Az overland utazás első tíz napját itt olvasatod el.
11. nap: Folyó a semmibe
Az afrikai országokban mindig kalandos egy határátkelés. Volt, hogy fél napot is szobroztam Nyugat-Szahara és Mauritánia határán egy rohadt pecsétért, de a legdurvább a szenegáli határ volt egész életemben. Ehhez képest Namíbiából úgy léptünk át Botswanába, mint mondjuk USA-ból Kanadába. Na jó, azért nem, mert itt ki kell mindenkinek szállni a járműből és egy ablakhoz fáradni, ahol kedélyesen (egymással) csevegő hivatalnokok gépiesen ütötték be a bélyegzőt, és persze itt is van kis cetli az adatainkkal, ami elmaradhatatlan szívatás minden fejlődő országban. A teljes kompániának nem tartott az egész procedúra húsz percnél tovább. Ebbe nem számoltam bele azt a fél órát, amit még reggel az élelmiszerek eldugdosásával töltöttünk, mert azzal ijesztgettek, hogy itt még az almádat is elkobozzák. Sosem értettem ezt a hisztit. Még egy szigetországnál hagyján, ott talán van valami értelme, de a fertőzés ezer más úton is be tud jutni. A legkevésbé valószínű, hogy az én Gyulaimtól fog kipusztulni a szavanna, minden esetre bedugtam a zoknik közé.
Nem azért, hogy dicsekedjek, (na jó, de) gondolatban pezsgőt bontottam (a valóságban egy langyos ásványvizet) annak tiszteletére, hogy ezennel a századik országot volt szerencsém meglátogatni. Persze nem mintha számolnám.
Mindjárt az első faluban megálltunk alapanyagért az ebédhez, mert kísérőnk és szakácsnőnk hagyta leapadni a készleteket arra az esetre, ha tényleg elkoboznák a kajákat. Az itteni ABC-ben is volt minden, de ez közel sem volt olyan puccos, mint a namíbiai Spar és a választék is sokkal szerényebb. Nem úgy a szomszéd kínai üzletben, ahol aztán tényleg volt minden a makimajomtól az atombombáig. Nekem a kedvencem a petroleum jelly néven forgalmazott arckrém volt.
Botswana 80%-át a Kalahári-medence foglalja el, az ország déli részére nagyon kevés csapadék jut, ezt a részt a Kalahári-sivatag foglalja el. A nagy folyók az ország északi és keleti felén találhatók, ezen a területen alakult ki a nagy területet elfoglaló Okavango-delta mocsárvilága, ahol elképesztően gazdag állatvilág található, ezért is jöttünk ide mi.
Az Okavangoról azt kell tudni, hogy Afrika déli részének negyedik legnagyobb folyója nem az óceánba torkollik, hanem felszívódik a Kalahári-sivatagban. Az évente mintegy 11 milliárd m³ vizet 15.000 km2-en teríti szét a delta, hogy aztán végleg eltűnjön az utolsó csepp is.
 |
| Az "ágyunkat" külön kocsi vitte. |
Egy darabig még a buszunkkal tudtunk haladni aszfalt úton, aminek érdekessége az volt, hogy a fekvőrendőr itt negatív, vagyis egy lövészárkot ásnak keresztbe az úton, hogy még ne is legyen látható messziről. Később aztán terepjárókra szálltunk, mert a delta süppedő homokos környezetében hamar elkapar egy hagyományos teherautó hajtás. De még a terepjáró is. A tag, aki nyilván régóta vezet a környéken, nem hallotta még azt a mondást, hogy a terepjárós legjobb barátja a lendület. Gondolom a mi veseköveinket óvandó, haladt lassan, de ez mély homokban nem jó ötlet, el is akadtunk. A difizár kapcsolásához viszont ki kellett szállnia és egy hosszú pajszerrel buzerálnia valamit a kocsi alatt, de működött. Kis tolatás és újabb lendületvétel után, sikerrel vettük az akadályt. Gondolom erre nincsenek ragadozók, mert tehenek legelésztek őrizetlenül a környéken. Termeszvárak itt elérték a négy-öt méteres magasságot is.
Végül aztán megérkeztünk újabb szálláshelyünkre, ami az egyik mellékág tóvá szélesedett partján volt. Hangulatos kis kemping meleg vizes zuhanyzóval és kulturált klotyóval. De ami igazán varázslatossá tette, az a lobby-étterem-recepció-bár funkciójú, faszerkezetes, sátorponyva fedelű óriás jurta a parton. Egy idősebb házaspár vezette a létesítményt és megengedték, hogy itt fogyaszthassuk el a vacsoránkat, végre nem kell egy stokin kuporodva kajálni. Na persze ez nekik is jó biznisz, mert a hűtött ital fogyott rendesen a nagy melegben. Sőt, a rendszer az volt, hogy strigulát húztak egy kockás füzetbe a fogyasztás után, és csak távozáskor kellett kifizetni. Cseles, olyan, mint a kártyás vásárlás, nem annyira érzi az ember a költekezés súlyát, mint amikor a papír bankókat kell leszámolnia egymás után.
