Fikatours

Öt napi hajózás után elhagytuk az ausztrál partokat, és a Korall-tengerről, az indonéz szigetvilágon átszlalomozva elértük a Dél-Kínai-tengert. Erre az egy munkahétnyi időre felszállt 12 váll-lapos, filippínó tiszt a hajóra, hogy az utazás kényelmeit élvezzék. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán kiderült: ezek azért jöttek, hogy ellenőrizzék az útleveleinket, az e-vízumok meglétét, és lázat mérjenek az utasokon. Öt napig… Tizenketten… Szép kis társaság, mondhatom. Azzal tisztában voltam, hogy a Fülöp-szigetek nem áll jól a korrupciós világranglistán, talán még nálunk is lejjebb csúsztak, de azt hittem, hogy csak az előző elnök felbérelt orvgyilkosai miatt, akik drogosokat, dealereket (vagy bárkit, aki a főnök útjában áll) ölnek meg, amihez a rendőrséggel, katonasággal, börtönőrökkel és még ki tudja hány korrupt hivatalnokkal kell összejátszani. De, hogy néhány ingyen ebédért és hajókázásért képesek legyenek Ausztráliába repülni, majd Cairns-ben „az életüket kockáztatva” átcsónakázni a kikötőből kitiltott óceánjáróra, azt nem gondoltam volna. Pedig hát miért is nem? Egy korrupt országban mindenki olyan szinten korrupt, ahol áll a ranglétrán. A határőr- és vámtiszteknek most ennyi zsírcsepp csöpögött le a rendszer bödönjéből.

A manilai kikötőben aztán egy zenekar és néhány gyerekből álló fogadóbizottságon kívül senki nem várt minket. Se útlevél, se QR-kód ellenőrzés nem volt, ami igazolta volna, hogy 72 órával az érkezés előtt, online nyilatkoztunk az elvámolnivaló értékeinkről. Úgy szédülhetett ki, (aki akart) az utcára, mintha egy szállodaajtón léptünk volna ki. A városközponthoz közelebbi kikötőben kötöttünk ki, aminek hátránya, hogy a közvetlen közelben semmilyen látnivaló vagy bevásárlóhely nincs. (A távolabbi kikötőtől állítólag ingyenes buszjárat viszi be az utasokat a központba.) De ez annyira nem zavart minket, mert mindkét, itt töltött napra beneveztünk egy buszos városnézésre.
Az első napi kör harmat gyengére sikerült. Egy idegesítő idegenvezető lánykát fogtunk ki, aki mielőtt elmesélt volna valamit, folyton rákérdezett, hogy tudjuk-e a választ. Talán Vágó Istvánnak képzelte magát, hogy olyanokat kérdezett: kinek az arcképe látható a Fülöp-szigetek egy pezós érméjén, vagy hogy ismerjük-e a nagyon híres költőjüket. Hát hogyne, ledoktoráltam a Délkelet-Ázsiai szigetvilág irodalmából, mielőtt ideindultam volna körülnézni. A felkészületlenségét egyébként az is bizonyította, hogy amikor (elég hamar) kifogyott a mondanivalóból, folyton azzal zaklatott, hogy van-e kérdés. Na, de nem ezzel volt a legnagyobb bajom, hanem hogy az útleírásban felsorolt látnivalók egy részébe nemhogy nem mentünk be, de még egy fotóra sem állt meg a busz. A tükröződő ablakon át kattintgattuk a fényképeket, hogy legyen néhány aláfestő-kép a bloghoz. Az első órában csak egy lepattant negyed szűk utcáin araszoltunk a dugóban. Hiába a hétvége, egy 13 milliós városban még a nem belvárosi kerületekben is zsonganak a buszok, brüngetnek a motorok, és mindenféle tákolmány cikázik, amit itt járműnek neveznek. Nem kellett sokat szemlélődnünk, hogy megállapítsuk, ez nem egy úri környék. Mindenfelé kosz, mocsok, és rendetlenség. Olyan igénytelen (és életveszélyes) romokban élnek emberek, amit tényleg csak Ázsia elmaradottabb részein tapasztalni.

Elsőként a San Sebastian katedrálisnál szállhattunk ki, ami jól illeszkedik a városképbe, ugyanis tök rozsdás. Nem elírás, valóban rozsdacsíkok ékesítik a jobb sorsra érdemes, bazilika minor rangú templomot, ugyanis az egész vasból készült. Előnye, hogy földrengésbiztos, de sajnos tapasztaltam már a világ más helyein, hogy olyan dög meleg tud lenni egy ilyen fémszerkezetű templomban, hogy hívő legyen a talpán, aki kibír egy szentmisét nyáron. 1891-ben gyártotta le egy belga cég, és az 52 tonnányi, előregyártott elemet nyolc hajóval szállították át ide, a föld másik oldalára. Sajnos az egyik hajójuk útközben felborult, éppen, amibe a fémoltárt pakolták, ezért kizárólag a szentély fából készült. Az ólomüveg ablakok német mesterek kezének munkáját dicséri, más említésre méltót nem tudok róla mesélni.

