Argentína

 Buenos Aires

Reggel érkeztünk meg a 13 milliós argentin főváros nemzetközi repülőterére (EZE). Jól felkészültem, hogy milyen módon lehet bejutni a központba, mégis volt egy kis keresgélés a reggeli nyüzsgésben, ezért most közszolgálati jelleggel leírom a lehetőségeket. Vonat nincs. Hátizsákos turistáknak opció lehet a helyi BKV 8-as járata, ami nevetségesen olcsó. Hátránya, hogy bőröndökkel elég macerás lehet felszállni, több mint egy óra az út befelé, és kell, hogy legyen nálunk feltöltött metrókártya (erről majd később írok), amit nem tudom, hogy be lehet-e szerezni a repülőtéren. Másik megoldás a Tienda León társaság (helyi Volán) reptéri transzferbusz járata, ami kb. félóránként indul, és elférnek benne a legnagyobb kofferek is. 13 USD, és elfogadják az amerikai valutát. Ez azért fontos, mert a reptéren csak nevetséges árfolyamon lehet pesót váltani. (Erről is írok majd.) Hátránya, hogy két különböző buszvégállomásra viszi csak be az utasokat, ahonnan még el kell jutni valahogy a szállásig. Végül marad a jó öreg taxi, ami kb. 40 dollárért elvisz a szállodánk elé. Nyilván ez a legkényelmesebb, és három főtől még gazdaságos is, de a taxik többsége elég kicsi, ha hárman vagyunk, nem biztos, hogy beférnek még a csomagok is. Ráadásul a sofőrök nem mindig hajlandóak bekapcsolni a taxamétert, ilyenkor alkudozni kell, és persze angolul egyikük sem tud. A lényeg, hogy az utaskijáróban ajánlkozó vállalkozókkal biztosan nem szabad szóba állni, mert annak súlyos lehúzás lesz a vége (még Ferihegyen is).

 

  Mindhárom közlekedési eszközt könnyű megtalálni: csak egyenesen kell törtetni úgy száz métert a kijárattól a parkoló felé vezető járdán, és rögtön meglátjuk az állomásokat egymás mellett. Mi a Tienda León társaságot választottuk. A jegyeket már a reptéren is meg lehet vásárolni ott, ahol az autókölcsönzők nyomulnak, de a buszmegállóban is van egy bódéjuk. Felszálltunk a Madero terminálra induló járatra, miközben segítőemberek bepakolták alulra a csomagokat. A társaság honlapján az áll, hogy fejenként egy bőrönd fér bele az árba, de nem témáztak azon, hogy még két kisebb kofferünk is van (cabinbag). Kb. negyven perc alatt értük el a belvárosi végállomást. Szándékosan úgy kerestem szállást, hogy ötszáz méteren belül legyen ettől a ponttól, mert ennyit még elrángatom a húzóbőröndöt. Nem kalkuláltam bele a szintkülönbségeket, így végül sikerült diszkréten átizzadt ingben beállítani a recepcióra.

  A téli göncöt sortra és pólóra cseréltük, majd nekivágtunk a város felfedezésének. Elsőként a pénzváltásról kellett gondoskodni, ezért a Florida nevű sétálóutca felé vettük az irányt, mert ott lehet legjobb áron pesót vásárolni.

  Az évek óta húzódó argentin gazdasági válságban, az unortodox monetáris politikának köszönhetően kétféle dollárárfolyam alakult ki: a hivatalos és a „kék”, ami nálunk feketének becéztek. Egy hónappal ezelőtt, még a dupláját adták a Florida utcai pénzváltók a bankokhoz képest, de most jött ez a láncfűrészes elnök, és első reformintézkedése az volt, hogy lefelezte a peso értékét a dollárhoz képest. Csakhogy megmaradt a hatósági árfolyam, és vele együtt a vágtató infláció is, ezért a kék dollár biznisz továbbra is dübörög. Most éppen nyolcszáz peso helyett 1180-at kaptunk 1 dollárért. Kicsit aggódtam, hogy fog működni ez a gyakorlatban, de felesleges volt. A Calle Floridában szinte minden sarkon kiabál egy ember (pedig elvileg illegális), hogy „cambio-cambio”. Kiválasztottam egy szimpatikus külsejű hatvanas urat, aki kérdésemre ˗ How much? ˗ már kapta is elő a számológépét és mutatta az árfolyamot. Miután bólintottam, hogy megfelel, egy kapualjba kísért. (Izgi, mi?) Benyitott egy ajtón, ahol egy „rendes” pénzváltófülke fogadott vastag ablaküveggel, pénzszámoló masinával, csak arab szempár helyett egy latin tekintetű fickó számolta le a bankókat. Minimális procedúra, de megéri, mert a kártyás vásárlás külföldi kártyával nem mindenhol működik, és 20-25 %-kal többe fog kerülni minden.

  Kék árfolyamon váltva Argentína kifejezetten olcsó ország bármelyik nyugat-európaihoz képest, de még egy magyarnak is barátiak az árak.

  És akkor most belevágnék a kötelező (tehát unalmas) részbe, de ígérem, sokkal tömörebben írok a látnivalókról. Elsőként az 1858-ban megnyílt Café Tortoniba látogattunk el. Kisebb sor várakozott a kapuban, de hamar sorra kerültünk, és egy patinás asztal mellé ültettek, ahonnan jól belátni a több helyiségből álló kávézó nagy részét. A vendéglátóhely, amellett, hogy impozáns épület, még egy múzeumnak is beillik. Miután a XIX. század végén írók és költők kedvelt találkozóhelye volt itt, a relikviák többsége hozzájuk köthető, de találtunk fotót arról is, amikor Juan Carlos spanyol király vagy Hillary Clinton beugrottak ide egy kapucsínóra.

  Innen csak néhány sarokra van a Plaza de Mayo, a város ikonikus tere, amely nevét az 1811-es májusi, függetlenségi forradalomról kapta, és ahol megannyi tüntetés után, kormányok mondtak le. 1970 óta ide vonulnak ki azok az anyák, akik a katonai junta éveiben elvesztették gyermeküket, és szeretnék tudni, mi lett a sorsuk. A téren található műemlékek közül először a Cabildo múzeumba térünk be, ami a koloniális időszak utolsó emléke. (Ingyenes, de olyan is.) A tér sarkán álló timpanonos épület a Catedral Metropolitana 1836-ban felszentelt neoklasszicista templom. Itt nyugszik José de San Martin, az ország felszabadítója. Sírját díszőrség védi elég keményen, mert a kardjuk már kikezdte a velencei mozaikpadlót.
  A tér keleti végében helyezkedik el a Casa Rosada elnöki hivatal, a mindenkori, regnáló elnök munkahelye. Innen integetett egykoron Evita a híveinek, de osztotta az észt Maradona is ugyanarról az erkélyről, amikor a kormánypárt mellett kampányolt. Az épületben egy múzeum is található, ahol a régebbi elnökök személyes tárgyai láthatóak. Sikerült egy őrségváltást is elkapnunk, mielőtt tovább indultunk volna az új városrészbe.

  A Puerto Madero, egy viszonylag új negyede a városnak. A régi kikötő raktárait a kilencvenes évek óta fejlesztik, és mára egy hangulatos, modern része lett a városnak, felhőkarcolókkal és sétányokkal. Érdekessége, hogy minden utcának női neve van és a gyaloghidat, amin átjutottunk az öböl felett, Puente de la Mujernek, vagyis Nők hídjának keresztelték el.

