Fikatours

Eljött a búcsúzás pillanata. Az utolsó két napban lecserélődött az utasközönség nagy része. Új arcok a várakozással teli, tíznapos utazásuk előtt és párszáz, élményekkel jóllakott vendég, aki alig várja, hogy hazatérhessen. Még a tévécsatornákat is kicserélték a kabinokban. Testre szabták az új összetételű közönségnek: zömében olasz adások váltották le a CNN és BBC műsorokat. Amolyan megtűrt kuncsaftnak éreztem magam, aki rontja itt a levegőt, miközben én a felsőbbrendűek közönyével pásztáztam a hajóval ismerkedő, csillogó szemű „first day touristokat”. Magam sem gondoltam volna, hogy furcsa lesz elhagyni a négy és fél hónapig otthont nyújtó tengerjárót. Bármennyit is zsörtölődtem az elmúlt hetekben, majdnem elérzékenyültem, amikor a kijáratnál az élelmiszerellátásért felelős szuperfőnök, és a kapitányaspiráns elsőtiszt állt, hogy kezet fogjon velünk.
Minden hercehurca nélkül kijutottunk az MSC utasterminálba, ami mondanom sem kell, a legmesszebb helyezkedett el a kikötő bejáratától. Megtaláltuk a bőröndünket és azt a pultot is, ahol feladhattuk őket, hogy kiszállítsák a repülőtérre. A Bags & Go egy barcelonai cég szolgáltatása, aki reggel összeszedi a koffereket az utasoktól, és kiviszi a reptérre, hogy ne nekünk kelljen cígölni egész nap. Miután a gépünk csak este indult, egy kis hátizsákkal utazhattuk körbe a város azon pontjait, ahol még nem jártunk.

A „free shuttle bus” 3 euróért bevitt minket a World Trade Centerhez, ahol váltottunk egy jegyet a hop on hop off buszra. Felszálltunk az első, kilenc órai járatra, és elhelyezkedtünk a nyitott, emeleti részen, bár még csak tizenhat fok körül járhatott a hőmérséklet. A felkelő nap bíztatóan melengette a hátunkat, de sajnos az időjárásjelentésnek lett igaza és dél körül esni kezdett az eső. Meghúztuk magunkat az alsó szint utolsó ülésén, ahonnan szinte semmit nem lehetett látni, viszont levegőt sem kaptunk. Kiszállásról szó sem lehetett, úgy szakadt le az ég, ami aztán átváltott csendes szemerkélésbe. Átszálltunk a kék vonalra, (merthogy két útvonalon is becserkészhetjük a várost), és tettünk egy teljes kört, de csak a buszból szemlélődtünk az audioguide-ot hallgatva. A délután maradék részét egy Taco Bell-ben húztuk ki, a reptéri autóbuszmegállóval szemben. Mondanom sem kell, hogy amikor kiértünk a repülőtérre elállt az eső, és még a nap is kisütött.
Ilyenkor már nem idegeskedik az ember a természet sajátos humorán, csak érjünk haza! Éjfél körül landolt a gépünk Ferihegy 2B terminálon. Amíg az indulási oldal járdáján a fiamra vártunk, hogy hazafuvarozzon minket, váratlan érzés fogott el. Olyan, mintha csak tegnap szálltunk volna ki az autójából pedig az még január elején volt. Ahogy körülnéztem, mintha semmi nem változott volna, amióta elmentünk, pedig dehogynem!