Átdöcögtünk a kínai negyeden, ami egy cseppet sem volt szebb, mint az előző, majd felhajtottunk egy felüljáróra, ami átível néhány forgalmas városrész felett, aztán egy teljesen más Manilába érkezik meg. Hirtelen eltűntek a viharvert hullámlemezek, a korhadt deszkák, helyüket felváltotta a csiszolt beton és üvegfelületek. A modern városrész járdáit utcaseprők tisztogatták, és a zebráknál biztonsági őrök felügyelik a rendet. A parkokban virág és gondozott sövény színesíti a városképet. Mintha még az autók összetétele is a gazdagságot hirdetné.
A négyórás városnézés második és egyben utolsó megállója ebben a negyedben található bevásárlóközpontnál volt, ahol kaptunk két órát, hogy szabadon lófrálhassunk a hosszú park körül sorakozó márkás üzletek között. Ez egy városnézés? Egy darab templom és kész? Eufemizmus, ha azt állítom, hogy kissé ki voltam akadva?

Szerencsére a másnapi busztúránk sokkal tartalmasabbra sikeredett, pedig ez az MSC ingyenes kirándulása volt. (Vagyis beépítették az út árába.) Itt egy negyvenes fickót nyertünk meg, akinek kisujjában volt a szakma. Folyamatosan beszélt, és ha nem volt látnivaló sztorizgatott. Tőle tudjuk, hogy a Manilára oly jellemző „jeepney” autóbuszok eredete még a II. Világháború amerikai megszállásra vezethető vissza. A háború után néhány évvel az amerikai csapatok nagyrésze hazatért, de a használt Jeep Willis terepjáróikat hátra hagyták. Élelmes filippínó vállalkozók meghosszabbították a járművek alvázát, és egy emberek szállítására alkalmas dobozt barkácsoltak rá két paddal, és már indulhatott is a tömegközlekedés. Az ötlet annyira bevált, hogy a mai napig ide szállítják az összes kimustrált alvázas Jeepet az USA-ból, hogy aztán újra hasznosítva, az emberek szolgálatába álljon. Erre ma már komoly üzemek szakosodtak. Tele van jeepneyvel a város, de hogy melyik csotrogány hová viszi az embereket, azt csak az itt élők tudják. Minden esetre, rendkívül olcsónak számít. A szűk értelemben vett, kétmilliós, központi részen belül 30 peso egy út (200 Ft), míg ugyanez Grabbel (itteni Über) a tízszerese. Nem mondom, kell gyomor némelyik utasteréhez, ráadásul olyan alacsony a belmagasság, hogy a belül ülők csak görnyedve tudnak kimászni az autóból, de hát valamit valamiért. A menetrendet, sőt az útvonalat is a piac szabályozza. Minden „busz” magánkézben van, nincs központi logisztika. Láttunk egy magasvasutat is, de népszerű a tuk-tuk és még az oldalkocsis mocin való személyszállítás is.

Mesélt a Jollybee gyorsétterem-láncról is, aminek egyik, római üzletében már volt szerencsénk csirkét ropogtatni. Nem is tudtam, hogy a nemzetközi piacon is terjeszkedő multinacionális cég eredetileg Fülöp-szigetekről indult. Vezetőnk szerint, ha egy külföldön dolgozó fülöp-szigeteki vendégmunkás hazai ízekre vágyik, akkor felkeres egy Jollybee-t. (Csak halkan jegyzem meg, pont olyan, mint a többi: hambi, csirkefalatok, és kóla.)
Elsőként a hajóállomáshoz közeli parkban szálltunk ki, ahol megnéztük a tegnap már emlegetett híres költő és forradalmár, Dr. Jose P. Rizal emlékművét. Ezután a Manila-katedrálishoz hajtottunk, ami az egyik legrégebbi a Fülöp-szigeteken. Építése 1581-ben kezdődött, és nyolcszori bővítés után, 1958-ben nyerte el mai alakját. Rendkívül büszkék rá, hogy három pápa is tiszteletét tette már ebben a templomban.
Innen átsétáltunk a Santiago erődhöz, amit még a spanyolok építettek a XVI. században, aztán a japán megszálláskor a császár katonáinak szolgált menedékül, végül amerikai hadsereg parancsnoksága kapott helyet. Ma múzeumként üzemel. Túl sok látnivaló nincs benne, ezért is tűnt fel a magyar nagykövetség emléktáblája, amelyen a sokat emlegetett, költő és nemzeti hős egyik versének fordítása olvasható.

Programtervünk szerint, az amerikai katonai temetőt látogattuk meg utoljára, amihez keresztül kellett hajtanunk a gazdag negyeden. Helyi Rózsadomb a város közepén. Az utcák magántulajdonban vannak, a buszunknak fizetni kellett a behajtásért, de a villákhoz vezető mellékutakat fegyveres őrök sorompóval védik. Mindeközben az úttest túloldalán nemzetközi szintű golfpálya ápolt gyepje hirdeti: ez is Manila.
A temető a város talán legértékesebb részén, egy dombtetőn terül el. Ez az Egyesült Államok területén kívüli legnagyobb amerikai temető. 17 ezer katonának állítottak emléket egy-egy kereszttel. Köztük 570 elesett filippínó, és háromezer ismeretlen katona fejfái emlékeztetnek a háború borzalmaira.
A kikötő felé haladva, a buszból még megnéztük a Marcos família mementójának számító épületeket is. Az egykori diktátor felesége és harcostársa, Imelda Marcos (a nő, akinek háromezer pár cipője volt) elhatározta, hogy kulturális fővárossá varázsolja Manilát, ezért hatalmas betonkomplexumokat építtetett. A Kulturális Palota, a Kókusz Palota és néhány kiállítási csarnok, ma már inkább csak gond a városnak, mint érték.
Vegyes érzésekkel átitatva próbáltuk befogadni a látottakat, de elképzelhető, hogy a hétezer szigetből álló ország más tájait már nem fogjuk megismerni a későbbiekben.

