt az övéké, csupán abból a meggondolásból, hogy az ő partjaihoz esik legközelebb (600-700 km). A britek ezt nem hagyhatták; mégis hová vezetne, ha az Egyesült Királyság szigeteit holmi tábornokok csak úgy elvehetnék? Három hónappal később újra Nagy-Britannia lobogója lengett Port Stanley kikötőjében. Ebbe belebukott az argentin vezetés, Margaret Thatcher miniszterelnöknő viszont sosem látott népszerűségre tett szert. A politikusok játszmáiban ugyan több mint kilencszáz szerencsétlen katona esett el, viszont a háború miatt, a szigetcsoport olyan hírnévre tett szert, hogy turisták ezrei zarándokolnak ide, hogy megnézzék a nagy semmit.

  Repülővel csak méregdrágán lehet idejutni Chiléből, a látogatók nagyobbik része óceánjárókon érkezik erre a tájra, hogy meglessen néhány pingvint, bálnát, vagy fókát. A háromezer fős lakosság kilencven százaléka Port Stanleyben él, amit a világ legdélibb fővárosának neveznek, de én még a nagyközség megnevezést is csak jóindulattal aggatnám rá. Az itt élők már régen felhagytak a bálna és fókavadászattal, többségük a turizmusból él, vagy a királyság pénzét költi, mint állami alkalmazott. Merthogy a helyőrségen kívül van itt minden, mint akármelyik angol városban: önkormányzat, rendőrség, tűzoltóság, tengerészet, postahivatal, iskola, óvoda, kórház sőt, még börtön is. Van saját fizetőeszközük is, a falklandi font, de ezt sehol a világon nem fogadják el, gondolom csak érmegyűjtőknek lehet kuriózum.

  Kellemes, nyári 13 fokban és frissítő 80 km/órás szélben indultunk el a kikötőből, hogy felfedezzük a környéket. Számos iroda és magánember kínálja szolgáltatását már a parton, amelyek abban egyeznek meg, hogy mindegyik túlárazott, és gyakorlatilag abból áll, hogy egy terepjáróba tuszkolnak minél több utast, hogy elvigyék őket egy eldugott öbölbe, ahol aztán kedvükre gyönyörködhetnek az állatvilágban. A Falkland-szigeteken állítólag közel egymillió pingvin él, és a világ dolmányos albatroszainak 60%-a, de találkozhatunk oroszlán- vagy elefántfókával is.
  A legnagyobb utaztató, a Penguin Travel kínálja a legkedvezőbb árat, mindössze 20 dollárért elvisz minket egy emeletes buszon (tisztára, mint Londonban) a legközelebbi partokig, ahol a szerencsésebbek találkozhatnak pingvinekkel. Bár ez az összeg nem tűnik soknak, kiszámoltam, ha megtelik a teljes busz, az majdnem félmillió forint bevételt jelent egy oda-vissza húsz kilométeres útért.

  A Gypsy Cove szirtjein szépen kiépített ösvény és orkán erejű szél fogadott. Repestünk az örömtől, amikor a part közelében két delfin uszonyát pillantottuk meg, de mire előbányásztuk a fényképezőgépet, már el is tűntek a habokban. Sehol egy pingvin, és a dolmányos albatrosz is csak akkora látványosság, mint otthon egy varjú (nagy, barna sirály). Ekkor egy hölgyet vettem észre furcsa pózban a földön (eldőlt, mint kocsma előtt a bicikli). Odaléptem, hogy segítsek neki, amikor észrevettem, hogy egy földbe vájt üreget fotóz, ahová néhány rémült Magellán-pingvin menekült be az emberhordák elől.
  Az egy kilométeres sétaút végén, leereszkedtünk a közeli Yorke Bay fehérhomokosstrandjára”, ahol a szél úgy vágta az arcunkba a kvarcszemcséket, mintha ezer tűvel szurkálnának. Láttunk néhány kollégát elszántan gyalogolni a part mentén, keleti irányba, és nyomukba eredtünk. Kitartásunkat siker koronázta, mert két és fél km menetelés után egy kordon állta el az utunkat, mögöttük több tucat szamárpingvin totyogott, és egy királypingvin pár fitogtatta énektudását.