A hely nem egyszerű kemping, vannak jól felszerelt bungalói is, tóra néző terasszal, valamint csomó fakultációs lehetőség. Mindjárt be is fizettünk (strigula a füzetbe) egy éjszakai krokodil lesre, ami csak 2500,- Ft. volt fejenként. Olcsó húsnak persze ezúttal is híg volt a leve. Annyi a program, hogy alkonyat után beülünk egy tízszemélyes motorcsónakba és kifutunk a tóra. A kapitány erős reflektorral pásztázza a nádas szélét és messziről keresi a krokodilokat. (A szemük a macskákéhoz hasonlóan visszaveri a fénysugarakat.) Persze még egy hüllő sem annyira idióta, hogy ezek után ne bújna le a víz alá. Egy szó mint száz, a közel egyórás csónakázás után nem sikerült egyetlen valamirevaló krokit sem látnunk, be kellett érnünk néhány felreppenő madárral. A vége felé a fickó aztán megállt a nádas szélén, és rövid matatás után előrántott egy bébi krokodilt, nagy megelégedésére az összegyűlteknek. Na persze! A tök sötétben kiszúrt egy harminc centis állatot, miközben az anyukáját sehol nem láttuk, mi? Állítom, hogy egy megjelölt helyen ki volt kötözve a jószág, hogy legalább valamit tudjon mutatni nekünk a pénzünkért. Bravó!
Viszont volt saját éjszakai állatos kalandunk ingyé. A sátrunkhoz visszamenet egy erős huhogás ijesztett meg. A hang irányába fordítottam a zseblámpát és egy nagy bagoly nézett velünk farkasszemet (hogy ezt a képzavart használjam). Gondoltam ezt a nagy madarat csak meg kéne örökítenünk egy fotón, de amíg a nejem elővette a gépet, szerencsétlen szárnyas elunta, hogy folyamatosan pofán világítom és nekiiramodott, egyenesen felénk. Sikerült majdnem összefosni magam a brutális vérbagolytól, de szerencsére nem csapott le ránk. Ezek után már csak a majmokat kellett elkergetni a sátor környékéről és nyugovóra térhettünk.
12. nap: Földön, vízen, levegőben.
Noé bárkájának madár szekciójában ébredtünk. Ahogy pirkadni kezdett, az összes szárnyas úgy érezte, hogy neki csipogni, huhogni, kelepelni, és károgni kell. De legalább víziló nem jött ki legelészni a sátrunkhoz, ez megnyugtató, mert még egy éjszakát itt fogunk tölteni. A majmok sem vitték el az éjszaka száradni kiakasztott fürdőgatyámat, úgy látszik nagy volt nekik a méret.
Délelőtt mokoro túrán voltunk. A mokoro egy fatörzsből, kézzel kivájt és megformált hosszúkás csónak helyi elnevezése, eredetileg. Jelen esetben azonban, egy műgyanta alapú kenu, amit igyekeztek mokoro formájúra alkotni a tradíciók kedvéért. Kétségtelen, hogy a keskeny mocsári ösvényeken praktikusabb ez a fazon, mint egy ladiké, cserébe viszont eléggé instabil, és ami a legnagyobb baja, hogy csak derékszögben kinyújtott lábbal lehet benne ülni. Nekem az ötödik perctől már zsibbadt mindenem, negyedóra után pedig már elhaltak a testrészeim deréktól lefelé.
Ketten ültünk egy hajóban, valamint egy helyi erő, aki állva, egy hosszú farúddal toszogatta előre a járgányt. Spéci nádasban haladtunk előre a fél méter széles folyócskán, a növényzet teteje bojtos volt, mint egy óriási mákvirág. Egy tisztásra kiérve bevártuk az összes csónakot, hogy a helyi vezetőnk mutasson egy-két okosságot. Többek között azzal kápráztatta el az egybegyűlteket, hogy kivett egy vízililiomot, olyat, mint amit Hévízen is láthatunk, majd megpucolta a gyökerét mintha csak egy fehérrépa lenne, és jóízűen falatozni kezdett. Majd egy újabb szeletet kanyarított le belőle, gondosan leöblítette az Okavango-mocsár vizével és felém nyújtotta, hogy kóstoljam meg. Kíváncsiságom erősebb volt az életösztönömnél, ezért bekaptam a falatot, aztán a feleségem tekintetéről jutott csak eszembe, hogy talán ezt nem kellett volna. Az olvastam ki belőle, hogy Drágám te normális vagy? Próbáltam őt nyugtatni, hogy a mi kapitányunk is az előbb ivott egy jóízűt a folyóból, de láttam rajta, hogy ez nem hatja meg.