Fotók később

◄Előző: Marseille

2026. május 17., vasárnap

Marseille

A marseille-i kikötő Európa harmadik legnagyobb hajóállomása, ráadásul a legutolsó móló legvégébe álltunk be, a városközpontban lévő régi kikötőtől nyolc kilométerre. Nem volt kérdés, hogy ezt nem vállaljuk be gyalog, de az MSC ajánlata sem tűnt igazán vonzónak. Már eddig is pitiáner üzletpolitikának tartottam, hogy az olyan kikötőknél, amelyek messze esnek a várostól, pénzt kér a hajótársaság a transzferbuszért, na de tizenhét eurót fejenként, az szabályos rablás. Főleg, hogy egyébként létezik egy ingyenes shuttle bus szolgáltatás is, de ezt valahogy elfelejtették reklámozni. Annyi, hogy ki kellett sétálnunk a kerítéssel lezárt terület elé (750 m) és egy zsúfolt, csuklósbuszra felszállnunk.
A busz egy bevásárlóközpont mellett tett ki (lehet, hogy ők finanszírozzák a járatot), ahonnan besétáltunk a régi kikötő partján lévő városnéző „kisvasút” megállójához. Megváltottuk a jegyeket és már be is ülhettünk az ott várakozó szerelvénybe. A jármű körbe vitt egy tengerparti szakaszon, ahonnan látható volt If vára (Château d'If), ahonnan Montecristo grófjának sikerült megszöknie (legalábbis a regényben). Aztán hirtelen felkanyarodtunk a meredek hegyi úton a bazilika felé. Már eddig is kellemesen csalódtam Franciaország második legnagyobb városában. Az itt játszódó bűnügyi filmekben ritkán látszanak a belvárost átszelő, sugárutak négy-ötemeletes házai, a hosszú erkélyek kovácsoltvas korlátjai, a mediterrán ablakokat árnyékoló, nyúlánk spaletták. A Rejtő Jenő által lefestett kikötőképről és népségről már ne is beszéljek. Na, de a katedrálishoz felvezető út mentén majdhogynem eltátottam a számat. A helyi „Rózsadombból” csakúgy sugárzott a francia elegancia, a provence-i életérzés. Patinás villák és gondozott kertek mindenfelé. Jól öltözött népek siettek a tengerparti sétányra egy kis vasárnapi mozgásra.

A kisvasút egészen a Notre-Dame de la Garde lábánál tett ki. Itt megszakíthattuk az utazásunkat, mert a jegyünk érvényes volt a következő járatokra is. A hegycsúcson magasodó neoklasszicista bazilika 1853 és 1864 között épült, és a harangtornyának tetejéről, szokatlan mód, egy hatalmas, aranyozott Szűz Mária szobor tekint le a városra, a szokásos kereszt helyett. Állítólag a tengerészeket védi óvó tekintetével. Szívesen beszámolnék róla, milyen hatással volt rám a mozaikokkal díszített, belsőtér, de éppen misét tartottak, így a turistákat kitiltották a templomból. Ráadásul ez egy maratoni szertartás lehetett, mert tizenegy órakor azt a tájékoztatást kaptam, hogy délután kettőtől lesz újra látogatható. Maradt hát egy semmitmondó kripta, ami valójában egy unalmas kápolna a templom alatt, na de a kilátásért mindenképp érdemes volt felmennünk.
A hegy kikötőfelöli oldalán leereszkedtünk a belvárosba, és kiszálltunk az ikonikus halpiacon, ami állítólag hozzájárul a marseille-i életérzéshez. A halászok egész délelőtt ott árulják a parton az aznap kifogott halat. Európai módon, jéggel megszórt tálcán fekszenek a tetemek, de a szaguk bejárja még a zöldséges standokat is. Fene az ízlésüket, én biztosan nem vásárolnék krumplit azon a piacon.

Innen indul a La Canebière sugárút, ami a latin „cannabis” szóból ered, mivel a régi kikötő környékén eredetileg kenderföldek voltak. Első pillantásra a párizsi Champ Elysee-re hasonlít, de ahogy elkezdtünk sétálni, rájöttünk, hogy itt nem lesznek luxusmárkák butikjai, de még egy közönséges C&A sem, csak néhány kávéház jelezte, hogy a belvárosban járunk. Átváltottunk más főutakra is, de csak lehúzott vasrolók mindenfelé. Itt már érzékelhető volt az is, hogy Marseille 20-30 százaléka arab bevándorló, de ezek is békésen múlatták az időt olcsóbb kávéházakban, nem úgy tapasztaltuk, hogy éppen dzsihádot tervezgetnének.
Búcsúzóul a régi kikötőben betoltunk egy könnyű ebédet, amelyhez a látványt a Citadelle de Marseille (Fort Saint-Nicolas) panorámája biztosította. Szemben vele a Fort Saint-Jean erőd áll, amit szintén XIV. Lajos építtetett az ezerhatszázas években, és ahol 1930-ban belépett az Idegenlégióba Rejtő Jenő.

