Kanári-szigetek

Magam részéről lezártam a Covid-korszakot. Leginkább azért, mert a 2019-ben vásárolt repülőjegyemet, a többszörös járattörlések után, végre lelakhattam. Más kérdés, hogy az akkor befizetett összeg a Zöld-foki-szigetek helyett (5500 km) most már csak a Kanári-szigetekig (3800 km) volt elég a TAP, portugál légitársaságnál. Sebaj – gondoltam – úgyis már több mint húsz éve nem jártam arra.
  A költségeket tovább növelte, hogy a portugálok már nem indítanak Budapestre járatot, így Bécsből kellett startolnunk, és a 11 órás lisszaboni átszállás miatt egy-egy éjszakát is el kellett töltenünk a városban kényszerből. Ráadásul ezek a déli népek nem kapkodják el a reggeli felkelést (az első metró fél hétkor indul csak útnak), ezért még taxiköltség is növelte a terheket. Na, de sebaj! Fő, hogy élünk és nyaralunk!

Tenerife

A Kanári-szigeteken jó opció az autóbérlés, főleg, ha az ember nem csak a medenceparton óhajtja aszaltatni magát két héten át. Az első napra jutó költség mindjárt megtérült azzal, hogy kiváltottuk a taxit, ami a repülőtérről vitt volna a szállodáig nagyjából ugyanennyiért, de további napokon is kellőképp megdolgoztattuk a gépjárművet. Ha más nem, elugrottunk a legközelebbi Aldiba, hogy feleannyiért vásároljunk, mint a part menti mini-ábécében. Hosszas keresgélés után a Cicar tűnt a legjobb kölcsönzős cégnek, és nem csak azért, mert olcsóbb a nemzetközi láncoknál, hanem mert minden fontos „csomóponton” van irodájuk. Tehát, meg tudtam csinálni azt, hogy a reptéren felvett autót a kikötőben adtam le, majd áthajókázva Gran Canariára, egy újabb verdát vehettem át közvetlenül a kompról leszállva. Na, de ne rohanjunk ennyire előre.

  Köztudott, hogy Tenerifének, mint az itteni szigetcsoport legnagyobbikának a hotelei főleg a déli részre tömörültek a kedvezőbb klíma miatt. (Konkrétan tizedannyi csapadék esik, mint az északi részen.) Mi Costa Adejetől északra, egy kevésbé zsúfolt, ámde jóval kedvezőbb árú, partszakaszon találtunk egy szerény, visszafogott szálláshelyet, ahol átvészelhettük az első hetet.
  Az első napra csupán egy háromórás gyalogtúrát szerveztem bemelegítésnek, amin aztán úgy bemelegedtünk, hogy a későbbiekben csak autóval mentünk mindenhová.

  A Barranco del Infierno szurdok meglátogatása nem olyan egyszerű művelet, mint azt elsőre gondolnánk. A környezetvédelemre hivatkozva, korlátozzák a napi belépők számát, mintha mondjuk a Machu Picchun lennénk. Online kell időpontot foglalni, és előre kifizetni a 11,- eurós belépődíjat. Mindjárt az indulásnál ránk hozták a frászt azzal, hogy mindenkinek védősisakot kellett felvennie, és aláírni egy hosszú ívet, amiben elismerjük, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek. (Néhány éve történt itt egy halálos baleset, és nem csodálkoznék azon, ha túraút karbantartóitól jókora összeget pereltek volna ki kártérítés címén.)

  A völgy oldalában futó ösvény azonban annyira jól kiépített, hogy a nagyim is végigcsoszogna rajta a járókeretével. A sisakra csupán a remek facebook-fotó miatt van szükség. Ahogy haladtunk beljebb a szurdok felé, a napsütötte kopár tájat felváltotta a buja, zöld növényzet, és megjelent egy patakocska is, aminek a kiindulópontjához, egy vízeséshez igyekeztünk. A drága belépőjegynek köszönhetően nincs nagy tumultus a célnál, cserébe viszont nem is kapunk Viktória-zuhatag élményt.

  Másnap egy könnyű reggeli után újabb útra indultunk el, melynek első állomásán a Los Gigantes monumentális sziklafalit bámultuk tátott szájjal. A majdnem függőleges kőfalak mintegy 800 méterre emelkednek ki az óceánból.
  Nem kisebb látványosság a Masca nevű hegyi falu, melynek lakossága csupán 90 fő, de az odalátogató turistákkal együtt több ezren tolonganak, hogy fotózhassák a közeli sziklaszirtet, melynek az óceán kék vize nyújtja a kontrasztot. Vállalkozó kedvűek egy kiépített ösvényen lesétálhatnak a partokig, de akinek vissza is kell jönnie a 4,5 kilométeres kaptatón, (mert mondjuk bérautóval jött), annak nem ajánlom.