Már épp azon gondolkoztam, hogy a vízbe vetem magam a fájdalomtól, amikor végre kikötöttünk egy masszívabb területnél. Sikerült valahogy kikászálódnom, de percekig tartott, míg a véráramlás lehetővé tette a járást. Innen ugyanis egy úgynevezett kaka-túrára indultunk. Csak a végén derült ki számomra, hogy azért hívják így, mert semmi látnivaló nincs, néhány kupac elefánt ürüléken kívül. A felégetett tarlón bukdácsolva nem láttunk egyetlen állatot sem és a közelben álló magányos fáról kiderült, hogy semmire sem jó a gyümölcse. Pedig nagyon vicces, úgy néz ki, mintha téliszalámik lógnának egy nagy platánfáról.
Hál’ istennek a visszafele utunk valamivel gyorsabb volt, de a túra teljes időtartama így is elérte a két órát. Gondoltam, ha visszaérünk, beszólok a tulajéknak, hogy gondolják újra ezt a fakultációt, bőven elég ebből egy óra is. Aztán mégsem ezzel voltam elfoglalva, hanem hogy szerezzek egy harmadik utast a helikopterezéshez. Ugyanis ez a dél-afrikai házaspár nem kispályás játékosok, még egy helikoptert is fenntartottak arra az esetre, ha valaki felülről szeretne rácsodálkozni a delta gazdag élővilágára. Az ajtó nélküli kis légi járgány három személyes volt és 525 dollárért szállt fel egy félórára. Végül sikerült találnunk egy harmadik utast, (szerencsére nem nyolcadikat) így fejenként megúsztuk 50 ezer forint alatt a mutatványt.
Az újzélandi származású pilótánkban azt a fickót véltem felfedezni, aki tegnap egész este vedelte a sört a bárpultnál, de felszállás után hamar kiderült, hogy ha józan, ha nem, a gépet biztonságosan uralja, és ami a fő, tudja merre tanyáznak a vadak. Sok szép légi felvételt lőttünk elefántokról, vízilovakról és persze egy csomó kecskéről, akik nem is tudják, milyen jó dolguk van itt, ahol minden zöld, ahová csak harapnak, ráadásul oroszlánoktól sem kell tartaniuk (legfeljebb egy krokodil kapja el a torkukat olykor). Még elefánt harcot is láttunk, ahol két hím próbálta eldönteni kié legyen a csaj.
Nagy élmény volt, egyszer ezt is ki kellett próbálni.
13. nap: Marha őriz marhát.
Egy teherautó platóján elhagytuk a gyönyörű táborhelyünket és kikecmeregtünk a homokos, mocsaras vidékről vissza, a buszunkhoz. Eközben megfigyelhettük a helyi állattartás pikantériájit. Hiába a sok mellékág és tó, néhány marha, nem volt hajlandó odáig elballagni, hanem egy nagy pocsolyában állva szürcsölgette a barnás színezetű vizet. Az egyik, miközben elől ivott serényen, (Figyelj!) hátul meg eresztette bele a sárgát. Nem véletlenül hívják marhának. De ennél volt durvább. Volt olyan pocsolya, ahol egy elhullott marhatetem feküdt a vízbe lógva, miközben még élő haverjai vidáman lefetyelték a vizet a pocsolya másik oldalán. Jó, szegényeknek nincs annyi agya, hogy tudja, ez nem hasznos. Na de a pásztor, vagy kitudja milyen minőségű ember a közelben, egykedvű nyugalommal bámulta mindezt, nem törődve a fertőzés lehetőségével. Elképesztő.
Ismét a Rainbow River Lodge udvarán vertük fel sátrainkat, ahol egy tábla hirdette, hogy hajót lehet bérelni naplemente nézéshez. Kábé húszan férnek fel a járműre, de már négy főtől is elindul. A gond csak az, hogy ötezer forintba kerül egy órás csónakázás. Ezt kicsit sokallottam, főleg, hogy a naplemente a partról legalább olyan szép. Na és mennyi a tarifa, ha több mint tízen neveznénk be? Akkor is annyi, jött a válasz. Ez aztán az üzleti érzék! Kifutna a bárkával már egy húszasért ugye, mert ha csak négy ember megy, akkor annyi üti a markát, de mondjuk, ha húszan akarnánk ácsorogni a fedélzeten, már nem éri be százezer forint alatt. Ennek az lett az eredménye, hogy senki nem ment. Gratulálok!
14. nap: Újra nagyvadak sosem látott mennyiségben.
Az Okavango-deltát meg lehetne kerülni alulról is, csak nem érdemes, másfél nap lenne az út a következő nemzeti parkig. Ezért aztán visszatértünk egy éjszakára Namíbiába, hogy aztán aszfalt úton haladjunk tovább kelet felé. Itt a határforgalom sokkal nagyobb, van hogy három kocsi is feltorlódik egymás után. Nem fogom részletesen ecsetelni ezt a határátkelést, de muszáj szóvá tennem régi kedvencemet a fertőtlenítő gödröt. Emlékeztek még, nem is olyan rég, amikor a román vagy bolgár határnál egy klóros vízzel teli gödrön kellett áthaladni a kocsinkkal? Már akkor is röhögtünk ezen a marhaságon, de itt ez még ma is megy. Ha a kerék átgördül valami löttyön, akkor minden rendben van, az országba már nem kerülhet be semmi fertőző. Itt azzal fejlesztették tovább a rendszert, hogy az embereknek is bele kell tapicskolni egy tálcába a cipőjükkel, egy folyadékkal átitatott mosogatórongyra. És ezzel még nincs vége. A kezünkbe tartott váltócipő (szandál) talpát is be kellett mártani, mert ha nem így teszünk, állítólag átkutatják az egész járművünket az összes lábbeli után.