Fotók

◄Előző kikötő: Townsville Következő kikötő: Taivan ►

2026. március 14., szombat

Magnetic Island

Townsville egy kétszázezres iparváros Queensland államában, a Korall-tenger partján. Ahogy előzetesen tájékozódtam, itt nem is annyira a város, mint inkább a közelben lévő Magnetic Island az izgalmasabb látnivaló. Ezért lefoglaltam a getyourguid.com-on egy szigettúrát légkondis kisbusszal, amit egy igazi lokálpatrióta vezet. Annyi izgalom volt csupán a túrával kapcsolatban, hogy el kellett érnünk a 9 órás kompot, mert a következő járattal már elkéstünk volna. Szerencsére a hajónk pontosan, reggel nyolckor kötött ki, így nem okozott gondot az egy kilométerre lévő kompkikötő elérése. (Létezik egy sűrűbben induló és gyorsabb személykomp is, de ez a folyótorkolat túloldalán volt, ami közel négy kilométeres sétát jelentett volna.) Hanem ahogy közeledtünk az állomás felé, azon kezdtem aggódni, legyen elég hely a nem túl nagy járművön, annyian tolongtak a jegypénztár előtt. Végül rendben felfért mindenki, és nekivágtunk a negyvenperces útnak. Hátradőltem, most már sínen vagyunk, akarom mondani vízen. Az időjárás ugyan nem kedvezett a harminc fok feletti hőmérséklettel és záporesőkkel, de oda se neki, nem vagyunk cukorból. Igaz, a páratartalom olyan magas volt, hogy elkélt volna egy kopoltyú, de a lényeg, hogy megérkeztünk a szigetre, megtaláltuk az indulási pontként megadott taxiállomást is, mi bajunk lehet?

A részvételi jegyünkön 10:30-as indulással jelölték a túra kezdetét, ezért még volt időnk beugrani a tér túloldalán lévő szupermarketbe. 10:15-kor kedélyesen sétálgattunk vissza, amikor megláttam, hogy a Magnetic Island Tours kisbusza már ott áll a megállóban. Szaporáztuk a lépteinken, amikor döbbenten konstatáltam, a busz elindult… Nélkülünk.
Rohantam a jármű felé, mint az állat, épphogy sikerült bekopogtatnom a sofőr ablakán. Szerencsére megállt, és felvett minket. A busz már tele volt, a két legszarabb ülés maradt csak üresen, egymástól távol. Mondom a tagnak – ember, fél tizenegykor van indulás. Mire ő – nem, tízórakor. Amikor az orra alá dugtam a jegyünket, és ott egyértelműen látta a 10:30-as időpontot, akkor rántott egyet a vállán – bocs.
Egy ilyen start után, nehéz megszeretni az idegenvezetőt, szerencsére hamar kiderült, hogy nem ő lesz az. Néhány kilométerre már ott várt minket az igazi gájd, a hely szakértője, a természet nagy ismerője, az állatok megmentője, Tim. Hatvanhoz közeli, sovány fickó hosszú, szőke hajjal, kopott farmernadrágban, Ray Ben napszemüvegben, és olyan retkes westernkalapban, amit akkor sem vennék fel, ha fizetne érte. Bemutatkozott, hogy ő Izzy apukája, és előkapta a mobilját, amin lejátszott egy részletet a Netflixen futó egykori dokumentumfilm-sorozatból, ahol a lánya koalákat pesztrálgat. Rögtön el is neveztem a fickót Koala Dundee-nak.

Első utunk a Rocky-öbölhöz vezetett. Idézek az útleírás idevonatkozó részéből: „Gyönyörködjön a hihetetlen kilátásban, és készítsen egy lélegzetelállító fotót Cleveland-öbölről a Rocky Bay kilátóból”. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy félreálltunk az országút egyik kiszélesedésénél, és egy szakaszon, ahol a sziklák miatt nem burjánzott annyira az esőerdő, lefényképezhettük a szürke tengert. Az öbölből konkértan semmi nem látszódott erről a pontról. Amúgy a sziget nem túl nagy, de tényleg szép. Gránitsziklák szabdalta buja növényzet, meredek hegyoldalak, homokos strandok. Leginkább a Seychelles-szigetekre emlékeztet, csak sokkal kevesebb turistával. Ha nem lenne olyan rohadt messze otthonról, akár még két napot el tudnék itt tölteni.
Az országút a sziget déli csücskénél véget ér, onnan még csak gyalogösvény sem vezet a nyugati végekbe. Egy sziklahalom állta utunkat, amik alatt pár métert besétálhattunk. Kíváncsi tekintetekre lettem figyelmes az egyik kőkupac tetején. Egy törpekenguru latolgatta az esélyeket, hogy vajon érdemes-e lemásznia, az emberek közé, egy kis könyörfalatért. Végül mindenki nagy örömére megjelent néhány erszényes, és persze Koala Dundee-nál éppen volt kengurutáp.

