Namíbiáról mit tudsz? Most őszintén!
Én csak annyit tudtam korábban, hogy ott élnek a busmanok, akikre időnként kólásüveg pottyan az égből. Na és persze a Namib-sivatag, amit szerencsére az országról neveztek el, így nem kellett gondolkoznom, hogy melyik földrészen keressem. Na és Botswana? Ha esetleg nézed a National Geografic csatornát, akkor tudod, hogy ott jó sok állat van, de semmi egyéb. Zimbabwéről derengett, hogy a határán van a Viktória-vízesés és most azzal került be hírekbe, hogy Afrika utolsó klasszik diktátora, Mugabe bácsi gondban van, mert hosszú pórázra engedte az asszonyt, aki kezdett a fejére nőni, és nem átallotta magát kijelölni utódnak, ami persze nem tetszett egy-két régi harcostársnak, akik erre csináltak egy jó kis puccsot.
Azt hiszem, ha meg akarunk tudni többet egy régióról és az ott élő emberekről legjobb, ha felkeressük ezeket az országokat. Már a tervezés fázisában kiderül, hogy kevés a szabadságod arra, ha mindent meg szeretnél nézni. Amikor meg ott vagy, leesik az állad, hogy ezt nem gondoltad volna. Nos, én pont így jártam. A legfőbb motivációm az volt, hogy egy jó kis kalandtúrán vegyek részt egy speciálisan felkészített expedíciós járművel, keresztül Afrika déli országain. Aztán amikor ott voltam, nem győztem tátani a számat, mennyi csodálatos hely van a földön, amiről még csak nem is hallottam korábban.
1. nap:
Utazás és egyebek
Mindig elhatározom, hogy a repülőútról nem írok semmit, a kutyát se érdekli, de aztán történik egy-két dolog, amit muszáj szóvá tennem. Emirates légitársasággal mentünk Budapest- Dubai-Johannesburg útvonalon. Tudtam, hogy az emír jó sokat költ a hobbijára, ráadásul ott a konkurencia, Abu Dhabi és a Qatar uralkodói, akik szintén fejükbe vették, hogy az olaj milliárdjaikból átrajzolják a világ repülőtérképét. Nos, a dubai-i illetőségű cég elég jól felszerelt gépparkkal rendelkezik, de az még engem is meglepett, hogy újabban 1500 film közül választhatunk a fedélzeti monitorunk választékából és a szemfüles böngésző hamar kiszúrja, hogy két magyar film is van a kínálatban. (Odafelé a Brazilok, visszaúton a Kincsem című filmet néztem meg, ajánlom mindkettőt.) Ahhoz, hogy filmet nézzünk, persze át kell szenvednünk magunkat néhány reklámon és
promo videón, amiben például egy kaftánban tévéző homár körbevigyorogja a fejét egy táncoló pasi látványán. (15. mp.)
Újdonság volt nekem a sötétedés után a mennyezetre vetített csillagos égbolt effekt is, bár én inkább próbáltam egy kis alvással rövidíteni a hosszú utazást.
A harmadik szakasz a South African Airways járatával már gyorsan ment, így a délutáni órákban megérkeztünk Windhoek-ba, Namíbia fővárosába. A jó hír, hogy nem kellett transzfer járatot igénybe vennünk, mert a járművünk odajött értünk a reptérre.
Több cég is van, aki úgynevezett „overland” utazásokat indít Afrika szerte, mi a Nomad Afrika Adventure expedíciós járművével vágtunk neki a három hetes kalandnak.
A rossz hír, hogy már messziről láttam, ez egy közönséges teherautó hátsókerék meghajtással, amire rábarkácsoltak egy kasznit, aminél az elsődleges cél az volt, elférjenek benne a sátrak, asztalok, kellékek a kempingezéshez és néhány rekesz az utazók csomagjainak. A komfort nem volt igazán szempont a tervezéskor, így aztán a buszból előre vagy hátra kilátni lehetetlen, hogy a légkondi teljes hiányáról már ne is beszéljünk.
Jó tudom, ez Afrika, de azért aki járt már Dél-Afrikában, az tudja, errefelé a színvonal lényegesen magasabb, mint a kontinens belső részein. Ráadásul Namíbia sokban hasonlít déli szomszédjához. Nem csoda, hisz 1990-ig a nagytestvér irányítása alatt állt az ország. A lakosság 8%-át ma is fehérek teszik ki és másik 8% mulatt. Amúgy nincs nagy tömeg, a kilenc magyarországnyi területen mindössze 2,5 millió ember él. (Ebből kb. 30.000 a német, de erről majd később.)
Mai egyetlen, ám annál üdvözítőbb napirendi pontja az első vacsoránk elfogyasztása volt egy menőnek mondható belvárosi étteremben. A várost nézve, mintha nem is Afrikában járnánk. Fényes irodaházak, elegáns üzletek az út mindkét oldalán. Talán csak a NATO szögesdrótok mennyisége jelezte, hogy ez nem Európa, bár az is lehet, hogy itt még tökéletesebben működik a migráns hiszti generálás. Szombat van, az utcák kihaltak, a boltok többsége már zárva. Most tudtam meg, hogy itt szombat, vasárnap nem lehet alkoholt venni a CBA-ban. Durva. Azt hiszem, nem készültem fel elég alaposan Namíbiából.