Mi tisztelettudóan végigcsináltuk a procedúrát, nem is szívattak, így volt idő megnézni, a majomkenyér (baobab) fákat az udvaron.
Délután érkeztünk meg a szálláshelyre, (természetesen egy újabb kemping) Kasane határába, a Chobe-folyó partjára. Már csak azért sem baj, hogy nem fizettünk be a tegnapi csónakázásra, mert itt is volt hasonló lehetőség, csakhogy itt komoly víziló csordákkal is kecsegtettek minket, a lebukó nap látványa mellé. A Botswana-Namíbia határán haladó Chobe-folyó és partján a róla elnevezett nemzeti parkkal, ami maga a földi paradicsom egy szafarira vágyó városlakónak. Hogy mást ne mondjak, ötvenezres elefánt populáció él itt, köztük a legnagyobb testű ormányosokkal.
Ma este a víz felől közelítettük meg a látnivalókat. A környék kétségtelenül legnagyobb sztárjai a vízilovak, akik bár megszokták, hogy folyamatos hajókról fotózó turisták vegzálják őket, néha képesek dühbe jönni. Az egyik, területét védő hím például, a hajónk nyomába eredt. A sekély vízben nem is annyira úszott, mint inkább a fenékről elrugaszkodva szökellt, mint aki delfinnek képzeli magát. Méretes példány volt, jó sok töpörtyűt lehetett volna kisütni belőle. Ezt a poént el is sütöttem a hajón, de kiderült, hogy egyáltalán nem vicc, az emberek megeszik a víziló húst is, már ha hozzájutnak, mert itt természetesen védett állatok.
Látványos jelentet volt, amikor a partközelben egy halászsas a szemünk láttára csapott le egy jókora harcsára, amivel aztán nem is tudott felemelkedni, a parton ugrálva, a csőrével próbálta biztonságos helyre löködni a testet. Szintén látványos, ám inkább szomorú kép tárult elénk a folyó egy pontján. Egy fiatal elefánt holtteste hevert a parton. Nem rég pusztulhatott el, mert még nem lakmároztak rajta dögevők. A vezetőnk szerint betegségben halhatott meg szegény pára. A visszaúton még egy sárga krokodil borzolta a kedélyeket, amikor a partról fenyegetően ránk szegezte a tekintetét, de a hajónk mérete túl nagy kihívást jelentett neki. Pedig ha felmászott volna a fedélzetre, biztos jó kis Youtube pozitív felvételeket lehetett volna forgatni.
15. nap Chobe négykeréken.
Ennek a Thebe River Lodge-nak, ahol két éjszakára meghúztuk magunkat, számos szolgáltatása van még a tegnapi csónakos kiránduláson kívül. A legnépszerűbb természetesen a fotó-szafari terepjárókkal.
Hajnalban keltünk, mert azok a fránya vadak akkor szeretnek piálni és ebből következően, akkor lehet őket meglesni a legnagyobb eséllyel. A kilenc személyesre alakított platós Landcruisert nem egy orvvadász, hanem inkább egy orr-vadász vezette, ugyanis a fickó valamelyik ujja folyamatosan az orrában kutatott értékes fikagalacsinokért. Viszont azt meg kell hagyni, értett a vadállatok felkutatásában. Mindjárt a park bejárata után nem sokkal oroszlán nyomokat fedezett fel a homokban. Nem tellett bele tíz perc és már láttuk is a nőstényt egy bokor mögött meghúzódva.
Az autókban folyamatosan szólt a CB rádió, így ha valahol felbukkant egy vad, perceken belül megjelent a többi terepjáró is, igyekezve úgy leparkolni, hogy utasai jól láthassák az állatokat. Azonban a mi vezetőnk, kihasználva a jó terep- és állatismeretét, még a többiek előtt pozíciót váltott, és kiszámítva az állatok vonulási útvonalát elébük került. Így történt meg, hogy látszólag értelmetlenül megálltunk egy ponton, még a motort is leállította, miközben sehol semmi nem volt. Egyszer csak egy tucatnyi elefánt került elő a bozótosból egyenesen felénk tartva. Egy ilyen óriásnak a mi Toyotánk felborítása csak egy mozdulat lenne, de szerencsére nem éltek ezzel az opcióval, inkább komótosan kikerültek.
