Magam részéről lezártam a Covid-korszakot. Leginkább azért, mert a 2019-ben vásárolt repülőjegyemet, a többszörös járattörlések után, végre lelakhattam. Más kérdés, hogy az akkor befizetett összeg a Zöld-foki-szigetek helyett (5500 km) most már csak a Kanári-szigetekig (3800 km) volt elég a TAP, portugál légitársaságnál. Sebaj – gondoltam – úgyis már több mint húsz éve nem jártam arra.
A költségeket tovább növelte, hogy a portugálok már nem indítanak Budapestre járatot, így Bécsből kellett startolnunk, és a 11 órás lisszaboni átszállás miatt egy-egy éjszakát is el kellett töltenünk a városban kényszerből. Ráadásul ezek a déli népek nem kapkodják el a reggeli felkelést (az első metró fél hétkor indul csak útnak), ezért még taxiköltség is növelte a terheket. Na, de sebaj! Fő, hogy élünk és nyaralunk!
Tenerife
A Kanári-szigeteken jó opció az autóbérlés, főleg, ha az ember nem csak a medenceparton óhajtja aszaltatni magát két héten át. Az első napra jutó költség mindjárt megtérült azzal, hogy kiváltottuk a taxit, ami a repülőtérről vitt volna a szállodáig nagyjából ugyanennyiért, de további napokon is kellőképp megdolgoztattuk a gépjárművet. Ha más nem, elugrottunk a legközelebbi Aldiba, hogy feleannyiért vásároljunk, mint a part menti mini-ábécében. Hosszas keresgélés után a Cicar tűnt a legjobb kölcsönzős cégnek, és nem csak azért, mert olcsóbb a nemzetközi láncoknál, hanem mert minden fontos „csomóponton” van irodájuk. Tehát, meg tudtam csinálni azt, hogy a reptéren felvett autót a kikötőben adtam le, majd áthajókázva Gran Canariára, egy újabb verdát vehettem át közvetlenül a kompról leszállva. Na, de ne rohanjunk ennyire előre.
Köztudott, hogy Tenerifének, mint az itteni szigetcsoport legnagyobbikának a hotelei főleg a déli részre tömörültek a kedvezőbb klíma miatt. (Konkrétan tizedannyi csapadék esik, mint az északi részen.) Mi Costa Adejetől északra, egy kevésbé zsúfolt, ámde jóval kedvezőbb árú, partszakaszon találtunk egy szerény, visszafogott szálláshelyet, ahol átvészelhettük az első hetet.
Az első napra csupán egy háromórás gyalogtúrát szerveztem bemelegítésnek, amin aztán úgy bemelegedtünk, hogy a későbbiekben csak autóval mentünk mindenhová.
A Barranco del Infierno szurdok meglátogatása nem olyan egyszerű művelet, mint azt elsőre gondolnánk. A környezetvédelemre hivatkozva, korlátozzák a napi belépők számát, mintha mondjuk a Machu Picchun lennénk. Online kell időpontot foglalni, és előre kifizetni a 11,- eurós belépődíjat. Mindjárt az indulásnál ránk hozták a frászt azzal, hogy mindenkinek védősisakot kellett felvennie, és aláírni egy hosszú ívet, amiben elismerjük, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek. (Néhány éve történt itt egy halálos baleset, és nem csodálkoznék azon, ha túraút karbantartóitól jókora összeget pereltek volna ki kártérítés címén.)
A völgy oldalában futó ösvény azonban annyira jól kiépített, hogy a nagyim is végigcsoszogna rajta a járókeretével. A sisakra csupán a remek facebook-fotó miatt van szükség. Ahogy haladtunk beljebb a szurdok felé, a napsütötte kopár tájat felváltotta a buja, zöld növényzet, és megjelent egy patakocska is, aminek a kiindulópontjához, egy vízeséshez igyekeztünk. A drága belépőjegynek köszönhetően nincs nagy tumultus a célnál, cserébe viszont nem is kapunk Viktória-zuhatag élményt.
