Puerto Rico a Gazdag Kikötő

Delta Airlines az egyik legnagyobb amerikai légitársaság, járatokat indít a világ minden pontjára, a SkyTeam légiszövetség alapító tagja, akárcsak a KLM, vagy az Air France. Szeretnék minden illúziót eloszlatni, egy ótvaros, fapados légitársaságról beszélünk. Már akkor gyanús volt, amikor a foglalásnál trükköztek a jegyárral. A procedúra legvégén derült ki, hogy plusz 25 dollárt kell fizetni feladott csomagonként. A benejlonozós embertől tudtuk meg, hogy 20 deka súly túllépésért simán felszámolnak 100 dollárt. Aztán, amikor kiértünk a reptérre, nem lehetett normálisan becsekkolni a pultnál, menj az automatához és ott kérj beszálló kártyát. Elkövettem azt a hibát, hogy a „kártyát” a telefonomra kértem, gondoltam a nagy és fejlett USA-ban már ciki a papírt fecsérelni ilyesmire. Ezt ne csinálja senki! Mindenféle fontoskodó emberek állják az utadat, míg beérsz a kapuig, akiknek nincs QR kód olvasójuk és ragaszkodnak a papírhoz. Az átvilágítós rész is totál káosz. Belerakatják az összes értékünket a tálcájukba, ami már rég átért a szalagon, amikor te még állsz a sorban, hogy megröntgenezzenek. Hogy a túloldali kavalkádban ki csórja el a laptopodat, pont nem érdekel senkit.

Azzal hencegnek, hogy free wi-fi van a fedélzeten, aztán kiderül, hogy kizárólag massanger applikáción irkálhatunk, de már fotót nem enged küldeni. A 4 órás út alatt egy szódát kaptunk ingyen,  minden másért fizetni kell.

Ehhez képest az érkezés Puerto Ricóba maga a mennyország. Mivel a sziget USA társult tagállam, nincs útlevél ellenőrzési procedúra, nem kérdezget senki, hogy akarunk-e almát becsempészni, egyszerűen csak odamegyünk a szalaghoz, levesszük a bőröndünket és már mehetünk ki taxit fogni. No pánik, ez is szervezetten megy. A sor gyorsan halad a szalagkordon mentén, és amikor előre érünk, egy ember megkérdezi hova megyünk. Ennek alapján egy cetlire ráírja a fix tarifát, amit átad a taxisnak és nincs vita, nincs alkudozás. Mi egy brutális nagy Chevy mikrobuszt kaptunk, ami 26 dollárért vitt el az óvárosba. 

Bevallom őszintén, egy éve még, ha valaki azt mondja nekem Puerto Rico, egy lepukkadt karibi országot képzeltem el, tele bűnözővel. Ha nem készültem volna fel rendesen erre az útra, most leesne az állam, milyen modern, fejlett, és tiszta (!) város San Juan. Felhőkarcolók tövében suhantunk a kikötő felé, a háromsávos úton csak úgy hemzsegnek a luxusautók. Alkonyodott már, amikor megérkeztünk Old San Juanba. Ahogy az egy óvárostól elvárható, szűk, macskaköves utcák fogadtak, színes, régi épületekkel és továbbra is feltűnő tisztasággal. A hotelünk vacak volt, de két éjszakát kibírunk itt. Viszont a szemben lévő szálloda tetőteraszán lévő étteremben isteni tortilla-t ettünk, jó áron.

Másnap reggel a közeli Sheraton hotelben lévő autókölcsönzőben kezdtünk, ahol átvettük a már előre lefoglalt kocsinkat. A biztosítás csak egy kicsit volt drágább, mint maga a kölcsönzési díj, de így is megúsztuk 60 dollárból, ráadásul Yaris helyett egy normális méretű Nissan-t kaptunk. A járgányra azért volt szükség, hogy körbe járjuk a sziget keleti részét, de leginkább az El Younge Nemzeti Parkot, ami egy esőerdő vízeséssel és kilátókkal. A két évvel ezelőtti hurrikán csúnyán megtépázta a szigetet, aminek nyomait a mai napig látni. A nemzeti esőerdejükben úgy oldották meg a veszélyes útszakaszokat, hogy egyszerűen lezárták, és néhány még azóta is zárva van. Néhány vízesés víz hiányában elmaradt, de azért sikerült lencsevégre kapnunk a legnagyobbat. Így, hogy túrázni nem lehetett, az egész körbejárható autóval egy-két óra alatt. Egy esőerdőben a vegetáció igencsak agresszív, ezért a hurrikán okozta sebeket hamar eltakarják a kúszó növények, viszont megdöbbentő volt látni a megcsonkított szélerőműveket, ledőlt istállókat mindenfelé. A napelem farmon is óriási pusztítást végzett a vihar, de azt már helyre állították, csak a törmelékkupac méretéből lehet következtetni a kár nagyságára.