Csakhogy ebben a pillanatban odacsődült a többi szafarizó kolléga és a terepjárók elállták az elefántok főbb közlekedési útvonalait. Ekkor a hím bedühödött és a fülét kezdte lebegtetni, miközben vadul trombitált. Ez pedig az álmoskönyvek szerint semmi jót nem jelent. Eszembe jutott a híres jelenet a Nat Geo TV promóciós klipjéből, amikor egy hasonló agyarakkal felvértezett hím megkergette a forgatócsoport kocsiját, több száz méteren keresztül üldözve őket. A mi emberünk viszont még csak be sem indította a motort. Lakonikus nyugalommal szemlélte az eseményeket, éppen csak hogy nem vette elő a mobilját, mint később, amikor a kafferbivaly csorda közepén csetelt valakivel.
Elképesztő mennyi állat van itt viszonylag kis területen. A sok elefánt, víziló, zsiráf és oroszlán után, azt gondoltam, hogy újabb kérődzők már nem lépik át az ingerküszöbömet. Hanem az a temérdek barna kecske egy igazi kecskeovival, akik körbe ugrabugráltak minket, mint valami performance, lebilincselő látványt nyújtott. Órákig bírtam volna még ott, de egyszer mindennek vége szakad, visszaindultunk a városba. És amikor már azt hittem, esély nincs rá, hogy újabb vadat lássunk, feltűnt két varacskos disznó (pumba), akik már lakott területen túrták az árokpartot, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
A délutáni napsütés a kemping medencéjében talált minket. A kellemes, 26-28 fokos vízben ücsörögve, 10-12 fokos sört kortyolgatva elevenítettük fel a reggel látottakat. Ez az élet, Babolcsai néni!
Este hatalmas mennydörgések közepette beköszöntött az esős évszak. Viszonylag hamar, már a második villámlásnál sötétbe borult az egész kemping, és ez így is maradt reggelig. Eső nem volt sok, éppen csak annyi, hogy minden tök saras legyen, illetve, hogy le kelljen hajtani az ablakhálót takaró ponyvákat, amitől elviselhetetlen hőség lett bent a sátorban. Milyen mázli, hogy ma esett először az utunk során, mert holnap már Zimbabwében leszünk, ahol szállodában alszunk majd, igazi ágyban igazi paplan alatt.
Nézz körül te is a Chobe Nemzeti Parkban!
Végül aztán megérkeztünk újabb szálláshelyünkre, ami az egyik mellékág tóvá szélesedett partján volt. Hangulatos kis kemping meleg vizes zuhanyzóval és kulturált klotyóval. De ami igazán varázslatossá tette, az a lobby-étterem-recepció-bár funkciójú, faszerkezetes, sátorponyva fedelű óriás jurta a parton. Egy idősebb házaspár vezette a létesítményt és megengedték, hogy itt fogyaszthassuk el a vacsoránkat, végre nem kell egy stokin kuporodva kajálni. Na persze ez nekik is jó biznisz, mert a hűtött ital fogyott rendesen a nagy melegben. Sőt, a rendszer az volt, hogy strigulát húztak egy kockás füzetbe a fogyasztás után, és csak távozáskor kellett kifizetni. Cseles, olyan, mint a kártyás vásárlás, nem annyira érzi az ember a költekezés súlyát, mint amikor a papír bankókat kell leszámolnia egymás után.
 |
| Ezek idegen tollak, mi maradtunk a jó kis sátornál. |
A hely nem egyszerű kemping, vannak jól felszerelt bungalói is, tóra néző terasszal, valamint csomó fakultációs lehetőség. Mindjárt be is fizettünk (strigula a füzetbe) egy éjszakai krokodil lesre, ami csak 2500,- Ft. volt fejenként. Olcsó húsnak persze ezúttal is híg volt a leve. Annyi a program, hogy alkonyat után beülünk egy tízszemélyes motorcsónakba és kifutunk a tóra. A kapitány erős reflektorral pásztázza a nádas szélét és messziről keresi a krokodilokat. (A szemük a macskákéhoz hasonlóan visszaveri a fénysugarakat.) Persze még egy hüllő sem annyira idióta, hogy ezek után ne bújna le a víz alá. Egy szó mint száz, a közel egyórás csónakázás után nem sikerült egyetlen valamirevaló krokit sem látnunk, be kellett érnünk néhány felreppenő madárral. A vége felé a fickó aztán megállt a nádas szélén, és rövid matatás után előrántott egy bébi krokodilt, nagy megelégedésére az összegyűlteknek. Na persze! A tök sötétben kiszúrt egy harminc centis állatot, miközben az anyukáját sehol nem láttuk, mi? Állítom, hogy egy megjelölt helyen ki volt kötözve a jószág, hogy legalább valamit tudjon mutatni nekünk a pénzünkért. Bravó!
Viszont volt saját éjszakai állatos kalandunk ingyé. A sátrunkhoz visszamenet egy erős huhogás ijesztett meg. A hang irányába fordítottam a zseblámpát és egy nagy bagoly nézett velünk farkasszemet (hogy ezt a képzavart használjam). Gondoltam ezt a nagy madarat csak meg kéne örökítenünk egy fotón, de amíg a nejem elővette a gépet, szerencsétlen szárnyas elunta, hogy folyamatosan pofán világítom és nekiiramodott, egyenesen felénk. Sikerült majdnem összefosni magam a brutális vérbagolytól, de szerencsére nem csapott le ránk. Ezek után már csak a majmokat kellett elkergetni a sátor környékéről és nyugovóra térhettünk.