  Most, hogy becserkésztük az „óvárost”, irány egy külső kerület, amit egy utazó sem hagyhat ki, aki Buenos Airesbe látogat. La Boca, a Boca Juniors pályának is otthont adó városrész. Ehhez azonban buszra kell szállni. Ügyes megoldás, hogy a széles sugárutakon, a buszsávot és ezzel a megállókat is, az úttest közepére tették, (nagyjából úgy, mint nálunk a villamosokat) és a hosszú járdaszigeten elcsúsztatják a különböző buszjáratok megállóit, amit feliratokkal jeleznek. Ennek ellenére, nem árt, ha integetéssel jelezzük a sofőrnek, hogy szeretnénk felszállni, mert hajlamosak továbbrobogni, ha nincs leszálló. Felkészülten vártam a 33-as buszt, és tudtam, hogy a metrókártyán kívül készpénzzel is lehet fizetni a sofőrnél. A gond csak az volt, hogy ő nem tudott erről. (Biztos nem olvassa okos magyar bloggerek bejegyzéseit.) Le kellett szállnunk a buszról, és keresni egy lottózót, vagy egy metrómegállót, ahol beszerezhettük a SUBE kártyát. Végül az egyik földalatti megállóban találtunk egy kasszás Erzsit, akitől vettünk egy kártyát kb. 800 forintért, és töltöttünk rá 2000 forintnak megfelelő pesót, merthogy ketten is tudunk használni egy kártyát. Egy kicsit túlbiztosítottam magunkat, mert olyan olcsó a buszjegy, hogy a fele még mindig rajta van. (Ha a közeljövőben készülsz Buenos Airesbe, megkaphatod a kártyámat ingyé, csak írj!) Felszálláskor be kell mondani egy megállónevet a sofőrnek, ő pötyög valamit a gépén, majd int, hogy tartsd a kártyádat a leolvasóhoz. Mivel ketten voltunk, a procedúrát kétszer kellett végrehajtani. (Többi utas addig szépen vár.) Még a leghosszabb táv sem került egy dollárnál többe.

  12 megállót mentünk és leszálltunk a La Boca szívének számító El Caminito utcánál. (Nem összetévesztve az El Caminóval, ami egy kicsit nagyobb séta.) Az ötvenes években egy helyi művész felélesztette a szegény negyed korábbi hangulatát és a rozoga deszkaházakat élénk színűre festette. Ki gondolta volna, hogy ilyen olcsón is lehet csinálni. Húsz éve jártam erre, és azt kell, hogy mondjam, semmit nem változott a környék, csak Maradona helyett már Messi papírmasé integet az erkélyekről. Sokkal több a turiszt is,de a hangulat remek, és kaják finomak. Az utca végétől két sarokra álló Estadio La Bombonerát kicsit ráncba kapták azóta, és a stadion melletti járdát helyi sztárok kőbevésett lábnyoma díszíti. Az mondjuk beszédes, hogy sötétedés előtt még az összes turista lelécel, emiatt aztán a szórakozóhelyek is bezárnak, és elnéptelenednek az utcák.

A párnázott utcai pad 100% beton

  Másnap a belváros északi felében tettünk sétát, ezért a Florida utcán felfelé indultunk el. A kora reggeli órákban rengeteg csöves húzza még a lóbőrt kapualjakban és a legelképesztőbb helyeken. A fura, hogy ezek nem öreg alkeszek, mint nálunk, hanem harmincas, negyvenes elhanyagolt külsejű férfiak, és hát nem kizárt, hogy némelyikük drogos.

  Az első említésre méltó épület a Centro Naval, a Córdoba utca sarkán. A jachtklub bejárata igencsak csicsás. (Tanult emberek ezt beaux-arts-nak mondják.) A következő háztömbben egy áruház bújik meg a szerény bejárat mögött, de érdemes beugrani, mert az 1890-ben épült bevásárlóközpont mennyezetén egy freskót is megcsodálhatunk.

  Az utca vége a Plaza Martin parkban végződik, melynek fő ékessége a Torre de los Ingleses óratorony, de híres még a szélén álló, enyhén ronda lakóház is. Az Edificio Kavanagh 1930-ben épült, és 120 méteres magasságával egy darabig Dél-Amerika legmagasabb háza volt. A park közepén találtuk a Monumento a los Caidos en Malvinas, a Falkland(Malvin)-szigeteken zajló háború 649 argentin áldozatának állított emlékmű. Korábban már írtam erről a villámháborúról, most argentin nézőpontból tennék hozzá egy megjegyzést. Annak idején a lakosság úgy fel lett hergelve, hogy az a néhány sziget, ami egyébként alig alkalmas emberi életre, márpedig Argentínához tartozik és kész, hogy ezt a mai napig képtelenek elengedni. Ez abban nyilvánul meg, hogy táblákon hirdetik az utak mentén, a buszok oldalán és lépten-nyomon az egész országban, hogy „Malvin-szigetek Argentína része”. Kicsit szánalmasnak érzem ezt a kampányt, olyan, mintha nálunk azt hirdetné valaki óriásplakátokon, hogy Magyarország a magyaroké.

  A Palacio San Martin és a Circulo Militar paloták mellett elhaladva lyukadtunk ki Retiro negyed legnagyobb bevásárlóutcájába a Santa Fe-re. A Florida strasszén még visszafogtam magam, és nem ecseteltem, mennyire lepattant az egész utca, mert azt hittem, hogy majd itt találom meg azokat a butikokat, ami miatt Buenos Airest egyesek Dél-Amerika Párizsának neveznek, de hát nagyon nem. Az útikönyv szerint ez lenne a színházi negyed. Lelki szemeim előtt orfeumok és kávéházak elegáns képe lebegett, de csak szedett-vedett kirakatok látványa és jó néhány, végleg bezárt üzlet poros bejárata fogadott. Amikor már azt hittük, hogy sok kilométer gyaloglás után találtunk egy színházat, kiderült, hogy az valójában könyvesbolt. Az Ateneo Grand Splendid 1919-ben még színháznak épült, de aztán válság, válságot követett, és az elszegényedett emberek visszafogták Thalia szentélyének látogatását, így be kellett zárni. 2000-ben viszont valaki rájött, hogy könyvre még van pénze a Buenos Airesieknek, és az egész kócerájból csinált egy könyvesboltot úgy, hogy a falakhoz nem nyúlt hozzá. A nézőtéren könyvespolcok sorakoznak, a színpadon pedig egy kávézó fogadja a könyvek szerelmeseit.

  Nem akarom azt a látszatot hagyni magam után, mintha nem is lenne színházuk az ittenieknek, ezért gyorsan kiemelnék kettőt, amit útba is ejtettünk visszafelé. A Teatro Nacional Cervantes 1921-ben épült, három teremmel rendelkező színház, amelyből a legnagyobb nyolcszáz személyes. Ennél is nagyobb a közeli Teatro Colón, ami a 2500 ülőhelyével sokáig a legnagyobb operaháznak számított a világon.

  A Július 9 sugárút másik látványossága (azon kívül, hogy a világ legszélesebb, belvárost átszelő útja) a 68 méter magas Obelisco. A műemléket 1936-ban építette a város, alapításának 400. évfordulójának emlékére. Azért itt, mert a város története során ezen a helyen vonták fel először az argentin zászlót (1812).

  Harmadik napunk a parklátogatások jegyében zajlott. A szállodánk recepciósa egy kulturált „maszek taxit” hívott nekünk a „Remise” rendszerén keresztül. Ez amolyan argentin Über lehet. Hogy mennyire legális, azt meg nem mondom. Nincs taxióra, van viszont szépen karbantartott, tiszta autó, és korrekt viteldíj a megadott célig. Valamivel drágább, mint az utcán ezrével cirkáló fekete-sárga taxik, de volt alkalmunk azokat is kipróbálni, hát mit mondjak... Akkor inkább a busz. Az, hogy világító szabadjelzővel sem állnak meg leintésre, már megszokhattuk Pesten is, de amikor végre egy megállt, abban sem volt köszönet. Kiböffentett valamit a sofőr (strandgatya és hawaii-ing kombóban), aztán mutatja, hogy a csomagunkat (két kisbőrönd) dobjuk nyugodtan az anyósülésre, ahol már ott hevert egy maté teáskészlet az elmaradhatatlan termosszal. Aztán betuszkoltuk magunkat a retkes hátsó ülésre. A Reimise embere segítőkészen nyitott nekünk ajtót, de ugyanúgy nem beszélt angolul. A portás segítségével végül megértettük vele mi a cél.