Nem sorolom fel a strandokat, amiket végigjártunk, egyik olyan, mint a másik, ráadásul a ramaty idő és a hullámverés miatt még fürdeni sem lehetett a 27 fokos tengerben. Csak a legnagyobbat emelném ki a Horseshoe Bay-en. Itt már üzletsor is van, leginkább kajáldákkal. Kaptunk egy szabad órát, hogy megtömhessük a bendőt. Miután a partmentén végig piknikasztalok sorakoztak az árnyas fák alatt, úgy döntöttünk, hogy egy streetfoodosnál veszünk két fish & chips-et és a tengerparton romantikusan beburkoljuk (kézzel-lábbal). Nem tudom, milyen halból sütötte az indiainak látszó szakács-kiszolgáló-takarító srác, de finom volt. A langyos kólájára már nem tudom ugyanezt mondani.

Ezután jött a fő attrakció, amit a leírásban csak meglepetésnek emlegettek. Kiderült, hogy vezetőnknek van egy telke a Patkó-öböl végén, bent a dzsungelben. Ahogy haladtunk beljebb az eukaliptuszok között, tudatosodott bennem, hogy itt forgatta a Netflix az Izzy koaláinak világa sorozatot. (Magyarországon már nem elérhető, de a Youtube-on találni róla részleteket.) Old timer teherautó, szabadtéri fürdőszoba és konyha mind a hangulatkeltés része. A család természetesen nem itt lakik, hanem bent a faluban, egy úszómedencés házban. Ettől persze még romantikus hely, a kert végében folyó patakot pedig kifejezetten irigyeltem. Ja, hát és majdnem elfelejtettem a lényeget: az egyik eukaliptuszfa tetején ott csücsült Axel, a bazári koala, amit aztán lehet fényképezni vadul. Meg is őrültek a csajok, hogy szelfizhetnek egy ilyen cukisággal egy lépés távolságról.
Néhány perces buszozás után kiderült, hogy Dundee-nak van még egy koalamentő kórháza is, ahol újabb erszényes szőrmókkal találkozhattunk, mindenki legnagyobb megelégedettségére.

A csúcson kell abbahagyni, tartja a mondás, ezért a meghirdetett ötórás programot félórával korábban zártuk. Mivel a mi kompunk délután már csak kétóránként közlekedett, ott kellett csöveznünk több mint egy órát a légkondi és wifi nélküli állomáson, de Kata szerint az erszényesek etetése minden áldozatot megért.

A következő kikötőt vártam leginkább Ausztráliából. Cairns ugyanis a legjobb kiindulópont a Nagy-Korallzátony felfedezésére. A cruise terminál mellett található az a turistaközpont, ahonnan a kisebb hajótársaságok indítják a járataikat a környező szigetekre, ahol aztán búvárkodhatunk kényünkre kedvünkre, vagy akár üvegfenekű csónakokból csodálhatjuk a korallszirtek közt megbúvó színes halakat.
Már az gyanús volt, hogy három nappal ezelőtt összeszedték mindenki útlevelét azzal a szöveggel, hogy a helyi hatóság kívánsága. Nem értettem, mit buzgólkodik a cairnsi szerv, amikor már Sydneyben beléptettek az országba, és azóta nem is hagytuk el Ausztrália felségvizeit, de nem foglalkoztam az itteni bürokratákkal. Aztán hétfő reggel hétkor arra lettem figyelmes, hogy távolodunk a parttól, ahhoz képest, hogy már ki kellett volna kötnünk. Még szerencse, hogy nem foglaltam előre kirándulást, mert most szépen lekésnénk – nyugtattam magam. Ekkor megjelent a révkalauz, és egy kézifékes forduló után, újra a kikötő felé haladtunk. Alig mentünk tíz percet, amikor újabb 180 fokos kanyar következett. Elképzelésem nem volt, mi lehet a parton. Elaludt a személyzet? Bent áll még egy tanker a helyünkön? Végül a hangszórókból megszólalt a kapitány hangja, hogy nagyon sajnálja, de a „mi biztonságunk érdekében” törölni kell a programból a mai kikötést. Ködösített, hogy mi ennek az oka, ezért később a személyzet körében próbáltam informálódni. Az egyik pincér rokona állítólag ott él a városban, és ő tőle hallotta, hogy forgószél várható a környéken, és félő, hogy a hajó és utasai károsodni fog a viharban. Mekkora ótvar egy duma ez, amikor azt meg megengedték, hogy a parttól néhány kilométerre lehorgonyozzunk. (!) Ja, mert nyilván semmi bajunk nem lehet egy tornádó esetén, ha a nyílt vízen veszteglünk, csak a védett kikötőben, ahol húsz karvastagságú kötél feszít a betonrámpához. És akkor mi volt az a cirkusz az útlevelekkel? Leeresztettek egy tender boatot és néhány vállapos tiszt kicsónakázott a partra (gondolom közelről szerették volna látni a „tornádót”), de a helyzet nem változott. Gyakorlatilag álló helyzetben töltöttük az egész napot, ahelyett, hogy sznorkelleztünk volna a zászló- és bohóchalak társaságában. Ellenben a partiőrség egyik fregattja végig ott horgonyzott a közelünkben, hogyha itt is fújna a szél, ők majd jól megmentenek minket.
Német utastársak között elterjedt az a pletyka, hogy a kikötői hatóságok belekötöttek valamilyen igazolás hiányába. Állítólag egy hónapja el kellett volna végeztetni egy hajóalj takarítást, de ez még bénábban hangzik, mint az időjárásra való hivatkozás. Akárhogy is, már nem fogom megtudni, mi volt a valódi ok, hogy nem engedtek kiszállni, minden esetre az országimázsuknak nem tett jót. Nagyon nem…