  Csodás kilátópontokat érintve, a déli órákban érkeztünk meg Puerto de la Cruzba, ahol a sziget egyik fő attrakciója a Loro Park található. Bár ezt az állatkertet „papagáj parknak” keresztelte el az alapító német tulajdonos még 1972-ben, de a négyezer darab, 150 különböző fajhoz tartozó papagáj itt senkit nem érdekel. A gorillák, oroszlánok és számos állatfaj mellett a fő látványosságot a pingvinek, fókák, delfinek, gyilkos bálnák és egyéb vízi élőlények jelentik, az állatvédők nagy örömére. A show műsor előtt, egy animációs filmmel bizonygatják, hogy a befogott állatokat elhagyták a szüleik, és ha ők nem mentik meg szegényeket, már rég elpusztultak volna. (Ehhez képest, életfogytiglani medencefogság jutott nekik osztályrészül, hogy mi, emberek jót mulathassunk azon, hogyan dobálják magukat a beidomított állatok és fröcskölnek le mindenkit az első sorokban.)

  Tenerife fő látványossága mégsem egy pincébe zsúfolt, mesterséges vízalatti világ, hanem egy vulkanikus hegycsúcs, ami egész Spanyolország legmagasabb pontja. Turisták milliói kíváncsiak a Teide 3718 méter magas csúcsára, ezért itt is korlátozni kellett a látogatók számát, amit úgy értek el, hogy a teléferico (értsd: lanovka) díját arcpirítóan magas, 38,- euróban határozták meg, ráadásul erre is csak online lehet helyet foglalni (még akkor is, ha ezt többen a helyszínen teszik meg telefonjukról). Fent a hegyen aztán tehetünk egy rövid sétát, hogy a kopár köveket és a látóhatárt fotózzuk, de a csúcsra csak külön kísérővel, újabb bankjegyek leszurkolása ellenében mehetünk fel. Tériszonyosoknak ez utóbbi útvonalat nem javaslom, mert igencsak meredek az utolsó szakasz. Mint ahogy azt sem ajánlom, hogy valaki csak felfelé váltson jegyet a kötélvasútra, mert a parkolóig visszavezető út több mint nyolc kilométer, csúszós salakon.

  Másnap a sziget keleti és északi látványosságait igyekeztünk végigjárni. Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak a szokásos: templomok, kilátók, természet és épített környezet. Elsőként a Candelariai Miasszonyunk-bazilika előtt parkoltunk le, ami azon kívül, hogy nem túl régi (1959), még csak nem is szép. Viszont, ha már parkolás, nem tudom szó nélkül hagyni, mennyit változott a közlekedés az elmúlt két évtizedben. Az autók száma megsokszorozódott, mióta utoljára Tenerifén jártam, miközben a rengeteg beépítés miatt, a parkolóhelyek száma egyre csak fogy. Komoly kihívást jelentett minden nap, hogy a szállodánk ötszáz méteres körzetében sikerüljön helyet találni az autónknak, és igaz ez minden településre. A fővárosban, Santa Cruzban egy fokkal jobb a helyzet, mert viszonylag közel a belvároshoz (1-2 km) egy hatalmas, ingyenes parkoló áll az autósok rendelkezésére, ahonnan a puhányabb fiatalok elektromos rollerekkel suhanhatnak tovább.

  A városi strand mellett találtuk meg az 1641-ben épült „erődöt”, ami leginkább egy masszív istállóra emlékeztetett. A közelében álló, és a hangzatos Castillo de San Juan Bautista nevet viselő vár sem sokkal nagyobb, mint egy ugrálóvár majáliskor. A „Fekete vár” kontrasztjaként emelték a vízparton hivalkodó, ultramodern Auditorio de Tenerife művészeti komplexumot, ami engem kicsit a Sydney-i Operaházra emlékeztetett, de csak nagyon kicsit. Mondjuk, nem is lehet összehasonlítani, egy Debrecen nagyságú várost egy hússzor akkora metropolisszal... Hacsak nem tolerancia szempontból. Merthogy ott jártunkkor éppen egy leszbikonferenciára készültek. Akárcsak Ausztráliára, a Kanári-szigetekre is igaz, hogy sokkal elfogadóbbak a mássággal kapcsolatban, mint a világ egyéb tájain (és akkor nem is olyan távoli helyekre célzok).

  Átsétáltunk az Afrika piacra (Cooperativa Mercado Nuestra Señora De África), mert az útikönyv szerint érdekes hely. Pont olyan, mint az összes piac: halárusok, zöldségesek és nyüzsgés. Állítólag hétvégenként kirakodóvásárral egészül ki, most csak néhány szuvenírárus kínálta a portékáit a szomszédos utcában.
  Valójában ennél sokkal több látnivalóról nem tudok beszámolni, de hát nem is Santa Cruz miatt mennek a nyaralni vágyók Tenerifére. A kanyargós, meredek városi utcákon felkapaszkodtunk egy kisebb barlanghoz (Cueva Roja), ami inkább csak egy üreg, semmi különös, nyugodtan kihagyható.

