2018. május 21., hétfő

Himalája öregesen

1. nap: Katmandu, Nepál

A világ tíz legmagasabb hegye közül hét Nepálban található. Ez már önmagában is elég, hogy meglátogassuk ezt a régiót, de aki hegymászás élményekre számít, ki kell hogy ábrándítsam, mi csak távcsővel nézegetjük a csúcsokat komfortos távolságból. A brahizást és a szívás részét továbbra is meghagyjuk Klein Dávidéknak.
A kalandok már a repülőtéren elkezdődtek. Ázsia egyik legszegényebb országában kitalálták, hogy a vízum ügyintézéshez számítógépes, automata berendezéseket vezetnek be, ezzel boldogítva az utazót, aki Isztambulon és Delhin át, 24 órája van már, hogy elindult otthonról és bedagadt szemmel figyeli, mit csinálnak a sorban előtte állók. Útlevél szkennelés, adatok bepötyögése, fotó, és már indulhatunk is kifizetni a 25 dollárt a csókának, aki csak ott ült és figyelte, ahogy helyette elvégezzük a munkát. És ezzel még nincs vége. Kifele menet azzal kedveskednek, hogy ugyanolyan  átvilágításon esünk át (több száz utassal egyetemben), mintha felszállnánk. Kézipoggyászt a szalagra, öv le, fémeket a kis tálcára, szúrós tekintetű személyzet, aki rendkívül fontosnak érzi magát, és mint hivatalos személy, feltétlenül szükségét érzi, hogy szívasson, csak mert ő itt a hatalom. A sorállás ideje alatt a csomagjaink persze már réges-rég kijöttek, és ott árválkodtak a szalag mellett, ami persze már állt.
Na mindegy, minden megvan, és belevetettük magunkat Katmandu forgatagába. Hát mit mondjak, brutális. Kresz szabályokat a rendszer csak nyomokban tartalmaz, ezerrel megy a ki mit tud, és a baloldali közlekedés sem sem könnyítik meg a helyzetet, nem is beszélve a kamikaze motorosokról. A hárommilliós nagyvárosban közlekedési lámpa jóformán nincs, a gyalogoknak úgy kell átkelniük az út túloldalára, hogy előtte végrendelkeznek, mert itt aztán senki nem tart tiszteletben senkit. Az udvariasság ismeretlen fogalom, maximum azért fékez, ha lelépsz elé, hogy ő el ne essen az ütközés következtében.


Kis pihenés a szállodában és máris beleugrottunk a sűrűjébe. Boudhanath a világ legnagyobb sztúpájaként hirdeti magát. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, az biztos, hogy a zalaszántóinál nagyobb. A zsúfolt város egyik terén áll, és épületgyűrű veszi körül szorosan, amiben szuvenírárusok és kézművesek árulják portékáikat. Legnagyobb meglepetésemre a térre kiérve egy csősz állja az utunkat és kedvesen a jegypénztár felé mutogat. Na most ez azért érdekes, mert a helyiek úgy szédülnek ki-be, mint akiknek bérlete van, de nem, ez csak a fehér ember adója. Nem mintha az az ezres földhöz vágna, csak hát ez olyan, mintha mi belépőt szednénk a külföldiektől, ha be akarnának lépni a Szent István térre, hogy megnézzék a Bazilika kilincsét. Míg a sok arra járó bőszen pörgette a imamalmokat, kiszúrtam egy épületet, ahol buddhista szerzetesek épp buliztak. Nem volt nehéz, mert akkora zajt csaptak a hangszereikkel, hogy a környék összes galambja fejvesztve menekült. A mantrázás magnóról mehetett, minden esetre ki volt hangosítva. Kicsit az volt az érzésem, mintha a turistáknak tennék az agyukat, egy biztos, ilyen zsivajban, jövés-menésben nem lehet meditálni. Csak bámulni lehetett őket, a biztonsági őr azonnal lecsapott arra, aki fényképezni akarta a sárga-bordó ruhás, térdelő fickókat. Ezért is volt megmosolyogtató, amikor az egyik ifjú szerzetes előkapott egy csillogó, villogó piros mobilt a leple alól, és fotózkodni kezdett egy japán turistával, mindezt odabent a szentélyben.


