Karantén napló

Március 20

Mi a bánatról írjon egy utazó blogger, ha nem utazhat? Márpedig írnom kell valamit, hogy úgy tűnjön, én is serénykedem home office fronton. Ráadásul lehet, hogy ma voltam utoljára „külföldön”, az is csak Komárom határon túli oldala.

Történt ugyanis, hogy szeretett külügyminiszterünk ma hajnalban büszkén kiposztolta a Facebook oldalára, hogy megnyitották a komáromi határátkelőt a magyar és szlovák állampolgárok számára. Nosza, kocsiba vágtam magam, mert volt egy halaszthatatlan ügyem, amihez nélkülözhetetlen a személyes jelenlét. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy a rádió is bemondta a hírt, ezek után meglepő volt látni, hogy a komáromi híd magyar oldalán mindenkit visszafordítanak a rendőrök. Előkaptam a szlovák lakcímkártyámat, ami még a régi szép időkből maradt, amikor még működő cégem volt az északi szomszédunknál. A szerv akadékoskodott egy keveset, de végül átengedett. 

Révkomáromban sokkal jobban ráijesztettek a népekre, mert az utcák a pénteki napsütéses időjárás ellenére elnéptelenedtek. Az a pár ember, aki kimerészkedett közterületre, mind maszkban haladt céltudatosan a dolgára. A maszkok többsége házilag barkácsolt vászon orr-szájfityula, amiből arra következtetek, hogy ott sem lehet kapni az itthon is hiánycikk, orvosi védőeszközt. Ennek ellenére a hivatalban közölték, hogy anélkül be sem tehetem a lábam. Végül az autóm egészségügyi ládájában találtam egy hasonló készséget, amit az arcom köré tekerve már be tudtam jutni, így nem kellett dolgavégezetlenül távoznom.

Visszafelé a szlovák police is megállított a híd előtt, de nekik már a magyar papírjaimat mutattam fel. Nem értették, hogy sikerült átjutnom, mert gyakorlatilag csak azokat az ingázókat engedik át, akik tudják igazolni, hogy a határ túloldalán van a munkahelyük. Végül kénytelen volt tovább engedni, akárcsak a szakállas magyar közegek a híd közepén. 

Érti valaki, miért engedi a szolgálati szabályzat a rendőröknek, hogy arasznyi hosszú szakállat növesszenek? Vagy csak én öregedtem meg, és lettem begyepesedett? Mindenesetre úgy gondolom, az egyenruha azért van a fegyveres testületek tagjain, hogy egységes képet mutassanak. Az ápolatlan szőrzet az ilyen-olyan napszemüvegek, a látható helyen éktelenkedő tetkók viszont éppen, hogy az ellenkező hatást váltják ki belőlem.

Waberer fuvar nélkül maradt kamionjai a budaörsi repülőtéren.

Március 21

Ma jog- és józanész-követő állampolgárként lefújtuk a hatfős, összevont családi névnapozást, nálam is idősebb szüleimre való tekintettel. A megfőzött ebédet becsomagolva átvittem nekik, és csak három méter távolságból váltottunk néhány szót. Meghagytam, hogy fertőtlenítsenek még utánam is, mit lehet tudni. Remélem komolyan vették.

#maradjotthon# hirdetik a virtuális önkéntes rendőrök a közösségi oldalon megosztott fotóikon. Némelyik indulatos kísérő szöveggel, mások csak azért, mert most ez a trendi. Tény, hogy a vírus terjedését csak így lehet lassítani, de hát az élet nem állhat meg. Annál is inkább, mert már így is rengeteg ember maradt munka vagy bevétel nélkül, akiknek nincsenek hónapokra elegendő tartalékaik. Márpedig, ha mindenki leáll, miből fogja kedves miniszterelnökünk finanszírozni azt a sok mindent, amit a héten beígért? A gazdaság feltámasztását, vagy a megemelt szociális kiadásokat csak a befolyó adókból lehetne finanszírozni, mert a kincstár üres, sőt teli van kifizetetlen váltókkal (állampapír).

Március 22

Országos felháborodást váltott ki, hogy egy piaci hentes dupla áron kínálja a csirkemell filét. Próbált már valaki web-kamerát vásárolni mostanában? Mert én próbáltam. Annak az árát is szemrebbenés nélkül felemelték a duplájára, már amelyik kereskedőnek egyáltalán maradt készleten. Eszembe jutottak anyám szavai, amikor meglátott egy erősen túlárazott terméket. – Még jó, hogy lehet kapni –mondta. Ironikus megjegyzése, mára valós tartalommal bír.

Életem párja bejelentette, hogy holnaptól őt is home office-be száműzik. Behoztuk a kerti asztalt, és a nappali közepén hangulatos munkaállomást építettünk ki neki. Csak nehogy nagyon megszokja!

Március 23

Polgármesterünk ma bejelentette, hogy 5 bizonyítottan fertőzött beteg van a városunkban (nem Budapest) és a hét magyarországi áldozat egyike is idevalósi. Durva. A rohadék vírus már a spájzban van. Március elején még azt hittem, ez csak a kínaiak gondja lesz. Hányszor riogattak már SARS, H1N1, Ebola és egyéb vírusokkal, aztán egyik sem ért ide hozzánk. Amikor kiderült, hogy az olaszoknál veszettül terjed a kór, már tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor ér el minket. De hogy ilyen gyorsan elkezdi szedni nálunk is az áldozatait, arra legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna. Ami ennél is ijesztőbb, hogy a 7 halálos áldozatra csak 16 gyógyult beteg jut. A taljánoknál még rosszabb az arány. A 7024 gyógyulttal szemben az 5476 halott azt jelenti, hogy a lezárult eseteket nézve, több mint minden második fertőzött belehalt a betegségbe. Világszinten kicsit jobb a helyzet, ott tíz betegből hét meggyógyult. Bár ebben benne vannak azok az országok is, akik nyilvánvalóan hazudnak és kozmetikázzák a statisztikáikat. Nekem ne mondja senki, hogy Kínában egy csapásra megállt a járvány, miközben egy szó nem hangzik el a híradásokban, hogy ennek mi az oka. Vagy ott van a közel másfél milliárdos India 425 regisztrált fertőzöttel. Ugyan kérem! Aki még sosem járt Indiában, annak is van fogalma az ott uralkodó higiéniás viszonyokról, és hogy a városok utcáin mennyi az egy négyzetméterre jutó emberek száma.