„A Fort Saint-Jeanba kerültem, lenyírták a hajamat, rizst és feketekávét adtak, hogy valahogy tartsam magam, és megindultam egy ócska hatalmas hombárban, hatvanad-magammal Dakar felé.”

Fotók

◄Előző kikötő: Genova Következő kikötő: Barcelona►

2026. május 16., szombat

Genova

Figyelmes követői az utunknak észrevehették, hogy Livorno kimaradt a programunkból. Nem történt semmi különös, szépen kikötöttünk a Ligur-tengerparti városban, csak hát az időjárás annyira pocsék volt (egésznapos eső és riasztóan párás látkép), hogy ki se szálltunk a hajóból. A toszkán városban amúgy is már jártam, amikor Korzikára kompoztunk át egy évtizede.
Genovába érkezve viszont szikrázó napsütés fogadott. A reggeli 11 fokos májusvégi hőmérséklet ugyan egy kicsit csípett, de napközben 19 fokra kúszott fel a meleg, tökéletes városnéző idő. A hatalmas, városi kikötőt félig-meddig az MSC birtokolja, két hajójuk is állt bent aznap. A parton nem messze tornyosult egy irodaházuk is, a történelmi világítótorony közelében. A XII. században épített Lanterna di Genova a világ legrégebbi, ma is működő világítótornya. A város kikötője körüli utcákon minden sarkon a történelem illata érződik. Az időszámításunk előtti V. századtól már görögök lakták a helyet. A XI. századtól 1797-ig, több mint hét évszázadon át, az egyik legerősebb tengeri köztársaság fővárosa volt. Európa egyik legkiterjedtebb és legsűrűbben lakott központja. Ebben az időszakban számos művész élt és alkotott itt, többek között Rubens, Caravaggio és van Dyck.

Innen indult 1860-ban Garibaldi önkénteseivel Itália egyesítésére. A róla elnevezett utcában és környékén számos olyan palota található, amelyet 2006-ban az UNESCO felvett a világörökségek közé Palazzi dei Rolli gyűjtőnéven. A 42 palota kapott egy-egy sorszámot is, hogy jobban be lehessen őket azonosítani, ezek közül jónéhányat bejártunk. Van, ahol bejutottunk az udvarig, máshol múzeum működik a többszáz éves falak között, de a legtöbbje cégközpont vagy ma is lakóház.
A Régi Kikötőben kezdtük a városnézést. Porto Anticoban ma jachtok parkolnak és egy filmforgatásra épített középkori kalózhajó. Az 1992-es világkiállításra felújított kikötőben találhatunk egy futurisztikus üveggömböt is, ami egy kis trópusi esőerdőnek ad otthont, és egy panorámaliftet, amely 40 méteres magasságból kínál kilátást a városra és a kikötőre. Ezzel csak az a szívás, hogy amikor már megvetted a jegyet, akkor derül ki, hogy kettőtökért nem emelik a magasba a felvonót, és ott kell szobroznod benne, amíg meg nem telik a fülke.

A kikötő összképét kissé csúfítja egy magasban futó felüljáró, de ezen túltettük magunkat, és egy fotó erejéig megálltunk a PalazzoSan Giorgio előtt. A XIII. századi Szent György palota csicsás falai között raboskodott Marco Polo, velencei felfedező, de az épület volt már kereskedelmi központ, vámház és híres bank is. Jelenleg a kikötői hatóságnak ad otthont.
Hangulatos sikátorokon keresztül jutottunk el a Szent Lőrinc Katedrálishoz. A Cattedrale di San Lorenzo különlegessége, hogy itt őrzik Keresztelő Szent János hamvait, amit az első keresztes hadjárat végén hoztak Genovába.
Egy régi városkapun áthaladva jutottunk el Kolumbusz Kristóf szülőházához. Az-az csak a másához, mert az eredetit a franciák leágyúzták még 1684-ben és csak a XVIII. században építettek egy hasonlót. Pedig akkor még nem is volt annyi turista, akitől öt eurót el lehet kérni egy mini múzeumért, ami bemutatja a XV. századi genovai életmódot.