Hál’ istennek, a tilalom nem vonatkozik a csehókra, így a vacsora mellé mindjárt le is gurítottam két (kis) üveg sört welcome drink gyanánt. Pont olyan, mint a Soproni, csak ez Windhoek. A menüt én inkább kóstolónak mondanám, mint rendes adagnak, plusz a két sör és a jatt hatezer forint volt (egy főre). Na, hát mit mondjak? Nem ez lesz a törzshelyem.
2. nap:
Sátorverés szépségei
Most látom, hogy a járművünk gumijai újra futózottak és már abból sem a legújabbak. A pótkerék helyén pedig egy víztartály figyelt. Érdekes. A sporttáskákat betuszkoltuk a busz végén lévő rekeszekbe, a kézi poggyászt pedig a kalaptartóra. 24 ülés van összesen, abból négy elől, a menetirányra merőlegesen. Hál’ istennek „csak” húszan vagyunk így nem kényszerül bele senki ebbe a béna megoldásba. (Később aztán volt, aki magától odaült, vállalva, hogy a lábát csak a hűtőládára feltéve tudja tartani és még annyit sem lát a tájból, mint a többiek.)
Az első állat, amit meglátunk, egy majom pár békésen gyűjtöget az út mellett. Azt hiszem pávián, de erre nem mernék megesküdni. Az aszfaltút hamar elfogy, de a murvás folytatás elég széles és viszonylag kevés a gödör, úgyhogy a járművünk tartja a 80 km/órás tempót, csak a zaj lett erősebb és persze a por. Na, nem mintha az ablakunk még le lett volna húzva, mert néhány utastársunk (2 db) már korábban hisztizett, hogy leviszi a fejét a huzat és azonnal zárjunk be minden nyílást. Csak emlékeztetőül, Afrikában vagyunk, a hőmérséklet napközben meghaladja a 30 fokot. Tudnám, az ilyen minek jön ide? Fizessen be egy társas útra nyuggerekkel és ott a klímás buszból nézheti a tájat! Na persze, ott meg a légkondi fagyasztaná le az agyát, és azért kellene mindenkinek hozzá alkalmazkodni ahelyett, hogy felvenne valamit magára.
Kora délután érkeztünk meg első sátras szálláshelyünkre. A Namib-sivatag egy nagyon szép, ám szeles arcát mutatta. Gyakorlatilag homokfúvás közepette néztük, ahogy a sofőr srác összerakja a sátrát, mintegy demonstrálva, mi lesz a teendőnk mostantól három héten át, majdnem minden este. A sátor külsőleg hasonlít a Decathlonban is kapható jurta jellegű társára, csak éppen az anyaga katonai teherautó ponyva. Ami a modern sátrakban üvegszálas pálca, az itt dög nehéz acélrúd. Szóval egy kb. 40 kilós cuccot képzeljünk el, ami nagyon el tudja hagyni magát. A sátrakhoz kaptunk fejenként egy fekhelyet, ami egy metró üléshuzattal burkolt szivacs, szintén hadizöldben, hogy jól álcázva legyünk még a ponyván belüli területen is. Látszott, hogy az elsődleges szempont a tartósság volt, ne kelljen minden egyes vendég után új laticelt venni. Amúgy nem volt vészes, a második hétre már sikerült megszoknom.
Volt velünk még egy segítség, aki főzni fog nekünk az utunk során. A hölgyemény első nap sötét kekibe öltözött, kinézett vagy ötvennek, de ma a világoskék pólójában már egy fiatal fruska benyomását keltette. Az igazság valahol a kettő között lehet, mindenesetre megtudtam róla, hogy Zimbabwei és van egy lánya. Mama Soly, merthogy így hívatta magát, neki látott az első ebédünk összedobásához. A busz egy rejtett fiókjából előhúztunk két vasasztalt és egy csomó horgászszéket. A vasasztalokra volt tálalva a hambi és valami saláta, mi pedig az alacsony ülőalkalmasságokon gubbasztva, egy pléhtányérral az ölünkben elfogyasztottuk a kaját. Ekkor még ez nem tűnt olyan vészesnek, de később, amikor már az antilop sztéket kellett elvágni az ölünkben lévő tányéron úgy, hogy ne repüljenek le a szélére helyezett paradicsomok, már nem volt vicces. Az acélbögrék jobb híján a földre kerültek, de hát ki mondta, hogy ez egy kéjutazás?
A „személyzet” harmadik tagja egy Angliában élő lány, aki az idegenvezetőnk volt, intett, hogy elég volt a lazsálásból, ma még vár ránk egy program.
Sesriem-kanyon nincs messze a kempingünktől, rövid buszozás után meg is érkeztünk. Első pillantásra úgy nézett ki a hely, mint egy munkagödör valami építkezésen, de aztán ahogy haladtunk egyre mélyebbre a vájatban, tekintélyes kanyonban találtuk magunkat. Kicsit olyan érzésem volt, mint Petrában, csak itt nincs templom homlokzat faragva a kőfalba.
A visszaúton már láttunk egy-két antilopot és néhány struccot is, amire sofőrünk lelassított, hogy mindenki fotózhasson. (Az utazás vége felé úgy húztunk el az antilop- és gazellacsordák mellett, mintha csak tehenek legelésztek volna az Alföldön.)
A naplemente már a kempingben ért minket, és szinte percek alatt minden sötétségbe borult. A kristálytiszta sivatagi égbolt úgy borult ránk, mint egy planetárium mennyezete. Elképesztően sok csillag jelent meg felettünk, már csak egy méltóságteljesen tovahaladó birodalmi cirkáló hiányzott róla.