#kisemteszemalábamotthonról#

Március 24

Reggel még azt hittem, nem lesz miről írnom, aztán miközben a kávémat melegítettem, kigyulladt a mikrohullámú sütőnk. Szó szerint kell érteni. Egy nagy durranásra lettem figyelmes, és hogy a belső tér oldalán felcsapott egy lángnyelv. Szerencsére ajtónyitásra elaludt a tűz, de a mikrónak annyi. Sürgősen be kellett szereznem egy újat, mert a hétre dobozos kaját rendeltünk az Interfoodtól, amit praktikusan csak ezzel a technológiával lehet felmelegíteni. Pillanatok alatt az őskorban éreztem magam, pedig az életem nagyobbik részét eme remek találmány nélkül kellett elviselnem. Kocsiba vágtam magam, és kiugrottam az Euronicsba, hogy vegyek egy újat.
A forgalom a környékünkön még gyérebb volt, mint a hétvégén, aminek azért örültem, mert így talán még egy darabig elkerülhető lesz a kijárási tilalom. Az áruházba lépve mindössze négy vásárlót láttam lézengeni, eladót egyet sem. Hónom alá csaptam a kiválasztott készüléket és a pénztárhoz siettem. A pult mögött hárman is őgyelegtek, köztük egy hatvan körüli úron volt egyedül maszk, de gumikesztyű jutott minden dolgozónak. Elgondolkoztam ezen a gumikesztyűs dolgon. Valójában csak arra jó, hogy abban talán nem piszkáljuk az arcunkat. Mert amikor levesszük, és kidobjuk (ugyanis ezek egyszer használatosak) a második kacsónkról már muszáj a puszta kezünkkel lerángatni, akkor meg így is, úgy is kezet kell mosni. Éppen ezért én nem bajlódok kesztyűvel – gondoltam – majd sűrűn mosok kezet, és megpróbálok nem érni az arcomhoz. Mondanom sem kell, hogy azonnal elkezdett viszketni az orrom hegye.
A második csapás délután jött. Elment az internet. A home office-t szerencsére meg tudtuk oldani úgy, hogy a mobilnet kapcsolatot egy hot spottal megosztottam a feleségem laptopjával. Csakhogy a szolgáltatónk egy kábelen hozza be a netet és a tévét, így teljesen megszakadt a kapcsolatunk a digitális világgal. Még a végén könyvet kell olvasnom.
Este felcsillant a remény, amikor a Vodafone küldött egy SMS-t, hogy boldog névnapot kívánjon. De ahelyett, hogy megajándékozott volna néhány extra gigabájttal, (mint tette azt a Telenor vagy T-mobil az összes előfizetőjével) elmagyarázta a keresztnevem eredetét. Ezúton is köszönöm nekik, hogy a megemelkedett adatforgalmukból származó extraprofitból áldoztak rám egy egész SMS-t.

Nézzük az előnyeit!

Március 25

Korábbi bejegyzésemet, amiben az élelmiszer házhozszállításokról írtam, kiegészíteném egy vészhelyzeti jelentéssel. Amikor beindult a pánikszerű felvásárlás, a nagyáruházak online oldalain is érződött, nehezen birkóznak meg a túlkereslettel. Az Auchan sajátos módon oldotta meg a problémát, egyszerűen leállította az élelmiszervásárlást az oldalán, csak vegyi árut és műszaki cikkeket tudnak házhoz szállíttatni. Na persze fertőtlenítő, gumikesztyű és hasonló kurrens termékek eleve nincsenek már a kínálatban.
A Sparnál négy hét volt a legkorábbi lehetőség, amire szállítást lehetett kérni (most már semmi nincs), de mivel az pont húsvét előtti hét, gondoltam lefoglalok egy időpontot, aztán majd az utolsó előtti nap kiegészítem azokkal a termékekkel, amikre szükségünk lesz majd.
Még a Tesco ajánlata volt a legkorrektebb a maga két hetes tempójával. A termékek nagy részét itt is az utolsó pillanatban pakoltam a virtuális kosárba, gondoltam így nagyobb eséllyel kapom meg a kiválasztott cuccokat. Nos, tegnap este érkezett meg a teherautójuk, de ha ez most nem lenne egy különleges helyzet bizony elhajtottam volna őket a francba. A megrendelt árunak alig több mint a fele érkezett meg, és olyan dolgok maradtak ki a szállítmányból, mint a csirkehús és a kenyér. Az a hat darab zsemle, amit gondolom még reggel bepakoltak, kő keményre kiszáradva, a zöldségek némelyikénél gondolkoznom kellett, hogy ne dobjam-e azonnal a kukába. De amire legjobban kiakadtam, hogy kifejezett tiltásom ellenére, helyettesítő termékekre cseréltek nyolc tételt. Egytől egyig olyanokat, amikre nem volt égető szükségünk, csak a csábító 25%-os leárazás miatt rendeltem meg őket. Így aztán nem hogy mást kaptam, mint amit kértem, még jóval többet is kellett fizetnem érte.
Na, de van jó hírem is. 18 órával azután, hogy bejelentettük a Diginél, elment minden szolgáltatásuk, kijött egy szaki, aki megszüntette a problémát. Szegény embernek az utcai póznára kellett felmásznia a dermesztő hidegben, mert ott tört meg az optikai kábel, amit pancser kollégái szakszerűtlenül szereltek fel egy éve. Ezért aztán most az egészségügyi dolgozók, kamionsofőrök, stb. mellett, a kábelszerelők lelki üdvéért is elmormoltunk egy imát.