A város egy másik pontján áll a Pashupatinath, egy patinás hindu szentély, a legszentebbikek egyike, ha lehet ilyet mondani. Katmandu lakosságának többsége ugyanis hindu vallású és ide járnak, hogy Shivához imádkozzanak, aki hitük szerint a Himalájában lakik. Itt már nem lepődtem meg az újabb jegyárusítón, csak az áron. Itt ugyanis már 1000 rúpiát kellett leszurkolni, ami testvérek között is több mint kétezer forint. Cserébe viszont nem mehetünk be a templomukba, csak kívülről csodálhatjuk. Nem is baj, én elsősorban nem erre voltam kíváncsi, hanem a halottégetési szertartásra a (Gangeszbe ömlő) Bagmati folyó partján.


Szerencsére elolvastam egy-két blogot, ami az égő hús sercegésével, valamint a füstölgő haj és köröm szagával rémisztgetett, ezért aztán mindenre felkészülve érkeztünk az amúgy nagyon gyér vizű folyócska partjára. Mindenkit megnyugtathatok, nem olyan szörnyű látvány, mint azt elsőre hinnénk. A farönkökből felrakott máglya és a közé tömött szalma végig eltakarja a holttestet. A legvégét már nem vártuk meg, amikor az elüszkösödött farönköket a folyóba tolják, de a szertartásnak azt a részét láttuk, amikor a lecsupaszított halott végtagjait mosdatják a Bagmati vizében. Ez európai szemnek elég bizarr, de a hiduknál olyannyira természetes, hogy még a gyerekeiket sem hagyják otthon az esemény idejére.


Az ilyen helyeken persze gyakran feltűnnek turisták is, aminek velejárója a sok mozgóárus. Egy dollárárt vehetünk itt semmire nem jó tarisznyát, viszont handmade. De van itt remekbe szabott medálion is ugyanennyiért. Mondogatta nekem a néni, hogy one dollar, one dollár, hiába válaszoltam neki: nincs dollár, nincs dollár. Estefelé már kezdtünk éhesek lenni, de szakadtabbnál szakadtabb kifőzdék szegélyezték utunkat. Olyanok, aminek puszta nézése is felér egy kisebb vérhassal, ezért aztán végül a hotelben vacsiztunk, ahol viszont volt pofájuk elkérni 1400 forintot egy sörért. És még mondja valaki nekem, hogy Nepál nem drága!

2. nap: Katmandu a po(o)r város

Tévedtem. A közlekedés még csak nyomokban sem tartalmaz kresz szabályokat. Egy lámpát láttam csupán eddigi ittlétünk alatt, de taxisunk úgy haladt át a piroson, mintha mi sem lenne természetesebb. Ebben még a felfestett gyalogátkelőn szétugráló emberek hada sem zavarta. Közlekedési tábla nincs, ebből kifolyólag egyirányú utca sem, de minek is, úgysem tartaná be senki. Az a pár kereszteződés, ahol nincs káosz, ott rendőr irányít, gyakran olyan bódéból, amire még halványan emlékszem gyerekkoromból.


De nem ez az, ami legjobban elképeszt, hanem a rengeteg por, ami itt van. Mindenen vastagon áll a retek, legyen az műemlék, vagy a táskaárus more original North Face sportszatyra. De nehogy azt higgyük, egy kiadós eső segít a helyzeten, (sajnos volt benne részünk) olyan folyékony sár lesz a finom porból, ami garantáltan felfröccsen a nadrágunk szárára lépegetés közben. De ezek a természeti népek nem csinálnak belőle problémát. A kosz az életük része, akárcsak Indiában. Még a boltos sem söpri el az üzlete elől a petpalackokat és egyéb eldobált mocskot. Szent tehén valamivel kevesebb kóvályog a városban, mint a déli szomszédnál, de lepény így is van bőven az utcákon. Van még kóbor kutya dögivel, és nem ritka látvány a makákó majom sem, amint kútászkodik a kukában.


Szemetes ládát először a Palota téren (Durban Squere) láttunk, ami Unesco világörökség része, és talán ezért raktak ki néhányat. Biztos szép lehetett a királyi palota a földrengés előtt, de most inkább egy rom- és állványtengernek hat. Ez persze nem akadályozza meg őket, hogy ne kérjenek el ezer rupit attól, aki mindezért idelátogatott a világ másik feléről, és pechére ez látszik rajta. Biztos vagyok benne, ha valaki Bódvalenkéről látogatna ide, simán besétálhatna a térre, senkinek fel nem tűnne, hogy turista. Hátizsákosoknak üzenem, ne próbálkozzanak a mellékutcák felől, mert bár ott nincs jegybódé, viszont a belépő mellé adnak egy nyakba akasztót, hogy az összes biztonsági őr (na és persze árus) lássa, ki a külföldi.