Bebújtunk a sátorba és figyelmesen hallgattuk, hogy vajon milyen állat fog megközelíteni minket, merthogy a kemping nem volt bekerítve, de aztán a nagy hallgatózás közben szépen elnyomott az álom.
3. nap:
Buckalakók a dűne peremén
Baromi korán keltünk, mert állítólag a napfelkelte egy homokdűne tetejéről a legszebb. Szerintem meg ez egy baromság, hiszen attól, hogy mi a félhomályban felküzdjük magunkat egy homokbucka tetejére, a napot ugyanúgy egy távoli hegy mögül látjuk felemelkedni, mintha lentről néznék, és nem lenne tele a cipőnk homokkal. Na de, ha már befizettünk erre az útra, szívassuk magunkat a romantikával!
Szerencsére sátorbontással most nem kell bíbelődni, úgyhogy hajnali ötkor már a nemzeti park felé vezető út elején lévő sorompónál állunk és várjuk a negyed hatos kapunyitást, hogy mi legyünk az elsők a dűnénél. Szépen sorakoznak mögöttünk a hasonló buszok és néhány terepjáró, akit már láttunk a kempingben is. Aztán egyszer csak kinyílott a sorompó és megindult a menetoszlop. Csakhogy az út a világ legmagasabb dűnéihez innen még húsz kilométer, ezen a távon még az is megelőzött bennünket, aki akkor ébredt, amikor mi elindultunk.
A dűnék közül kevés látogatható, tábla figyelmeztet erre. Valamiért a 45-ös számú dombot jelölték ki nekünk megmászásra, ami 200 m magas, szemben a rekorder 300 m feletti társaival. Mire a parkolóba értünk, a felajzott embertömeg egymást félrelökve botladozott a bokáig süppedő homokban, mintha ez lenne föld legutolsó napfelkeltéje, aztán minden örök félhomályba borul. A dűne peremén libasorban araszolunk, amikor megérkezik a kínai csoport, akik a meredek oldalon egyensúlyozva elénk kerülnek, hogy aztán a strandpapucsaikkal a képünkbe szórják a felvert homokot. Nesze neked romantika! Hál’ istennek felkelt a nap mielőtt elértük volna a tetőt, ahol már egy zsebkendőnyi hely nem volt, úgyhogy viszonylagos nyugalomban élhettük át az élményt és mi értünk le elsőként.
Innen aztán tovább haladtunk
délre újabb dűnékkel szegélyezett országúton Naukluft Parkba, azon belül is a Deadvlei
nevű helyre. A szürreális festményre hasonlító táj egy valaha volt folyómeder,
cserepesre száradt sós agyaggal az alján, benne feketére száradt fatörzsekkel.
Háttérnek pedig ott emelkedik a Big Daddynek keresztelt vörös homokdűne a maga
350 méteres magasságával.
Ez szép, csak ne jöjjön rá az
emberre a szapora. Van ugyan két
budi a parkolóban, de gyakorlatilag csak
jelzés értékű, ugyanis az egymáshoz kötött faágak között csak az nem lát be,
aki nem akar. Hogy aztán ott milyen látvány fogadja még akkor is, ha nincs bent
senki, mindenkinek a fantáziájára bízom. Nekem leginkább a sok légy ütött
szöget a fejembe. Hogy kerülnek ezek ide? Repkednek az 1600 km hosszú sivatagban,
majd egyszer csak megérzik, hogy szarkupac van délkeletre háromnapi repülési
távolságra és oda mennek dőzsőlni?
Erről a helyről vagy gyalog
tudunk visszamenni a buszunkhoz, vagy bérelünk egy helyi terepjáróst, aki négykerék
meghajtással, laposra leengedett gumikkal könnyen ellavírozik a mély homokban.
Volt ugyan egy Renault Duster, (pont olyan, mint a Dacia) aki elhitte magáról,
hogy terepjáró, de a kísérletezésből az lett, hogy hasig kaparta el magát.
Legjobb, ha már befelé jövet, kialkudjuk a visszaút árát, mert bent a sivatag
közepén van, hogy száz dollárt is elkérnek a négy kilométeres szakaszért a kiszolgáltatott vándortól.
Délután lazulás volt a kempingben, ahol még egy kis medence is volt, de leginkább egy bár, ahol 500 forintnyi petákért mérték a csapolt Windhoek-ot. Épp a hűs nedűvel pótoltam a napközben elvesztett folyadékveszteséget, amikor a plafonról lógó tévé képernyőjén azt látom, hogy sok néger énekel és táncol egy utca közepén. Kérdésemre a csapos elmondta, hogy néhány napos huzavona után, most mondott le Robert Mugabe. Azonnal a buszunkhoz siettem, hogy elújságoljam a hírt vendéglátóinknak, merthogy a sofőrünk és Mama Soly is Zimbabwei. Könny szökött a szemükbe, úgy örültek és izgatottan hívni kezdték az otthoni rokonokat. De jó nekik! Azt hiszem.
4. nap:
Grüß Gott in Namibia
Könnyebben ment a sátorbontás, mint gondoltam. Szerencsére nagy táskája van, nem muszáj olyan passzentosra összehajtogatni. Mindenki serénykedik, a reggeli maradványait is hamar eltüntetjük és az edények elmosva visszakerülnek a busz tároló rekeszeibe. Még az utolsó néhány széket betuszakolom a fakkjába. Jól ki van számolva, éppen csak hogy befér az összes.