Másnap egy könnyű reggeli után újabb útra indultunk el, melynek első állomásán a Los Gigantes monumentális sziklafalit bámultuk tátott szájjal. A majdnem függőleges kőfalak mintegy 800 méterre emelkednek ki az óceánból.
Nem kisebb látványosság a Masca nevű hegyi falu, melynek lakossága csupán 90 fő, de az odalátogató turistákkal együtt több ezren tolonganak, hogy fotózhassák a közeli sziklaszirtet, melynek az óceán kék vize nyújtja a kontrasztot. Vállalkozó kedvűek egy kiépített ösvényen lesétálhatnak a partokig, de akinek vissza is kell jönnie a 4,5 kilométeres kaptatón, (mert mondjuk bérautóval jött), annak nem ajánlom.
Csodás kilátópontokat érintve, a déli órákban érkeztünk meg Puerto de la Cruzba, ahol a sziget egyik fő attrakciója a Loro Park található. Bár ezt az állatkertet „papagáj parknak” keresztelte el az alapító német tulajdonos még 1972-ben, de a négyezer darab, 150 különböző fajhoz tartozó papagáj itt senkit nem érdekel. A gorillák, oroszlánok és számos állatfaj mellett a fő látványosságot a pingvinek, fókák, delfinek, gyilkos bálnák és egyéb vízi élőlények jelentik, az állatvédők nagy örömére. A show műsor előtt, egy animációs filmmel bizonygatják, hogy a befogott állatokat elhagyták a szüleik, és ha ők nem mentik meg szegényeket, már rég elpusztultak volna. (Ehhez képest, életfogytiglani medencefogság jutott nekik osztályrészül, hogy mi, emberek jót mulathassunk azon, hogyan dobálják magukat a beidomított állatok és fröcskölnek le mindenkit az első sorokban.)
Tenerife fő látványossága mégsem egy pincébe zsúfolt, mesterséges vízalatti világ, hanem egy vulkanikus hegycsúcs, ami egész Spanyolország legmagasabb pontja. Turisták milliói kíváncsiak a Teide 3718 méter magas csúcsára, ezért itt is korlátozni kellett a látogatók számát, amit úgy értek el, hogy a teléferico (értsd: lanovka) díját arcpirítóan magas, 38,- euróban határozták meg, ráadásul erre is csak online lehet helyet foglalni (még akkor is, ha ezt többen a helyszínen teszik meg telefonjukról). Fent a hegyen aztán tehetünk egy rövid sétát, hogy a kopár köveket és a látóhatárt fotózzuk, de a csúcsra csak külön kísérővel, újabb bankjegyek leszurkolása ellenében mehetünk fel. Tériszonyosoknak ez utóbbi útvonalat nem javaslom, mert igencsak meredek az utolsó szakasz. Mint ahogy azt sem ajánlom, hogy valaki csak felfelé váltson jegyet a kötélvasútra, mert a parkolóig visszavezető út több mint nyolc kilométer, csúszós salakon.
Másnap a sziget keleti és északi látványosságait igyekeztünk végigjárni. Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak a szokásos: templomok, kilátók, természet és épített környezet. Elsőként a Candelariai Miasszonyunk-bazilika előtt parkoltunk le, ami azon kívül, hogy nem túl régi (1959), még csak nem is szép. Viszont, ha már parkolás, nem tudom szó nélkül hagyni, mennyit változott a közlekedés az elmúlt két évtizedben. Az autók száma megsokszorozódott, mióta utoljára Tenerifén jártam, miközben a rengeteg beépítés miatt, a parkolóhelyek száma egyre csak fogy. Komoly kihívást jelentett minden nap, hogy a szállodánk ötszáz méteres körzetében sikerüljön helyet találni az autónknak, és igaz ez minden településre. A fővárosban, Santa Cruzban egy fokkal jobb a helyzet, mert viszonylag közel a belvároshoz (1-2 km) egy hatalmas, ingyenes parkoló áll az autósok rendelkezésére, ahonnan a puhányabb fiatalok elektromos rollerekkel suhanhatnak tovább.
