Egy nyugati utazónak a hatvanas években átlépni a vasfüggönyön túlra éppen olyan lehetett, mint nekünk most meglátogatni Szaúd-Arábiát, a titkok és misztikumok országát. Miközben leírom a tapasztalatainkat, lerombolok néhány sztereotípiát, másokat pedig megerősítek.
Szaúd-Arábia
Beutazás, közlekedés
Az országba belépéshez vízum kell, de ezt könnyen elintézhetjük a fotelünkből, csak a bankkártyánkat kell az átlagosnál jobban megélezni. Részleteket elolvashatod Vándorboy barátom honlapján.
Ha megvan a vízum és a kötelező szaúdi biztosítás, már válogathatunk is a repülőjegy ajánlatok közül. Mi egy kedvező árú, Wizzair jeggyel utaztunk Dammamba, a Perzsa-öböl partján álló városba, ahol aztán rettegve vártuk a határátlépési procedúrát. Akárhol tájékozódtam, mindenhol azt lehet olvasni, hogy nagyon szigorúan ellenőrzik, nem viszel-e be disznóhúst, alkoholt vagy pornókiadványt. Ezért aztán csak Orsi baromfimájast pakoltunk be a vegán kolbász mellé, és a megszokott gyomorfertőtlenítőket is otthon hagytuk, akárcsak a pornó DVD gyűjteményemet.
Az útlevélellenőrzés nem tartott tovább egy percnél, a fehér hálóinges határőr még a kinyomtatott vízumpapírunkat és a méregdrága biztosításunkat sem kérte el, csak leolvasta az okmányok mágnescsíkját, és már mehettünk is tovább. A fickó bizonyára elveszíthette a tányérsapkáját – gondoltam –, mert ideiglenesen egy tyúklábmintás, piros konyharuhát terített a kobakjára. Aztán később kiderült, hogy ebben az országban igen gyakori a férfiak körében, hogy a súlyos sapkahiányt ezzel a megoldással hidalják át. A zöld folyosón konkrétan egy árva lélek nem volt kíváncsi, milyen tiltott árut hozunk be az országba, így aztán pillanatok alatt kiértünk az autókölcsönző pulthoz, majd frissen szerzett járgányunkkal elindultunk a város felé.
Az első meglepetés itt ért bennünket. Az öbölállamokhoz képest, nincs akkora pompa és ragyogás. Nem láttunk egy Lamborghinit vagy Rolls-Royce-ot sem, az utakat főleg távol-keleti és amerikai autók népesítik be, igaz a szép számban előforduló óriás Toyota terepjárók sem olcsó járgányok. Hanem az utak... Én bejártam keresztbe kasul az Egyesült Államokat, de azt kell, hogy mondjam, az ottani úthálózat szűk sikátorok kuszasága a szaúdi autópálya-rendszerhez képest. Nem ritka a több mint száz kilométeren át húzódó kétszer négysávos sztráda, de még egy koszos faluba is kétszer két sáv bekötőút vezet. Ráadásul legtöbbször még egy jó széles leállósáv is rendelkezésére áll a szabálytalanul előzőknek, merthogy azok vannak... Csak azok vannak. A helybéli ember ugyanis képtelen egy másik kocsi mögött normálisan haladni, örök késztetést érez, hogy folyamatos sávváltásokkal kerüljön jobb pozícióba. De ezt nem úgy adja elő, mint Alonso a Hungaroringen, hanem szép lassan, átsunnyogós technikával, hogy azért még blokkolja a másik sávot is, hátha mégis az lesz a gyorsabb. Csak annyiban hasonlítható a Forma 1-hez, hogy itt sem indexel senki.