Eleve nem vagyok válogatós, de úgy érzem, nem lesz itt gond a kajával. Elegendő mennyiség van kipakolva a terülj-terülj asztalkára, és
Mama Soly ma reggel még egy rántottát is összedobott húszunknak sőt, még egy kis sült bacon is dukált hozzá. Hagytam helyet a desszertnek, mert úgy hírlett, hogy az első pihenőnkön működik egy pékség, ahol messze földön híres almás pitét kínálnak.
Hamarosan elértük a filmbe illő helyet. A nagy puszta közepén egyszer csak egy benzinkút szálláshellyel és kávézóval. A dizájn pedig a köröskörül szanaszét heverő veterán autók roncsai és kaktusz kertek. Ehhez hasonlót csak a Historic 66-os úton láttam Arizonában. Tényleg nagyüzemben tolják a pitét, komoly sor gyűlt össze a pékség pultjánál, de hát a minőség messze elmarad a várttól. Konkrétan majd’ megfulladtam a tésztájától és az almapép sem volt a megszokott, rá kéne állniuk a szabolcsi Jonatánra.
Innen néhány kilométerre, északra, az országút (továbbra is csak döngölt murva) szélén egy hanyagul odavetett bakancs jelezte, hogy itt újabb látnivaló vár ránk. Desert Walking fantázia névvel, egy élelmes vállalkozó turista látványosságot csinált a semmiből. Szerencsére nem kell szó szerint venni a walking-ot, mert a szolgáltatás lényege, hogy teherautó platójára ültetik a szerencsétlen turistát és ki viszik őket a dög melegben mutogatni a birtokot. Miután elfoglaltuk helyünket a platóra szerelt padokon, megjelent Franz, egy korom fekete ember, és bemutatkozott, hogy ő lesz a túrgájdunk.
Ezután beült az összkerék hajtású jármű volánja mögé és elindult egy csapáson a legközelebbi domboldal felé. Közben néha megáll, letép egy
gyomot és megmutatja melyik ehető és melyiktől fogsz megmurdelni két órán belül. Aztán amikor látunk egy
oryxot (nagy kecske) és egy zebrát, akkor kiselőadást tart arról, hogy vadászatuk engedélyezett. Ha saját fogyasztásra ölöd le szegény párát, akkor semmit sem kell tenned az állam felé, de ha eladásra gyilkolászod a kecskéket, akkor adózni kell utána. Rengeteg antilop, gazella, impala féleség él az országban, mindnek külön
neve van sőt, még németül is, (mint a mi vezetőnknek) de erről majd később. Engedtessék meg nekem, hogy következetesen kecskének hívjam az összeset. Kis- és nagy kecske, hosszú-, rövid- és görbe szarvú, ilyen olyan színekben. Őzikétől a szarvasmarha kinézetűig, nem fogom a Brehm lexikont bemagolni.
Aztán amikor egy homokos területre értünk, emberünk lehajolt egy mágnessel a kezében, varázskörök, és WOW, a mágnesre finom vaspor rakódott ki. Hát akkor ezért olyan vörös itt a homok! Ki gondola volna. Megtudjuk még, hogy február óta nem esett itt az eső, ezért a vizet 200 m mély kútból szivattyúzzák, ide már nem elég a szélkerék. Az a néhány fa, amelyik túlélte a sivatagi viszontagságokat, 80 m mélyre lenyúló gyökerekkel rendelkezik. Az egész mutatvány másfél óra, még szerencse, hogy benne volt az út árában, amúgy egy petákot sem ér.
Kötelező fotózkodás a baktérítő táblánál, majd keresztül a
Kuiseb hágón. Na és ha nem lenne elég még a német nevekből, hamarosan megérkezünk Swakopmundba, Namíbia harmadik legnagyobb városába, ahol a 30 ezres német ajkú kisebbség zöme él.
5. nap:
Swakopmund a tájidegen város
1884-ben a bismarcki Németország megirigyelte az angolok gyarmatosítási sikereit a térségben és szép lassan elfoglalta az akkor Délnyugat-Afrika néven emlegetett területet. Mivel ez a vidék gazdag volt gyémánt és arany lelőhelyekben, elkezdtek özönleni a kalandorok. Amikor már több tízezer német migráns kezdett nyomulni, a helyi törzsek fellázadtak és szerencsétlenek nekimentek a lőfegyverrel is felvértezett fehéreknek. Az eredmény 65 ezer herero és 10 ezer nama halott. De ezzel még nincs vége. Egy Lothar von Trotha nevű szász fickó, aki történetesen egy véreskezű tábornok volt, kiadta a parancsot, hogy mérgezzék meg a Kalahári sivatag felé menekülő bennszülött törzsek kútjait és lőparancsot adott ki minden túlélőre, nőket és gyermekeket is beleértve.
Kevesen tudják, hogy a koncentrációs tábor intézménye nem Hitler találmánya. Az első világháború előtt egy szigetre deportálták a maradék őslakosokat, és jobb esetben kényszermunkára fogták őket, de állítólag orvosi kísérleteknek is kitettek némelyeket. Ismerős?