A Piazza De Ferrarin keresztülvágva tértünk vissza az óvárosba. Ez a Ferrari nem az a Ferrari, hanem egy XIX. századi, jómódú fickóról nevezték el a főteret, akit a város jótevőjének tartanak. A látványt egy közel százéves, bronz szökőkút uralja, de a kockaköves placcot körülölelő paloták is megérnek néhány fotót. A már említett Via Garibaldin jutottunk vissza a kikötőbe, és csak kíváncsiságból kukkantottunk be egy-két mellékutcába. Ekkor pillantottam meg egy jelentéktelennek tűnő templomot a házak közé ékelődve. Beugrottunk, csakhogy megpihenjünk egy kicsit, akkor derült ki, hogy a Chiesa di San Siro egy hatalmas dóm, impozáns belsőtérrel, amely a román a gótika és a barokk stílusjegyeit egyaránt tartalmazza. Ezek után a hajónkhoz közeli San Giovanni di Pré egy ócska, középkori tákolmány volt. Errefelé a sikátorok sem annyira bizalomkeltőek, mint pár kilométerrel feljebb. Az utcákat róva, mintha Etiópiában vagy Szomáliában járnánk, annyi a fekete, de ügyet sem vetettek ránk, megszokhatták már a turistákat. Néhányuk megpróbált ránk sózni valami teljesen felesleget gagyiságot, de egy „no grazie” elég volt ahhoz, hogy továbbálljanak.
Ahogy nekünk is elég volt a hat kilométeres séta ahhoz, hogy továbbinduljunk hosszú utazásunk utolsó előtt állomására, Marseille-be.

Fotók

◄Előző kikötő: Civitavecchia Következő kikötő: Marseille►

2026. május 14., csütörtök

Civitavecchia

Az előző bejegyzésemben kifakadtam a hosszú, óceáni szakaszra, de valójában azért elég gyorsan eltelik egy-egy napunk. Felmegyünk a tizenharmadikra reggelizni, ahol nyolcig eldumcsizunk. Utána egy jó félórát gyalogolni szoktunk a hetedik emeleti, külső folyosón. A délelőtt további részében írni szoktam (blogot, cikket, novellát), majd délben lemegyünk ebédelni az ötödik emeleten lévő, „ültetett” étterembe. Itt a konyha és a pincérek nem kapkodják el a munkát, azzal is eltelik egy óra. Délután olvasni szoktunk. Ha az időjárás megengedi, akkor egy nyugágyban a legfelső szinten, ha nem, akkor a kis szobánk csendjében. Ilyenkor néha előfordul, hogy annyira elmélyedek a regényben, hogy csukott szemmel emésztem a történetet egy-két órán át. Este hatkor már megint enni kell, ha oda akarunk érni hétre a színházi előadásra. Ha nem tompultam el a musicalen vagy a táncos produkción, akkor este még megnézünk egy filmet a laptopon, és huss… Vége a napnak. Borzasztó, nem?
Öt ilyen nap után végre megérkeztünk Európába. Mintha csak hazaérnék. Nem azért mondom, mert Olaszországot annyira szeretjük, és sok időt töltöttünk már Itália különböző tájain, hanem mert az elmúlt huszonkét évben megszoktam, hogy Európához tartozunk. Komolyan vettem, hogy érek annyit, mint az osztrák szomszéd, a német nagytestvér, vagy a francia saláta. Bár az elmúlt másfél évtizedben rettegtem, hogy kikerülünk ebből az elit klubból, április közepe óta megint úgy érzem, megérkeztünk. Helló Európa, helló Civitavecchia!

A nagy hajóforgalmú települést Róma kapujaként is szokták emlegetni. Nem véletlen, hogy a szervezett utazások szinte mindegyike az örök városba irányult. Csakhogy mi nemrég jártunk az olasz fővárosban, öt teljes napig róttuk az utcákat, és bár sosem tudnám megunni, ezúttal úgy gondoltam, Civitavecchia is megér egy városnéző sétát.
Az időszámításunk utáni második században alapított település óvárosa nem nagy, gyalog is könnyen becserkészhető. A Porta Livorno városkapunál kezdtük a kulturális emlékek mustráját. Az ezerhatszázas évek elején épített, masszív városfalon 1761-ben nyitottak egy kaput, hogy könnyebben meg tudják közelíteni a kikötőt. A Második világháborúban ugyan lebombázták, de később szépen helyreállították a mészkő építményt.
Innen száz méterre, szintén a régi városfalba applikálva találtuk meg a Fontana del Vanvitelli falikutat, ami az 1740-es építésekor a város vízellátásának egyik fontos eleme volt. Ma már nem az – gondolom – mert nem folyik víz a faun szájából.