Március 26

Lehet, hogy ez generációs probléma, de eddig is behánytam „hesteg” szótól. Meglehet, ez az oka annak is, hogy a kettős kereszt után biggyesztett, egybeírt mondatoktól is kiráz a hideg. Tekintsünk el attól, hogy semmi értelme, hisz kulcsszóként nyilván nem üt be senki komplett mondatokat helytelenül írva a jobb találati eredmény érdekében. De akkor mi a búbánatos lószerszámnak kell az a # jel a mottónak szánt kulcsszavunk elé? Mert ezt láttuk a többiektől, akkor az biztos jó valamire. Meg különben is, olyan trendi.
Na, de ugorjunk át ezen az apróságon, és vizsgáljuk meg, miért írogatjuk Facebook posztunk után, hogy #vigyazzunkegymasra? Arra tudok gondolni, hogy a tehetetlenség íratja ki velünk az efféle lózungokat. Miért, más élethelyzetben nem vigyázunk szeretteinkre? Vagy van olyan ember, aki a sok felhívás láttán most csap a homlokára: Basszus, tényleg! Eddig nem is gondoltam volna, hogy vigyáznom kell magamra és egymásra. Azt hiszem, ez is csak egy amolyan tartalom nélküli udvariassági forma, mint a hogy vagy? Majd hívjuk egymást!
Csak hogy egy Facebook posztot nem feltétlenül kell kiraknunk, ha nincs valódi mondanivalónk. Van, akinek mégis belső kényszer, hogy akkor is szerepeljen, ha nincs mivel előrukkolnia. Olyankor nyakra-főre osztjuk ismerőseink posztjait, míg az körbe nem ér, és már azt sem lehet tudni, eredetileg ki tette fel. Először arra gondoltam, hogy ez a magányos emberek mentsvára, de nem. A közösségi oldalak főszereplői legtöbbször családos emberek. De akkor mi váltja ki ezt a késztetést?
Tényleg nem tudom. Példának itt van ez a mai posztom. Se füle, se farka, csak írom ki magamból a gondolataimat. Abba is hagyom, mielőtt még az utolsó olvasóimat is elveszíteném.

Március 27

A mai napra csak annyit szeretnék írni, hogy mielőtt nagyon sajnálnád magad, mert nem bírsz a kölyökkel otthon, vagy mert meg kell válnod a megszokott napi rutinodtól, gondolj azokra, akiket ez a helyzet a totális kilátástalanságba lökött! Akiknek nem az a gondjuk, hogy elbukják a nehezen megszerzett színházjegyet, vagy a törölt repülőjáratuk miatt kell kardoskodniuk a viteldíj visszatérítéséért, hanem, hogy miből vesznek ételt a családnak a jövő hónapban.

A ma bejelentett kormányrendelet szerint, holnaptól kijárási korlátozás lesz érvényben az egész országban. Sokan várták már ezt a lépést, nem tudom, hogy elégedettek-e vele, mert annyi kivételt enged a jogszabály, hogy valójában csak az nem lép ki az utcákra, aki nem akar. Ez pedig eddig is így volt.

Március 28

Ma a fiamnak be kellett zárnia a boltját. A speciális ruhákra szakosodott üzlet az utolsók közt zárt be a forgalmas belvárosi utcában, ezzel kényszerszabadságra küldve az összes dolgozóját. Mivel neki nem írta elő a kormány, hogy teljesen zárjon be, (csak éppen a kijárási korlátozás miatt senki nem teheti be a lábát jogszerűen) így nem kap adómentességet, mint a szállodák vagy kaszinók. Nem KATA-s adózó, ezért ilyen címen sem jár neki kedvezmény. Nem maradt más választása, lehúzta a rolót, hogy csökkentse a két hete halmozódó veszteségeit. A jó oldala, hogy innentől ő is otthon tud maradni, ahogy azt elvárja a társadalom. A rossz, hogy két gyereket kell eltartania, és a tartalékai nem tartanak örökké, miközben továbbra is fizetnie kell a vállalkozással kapcsolatos rezsi számlákat és járulék terheket.

Ami ennél sokkal rémisztőbb, azoknak az alkalmazottaknak a sorsa, akiknek még ennyi tartalékuk sincs. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha kiürül a spejz és a bukszában sincs már egy fillér sem.

Azt mondják, az ember agyának húsz nap kell ahhoz, hogy hozzászokjon a változásokhoz, és utána minden könnyebb lesz.
Azon gondolkozom, honnan számoljam a húsz napot? Március 4-től, amikor bejelentették az első vírusfertőzött beteget Magyarországon? 11-től, amikor veszélyhelyzetet hirdettek ki? Esetleg március 15-től, amikor az első halálos áldozatot követelte a lánykori nevén COVID-19? (Most éppen SARS-CoV-2 néven szokás emlegetni, hogy mégse hozzunk kapcsolatba egy rohadt kis vírust a királyok fejdíszével.)
Azt hiszem, én huszadikától fogom számolni. Akkor kezdhettem igazán betojni, ha úgy éreztem naplót kell, hogy írjak az utókornak.

Március 29,  Budaörs - Sorrento

Szegény ember vízzel főz, avagy kijárási korlátozás idején érd be azzal, ami van. Így hát felkerekedtünk, hogy a dél-olasz városka sziklái helyett a budaörsi sziklákat kapjuk lencsevégre.

Egy mindössze öt kilométeres szakaszt jártunk be „szabadidős célú gyaloglás céljából”. A város északnyugati végénél, az erdőszélen tettük le az autónkat, hogy aztán a sárga jelzést követve, eljussunk a piktortégla vájatokig. Bevallom halványlila gőzöm sem volt, mi az a piktortégla, más néven festékföld, de utána néztem: Agyagásványokból előállított festékipari segédanyag. A mésztej és az enyves festék töltőanyaga, növeli a festék fedőképességét. A piktortéglát össze kell törni, majd meleg vízben feloldani, ezután lehet a festékhez hozzákeverni.
A XIX. század második felében kezdték a híres budai (fehér) festékföldet bányászni, piktortéglák gyártásához. Ezeket még exportálták is. A feltárások elérhetők Budaörs felől bármelyik, a hegyekre vezető erdei úton, de a nagyobbakat már eltömítették omlásveszély miatt. Kisebb üregeket viszont szerteszét fedeztünk fel az út mentén.
A polgárok ma mintha komolyabban vették volna egészségüket, és többen éltek szabadidős célú gyaloglással, kerékpározással és kutyasétáltatással, mint egy karantén előtti átlagos tavaszi nap. Sorrentót még akkor sem téveszthettük volna el, ha nem pillantunk rá a térképre, mert számtalan ajánlat említi, mint gyerekbarát kirándulóhelyet a főváros környékén, így elég volt a lurkók zsivaja felé venni az irányt.