Persze a ma is itt élő leszármazottak minderről semmit sem tehetnek sőt, nagyon sokban hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Itt van például ez a Swakopmund és a közeli Walvis öböl. Olyan
kecók vannak erre, hogy a siófoki Aranypart elszégyellné magát. Takaros épületek mindenhol, ápolt kertek, tiszta utcák, mintha nem is Afrikában járnánk. A széles utcákat befújja a környező dűnékről érkező homok és a legtöbben már nem is tesznek kísérletet arra, hogy felsöpörjék, hanem gereblyével, mintegy japán szárazkertet, kidekorálják. A házak stílusa engem inkább emlékeztet angolra, mint németre, és erős túlzásnak érzem, amit a neten lehet olvasni, hogy „bajor házak a pálmafák alatt”. De az kétségtelenül bizarr, amikor a szuvenír boltban a faragott zsiráfok és elefántok között az eladó hölgy Grüß Gott-tal köszönt.
Látnivaló nem sok, van egy múzeum 600 forintért, olyan is. Egy jó nagy fa móló, ami semmire sem jó, mert hajók kikötésére alkalmatlan viszont ronda. És egy akvárium, de ott meg nem voltunk. És hogy mit lehet akkor itt csinálni? Mindent. Jürgenék annyiféle aktív programlehetőséget kínálnak, hogy győzzön az ember választani. Sok egyéb mellett van csónakos delfin- és fóka les, tevegelés, (ami itt megint csak tájidegen állat) tandemugrás kis repülőből, de a fő attrakció az a quadozás a dűnék között. Erre mi is befizettünk, de restellem nem emlékszem az árára. Felmentem a szervezőcég honlapjára, de ott sem láttam árakat, viszont megtudtam, hogy a kétórás quadozáshoz járt volna egy hideg üdítő. A rohadékok ezt nem közölték velem, ehelyett végignézték, ahogy saját pénzből veszek magamnak üdítőt. Természetesen egy jó hideg Windhoek-ot.
|
A kép jobb oldalán látható kígyó miatt álltunk meg. |
Többnyire automata négykerekűik vannak, de található a választékukban egy nagyobb teljesítményű, manuális váltóval. Mivel van egy kis tapasztalatom, én inkább ezt választottam. Csakhogy a rend az, hogy egy vezető mögött haladunk szépen libasorban, hogy ne tapossuk szét a környezetet. (Mi van? A homokdűnét? Amit holnapra már átrendez a szél?) A vezető persze a sorban leggyengébb versenyzőhöz igazítja a tempót, így aztán az ötsebességes quadomon nem tudtam kettesnél feljebb váltani. A motorozás egy pontján megálltunk egy magasabb dűne peremén, és itt a vállalkozó szelleműek
lecsúszhattak a meredek lejtőn egy erre a célra felvaxolt furnérlemezen. Aztán visszabaktathattak gyalog, fel a dűne tetejéig. Kettőnél többet senkinek nem volt kedve
csúszkálni. Innen aztán vissza a bázisra. Gondoltam ugyanazon az útvonalon, ahol idefelé haladtunk, de nem. Miután pár gyengébb láncszem ott maradt szánkózni, (bocsánat, sandboard-ozni) vezetőnk gondolt egyet, és levágta az utat egy siratófal felé, ahol konkrétan inkább zuhantunk, mint gurultunk.
Estére visszatértünk a szállodánkhoz, ami megér egy gondolatot. Az épület valójában egy sport komplexum, ami áll egy több funkciós, emeletes épületből és egy rohadt nagy könnyűszerkezetes sportcsarnokból, amelyek egy egységet képeznek. Ebben a műszaki megoldásban az a szokatlan, hogy a harmadik emeleten lévő szálloda szobáinak
ablaka egyenesen a tornaterembe nézett. És ezzel még nincs vége. Nézegettem a fiatalokat, hogy milyen sportot űznek a számtalan
pálya egyikén, amikor észrevettem, hogy leghátul hokiznak a srácok. Úgy értem jégkorongoznak, és igazi jégen!
Bocsánat, ez itt nem Afrika a baktérítő és az egyenlítő között?
6. nap:
Spitzkoppe az afrikai Matternhorn
A tegnapi kudu szték vagy a wiener snitzel megfeküdhette a gyomromat, de az is lehet, hogy nem akaródzik megint sátrazni a kényelmes szállodai ágyikó után. Pedig ma egy újabb természeti szépség vár ránk, a Spitzkoppe gránitsziklái. A síkságból előtüremkedő hegylánc legmagasabb pontja 1784 m és 120 millió éve koptatja az erózió.
Amikor készültem az útra, nézegettem a műhold felvételeket, hogy is néz ki a környék, és egy érdekes hegyláncra bukkantam a környéken, ami egy telt néger ajakra emlékeztet.
De ennél van durvább is.
Katt ide! Csoda, ha felfokozott várakozással nézek elébe a mai napnak?