Elsétáltunk a közeli Forte Michelangelo erődig, ami talán a legkomolyabb építészeti emlék a városban. Nevét a híres festőről kapta, aki állítólag az egyik tornyát tervezte még a XVI. században. Olyan jól sikerült, hogy még ma is áll, sőt most is védelmi célokat szolgál. Az olasz hadsereg tisztjeit védheti a napsütéstől és a kíváncsi szemektől, merthogy nem látogatható.
A mögötte lévő téren óriáskerék csábít a magasba kicsiket és nagyokat, tisztára, mint egy korai Bud Spencer filmben. Itt amúgy egy szobrot kerestünk, az amerikai Unconditional Surrender (Feltétel nélküli megadás) helyi változatát, ahol egy világháborús matróz ölel át és csókol meg egy fehér ruhába öltözött, fiatal nőt, de nem találtuk meg. Most vagy mi voltunk bénák, vagy elvitték restaurálni, nem tudom, de kár érte.

A Corso Centocelle kifejezetten csalódást okozott. Ilyen gyenge sétálóutcát még nem láttam Olaszországban. Gyorsan befaltunk egy gelatót, és már mentünk is tovább. A Nemzeti Régészeti Múzeum előtt felgyorsítottam a lépteimet, nehogy Katának eszébe jusson, hogy bemenjünk etruszk és római szobrokat csodálni.
Miután a város fő templomát, a Cattedrale di San Francesco d’Assisit zárva találtuk, elmerültünk a történelmi, középkori negyed (borgo medievale) szívében. Az útikönyvünk szerint a Piazza Leandra egy bájos kis tér, de valójában egy lepukkadt széles útszakasz romos házakkal. Kár volt a kerülőért. Úgy általában kijelenthetem, nem nagy durranás ez a város, ha nem itt köt ki az ember, nem érdemes külön ideutazni. Azért jól esett a derengő tavaszi napsütésben ez az ötkilométeres kör. Visszatértünk a terminálra, ahol négy óriáshajó is horgonyzott éppen (nem véletlenül mondják, hogy a Földközi-tenger legnagyobb cruisehajó-kikötője), és felkészültünk a genovai városnézésre.

Fotók

◄Előző kikötő: Mindelo Következő kikötő: Genova►

2026. május 8., péntek

Zöldfoki-szigetek

A földkörüli hajóutaknak vannak megszállottjai, ez nyilvánvalóvá vált számomra ezen az utazáson. Idős emberek százai viselik büszkén az arany, gyémánt és ki tudja meddig fokozható klubkártyájukat a nyakukban, és szemmel láthatóan elégedettek a tíz négyzetméteres lakrésszel és az erősen beszűkült élettérrel, ami a hajósélettel jár. Milliókat hajlandóak áldozni azért, hogy hónapokig zsúfolt, mini strandon töltsék a nappalokat, és lagymatag bárokban az estéket. Az elmúlt egy héten, az óceánt átszelve, arra jöttem rá, hogy én, ha fizetnének érte sem jönnék még egyszer el egy ilyen jellegű utazásra. Hiába teszi ki a lelkét egy egész csapat, hogy szórakoztassanak, néhány hét után minden egyhangúvá válik. Hiába számoltam ki otthon, hogy anyagilag is jobban megéri az utazásnak ez a formája, ha harminc országot és számtalan várost szeretnék meglátogatni, amikor a napok felét elvesztegetem a nyílt tengeren. Nem, ehhez túl rövid az élet.