Nem értem, miért nevezték el campaniai Sorrentót a budaörsi sziklákról, mert tökre nem olyan. Azon kívül, hogy itt nincs tenger, még a kőzetek színei és méretei sem hasonlítanak olasz névrokonára. Arról nem is beszélve, hogy itt nem visz fel lift a szikla aljától a felső szintekig, mint Itáliában. Így aztán önerőből kapaszkodtunk fel a hegytetőre. A panoráma mellett másik látvány is felkeltette a figyelmünket, egy porban fekvő iPhone készülék. Annyira frissen veszthették el, hogy még látszott rajta az egy perce érkezett, megválaszolatlan üzenet. Meg is kérdeztük a környéken tartózkodó hölgyeket, (szigorúan betartva a 2 m távolságot) hogy nem hiányzik-e valakinek az aranyszínű telefon, de csak a fejüket rázták. Elindultunk keletre, a hegynyergen. A Sinka Lajos emléktáblánál jártunk, amikor megcsörrent a talált tárgy. Béla hívott, mert a felesége nem találja a készülékét.
– A jó hír, hogy megtaláltuk az Iphone-t – mondtam Bélának. – A rossz hír pedig, hogy megtartjuk, mert nagyon tetszik.
Kicsit meghökkent, de mielőtt még felocsúdott volna a meglepetésből, megnyugtattam, hogy bevárjuk őket a helikopter hangárnál, ami kb. egy kilométerre van a Sorrento szikláktól.

Visszafelé indultunk a Budaörsi kopárok irányába, ahol a kirándulók száma hirtelen megsokszorozódott. Nem csoda, hisz a 21-es busz végállomása csak két kilométer innen, így sok budai lakos veszi célba ezt a panorámapontokban igen gazdag dombcsoportot. A vitorlázó repülősök emlékművénél párok heverésztek a fűben, de volt, aki a gázrezsóját is felcipelte, hogy itt fogyassza el a bespájzolt konzervkészletéből a leghamarabb lejárókat.
Még egy látványos kőbányát szerettem volna megnézni a kocsinkhoz vezető erdei út mellett, ami néhány éve még kedvenc háttere volt divatfotósoknak, de a hihetetlenül mély kráter, egyszerűen eltűnt. Először azt hittem, rossz helyen keresem, aztán a térképre pillantva láttam, hogy jó helyen járok, csak időközben a gigantikus gödröt szeméttel töltötték fel majd a tetejét földdel beborítva rekultiválták.
Összességében annyi tapasztalatot vonnék le a két órás sétából, hogy talán egy kivétellel, senki nem hordott maszkot, és bár a távolságot igyekeztünk betartani egymástól, azért ez egy arasznyi széles erdei ösvényen nem mindig lehetséges.

Március 30

Önnyugtató terápiába kezdtem, ajánlom ezt másoknak is, akik szoronganak a kilátástalan jövőtől. A módszerem lényegét két szóban tudnám összefoglalni: Elengedés és esélyelemzés.

Régi szép idők, (három hete) amikor még azon nyafogtam, hogy elbukom az áprilisra megvásárolt repülőjegyeimet. Ezt hamar sikerült elengedtem, több is veszett Mohácsnál. Aztán amikor a tőzsdék kezdtek összeomlani, a befektetéseim értékvesztése miatt aggódtam. Majd úgy voltam vele, rá sem nézek az árfolyamokra, csak néhány év múlva, amikor helyre áll a rend, és a „nagyon biztonságosnak” mondott befektetési alapok visszanyerik legalább a 2019-es értéküket.

Mostanra utolért engem is a „mi lesz velünk” nyomasztó gondolat, ezért esélylatolgatásba kezdtem.

Mekkora az esélye annak, hogy ha kiteszem a lábam az utcára, elkapom a fertőzést? Nagyjából annyi, mint egy lottónyeremény. Ráadásul, ha csak ritkán hagyom el az otthonomat, és betartom az alapvető egészségügyi előírásokat, az esély egy lottó ötös szintjére csökken.

Na de mi van, ha vagyok olyan „szerencsés” és megtámad a vírus? Még mindig reménykedhetem benne, hogy megúszom gyenge tünetekkel, mint Tom Hanks és neje, akik két hét után meggyógyultak. Márpedig Tom jóval öregebb, mint én. A legrosszabb eset, ha szövődmények lépnek fel, és kórházba kerülök. Ha a világátlagot veszem alapul, még akkor is 81 százalékos a túlélési esélyem.

Azt most hagyjuk, hogy Magyarországon tízezres megbetegedéstől kezdődően beszélünk járványról, és most egy hónap után is csak 447 regisztrált beteg van, mert tudjuk, hogy ez a vírus veszélyesebb, mint a korábbiak, és a fertőzések száma exponenciálisan nő. De azért a tömegpszichózist ne hagyjuk figyelmen kívül! Az önmagát gerjesztő világméretű dráma oly mértékben átjárja a híreket, hogy szinte másról sem szól a média. Erre azt találtam ki, hogy naponta csak egyszer, egy általam hitelesnek tartott portál címoldalán szereplő hírekre pillantok rá, hogy nincs-e valami új intézkedés, amiről feltétlenül tudnom kell, aztán gyorsan elnavigálok, és csak olyan cikkeket olvasok, aminek nincs köze a járványhoz és a politikához. Így kompenzálom a rám zúduló hisztériát anélkül, hogy homokba dugnám a fejem.

Gyakran látom, hogy egyes bűnelkövetők, akik közel ülnek a tűzhöz, vagy ügyvédjüknek vannak jó összeköttetései, letöltendő börtönbüntetésük egy részét házi őrizetben tölthetik el. Ilyenkor folyton az jut eszembe, hogy nekem az nem is lenne akkora büntetés, hisz a feladataim nagy részét eddig is itthonról oldottam meg, ráadásul mindez egy kertes házban élve, felfogható szanatóriumként is.

Ezen az analógián tovább haladva, ha engem bűnösnek kiálltunk ki, mert mondjuk a sok utazással hozzájárultam a világ levegőszennyezettségének nagymértékű romlásához, és a bíróság fél év letöltendő szabadságvesztésre ítél, de ezt átválthatom egy év házi őrizetre, egy másodpercig nem gondolkoznék, és inkább a lakásrabságot választanám. Na, hát most pont ez van, csak nyomkövető és felügyelő tiszt nélkül. Máris mennyivel jobb, nem igaz? 

Folytatás

Mind meghalunk!

Több mint fél évszázadot megéltem, de ilyet még nem pipáltam. A globalizáció egy új formáját mutatta meg nekünk: a VILÁGPÁNIKOT. A klisék ugyanazok, mint korábban, csak most egyszerre, az egész földgolyón eluralkodott a félelem. Hogy milyen klisékre gondolok, ezt szeretném kifejteni, ha már úgyis péntek 13-át írunk.