  A város talán leginkább látogatottabb nevezetessége a Recoleta temető. Nemcsak azért, mert számos híresség nyughelye, hanem mert kuriózumnak számít a világban egy ekkora kriptakomplexum. Ráébredt erre a helyi városvezetés is, és újabban belépőjegyet szednek a külföldiektől. A négydolláros beugró nem vészes, de amikor előhúztam a nemrég váltott pesókötegemet, közölték, hogy csak kártyával tudok fizetni (ami tudvalevőleg a legrosszabb kurzus). Még Norvégiában sem tapasztaltam ilyet, pedig ott már gyakorlatilag senki sem használ kápét, nemhogy ebben az országban, ahol döcög a bankrendszer. (A szállodánk nem fogadta el a MasterCard-ot csak a Visát, de volt olyan hely, ahol csak a hitelkártya működött, a betéti kártya nem.) Pechünkre kifogtunk két turistacsoportot, végül nagy nehezen odafértünk a Peron család sírjához, ahová természetesen Evita miatt látogatnak el a zarándokok. Eva Peron emlékét még mindig nagy becsben tartják az argentinok, olyannyira, hogy múzeuma is van, pedig sok olyan véleményt is hallani, hogy valójában egy felkapaszkodott színésznőcske, aki a bájait felhasználva jutott el a first lady pozícióig. Szociális érzékenysége és népszerű intézkedései viszont a nép kedvencévé tették. Korai halála is segíthetett a halhatatlanok klubjába juttatni, mint mondjuk Kurt Cobaint, akit ma istenként tisztel egy szubkultúra, pedig hát... na...

  Következő napirendi pont, az innen sétatávolságra lévő Floralis Genérica. Ez egy hidraulikus rendszerrel és fotocellákkal vezérelt mozgó szobor. A 20 m magas, 18 tonnás acélvirág a napfényváltozás hatására mozgatja szirmait. A 2002-ben elkészült alkotást egy vihar megrongálta, és évekig nem működött, de már megjavították, és tavaly óta újra mozog.

  Három megállóval arrébb egy kéthektáros japánkertet találtunk. Csak egy-két dollár a belépő, ehhez képest a látvány lenyűgöző. Karbantartott sziklakertek, vízesések és halastavak tették elviselhetőbbé a harminc fokos meleget.

  A kijárattól egy saroknyira várt ránk egy újabb park. Az Ökoparknak becézett állat- és növénykert ugyan ingyenes, de úgy is néz ki. Gondolom, a költségvetésük éppen arra elég, hogy az állatokat etessék, de a park karbantartására nem sok pesójuk marad. Ehhez képest el kell ismernem, milyen kulturált viszonyok uralkodnak a nyilvános vécéjükben, sőt még a látványos gyerekjátékok is működtek.

  És még mindig nincs vége a parkoknak... Nem akkora látványosság a Jardín Botánico Carlos Thays, de útba esett, ezért átvágtunk rajta. A botanikus kert 1898 óta várja a látogatókat. A kertben 28 darabos szoborgyűjtemény és 1500 növény található.

  Buenos Aires-i csatangolásunkat egy tengerparti estebéddel fejeltük meg. Ez így elsőre romantikusan hangzik, de távol álljon tőlem, holmi romantikával untatni a kedves olvasót. Csak azért hoztam szóba, hogy eloszlassak egy félreértést azokban, akik azt hiszik, hogy mivel a város a tengerpart mentén húzódik, nyilván strandok sokasága várja a hőségtől tikkadt lakóit. Pedig ez nincs így. A Rio de la Plata ugyanis annyi hordalékot szállít az öbölbe, amitől ronda barna lesz a víz, nem csoda, ha nincs kedve senkinek megmártózni benne. Ettől még parti sétány van, és az út hemzseg a streetfoodos kocsiktól. Némelyikük éjjel-nappal nyitva tart, sőt még egy hátsó ablakon az autósokat is kiszolgálja. Mi Jose Luís-hoz ültünk le egy bondiolára (sülthúsos, tükörtojásos bagett), aki a tizenkét év körüli fiával sütögeti a finomságokat. 

  A közelben található Buenos Aires régi reptere, ahonnan az Iguazú-vízeséshez repültünk, de ezt majd egy másik bejegyzésben írom meg.

Puerto Madryn

  A 46 milliós Argentína lakosságának negyede él a fővárosban és környékén, a többiek nagy része az ország északi, melegebb területein. Puerto Madryn a déli, gyéren lakott Chubut tartomány partvidékére esik. A 96 ezer főt számláló várost nem a felejthetetlen szépsége miatt kerestük fel (bár nincs vele gond), hanem a világörökség részét képező Valdés-félszigetre voltunk kiváncsiák. Nem kis területről beszélünk, a tengerbe nyúló földdarab, 100 km széles és 50 km hosszú, tehát autót béreltünk, hogy bejárjuk. Tudtam, hogy sík vidék, de az mégis csak meglepett, mennyire nincs itt semmi. Kiszáradt gaz, amerre csak látunk. A nemzeti parkba vezető országúton alig egy autó, amikor megpillantottuk a bejáratot. Kifizettük a fejenként 11 dolláros belépőt, plusz egy dolcsit a kocsiért, és már haladhattunk is tovább a látogatóközpont felé. A bádoggal borított épület beleillik ugyan a tájba, de elegánsnak nem mondanám. Egy szuvenír bolt, és egy apró kiállítás kapott helyet benne, ami bemutatja a félsziget állatvilágát. Megtudtuk, hogy ez a sós, terméketlen föld Dél-Amerika legmélyebb pontja. A Laguna del Carbón sóstó vízszintje 42 méterrel esik a tengerszint alá. Persze nem ezért vette fel 1999-ben az UNESCO a világörökségek listájára, hanem a gazdag állatvilága miatt. Csakhogy erről nekünk nem sikerült megbizonyosodnunk, pedig állítólag szezonja van a bálnáknak, fókáknak és pingvineknek. Az, hogy bálnát nem láttunk a partról, nem meglepő, miért is jönnének oda mutogatni magukat? De, hogy akkor éppen az oroszlánfókák is nyári szabin lesznek, nem gondoltam volna. Hanem, amin legjobban kiakadtam, hogy a nagyszámú pingvin populáció a félsziget északi részén, egy körbekerített farmon él, ahová csak a környék utazási irodáinak csoportjait engedik be. Hogy mi van? Egy fizetős nemzeti parkban nem nézhetem meg a pénzemért az állatokat, amiért tulajdonképpen nemzeti park lett? És világörökség... Most komolyan! Már mindenki kaphat UNESCO plecsnit, ha néha napján feltűnnek ott állatok (amelyek egyébként még ezer helyen fellelhetőek)? Utána néztem, több mint 1200 világörökség helyszín van a világon, ebből 217 a természeti. Csak 2023-ban 49 új helyszínt regisztráltak.
  Nagy duzzogva lekocsikáztunk a félsziget egyetlen településre, Puerto Piramides üdülőfaluba, ahol a nyaralók önfeledten strandoltak, én pedig egy Patagonia sörbe fojtottam a mérgem. Bevallom, ezek után nem volt kedvem több száz kilométert autózni, hátha egy eldugott öbölben mégis csak találok egy elefántfókát. Elindultunk vissza a városba, amikor – mintegy vigasztalásul – néhány láma tette tiszteletét az út szélén.

Ushuaia

  „Fin del mundo.” Ez aztán tényleg a világ vége, ahogy az argentinok mondják. A föld legdélebbi fekvésű városa a déli 68. szélességi fokon található, ahonnan már csak két fok a déli-sarkkör. Nem csoda, hogy ezt a tűzföldi városkát választják a turisták az antarktiszi kirándulások indulópontjának. Ott jártunkkor tombolt a nyár, a hőmérő 15 Celsius-fokig emelkedett, a Beagle-csatorna felől frissítő szél fújt.
  Az 57 ezres város egykoron az argentin Gulagként elhíresült börtönéről volt ismert. Az 1902-ben alapított kényszermunka-táborokat 1947-ben felszámolták, ma már csak a börtönmúzeum őrzi emlékét. Illetve még egy akkor épült vasúti pályát is felújítottak, csak ma már nem fatörzseket szállítanak a kisvonattal, hanem kirándulókat egy közeli vízeséshez. Sajnos erről könnyű lecsúszni, mert csak két járat indul egy nap, és ha kiköt aznap egy hatalmas óceánjáró, le is foglalja az összes szabad helyet. Így aztán busszal vágtunk neki a húsz kilométeres távnak, hogy ellátogassunk a világ legdélebbi postahivatalába és a Tűzföld Nemzeti Park, legdélebbi csücskébe.