  Nem úgy a La Laguna nevű település, ami megtévesztő neve ellenére egy ötszáz méter magas, fennsíkra épült. A gyarmati stílusú, XV. századi óváros még az UNESCO illetékeseinek is tetszett, és felvették a világörökségek listájára. Az autót letámasztani itt sem könnyű, még a fizetős parkoló előtt is fél órát kellett sorban állni. Két történelmi jelentőségű épületet emelnék ki a sok középkori ház közül, az 1631-re felépült Casa de los Capitanes Generales-t, ami ma városházként funkcionál, és a Casa Salazart, ami a XVI. század óta püspöki palota, kivéve, amikor éppen leég, mint utoljára 2006-ban. Természetesen van egy katedrálisuk (Catedral de S.Cristobal de La Laguna) is 1511-ből, ami a 2014-es felújítás után került be a legek közé azzal, hogy az egyetlen székesegyház a világban, amely betonból és polipropilén szálakból (kupola) épült.

  A nap hátralévő részét a Macizo de Anaga hegységben töltöttük volna, egy jó ki sétával a babérlombú erdőkben, de eleredt az eső, és a látótávolság is kritikus szint alá csökkent, ezért nagy fájdalmunkra, a túra helyett vissza kellett térnünk a sziget déli oldalára, ahol a szálláshelyen húztuk meg magunkat egy ernyő alatt.

  Egy hét ott tartózkodás bőven elég volt, hogy megismerjük Tenerife főbb látványosságait és még egy kis D-vitamint is szívjunk magunkba. (Pont annyit, amitől otthon, a decemberi szürkeségben robotoló kolléganők már megpukkadnak.) Ezért áttettük a székhelyünket a szomszédos szigetre.

Gran Canaria

  Santa Cruzban két komptársaság verseng az utasok kegyeiért, hogy átvigye őket egy másik szigetre, vagy akár a kontinensre. Mi Olsenékat választottuk, ők 97 euróért utaztattak át kettőnket Gran Canaria északnyugati felén fekvő Agaete kikötőjébe, ami egy laza másfél órás hajókázást jelent. A jegyet már előre megvettük online, de nem muszáj ezzel bajlódni, mert pont annyiba kerül, ha a pénztárnál vesszük meg a jegyet, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, nem volt telt ház. Agaetében átvettük az újabb bérautót, amivel körbeautózva a Komárom-Esztergom megyénél is kisebb szigetet (1532 km²) rögtön új szálláshelyünkhöz hajtottunk. A Kanárin mindenhol ingyenes és jól kiépített autópálya hálózat segítségével egy órán belül bárhová el lehet érni még úgy is, hogy betartjuk a sebességkorlátozásokat. Ezt amúgy érdemes is, mert elég sűrűn helyeztek el automata trafipaxokat az utak mentén.

  Szállodánk ablakából a Maspalomas-hoz tartozó Playa del Inglés-nél kezdődő homokdűnékre és egy pénisz alakú medencére nyílt kilátás, amiért egy csomó pénzt fizettünk, pedig alig tartózkodtunk a szálláson. (Otthon még romantikus ötletnek tűnt.) Hogy miért hívják „Angol strandnak” ezt a partszakaszt, hamar rájöttünk, amikor a közelben lévő, lepukkadt étterem- és szórakoztatókomplexumba leugrottunk körülnézni. A ködös Albionból idemenekülő nyugdíjasok, olcsó sangriával a kezükben múlatják itt a hétköznapjaikat, és a tengerpart is emlékeztetett az angol beach-ekre, már amennyiben, hogy a víz hideg, és az állandó szél a fülünkbe fújja homokot. Azért azt el kell, hogy ismerjem, a klíma sokkal kellemesebb, mint Nagy-Britanniában, de talán, mint bárhol máshol a világon. A hőmérséklet egész évben 20 és 30 fok között mozog, a szellő folyamatosan tavaszérzést sugall, és a napsütötte órák számában sem lehet panaszunk, legalábbis itt a déli oldalon. Nem véletlenül alakultak itt ki a Szaharát idéző homokbuckák, és az sem véletlen, hogy ide épültek a a legnagyobb szállodák és lakóparkok. (Talán kicsit több is a kelleténél.)