  A visszaúton, a szembeszélben úgy éreztem magam, mint a Delta főcímében azok a sarkvidéki kutatók, akik az elemekkel dacolva gyalogolnak a Déli-sark felé. Az vigasztalt, hogy nekem csak a buszmegállóig kellett túlélnem a megpróbáltatásokat.
  Port Stanley látnivalói közé tartozik még egy templom, egy kis múzeum és egy emlékmű a hősi (brit) halottaknak a Thatcher Drive-on. Egy magasabban fekvő utcát választottunk, vissza a kikötőhöz, de a lenti, takaros házakhoz képest csak lepukkad, szegényes épületek látványa fogadott. Betértünk egy szupermarketbe is, amit meglepően nagyra méreteztek. A választék pazar, ami nem vonatkozik a zöldség-gyümölcs kínálatra, és a pékárujuk is elég csoffadt.
   Továbbra is rejtély számomra, ki választja ezt a sivár helyet otthonául, amikor a brit útlevelükkel élhetnének, mondjuk Southamptonban is, ahol akár húsz fok fölé is felszökik a hőmérséklet olykor.

Még több fotó itt.

2024. február 1., csütörtök

Uruguay

Montevideo

Habár Uruguay területre kétszer akkora, mint Magyarország, és a lakosság fele Montevideóban él, ez még mindig nem éri el Budapest lakosainak a számát, hiszen az ország teljes népessége csupán három és félmillió fő. (Csak érdekességképpen: a nagyobbik felük olasz származású.)
   A tizenhárommilliós Buenos Airesből hajón érkeztünk meg a kicsit álmosnak tűnő Montevideo kikötőjébe, városnéző sétánk is innen indult. Az írások szerint, Magellán kötött ki ezen a helyen, 1520-as expedícióján sőt, ő nevezte el a közeli hegyet Montevidinek. Mégsem a felfedezőnek állítottak emlékművet a kikötőben, hanem a nácik egy II. világháborús nehéz cirkálójának, amit a saját kapitánya süllyesztett el, amikor úgy ítélte meg, hogy ez jobb döntés, minthogy a túlerővel közeledő brit flotta kezébe kerüljön a technika.

   Első utunk egy közeli pénzváltóhoz vezetett, mert a nagyobb távolságokat a helyi BKV-val szándékoztuk áthidalni, ahol csak pesót fogad el a buszsofőr. A váltás teljesen európai módon zajlik: hivatalos pénzváltó (és lottóárus) helyiségben, rejtett költségek nélkül, 800 pesót számoltak le 100 dollárért cserébe, ez nagyjából annyi, mintha 10 forintba kerülne a helyi valuta. Örültem, hogy egyszerű lesz az árakat átváltani, mindaddig, amíg meg nem láttuk, mi mennyibe kerül errefelé.
   A Mercado del Puerto 1868-ban nyitotta meg kapuját, eredetileg élelmiszerpiacként. A vasszerkezetes épületben jelenleg éttermek működnek és néhány szuvenírüzlet kirakatában szörnyülködhetünk az árakon. Na, jó ˗ gondoltam ˗ ez itt nagyon turistás környék, biztos itt a központi telephelye a Lehúzó BT-nek, ezért indultunk is tovább a sétálóutcán az óváros központja felé.
   A Palacio Taranco nem régi épület. A XX. század elején emelt palota érdekességét az adja, hogy ugyanaz a francia építész tervezte, aki a párizsi Diadalívet. 1972 óta művészeti múzeum, festmények, szobrok, textilek, dísztárgyak és európai bútorok láthatók benne. Egy kis téren átvágva jutottunk el a Sarandí utcába, amit nevezhetnék a helyi Váci utcának, csak hát nem az. A földön ülő csöves sodorja a rakétát magának (ez itt legális), amott egy néni kéreget (na jó, ilyen nálunk is előfordul), és az elegáns kirakatokat rozsdás rolójú, elhagyatott üzletek szegélyezik. A butikok árait szemlélve, elbizonytalanodtam, hogy vajon, jól számoltam-e a valuta árfolyamot. Egy panamakalap 40-50 ezer (!) Ft. Kata talált magának egy jó kis ruhát potom hatvanezerért, aminek még nem hallott a nevéről sem (és ha ő nem ismer egy márkát, akkor az nincs is).