Fotók

◄Előző kikötő: Sydney Következő kikötő: Manila ►

2026. március 7., szombat

Sydney, Ausztrália

James Cook kapitány nyomvonalát követve, három nap után, a hajnal leple alatt behajóztunk a Sydney-öbölbe. A hatsávos Harbour Bridge-en még csak egy-egy autó lámpafénye suhant át, az ausztrálok még nem ébredtek fel igazán. Kivéve azt a néhány megszállott fanatikust, aki már hat óra előtt, a sötét kikötőben (ausztrálul: hábá) futott, csak úgy. Mintha az jobb elfoglaltság lenne, mint egy gőzölgő kávét kavargatva elnyújtózni a fotelben, és gyönyörködni a panorámában. Merthogy nem rosszabb helyre parkoltunk be, mint az ikonikus híd és a még emblematikusabb operaház közé.
Most is ment a napok óta tartó riogatás, hogy kaját, élőlényt, sáros cipőt, és még ki tudja, mennyi mindent nem vihetünk a partra, de az ausztrálok rátettek egy-két lapáttal. 400 dollár helyett 6000-es birsággal és vízummegvonással fenyegették a szabályszegőket. Miután láttam dokumentumfilmeket a Spectrumon, hogy ezek nem viccelnek, tényleg kiutasítottak embereket egy zacskó virágmag vagy szárított gomba be nem jelentéséért, ezért kiürített táskával indultunk le a hajóról az útlevélellenőrzéshez. Már a hivatalnok előtt várakozó sorban állva vettük észre, hogy Kata ridiküljének alján két nescafés tasak lapított, hogy egy életre elkaszálja az Ausztráliába beutazásunk lehetőségét. Merthogy akit egyszer már kiutasítottak az országukból, annak már nem szoktak második esélyt adni. Gyorsan megszabadultunk a kis rohadékoktól, és már csak azon kellett izgulnunk, nehogy elköhintsük magunkat az officer előtt, mert a bejelentkezőkártyán nemmel válaszoltunk arra kérdésre, hogy volt-e légúti megbetegedésünk az elmúlt héten. Végül meg sem állított a vámtiszt, pedig hátizsákkal a vállamon ballagtam ki fogadócsarnokból.

Odakint már várt ránk a buszunk, merthogy egy egésznapos kirándulásra fizettünk be, ami a Blue Mountains leglátványosabb tájaihoz vitt el. A Kék-hegység a Nagy-Vízválasztó-hegység része, mintegy kétórányira Sydneytől. Népszerű nyaralóhely, és nem mellesleg az UNESCO világöröksége. Két, a tengerparttal párhuzamos vonulata közül a keletit kerestük fel, amelyet barlangok, vízesések és a 600 m mélységet elérő karsztos völgyek tesznek látványossá. Ezek felfedezésére legegyszerűbb kiindulópont a Katoomba városka szélén található Scenic World. Ez egy családi vállalkozás által épített felvonórendszer, amelyeknek állomásait hegyi ösvények, és lombkoronasétány kötnek össze. (És itt valóban vannak lombok is.) Mi a kék kötélvasúttal vágtunk neki a környék felfedezésének, ami a kb. a völgy feléig szállította le a több tucatnyi utasát. Sűrű dzsungelben találtuk magunkat, ahonnan épített sétányokon lehetett eljutni az érdekesebb pontokhoz. Tóni, az idegenvezetőnk profi gájd rutinjával kalauzolt el a növények világában. Megmutatta azt az őshonos fát is, amit felfedezőjéről, egy Banks nevű, angol botanikusról neveztek el, aki James Cook társa volt a kapitány első útján. (Azért vagyok ilyen okos, mert ideérkezésünk előtt néztünk meg egy régi filmsorozatot Cook életéről.) Mesélt a konzolokra épített járda végén található egykori szénbányákról is, ahonnan a világ legmeredekebbnek hívott vasútvonalán mentünk vissza a Scenic World központi állomására. A piros „vasút” technikailag inkább egy felvonó, mert drótkötél-csörlő húzza a síneken guruló szerelvényt. A jó fotó reményében bevágódtunk a kocsi utolsó ülésébe, de hamar megbántam. A látszólag kényelmesre átalakított csille, úgy előre billent induláskor, hogy azt hittem, összefosom a bokám. Véresre markoltam a kapaszkodót, hogy ne essek ki az ülésből az egy-két perces út alatt, miközben egyre tátongóbb mélységgel néztem farkasszemet. Most már értem, miért adták át nekünk olyan előzékenyen a legjobbnak tűnő ülést.