Kinéztem egy eldugott öblöt délen, aminek 4,7-es értékelése volt a Google Map-en. (Vicces, nem? Már partszakaszt is lehet értékelni.) A 2 km hosszú, homokos strandon alig volt rajtunk kívül valaki, de hamar rájöttem miért. A hirtelen mélyülő tengeren csapkodó vad hullámok gyakorlatilag lehetetlenné tették a fürdést, pedig az Atlanti-óceán vize meglepően meleg errefelé. Arra viszont remek volt, hogy mindenünk telemenjen homokkal, amit aztán nem tudtunk sehol lemosni. A romantika még most is ott serceg a fogam alatt.

Estére még beterveztem egy bevásárlóközpont meglátogatását, de a Black Friday még nem ért véget, úgyhogy a parkolóig sem jutottunk el. Visszamenekültünk az óvárosba egy kis nyugalomért, és egy jól megérdemelt vacsoráért. Csakhogy itt meg a holnap induló óceánjárók gyülekező vendégserege lepte el az éttermeket. A végén maradt a lepattant kiskocsma, ahol papírdobozból ettük a húsgolyós spagettit, de a sörük legalább hideg volt.

Következő nap reggelén, már autó nélkül, becserkésztük az óváros eddig még nem látott zugait. A véleményemet továbbra is fenntartom, Old San Juan takaros kis városrész, még a lakatlan házak homlokzata is fel van újítva. A terek szépen parkosítottak, a szűk utcácskákon egymásba érnek a butikok és kiskocsmák. És ami a fő, van Marshall áruház. Aki ismeri a valódi outlet világát az USA-ban, annak a Marshall név fogalom. Kicsit turkáló fílingje van ugyan, de gombokért hozzájuthatunk eredeti Ralf Lauren pólóhoz, vagy akár egy Michael Kors táskához. Ölik is egymást a népek rendesen. Nem számít, hogy fűzöld, vagy ronda sárga, veszik, mert rajta van az embléma. Milyen érdekes az emberi agy! Ha valaki beadja nekünk, hogy egy egyszerű, kerek nyakú trikón van egy lovaspólós hímzés, akkor az pont ötször annyit ér, mint a hímzés nélküli, (amit ugyanabban a gyárban, ugyanabból az anyagból készítenek). Elég az ízléstelen táskára egy csillogó MC, DG, LV vagy ƆC embléma, és már megőrülnek érte nők milliói. Na és mi kell hozzá? Egy erős marketing, ahol már azzal sem ámítanak, hogy jobb minőséget kapunk, egyszerűen csak elhitetik velünk, hogy akkor vagy menő, ha ilyen termékekben villantasz az utcán. Amikor meg már kiszolgálták a Maslow piramis csúcsán lévő sznobokat, jöhet a plebsz, aki örömmel nyitja meg a pénztárcáját az outlet strore-ban, mert itt csak a dupláját kérik el annak, mint amennyit valójában ér. Ezek után már nem csodálkozom, hogy a politikai marketingben is működik ez a módszer.