Kezdjük az elején! Kínában járvány ütötte fel a fejét, egy új típusú vírus döntötte ágynak a wuhaniakat. Mit tesz erre a Kínai Népköztársaság Kommunista Pártja és legfőbb vezetése? Pont azt, amit 1986-ban szovjet kollégáik Csernobil esetén. Megpróbálják elhallgatni az ügyet olyannyira, hogy a veszélyre figyelmeztető orvost letartóztatják. Isten nyugosztalja Li Ven-liangot, és azt a sok ezer kínait, aki megmenekülhetett volna, ha nem a hatalmukat féltő politikusok érthetetlen reakciói sodorják halálba őket. Mit gondolt Hszi Csin-ping (vagy egy túlbuzgó seggnyalója), hogyha járvány tör ki az egyik tartományban, akkor veszélyben a hatalmuk? Ugyan már! Ennél egy hatalmát féltő államfő sokkal rafináltabb, azonnal a lehetőségeket látja a tőle függetlenül kialakult véletlenben. Például a nép megmentőjének képében tetszeleghet. Előbb-utóbb úgyis lecseng a járvány, és akkor majd azt állíthatja, hogy azért sikerült legyőzni, mert ő remekül helyt állt a gáton.

Vagy az is elég, ha „külföldi vírusnak” kereszteli át a kórt, és mindjárt a nemzeti érzésekre apellálva édesgetheti magához az erre fogékonyakat. 

De olyan közvetlen hozadéka is lehet egy ilyen helyzethez, hogy úgy véreztetjük ki a magukat fenntartani akaró (és a cenzúrát elutasító) színházakat, hogy közben széttárjuk a karunkat – Ja kérem, nehogy már ezt is a mi nyakunkba varrják!

Hogy reagál az ellenzék? Természetesen itt is a klisék működnek. Mindenért a kormány a hibás, és épp itt az ideje, hogy lemondjanak. Ezzel mintegy tovább gerjesztve a negatív hangulatot.

Mit tesz ilyenkor a média? Az alap kliséhez nyúl: az emberek szeretnek a TV előtt rettegni, hát adjuk meg nekik, amit kér a nép! Sutba az árokba borult autókkal, és a falu trafikját kirabló gazfickóval! 24/24-ben toljuk nekik a világ híreit karanténról, vesztegzárról, repülőjáratok törléséről, és üres áruházi polcokról!

A kliséktől pedig mi sem vagyunk mentesek. Karantén? Útlezárások? Nosza spájzoljunk be, itt a világvége! A hab a tortán, amikor lejátszanak a híradóban egy ausztrál (!) ipari kamera felvételét, ahogy két vásárló ölre megy az utolsó csomag budipapírért, és másnap kiürül az Auchan WC papír polca.

Persze az sem jó megoldás, hogy legyintünk egyet, mintha csak vihar lenne egy pohár vízben, és vicces mémeket osztunk meg a Facebookon, mert a kialakult helyzet mindenkit érint valamilyen módon. Lehet, hogy te fiatal vagy, erős szervezetű és nem félsz semmitől, de ha hazaküldenek fizetés nélküli szabadságra, mert a munkáltatódnak is le kell húznia a rolót, majd izgulhatsz egy-két hónap után, hogy miből veszel élelmet, mert a kamrában csak az a nyolc flakon étolaj maradt, amit még februárban vettél. Lehet, hogy vannak tartalékaid, és kibekkelsz bármilyen hosszú karantént, de vajon a bankod is kihúzza majd addig, míg elcsendesedik a világméretű hisztéria?

De akkor mi a helyes eljárás ilyen helyzetben?

Nekem csak egy szó jutott eszembe: az önmérséklet. Önmérséklet a politikusoktól, hogy tegyék félre a játszmázást, és kerülve a rivaldafényt, mindenki szép csendben tegye a dolgát. 

Önmérsékletet a médiától, hogy próbálják a súlyának megfelelő helyén kezelni a járvánnyal kapcsolatos híreket. Ne a szenzációhajhászás legyen az elsődleges cél, hanem, hogy mit tudna egy sajtóorgánum a maga részéről hozzátenni ahhoz, hogy mielőbb túl legyünk ezen az őrületen.

Mi, emberek pedig úgy vészelhetjük át ezt a nehéz időszakot, ha nem pánikolunk, hanem a feladatot látjuk a helyzetben. Mivel tudjuk segíteni rokonainkat, barátainkat és a körülöttünk élőket, hogy senkit ne érjen el a fertőzés?

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Én például ezzel az írással járulok hozzá az önmérséklet globalizációjához, és azzal, hogy lefújom az anyósom születésnapi buliját a következő néhány évre, ezzel is mérsékelve a fertőzés terjedését.

Omán, hegyen-völgyön át

Ománba kell ugyan vízum a magyaroknak, de viszonylag könnyen be lehet szerezni az Omán E-Visa oldalán 4.000,- forintért. A lényeg, hogy csak akkor kérjük meg, ha az országba lépésünk 30 napon belül megtörténik, különben dobhatjuk a kukába a vízumunkat. Több helyen olvastam, hogy megszűnt a vízumkiadás a határon. Nos, ez nem igaz, ott is intézhetjük még, de bizonytalan, hogy ez meddig lesz így, szóval azt javaslom, erre senki ne alapozza utazását.

Már a reptéren érezni, hogy ez az ország egészen más, mint a többi olajállam. A gazdagság itt is kézzel fogható, de nem toronyházakban és világrekorder méretű plázákban mérik. A bevételekből sokkal inkább a környezetük szebbé és élhetőbbé tételére fordítottak nagyobb hangsúlyt. Kilépve a reptéri váróból, a márványburkolat tovább folytatódik a járdán, egészen a parkolóházig, ahol átvettük a jó előre lefoglalt Toyota terepjárónkat. Szükségünk lesz az összkerék-meghajtásra, mert az előttünk álló héten Omán rejtett kincseit fogjuk felkeresni háromezer méter magas hegyek és eldugott völgyek között.