Átszálltunk egy másik, benga nagy lanovkára, ami vízszintesen szállította át a kirándulókat a völgy túloldalára, miközben megcsodálhattuk a Katoomba-vízesést. A visszaúton készítettünk egy fotót a kanyargó kanyonról is, mert időközben a köd nagyrésze felszállt. Tóni szerint nagy mázlink volt, mert ebben az évszakban nem ritka, hogy egész nap köd takarja el a tájat.
A Tóni elnevezés nem tőlem származik, ő mutatkozott be így, hangsúlyozva, hogy nem összetévesztendő a Tony-val. Meg is kérdeztem tőle, nincsenek-e magyar ősei. Kiderült, az apja beszélt magyarul, az ötvenes évek Csehszlovákiájából menekült az újhazába.

Másik, legtöbbet fényképezett látványosság még a Három nővér sziklaformáció. Itt csupán néhány percet kaptunk, hogy lőjünk egy fotót, aztán elindultunk vissza Sydney felé. Betértünk egy Leura nevű helységbe, ahol az útleírás szerint egy hangulatos bevásárlóutca várt ránk. Kaptunk húsz percet, amiből ugyebár csak a leszállás felemészt vagy ötöt, de kiderült, bőven elég ennyi idő a cuki shoping streetre. Ütött-kopott, árkádos épületek várták a betérőket különböző portékával. Még hentesüzletet is láttunk, ami arra utal, hogy leginkább a helyiek járnak ide bevásárolni. Meglepődtünk, amikor a város határában még egy Aldit is találtunk. Hiába… Kicsi a világ.
Az utolsó programpont szerint ebédet kapunk egy hangulatos hotelben. Nos, az étterem hangulata a hetvenes évek SZOT-üdülőire emlékeztetett, amire rátett egy lapáttal a személyzet felkészültsége is. Még egy OKJ-s vizsgán is elkaszálnák azt a pincért, aki így szolgálja fel az ételt, ahogy itt tették.
De nem csak erre a szállodára jellemző az elhanyagoltság. Az útmentén elég sok ingatlanra ráfért volna a felújítás. A családi házak többsége deszkából épült, és szinte mindegyik elbírt volna egy kis festéket. A legtöbb kert állapota pedig össze sem hasonlítható az új-zélandiakéval. Itt egyáltalán nem éreztem a gazdagságot, amit sok utazó említ a beszámolóiban, de ez még csak az első napunk, majd egy hét múlva mondom a sommást.

Másnap is busszal indultunk felfedező körútra. Ezt a túrát a hajótársaság adta ingyen, természetesen éltünk a lehetőséggel. Az ember folyton reménykedik, aztán a valóság lelohasztja az előzetes várakozást. Óriás fehér buszflotta várt a kikötőben. Megkerestük a miénket, majd a részvételi jegyünket átadtam egy duci hölgynek, akinek ruházatán és tekintetén is látszott, nem a legélesebb penge a borotvakészletben. A busz tett egy kört a belvárosban, ahol megtudtuk „ez itt a múzeum, ez meg a parlament épülete. Balra láthatjuk a Saint Mary's Katedrálist”. Semmi adat, vagy érdekes történet. Nagyából annyi, mintha egy átlag pestit megkérnének öt perccel az indulás előtt, hogy vezessen le egy városnézést. Azt még ő is felismerné, hogy melyik a Mátyás-templom vagy a Bazilika, de talán még eszébe jutna egy sztori is valami Szent Jobbról…
A Paddington városnegyeden haladtunk keresztül, ami a kovácsoltvas erkélyeiről híres, de csak annyit tudtunk meg, hogy milyen felkapott környék, és mennyire drágák itt a lakások. Az út végén a híres Bondi Beach-en szállhattunk ki először a buszból. Bevallom, erről a Bondi (ejtsd: Bondáj) strandról néhány hónapja azt sem tudtam, eszik vagy isszák, miközben Sydney leghíresebb tengerparti öbléről beszélünk. Abba az apróságba már nem mennék bele, hogy az öt és félmilliós Sydney területe több mint hússzor nagyobb Budapesténél, de a Bondi Beach még így sem tartozik hozzá közigazgatásilag. Ettől még persze a városiak magukénak tudhatják, és tudják is, mert nyári hétvégeken, állítólag olyan zsúfolt, mint szardíniásdobozban a sprotni. A Sydney-öböl bejáratánál még erősek a Tasmán-tenger hullámai, ezért sokan a szörfözők Mekkájának tartják. De nemzetközi ismertségét nem ezzel vívta ki a közelmúltban, hanem egy gyalázatos terrortámadással, amikor két iszlám fundamentalista vadászpuskával lőtte le a strandon ünneplő, helyi zsidókat. Nem hittem a fülemnek, amikor az idegenvezetőnő csak annyit tudott mondani a helyről, hogy itt 200 millió ausztrál dollárt is elérhet egy panorámás családi ház ára, majd adott fél órát, hogy fényképezgessünk.