  A turistákat szállító buszhoz mellékeltek egy bájos diáklányt, aki Buenos Airesben él és a nyári szünidőt használta fel egy kis mellékkeresetre. Jól beszélt angolul (gondolom ezért alkalmazták), de ismeretei a környékről igencsak korlátozottak voltak, gyakorlatilag arról beszélt csak, amit amúgy is láttunk. Szerencsére az útikönyvből ki tudtam elégíteni tudásszomjamat, így amikor a Roca tóhoz értünk, tisztában voltam vele, hogy a szemben látható vulkanikus csúcs már Chiléhez tartozik, és gleccserek táplálják.
  A „posta a világ végén” valójában egy bódé, amit egy stégre építettek a Beagle-csatorna partján, és csekk befizetésére nem igazán alkalmas. Képeslapunkat viszont feladhatjuk ott, és még egy díszes pecsétet is kapunk rá. Volt, aki az útlevelébe is bélyegeztetett.
  A végállomás az autósoknak jelenti a világvégét. Az argentin 3-as számú főút (ami itt már csak murva) utolsó parkolója. Úgy reklámozzák, hogy a Pánamerikai út vége, amitől mindig kinyílik a bicska a zsebemben. Leginkább azért, mert a Guinness Rekordok Könyve szerint a Pánamerikai főútvonal a világ leghosszabb autózható útja, miközben ő is elismeri, hogy nem. Panama és Kolumbia között ugyanis semmilyen közúti kapcsolat nincs. Márpedig, ha az észak-és közép-amerikai úthálózat nem kapcsolódik a déli földrészhez, akkor az nem lehet „pán”. Utunk során találkoztunk két német fickóval, akik elhatározták, hogy végig motoroznak Alaszkától Tűzföldig, de kérdésemre, hogy jutottak át a Kordillerákon Yavizából Turbóba, a fejüket fogva elmesélték, hogy több hétig tartó hercehurcával, egy teherhajó vitte át őket Panamából az óceánon kerülve.

  Azért a helyszínen nem rugóztam ezen, hanem örültem, hogy én is eljutottam ide, (ha nem is egy motor nyergében) annál is inkább, mert a vidék csodálatos, és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Tudvalevő, hogy az Andok nyugati oldalán több mint kétszáz esős nap van egy évben.
  A Pipo folyó völgyén át visszatértünk Ushuaia belvárosába, ami egy svájci üdülőfaluhoz hasonlít, csak kissé lepukkadt változatban. A kikötő környékére összpontosul az a néhány létesítmény, amit érdemes lehet felkeresni. Mi más, mint a Museo del Fin del Mundo, vagyis Múzeum a világ végén. Az 1893-ban épült ház csak 2004 óta múzeum, előtte kormányzati épület majd rendőrség volt. Három sarokkal lejjebb még egy kis múzeumot találunk, amelynek az épületét 1903-ban építtette a börtönparancsnok magának a rábízott rabokkal. A kikötőből indul egy városnéző busz is, ami „csak” 9 dollár, de miután építészeti látványosság nincs a településen, csak a tájban gyönyörködhetünk az emeletes buszról. Ennek van egy vonatnak álcázott változata is, hasonló kondíciókkal. A parttal párhuzamosan húzódik az egyetlen bevásárlóutca (Av. San Martín), ahol egymásba érnek a túrafelszereléseket árusító üzletek, szuvenírboltok és egy Hard Rock Cafe, ahol nem tudnak kitűzőt vásárolni a gyűjtők, és a pólók többségén ott virít a Messi felirat. Értem én, hogy büszkék az aranylábú Lionelre, de könyörgöm, mi köze van a csávónak a hard rockhoz?
  A kikötőből számos kirándulás indul a környék felfedezésére, így a Horn-fok szikláihoz is, de mivel az már Chile területéhez tartozik, majd egy későbbi bejegyzésben számolok be róla.

Argentína déli vége után az ország északi csücskébe repültünk az Iguazu-vízeséshez, de erről egy külön cikkben írok.

Még több fotó.

Iguazu-vízesés

Brazil oldal

Most, hogy már láttam a világ összes óriás vízesését (bocs, de a szerénység sosem volt az erősségem), nyugodtan kijelenthetem, hogy az Iguazú (Iguaçu) a legnagyobb durranás. Nem véletlenül kerestem fel másodszor is, húsz év után. A brazil-argentin határon, mintegy 2,7 kilométeres szélességű, 275 zuhatagból álló vízesésrendszer sok tekintetben tartozik a legek közé. Szélesebb, mint a Viktória-vízesés és magasabb, mint a Niagara. A világ hét természeti csodájának egyike. 2023-ban közel kétmillió ember látogatott el ide. De nem volt ez mindig így. 1541-ben fedezte fel ugyan az első európai, de csak addig volt érdekes a terület, amíg a spanyolok és a portugálok el nem üldözték az őslakos, guarani indiánokat. (A misszió című film hűen mutatja be az eseményeket.) Később feledésbe merült, és csak a XIX. század végén találtak rá ismét. A legnagyobb lökést a turizmusnak az adta, amikor 1939-ben, mindkét országban nemzeti parkká minősítették a környéket, és elkezdődött az infrastruktúra fejlesztése. Jól kiépített stégeken juthattak el a látogatók a zuhatagok közvetlen közelébe. Természetesen felkerült az UNESCO világörökségek listájára is, de a vicces az, hogy míg a brazil oldal 1984-ben, addig az argentin csak két évvel később.

  Az argentin Puerto Iguazú városka kicsi, ámde nagy forgalmú repülőterére érkeztünk az esti órákban. Autót béreltünk, amivel becserkészhettük a környéket. Tehettük ezt azért, mert a kölcsönzősök megengedik, hogy átvigyük a kocsit a határon. Ettől persze még bennem volt a zabszem, hogy mivel rukkol majd elő a határőr, de azt kell, hogy mondjam, a legnagyobb problémánk annyi volt, hogy fél órát kellett sorban állni az ellenőrzéshez. Az argentin oldalon megkaptuk a pecsétet, a brazil oldalon még csak meg sem állítottak. Ennek ellenére leparkoltam az autóval, és az irodában szereztem egy bélyegzőt az útlevelembe, biztos, ami biztos. Nehogy aztán kifelé meg azt firtassák, mikor léptem be az országba. (Nem firtatták.)
  Első utunk a Palladium plázába vezetett, ahol még este kilenckor is találtunk pénzváltó irodát. Beszereztünk egy kis brazil reált, de annyira elterjedt a kártyás fizetés mindenhol, hogy akár ki is hagyhattuk volna. A brazil oldalon sokkal nagyobb a választék szálláshelyekből, és az árak is kedvezőbbek. Én egy olyan hotelt választottam ki, amelyik közel esik a park bejáratához, hogy másnap minél korábban odaérjünk, megelőzve a tömeget. Reménytelen vállalkozás. Hiába értünk fél órával a nyitás előtt a kapuhoz, még jegyet sem tudtunk váltani. Már az is gyanús volt, hogy nem találtam jegyirodát. Szerencsére több egyenruhás segítőemberhez lehet fordulni, akik elmagyarázták, hogy nincs már hagyományos jegyértékesítés. Aki nem foglalt az interneten, annak automatából kell kiváltani a belépőt. A masinákat pedig csak tíz perccel nyitás előtt teszik elérhetővé. Ennek nyilván megvan az oka, csak nem tudom mi. Meg azt sem, mi értelme az egész beruházásnak, ha több fizetett asszisztensnek kell sürgölődnie az automaták körül bénázó látogatók megsegítésére, mint amennyi pénztáros nénit megspóroltak ezzel a korszerűsítéssel.