Muscat

Első napunkat a főváros látnivalóinak szenteltük, és a hatékonyság kedvéért, külső segítséget vettünk igénybe. Amikor otthon az utunkat terveztem, felfedeztem egy honlapot, amit Németh Barbara üzemeltet, aki nemcsak profi idegenvezető, de már évek óta él Ománban, szóval ha valaki, akkor ő igazán tudja, mit érdemes megnézni errefelé, és mit kell tudni az országról és nevezetességeiről. Nem is csalódtunk benne. Pontban a megbeszélt reggeli időpontban előállt méretes autójával, és azonnal a Qaboos szultán nagymecsetéhez fuvarozott minket, mielőtt még ellepnék a turistacsoportok.

Az út mentén mindenhol gondozott parkok és patika tisztaságú utcák látványa okozta az első meglepetést. Omán húsz évvel ezelőtt átadott fő mecsete, egy ajándék volt a népnek Qaboos szultántól. A húszezer ember befogadására képes mecset nyitva áll a nem muszlim vallásúak számára is. Már a környezete is lélegzetelállító, a márványburkolatot mindenfelé színes virágszőnyegek és bougainvillea bokrok váltják. De a főépületbe lépve csettintettem csak igazán. Fiatal kora ellenére, az épület ornamentikája vetekszik a legszebb iráni és turkesztáni műemlékek csipkézett boltozataival és faragott kőoszlopaival. Az impozáns kristálycsillárok mellett, a nagy terem perzsa szőnyege teszi különlegessé. A világ második legnagyobb kézzel szőtt iráni szőnyegét 600 nő, 4 éven keresztül készítette. Nekem viszont nem is ez, hanem a „kerengő” oszlopainak díszítése tetszett legjobban. Minden egyes bemélyedés, a világ különböző mohamedán országainak stílusjegyeit hordozza magán.

Hasonló látványosság a közelben lévő Royal Opera House. Már amennyiben, hogy egy fiatal, 2011-ben megnyitott épületről beszélünk, ami felvehetné a versenyt a világ bármelyik hasonló hangversenytermével, ha lenne ilyen megmérettetés. A kortárs iszlám építészet egyik csúcsteljesítménye annak köszönheti létrejöttét, hogy a szultán nagy operarajongó volt, így hát felépített magának (és persze népének) egy 80 ezer négyzetméteres szórakozóhelyet. Hol is hallottam ilyesmiről? Na mindegy, majd eszembe jut…

Barbarától megtudtuk, hogy rendszeresen hívnak ide nagynevű énekeseket és zenekarokat a világ minden tájáról, az itt élő európaiak nagy örömére, merthogy omániak továbbra sem kíváncsiak az operára. Pedig itt található a világ legnagyobb mobil orgonája, és a székek háttámlájába épített monitoron, mindegyik operarajongó három nyelven is olvashatja az ária szövegét.

Egy teljesen személyre szabott programpontot is be kellett illesztenünk, mert már elviselhetetlenné vált a napok óta tartó fogfájásom. Barbara ebben is segített, és foglalt nekem időpontot egy fogászati klinikán. A legkorszerűbb eszközökkel felszerelt rendelőben egy ötven körüli, indiai fogorvos vett kezelésbe, és megszabadított a jobb felső ötöstől valamint 70 ománi riáltól. (Remélem, az uszkve 56 ezer forintos cechet kifizeti a biztosító, hogy legalább az ne fájjon!)

Muscat egy ötven kilométer hosszú, tagolt tengerpart mentén húzódik. A városrészeket kopár hegyek vagy homokos dombok választják el egymástól. Nyugat felé indulva, áthaladtunk az indiai negyeden, merthogy olyan is van itt a tömegesen érkező vendégmunkások miatt. Az ország 4,9 millió lakosságának több mint a felét teszik ki. A többség indiai, de sok a pakisztáni és a sri lankai is (akik ugyanaz a rassz, így nehéz őket megkülönböztetni). 

Golfpálya minőségű fűvel szegélyezett, kandeláberes útszakasz vezet az ország parlamentjéhez. Igen, itt is van olyan, ne tévesszen meg bennünket, hogy diktatórikus berendezkedésű országról beszélünk! A látszat nagyon fontos, ezért 15 nő is helyet kapott a 167 fős országgyűlésben. Itt aztán jól megtanácskozzák az ügyeket, végül a szultán megmondja mi lesz. Most, hogy belegondolok, ilyenről is hallottam már, csak most nem jut eszembe, hol is...

A Ritz-Carlton Hotel, Al Bustan Palace névre keresztelt szállodája 1985-ben épült és itt rendezték meg az öböl menti államok (GCC) első csúcstalálkozóját. A hotel megérdemli a palota jelzőt, mert fogadócsarnoka valóban egy kastélynak is becsületére válna. Itt találkoztunk egy bácsival, aki nyitás óta itt dolgozik, és ma már csak annyi a feladata, hogy az erre tévedő utazókat teával és a legkiválóbb minőségű ománi datolyával kínálja. 

Ha már megemlítettem Omán egyik fő exportcikkét a datolyát, akkor feltétlenül szót kell ejtenem a másik ilyen termékről, a tömjénről. A Boswellia fa kérgéből kivont gyanta rendkívül népszerű az egész Arab-félszigeten. Imádják füstölögtetni az üzletek bejáratánál, de akár az utcán is, ezzel egy jellegzetes illatot adva a térségnek.

Rövid fotó stop a közeli jacht kikötőnél, majd elsétáltunk Qaboos szultán egyik palotájához, ami sajnos nem látogatható, pedig állítólag a góré nem igazán használta ezt az épületet. A palotát őrző Mirani és Jilali portugál erődöket szintén csak kívülről fényképezhetjük, viszont felmászhatunk a környező dombtetőkre, ahonnan lepillantva, Arábia egykor legforgalmasabb kikötőjének helyet adó muscati öblöt vehetjük szemügyre.

Van egy kis helytörténeti kiállítás is a közelben. A Bait Al Zubair egy magántulajdonban lévő, szépen felújított házban elhelyezkedő múzeum, amely bemutatja Omán hagyományos kézműves termékeit, bútorokat, fegyvereket és régi pénzérméket. Egyetlen hibája, hogy a tulaj nem enged fényképezni, fotóirigy a gyűjteményére.

A kikötőben benyomtunk egy autentikus ománi vacsorát, és ellátogattunk a helyi bazárba (souk), de hamar kimenekültünk, mert a szűk utcákat elárasztották az óceánjárókról kiözönlő turista hordák. Így sajnos nem tettem szert egy hetyke sapkára (kuma), ami itt a hétköznapi viselet az ománi férfiak körében. Ha igazán csinosak akarnak lenni turbánt (mussar) tekernek a fejükre, melynek formája és mintája teljesen egyedi, ezzel fejezik ki identitásukat.