  Vasárnap, a strandokhoz közeli üzleteket kivéve, zárva tartanak a boltok, viszont ekkor rendezik meg Terorban a szokásos kirakodóvásárt. A kis hegyi falu zarándokhelynek számít, de a XVII. századi utcácskák ódon hangulata miatt is özönlenek ide a turisták, ezért, aki későn érkezik (tíz után), az még a fizetős parkolóban sem talál helyet. Teror másik nevezetessége a szigetet ásványvízzel ellátó forrás, amit 1916-tól palackoznak is. Minden vasárnap a templomtéren és környékén rendezik meg a vásárt (Mercadillo de Teror), ami nekem csalódást okozott azután, hogy több ömlengő bejegyzést is olvastam róla a neten. Néhány sajt- és mézárus mellett egy-két haszontalan kézműves termékeket árusító standból áll a helyi búcsú. Még a kürtőskalács sem maradhatott el, csak a cukornádból frissen préselt rumos italt áruló fiatalok utaltak arra, hogy Afrika partjaitól mindössze százötven kilométerre vagyunk.

  Innen egészen közel van egy másik kisváros Firgas, ami szintén vízforrásairól híres. És, hogy milyen kevés elég az unatkozó turisták idecsábításához? Elég, ha a patakot átvezeted a sétálóutcán, és egy kis vízlépcsővel dobod fel. De még jobb, ha festett csempékkel díszíted a közeli kerítéseket, mert az feldobja a fotót, és egy kis térplasztikán ábrázolod a környék szigeteit.

  A kanári szigetcsoport legmagasabb templomtornyával büszkélkedő San Juan Bautista templom már Arucas fő szimbóluma. A fekete lávakőből épült gótikus katedrális tornyai hatvan méteres magasságukkal emelkednek ki a körülötte burjánzó fehér lakóházak közül. Számomra csupán azért maradt emlékezetes, mert nem sikerült bemennünk. Vasárnap... Egy katolikus templomba...
  Létezik a városkában egy rum lepárló üzem, ami azt terjeszti magáról, hogy Európa legrégebbi ilyen intézménye. Mondjuk, ha az európai cukornád termelés volumenére gondolok, nem lehetett sok versenytársa. Az üzem vezetett túrán látogatható, de sajnos vasárnap zárva volt.

  Las Palmas nem csak a Kanári-szigetek legnagyobb városa, de még spanyolországi összevetésben is az előkelő kilencedik helyet foglalja el a maga négyszázezer lakosával. Ettől persze még nem hemzseg a látnivalótól, de a Santa Ana székesegyház mindenképp említést érdemel. A gótikus-neoklasszicista katedrális építése a XV. században kezdődött, de több, mint 300 év kellett hozzá, hogy elkészüljön. A fából készült erkélyekkel ellátott kerengője egyike azon keveseknek, amelyek fennmaradtak ebben a stílusban.

  A Vegueta, óvárosi negyed másik fő látványossága a Casa de Colón, mely épületegyüttesnek legrégebbi része a Plaza de San Antonio Abad és az Azbos nevű kápolna, ahol Kolumbusz Kristóf imádkozott, mielőtt folytatta volna útját Amerikába. Ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom, mert nagy örömömre sikerült Katát meggyőznöm arról, hogyha kihagyjuk a múzeumot, még strandolhatunk egyet délután.

  A helyi piacra (Mercado De Vegueta) csak néhány percet áldoztunk, mert egy kereskedőt leszámítva, az épület zárva volt. Kár, mert állítólag Európa tíz legszebb piaca közé választották valakik, valamikor. Sétáltunk egyet a Triana negyedben, de ott is csak a butikok és áruházak csukott ajtajai vártak, ezért visszaindultunk a maspalomas-i napsütésbe.

  Útba ejtettünk még egy látványos magaslatot, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Caldera de Bandama beomlott vulkáni csúcsra. Gran Canaria északi és keleti része kipipálva.

  Másnap a déli és a nyugat régiót barangoltuk be, ami többnyire kilátópontjaival és épített látványosságaival hívja fel magára a figyelmet.

  Mindjárt itt van elsőként az Anfi del Mar nevű település, ami egy isten háta mögött falu volt a kilencvenes évekig, aztán jött egy norvég üzletember, és felvásárolta a Verga szurdok végén lévő telkeket, hogy egy luxus paradicsomot hozzon létre a tengerparton. Hogy mennyire komolyan gondolta a dolgot, képes volt a Bahamákról tizenegyezer tonna fehér homokot hozatni az öbölbe, csakhogy karibi hangulatot idézzen. De ez még semmi! A part közelében egy szív alakú szigetet is létesített az éttermének. Igaz, nem olyan látványos híd vezet át, mint a felcsúti kis szigetre, de hát mit várhatunk egy csóringer norvégtól, nem igaz?