És ha már átvezettem a témát, hadd meséljem el, hogy a politikai élet itt sem fenékig tejfel. Puerto Rico nagyobbik fele népszavazáson döntötte el, hogy az Egyesült Államok teljes jogú tagállama szeretne lenni, amit az USA kongresszusa ugyan letojt, de jól látszik, milyen jól működik a szabad sajtó, ha egy 98%-ban spanyol ajkú közösség a nagy és gazdag Amerikát választja.  Annak ellenére, hogy az ittenieknek USA útlevelük és zöldkártyájuk van, Trump elnök már nem olyan népszerű. Aki latin-amerikai migráns invázióval riogatja a választókat, nem valószínű, hogy a puerto ricoiaknak szavazati jogot adna a kezébe. Ennek láttuk a jelét, amikor a kormányzó tengerparti palotája közelébe értünk. Az utcákat lezárták a Trump ellenes tüntetők miatt, és minden sarkon géppisztolyos rendőrök felügyelték a rendet. Itt persze a tüntetés is amolyan karibias. A felvonulók dobokkal, trombitákkal és vicces táblákkal voltak felszerelve. A rum alapú koktélok is úgy fogytak, mint egy karneválon. A tüntető és shopingóló helyiek mellett, a turista áradat is ki volt maxolva rendesen. A kikötőben ugyanis 5 az-az öt óriáshajó is vesztegelt. Ami a jó hír, hogy az egyikük a mienk, amivel az elkövetkező hetet töltjük majd a Karib-tengeren, de ennek a tapasztalatait majd a következő bejegyzésben osztom meg.

A hajókázás megvolt, jó volt, köszönjük, ennyi. A repülőnk csak este indult, ezért még a hajón befizettünk egy városnéző körútra, aminek fénypontja a világ legnagyobb Bacardi gyárának meglátogatása volt, azzal, hogy az út vége a repülőtéren lesz, ahol várni fognak a bőröndjeink.

Juan már ott várt a mirelit buszával a kikötő betonján. A mellünkre ragasztott egy számot, és beterelt a jéghidegre lekondizott járműbe. Amikor az összes utasnak sikerült elhagynia a hajót és hibernálni magát valamelyik ülésen, elindultunk a háromórás időhúzó túrára, amit az olyanoknak találtak ki, akinek csak este indul a gépe. Miközben Juan tekerte a kormányt, egyúttal idegenvezetett is, a fejére helyezett headset-tel. Elkanyarodtunk az óváros, Old San Juan felé a már jól ismert utakon. Mintha már egy hónap telt volna el, mióta itt jártunk, pedig csak egy hete volt, hogy erre kószáltunk. Megtudtunk újabb részleteket a sziget őslakosságáról, meg hogy mivel szívatták őket a spanyol hódítók, később az angol megszállók. Aztán, hogy miért is szeretik az amerikaiakat, merthogy ők nem telepedtek rá az itt élőkre, hanem a szabad önrendelkezés mellett, beruházásokat hajtottak végre, munkalehetőséget biztosítva az itt élőknek.
Végül a nap fő pontja a Bacardi gyár és az ő híres termékeik következtek. A több hektáron elterülő gyár, mintha már bezárt volna, akkora volt a rend és tisztaság az épületek közti parkokban. A látogatóközpont előtti szabadtéri bárban mindjárt egy hideg rumpunccsal vártak, ami valójában egy vegyes gyümölcslé feljavítva egy kis fehér rummal. A köpésnyire lévő kiállítótermükhöz, teljesen indokolatlanul, egy városi kisvasúttal vittek. (kb. 200 m) Arra gondolok, hogy korábban ez a „kisvonat” nagyobb kört tett meg a gyárépületek között, aztán ezt valamiért leállíthatták, de ha már megvan a jármű, használjuk ki.

Vezetett túrán mutatják be a rumgyártás fázisait, történelmét és jelenét. A spanyol születésű Don Facundo Bacardi-ról és az általa 1862-ben alapított gyárról egy dokumentumfilmet vetítenek le egy kisebb mozi teremben. A végén pedig az elmaradhatatlan shop, ahol jóval drágábban adják ugyanazt a piát, amit kint is meg tudsz venni a közértben. A különlegességeket pedig olyan drágán, hogy nem is érdemes szót vesztegetni rá.
Juan végül kiszállított minket a repülőtérre, ahol véget ért ez a csodálatos utazás. Jézusom, miket írok?! Végre itt hagyhatjuk a folyamatos napsütést a káros UV sugaraival, és vár otthon a jól megérdemelt ónos eső a karácsonyi készülődés őrületével.