A városi strand mellett találtuk meg az 1641-ben épült „erődöt”, ami leginkább egy masszív istállóra emlékeztetett. A közelében álló, és a hangzatos Castillo de San Juan Bautista nevet viselő vár sem sokkal nagyobb, mint egy ugrálóvár majáliskor. A „Fekete vár” kontrasztjaként emelték a vízparton hivalkodó, ultramodern Auditorio de Tenerife művészeti komplexumot, ami engem kicsit a Sydney-i Operaházra emlékeztetett, de csak nagyon kicsit. Mondjuk, nem is lehet összehasonlítani, egy Debrecen nagyságú várost egy hússzor akkora metropolisszal... Hacsak nem tolerancia szempontból. Merthogy ott jártunkkor éppen egy leszbikonferenciára készültek. Akárcsak Ausztráliára, a Kanári-szigetekre is igaz, hogy sokkal elfogadóbbak a mássággal kapcsolatban, mint a világ egyéb tájain (és akkor nem is olyan távoli helyekre célzok).
Átsétáltunk az Afrika piacra (Cooperativa Mercado Nuestra Señora De África), mert az útikönyv szerint érdekes hely. Pont olyan, mint az összes piac: halárusok, zöldségesek és nyüzsgés. Állítólag hétvégenként kirakodóvásárral egészül ki, most csak néhány szuvenírárus kínálta a portékáit a szomszédos utcában.
Valójában ennél sokkal több látnivalóról nem tudok beszámolni, de hát nem is Santa Cruz miatt mennek a nyaralni vágyók Tenerifére. A kanyargós, meredek városi utcákon felkapaszkodtunk egy kisebb barlanghoz (Cueva Roja), ami inkább csak egy üreg, semmi különös, nyugodtan kihagyható.
Nem úgy a La Laguna nevű település, ami megtévesztő neve ellenére egy ötszáz méter magas, fennsíkra épült. A gyarmati stílusú, XV. századi óváros még az UNESCO illetékeseinek is tetszett, és felvették a világörökségek listájára. Az autót letámasztani itt sem könnyű, még a fizetős parkoló előtt is fél órát kellett sorban állni. Két történelmi jelentőségű épületet emelnék ki a sok középkori ház közül, az 1631-re felépült Casa de los Capitanes Generales-t, ami ma városházként funkcionál, és a Casa Salazart, ami a XVI. század óta püspöki palota, kivéve, amikor éppen leég, mint utoljára 2006-ban. Természetesen van egy katedrálisuk (Catedral de S.Cristobal de La Laguna) is 1511-ből, ami a 2014-es felújítás után került be a legek közé azzal, hogy az egyetlen székesegyház a világban, amely betonból és polipropilén szálakból (kupola) épült.
A nap hátralévő részét a Macizo de Anaga hegységben töltöttük volna, egy jó ki sétával a babérlombú erdőkben, de eleredt az eső, és a látótávolság is kritikus szint alá csökkent, ezért nagy fájdalmunkra, a túra helyett vissza kellett térnünk a sziget déli oldalára, ahol a szálláshelyen húztuk meg magunkat egy ernyő alatt.
Gran Canaria
Létezik a városkában egy rum lepárló üzem, ami azt terjeszti magáról, hogy Európa legrégebbi ilyen intézménye. Mondjuk, ha az európai cukornád termelés volumenére gondolok, nem lehetett sok versenytársa. Az üzem vezetett túrán látogatható, de sajnos vasárnap zárva volt.
Nyugodtan mondhatom, hogy nyaralásunk fénypontja volt ez a kirándulás, és ahogy a mondás tartja, a csúcson kell abbahagyni.
Feltűnés nélkül kövess! |