  A 100 reálos jegy birtokában beállhattunk egy másik sor végére, ami a buszra vár. Merthogy a látogatóközponttól még tíz kilométer a vízesés. A jármű csigalassúsággal haladt a dzsungeltől megtisztított aszfaltúton, nehogy egy vadállatot elüssön, de jaguárt vagy ormányos medvét csak a jelzőtáblákon láttunk. Az első megálló még nem a vízesés, hanem egy külön fizetendő szórakozáshoz vezet. A lényege, hogy a jelentkezőket beültetik egy húsz személyes motorcsónakba, amit közvetlenül a vízesés alá navigálnak. Amikor utoljára itt jártam, gyanútlanul befizettem magunkat erre a fakultációra, mert jó mókának tűnt. Csakhogy a kapitány szó szerint betolta a csónak orrát a zuhatag alá, ahol másodpercenként több köbméter víz zúdult a nyakunkba. Konkrétan, levegőért kapkodva küzdöttem az életben maradásért. Szóval, itt nem szálltunk le.
  A második megállónál az összes turistacsoport elhagyta a buszt, amit intő jelnek tekintettünk, így mi is leszálltunk. Jól tettük, mert itt kezdődik igazából az az ösvény, ami aztán végig vezet az összes kilátóponton. Sajnos a tömegnyomort nem lehet elkerülni. Hiába egyirányú az út, a keskeny sávon folyton kerülgetni kell a szelfiző egyedeket, a kilátópontokon pedig meg kell várni, amíg a család összes tagja egyenként fényképezkedik a vízeséssel a háttérben. Utána azt is, hogy minden telefonon meglegyen ugyanaz a fotó, mert a legfontosabb a dokumentálása annak, hogy itt járt Rozi és Juan, vagy Ruòxī és Huang. Aztán, ahogy haladunk előre, egyre jobb rálátást kapunk a vízfolyam mélybe zuhanására.

  Egy szemetesládához érve döbbentem rá, hogy még nem láttam egyetlen koátit. Amikor utoljára ennél a kukánál álltam, több helyi mosómedve vizsgálgatta benne, mi lesz az aznapi menü. Nyilván az évi több millió látogató itt bosszulja meg magát. Az állatok nagy ívben elkerülik a környéket. Akkoriban még ez a kis ormányos medve volt a nemzeti park kabala állata, mára ezt lecserélték a jaguárra, nem mintha azok úgy rohangásznának errefelé, de kétségtelenül sokkal menőbb.
  Az út fénypontja természetesen az volt, amikor egy stégen kiértünk a vízlépcső egy olyan pontjára, ahol felettünk és alattunk is dübörgött a félelmetes víztömeg. Nem csak a ruhánk nedvesedett át, de még szemünk sarka is.
  A legjobb az egész kirándulásban, hogy végig lefele haladunk, és a szintkülönbséget egy lifttel hidalhatjuk át az út végén. Azért 32 fokban 98 százalékos páratartalom mellett ez nem elhanyagolható körülmény. Rövid sétával eljutottunk a busz végállomására, ami visszavitt a bejárathoz. Ebédidőben mindjárt egy feketelevest kellett bekajálnunk, amikor kiderült, hogy a parkolásért fizetendő 55 reál (4000 Ft) nem egy napra értendő, hanem óránként...

  A brazil oldalon elhelyezkedő város, Foz do Iguaçu, meglepően nagy és fejlett. Ennek oka nemcsak a vízeséshez kapcsolható turizmus, hanem a paraguayi határ túloldalán álló Ciuidad del Este település, amivel élénk kereskedelmi kapcsolatot bonyolít. Erről majd írok a Paraguay bejegyzésnél. Amit most kiemelnék, hogy a helyiek nem elégedtek meg a jókora bevétellel, amit a nemzeti park belépőjegyéből (és a parkolójegyből) besöpörnek, hanem további attrakciókat kínálnak az idesereglő látogatóknak. Ilyen mindjárt a park bejáratának közelében lévő Parque das Aves, ahol megtekinthetjük azokat a színes, helyi madarakat, amiket esélyünk nincs természetes környezetükben megfigyelni.
  Nem messze innen egy esti szórakozóhely várja az érdeklődőket. A Wonder Park Foz egyedülálló látványossága az, hogy ötven ikonikus autót állítottak ki, amelyeket híres filmekből ismerhetünk. Ezen kívül még egy fény-showt is megtekinthet a nagyérdemű, ami a legnagyobb Brazíliában.
  Szintén a parkba vezető út mentén láttuk a Dreamland Museu de Cera épületét is, ami nyilván jó szórakozás lehet kicsiknek és nagyoknak egyaránt.  Sajnos én már túl nagy vagyok a dinókhoz és transzformerekhez, úgyhogy ezt kihagytuk, annál is inkább mert epekedve várt minket a vízesés argentin oldala.

Argentin oldal

  Nem bocsátkozom annak latolgatásába, hogy melyik országból nyújt szebb látványt a vízesésrendszer, ezen vitatkozzanak csak a helyiek. Annyi tény, hogy ha már idáig eljutott az ember, balgaság lenne kihagyni bármelyiket is. Annál is inkább, mert a határátlépés nagyon egyszerű, pedig egyesek azzal riogatnak, hogy óriási sorok kígyóznak az állomások előtt. Biztos van ilyen is, de most, hogy három nap alatt négyszer robogtam keresztül a legkülönbözőbb napszakokban, azt a tapasztalatomat tudom megosztani, hogy maximum fél órát kell várni Argentínából Brazília felé, fordítva pedig jóformán semmit. Brazíliából kifelé egyszerűen nincs ellenőrzés. Fura, de így volt. Ráadásul, ha valaki busszal közlekedik, annak külön sávot biztosítanak, tehát még a félórás sorban állást is megúszhatja.

  Argentínában maradt az analóg rendszer. Parkoló sorompós bácsival, jegypénztár angolul is beszélő nénivel, akitől megtudtuk, hogy a parkolást is nála kell kifizetni, ami egész napra annyi volt, mint a braziloknál tíz perc (!). A belépőjegy is olcsóbb, pedig a szolgáltatás legalább annyira színvonalas. Csak itt nem busz visz közelebb a látványossághoz, hanem kisvonat. Igaz, ehhez hatszáz métert kell sétálnunk a bejárattól. (Addig is vesz a turiszt egy bambit.) Ott jártunkkor felújítási munkálatok folytak, és csak az első megállóig vitt a vonat, ráadásul a hátsó területeket nem is lehet máshogy megközelíteni. Szóval, fele annyi látványosság jutott ugyanannyi belépődíjért. (Akárcsak nálunk az M7-esen, ahol a felújítási munkálatok miatt lezárt sávok egyenesen arányosak az autópályadíjak emelkedésével.)

  „Alsó ösvény” nevű, 2 km hosszú túraútvonal egy kört tesz meg néhány zuhatag felett kiépített acél stégen, hogy aztán elérjen a Salto San Martin vízesés tetejéhez. Itt újabb lélegzetelállító felvételt készíthetnek az Insta-huszárok, csakhogy pukkadjanak meg otthon a barinők.

  Kipróbáltuk az étteremkomplexumot is, mert az árai barátságosnak tűntek. Az ala cart részleget időigényessége miatt elvetettük, de a büfépultnál nem álltak sokan, így ott burkoltunk be néhány falatot. Sajnos a légkondit és az asztaltakarító nénit mellőzték, ami jelentősen ront a vendéglátóhely osztálybesorolásán, de a kajától nem lettünk betegek. (Nem árt, ha pálinka van nálad!) Az erdőn át akartunk vágni, hogy hamarabb elérjük a visszafelé induló kisvonatot, de egy civil ruhás parkőr kérdőre vont bennünket... Lehet, hogy nappal is támadnak a jaguárok? Vagy egy vér-tukán törhet az életünkre? Szerencsére a legvadabb teremtmény egy lajhármozgású tegu volt az út mentén, akinek nem szerepel az étrendjében magyar turista.

  Az argentin-brazil-paraguayi hármashatár csücskében meghúzódó Puerto Iguazú lényegesen kisebb település a két folyó találkozásának túloldalán fekvő városoknál, de a kilátópontja a legjobban kiépített. Jól látszik a Paraná-folyó felett átívelő új híd, (2024 tavaszán még nem adták át) és az Iguazú-folyón közlekedő komp is.  Ezen kívül talán csak egy rendezvényközpont homlokzata érdemel említést.

  Repülőteréről viszont nemcsak belföldi járatokra szállhatunk fel, hanem a kontinens nagy városaiba is indulnak gépek. Így jutottunk el Santiago de Chilébe, de erről majd legközelebb.

Antarktisz

Szerencsére elég nagy hajóval keltünk át a Drake-átjáró ezer kilométeres szakaszán, hogy ne hánykolódjunk a két óceán közt összecsapó, olykor nyolc-tíz méteres hullámokon. Így aztán én sem hánykolódtam egy vödör felett a kétnapos táv alatt, hanem élvezhettem a Livingstone-sziget mellett felbukkanó első jéghegyek látványát.