Ennél elszigeteltebb már csak a Zöldfoki Köztársaságban lehet az élet. Az ötszáz kilométerre nyugat-afrikai partjaitól (Szenegál) és négyezerrel Európától fekvő, kilenc lakott szigetből álló, félmilliós lakosú állam nem csak hogy félreeső helyen fekszik, de mostoha természeti adottságai miatt sem alkalmas arra, hogy fejlődjön a gazdasága, ezért Afrika legszegényebb országai között szokták emlegetni. Ez mondjuk nem tűnt fel, amikor São Vicente-szigetnek fővárosát, Mindelot közelítettük meg. A drámai sziklás hegyek tövében meghúzódó kikötővárosban katonás rendben sorakoztak az emeletes házak, az utcák és parkok rendezettnek tűntek.

Remek, városnéző időben léptünk a partra. Huszonöt fok enyhe széllel, szavunk nem lehetett. A parton transzferbuszok várták az egyhetes hajózás után szárazföldre vágyó utasokat. A fuvar néhány percig tartott csupán, mert a hetvenezres város központi része a kikötő köré épült. Szűk utcák, színes lakóházak, és gyarmati stílusú épületek jellemzik a belvárost – mondanám, ha ez nem lenne képzavar, ugyanis Cabo Verde (Zöldfoki-szigetek) sosem volt gyarmatosítás. Amikor az első, portugál felfedezők erre jártak a XV. század közepén, a szigetek lakatlanok voltak. Leginkább a tengeri kereskedelem miatt vetették itt meg a lábukat, ugyanis a szigetek kb. félúton fekszenek Brazília és az anyaország, Portugália között. Itt lehetett feltölteni a hajókat ivóvízzel, friss élelemmel. Megjelentek az első telepesek is, akik rabszolgákkal műveltették meg azt a kevés termőföldet, amit itt találtak. A XVI. században a spanyolok lenyúlták a helyet, de nem nagyon törődtek vele, ezért kalandorok és kalózok átjáróházává vált. Gyakorlatilag káosz uralkodott egészen a XX. századig, amikor Salazar, portugál diktátor újból annektálta a Zöldfoki-szigeteket. Mivel a portugálok nem toltak pénzt a terület fejlesztésébe, és a diktit is megbuktatta a ’74-es szegfűs forradalom, 1975-ben kikiáltották a független Zöldfoki Köztársaságot. Addigra a lakosság nagy részét már a rabszolgák leszármazottjai tették ki. (71% mulatt, 28 % afrikai, 1 % európai).

A portugál hatás máig érezhető ebben az országban. Nem csak a hivatalos nyelv miatt, de a csempedíszítéseken át, egészen a zenei kultúráig áthatja a mindennapjaikat. A mélabús, portugál fado helyi változatának legismertebb képviselője Cesária Évora. Az énekesnő érzelmes, melankolikus dalait, (morna) kétszer is megcsodálhatta a Sziget-fesztivál hallgatósága Magyarországon a kétezres évek elején. A morna királynőjének házfalán érdekes portrét alkotott egy helyi művész, csupán egy kőműves-kalapács segítségével.

Innen néhány sarokra találtuk meg a halpiacot, ahol meglepően nagy volt a sürgés ahhoz képest, hogy már elmúlt kilenc óra. Talán a tenger felől fújó szél miatt, de nem éreztem olyan halszagot, ami indokolt lett volna, de azért azt sem állíthatom, hogy kedvet kaptam egy kis falatozásra. Megnéztünk egy zöldségpiacot is a közelben, és ahol piac van, ott azonnal megjelennek a bóvliárusok is. Helyi specialitás, hogy a használt ruhát nem vállfáról árulják, hanem cefréshordókból, vagy csak egyszerűen a földre kiöntve. Azért találni itt igényesebb portákát is, főleg turistáknak szánt kézműves termékeket.

Látványos műemléket nem igazán látni errefelé, de azért felkerestünk egy 1862-ben épült templomot. A Pró-catedral Nossa Senhora da Luz büszkén viseli a székesegyház nevet, de méretei alapján mifelénk ezt csak kápolnának hívnánk. A mellette álló városháza sem egy műremek, de takaros. A közelében lévő vásárcsarnokon csak azért vágtunk át, mert útba esett, de már alig vártam, hogy leülhessek valahol egy jó kis sör társaságában. Végül a Le Metalo nevű, zenés étterembe ültünk be, ahol ugyan nem metált zúzott a helyi banda, de ritmusos muzsikájukkal volt, akit táncra tudtak perdíteni.