  A másik mesterséges (de attól még látványos) nyaralóhelyet a Mogán völgyének végén építették fel. Puerto de Mogán egy jachtkikötő, ami köré egy „görög” falucskát varázsoltak. Láttunk hasonlót Balatonfüreden, ott nem aratott osztatlan sikert. Itt viszont passzol az óceán kékjéhez a fehér házfal és a mindent benövő bougainvillea harsány színei. Egy cseppet illúzióromboló a takarítószemélyzet látható jelenléte, mert ilyet Rodoszon ritkán tapasztalni, de ettől nem zavartatva, egy kellemes órát töltöttünk itt el egymás és egy fagylaltkehely társaságában.

  A hírhedt GC-200 hegyi úton felmentünk ameddig lehetett, nehogy lemaradjuk egy kilátóról vagy kuriózumról sem. Útközben lefotóztuk a „szivárvány sziklákat” és egy táblát, amivel a motorosokat ijesztgetik, hány kollégájuk halt meg a közelmúltban az itteni szerpentinen döntögetés közben. A délután további részében a lazulást választottuk, és lesétálunk a szállodánk előtti partra, ne csak klóros víz érje a testünket. Már éppen készültünk belevetni magunkat a sós habokba, amikor egy öregúr cammogott ki a vízből álló cerkával. Olvastam, hogy a környéken gyakran látni nudistákat, de ez a fickó annyira tájidegen volt a parton gyalogló fürdőruhás emberek közt, hogy elgondolkoztam, vajon lecsukhatná-e őt a rendőr, hiszen kiskorúak is tartózkodtak a strandon. Főleg, ha azt vesszük, hogy már azért éveket lehet kapni, ha valakinek pedofil képeket találnak a számítógépén. (Na jó, nem mindenki.)

  Ha már a fallosznál tartunk, rátérnék a következő napi túránkra, ami a sziget egyik jelképének is számító Roque Nublohoz vezetett. Szerencsére, jó korán indultunk, mert az utolsó helyet kaparintottuk meg a sziklákhoz vezető ösvény elején, és még a túraútvonalon sem volt tolongás. (Nem úgy visszafelé.) Könnyű gyaloglással elérhető a csúcs, ahonnan páratlan látvány tárult elénk.
  Nyugodtan mondhatom, hogy nyaralásunk fénypontja volt ez a kirándulás, és ahogy a mondás tartja, a csúcson kell abbahagyni.

Még több fotó.

Feltűnés nélkül kövess!

Galápagost kihúztam a bakancslistámról.

Kedves érdeklődő! Nem okozok nagy meglepetést, egy kis Galapagos fikázást olvashatsz itt. Előre bocsájtom, nem azért leszek lesújtó véleménnyel a szigeten töltött három napomról, mert ez a blogom címe, hanem mert egy igazi, klasszikus bakancslistás helyről derült ki számomra, hogy egy kalap szar.

1. nap: Santa Cruz

Egy perui körút végén, levezetésnek szántuk a Galápagos-szigeteket. Ha már egyszer a közelben járunk, nézzük meg ezt is, ki tudja, lesz-e még rá lehetőségünk. A quitói repülőtér meglepetés volt számomra, teljesen korszerű, még játszótér is van. Minden széknél telefontöltő, szóval le a kalappal!
Jó kezdés után kezdődött a herce-hurca azzal, hogy a galápagosi utasokat teljesen külön kezelik. Mivel Ekvádorhoz tartozik, a „domestic flight” feliratot kerestük, de hamar kiderült, hogy nem ott kell bemennünk. Van egy külön bódé a várócsarnokban, ahol indítani kell a procedúrát. Elkérik az útlevelet, hosszasan írogatnak, majd lehúznak 20 dollárral. Na, gondoltam, ezt olcsón megúsztam, mindenki azt írta a neten, hogy Galápagosra 100 dolcsi fejenként a beugró, csak úgy. Az csak később derült ki, hogy ez a húszas nem az a százas. Akkor ez meg miért? Nem szeretem az ilyen alattomos sarcolásokat, de túltettem magam rajta, végtére mégis csak a nagy Galápagos, minden természetbarát álma, Darwin szigete, a mini Jurassic Park. Ahol az állatok olyan háborítatlanul élnek, hogy csak na.

A repülő aztán minden állomáson és megállóhelyen megállt, viszont kapunk cukorkát, hogy ne duguljon be a fülünk. Reggelire meg egy szottyadt szendót. De hát mit akarok? Koszos 130 ezerért vettem egy jegyet, örüljek, hogy elvisznek, még zabálni is akarok? Egyébként a járatot üzemeltető Latam légitársaság olasz illetőségű. Innen csókoltatom őket.