A leírásokban Paradicsomként emlegetett strand nem tett rám különösebben jó benyomást. Ebben közrejátszhatott a borult ég is, a megkopott fű, a leaszfaltozott parkoló közvetlenül a part mentén, de az biztos, hogy ennél kapásból tíz helyet tudnék felsorolni a világban, ami szebb, nagyobb vagy akár még szörfözésre is ideálisabb. Pedig alapvetően tiszta hely, selymes, sárga homokkal, csinos lányokkal és patinás középületekkel, de úgy döntöttem, nem itt kezdem elsajátítani a hullámlovaglás fortélyait. Ehelyett, elzarándokoltunk a hídhoz, ahonnan apa és fia lövöldözött tavaly december 14-én, és ahhoz a fához, ahol Ahmed al-Ahmed, 43 éves szír bevándorló lefegyverezte egyiküket, és bátorságával további életeket mentett meg. A mészárlás helyszínét egy hatalmas tóra jelzi, emléket állítva a tizenöt áldozatnak, akik közül három magyar származású volt. A közelben két rendőr posztolt, de ez már eső után köpönyeg, csak a strandolók megnyugtatása lehetett a cél. Mert a szörf nem állhat le, a hullámok taraja bármikor tornyosulhat.

A Whatson Bay-en át indultunk vissza a városba, ami arról híres, hogy az első európai telepesek itt szálltak partra 1788. január 21-én. De ezt csak az útikönyvből tudom, mert a kedves vezetőnk csak annyit mondott el az öböl fölötti dombtetőn kanyargó úton haladva, hogy itt is milyen drága az ingatlan, csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy itt lakjanak. (Lassan már én is vállalhatnék ingatlan értékbecslést a környéken.)
Sydney-be visszaérve, a kikötő melletti félszigeten álltunk meg, ahol Mrs. Macquarie széke található. Új-Dél-Wales egykori kormányzójának felesége folyton erről a pontról nézte az öbölbe érkező brit hajókat, és a környéken dolgozó fegyencek, 1810-ben egy padot faragtak neki a part mentén meredező sziklából. Az egyik utastárs kérdésére, hogy a parkolóból merre induljanak el, ha meg szeretnénk nézni ezt az ülőalkalmatosságot, az idegenvezetőnk arcára kiült a pánik. Tekintetével zavartan kutatott segítség után, hátha felfedez egy útbaigazító táblát.
Ezek után már egy cseppet sem csodálkoztam azon, hogy amikor az operaház előtt megváltunk a busztól és gyalogosan közelítettük meg Sydney jelképét, csak annyit mondott az ikonikus épületről, hogy egy dán fickó tervezte még 1954-ben, de csak 1973-ban avatták fel mert az építkezés költsége az eredetileg tervezett hétmillióról százmillió dollárra ugrott fel. (Na hiszen, ez nálunk már szinte megszokott dolog.)

Szóval azt már csak én teszem hozzá, hogy a 2007-óta világörökség Sydney Opera évi tizenegymillió látogatót vonz, itt van a világ legnagyobb színpadi függönye, és a legnagyobb mechanikus orgonája. De a legfontosabb, hogy Arnold Schwarzenegger 1980-ban itt nyerte el utolsó Mr. Olympia testépítő címét.
Ahelyett, hogy elmerültünk volna a húszemelet magas, gömbcikkelyekből álló, vitorlákra emlékeztető tetőszerkezet rejtelmeiben, beterelte a társaságot egy sétahajóba, ami lehetőséget nyújtott, hogy egy órás körút keretében megnézzük a szerteágazó Sydney-öböl más részeit is. Szerencsénkre, a hajón egy profi vezető ült a mikrofon mögött, így amikor átlibegtünk a Harbour Bridge alatt, amit mi leginkább onnan ismerünk, hogy szilveszterkor itt köszöntik előszőr tűzijátékkal az új évet, már lökte is az adatokat, hány tonna brit acélból épült meg az 1149 m hosszú, 194 m magas híd, a helyi kövekből épített két pillérre, beton használata nélkül.
A „Hábá Bidzs” túloldalán befordultunk a Darling Harbourbe, ami most turista paradicsom kaszinókkal, panoptikummal, tengeri akváriummal, éttermekkel és egy hosszú sétánnyal, amelyen egykoron napszámosok tolták a kordélyt a raktárépületek felé. Elmesélte, hogy 1994-ben itt lőttek rá III. Károlyra (aki akkor még csak várományos pozíciót töltötte be), miközben beszédet mondott. Testőrei teperték le a (mint később kiderült) vaktölténnyel lövöldöző merénylőt.