Nem akarok mélyen belemenni a helyi vallás rejtelmeibe, a lényeg, hogy a palota egyik épen maradt részében, külön beugróért, egy apácarácsos ablakon át mutogatnak egy hároméves kislányt, akit dísznepálba öltöztettek és egyfajta élő istenségnek (Kumari) tekintik. Olyasmi, mint a lámáknál az újabb reinkarnáció. Fényképezni persze nem szabad, úgy látszik, itt a személyiségi jogokat komolyan veszik.
A változatosság kedvéért egy újabb sztúpát kerestünk fel a Swayambhunath-ot, ami nem a legnagyobb, viszont a legrégebbi és egy hegyen áll. Gyönyörű kilátás nyílik a városra, már amennyit látunk belőle a szmogtól. Itt már találtunk olyan kávézót, ahova be mertünk ülni, és egy eredeti olasz macchiato-val leptem meg magam. (Most várom a hozzákevert tej hatását.) Természetesen a folyadék utánpótlásról is gondoskodni kellett, ezért magunkhoz vettünk egy Nepal Ice nevű sört, ami igencsak jól esett a sok lépcsőzés után, és 7%-os alkohol tartalma mindjárt gondoskodott valamelyest a fertőtlenítésről.


Délután Patangba látogattunk, ami gyakorlatilag Katmandu folytatása a folyó túloldalán, és tök ugyanolyan szakadt hely, viszont itt is van egy pár  régi szentély. Ha már itt vagyunk, nem szabad kihagyni, annál is inkább, mert a fafaragások és a fémmíves remekművek tényleg nem mindennapi látványt nyújtanak ebben a 2500 éves városban.
Kész csoda, de estére még maradt egy kis energiánk, hogy felkeressük a Thamel negyedet, a hátizsákos turisták Mekkáját, a hippik és elvont hegymászók kedvenc területét, ami egyben a város Váci utcája is, színes üzletekkel és hangulatos kávézókkal. Itt találkoztunk néhány olyan fazonnal, és jelenséggel, amit muszáj kiírnom magamból.


Ismerjük azt az önmagát kereső típust, aki fiatalon ”megvilágosul” és beáll a Krisna-tudatú hívők közösségébe, de szélsőséges esetben Indiába költözik, hogy jógát tanuljon. Nincs is ezzel baj, ilyenkor még mindenki próbálja megtalálni az identitását. Na de azért, aki még ötven felett is színes rongyokban és húsz karkötővel a csuklóján járja Katmandu utcáit nyugati nő létére, ott azért már nem stimmel valami. De itt láttunk olyan hetven körüli hippit is, aki valamikor a hatvanas években költözhetett ide, amikor még legális volt a marihuána, és az amerikai fiatalok százával lepték el Nepál fővárosát, hogy aztán elmélyedjenek a buddhizmus vagy a hindu vallás mámorító varázsában. Ez a tag annyira fullba nyomatta a kretént, hogy úgy maradt. A mobiltelefonok és internet világában is saruban és rongyokban bandukol az utcán, vállán tarisznyával, a fején már kissé megritkult, őszes raszta hajkorona. Botját valami helyi fa ágából faraghatta személyesen, mert az úgy autentikus. Összevillant a tekintetünk és elmosolyodott, pedig nekem kellett volna röhögnöm rajta. Talán látta a szememben, hogy nosztalgiázom a rock'n roll korszak szabad szellemű világán, és a bánatot is, hogy nem Amerikába születtem, mert akkor biztos ott lettem volna vele Woodstockban, és együtt szívhattuk volna a gandzsát, miközben elmerülünk Jimi Hendrix véget nem érő szólójába. Csakhogy én közben felnőttem, és benőtt a fejem lágya, ő viszont bizonyára úgy gondolja, hogy csak egy újabb kispolgár, aki idejött néhány hűtőmágnesért és pár Buddha fotóért.