  A Déli-Shetland-szigetek alatt indultunk keleti irányba, hogy egy óra hajókázás után elérjük a Deception Island (Megtévesztés-szigetet), ahol másfél órára lehorgonyoztunk. Ez a patkó alakú sziget egy aktív vulkán kalderája, amely utolsó kitörésekor, 1967-ben és 1969-ben súlyosan megrongálta a helyi tudományos állomásokat. Bár Argentína és Chile is igényt tart a szuverenitására, a szigetet továbbra is az Antarktiszi Szerződések rendszere szerint kezelik, vagyis mindenkié, akár én is körbekeríthetnék magamnak egy telket… Még meggondolom.
  Az első hitelesített észlelést a Deception-szigetről William Smith és Edward Bransfield brit fókavadászok készítették a Williams nevű hajójukról 1820 januárjában. De az igazi felfedező az amerikai Nathaniel Palmer, aki még ugyanabban az évben két napot töltött a szigeten, és a középső öblöt is feltérképezte. Ő nevezte el "Megtévesztés-szigetnek", mivel kívülről megtévesztően úgy tűnt, mintha egy hagyományos sziget lenne. A következő néhány évben Deception a rövid életű dél-shetlandi fókaszőrme ipar egyik központjává vált. Épült egy világítótorony is akkoriban. Az emberi tevékenység második szakasza a XX. század elején kezdődött, amikor aktív bálnavadászat indult a partjainál. A bálnákat feldolgozás céljából a kikötött feldolgozó hajókhoz kellett vontatni; ezeknek védett horgonyzóhelyre és bőséges édesvízkészletre volt szükségük, ami mindkettő megtalálható a Deceptionön.

 

  1908-ban a brit kormány a Falkland-szigeteki függőségek részévé nyilvánította a szigetet, így az brit ellenőrzés alá került, postai szolgáltatásokat hozott létre, és kinevezte a sziget magisztrátusát és vámtisztviselőjét. A magisztrátusnak kellett biztosítania, hogy a bálnavadász társaságok megfelelő engedélyezési díjakat fizessenek a Falkland-szigeteki kormánynak, és hogy a fogási kvótákat betartsák. 1908-ban temetőt, 1912-ben rádióállomást építettek ide.
  1931 elején a Hektor bálnafeldolgozó üzem végül beszüntette működését, és ezzel a sziget kereskedelmi célú bálnavadászata teljesen megszűnt. A Deception egy évtizedig lakatlan maradt, de 1941-ben a HMS Queen of Bermuda brit segédhadihajó újra felkereste, amely megsemmisítette az bálnaolaj-tartályokat és néhány megmaradt készletet, hogy a németek ne tudják utánpótlásbázisként használni. 1942-ben egy argentin csoport a Primero de Mayo fedélzetén meglátogatta a szigetet, majd táblákat és festett zászlókat hagyott hátra, amelyek argentin területté nyilvánították a helyet; a következő évben egy brit csoport hajóval visszatért, hogy eltávolítsa a táblákat. (Tiszta ovi.)
A II. világháború után több ország is kutatóállomást telepített a szigetre, de a hatvanas évek végén a vulkán ismét kitört, és elpusztította a meglévő tudományos állomásokat, így a sziget ismét több évre elhagyatottá vált.

  Az első kereskedelmi célú sétahajó 1966 januárjában érkezett, azóta is népszerű turisztikai célpont, mivel több pingvinkolóniának ad otthont, valamint a strand homokjába gödröt ásva, meleg fürdőt lehet készíteni. Kétségtelenül menő lehet, de azt hiszem, maradok a Rudasnál.

 

  Másnap reggel ködpárába burkolt sziklacsúcsokhoz értünk, ez már maga a hetedik kontinens, annak is az Antarktisz-félsziget nevű nyúlványának legészakibb pontja. Egy védett öbölben horgonyoztunk le, ahol gleccserek sokasága ömlik a tengerbe, hogy aztán jéghegyek váljanak le belőlük, és induljanak el saját útjukon. Itt a víz nyugodt, kisebb jégtáblák próbálnak egymáshoz tapadni, mintha maguk is fáznának. Kísérteties csend fekszik a tájon, amikor a kapitány közli a hangosbemondón, hogy ismét kinyitják az orrfedélzetet. A fagyos nyugalom egy csapásra szertefoszlik, és zsibongó utasok zaja gázol bele a romantikába. Óriási objektívekkel kalimpálnak önjelölt természetfotósok, és előkerül egy pingvinjelmezes emberke is, aki szinte mágnesként vonzza a szelfibotos vitézeket.
  Ahogy felszáll a köd, előtűnnek a part lankái és milliónyi mozgó pont a barna vulkanikus kőzeten. A távcső beigazolta sejtésemet, pingvinek, ameddig a szem ellát. Hihetetlen mennyiségű totyogó madár a hegyoldalon, a vízparton, és a jégtáblákon. Most kezdem csak igazán felfogni, hol is vagyok.
  A Reménység-öbölből (Hope Bay) kifelé hajózva, emberi élet jeleit vélem felfedezni az egyik kiszögellésen. Házak körvonalai bontakoztak ki a távolban, majd egy egész falu tűnik fel vörösre mázolt faházakkal, és egy helikopter hangárral, amelynek tetejét az argentin lobogó színei ékesítik. Az Esperanza „kutatóállomáson” 40 fő él, tudósok, tanárok, de leginkább katonák és családtagjaik. Argentína nem igazán foglalkozik az ’59-es Antarktisz-egyezménnyel, amely kimondja, hogy a -60. szélességi körtől délre eső szárazföld és jégmező védett terület, amelyen szabad tudományos kutatás folyhat, és ahol megtiltják a katonai tevékenységet. Ehhez képest, egy naszád cirkált az öbölben (gondolom védte a kutatókat). A helyi híradások szerint, az új argentin elnök (a láncfűrészes, kócos) két hete idelátogatott.

 

  Tovább hajózva, megkerültük a félsziget csúcsát, mert állítólag a túloldalon erős a bálnák aktivitása. Összetalálkoztunk itt egy másik hajóval, amiről motoros gumicsónakok rajzottak szét minden irányba, hogy vegzálják szerencsétlen dögöket, mert a turista bálnára fizetett be, akkor prezentálni kell neki. Mi is lehorgonyoztunk egy órára, de még egy nyomorult fókát sem láttunk. Azon merengtem, vajon Greta Thunberg, hogy érezné itt most magát?

 

  Ó, mily nehéz a tengerész élete! Egy súlyos dilemmával kellett megküzdenem ma reggel. Hét órakor hajóztunk be a Charlotte-öbölbe, pont, amikor az első tojásokat üti fel a szakács az étteremben. Most akkor reggeli, vagy a panoráma fotózása? De hát egyszer vagyok az Antarktisznál egy életben… Így hát a reggelit választottam. Annál is inkább, mert a felhőtakaró szakadozni látszott, így később talán tudok végre egy tisztességes fotót lőni. A tájat kezdem megszokni, hó-jég-hó mindenfelé. Néhol előbukkan egy meredek, barna hegyoldal, amin nem tudott megtapadni a hó, de növényzetnek nincsen nyoma. Láttunk viszont bálnákat! Igaz, nem túl közel, és elég komótosan úszkáltak, csak néha bukkant fel a hátuk, de azért több mint a semmi. Később, egy jégtáblán sütkérező fókába is belebotlottunk, de ahogy közelebb értünk hozzá kiderült, szó nincs egyszerű sziesztáról. Ezt a hasán ejtett sebből és a körülötte lévő vérfoltokból következtettem ki.
  A kapitány meglepetés programpontot iktatott be, ahogy monda azért, mert az időjárás megengedi, hogy egy szűkebb átjáróba behajtsunk, ahol van esélyünk gyilkos bálnát (orca) látni. Végül egy közönséges déli-bálna családot sikerült lencsevégre kapni egész közelről. A közönséges elnevezést gondolom azért kapta, mert ordenáré stílusban kommunikál a többi bálnával.
  És még mindig nincs vége a napnak! Egy 180 fokos forduló után, becsorogtunk az eredeti célhoz, a Cuverville-szigethez, ami valójában egy hatalmas monolit, melynek alja egy olyan lankában végződik, ahol pingvinek és fókák is képesek partra evickélni. Szegény jószágok, olyan penetráns bűzben élnek itt, amit emberi orr nehezen visel. A guanóval vastagon borított sziklákon, bambán állnak a hím pingvinek ezrei, és várják az asszonyaikat, mikor térnek vissza a halászatból. A hajónk orra csak száz méterre lehetett a parttól, de ez még mindig sok volt ahhoz, hogy a telefonommal egy közeli képet behozzak, így csak elmesélni tudom, mekkora oroszlánfóka pár henyélt az egyik sziklán. Nagy.