Már a landolás közben volt egy rossz előérzetem, mert a táj úgy nézett ki, mintha atomtámadás sújtotta volna a szigetet. Na de elhessegettem a negatív gondolataimat, hiszen ez még csak Baltra-sziget, ahol egy volt amerikai katonai bázis itt maradt kifutópályája miatt van repülőtér. Természetesen nem feledkeztek meg a 100 $  beugróról. Csak készpénzzel lehet fizetni, azt mondják, ez maga a nemzeti park belépő, merthogy az egész sziget egy nagy nemzeti park. Ezzel csak az a gond, hogy itt még nem ér véget a lehúzások sora. A busz még ingyen van a kikötőig és a vízibusz sem drága a maga 1 dolláros árával. Aztán jön egy 40 kilométeres közúti szakasz, merthogy a város pont a sziget ellenkező végében van. Léteznek buszok, állítólag 4 $/fő, de ez nekünk nem jött össze. Ugyanis a kikötőben remekül működő taxis maffia uralja a piacot. A busz ott állt ugyan, fel is szálltunk rá jó néhányan, a bőröndök a csomagtartóban, csakhogy az istennek nem akart elindulni. Türelmetlenebb utasok már leszálltak, és inkább bevállalták a taxival járó többletköltséget. Egy izgága holland kiscsaj nem bírta elviselni, hogy várakoznia kell, viszont pénzt meg nem nagyon akaródzott neki pazarolni, elkezdett hát utasokat szervezni maga mellé. Sikerült is neki meggyőzni, néhány hátizsákos kollégát és így az útiköltséget megosztva már nem is annyival drágább a taxi. Mi csak türelmes szemlélői voltunk az eseményeknek, miközben többször benézett egy srác fuvart ajánlva. A buszsofőr, mondanom sem kell, hogy sehol. Egyre kevesebben maradtunk a buszon, ezzel egyenes arányban csökkent az esély, hogy valaha elinduljon a jármű. Végül beadtam a derekam, és egy spanyol nénivel hármasban átszálltunk a srác kocsijába. Láss csodát, a buszvezető előkerült, és készségesen kirángatta a kofferjeinket a csomagtartóból. 

A taxi itt kizárólag fehér pick-up kisteherautót jelent. Praktikus, mert a csomagokat, egy mozdulattal fel lehet dobni a platóra, az utas meg betuszkolja magát az ülésekre. A mi sofőrünknek a kocsija megér egy külön mesét. Abban sem voltam biztos, hogy átérünk a sziget túloldalára, olyan szakadt volt. Biztonsági öv egy szál sem, műszerfalon konkrétan semmi nem működött, de ha mutatott is volna valamit a kilométeróra, azt sem látja a sofőrünk, mert egész úton a telefonját buzerálta. Ha épp nem beszélgetett senkivel, akkor valamit nyomkodott rajta.

Tehette, mert az első húsz kilométer egy nyílegyenes szakasz, enyhe emelkedővel. A táj továbbra is katasztrofálisan festett. Kiégett bozótos, sehol egy üde zöld folt. A hegyre felérve javult valamit a helyzet, ami a flórát illeti, na de hol a fauna? Sehol egy leguán vagy egy nyamvadt teknős. Még madarat sem láttunk ekkor. Ez lenne a híres Galápagos? Gyerekkoromban úgy képzeltem el, hogy a szigeteken annyi az állat, hogy vigyáznom kell hova lépek, nehogy fejbe rúgjak egy fóka bébit. Már az is furcsa, hogy itt emberek laknak életvitelszerűen, de hogy komplett városok is vannak, azt már csak akkor tudtam meg, mikor először elkezdtem a gondolatával foglalkozni, hogy meglátogatom a helyet.

Puerto Ayorát nevezhetjük fővárosnak, mivel ez a legnagyobb település, egy teljesen átlagos kikötőváros, bárhol lehetne a világban. A parton egyszerű éttermek és szuvenír árusok sorakoznak, a vízben jól megférnek a halászok szakadt bárkái és a turistáknak fenntartott puccos jachtok. A mólón három fóka pihenget és feltűnik az első pelikán is.

A vendéglátóhelyeknél csak utazási iroda van több. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a kikötő környékén minden harmadik vállalkozás utazásközvetítéssel foglalkozik. Úgy adják elő, mintha övéké lenne itt az összes infrastruktúra, de valójában mindegyik csak szervez, egyiknek sincs még egy ladikja sem. Hamar rájöttem, hogy az árakat kartellben nyomatják, ezért nem sokat teketóriáztam, és az egyik sarkon beléptem egy irodába, hogy lefoglaljak egy hajós túrát valamelyik környező szigetre. A főnök és egyben egyetlen dolgozó javaslatára Izabella-szigetet választottuk. Oda egy egynapos túra 34.000 Ft./fő ebéddel, ami elég barátinak hangzik, ha belegondolunk, hogy a sziget kétórányi útra fekszik egy gyors motorcsónakkal. De erről majd később.