12. nap: Földön, vízen, levegőben.
Noé bárkájának madár szekciójában ébredtünk. Ahogy pirkadni kezdett, az összes szárnyas úgy érezte, hogy neki csipogni, huhogni, kelepelni, és károgni kell. De legalább víziló nem jött ki legelészni a sátrunkhoz, ez megnyugtató, mert még egy éjszakát itt fogunk tölteni. A majmok sem vitték el az éjszaka száradni kiakasztott fürdőgatyámat, úgy látszik nagy volt nekik a méret.
Délelőtt mokoro túrán voltunk. A mokoro egy fatörzsből, kézzel kivájt és megformált hosszúkás csónak helyi elnevezése, eredetileg. Jelen esetben azonban, egy műgyanta alapú kenu, amit igyekeztek mokoro formájúra alkotni a tradíciók kedvéért. Kétségtelen, hogy a keskeny mocsári ösvényeken praktikusabb ez a fazon, mint egy ladiké, cserébe viszont eléggé instabil, és ami a legnagyobb baja, hogy csak derékszögben kinyújtott lábbal lehet benne ülni. Nekem az ötödik perctől már zsibbadt mindenem, negyedóra után pedig már elhaltak a testrészeim deréktól lefelé.
Ketten ültünk egy hajóban, valamint egy helyi erő, aki állva, egy hosszú farúddal toszogatta előre a járgányt. Spéci nádasban haladtunk előre a fél méter széles folyócskán, a növényzet teteje bojtos volt, mint egy óriási mákvirág. Egy tisztásra kiérve bevártuk az összes csónakot, hogy a helyi vezetőnk mutasson egy-két okosságot. Többek között azzal kápráztatta el az egybegyűlteket, hogy kivett egy vízililiomot, olyat, mint amit Hévízen is láthatunk, majd megpucolta a gyökerét mintha csak egy fehérrépa lenne, és jóízűen falatozni kezdett. Majd egy újabb szeletet kanyarított le belőle, gondosan leöblítette az Okavango-mocsár vizével és felém nyújtotta, hogy kóstoljam meg. Kíváncsiságom erősebb volt az életösztönömnél, ezért bekaptam a falatot, aztán a feleségem tekintetéről jutott csak eszembe, hogy talán ezt nem kellett volna. Az olvastam ki belőle, hogy Drágám te normális vagy? Próbáltam őt nyugtatni, hogy a mi kapitányunk is az előbb ivott egy jóízűt a folyóból, de láttam rajta, hogy ez nem hatja meg.
Már épp azon gondolkoztam, hogy a vízbe vetem magam a fájdalomtól, amikor végre kikötöttünk egy masszívabb területnél. Sikerült valahogy kikászálódnom, de percekig tartott, míg a véráramlás lehetővé tette a járást. Innen ugyanis egy úgynevezett kaka-túrára indultunk. Csak a végén derült ki számomra, hogy azért hívják így, mert semmi látnivaló nincs, néhány kupac elefánt ürüléken kívül. A felégetett tarlón bukdácsolva nem láttunk egyetlen állatot sem és a közelben álló magányos fáról kiderült, hogy semmire sem jó a gyümölcse. Pedig nagyon vicces, úgy néz ki, mintha téliszalámik lógnának egy nagy platánfáról.
Hál’ istennek a visszafele utunk valamivel gyorsabb volt, de a túra teljes időtartama így is elérte a két órát. Gondoltam, ha visszaérünk, beszólok a tulajéknak, hogy gondolják újra ezt a fakultációt, bőven elég ebből egy óra is. Aztán mégsem ezzel voltam elfoglalva, hanem hogy szerezzek egy harmadik utast a helikopterezéshez. Ugyanis ez a dél-afrikai házaspár nem kispályás játékosok, még egy helikoptert is fenntartottak arra az esetre, ha valaki felülről szeretne rácsodálkozni a delta gazdag élővilágára. Az ajtó nélküli kis légi járgány három személyes volt és 525 dollárért szállt fel egy félórára. Végül sikerült találnunk egy harmadik utast, (szerencsére nem nyolcadikat) így fejenként megúsztuk 50 ezer forint alatt a mutatványt.
 |
| (18) |
Az újzélandi származású pilótánkban azt a fickót véltem felfedezni, aki tegnap egész este vedelte a sört a bárpultnál, de felszállás után hamar kiderült, hogy ha józan, ha nem, a gépet biztonságosan uralja, és ami a fő, tudja merre tanyáznak a vadak. Sok szép légi felvételt lőttünk elefántokról, vízilovakról és persze egy csomó kecskéről, akik nem is tudják, milyen jó dolguk van itt, ahol minden zöld, ahová csak harapnak, ráadásul oroszlánoktól sem kell tartaniuk (legfeljebb egy krokodil kapja el a torkukat olykor). Még elefánt harcot is láttunk, ahol két hím próbálta eldönteni kié legyen a csaj.