Nagyon száguldozni azért nem mernek, mert bármikor feltűnhet egy brutális méretű fekvőrendőr, amiről már lekopott a sárga festék, de a lépten-nyomon kihelyezett trafipaxok sem kedveznek a gyorshajtóknak. Létezik a miénkhez hasonló „véda” konzol, az omániaknál használatos, elválasztó sávban elhelyezett oszlop, de a leggyakrabban az útpadka mellé, hanyagul elhelyezett, sunyi kis doboz, ami országúton és városban egyaránt megtalálható, és nem kevés van belőlük. Az erre fordított pénzt a KRESZ-táblákon spórolják meg, mert azzal igencsak takarékoskodnak. Leginkább a kötelező haladási irány tábla hiánya lehet problémás, mert a rengeteg többsávos egyirányú utcához érve elbizonytalanodik az idegen, hogy itt akkor most merre mehet. Általános szabály egyébként, hogy csak jobbra, mert a főutak találkozásánál szinte sehol nem lehet egyenesen vagy balra haladni, ezt betonkordonok teszik nyomatékossá. Lámpás kereszteződés szinte alig, körforgalom valamivel több, de a szaúdi specialitás a visszakanyarodó sáv. Fordulj jobbra, húzódj a belső sávba és majd egyszer csak visszakanyarodhatsz arra, amerre eredetileg menni szerettél volna. Plusz két-három kilométer, de oda se neki! A benzin csak 230,- Ft (!) itt. Az ár egyébként egységes az országban minden kútnál. Ami még jó hír az autóval utazóknak, hogy az útdíj fogalma itt ismeretlen, és fizetős parkolóval is csak elvétve találkozni.
Mielőtt még elveszíteném az összes olvasót, visszakanyarodok az érkezéshez. Még a repülőtéren szerettem volna pénzt váltani, de a két exchange pultnál akkora sor kígyózott, hogy letettem ebbéli szándékomról. Csakhogy később aztán alig találtam pénzváltó helyet. Még a bankok is elhajtottak. Hamar rájöttem a miértjére: az összes arab pénzváltó nálunk nyomul, itt már alig maradt belőlük néhány. Más kérdés, hogy mindenhol fizethetünk kártyával. Olyan elterjedt a POS terminál, hogy még a piaci árusoknál is lehet látni. A legdurvább, (ha más mondja, nem hiszem el), amikor a mecset bejárata előtt a koldusnál is van egy kártyaleolvasó. Mondjuk, árul valami botot, (amit sokan a sivatag fogkeféjének tartanak), de az nagyjából olyan, mint egy Fedél nélkül újság a Blaha aluljáróban.
A foglalt szállásaink többsége teakonyhával felszerelt apartman
volt, és önellátásra rendezkedtünk be, ezért első utunk egy hajnal kettőig
nyitva tartó hipermarketbe vezetett. Éjfél körül járhatott, de még kaptunk
friss bagettet, és a zöldségosztályon is feltöltött ládák vártak bennünket,
elképesztő választékkal. Sajnos a szénsavas vizet nem ismerik, viszont legnagyobb
meglepetésünkre láttunk Hajdú sajtot. (Az utunk során az egyik arab
idegenvezető egyébkén megemlítette, mennyire szereti a magyar sajtokat.) Az
árak átlagban tíz százalékkal magasabbak az otthoninál, de egyes termékeket
olcsóbban megkaptunk. Vásároltunk például csomag retket 1 riálért, ami 100
forintnak felel meg, de a kaliforniai paprika kilójáért is csak 6 riált kértek
el, ami fele az otthoninak.
A szálloda recepcióján (és minden további szálláshelyen) elkérték a vízumpapírunkat, mert szükségük volt a számára, úgyhogy nem hiába nyomtattam ki. A szobaárak korrektek, (felébe kerültek a tavaszi izraeli utunkon tapasztaltaknak), és még imaszőnyeget is kaptunk hozzá. Bár nem akartunk korán kelni, azért az éjjeliszekrényre odakészítettek egy Koránt, és a miheztartás végett, a plafonon bejelölték nekünk merre van Mekka. Még nem érettem meg arra, hogy áttérjek az igaz hitre, ezért a kötelező esti ima helyett inkább az ágyikót választottam.
Al-Ahsa oázis és az Al-Qarah-hegy
A kétórás időeltolódás miatt egy kicsit később keltünk fel a tervezettnél, de az útitervünket ezúttal nem tömtem annyira feszesre, mint szoktam, úgyhogy kényelmesen vághattunk neki az első napra előírt ötszáz kilométeres távnak. Szaúd-Arábia hatalmas, a világ 12. legnagyobb országa, és a látványosságok annyira szétszórtak a területén, hogy lehetetlen egy hétbe besűríteni minden fontos várost, ezért most csak Rijád és környékére összpontosítottunk.
Az Al-Ahsa oázisról azt írja Rozvány György útikönyve, hogy a világ egyik legnagyobb természetes oázisa forrásokkal és datolyapálma-ligetekkel. A város mindig is nyüzsgő kereskedelmi csomópont volt, gazdag történelemmel. Egykori karavánok létfontosságú állomása, de kaput is jelentett a korai zarándokok számára, akik átkeltek az Arab-félszigeten, hogy eljussanak Mekkába. A terület régészeti lelőhelyein az emberi település nyomai egészen a neolitikumig visszamenőleg láthatók.
Nos, a valóságban úgy néz ki, hogy betonkerítésekkel elkerített datolyapálma-ültetvényeket láthatunk szétszórtan, közéjük pedig a kősivatag nyújtja be hosszúra nőtt csápjait. A lakott területeken alig látni növényzetet, szóval nem azt a klasszikus oázis képet mutatja, amit romantikus énem elvárt volna.
Elhajtottunk a Jawatha mecsetig, ami egy ezer éve homokba temetett falu helyén áll. Az útikönyv azzal kecsegtetett, hogy a medinai Próféta mecset után a történelem második pénteki nagy mecsete. Hogy ez nem a méretre vonatkozik azt már tudom, de hogy a szépségére sem, az is biztos.
Hanem a közeli Al-Qarah-hegy a maga barlangszerű szurdokával már sokkal inkább tartozik a látványos helyekhez, nem véletlenül került fel az UNESCO világörökségek listájára. Miután nagy nehezen előkerült a szégyenlős apácának öltözött jegypénztáros, megvásároltuk az 58 riálos belépőjegyeket, és elindultunk a fogadóépület emeleti szintje felé, ahol először egy „múzeumon” kellett átverekedni magunkat. Na, nem a látogatótömeg okán, hiszen egyedüli vendégek voltunk a déli órákban, hanem a segítőkész gájdok miatt, akik mindenáron végig akartak vezetni a falra helyezett fotókon, közben keresztkérdésekkel kontrollálva, hogy figyelünk-e arra, amit mondanak. Miután sikerült őket meggyőzni, hogy felkészültek vagyunk Szaúd-Arábiából sőt, még az iszlámhoz is konyítunk kissé, datolyát és fehér kávét kaptunk jutalomfalatnak. Nem elírás, a pörköletlen kávészemeket darálják le és gőzölik át, majd töltik az átlátszó levet kis csészékbe. Természetesen jellegtelen ízének semmi köze a megszokott kávéhoz, de lényeg a gesztus. A valódi meglepetés csak ezután ért minket: búcsúzóul átadtak egy ajándékcsomagot, melyben késlapok és datolya édesség mellett egy igényes kiadású, magyar nyelvű (!) iszlám agitprop könyv lapult. Esténként felolvasásokat tartottunk a 152 oldalas hittérítő
kötetből, és azóta tudjuk, hogy a muszlim nőket mekkora tisztelet övezi
errefelé. Az, hogy nincs szavazati joguk, úgysem számít, mert az senkinek nincs
ebben az abszolút királyságban. De még emberszámba sem veszik őket, hiszen
egész életükben gyámság alatt kell állniuk, mint egy gyereknek, vagy egy
fogyatékosnak. (Persze csakis az ő érdekükben.) Mint ahogy az egész testet és
arcot eltakaró nikáb is csak az ő erkölcsösségüket hangsúlyozza. Az, hogy ez
kilencven százalékban fekete, hát örüljenek neki! Nem kell a folyton változó
divat miatt lecserélni a ruhatárukat. Cserében a férfiak sem öltözik túl őket. A kandura vagy thobe (földig érő, belebújós fehér ing) praktikus viselet nyári melegben, bár a lépcsőzés kicsit körülményes benne. A sztájlisztok itt piros abroszt ajánlanak hozzá, nem úgy, mint az Emírségekben, ahol a fehér damaszt a módi, vagy a palesztinoknál, ahol fekete tyúklábminta díszíti a fejkendőt. Európai ruhát itt senki nem visel nyilvánosan, csak akkor tudnám, minek az a sok puccos butik a plázákban.
Ebben az országban minden túlméretezett. Ez a szerény BBQ-sütő is. |
Bent a városban az Ibrahim palota az egyetlen említésre méltó építmény. Az agyagból készült erőd belsejét éppen ott jártunkkor meszelték fehérre. Korábban katonai bázisként, később pedig a helyőrség laktanyájaként használták, most egy mecsetet rejt magában és néhány bezárt helyiséget, amiből az egyik elvileg egy apró múzeum.
Rijád
A Murabba palotába nem sikerült bejutnunk egészen egyedi nyitvatartási rendje miatt. (17-20-ig) Az 1930-as években emelt királyi palota az első olyan épület, amelyet már a régi város falain kívül emeltek. A 40-es évek végén, itt adták át az ország első liftjét. Közvetlen mellette található a Nemzeti Múzeum, ami egy modern, mégis a környezetbesimuló tágas épület nem túl érdekfeszítő, ámde kétségtelenül igényes kiállítással. Legnagyobb előnye, hogy ide is ingyen bemehetünk.
A múzeum mellett egy bekerített parkba kukucskáltunk be, mert ez is csak estére nyit ki, pedig jobb lett volna átsétálni rajta, ugyanis ez volt az első igazán ízléses park, amit itt láttam.
A becsület kedvéért felkerestük a két legnagyobb mecsetet, bár tudtuk, hogy hitetlen kutyákat oda nem engednek be, de ez is csak egy álhírnek bizonyult. A King Khalid nagymecsetbe végül nem mertünk bepofátlankodni, mert éppen pénteki imára gyűltek össze az arabusok, és rendőrautók kőröztek az épület körül. Mi meg eléggé feltűnőek voltuk a fehér bőrünkkel, európai ruhában, és bár Kata fején többnyire volt kendő, az is egy színes darab, szóval gyakran úgy megbámultak minket, mintha celebek lennénk. Jót szórakoztam azon, amikor kiszúrtam, hogy valaki telefonbabrálást mímelve fordult utánunk, hogy „titokban” egy fényképet készítsen rólunk. (Azért persze nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valaki felismerte a messze földön híres Fikatours blog szerzőjét.)
Ha már szóba hoztam Mekkát, hadd szúrjam ide, hogy a szent
városba nem muszlim ember egyáltalán nem teheti be a lábát. Ez a hír járja
Mohamed szülővárosáról, Medináról is, ám ott olvastam olyanról, hogy a város
egyes részeibe már beengednek turistákat. Nekünk, kíváncsiskodóknak pedig marad a 24 órában működő online közvetítés, ahol különböző szögből mutatják, hogy
nyomulnak a zarándokok a Kábakő körül. Érdekes jelenet, amikor imára szólít a
müezzin, mert olyankor a körmenet leáll és a férfiak (a nőket csupa tiszteletből hátrazavarják) katonás gyűrűben helyezkednek el, és az imám vezénylésére, egyszerre
borulnak le a kő előtt. (Holott Mohamed megtiltotta a bálványimádást, de ez egy hosszú történet.)
Tavaly, Boulevard World néven átadtak egy 12 hektáros vidámparkot a város nyugati szélén, ami egy mesterséges tó partjára épült. Replika házak díszlete fogadja a látogatót a világ különböző híres látványosságairól. A tó a legnagyobb ember alkotta medence a világon. A fejlesztés még folyik, jövőre újabb területekkel bővítik, így összesen egymillió négyzetméter lesz. Itt múlatni az időt nem olcsó: parkolás 20,- riál, belépés 100,- riál, és mindegyik attrakcióért külön kell fizetni 15-25 riált fejenként. Ha elfáradtunk, vagy csak kíváncsiak vagyunk, milyen fentről a látvány, a vízszintesen haladó kötélvasutat is választhatjuk gyaloglás helyett 70,- riálért. Állítólag hőlégballonnal még magasabbra visznek fel 50,- riálért, de sokat kell sorban állni hozzá.
Ennél sokkal fennköltebb látnivaló a közeli At-Turaif történelmi negyed, a szaúdi királyok eredeti otthona, és az ország első fővárosa 1727-től egészen az oszmánok 1818-as betöréséig. A XV. században alapított városrészt 2000-től építették újjá, és 2010-óta az UNESCO világörökség része.
Már akinek sikerül bejutnia oda... Ott jártunkkor ugyanis rendőrök zárták le a területet, mert néhány óriás Mercivel érkező abroszos, zártkörű összejövetelt tartott. Még az is meglehet, hogy a turizmus fejlesztéséről diskuráltak, miközben mi, turisztok reménykedve vártuk a kapuban, hátha beengednek. Másfél óra a tűző napon, igencsak visszavetette a lelkesedésünket, elhatároztuk, hogy néhány nap múlva újra próbálkozunk. Csakhogy a bulit prolongálták, és az akkor szolgálatot teljesítő kapuőr sem tudta megmondani, mikor mehetünk be a barna agyagfalak közt kanyargó sikátorokba. Így aztán a látvány helyett a vahhábizmusról szóló rövid értekezésemmel szeretném fárasztani az olvasót.
Vahhábiták
Erről a helyről indult el vahhábizmus, az iszlám egyik irányzata, ami a XVIII. században alakult ki. Fő gondolata az iszlám eszméinek megtisztítása a vallásra rárakódott idegen elemektől, és ezzel a Korán eredeti tanainak feltétlen és következetes érvényesítése. Amikor egy rosszarcú fickó, Mohamed ibn Abd al-Vahháb küldetéstudattól vezérelve gyújtó hatású prédikációkat tartott a lakosok erkölcsi romlottságát kritizálva, jelentős számú hívőt nyert meg magának. Követőinek fanatikus, erőszaktól sem mentes fellépése és ideológiája napjainkig érezteti hatását az iszlám világban. A dzsihadisták a XIX. században benyomultak Szíriába és Irakba, ahol a síiták legfőbb szent helyeit pusztították el. 1803-ban Mekkát, 1804-ben Medinát foglalták el, ahol a Próféta nyughelyét feldúlták, a város lakosait kegyetlenül lemészárolták, a zarándokokat pedig tanaik elfogadására kényszerítették. De, hogy egy közelebbi eseményt említsek: a szaúdi születésű, Oszáma bin Láden, al-Káida nevű hagyományőrző egyesülete is a vahhábita tanokat hirdette, eléggé elítélhető módszerekkel.
Csak halkan jegyzem meg, hogy Mohamed próféta sem bánt kesztyűs kézzel az ott lakókkal, amikor elfoglalta Mekkát... Beszélgettem egy helyi fickóval, aki felvilágosított, hogy a zsidók és keresztények történetei nagyjából megfelelnek a Koránban leírtakkal, csak hát Ábrahámot Ibrahimnak hívták, az istent pedig nem Jehovának, hanem Allahnak. Jézust ugyanolyan prófétának tartják, mint Mohamedet, aki csak Allah segítségével volt képes a csodatevésre.
Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mi a véleménye arról, hogy míg Jézus csak szeretetet és megbocsájtást hirdetett, és ha pofonvágták a másik orcáját is odatartotta, addig Mohammed, harcok árán jutott hatalomra, és erőszakkal kényszerítette rá tanait a kételkedőkre. Csakhogy a szaúdi törvények szerint, egy ilyen kérdésért már simán rács mögé dughatnak.
Inkább a többnejűség hagyományairól faggattam. Na, nem mintha tetszene ez a felfogás. Még hogy egy pasinak több nője legyen? Borzasztó lehet. A megoldás roppant egyszerű: amikor a csatákban elesett sok férfi családja egyedül maradt, Mohamed megkérte az életben maradt urakat, hogy legyenek szívesek legalább három-négy árván maradt hölgyet felkarolni és eltartani. Ez az önfeláldozás mind a mai napig él. Utána néztem: egy 2016-os statisztikai adat szerint, a 33 milliós Szaúd-Arábiában félmillió férfinek volt egynél több felesége, de a többi arab országban is csak 1-2% körül van ez az arány, és csökkenő tendenciát mutat.
Tovább is van, mondjam még?
Jobb híján, felkerestünk egy élelmiszer piacot, ahol a kíváncsi kereskedők tekintetének gyűrűjében végigvonultunk a kínálatot mustrálva, hogy aztán angolosan távozzunk. Alig múlt el dél, és már csak egy programpont maradt hátra az útitervből: a város közepén álló oázis pálmafái alatt elfogyasztani a reggel elkészített szendvicseket. Csakhogy valami érthetetlen ok folytán, ezt a városi dzsungelt annyira elhanyagolták, hogy itt még egy disznónak is elmenne az étvágya. Végül találtunk egy másik parkot, ami valamennyivel rendezettebb volt, olyannyira, hogy még vendéglátóhelyek is várják a látogatókat, persze leginkább az esti órákban. Beszédes, hogy még a kültéri teraszokon is légkondi fújja a hűs levegőt a vendégek közé, meg ne pusztuljanak a negyven fokos hőségben. Ott jártunkkor leginkább nők sétálgattak a parkban, természetesen talpig feketébe burkolózva. Az egyikük meg is szólított, hogy lefotózhatna-e minket. Ilyen egyébként többször is előfordult az út során. Többségében szimpatikus emberek a szaúdiak és nagyon hálásak tudnak lenni, hogyha egy külföldi tiszteletét teszi náluk. Az egyik büfében a pultos srác megkérdezte, honnan jöttünk, majd megköszönte, hogy Szaúd-Arábiát választottuk úti célnak.
Dammam
Jó kis látványosságnak ígérkezett a King Fahad Park, de csak egy néhány pálmával körülvett, szánalmas, beton placc fogadott. Olyan, mint a tatai laktanya alakulótere volt '79-ben. Ki sem szálltunk az autóból, hanem kerestünk egy jó nagy plázát (mall) ahol olcsón megúszhatjuk az ebédet. Amit még Iránban sem láttunk, néhány nagyobb gyorséttermi lánc külön szeparált részt biztosít a nőknek. Gondolom ott egyszerűbb betolni a hambit, nem kell folyton az arcfüggönyt emelgetni. Azért Katát nem nézték ki a férfi szekcióból sem. A kutya sem foglalkozik itt a külföldiekkel. Ennek nagy részben az lehet az oka, hogy a vendéglátóhelyeken külföldiek a munkavállalók is. 10 millió, többségében indiai és pakisztáni vendégmunkás, ami az össz lakosság egyharmada. Ez nekünk azért jó, mert az indiaiak általában beszélnek angolul. Végül a Kudu nevű műintézményt választottuk, ami külsőre ugyanolyan, mint egy meki kékben, a kajájuk viszont inkább hasonlít egy giroszoséra. Az alapítás óta eltelt 35 év alatt sikerült a legnagyobb étteremlánccá nőniük, de az ország határait még nem lépték át.
A "Drive-through" szolgáltatás talán a legkedveltebb ebben az országban. Nem csak ételt tudunk rendelni az autóból, a város számos pontján és az autópálya-parkolókban, de még bankolhatunk is anélkül, hogy kiszállnánk a verdából.
Rijád és Dammam közt, az úttól tíz kilométerre találtuk ezt a semmiből kiálló sziklát. |