2. nap: Puerto Ayora

A mai nap a pihenésé, strandolásé, és hogy felszedjünk egy kis színt, mert már három hete vagyunk Dél-Amerikában és úgy nézek ki, mint egy hypo reklám. Szállásunk csak egy könnyed sétányi távolságra van a Tortuga bay-nek csúfolt homokos tengerparttól, ahol a tervek szerint a habokba vetjük magunkat. Hát persze, hogy nem így történt. Először is a könnyed sétából egy kisebb túra lett. Hiába volt szépen kiépítve az ösvény a tengerpartig, sok volt benne a dimb-domb, és a két kilométerre saccolt távból közel négy lett, az oda-vissza már ugye nyolc, és akkor nem számoltam bele a föl-le csoszogást a homokban. Merthogy ez maradt a strandolási tervünkből. A hőmérők szerint 24-25 fok volt, ami napon kifejezetten kellemes, de az óceán olyan hideg volt, hogy a pelikánok is csak mirelit heringet tudtak kihalászni belőle. Volt egy védett öböl ugyan, ahol néhányan bemerészkedtek a vízbe, de nekem gyanús, hogy norvégul beszéltek. Bár az öblöt a teknősökről nevezték el, egy darab páncélos hátút nem láttunk, volt viszont temérdek iguana, szóval a helyhez jobban illene az „Iguana bay” elnevezés. A termetes macska nagyságú emlősökből volt itt jó néhány, először éreztük, hogy nem Riminiben vagyunk az Adrián. (Na jó, napernyők sincsenek.) Visszatérve, a park bejáratánál lévő bódéban lejelentkeztünk, hogy túl vagyunk életünk első Galápagos látványosságán. Irány a második!

Laguna Nimfa az útikönyvek szerint egy gazdag élővilágú park, csodás környezetben. Ezzel szemben a valóság az, hogy egy árva lélekkel sem találkoztunk. Se ember, se állat nem volt a Feneketlen-tó nagyságú, stéggel körülvett lagúna környékén. Folytatódott viszont a kihalt környezet design, a fák többsége semmilyen életjelt nem mutatott, néhány mangrove bokor szolgáltatta az összes zöldet. Amúgy az árát pont megérte. 0,- Ft.

Volt a közelben még egy Las Grietas nevű hasadék, ahol vállalkozószelleműek egy kanyonszerű szikláról ugrálhatnak a vízbe, ami gondolom itt sem melegebb. Ide viszont már csak úgy lehet kijutni, hogy a kikötőben megalkuszunk az ott ácsorgó vízitaxik valamelyikével, hogy vigyen át az öböl másik oldalára, mert közúton nem lehet átjutni.

Ezzel nagyjából el is ment a napunk, úgyhogy a lazulás csak a vacsoraidőre korlátozódott. Ott meg az árakat látva feszültem be. Sejtettem, hogy egy ilyen helyen nem lesz olcsó, de hogy egy fish and chips-ért sörrel hatezret fogok kicsengetni, azt nem gondoltam volna. De egy pizzás vacsorát sem lehet olcsóbban megúszni.

3. nap: Isabel-sziget

Az idő ma is olyan, mint eddig minden nap. Fos. Minden csupa felhő, a nap csak néha mutatja meg magát. A taggal, akinél befizettük a túrát úgy egyeztünk meg, hogy 7-kor találkozunk a kikötőben. Azt egyből levettem, hogy nem ő itt a góré, de abban sem voltam biztos, hogy a nagydarab néger, aki kiosztotta a színes matricákat, attól függően, ki milyen útra fizetett be. Látszólag minden rendben ment, mégis mi utasok sokáig semmit sem tudtunk, mi lesz a menet. Ki hova száll és ki lesz az idegenvezetője. Végül letereltek mindenkit a mólóhoz, majd az ott sorakozó vizitaxiba szálltunk, aki 50 cent fejében elvitt a 30 méterre (!) lévő motorcsónakokhoz. Azért nem használom a jacht minősítést, mert ezek a járművek kifejezetten személyszállításra voltak átalakítva. A hátsó sor ülés, amiben talán nem hányom össze magam, közvetlenül a három bazi nagy Yamaha motor előtt, már foglalt volt, egy indiai család fészkelte be magát, mikorra odaértünk. Aztán kiderült, hogy ők szívták meg legjobban, mert az út végére már nem volt több ruhadarabjuk, amit a fejükre tekerjenek olyan borzasztó erővel vágott oda a szél. A vezetőink közül egy sem szállt fel a hajóra, ekkor tudatosodott bennem, hogy ez egy menetrend szerint közlekedő transzferjárat. 

Megérkezéskor újabb, taxi csónakok vártak, de itt már 1$ a tarifa. Nem mintha a mi hajónk nem tudna kikötni a mólónál, de hát itt valamiért ez a rend alakult ki. A mólón, már nem is csodálkozom, újabb adónemet vetnek ki ránk, ezúttal 10 $, de jár hozzá egy prospektus is, hogy mire fogják költeni az így befolyt jövedelmet. Nem a természetre, itt konkrétan az Isabel-szigeten lakó gyerekeknek akarnak iskolát építeni. Hát jó, részemről rendben. Főleg, hogy nincs más választásom. Tejelek, vagy nem léphetek a szigetre.