Ahogy távolodtunk az óceánparttól a falvak képe minden átmenet nélkül átváltott autentikus afrikaira. A takaros házakat felváltotta a sárkunyhó és a bádog viskó. Mindössze száz kilométer út várt ránk, közben betértünk egy direkt az erre járó turisták miatt épített piacszerűségbe, ahol leginkább a környéken bányászott kövek és kristályok tették ki az árukészlet zömét. Többsége elegánsan becsomagolva poliuretán tálcácskára, mint amilyenre nálunk a brindza túrót teszik. A bejáratnál egy tábla hirdeti, hogy német segélyből épült a piac és a hozzá tartozó mellékhelyiségek. Ez utóbbit ki is próbáltuk és a bejáratnál álló nyolc év körüli lányka kezébe nyomtam a tíz namíb dollárt fizetség fejében, ami az előírt tarifa többszöröse. Aztán amíg a kezemet mostam az épület előtti érdekes
szerkezetnél, odajött egy süket-néma öregasszony és hangosan pörölt a megszeppent kislánnyal. Nem értettem, hogy mit gagyog, de egyszer csak odajött hozzám, hogy fizessem ki a klotyó tarifáját. Elmagyaráztam neki, hogy ezt már megtettem, és hogy mi fog történni, ha tovább egzecíroztatja szegény gyereket.
Spitzkoppe tényleg nagy durranás. Így gondolhatta Stanley Kubrick is, aki itt forgatta a 2001: Űrodüsszeia című filmét. Vadregényes és elhagyatott, legalább is, amikor mi megérkeztünk egy teremtett lélek nem volt a kempingben, ami gyakorlatilag körülöleli a fél hegyláncot. Itt már szögesdrót és nagyfeszültségű kerítés véd minket, de gyanítom, hogy nem annyira az állatok, mint inkább a közelben elszórt települések miatt. Sátortábor olyan helyen, hogy behalsz.
Nem említettem még, de ezek a nomád kempingek azért mindenhol fel vannak szerelve angol WC-vel és még papír is van mindegyikben. Nem akarok már megint a sörrel jönni, de amikor ezen a világvége helyen, előhűtött korsóból kortyolgatva
merülsz el a táj szépségében, az jól mutatja, Namíbia mennyire fel van készülve az utazókra.
Ebéd után egy helyi
vezetővel túrára indultunk, melynek végpontja az egyik csúcson lévő busman
barlangrajzok megtekintése volt. A meredek sziklaoldalban egy láncból készült
korlát segít a feljutásban, de a talaj is jól tapad, bárki fel tud kapaszkodni. A sziklarajzok okoztak némi csalódást, mert két vagy három állat volt mindössze felkarcolva, melynek kora kétszáz év körül lehetett. Miközben a srác próbálta nekünk eladni a semmit és kattogós busman hangokkal igyekezett lekötni a figyelmünket, elgondolkodtam azon, hogy Afrikában, az emberiség bölcsőjének nevezett kontinensen, tényleg ez a legnagyobb durranás, amit emberi kéz alkotott? Miért van az, hogy az északi, arab részeket leszámítva, a fekete kontinensen nem épült semmi akkor, amikor az inkák tonnás sziklákból építettek erődítményeket, a kínaiak cserép hadsereggel temették el uralkodóikat, hogy Európát már ne is említsem, ahol Dunát lehet rekeszteni a közép- és ókori műemlékekből? A fekete népcsoportok miért nem fejlődtek együtt a világgal? Miért nem alakultak ki birodalmak? Többségük a mai napig megmaradt a gyűjtögető életmódnál. Elvétve lehet látni állattenyésztést, (kecske legel a pusztában) de bicskanyitogató, hogy mennyire nem művelik meg a földet ott sem, ahol minden feltétel adott lenne. Gondolatjel bezárva.
Egy újabb sziklaképződményt látogatunk meg, ahonnan legszebb a naplemente. Tessék, már megint! Mit kell azt a nyomorult égitestet folyton bámulni? Itt aztán van minden, ami egy képeslapra kell. Természetes
boltív, óriás
kőgolyók egymásra pakolva, mintha egy gigantikus műalkotás részei lennének. Végül a nap is lemegy és sötétben botorkálunk vissza a sátrainkhoz. Mama Soly zimbabwei vacsorával kedveskedik, ami grillezett oryx húsból és valami puliszkaszerű pépből áll mogyorós káposztával. Pont jó így lefekvés előtt.
7. nap:
Himba nőnek himbálódzik
Tovább haladtunk északnak a himbák földje felé. Ez a törzs csak Angolában és Namíbiában él és arról híresek, hogy több százéves hagyományaikat megőrizve ma is úgy élnek, mint elődeik. De leginkább a külsőségek, amik szembeötlenek. Félmeztelen
nők, ágyékkötőben rohangászó
lurkók és rengeteg vörös
festék a hajon, bőrön. Megvan?
Négyszáz kilométert haladtunk, közben a táj szavannában váltott. Többnyire inkább bokrokat lehetet látni, mint fákat és a fűcsomó is ritka kincs még errefelé, de a kecskék után megjelentek az első zsiráfok is (
hosszú nyakú kecske).
Outjo kempingje igazi paradicsom. Fű van a sátrunk alatt. Igazi fű, végre nem kell nyelnünk a port. Medence, hideg sör, mosolygós pultos lányok és hasít a wi-fi. Mi kell még?