Wadik világa

A wadi arab eredetű szó, jelentése: időszakos- vagy kiapadt folyómeder. Az ománi hegyek közt gyakran az életet jelenti egy-egy ilyen wadi. Utazásunk következő napjait ezeknek a természeti képződményeknek a tanulmányozására szántuk. Az 500 km hosszú Hadzsar-hegység, Omán északi részén, számtalan csodaszép wadit rejt magában, köztük olyanokat is, ahol a körülzárt völgyekben megrekedt vízben lubickolhatunk. Az első ilyen völgyhöz egy óra autózás után jutottunk el. A tengerparttal párhuzamosan autópálya vezet, de a 120 km/órás sebességhatárt nem érdemes átlépni, mert két kilométerenként van egy beépített traffipax, és ezt értsd szó szerint! Másik érdekessége az autópályának, hogy bunkók által kidobált szemetet, motoros szemétszedő emberek gyűjtik össze az úttesttől akár több tíz méterre is.

Wadi Al Arbeieen-hez bevezető út terepjáróval nem nagy kihívás, mondanám, hogy egy személyautóval is megtehető, (Mire való a bérautó, nem?) de félő, hogy defektet kapunk a szanaszét heverő, öklömnyi, éles kődarabtól.

A Wadi Shab-hoz pedig azért nem kell a nagy autó, mert be sem lehet menni kocsival. A technikát egy tengerparti parkolóban kell letámasztani, és az út további részét gyalog lehet megtenni. Az első akadályt mindjárt az jelenti, hogy a gyalogút a szurdok szemközti oldalán halad, ahova csak csónakon juthatunk el. Természetesen létezik helyi vállalkozás, aki egy riálért (800,-Ft.) csónakkal átvisz a túlpartra, és ha szerencsénk van, majd vissza is hoz. A két kilométeres túra végén egy derékig érő vízben pancsolhatunk, és a bátrabbak egy szűk bejáraton beúszhatnak egy barlangba is.

Ide egészen közel van a Bimmah Sinkhole, ami egy jó nagy gödör, közel a tengerparthoz. A természet alkotta hatalmas lyuk alján sós vízben fürödhet meg, akinek van kedve, és inzultálhatja a helyieket alulöltözöttségével. A mélyedés egy bekerített, és parkosított környezetben tátong, egyelőre ingyen, de tartok tőle, hogy hamarosan ezért is fizetni kell majd.

A Wadi Tiwi-hez már kellett a terepjáró. Nem kapcsoltam ugyan négykerék-meghajtásba, de voltak olyan meredek szakaszok, ahol kipörgött a hátsó kerék. A többnyire aszfaltozott út keskeny és lehetetlen helyeken kanyarog. Folyamatosan fohászkodtam Allahhoz, hogy ne jöjjön szembe senki, mert félreállni hosszú szakaszokon lehetetlen. Aztán csak eljutottunk a völgy végéig, ahol egy kisebb falu iskolája előtt találtunk egyetlen parkolóhelyet. Egy nyolcéves forma kölyök azonnal segítségünkre sietett, hogy szívesen elkísér a vízeséshez. Követtük őt az esetlegesen kialakított teraszos parcellákon át a völgy aljába, mígnem találtunk egy jó fotópontot. Felajánlotta ugyan, hogy elkísér a medencéig, ahol akár meg is fürödhetünk, de a nap már hanyatlóban volt és nekünk még le kellett érnünk a szálláshelyünkre, így aztán visszamásztunk pálmaliget közt az útra. Érdekes volt látni, hogy a helyiek miként terelgetik az öntözővizet a saját parcelláikra, de még érdekesebb, hogy amikor a fiúcska markába nyomtam az egy riált hálám jeléül, ékes angolsággal rávágta: five. Ezután elmagyaráztam neki, hogy Gábornak hívnak, ne nézzen Palinak, mire közölte, hogy akkor legyen: two. Ennyi az ára, amiért hajlandó Gábornak nézni.

A hotelünk, egy Sur nevű városban, az Ománi-öböl partján helyezkedett el. A településen semmi látnivalót nem találtam, a Sunaysilah erőd jelentéktelen és zárva is volt, ezért kimentünk a partra lefotózni a régi világítótornyot. Akit érdekel, megnézhet egy dhow hajóépítő üzemet, ahol manufakturális módon készülnek a hagyományos arab vitorlások, és nagyjából ennyi.

Innen ötven kilométerre található a Ras al Jinz teknős rezervátum, ahol éjszakánként óriás teknősök jönnek ki a tengerből költeni. Miután azt hallottuk, hogy csak kísérővel megközelíthető a védett partszakasz, és csoportosan kutathatjuk a sötétben a hüllőket, ha egyáltalán vannak aznap, elvetettem a programot, amúgy is láttunk már ilyet korábban.

Következő nap folytattuk a wadi vadászatot. A Wadi Bani Khalid-hoz kényelmes aszfaltút vezet fel, és csak az utolsó párszáz métert kell gyalog megtennünk. Itt már csősz figyeli, hogy megfelelően be vagyunk-e öltözve a fürdőzéshez. Még férfiaknak is búvárszerkót kell magukra húzni, hogy ne sértsék meg a vallásos lakosságot. Ez a tavacska is ingyen látogatható, de nem lennék meglepve, ha jövőre már belépődíjat szednének érte. 

Ománnak egyre költségesebb kitermelni a nyersolajat, nem tud versenyezni a szomszédos Szaúd-Arábiával, ahol lefúrnak a sivatagba és magától felbugyog az olaj. Ezért aztán próbálják erősíteni a turizmust, de egyelőre a beetetési időszak zajlik, nem hiszem, hogy komoly bevételük lenne az idelátogatókból. Aztán, majd ha híre megy a világban, (mert mondjuk, olvassák a Fikatours bejegyzését) özönleni fognak a turisták, és egyre több mindenért lehet pénzt kérni.