  Utolsó napunk az Antarktiszon hóeséssel indult. Azt mondják erről a földrészről, hogy sivatagi az éghajlata, annyira száraz a levegő. Csak tudnám, hogy akkor hogy alakulhatott ki olyan vastag jégtakaró, ami helyenként meghaladja a háromezer (!) métert is. Kapitányunk, folyamatosan módosítja az útvonaltervet az időjárási viszonyokat figyelembe véve Ha köd van egy csatornában, kikerüljük. Ha egy másik nagy hajó dekkol a kiszemelt öbölben, akkor ejti az ottani látványosságokat, és egy másik helyet választ. Na, nem mintha nem lenne tök mindegy, mindenhol csak hó, jég és szikla. Néhol egy pingvin kolónia, máshol egy fóka, de a negyedik nap után már nem rohanunk fotózni a mellettünk elhaladó jéghegyet. Ekkor hajóztunk be a Neumayer-csatornába, ahol száz méterre megközelítettünk egy félelmetes, függőleges sziklafalat, ami új impulzust adott, hogy magunkra kapjuk a meleg szerkót, és kiálljunk az erkélyre szájat tátani. A hegyoldalt egy gigantikus gleccser követi, majd a következő domb után lankás rész következik, ami alkalmas partraszállásra (csónakból). Természetesen ezt is pingvinek uralják, de feltűnik két kunyhó, és egy argentin zászló. Hát persze… Nekik itt is kutatniuk kell, csak tudnám, mit. Van még valami felfedeznivaló a pingvineken, amit brit tudósok még nem állapítottak meg? A hegy túlsó felén is házakat látni egy öbölben. Na, kik kutatnak ott bőszen? A britek… Rákerestem a Port Lockroy bázisra, és kiderült, több ezer turista látogat el ide évente, hogy feladja képeslapját a világ legdélibb postahivatalából. Jó marketing fogás, bár a megközelítése elég macerás a helynek. Indulnak kisebb kirándulóhajók az argentin Ushuaiából, akik képesek benavigálni az öböl sziklazátonyai között. Kikötni ők sem tudnak, ezért gumicsónakokkal szállítják az utasokat a partra.
Becsületből még lecsorogtunk utazásunk legdélibb pontjára, a Lemaire-csatornához (-65 szélességi fok), de olyan mostoha időjárás fogadott, hogy egy kézifékes fordulóval visszakanyarogtunk Tűzföld irányába. A Palmer Stationt (USA „kutatók”) érintve, masszív hózápor közepette elhagytuk a kontinenst.

Még több fotó itt.

 

Falkland-szigetek

Az Isten háta mögött jóval

Bizonyára sokan emlékeznek még arra, amikor 1982-ben két NATO tagállam egymásnak feszült egy kietlen sziget birtoklása körül kialakult nézeteltérés folytán, ahol néhány halász és birkapásztor élt csupán, ki tudja miért. A katonai junta vezette Argentína úgy gondolta, eljött az idő, hogy rátegyék a kezüket arra a területre, ami valójában sosem volt az övéké, csupán abból a meggondolásból, hogy az ő partjaihoz esik legközelebb (600-700 km). A britek ezt nem hagyhatták; mégis hová vezetne, ha az Egyesült Királyság szigeteit holmi tábornokok csak úgy elvehetnék? Három hónappal később újra Nagy-Britannia lobogója lengett Port Stanley kikötőjében. Ebbe belebukott az argentin vezetés, Margaret Thatcher miniszterelnöknő viszont sosem látott népszerűségre tett szert. A politikusok játszmáiban ugyan több mint kilencszáz szerencsétlen katona esett el, viszont a háború miatt, a szigetcsoport olyan hírnévre tett szert, hogy turisták ezrei zarándokolnak ide, hogy megnézzék a nagy semmit.

  Repülővel csak méregdrágán lehet idejutni Chiléből, a látogatók nagyobbik része óceánjárókon érkezik erre a tájra, hogy meglessen néhány pingvint, bálnát, vagy fókát. A háromezer fős lakosság kilencven százaléka Port Stanleyben él, amit a világ legdélibb fővárosának neveznek, de én még a nagyközség megnevezést is csak jóindulattal aggatnám rá. Az itt élők már régen felhagytak a bálna és fókavadászattal, többségük a turizmusból él, vagy a királyság pénzét költi, mint állami alkalmazott. Merthogy a helyőrségen kívül van itt minden, mint akármelyik angol városban: önkormányzat, rendőrség, tűzoltóság, tengerészet, postahivatal, iskola, óvoda, kórház sőt, még börtön is. Van saját fizetőeszközük is, a falklandi font, de ezt sehol a világon nem fogadják el, gondolom csak érmegyűjtőknek lehet kuriózum.

  Kellemes, nyári 13 fokban és frissítő 80 km/órás szélben indultunk el a kikötőből, hogy felfedezzük a környéket. Számos iroda és magánember kínálja szolgáltatását már a parton, amelyek abban egyeznek meg, hogy mindegyik túlárazott, és gyakorlatilag abból áll, hogy egy terepjáróba tuszkolnak minél több utast, hogy elvigyék őket egy eldugott öbölbe, ahol aztán kedvükre gyönyörködhetnek az állatvilágban. A Falkland-szigeteken állítólag közel egymillió pingvin él, és a világ dolmányos albatroszainak 60%-a, de találkozhatunk oroszlán- vagy elefántfókával is.
  A legnagyobb utaztató, a Penguin Travel kínálja a legkedvezőbb árat, mindössze 20 dollárért elvisz minket egy emeletes buszon (tisztára, mint Londonban) a legközelebbi partokig, ahol a szerencsésebbek találkozhatnak pingvinekkel. Bár ez az összeg nem tűnik soknak, kiszámoltam, ha megtelik a teljes busz, az majdnem félmillió forint bevételt jelent egy oda-vissza húsz kilométeres útért.

  A Gypsy Cove szirtjein szépen kiépített ösvény és orkán erejű szél fogadott. Repestünk az örömtől, amikor a part közelében két delfin uszonyát pillantottuk meg, de mire előbányásztuk a fényképezőgépet, már el is tűntek a habokban. Sehol egy pingvin, és a dolmányos albatrosz is csak akkora látványosság, mint otthon egy varjú (nagy, barna sirály). Ekkor egy hölgyet vettem észre furcsa pózban a földön (eldőlt, mint kocsma előtt a bicikli). Odaléptem, hogy segítsek neki, amikor észrevettem, hogy egy földbe vájt üreget fotóz, ahová néhány rémült Magellán-pingvin menekült be az emberhordák elől.
  Az egy kilométeres sétaút végén, leereszkedtünk a közeli Yorke Bay fehérhomokos „strandjára”, ahol a szél úgy vágta az arcunkba a kvarcszemcséket, mintha ezer tűvel szurkálnának. Láttunk néhány kollégát elszántan gyalogolni a part mentén, keleti irányba, és nyomukba eredtünk. Kitartásunkat siker koronázta, mert két és fél km menetelés után egy kordon állta el az utunkat, mögöttük több tucat szamárpingvin totyogott, és egy királypingvin pár fitogtatta énektudását.

  A visszaúton, a szembeszélben úgy éreztem magam, mint a Delta főcímében azok a sarkvidéki kutatók, akik az elemekkel dacolva gyalogolnak a Déli-sark felé. Az vigasztalt, hogy nekem csak a buszmegállóig kellett túlélnem a megpróbáltatásokat.
  Port Stanley látnivalói közé tartozik még egy templom, egy kis múzeum és egy emlékmű a hősi (brit) halottaknak a Thatcher Drive-on. Egy magasabban fekvő utcát választottunk, vissza a kikötőhöz, de a lenti, takaros házakhoz képest csak lepukkad, szegényes épületek látványa fogadott. Betértünk egy szupermarketbe is, amit meglepően nagyra méreteztek. A választék pazar, ami nem vonatkozik a zöldség-gyümölcs kínálatra, és a pékárujuk is elég csoffadt.
   Továbbra is rejtély számomra, ki választja ezt a sivár helyet otthonául, amikor a brit útlevelükkel élhetnének, mondjuk Southamptonban is, ahol akár húsz fok fölé is felszökik a hőmérséklet olykor.