8. nap:
Etosha, Etosha, de csodás
Outjo főútján van egy InterSpar. Ez nem metafora, tényleg egy hatalmas
Spar üzletbe töltöttük fel a fogytán lévő vízkészletünket. Pont olyannak kell elképzelni, mint itthon, csak sokkal gusztább
zöldséges osztállyal. Háromféle színben pompázott a mini patisszon, életemben nem láttam még ilyet. Végig mentünk a sorok közt, hogy rátaláljunk a helyi Off-ra, ugyanis az otthoni szúnyogirtók szart sem érnek itt. Eközben olyan dolgokat fedeztem fel, mint modenai balzsamecet, emiliai Lambrusco igaz, ujjnyi vastagon állt a kupakon a por, nem sokat adhatnak el belőle. A sörös hűtő, legnagyobb megrökönyödésemre le volt láncolva és egy tábla hirdette, hogy délelőtt nem árulnak alkoholos italokat. Tisztára mint nálunk a komcsi időben. Aztán jobban megnéztem a
táblát, és akkor látom, hogy egy után nincs pia. Ennek aztán végképp nincs értelme. Be kellett érnem egy
Farmdudlerrel, ami osztrák rokonához képest egész iható. Vásárló alig, azok is leginkább turisták. A helyi lakosok csak egy-egy elengedhetetlen élelmiszerért ugranak be, és a kijáratnál mindegyiknek ellenőrzik a szatyrát. Én is kinyitom a szekusnak a zacskót, de int, hogy menjek, fehér embert pozitívan diszkriminálják. Amíg nem indultunk tovább, beültem a szemben lévő, atom elegáns pékség kávézójába egy Lavazza presszókávét szürcsölni croissant-nal. Itt is dübörög a net, nejem gyorsan végighívja az otthoniakat, természetesen
ingyen.
Még délelőtt elértük az Etosha Nemzeti Parkot, ami Afrika leggazdagabb vadvilággal rendelkező természetvédelmi területeként hirdeti magát. És tényleg, egyre több állatot látni. Elkezdtem jegyzetelni, (
zebra,
mongúz,
gnú,
strucc,
túzok,
zsiráf, 1 db
elefánt,
sakál,
oroszlán és vagy ötféle
kecske) Az esős évszak tolódik, tök száraz minden, ezért az állatok kénytelenek mind az
itatóhoz nyomulni, így aztán csodálatos felvételeket lehet készíteni a vadvilágról. Az ember tisztára egy Nat Geo filmben érzi magát azzal a különbséggel, hogy itt nincs narrátor, aki izgalmas történetté gyúrja össze a különböző helyeken és időben felvett, amúgy tök átlagos vágóképeket.
|
Este összegyűlnek a tárborlakók itatót vizslatni |
Ha a térképre nézünk, egy óriási tó terpeszkedik a park északi részén, nos ez valójában 5000 nm kiszáradt, sós tómeder, ahol
semmi néznivaló nincs, továbbra is a bozótosban, kijelölt utakon „vadászunk” újabb állatok reményében.
A nemzeti parkban három táborhely van, mind állami kézben. Ma a nyugati végében lévő Okaukuejo kemping és bungaló bázison ütöttünk tanyát. Újból minden poros és dög meleg van, de legalább van egy jó kis
medencéjük. A fő attrakció viszont egy másik
medence, ami ugyanúgy mesterséges, csak a kerítésen kívül található és
orrszarvú fürdik benne, legalábbis ma éjjel, a mi tiszteletünkre.
9. nap:
Gepárd vs. Bambi
A mai nap fullba nyomtuk a szafarit. A rengeteg kecske és zebra közt alig vártuk, hogy megpillantsunk egy újabb állatot, és íme, az egyik vécézésre alkalmas helyen ott állt két panda. Halál komoly. Mindkét pandán svájci rendszám volt és öten utaztak a két autóban (4 fiú, 1 lány). Beszédbe elegyedtem velük, és kiderült, már június óta úton vannak, és átvágtak teljes Kelet-Afrikán. Cél természetesen Cape Town, de hogy ott mit kezdenek a két öreg Fiattal, azt nem tudom, mert az ésszerű az lenne, ha odaajándékoznák a szegényeknek, viszont a kocsik oldalán sorakozó
zászlók arról árulkodtak, hogy ezekkel a romokkal már bejárták fél Szovjetuniót és most meg itt vannak vele.
Már-már kezdett uncsi lenni a nap, amikor hirtelen gepárdokat vettünk észre a távolban hűsölni egy fa alatt. Előkerültek a távcsövek és teleobjektívek. Mi figyeltük őket, ők minket. Majd az egyik cica komótosan felállt és elkezdett ballagni, mint akinek elege van abból, hogy kirakati bábú legyen. De a ballagásból egyszer csak félelmetes roham lett, mert úgy gondolta, ha már egyszer feltápászkodott, akkor elharapja egy arra járó kecske torkát. A jelenet messze zajlott, inkább csak a porfelhő jelezte, hogy komoly dráma zajlik, és hogy a gida túlélte, csak onnan tudjuk, hogy a gepárd lógó orral sétált vissza a fa alá kipihenni a próbálkozás fáradalmait.
Még egy érdekességet jegyeztem fel erre a napra. Van egy pont, ahol néhány száz méterre beengednek kocsival a sós tómeder területére, hogy aztán ott lehessen fényképezni a nagy
semmit, de gondosan levert
cölöpök jelzik, hogy a kijelölt utat ne hagyd el, és terepjáróddal ne túrd össze a tájat. Őrrel eddig sehol sem találkoztunk, csak figyelmeztető táblákkal, hogy a renitenseknek bírsággal kell számolniuk. Viszont itt megjelent a fejünk felett egy jókora drón. Először azt hittem, hogy valamelyik turista játszik vele, de senkinél nem láttam távirányítót. Aztán a drón, miután jól körbepásztázta a terepet, nagy zúgás közepette távozott a bozótos part irányába. Csak arra tudok gondolni, hogy talán ezt a modern technikát vetik be a parkőrök, de lehet, hogy túlkombinálom a dolgot.