3. nap: A felhők felett mindig fehér a hegycsúcs

Egy helyi iroda buszával a 2000 m magasan fekvő Nagarkotba indultunk. A kilátópont nincs messze Katmandutól, de ebben a közlekedési dzsungelben csak kijutni a városból is egy óra. Aztán amikor kezdenek meredezni a hegyoldalak a kőkorszaki útviszonyok lassítják a tempót. Ennek a helynek az a lényege, hogy tiszta időben lehet látni a Himalája hegyvonulatának nagy részét. Gondoltam, hogy bevágok ide egy Google-ról csórt fotót, hogy milyen gyönyörű a kilátás, de inkább dobok egy koncot az irigyeimnek és elárulom, hogy mi csodaszép felhőkben gyönyörködhettünk a nyolcezres csúcsok helyett. Ráadásul ezért még fizetni is kell, mert a szerpentin alján ide is kiraktak egy vámszedő bódét, azzal a rizsával, hogy most a hely fejlesztési alapjába kell fizetnünk. Ahogy felmértem, a fejlesztés abból áll, hogy ha egy földcsuszamlás elmosná az amúgy sem túl biztonságos utat, akkor odaküldenek egy traktort, hogy egy kicsit elegyengesse a talajt.


Egy óra várakozás után feladtuk, hogy mi itt havas ormokat fogunk fotózni és elindultunk vissza a völgybe egy újabb királyi várost, Bhaktapurt felfedezni. Az utazás előtt jól felkészültem és szinte már mindent láttam fotókon, amit ezen a világörökség helyszínen látni érdemes, de nem gondoltam volna, hogy valójában egy katasztrófa turizmusba fog torkollani a látogatás. A 2015-ös földrengés itt is brutális károkat okozott. A műemlékek egy része odaveszett, ami meg megmaradt, az vagy fel van állványozva, vagy építési anyagok és sóderkupacok veszik körbe. De a legszomorítóbb látvány a leomlott lakóházak törmelékei, ami alatt ki tudja mi lehet még, ha azt vesszük, hogy a nyolcas erősségű rengés tízezer ember halálát okozta. Még a főteret is (ami persze itt is Durban squere), leomlott házak tucatjai szegélyezik, mert egyelőre nincs pénz újak építésére. Belegondoltam, hogy ha Európában, egy hasonló turistalátványosság mellett megüresedne egy telek, hány hónap alatt húznának fel oda egy szállodát, vagy valami plázafélét. Az igazat megvallva, itt azért nincs annyi látogató, mint mondjuk a firenzei dóm környékén, ezért aztán a megtérülése is nagyon kétséges lenne egy ilyen építkezésnek. Konkrétan két külföldi csoportot láttunk az ott eltöltött két óra alatt és talán egy-két hátizsákos turistát.


A királyi palota, mi több, a szentélyek gerendáit gazdagon díszítik a Káma-szútrából ellesett jelenetek fafaragásai. Tisztára, mint valami pornó kálvária, hogy ezzel a képzavarral éljek. Csak azért hozom szóba, mert miközben a hindu vallás bátran vállalja a szexualitást és annak tanítását, mérhetetlenül prűd szokások alakultak ki. Ha egy férfi kézen fogva járkál az utcán egy nővel, azon megbotránkoznak, a nyilvános puszi megy egyenesen felháborító. Miközben minden vallásos kultúra hord magában nem kis álszentséget, itt ez mégis csak egy értelmetlen ellentmondás, de most nem kezdenék teológia fejtegetésbe.

4. nap: Tengerszintről a Kis-Himalájába

A terv az volt, hogy egy nepáli belföldi járattal elrepülünk keletre, Bhadrapurba, ami egy köpésre van az indiai határhoz, és onnan busszal megyünk tovább egészen Dardzsilingig, de kiderült, hogy az elektronikus vízumunk nem alkalmas közúti határátkeléshez. Ezért aztán visszarepültünk Delhibe, hogy aztán újra elhaladva a Himalája mellett, ismét keletre repüljünk egy belföldi járattal. Bagdagorába.