Még több fotó itt.

Uruguay

Montevideo

Habár Uruguay területre kétszer akkora, mint Magyarország, és a lakosság fele Montevideóban él, ez még mindig nem éri el Budapest lakosainak a számát, hiszen az ország teljes népessége csupán három és félmillió fő. (Csak érdekességképpen: a nagyobbik felük olasz származású.)
   A tizenhárommilliós Buenos Airesből hajón érkeztünk meg a kicsit álmosnak tűnő Montevideo kikötőjébe, városnéző sétánk is innen indult. Az írások szerint, Magellán kötött ki ezen a helyen, 1520-as expedícióján sőt, ő nevezte el a közeli hegyet Montevidinek. Mégsem a felfedezőnek állítottak emlékművet a kikötőben, hanem a nácik egy II. világháborús nehéz cirkálójának, amit a saját kapitánya süllyesztett el, amikor úgy ítélte meg, hogy ez jobb döntés, minthogy a túlerővel közeledő brit flotta kezébe kerüljön a technika.

   Első utunk egy közeli pénzváltóhoz vezetett, mert a nagyobb távolságokat a helyi BKV-val szándékoztuk áthidalni, ahol csak pesót fogad el a buszsofőr. A váltás teljesen európai módon zajlik: hivatalos pénzváltó (és lottóárus) helyiségben, rejtett költségek nélkül, 800 pesót számoltak le 100 dollárért cserébe, ez nagyjából annyi, mintha 10 forintba kerülne a helyi valuta. Örültem, hogy egyszerű lesz az árakat átváltani, mindaddig, amíg meg nem láttuk, mi mennyibe kerül errefelé.
   A Mercado del Puerto 1868-ban nyitotta meg kapuját, eredetileg élelmiszerpiacként. A vasszerkezetes épületben jelenleg éttermek működnek és néhány szuvenírüzlet kirakatában szörnyülködhetünk az árakon. Na, jó ˗ gondoltam ˗ ez itt nagyon turistás környék, biztos itt a központi telephelye a Lehúzó BT-nek, ezért indultunk is tovább a sétálóutcán az óváros központja felé.
   A Palacio Taranco nem régi épület. A XX. század elején emelt palota érdekességét az adja, hogy ugyanaz a francia építész tervezte, aki a párizsi Diadalívet. 1972 óta művészeti múzeum, festmények, szobrok, textilek, dísztárgyak és európai bútorok láthatók benne. Egy kis téren átvágva jutottunk el a Sarandí utcába, amit nevezhetnék a helyi Váci utcának, csak hát nem az. A földön ülő csöves sodorja a rakétát magának (ez itt legális), amott egy néni kéreget (na jó, ilyen nálunk is előfordul), és az elegáns kirakatokat rozsdás rolójú, elhagyatott üzletek szegélyezik. A butikok árait szemlélve, elbizonytalanodtam, hogy vajon, jól számoltam-e a valuta árfolyamot. Egy panamakalap 40-50 ezer (!) Ft. Kata talált magának egy jó kis ruhát potom hatvanezerért, aminek még nem hallott a nevéről sem (és ha ő nem ismer egy márkát, akkor az nincs is).

   Kiértünk egy hangulatos térre, ahol néhányan egy asztalról kínálgatták kézműves termékeiket, mások a méretes platánfák árnyékában adóztak kedvenc időtöltésüknek a maté tea szopókázásnak. A maté egyfajta nemzeti kultusz, hozzátartozik az uruguayi identitáshoz, (bár az argentinok is fogyasztják). A „mate” a tök neve, a teáé (ami úgy néz ki, mint egy zölden szecskázott dohánylevél) yerba, és még a szívószálnak is adtak külön nevet: bombilla. De ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak, a készlet mellé cipelni kell egy termoszban forró vizet, mert a pipaszerűen megtömött csuporból hamar elfogy a nedű, amit folyton után kell tölteni. Nyilván csodás lehet az íze, vagy a szervezetre gyakorolt hatása, ha vállalják az ezzel járó macerát, de azt kell, hogy mondjam, Lipton teához szokott ízlelőbimbóim az első korty után fellázadtak, és visszautasították a szokatlan aromát. Amúgy meg semmilyen frissítő vagy bódító hatása nincs, szóval az egész csak a pózról szól. Egyesek szerint, az összetartozás jelképe is, mert társaságokban közös matéből szürcsölik a lét egymás szájába adva a bombillát. (A Covid meg köszöni szépen.)

    A Plaza Constitución sarkán áll a Catedral Metropolitana, ami kívülről nem tűnik nagynak, de ha belépünk, egy szobrokkal gazdagon díszített, méretes bazilikába csöppenünk. A fő tér viszont nem ez, hanem a néhány sarokra fekvő Plaza Independencia. A régi városfalból megmaradt Puerta de la Ciudadela kapun át jutunk a tágas térre, melynek túlsó végén ott ágaskodik a város jelképe, a Salvo Palace. Az 1928-ban elkészült palota 100 m magasságával rövid ideig Dél-Amerika legmagasabb épülete volt. Eredetileg hotelnek szánták, de ez a terv meghiúsult, végül irodáknak és magánlakásoknak adott helyet. Elvileg egy kis tangó múzeum is van benne, de ezt kihagytuk. A tér másik oldalát az elnöki palota képe uralja, ami jó kontrasztja a letűnt korok építészetének, mondhatnám némi eufemizmussal, de valójában letörném a derekát annak a városépítésznek, aki engedte, hogy itt épüljön fel ez az üvegmonstrum. Na, de az igazi csemege a keleti oldalon álló szocreál irodaház, a bájosan kusza légkondi kiegészítőivel.

    Egy köpésre innen terpeszkedik el a Teatro Solís, Uruguay leghíresebb színháza (1856), amit Juan Díaz de Solís felfedezőről nevezték el, aki az első európaiként lépett a mai Uruguay területére.
   Buszra szálltunk, hogy a város egy másik nevezetességét is lencsevégre kaphassuk. A buszjegyet most 56 pesóért méri a pilóta, és állítólag egy órán át érvényes, korlátlan átszállással.  Sajnos ezt nem tudom megerősíteni, cáfolni viszont annál inkább. A húsz perce vásárolt jegyünkkel elhajtott a következő busz sofőrje. Ott álltam, mint Bálám szamara, spanyol nyelvtudás híján, és csak hallgattam bambán, mit magyaráz hosszasan, amikor látta, hogy egy szavát sem értjük. Angolul egyébként nem beszél itt az utca embere, még a fiatalok sem, csak aki el akar valamit adni a turistáknak. Végül nem voltam hajlandó kifizetni egy újabb jegyet, hanem jól megszívattam azzal, hogy gyalog tettük meg a hátralévő másfél kilométert.

    Palacio Legislativo (Törvényhozó Palota) 1904 és 1925 között épült. A görög-római eklektikát képviselő parlament homlokzatát, belső falait és oszlopait uruguayi márvány borítja. Hogy ettől szebb-e, azt mindenki eldöntheti magának, nekem speciel a carrarai jobban tetszik.
   Az 1913-ban átadott Mercado Agrícola már sokkal inkább emlékeztet vásárcsarnokra, mint a kikötőbéli párja. Bár itt is láttunk turistacsoportokat, azért helyiek is válogattak a zöldségek között. Hanem az árakkal még mindig nem voltam kibékülve. Majdnem minden a duplájába kerül, mint otthon, pedig a lakóházakat vagy a kocsikat nézve, csóróbbak, mint mi. De még a nagy szomszéd, Argentínában is fele akkora árakat tapasztaltam. Aztán rájöttem a közgazdasági összefüggésre: ha egy ország gazdasági állapota hosszú ideje stabil, és a kormányzás kiszámítható, akkor a nemzeti valutába fektetett bizalom is erősödik, vagyis az uruguayi peso felértékelődik a banánköztársaságok, hunták és unortodox kormányok valutáihoz képest.
   Rövid látogatásunk után visszatértünk Argentínába, hogy folytassuk dél-amerikai felfedező utunkat.

Még több fotó itt.