Délután volt még egy dokumentumfilmbe illő látvány. Az út mellett, szinte karnyújtásnyira, egy többnapos zsiráftetemen lakmározott néhány jól megtermett keselyű. Kattogtak a fényképezőgépek, amikor észrevettem, hogy egy magányos hiéna közeledik. Na mondom, most meglátjuk, hogy ki itt a góré! A féltucat keselyű vajon betojik-e egy darab foltos
hiénától? Betojtak. Úgy reppentek fel a fa
tetejére, mintha egy egész falka jött volna a döghúsra.
|
Kegyetlen hely a vadon egy ilyen teremtésnek. Damara dik dik (mini kecske) |
A mai kempingünket elneveztem hangya kempingnek a sok termeszvár miatt. Csak azt nem értem, miért nem a váraikban kavarnak a kis rohadékok, miért kell nekik pont az én sátram körül tobzódni?
Természetesen itt is volt állatitató, el is sétáltunk oda alkonyatkor, és mindenki nagy örömére egy oroszlán jelent meg, hogy oltsa a szomját. Negyedóra oroszlánozás után kezdtem kapiskálni, hogy ennek a nősténynek nem akaródzik innen elmenni, és addig, amíg ott döglik, ide más állat be nem teszi a lábát. Ezért hát mi is elmentünk az emberitatóba, hogy enyhítsük a szomjunkat. Egy korsó 600 Ft. Korrekt ár, ha azt vesszük, hogy bármennyit kérhetnének, mivel a legközelebbi kocsma több mint száz kilométerre van.
10. nap:
600 km zötykölődés.
Természetesen hajnalban kelés, sötétben sátorbontás, ölben reggelizés a kis horgászszéken, mindez azért, mert 600 km vár ma ránk. Ez persze nem azt jelenti, hogy erre a napra ne lenne néhány kritikai megjegyzésem. Mindjárt itt vannak ezek a hajnali kelések. Még amikor a napfelkeltére hivatkoztak megértem, de csak azért elindulni sötétben, hogy világosban érkezzünk meg, nem túl meggyőző. Ráadásul kiderült, hogy az út zöme aszfaltozott pályán zajlik, és mivel nincsenek lakott területek a 80 km/h csúcstempó az majdnem megfelel az átlagsebességnek is. Mindössze a pisi szünetek és egy bevásárlás növelte a menetidőt.
Runduban, az angolai határnál egy újabb hipermarketet ismerhettünk meg. Itt is csacsogott, ragyogott minden, és itt már jó sok fekete is őgyelgett a polcok között. Csakhogy ezek nem vásárlók voltak, hanem biztonsági őrök. Gyakorlatilag minden gondola mellé jutott egy figyelő ember. Ha hozzá adjuk a takarító személyzetet, és az eladókat, pénztárosokat, bizony ez a Shoprite az egyik legnagyobb munkáltató lehet a városban. Márpedig az nagy szó, mert üzemeket nemigen láttam az utunk során. Az hagyján, de itt, az Okavango partján, ahol már sokkal zöldebb minden, az ember joggal várja el, hogy megműveljék a földet, de nem. És nemcsak hogy nagyüzemi gazdálkodást nem láttam, de a vityillók udvarait is felveri a dudva. Elhiszem, hogy nehéz a folyó vizét odacipelni száraz évszakban, de azért én biztos termesztenék egy kis zöldséget, ha már úgyis csak ott ülök egész nap a porban. Vagy mondjuk egy facsemetét, aminek ehető a gyümölcse, aztán az elvan évekig. Max egy-egy kecske legelészik a portákon, ez minden, amit a jövőbe fektet egy átlag fekete afrikai.
Látszik, hogy közel a víz, egyre több a
falu, és ezek már igazi afrikai falvak, sárból tapasztott vagy guberált bádoglemezekből tákolt házikókkal. Egy helyen épp félpályás útlezárás volt, amit jelzőlámpa szabályozott. Ennek ellenére három munkás őrizte a lámpát. Egy lengetett az autóknak, ha esetleg nem vették volna észre, hogy már zöldre váltott a lámpa, egy walkie-talkiezott, gondolom a másik lámpánál állónak, és egy meg vigyázott az előző kettőre. De a benzinkútnál is külön ember volt, aki lógatta a csövet a tankba, és egy másik, akinél fizetni lehetett a 230 forintos gázolaj árát.
A
kempingünk is az Okavango
partján volt, nem messze a Popa vízeséstől, ami inkább csak egy vízlépcső a széles folyón. Szerencsére a sátorhelyünket egy meredek partszakasz választotta el a folyó szélétől, mert amúgy egy figyelmeztető
tábla is jelezte, hogy a környéken nem ritka a krokodil. Ehhez képest hajnalban
víziló röfögésre riadtunk fel. Megismertem a dagadék jellegzetes röhögő hangját és eszembe jutott az a statisztika, hogy a világon a második legtöbb emberhalált okozó állat pont a víziló. Az első a moszkitó, a kezeletlen maláriafertőzések miatt. Márpedig ez itt nem gyerekjáték, az Okavango deltája különösen fertőzött, már el is kezdtük szedni a Malarone-t, mert itt elég sok napot töltünk majd.
De ezt a következő bejegyzésben olvashatod, mert a delta már
Botswana területén fekszik.