Visszasétáltunk a kikötőbe, hogy a délután hátralévő részében rácuppanjunk az ingyen wifire, mert ezután újabb öt napig leszünk szabadnapos matrózok.

Fotók

◄Előző kikötő: Walvis Bay Következő kikötő: Civitavecchia►

2026. május 5., kedd

Walvis Bay

Ha Namíbiáról részletesen szeretnél olvasni, ajánlom a néhány évvel ezelőtti overland túránkat, amikor sátorban táborozva bejártuk a hazánknál kilencszer nagyobb országot. A mai napunk jó kiegészítése annak az utazásnak, mert akkoriban a Walvis Bay látványosságai kimaradtak. Már, ha vannak egyáltalán ilyenek…

A tervezettnél korábban kötöttünk ki egy jól láthatóan nem személyhajók fogadására berendezkedett kikötőben. A mólón fekete munkások várták, hogy rögzíthessék a hajót, majd egyenruhások léptek a fedélzetre. Hamar kiderült, mit akarnak: Namíbiába vízum kell a belépéshez, és mivel nem volt erre alkalmas fogadóállomásuk, a hajó lobbyjában végezték el a pecsételős munkát. Elmúlt már kilenc óra, amikor kikeveredtünk a partra. Konténerszállító kamionok között sétáltunk át a tengerparti sétányra, ahol érdekes árusok várták a szuvenírre éhes utasokat. Himba nők himbálták a… Hogy is mondjam? Mez nélkül árulták a portékáikat, hogyha valaki csak fényképezni akarná őket, akkor is tarthassák a markukat. Beültünk egy partmenti csehóba, hogy egy-kis éltető wifihez jussunk a hét nap digitális detox előtt. Délre foglaltam egy terepjárós túrát a dűnék közé, úgyhogy bőven volt még időnk, de sajnos olyan silány volt az étteremben a net, hogy nem tudtam feltölteni a fotókat a blogra.

A móló bejáratához pontosan érkezett a Toyota Land Cruiser és egy fehér fószer szállt ki belőle. Hans vagyok – mutatkozott be erős afrikaans akcentussal. Kisvártatva megérkezett a társa egy Toyota pick up kisteherautóval, mert kiderült, hogy négy pár is náluk foglalta le a kirándulását a hajónkról. Ő is egy hatvanas, helybéli fickó western kalapban, és talpig kekibe öltözve, csak lábbelije különböztette meg őt egy cowboytól, ugyanis nem volt neki. Nem tudom, miért voltam meglepődve azon, hogy sápadtarcúak vezetik a túrát (és a húszmilliós autót), hiszen Namíbia 1990-ig még a Dél-Afrikai Köztársaság része volt, ahol tombolt az apartheid, és fehérek uralták a vállalkozásokat. Ezek a bácsik még abban a rendszerben szocializálódtak, tehát nem csoda, ha ki vannak akadva például azon, hogy a partmenti villákat sorra vásárolják fel a kínaiak, akik hozzák magukkal a „pereputtyot”, így ma már ott tartanak, hogy több az ázsiai bevándorló a hárommilliós országban, mint az európai származású, magukat félig-meddig őslakosnak tartó, de szintén bevándorló. Elgondolkoztam azon, ha egy idegengyűlölő, harmadik generációs, republikánus szavazó jenki (gringo) az észak-amerikai kontinenst a sajátjának érzi, akkor ezek a búrok, akiknek az őse nagy eséllyel a XVII. században költözött ide egy jobb élet reményében, miért is ne érezhetnék magukénak Namíbiát? Nyilván, ha megkérdeznék egy busmant is erről, meg lenne a saját véleménye…