A befizetett túravezetés valójában itt kezdődik. Egy szakadt buszra szálltunk fel utastársainkkal. Egy papa, aki kísértetiesen hasonlított Angus Young-ra (AC/DC gyengébbek kedvéért) és a fia, aki senkire sem hasonlított. Egy hippi pár. Természetesen műhippik a maguk húsz évével és márkás túrabakancsukkal. Két negyvenes orosz férfi, akik KGB ügynöknek néztek ki, ahogy a napszemüvegük mögül vizslattak. De mit keresne két kém a Galápagoson? Minden esetre elég táj idegennek néztek ki az arany hímzéses, fehér Armani bézbólsapkában és feszülős farmerben. Szerintem homárok voltak, ezért egy újabb élőlényt írhattam a galápagosi élmények közé. De persze nem rájuk vagyunk kíváncsiak, hanem a gazdag hüllő és madár populációra.

A busz írd és mond 1 kilométert haladt velünk a falu végéig, és máris leszálltunk. Egy lagúnához vezettek, ahol néhány szerencsétlen flamingó ácsorgott, várva, hogy lejárjon a műszakjuk és ne kelljen pózolni a turistáknak. Két kattintás a teleobjektívvel, olyan messze voltak, aztán irány tovább a teknősfarmra! Micsoda? Teknős farm itt? Nos igen. Ezért utaztunk el ide a világ másik végéből, hogy állatkerti környezetben megcsodáljunk néhány példányt, és pár álmodozó amerikai diáklányt, akik bizonyára rettentő büszkék, hogy a helyi alapítványnak dolgozhat gondozóként tök ingyen.

Még 11 óra sem volt, amikor közli Pedró, hogy szabadprogram. Ez már kiverte nálam a biztosítékot. Ekkor tudatosult bennem, hogy itt komoly átverés esete forog fenn. Ezen e szigeten sem fogok semmivel többet látni, mint Santa Cruzon, sőt. Délig lődörgéssel ütöttük el az időt, de a már jól ismert fekete iguánákon kívül semmi említésre méltó fauna nem volt a parton.

12-kor folytatódott az álkirándulás azzal, hogy újra buszra szálltunk, de most csak kb. ötszáz métert tettünk meg és már szállhattunk le. A kőépület, ahova betereltek, szemmel láthatóan a hasonszőrű áldozatokra volt specializálva. Kívülről egy családi háznak nézett ki, de valójában egy nem nyilvános étterem volt, ahol egy gyengén felszerelt konyhán megmelegítették a máshol főzött ebédet. Csicseriborsó leves popcorn feltéttel, csirke rizzsel, és valami felejthető desszert. Ez benne volt az árban, csak a három decis, langyos sörért kellett kicsengetnem 5 dollárt.

Nem okozok nagy meglepetést, amikor leírom, hogy a maradék 3 órát a hajóindulásig szabadprogrammal tölthettük. Kivittek a kikötőhöz, ahol Pedro rámutattak egy mangrove erdőbe vezető stégre, hogy ha azon végigmegyünk, kilyukadunk egy védett tengeröbölhöz, ahol együtt úszhatunk a fókákkal, de 15 órára itt legyen ám mindenki, mert a hajó senkit nem fog megvárni.

Természetesen az öbölben egy árva fóka nem lubickolt. Nem csoda, nekem se volt sok kedvem a 19 fokos vízben pancsolni. Az én hős feleségem bement, de néhány tempó után lila ajkakkal, vacogva menekült ki a vízből. Az igazi kaland a visszafelé vezető úton várt minket, ugyanis időközben néhány fóka a stégünket nézte ki alvóhelyül. Olyan sűrűn feküdtek, hogy nem lehetett felettük átlépkedni, ráadásul a fater elég morcos volt, ha valaki megpróbált a korlát szélére állva túljutni rajtuk, azt fenyegetően megmorogta.
Az egyetlen megoldás az volt, hogy lemásztam a stégről a nem túl bizalomkeltő mangrove gyökerek közé a stég mellé és úgy kerültem ki a vadakat.
Egész úton hazafelé azon gonolkodám, hogyan alakulhatott ki ez a mítosz Galápagosról. Vagy csak én voltam rosszkor rossz helyen? Talán ha egy ötnapos hajóútra mennék a szigetek körül, többet látnék. Sikerült azzal megnyugtatnom magam, hogy ezeknek a hajónalvós, hosszú túráknak sokkal borsosabb az ára, és ha ott is csak hasonló élményekben lenne részem, most még inkább átverve érezném magam.