Ennek két előnye is volt. Az egyik, hogy végre láthattuk a Himalája legmagasabb csúcsait ahogy áttörik azokat a felhőket, amik miatt mi nem láthattuk tegnap, a másik, hogy repülőtéren érkeztünk meg Indiába, tehát a vízumunkat is el kell hogy fogadják, és megúsztunk hét óra buszozást, ami ezekkel a törpékre méretezett nepáli buszokkal nem egy leányálom. Annyi volt csupán a komplikáció, hogy az Indira Ghandi reptérről át kellett buszoznunk egy másikra, ahonnan a belföldi járatok indulnak. Ezt aztán sikerült megoldani egy félórás művelettel. A főleg fapados járatokat fogadó reptér biztonsági procedúrája minden eddig gyűjtött tapasztalatomat űberelte. Már a reptér megközelítése is félelmetes volt, mert katonákkal őrizték a biztonságot úgy, hogy homokzsákok mögé épített géppuskafészkeket építettek, mint valami háborús, helyzetben. A váróterembe is már csak beszállókártyával lehetett belépni, amit egy marcona géppisztolyos katona végzett el, nem valami földi utaskísérő. A reptér egyébként óriási, és benne a tömeg is. Ráadásul tolakodnak, lökdösődnek, és pofátlanok a végtelenségig. Az a baj ezzel a déli népséggel, hogy nincsenek gátlásaik. Nem zavarja őket, ha a személyzet rájuk parancsol, hogy álljanak a sor végére, ne oldalról sunnyogjanak oda a csekingpulthoz, simán megpróbálkozik a túloldalról, csak ne kelljen végigállnia a sort. A helyi Wizzair-t itt Spicejetnek hívják, csak talán még nem annyira pofátlanok. A repjegy árában benne van a csomag is, de csak 15 kg, és szigorúan be is tartatják. Az átvizsgálós procedúra hasonló, csak itt nem veszik vér komolyan a félliteres vizes flakonunkat. Viszont ami újdonság volt nekem, hogy miután feltettem a tálcára a fém tárgyaimat, raktak rá egy sorszámot, és kezembe nyomták annak párját, hogy majd csak annak a birtokában vehetem le túloldalon a szalagról. Ezután különválnak a férfiak és a nők, majd át kell haladni az átvilágító kapun, motozáson (mindenki), majd a végén vissza a szalaghoz, és a nagy tolongásban megkeresni a méreg drága órát, laptopot, stb. Van ott egy személyzet, aki elkéri a számodat, de előtte már bárki kicsórhatta volna az értékeimet. Ezután kapok egy pecsétet a beszállókártyámra, hogy ha minden rendben. De hogy ha az összes őrszem és pecsételőember figyelmét átjátszva (ami egyébként lehetetlen) sikerült volna valakinek átslisszanni az ellenőrzésen, akkor egy újabb őrszem várja, aki csak azt ellenőrzi, hogy van-e pecsét a beszállókártyán. Nem tudom ez követhető volt-e, de az biztos, hogy a helyszínen ez egy sokkal hosszabb procedúra és több gyenge pontja van, viszont az indiaiaknak sokkal több embert kell így alkalmazniuk.


Bocs, hogy ilyeneket is leírok, de ez a nap csak az utazásról szól. Bent a váróban rengeteg a bolt és étterem, mint valami nemzetközi reptéren, de az áraik is olyanok. Beültünk egy autentikus indiai kajáldába, mert a 3-400 rúpia (1200-1600) nem tűnt soknak egy tál ételért. Rendeltünk két helyi sört is mellé, ami nem volt túl jó, viszont rohadt drága. Mikor kihozták a számlát, azt hittem lefordulok a székről. A kép pohár (!) sör többe került, mint maga a kaja, és persze hozzászámoltak valamilyen adót és felszolgálási díjat, így aztán a végösszeg hétezer forintra rúgott és még csak nem is laktunk jól.


Bagdagorából egy terepjáróval jutottuk fel a hegyekbe, a 2300 méteren fekvő Dardzsilingbe. +45 fokból a + 18-ba. Az út kilométerben nem hosszú, de a kanyargós hegyi szerpentinek és rengeteg lakott területnek köszönhetően, csak három óra múlva, az esti órákban, sötétben értük el célt.
Az első benyomásom az, hogy Dardzsiling olyan mint az Amalfi partvidék: meredek, teraszos és sehol nem lehet leparkolni. Na persze sokkal szakadtabb hely, de erről majd holnap.

5. nap: India, Szikkim tartományról itt olvashatsz.

2018. május 9., szerda

Waze wizzair!