Walvis Bay egy porfészek. És ezt nemcsak azért mondom, mert hamar kiértünk a településről, hanem mert itt találkoznak a Namib-sivatag dűnéi az Atlanti-óceánnal és az áprilisi szél gondoskodott róla, hogy mindent beborítson finom homokréteggel. Az idegenforgalom és a kereskedelmi kikötő után a legnagyobb iparág itt a sólepárlás. Először egy ilyen lepároló medence mellett álltunk meg fotószünetre, aminek különlegessége, hogy a víz piroslik a benne élő algáktól, amitől egyébként az itt tanyázó flamingók is nyerik a cuki, rózsaszín tollaikat. Úgy látszik, a mi flamingóink még nem szürcsöltek eleget a vízből, mert elég haloványnak tűntek, ezért aztán nem is bántuk annyira, hogy csak nagyon messziről láthattuk őket.
Folytattuk utunkat a nagy homokdűnék felé, amikor a semmi közepén (út nincs, mindenki megy amerre lát) feltűnt egy sorompó és a tövében unatkozó bennszülött strázsa. Hans elpanaszolta, hogy a kormány nemrég vonta be a környéket a nemzeti parkok körébe, minek következtében fizetni kell annak, aki itt áthalad. Ergo: a turistának többe kerül megnézni a Szendvics-öblöt, mint korábban. Bár ilyet már láttam Mauritániában, azért mindig lenyűgöző látvány ahogy a homoksivatag folyton formálódó dűnéi, szó szerint beleömlenek a tengerbe. Itt annyival volt izgalmasabb a helyzet, hogy kifelé nyomulóban volt a dagály, ezért csak egy keskeny homokpad állt rendelkezésünkre, hogy a hullámoktól menekülve átslisszanjunk egy-egy szakaszon. Hans nem ma kezdte a szakmát, rutinos technikával gyorsított és lassított, ahol kellett, hogy elkerülje a süppedő iszap vendégszeretetét. Amikor túl voltunk a nehezén, a két autó megállt egy méretes dűne lábánál, és szabadidős tevékenység gyanánt felmászhattunk az egyik domb tetejére. Már elfelejtettem, mekkora szívás futóhomokban hegyet mászni. Minden egyes lépésnél visszacsúszik az ember lába, és háromemeletnyi magasság eléréséhez tízemeletnyi lépcsőzést kell elszenvedni. Levegő után kapkodva az sem vígasztalt, hogy amúgy nem volt hőség. Amikor végre felértünk, 18-20 fokos, napsütötte környezetben figyelhettük egyszerre a homok és az óceán hullámzását.

Közeledtünk végső úticélunk felé, amikor a sofőr gondolt egyet, és egy lankásabb részen nekivágott a dűnéknek. Bőgő motorral, egyre meredekebb buckákon mászott fel a terepjáró, mígnem elértünk egy magaslatot, ami valóban egy tízemeletes háznak felelt meg.
– Nézzenek körbe, élvezzék a Sandwich Harbour panorámáját – szólt Hans, amikor mindenki kikászálódott az autóból – és ha végeztek, lent találkozunk – mutatott a tengerpart irányába, majd mielőtt még felocsúdtam volna, haverjával együtt eltűnt, mint Kossuth az államkasszával. (Kossuth személye igény szerint helyettesíthető).
Nem volt mit tenni, cipő le és irány a lejtő! Mire leértünk a két idegenvezető terülj-terülj asztalkával és jégbehűtött pezsgővel várt minket. Korrekt.
Hazafelé vezető úton már nem lehetett a tengerparti csapást használni, túl veszélyes lett volna, ezért a legnagyobb dűnéken keresztül vágtunk át. Kiderült, jó sokan választják az adrenalinszint emelésének ezt a formáját. A legmagasabb dombon, olyan tülekedés volt, mint a nagykörúton délutáni csúcsforgalomban. Brutális lejtők, és leküzdhetetlennek tűnő kaptatókon „hullámvasútazva” végül kiverekedtük a dűnelabirintusból. A táj kicsit megváltozott, néhány bozótos és nádfolt színesítette a fövenyt. Meg is jelentek az első állatok: néhány springbokot (helyi kecske) sikerült lencsevégre kapnunk, amit ráadásnak tekintettem az amúgy is jól sikerült nap végén.

Fotók

◄Előző kikötő: Cape Town Következő kikötő: Zöldfoki-szigetek►

2026. május 23., szombat

Úti cél a Föld nevű bolygó

Leléptünk. Részletekért görgess lejjebb, és időnként látogass vissza ide: fikatours.hu!

Barcelona - Budapest

2026. május 17., vasárnap

Marseille

2026. május 16., szombat

Genova

2026. május 14., csütörtök

Civitavecchia

2026. május 8., péntek

Zöldfoki-szigetek

2026. május 5., kedd

Walvis Bay