   Kiértünk egy hangulatos térre, ahol néhányan egy asztalról kínálgatták kézműves termékeiket, mások a méretes platánfák árnyékában adóztak kedvenc időtöltésüknek a maté tea szopókázásnak. A maté egyfajta nemzeti kultusz, hozzátartozik az uruguayi identitáshoz, (bár az argentinok is fogyasztják). A „mate” a tök neve, a teáé (ami úgy néz ki, mint egy zölden szecskázott dohánylevél) yerba, és még a szívószálnak is adtak külön nevet: bombilla. De ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak, a készlet mellé cipelni kell egy termoszban forró vizet, mert a pipaszerűen megtömött csuporból hamar elfogy a nedű, amit folyton után kell tölteni. Nyilván csodás lehet az íze, vagy a szervezetre gyakorolt hatása, ha vállalják az ezzel járó macerát, de azt kell, hogy mondjam, Lipton teához szokott ízlelőbimbóim az első korty után fellázadtak, és visszautasították a szokatlan aromát. Amúgy meg semmilyen frissítő vagy bódító hatása nincs, szóval az egész csak a pózról szól. Egyesek szerint, az összetartozás jelképe is, mert társaságokban közös matéből szürcsölik a lét egymás szájába adva a bombillát. (A Covid meg köszöni szépen.)

    A Plaza Constitución sarkán áll a Catedral Metropolitana, ami kívülről nem tűnik nagynak, de ha belépünk, egy szobrokkal gazdagon díszített, méretes bazilikába csöppenünk. A fő tér viszont nem ez, hanem a néhány sarokra fekvő Plaza Independencia. A régi városfalból megmaradt Puerta de la Ciudadela kapun át jutunk a tágas térre, melynek túlsó végén ott ágaskodik a város jelképe, a Salvo Palace. Az 1928-ban elkészült palota 100 m magasságával rövid ideig Dél-Amerika legmagasabb épülete volt. Eredetileg hotelnek szánták, de ez a terv meghiúsult, végül irodáknak és magánlakásoknak adott helyet. Elvileg egy kis tangó múzeum is van benne, de ezt kihagytuk. A tér másik oldalát az elnöki palota képe uralja, ami jó kontrasztja a letűnt korok építészetének, mondhatnám némi eufemizmussal, de valójában letörném a derekát annak a városépítésznek, aki engedte, hogy itt épüljön fel ez az üvegmonstrum. Na, de az igazi csemege a keleti oldalon álló szocreál irodaház, a bájosan kusza légkondi kiegészítőivel.


    Egy köpésre innen terpeszkedik el a Teatro Solís, Uruguay leghíresebb színháza (1856), amit Juan Díaz de Solís felfedezőről nevezték el, aki az első európaiként lépett a mai Uruguay területére.
   Buszra szálltunk, hogy a város egy másik nevezetességét is lencsevégre kaphassuk. A buszjegyet most 56 pesóért méri a pilóta, és állítólag egy órán át érvényes, korlátlan átszállással.  Sajnos ezt nem tudom megerősíteni, cáfolni viszont annál inkább. A húsz perce vásárolt jegyünkkel elhajtott a következő busz sofőrje. Ott álltam, mint Bálám szamara, spanyol nyelvtudás híján, és csak hallgattam bambán, mit magyaráz hosszasan, amikor látta, hogy egy szavát sem értjük. Angolul egyébként nem beszél itt az utca embere, még a fiatalok sem, csak aki el akar valamit adni a turistáknak. Végül nem voltam hajlandó kifizetni egy újabb jegyet, hanem jól megszívattam azzal, hogy gyalog tettük meg a hátralévő másfél kilométert.


    Palacio Legislativo (Törvényhozó Palota) 1904 és 1925 között épült. A görög-római eklektikát képviselő parlament homlokzatát, belső falait és oszlopait uruguayi márvány borítja. Hogy ettől szebb-e, azt mindenki eldöntheti magának, nekem speciel a carrarai jobban tetszik.
   Az 1913-ban átadott Mercado Agrícola már sokkal inkább emlékeztet vásárcsarnokra, mint a kikötőbéli párja. Bár itt is láttunk turistacsoportokat, azért helyiek is válogattak a zöldségek között. Hanem az árakkal még mindig nem voltam kibékülve. Majdnem minden a duplájába kerül, mint otthon, pedig a lakóházakat vagy a kocsikat nézve, csóróbbak, mint mi. De még a nagy szomszéd, Argentínában is fele akkora árakat tapasztaltam. Aztán rájöttem a közgazdasági összefüggésre: ha egy ország gazdasági állapota hosszú ideje stabil, és a kormányzás kiszámítható, akkor a nemzeti valutába fektetett bizalom is erősödik, vagyis az uruguayi peso felértékelődik a banánköztársaságok, hunták és unortodox kormányok valutáihoz képest.
   Rövid látogatásunk után visszatértünk Argentínába, hogy folytassuk dél-amerikai felfedező utunkat.

Még több fotó itt.