Nagy élmény volt, egyszer ezt is ki kellett próbálni.
13. nap: Marha őriz marhát.
Egy teherautó platóján elhagytuk a gyönyörű táborhelyünket és kikecmeregtünk a homokos, mocsaras vidékről vissza, a buszunkhoz. Eközben megfigyelhettük a helyi állattartás pikantériájit. Hiába a sok mellékág és tó, néhány marha, nem volt hajlandó odáig elballagni, hanem egy nagy pocsolyában állva szürcsölgette a barnás színezetű vizet. Az egyik, miközben elől ivott serényen, (Figyelj!) hátul meg eresztette bele a sárgát. Nem véletlenül hívják marhának. De ennél volt durvább. Volt olyan pocsolya, ahol egy elhullott marhatetem feküdt a vízbe lógva, miközben még élő haverjai vidáman lefetyelték a vizet a pocsolya másik oldalán. Jó, szegényeknek nincs annyi agya, hogy tudja, ez nem hasznos. Na de a pásztor, vagy kitudja milyen minőségű ember a közelben, egykedvű nyugalommal bámulta mindezt, nem törődve a fertőzés lehetőségével. Elképesztő.
 |
| Hajvágó szalon |
Ismét a Rainbow River Lodge udvarán vertük fel sátrainkat, ahol egy tábla hirdette, hogy hajót lehet bérelni naplemente nézéshez. Kábé húszan férnek fel a járműre, de már négy főtől is elindul. A gond csak az, hogy ötezer forintba kerül egy órás csónakázás. Ezt kicsit sokallottam, főleg, hogy a naplemente a partról legalább olyan szép. Na és mennyi a tarifa, ha több mint tízen neveznénk be? Akkor is annyi, jött a válasz. Ez aztán az üzleti érzék! Kifutna a bárkával már egy húszasért ugye, mert ha csak négy ember megy, akkor annyi üti a markát, de mondjuk, ha húszan akarnánk ácsorogni a fedélzeten, már nem éri be százezer forint alatt. Ennek az lett az eredménye, hogy senki nem ment. Gratulálok!
14. nap: Újra nagyvadak sosem látott mennyiségben.
Az Okavango-deltát meg lehetne kerülni alulról is, csak nem érdemes, másfél nap lenne az út a következő nemzeti parkig. Ezért aztán visszatértünk egy éjszakára Namíbiába, hogy aztán aszfalt úton haladjunk tovább kelet felé. Itt a határforgalom sokkal nagyobb, van hogy három kocsi is feltorlódik egymás után. Nem fogom részletesen ecsetelni ezt a határátkelést, de muszáj szóvá tennem régi kedvencemet a fertőtlenítő gödröt. Emlékeztek még, nem is olyan rég, amikor a román vagy bolgár határnál egy klóros vízzel teli gödrön kellett áthaladni a kocsinkkal? Már akkor is röhögtünk ezen a marhaságon, de itt ez még ma is megy. Ha a kerék átgördül valami löttyön, akkor minden rendben van, az országba már nem kerülhet be semmi fertőző. Itt azzal fejlesztették tovább a rendszert, hogy az embereknek is bele kell tapicskolni egy tálcába a cipőjükkel, egy folyadékkal átitatott mosogatórongyra. És ezzel még nincs vége. A kezünkbe tartott váltócipő (szandál) talpát is be kellett mártani, mert ha nem így teszünk, állítólag átkutatják az egész járművünket az összes lábbeli után.
Mi tisztelettudóan végigcsináltuk a procedúrát, nem is szívattak, így volt idő megnézni, a majomkenyér (baobab) fákat az udvaron.
Délután érkeztünk meg a szálláshelyre, (természetesen egy újabb kemping) Kasane határába, a Chobe-folyó partjára. Már csak azért sem baj, hogy nem fizettünk be a tegnapi csónakázásra, mert itt is volt hasonló lehetőség, csakhogy itt komoly víziló csordákkal is kecsegtettek minket, a lebukó nap látványa mellé. A Botswana-Namíbia határán haladó Chobe-folyó és partján a róla elnevezett nemzeti parkkal, ami maga a földi paradicsom egy szafarira vágyó városlakónak. Hogy mást ne mondjak, ötvenezres elefánt populáció él itt, köztük a legnagyobb testű ormányosokkal.
Ma este a víz felől közelítettük meg a látnivalókat. A környék kétségtelenül legnagyobb sztárjai a vízilovak, akik bár megszokták, hogy folyamatos hajókról fotózó turisták vegzálják őket, néha képesek dühbe jönni. Az egyik, területét védő hím például, a hajónk nyomába eredt. A sekély vízben nem is annyira úszott, mint inkább a fenékről elrugaszkodva szökellt, mint aki delfinnek képzeli magát. Méretes példány volt, jó sok töpörtyűt lehetett volna kisütni belőle. Ezt a poént el is sütöttem a hajón, de kiderült, hogy egyáltalán nem vicc, az emberek megeszik a víziló húst is, már ha hozzájutnak, mert itt természetesen védett állatok.