2004-ben, a Wizz Air indulásánál sikerült megcsípnem egy akciót, ahol azzal kecsegtettek, hogy ingyen elvisznek Milánóba. Aztán persze kiderült, hogy a nem kevés reptéri illetéket ki kell fizetnem, de gondoltam, még így is hihetetlenül olcsón megnézhetem az Utolsó Vacsorát, úgyhogy vettem két jegyet.
Ebből persze az lett, hogy a repülő Bergamoban szállt le, ami 50 kilométerre van Milánótól, szóval autót kellett bérelni. Mivel a menetrend nem tette lehetővé, hogy korán reggel induljunk, és még aznap este visszarepüljünk, szállást kellett foglalnom. Ráadásul ott szembesültem vele, hogy Leonardo falfestményét csak úgy tudom megnézni, ha befizetek egy komplett városnézésre, mert a normál jegyek hetekkel korábban elfogytak. Így aztán, több mint százezerbe került a kulturális élmény, de ez egyéni szoc’ probléma, ettől még hálás voltam a Wizznek, sőt még büszke is voltam rá, hogy egy magyar hátterű cég ilyen ütőképes flottával szállt be a fapados versenybe.
Ezek után már vadásztam az olcsó jegyekre és gyakran utaztam velük szerte Európában.


Aztán jött 2012, amikor elkezdtek keménykedni méretek pontos betartásával és annak szankcióival. Egy szicíliai út előtt lehúztak 16 ezer forint büntivel, mert a kézipoggyász kereke nem fért bele a ketrecükbe. A mini bőrönd paraméterei ugyan megfeleltek a kívánalmaknak, csak a két nyamvadt kereket nem tudtam kicsavarni a helyszínen. Mondanom sem kell, hogy miközben velem cirkuszoltak, akkora hajókofferrel hussantak át egyesek a kapun, hogy még a feladott poggyászom sem volt olyan nagy.
Természetesen tudom, hogy el kellett volna olvasnom az apró betűs részt, és komolyan vennem a fenyegetéseket, de ez nem változtatott azon, hogy ezután az incidens után úgy megutáltam a pink-lila légitársaságot, hogy a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom a logójukat. Ehhez nagymértékben hozzájárult még, a csak emelt díjas telefonon elérhető ügyfélszolgálatuk és az, hogy folyamatosan van valami botrány körülöttük. Egy szó, mint száz, azóta nem utaztam velük. Megérte a 16 ezer forintos szemétkedés? Az én esetemben biztosan nem.
Gondolom marketingesek és közgazdászok hada dolgozik azon, hogyan emeljék a bevételeket egy olyan szektorban, ami nagyon is ár érzékeny és elég nagy a tülekedés a vásárlóért. Ezért is volt furcsa számomra az új húzásuk, hogy már azért is plusz pénzt kérnek, ha vásárolsz két repjegyet, hogy azok egymás mellé szóljanak. Az Index cikkében találóan fogalmazta meg  Előd Fruzsina, hogy  „ha nem szívatnak, az már plusz szolgáltatás”.
Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem magasan képzett szakemberek újabb bicskanyitogató ötletének helyességét? Csak a saját gondolatomat írom le akkor, amikor azt állítom, hogy a repülőjegy vásárlók többsége tudatos vásárló, nem hülye. Összeadjuk az összes költséget, mielőtt döntést hozunk, és végül úgyis a számunkra legkedvezőbbet választjuk. Az ilyen kis szemétkedések csak arra jók, hogy az ember megutáljon egy céget, és elforduljon tőle. Én például már régóta nem repülök sem a Wizz Air-rel sem a Ryan-ékkal, mert nem adnak akkora árelőnyt, hogy kitegyem magam velük valami újabb meglepetésnek. Nem beszélve a késésekből és az esetleges járat kimaradás okozta tetemes károkról, aminek kártérítése esélytelen.


Nagyon aggaszt ez a jelenség, ami már régóta megfigyelhető a bankszektorban, nevezetesen, hogy a látszólag alacsonyan meghirdetett kamat, valójában a végén többszöröse lesz a rárakódó költségek miatt.
De felhozhatnám példának az utazási irodákat, hogy lesz az ötszázezerre meghirdetett útból egymillió forint mire elindulsz, a külön hozzáadott jegyáraktól, adóktól, illetékektől, kezelés költségektől és kötelező biztosítási díjaktól.
Már látom azt az időt, amikor az utcai kirakatban lévő nadrágra ki lesz írva, hogy csak 1.000,- Ft., amikor meg bemész, kiderül, hogy arra még rájön a kiszolgálási díj, a komfortdíj, (hiszen van világítás az üzletben) és mindezek ÁFA-ja. Így a teljes vételár valójában 20.000,- Ft.
Te betennéd még egyszer a lábadat arra a helyre?