A Hadzsar-hegylánc déli végében, autópályán folytathatjuk az utunkat. Ománban hatalmas fejlesztések zajlottak a hetvenes évek óta, amikor az elmaradott országban alig volt burkolt közút. Ma 65 ezer kilométeres úthálózattal büszkélkedhetnek, amelyből egyre több a jó minőségű autópálya. Ne üljenek fel a külügyminisztérium honlapján olvasható ijesztgetésnek, hogy nagyon sok a közúti baleset. Állítom, hogy a közlekedési morál van olyan, mint otthon. Bár lehet, hogy ezzel nem tettem magasra a lécet.

Ibra településen a fő látnivaló egy romváros, ahol elkattintottuk a szükséges mennyiségű fotót, majd betértünk a török finomságokat kínáló Rawazan étterembe, ahol svédasztalról válogathattuk ki azt a három fogást, amiből „all you can eat” alapon tömhetjük magunkat degeszre, és még a kóla is benne van a háromezer forintos árban.

Ománi várak

Az első komolyabb erőd a Bayt Ar Ridaydah lett volna, de a kapun egy tábla tájékoztatott róla, hogy az intézmény zárva tart, és majd értesítenek, ha ebben változás áll be. Na de szerencsére nem ez a fő attrakció errefelé.

Nizwa ma egy jelentéktelen városka, de a VI. és VII. században Omán fővárosaként funkcionált. Többek között ez teszi jelentőssé az 1668-ban épült Nizwa erődöt, amit a közelmúltban szinte a nulláról újítottak fel. Itt már tisztességes belépőjegy árat kérnek, de az öt riál még mindig nem elborult, főleg, ha nyugat-európai árakhoz hasonlítjuk. Ezért kapunk egy kis múzeumot is, és szabadon kószálhatunk a várfalak között, illetve a vár kertjében, ahol az ökrös kút még mindig üzemképes. Körülötte jól megtervezett souk-ban vásárolhatjuk meg a hűtőmágnest egy riálért, vagy a míves ománi tőrt százért.

Az erőd este nyolcig látogatható, nem úgy a következő városban lévő Jabreen vár (más néven Jibrin). Ennek sikerült lekésni a négyórás kapuzárását, így csak kívülről járhattuk körbe. A kastély parkolójában, legnagyobb megdöbbenésemre német nyugdíjasok bandáztak saját lakóbuszaikban.

– Hát maguk meg hogy kerültek ide? – kérdeztem egy fiatal srácot, akiről kiderült a csoport vezetője, egy utazási iroda alkalmazottja. Tőle tudtam meg, hogy egy 130 napos körúton vannak, és a Kaukázuson keresztül jutottak el Iránba, ahonnan átkompoztak Dubaiba. Innen Szaúd-Arábia a folytatás, majd Jordániából már komppal utaznak haza Olaszországig. Miután elismerésemet fejeztem ki, elindultunk a mai utolsó erőd felé, amiről tudtam, hogy felújítás miatt nem látogatható, de mindenképp látni szerettem volna, mert a Bahla Fort a legnagyobb agyagtégla erőd az országban, és UNESCO világörökség.

A másnapi programpontokat nehéz volt kiválasztani, mert az előttünk álló hosszú, hegyi terepen kiszámíthatatlan volt a menetidő. Ezért aztán kihagytuk az Al Hoota barlangot, amiről azt hallottuk, hogy amúgy sem nagy durranás egy Aggteleket megjárt magyarnak.

Viszont Misfat Al Abriyen faluba mindenképp fel szerettünk volna menni. Nem is bántuk meg. A sziklás hegycsúcsra épült ősrégi falucskát még mindig lakják sőt, egyre több romos épületet tesznek beköltözhetővé, és a szálláshelyek száma is dinamikusan növekszik a remek fekvése miatt.

Innen ugyanis hamar elérjük az ománi Grand Canyonnak is nevezett Jebel Shams hegyet, ahol az ország legmagasabb pontja (3009 m) található. De az igazi látványt nem a csúcs, sokkal inkább a mélység jelenti. Az erózió közel 2000 m mély vájatot mosott ki évmilliók alatt.

Az ambiciózus tervem az volt, hogy a hegyláncon átvágva jutok vissza a fővárosba, amihez beszereztem egy off road atlaszt, ha a GPS készülék nem lenne elég. Hamar kiderült, hogy nem a tájékozódás jelenti a legfőbb problémát, hanem a tériszonyom. A sziklafalba vájt földút olyan meredek volt helyenként, hogy csak 1 km/órával mertem haladni, mert amikor kicsit is feljebb engedtem a fékpedált, már nem bírtam visszalassítani anélkül, hogy meg ne csússzon az autó. Véresre markoltam a kormányt, mire sikerült leérnem a völgybe, de ott rá kellett, hogy jöjjek, még nincs vége a megpróbáltatásoknak. Jó néhány hegy állt még előttünk, míg sikerült elérnünk a Snake Gorge kanyonhoz. Ide észak felől viszonylag könnyű eljutni ezért nem csoda, hogy megláttuk az első terepjárósokat, akikből az elmúlt órában egyel sem találkoztunk. A Kígyó-szoros vagy Wadi Bimah félelmetes magas szikláival, lenyűgözően keskeny ösvényeivel és kék medencéjével az egyik legkedveltebb célpontja a kanyonozás és a kalandtúra szerelmeseinek. Eső esetén viszont nagyon veszélyes tud lenni, 1996-ban nyolc profi mászó halt meg itt, amikor elsodorta őket a hirtelen jött ár.

Rustaq Fort a másik erőd, ami UNESCO világörökség, ezért nyomtam, ami a csövön kifért, hogy odaérjünk még a négyórás zárás előtt. Szerencsére az ománi sofőrök körében is dívik a villogtatás, ha rendőrt látnak megbújni az út mentén, így sikerült elkerülnöm, hogy drága fotót vihessek haza az egyik bokorban elrejtett háromlábú mérőkészülékből.

Az Al Rustaq építési ideje ismeretlen, becslések szerint az első falakat az iszlám előtt négy évszázaddal a perzsák húzták fel. Az erődöt jelenlegi formájában a perzsa vár romjain, 1250 körül hozták létre hadászati céllal. Négy torony, egy mecset és egy börtön is a részét képezi. Csakhogy mi ezt már nem láthattuk belülről, mert hiába volt még csak 16:45, az ajtókat bezárták az orrunk előtt, amikor láttak beállni az üres parkolóba. Ez van. Az ilyen apró bosszúságok ellenére sikerült jó szájízzel távozni az országból (leszámítva a kihúzott fogam helyének ízét) és nem kizárt, hogy egyszer még visszatérünk ide.