Látványos jelentet volt, amikor a partközelben egy halászsas a szemünk láttára csapott le egy jókora harcsára, amivel aztán nem is tudott felemelkedni, a parton ugrálva, a csőrével próbálta biztonságos helyre löködni a testet. Szintén látványos, ám inkább szomorú kép tárult elénk a folyó egy pontján. Egy fiatal elefánt holtteste hevert a parton. Nem rég pusztulhatott el, mert még nem lakmároztak rajta dögevők. A vezetőnk szerint betegségben halhatott meg szegény pára. A visszaúton még egy sárga krokodil borzolta a kedélyeket, amikor a partról fenyegetően ránk szegezte a tekintetét, de a hajónk mérete túl nagy kihívást jelentett neki. Pedig ha felmászott volna a fedélzetre, biztos jó kis Youtube pozitív felvételeket lehetett volna forgatni.
15. nap Chobe négykeréken.
Ennek a Thebe River Lodge-nak, ahol két éjszakára meghúztuk magunkat, számos szolgáltatása van még a tegnapi csónakos kiránduláson kívül. A legnépszerűbb természetesen a fotó-szafari terepjárókkal.
Hajnalban keltünk, mert azok a fránya vadak akkor szeretnek piálni és ebből következően, akkor lehet őket meglesni a legnagyobb eséllyel. A kilenc személyesre alakított platós Landcruisert nem egy orvvadász, hanem inkább egy orr-vadász vezette, ugyanis a fickó valamelyik ujja folyamatosan az orrában kutatott értékes fikagalacsinokért. Viszont azt meg kell hagyni, értett a vadállatok felkutatásában. Mindjárt a park bejárata után nem sokkal oroszlán nyomokat fedezett fel a homokban. Nem tellett bele tíz perc és már láttuk is a nőstényt egy bokor mögött meghúzódva.
Az autókban folyamatosan szólt a CB rádió, így ha valahol felbukkant egy vad, perceken belül megjelent a többi terepjáró is, igyekezve úgy leparkolni, hogy utasai jól láthassák az állatokat. Azonban a mi vezetőnk, kihasználva a jó terep- és állatismeretét, még a többiek előtt pozíciót váltott, és kiszámítva az állatok vonulási útvonalát elébük került. Így történt meg, hogy látszólag értelmetlenül megálltunk egy ponton, még a motort is leállította, miközben sehol semmi nem volt. Egyszer csak egy tucatnyi elefánt került elő a bozótosból egyenesen felénk tartva. Egy ilyen óriásnak a mi Toyotánk felborítása csak egy mozdulat lenne, de szerencsére nem éltek ezzel az opcióval, inkább komótosan kikerültek.
Csakhogy ebben a pillanatban odacsődült a többi szafarizó kolléga és a terepjárók elállták az elefántok főbb közlekedési útvonalait. Ekkor a hím bedühödött és a fülét kezdte lebegtetni, miközben vadul trombitált. Ez pedig az álmoskönyvek szerint semmi jót nem jelent. Eszembe jutott a híres jelenet a Nat Geo TV promóciós klipjéből, amikor egy hasonló agyarakkal felvértezett hím megkergette a forgatócsoport kocsiját, több száz méteren keresztül üldözve őket. A mi emberünk viszont még csak be sem indította a motort. Lakonikus nyugalommal szemlélte az eseményeket, éppen csak hogy nem vette elő a mobilját, mint később, amikor a kafferbivaly csorda közepén csetelt valakivel.
Elképesztő mennyi állat van itt viszonylag kis területen. A sok elefánt, víziló, zsiráf és oroszlán után, azt gondoltam, hogy újabb kérődzők már nem lépik át az ingerküszöbömet. Hanem az a temérdek barna kecske egy igazi kecskeovival, akik körbe ugrabugráltak minket, mint valami performance, lebilincselő látványt nyújtott. Órákig bírtam volna még ott, de egyszer mindennek vége szakad, visszaindultunk a városba. És amikor már azt hittem, esély nincs rá, hogy újabb vadat lássunk, feltűnt két varacskos disznó (pumba), akik már lakott területen túrták az árokpartot, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
A délutáni napsütés a kemping medencéjében talált minket. A kellemes, 26-28 fokos vízben ücsörögve, 10-12 fokos sört kortyolgatva elevenítettük fel a reggel látottakat. Ez az élet, Babolcsai néni!
Este hatalmas mennydörgések közepette beköszöntött az esős évszak. Viszonylag hamar, már a második villámlásnál sötétbe borult az egész kemping, és ez így is maradt reggelig. Eső nem volt sok, éppen csak annyi, hogy minden tök saras legyen, illetve, hogy le kelljen hajtani az ablakhálót takaró ponyvákat, amitől elviselhetetlen hőség lett bent a sátorban. Milyen mázli, hogy ma esett először az utunk során, mert holnap már Zimbabwében leszünk, ahol szállodában alszunk majd, igazi ágyban igazi paplan alatt.
Nézz körül te is a Chobe Nemzeti Parkban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése