Egy földkörüli úton óhatatlanul meg kell tenni hosszabb távokat is a vízen. Nem ritka, hogy öt napon át nem látunk mást, csak a hullámzó kékséget. Most is egy ilyen periódusban haladunk a Csendes-óceánon, ezért van alkalmam bepótolni a restanciámat, és beszámolni egy ilyen hajóúttal kapcsolatos néhány részletről. (Előzmények itt.)
Kezdeném mindjárt a kabinválasztással. Legfontosabb meglátásom, hogy tök mindegy melyik oldalra foglalsz, mert a kapitány úgy is keresztbe húzza a számításaidat. Órákat töltöttem a GoogleMap előtt, hogy lássam, miként parkolnak a kikötőben a nagy hajók. Jó lett volna, ha legalább kikötéskor szárazföldet látunk az ablakunkból. Aztán el capitano gondol egyet, és tolatva áll be a móló mellé, ahová mindenki orral szokott. Szempont lehet még a napsütés iránya. Egy kisebb körútnál tök mindegy, a fele úttól úgyis a másik irányból jön a fény. Egy földkörülinél viszont nagyon is fontos lehet, hogy egész úton süti a trópusi nap az ablakodat, vagy a jó kis árnyékban lehetsz. Úgy vélem, ez sem annyira fontos. Az ablakokat eleve sötétítő fólia védi. Belül meg olyan vastag, hő- és fényszigetelő függönyök lógnak, hogy nincs az a napkitörés, ami áthatol rajta. De a leglényegesebb, hogy kiválóan funkcionáló légkondival állíthatjuk be a nekünk tetsző hőmérsékletet. Azért, így egy hónap után, mégis csak örülök, hogy a jobboldalra foglaltam, mert többet vagyunk árnyékban, így jobban ki tudjuk használni az erkélyünket.
Tapasztalatom szerint, minden hajó hátsó részében lehet nagyobb eséllyel elkerülni a tengeri betegséget, és ezt fenn is tartom. Sokan állítják, minél lejjebbi szinten foglalsz kabint, annál kevésbé mozog a szoba nagy hullámzáskor. Lehet, ebben nincs tapasztalatom, de aki nagyon érzékeny a billegésre, fontolja meg! Mint már írtam korábban, mi az erkélyes szobát preferáljuk. Ha abból a legalsó szinten foglalok, meg kell győződnöm arról, hogy az adott hajótípusnál nem ott lógnak-e a mentőcsónakok, kitakarva a kilátást. A legfelső szintet sem szeretem, mert az éttermekben tipródó emberáradat zaját nem szeretném hallgatni. (Nem beszélve a lépcsőházon át leszűrődő kajaszagról.)
Amúgy a hangszigeteléssel meg vagyok elégedve. A szomszédainkat csak akkor hallom, ha kiállnak az erkélyre, és úgy telefonálnak, mintha szócsőbe beszélnének, és egészen Rómáig kell hallania mindenkinek, hogy neki mennyire hiányzik a kis unokája. (Mindezt röpke negyven percen át.) Az erkélyajtót becsukva, még azt is erősen lehet tompítani. A légkondinak van csak egy kis monoton zúgása, de azt meg lehet szokni. Ami a Magnifica sajátja, hogy nem lehet kikapcsolni a klímát, de ez már egy húszéves konstrukció. Szintén itt tapasztaltam először, hogy harminc fölötti tempónál berezonál a tartószerkezet. Ráadásul a mi fülkénk falának borítása az első éjjel úgy nyekergett össze a mennyezeti műanyaggal, ami már zavaró volt, de ezt orvosoltam kisebb papírékek betömködésével a résekbe.
A mostani kabinunk része egy jól hűtő minibár és a tetején egy Samsung monitor, amin szinte semmi nem működik. Hiába van rajta HDMI és USB csatlakozó, nem reagál a bedugott készülékekre. Az első hat csatornán, egész út alatt a biztonsági oktatófilm ment. A következő haton az MSC különböző promóciós videói, aztán egy szemcsés élőkép a hajó orrán elhelyezett, özönvíz előtti webkamerából. CNN, BBC és egy ausztrál tévécsatorna híreiből tájékozódhatunk, mi történik a nagyvilágban, amíg mi a napot lopjuk. Egy főzős-, egy építkezős-, és néhány filmcsatorna követi őket, majd egy olasz, egy spanyol, egy francia és a német RTL adását láthatják, akiket ez érdekel.
A sarokban egy kis íróasztal, rajta két pohár, két csésze és egy vízforraló. A teafiltert és a Nescafe tasakokat eshetőlegesen töltötte a mi szobainasunk, Lenin. (Legalábbis én így értettem a nevét, de nem valószínű, hogy köze lenne Vlagyimir Iljicshez, mert a szeme egész másképp áll.) Amúgy kedves, segítőkész, mindig köszön, akárhányszor összefutunk a folyosón (min. napi ötször), úgyhogy még az út elején megleptük őt egy doboz bonbonnal. Azóta folyamatosan pótolja a kávékészletünket.
Még a fürdőfülke érdemel említést, mint a második legfontosabb helyiség. Nem nagy, de hát mihez képest? Egy panellakás fürdőszobájához képest már nem annyira kicsi, és itt nem kell elférnie a mosógépnek. Ha egy lakókocsi mellékhelyiségéhez hasonlítom, már egy luxus wellness. 75x75-ös zuhanyfülke, egy repülőgépeken használatos, vákumos slozi, és egy kompakt mosdótál fér el benne, pont elég pakolóhellyel alatta. A két nagy és két kisebb frottír törölközőt naponta cserélik. Kaptunk két színes fürdőlepedőt is a strandoláshoz, amit magunknál kell tartani, de ha látványosan ledobom a földre, a következő takarítás után újakat kapunk helyette. Legalább kétszer teszi tiszteletét a szobánkban Lenin, délelőtt porszívóval és törlőkendőkkel, este pedig behúzza a függönyünket és… nem is tudom… talán kicsit felveri a párnákat. Nálunk sok dolga nincs, mert Kata olyan pedánsan hagyja el a szobát, mintha egy őrmester jönne be utánunk, és megvonná az eltávot, mert nem angol sarokkal hajtottuk a lepedőt a matrac alá.
Most úgy tűnhet, mintha fikáznám kissé az MSC-t, de valójában nincs szignifikáns különbség a hajótársaságok színvonala között. Kivéve egyet, ami nálam lecsapta a kismegszakítót. Itt a medencékben sós a víz. Tudom, sokaknak ez nem gond, de én nem így szeretném tartósítani magam, és főleg nem kedvelem, ha véres szemmel kell kimásznom a medencéből egy rövidke úszás után is. Már amennyire lehet úszni egy 15x6 méteres mélyedésben, amikor öreg nénik kavargatják benne maguk körül a vizet, vagy bácsik mímelnek hátúszásnak szánt vergődést. Gyerek most kevés van, de egy nyári hajóúton kész istencsapás. A nyuggerek legalább csendben lubickolnak. A jacuzzi bűzlik a klórtól, de azt legalább nem tengervízzel töltik fel. Hatszemélyesnek titulált, de ha már négyen beleülnek, az is elég személyes. Ha jó idő van, márpedig idáig szinte minden nap az volt, akkor nem árt korán foglalni nyugágyat, mert reggeli után már esélytelen jó helyet találni. A módszer a szokásos: törölköző, egy hanyagul otthagyott könyv, és aztán egész nap nem látjuk a foglalót. De itt már nem kispályán nyomják a pofátlanságot. Láttunk olyan nőt, aki egymagának foglalt két ágyat; egyet a napon és egyet az árnyéban, ha esetleg már nem bírná a meleget. Kábé délben jelent meg a medencénél, öt percig napozott, aztán áttette magát az árnyékba, majd fél órával később már nyomát sem láttuk. Persze a foglaláshoz használt kellékek maradtak.
A hajó farában egy panorámás edzőterem várja vendégeit. A reggeli és esti órákban nem lehet szabad futópadot találni, de még gyúrógépet sem nagyon. Először meglepődtem, aztán rájöttem, hogy nemcsak az utasok használják, hanem a táncosok, mutatványosok, zenészek és a személyzet azon tagjai, akiknek ez engedélyezett. Mi a testedzésnek a nyugger változatát követtük: körséta a hetedik emeleten futó, külső folyosón. A kb. öt méter széles, és nagyjából hatszáz méter hosszú, gumiszőnyeggel borított sétány elsősorban vészhelyzeti találkozópont, másodsorban dohányzóhely, de a legtöbben egészségügyi sétára használják.
Minden hajón, így ezen is található wellness részleg. Amíg a Holland-Amerikánál a szaunát ingyen lehetett használni, (lehet, hogy csak az antarktiszi úton) addig itt az MSC-nél ez a fizetős részlegbe került. Úgy van beárazva, hogy ne sokan vegyék igénybe. Könnyű volt meghozni a döntést, hogy nekünk nem ér meg 40 ezer forintot az, hogy trópusi övezetben még egy kamrában is izzasszuk magunkat. Igaz, ebbe a pénzbe már az is belefér, hogy használhatjuk a belső jacuzzit is. Negyven kilós thai lányok várják a masszírozásra vágyókat, de van itt fodrászat (külön barber shop) és kozmetikai szolgáltatás is. Az ár sehol nincs feltüntetve, csak a recepción árulják el, hogy négyszer annyit kérnek el egy pattanás kinyomásáért, mintha a szárazföldön lennénk. Ehhez még a szemét sem kellett lesütnie az ifjú hölgynek, mert bőven akad olyan utas, akinek minden pénzt megér egy néhány órás frizura. Merthogy ebben a párás melegben jó, ha az estét megéli a berakott lokni.
A négyszeres ár igaz a hajón található fizetős éttermekre is. A Magnificán egy stake- és egy szusiétterem várja azokat, akik nem akarnak élethalál harcot vívni a büfépultnál, vagy egy órát várni a kajára az ültetett kajáldában. Nem szívbajosak a bárokban sem, igaz, minden nap leakcióznak egy koktélfajtát, és akkor csak háromszorosa a balatoni áraknak. Ami korrekt, hogy a büfé étteremben az ingyenes, kimért sör Heineken, illetve az olasz bort üvegből töltik ki. Érthetetlen viszont, hogy olasz hajón, miért csak amerikai kávét (hosszú, vizes lötty, ami csak nyomokban tartalmaz kávét) adagolhatunk ki magunknak. Van forró víz is, de csak teáknak, kávés tasakokat nem raknak ki. Ami még megdöbbentőbb, hogy reggel nem lehet ingyen eszpresszóhoz jutni a pultnál sem, csak a platina kártyásoknak (erről majd később), miközben déltől egész estig már a pórnép is hozzájuthat a feketéhez. Apróságok tudom, de azért egy hónapokig tartó hajóúton bosszantó, hogy reggeli után a szobánkban kell barkácsolni instant kávét.
Feketeöves óceánjárósok már biztos találkoztak a tender kifejezéssel. Először ki kellett szótároznom, hogy ez mit is jelent hajós nyelven. A tender boat az a mentőcsónak, amit akkor eresztenek le, ha a kikötő alkalmatlan óriás hajók fogadására, vagy éppen tele van korábban érkezett üdülőhajóval, esetleg az időjárás miatt lenne veszélyes a kikötés. Ilyenkor lehorgonyzunk az öbölben, és a vízre eresztenek néhányat, a 40-50 személyes, fedett motorcsónakokból, amikkel aztán partra szállítják az utasokat. Az antarktiszi úton a partraszállás többsége így zajlott. A matrózok igen serényen dolgoznak, a kiszolgáló személyzet „adagolja” az utasokat: először a befizetett túrázók, utána a magánzók érkezési sorrendben. Flottul ment minden, maximum fél órát kellett várakoznunk egy bár foteljében, hogy beszállhassunk a partra szállító járműbe, amik folyamatosan köröztek a móló és a hajó oldalán lenyitott lépcső között.
Itt az MSC-nél más a rendszer. Két nappal az ominózus tenderezés előtt értesítettek, hogy 11 és 16 óra között van lehetőségünk átvenni a kártyát, ami feljogosít egyszeri partraszállásra. Ezt ingyen adták, de felhívták rá a figyelmet, hogy érkezési sorrendben osztják ki a különböző időpontokat, ezért már féltizenegykor lementem átvenni a cetlit a megadott helyre. Ezzel kábé a kétszázhuszonharmadik voltam a sorban. Csak a 9:30 és 10:30 közötti tender boatra kaptam helyet, egy olyan kikötőben, ahol előre befizetett (nem az MSC-nél) kirándulásom indult volna 9:00-kor. Elbuktam négyszáz dollárt, de legfőképp az elmaradt élményt sajnálom. Kösz szépen MSC. (Update: a mexikói tour operatornak köszönhetően, mégis csak abszolváltuk a túrát.) Amúgy visszaszívom a hajótársaság hibáztatását, de csak félig. Ők csak a káoszt akarták elkerülni ezzel a módszerrel. De azért csak félig, mert még az indulás előtt tájékoztathattak volna, hogy ebben vagy abban a kikötőben körülményesebb kiszállásra számítsunk, és akkor nem foglalok le túrákat egy órával a megadott érkezési időpont után.
San Diegonál is hasonló esemény történt, az USA ultrakekec beléptetési procedúrája miatt. Ott már mindenkinek kötelező volt sorba állni, napokkal korábban a kilépőkártyáért. Az előzőekből tanulva, már egy órával korábban megjelentünk a megadott bárban, ahol már csak a kétszázhuszonegyedikek voltunk. A sor végül gyorsan haladt, a profi szervezésnek köszönhetően, de csak kilencre kaptunk lehetőséget, hogy megjelenjünk az imigration officer előtt, (amiből a valóságban tíz óra lett).
A hajó összes utasának és személyzetének ki kellett szállnia a San Diegoi kikötőben, hogy a hat-hét pecsételőember előtt tiszteletét tegye. Állítólag az utolsó gépészre délután ötkor került sor. Mindez nem zavarta a helyi hatóságokat, hogy utána, egy váratlan ellenőrzéssel szívassák a panamai zászló alatt hajózó, olasz és nemzetközi legénységet úgy, hogy az utasok között talán egy amerikai sincs. De hát az ő kikötőjük, azt macerálhatnak, akit akarnak. Elrendeltek ugyanis egy menekítő gyakorlatot. Mivel én éppen a fedélzeten tartózkodtam, az összes parancsot és kódsípolást hallottam a hangszórókból üvölteni. „Mentőszemélyzet a kimenekítő pontra!” „Utaskoordinátorok a kabinokhoz!” „Alfa, Charlie, Tangó, Foxtrott…” és hasonlók. De a legnyomasztóbb a „Túlélőkutató csapat hagyja el a hajót!” vezényszó volt a végén. A teljes személyzet részt vett a gyakorlaton, még a szobatakarítók is. De nem csak rohangálnia kellett a fiúknak, lányoknak, a tender boatok mellett még a felfújható mentőcsónakokat is le kellett ereszteniük a partra. A többórás procedúra jól sikerülhetett, mert délután a kapitány mindegyiküknek megköszönte hangosbemondón a kiváló munkát. Gondolom, jó pár ezer dollár bírságot úsztak meg azzal, hogy mindenki értette a dolgát, és szintidőn belül teljesítettek.
Nem írtam még a fedélzeti szórakozási lehetőségekről. Az van dögivel, főleg annak, aki nyitott napközben a különböző táncórákra, nyelvtanfolyamra, minigolf bajnokságra, papírhajtogatásra, kvízjátékokra, és kreatívabbnál kreatívabb feladatokra, amit egy külön erre szakosodott animátorcsapat szervez, és a napi újságban előre informálnak az időpontokról és helyszínekről. Az igazi élet azonban este indul be. A bárokban profi zenészek játszanak különböző stílusú muzsikákat, a színházteremben pedig erre az útra szerződtetett, énekesekből és táncosokból álló társulat szórakoztatja a nagyérdeműt. Minden este más számot adnak elő, lenyűgöző jelmezekben. Olykor felszáll a hajóra néhány vendégművész is, hogy ne legyen egyhangú a repertoár. Bármilyen nagy is a kétszintes színházterem, képtelenség lenne egyszerre mindenkit leültetni, ezért késő este megismétlik a 35-40 perces előadást. Én még nem jártam olyan hajón, de mesélik, hogy a legújabb, ötezer fő feletti megahajókon, még az esti műsorra is előre kell helyet foglalni, különben be sem engednek a terembe.
Elvileg létezik dresszkód is, amiről szintén a napilapban kapunk tájékoztatás, de ezt senki nem ellenőrzi. Ritkán van, hogy kifejezetten elegáns öltözék az előírt, de nem ritka, hogy valaki akkor is képes sortban és strandpapucsban megjelenni. Nem hinném, hogy polgárpukkasztásból, szerintem csak szimpla tahóság. Én volt, hogy kifejezetten topláknak éreztem magam sportzakóban, nyakkendőben, a sok flitterbe öltözött madám és Armani öltönyös möszijő között.
Kihasználva, hogy nemzetközi vizeken közlekednek, minden hajó működtet kaszinót is. A klasszik rulettasztal és black jack mellett, számtalan félkarú-rabló és ki tudja, hogyan működő nyerőgép villogása csalogatja a vendégeket, hogy megszabaduljanak a kártyájukon lévő egyenlegtől. Egyébként ez az egyetlen hely, ahol készpénzzel is lehet fizetni, sőt még a dohányzás is engedélyezett. (Van az a pénz, amikor sutba dobjuk az elveket.) Ezen a hajón csak keveseket kopasztanak meg, de a Royal Caribean járatain tömve van a játékbarlang szinte egész nap.
Butiksoron tobzódhatnak a hölgyek, ahol minden nap más és más rucit, cipőt vagy ékszert akcióznak le a gusztustalanul túlárazottról borzasztóan drágára. (Gyakran látni ott egy magyar nőt is feltűnő, türkizkék felsőben, aki arra vár, mikor lesz 90%-kal leárazva a kiszemelt táska.) De kapható itt mindenféle strand- és műszakicikk, ajándéktárgy, de még gyógyszerek is.
Írtam már, hogy az ajtónkat nyitó kártya egyben személyi igazolvány és bankkártyaként is üzemel. Itt az MSC-nél még klubtagságod szintjét is mutatja. Attól függően, hányszor utaztál már a társasággal és milyen hosszan, pontokat kapsz, és ha elértél egy limitet, először ezüst, majd arany, utána platina és végül a gyémánt szintre juthatsz. Mi ezzel az első utunkkal, (ami viszont jó hosszú) kapásból az ezüst szintre kerültünk, de még így is csak a lesajnált kezdők halmazában maradtunk. Akinek már aranykártyája van, büszkén lógatja a mellén, még ha kényelmetlen is. Ilyen klubtag itt rengeteg van, mint ahogy olyan is, akinek ez már a második, sőt a harmadik földkörüli útja. Az egyik honfitársunk, egyszer sem mulasztja el szerényen jelezni, hogy ő már a platina szintnél tart, ezért megkérdeztem tőle, hogy milyen előnyöket élvez?
Öt százalék kedvezményt kap a következő út foglalásánál. Ezt mindenkinek megadják, aki már egyszer is utazott MSC-vel – válaszoltam neki. Fürdőköpeny várja a szobában. (Életemben nem hordtam frottírköntöst, most is túl fogom élni.) Elsőbbséget élvez a kirándulások foglalásánál. (Miután egyetlen kirándulásról sem csúsztam le, mert csak ezüstérmes vagyok, ez sem ütött szíven.) Ingyen kapja egy készülékre az alap internetcsomagot. Na, ez már valami! Ezen a hosszú úton, ezzel több mint háromszázezer forintot spórolt. Végül megemlítette, hogy amikor mi sorban álltunk a kilépőjegyért a tender-hajós kiszálláshoz vagy az amerikai beléptetéshez, akkor ő ezt a szobájába megkapta.
És akkor most szépen átkötnék a kirándulásokra. Annál is inkább, mert az utazási költség jelentős részét teszi ki, főleg, ha a hajótársaságnál foglaljuk le a programot. Ha még az út megkezdése előtt fizetjük be a részvételi díjat, kapunk némi kedvezményt, de még akkor is megfontolandó, hogy esetleg magunk gondoskodunk a kikötőből induló programról. A legismertebb közvetítő oldalak (tripadvisor, getyourguide, viator, shoreexcurions) mellett nem árt, ha rákeresünk közvetlenül helyi utazási irodákra. Ennek egyik módszere, ha ránagyítunk a GoogleMap-en a cruise terminal környékére, és ott gyakran megtaláljuk a szemfüles hirdetőket, akiknek bár nincs ott irodájuk, viszont, ha befizetsz náluk egy utat, ott fog várni a képviselőjük a kijáratnál, amikor megérkezel. Én már többször kipróbáltam, és mindig működött. Elég hozzá egy minimális angol tudás, mert az idegenvezetők legtöbbször lebutított english-t használnak, max. ezer szavas szókinccsel.
A hajótársaságok által szervezett utak kétségtelen előnye a biztonság. Garantálják, hogyha késik a visszatérő utas, akkor is megvárják őket. Nem úgy az egyénileg elkódorgókat. Ha nem érsz vissza egy órával (az MSC-nél félórával) az indulás előtt, gond nélkül otthagynak. Illetve, ha változik a menetrend, akkor sem kell aggódnod, mert a parti kirándulásaikat hozzáigazítják az új kikötési dátumokhoz. (Mondjuk, ezt valószínű a saját szervezésű foglalásoknál is meg tudod oldani.) A partraszállásoknál is előnyt élveznek a hivatalos kiránduláson résztvevők. Ez elvileg nem lenne gond, kivéve, ha miattuk csak egy órával később tudod elhagyni a hajót, és nem vár meg a getyourguide-os kisbusz.
Mi is volt, hogy kényszerűségből a drágábbik megoldást választottuk, és a hajótársaság útjára fizettünk be. A Royal Caribbean és a Holland America járatain nem csináltak nagy faksznit: a foglaláskor kaptunk egy túraszámot és egy időpontot az indulásról, aztán amikor eljött a nap, leballagtunk a színházterembe, és jelentkeztünk az ott feltűnősködő személyzetnél. Az kihúzott egy listáról, és rámutatott egy csoportra, akik közé be kellett ülnünk. Később jött egy másik személyzet egy feltartott táblán a mi sorszámunkkal, és kikísért a hajóból, egészen a buszparkolóig.
Az MSC-nél kicsit több a felhajtás, az adminisztráció, emiatt szervezettebbnek tűnik a dolog, de legtöbb esetben szükségtelen papírmunka. Két nappal a parti túra előtt bedobtak a szobánkba egy részvételi jegyet, ami tartalmazta az összes szükséges információt. Találkozó pontos helyét (vagy a színházterem, vagy valamelyik bár), idejét (több indulási időpont is van egy nap ugyanarra a túrára, hogy ki tudják elégíteni az igényeket). Szólnak, ha elindulhatunk a kijárat felé, amit táblák jeleznek, mert nem minden esetben ugyanazon az ajtón tudjuk elhagyni a hajót. A parton is lézeng egy-két MSC pólós fiatal, aki útbaigazít, de legtöbbször elég egyértelmű merre kell menni. (Amerre az öreg nénink és bácsik nyomulnak a jobb buszülések reményében.) A fogadóterminál épülete előtt pedig ott sorakoztak a buszok, feltűnően kiragasztott számokkal. Ott már a helyi gájd veszi át az irányítást, elkéri a részvételi jegyeket és feltessékel a járműbe. A többi már vak szerencse kérdése. A prospektusban legköltőibben megfogalmazott útleírás is lehet dögunalom a valóságban, míg kifoghatunk olyan idegenvezetőt is, mint mi Chilében, akivel végig röhögtük az egész utat, miközben csakúgy ontotta az érdekesebbnél érdekesebb információkat. Vagy járhatunk úgy, mint mi néhány napja Los Angelseben, ahol Mr. Los Amatőrosz keserítette meg az angyalok városában töltött napunkat.
Fotók később
◄Előző kikötő: Los Angeles Következő kikötő: Hawaii ►