Végül visszatértünk az operaház melletti kikötőbe, ahol érzékeny búcsút vettünk idegenvezetőnktől, aki már a tender boatokhoz irányított volna, hogy húzunk vissza a Magnifica fedélzetére, de nem akartunk elmenni úgy, hogy be ne kukkantsunk az épületbe. Létezik egy fizetős túra, de már annyi dokumentumfilmet láttunk a témában, hogy nem akartam áldozni egy idegen nyelvű vezetett sétára a falak között, annál is inkább, mert a büfén keresztül sikerült bejutnunk a fogadócsarnokba és a lépcsőházba is, ahol képet kaphattunk a sokat szidott belső ornamentikáról.
Korai vacsorával zártuk a napot hajó tatján, ahogy kiúsztunk az öbölből, és magunk mögött hagytuk a látványos panorámát. A kép örökre beégett a retinánkba, ezután már másképp fogjuk látni a várost, ha bekerül a híradásokba.

Fotók

◄Előző kikötő: Wellingon Következő kikötő: Townsville ►

2026. március 2., hétfő

Wellington

– Hölgyeim és uraim, fontos információ következik – harsogta az összes hangszóró a hajón este tízórakor. – Mentőhelikopteres légimentést hajtunk végre, fél órán belül, ezért a hajó felső szintjét lezárjuk. Kérjük, mindenki tartózkodjon a kabinjában, csukja be az erkélyajtót és ne fényképezzen.
Mit tesz erre a fegyelmezett európai? Természetesen kitódul az erkélyre, amikor meghallja a rotor berregését, és azonnal fotózni kezdi a műveleteket. A testes, fehér helikopter tett egy kört az óceánjáró körül, majd a kapitányi híd magasságában lebegni kezdett az álló hajó felett. (Úgy mesélték.) Kötélhágcsón egy narancssárga kabátos fickó ereszkedett le a fedélzetre, ezután a légijármű felemelkedett. Az úszó szálloda tetején egyébként nincs helikopterleszálló-hely. A 16. szinten lévő sportpálya talán alkalmas lenne rá, de előbb le kellene bontani az azt körbevevő hálókat és állványzatot, ami nem ötperces művelet. A hajón van ugyan egy orvos és ápoló személyzet, de ahogy megtippeltem a doki korát, még ott fityegett az egyetem tojáshéja az ülepén, és a felszerelése is inkább csak egy üzemorvosi rendelő szintjén állhatott. Nem tudom, melyik utastársunknak és mi baja lehetett, annyi biztos, hogy amikor visszatért a helikopter, csak a narancskabátost húzta vissza, tepsivel nem vacakoltak.

Minden empátiám ellenére jól aludtam, talán az egyre hűvösebb időjárásnak köszönhetően. Ahogy haladtunk délre, az új-zélandi nyárnak ripsz-ropsz vége, az óceánt Antarktisz felől fújó szelek borzolták. Mire megérkeztünk Wellingtonba, már csak 14 fokig emelkedett a hőmérő mutatója. Ezzel még megbirkóznék valahogy, de a csontig hatoló ködszitálás már nem nagyon volt ínyemre. Szerencsére, a köd felszállt, mire kijutottunk a hajóból, és az eső is alábbhagyott. Egy idevalósi ismerősünktől tudtuk meg, hogy Wellington a világ legszelesebb városa. Évente 173 olyan nap van, amikor 63 km/h feletti széllökéseket mérnek.
Hanem, itt már komolyabban vették a rend éber őrei a „ne hozz semmilyen kaját a partra”, és mindenkinek átkutatták a csomagját. Ezzel csak az a gond, hogy mi már egyszer új-zélandi földre léptünk. Mi van azzal a zacskó csipsszel, amit Aucklandban vettünk, és ott virít rajta a felirat, hogy made in New Zealand? Sajnos nem fogom tudni megválaszolni a kérdést, mert annyira ránk hozták a parát a 400 dolláros bírság fenyegetéssel, hogy Kata még az utolsó morzsát is kitakarította a válltáskája béléséből.

A négyszázezres Wellington 1865-től az ország fővárosa, és (szél ide vagy oda) a világ legélhetőbb városainak listáján az előkelő negyedik helyet foglalta el 2021-ben. A környező dombokon szétszóródott település belvárosa gyalog bejárható területre koncentrálódik, ezért nem is gondolkoztunk szervezett túrában, már otthon megtervezetem miket nézünk meg egy körséta keretén belül. Szerencsére a kikötő ingyenes transzferbusz szolgáltatással segít bejutni a központba, így megspóroltunk néhány unalmas kilométert.
De mielőtt még belevágnék egy hasznos információt szeretnék megosztani közszolgálatilag. Ha Magyarországról fúrnánk egy függőleges alagutat a föld közepén át, akkor 17.958 km megtétele után, nagyjából Wellingtonba érkeznénk meg. És akkor most jöhet az uncsi rész, úgymint katedrális, emlékpar, országház, és hasonlók. (Azért megpróbálom feldobni.)
Elsőként az Old St Paul's Catedralt látogattuk meg, ami fellengzős neve ellenére egy fatemplom. Szép nagy, és úgy néz ki a teteje, mint egy felfordított hajófenék, de semmi különös. Ja, de mégis. Wifi működött az 1866-ban épült, anglikán templomban. Végre feltölthettem az eddig készült fotóimat a netre. (És még merje mondani valaki ezután, hogy nincs Isten.)

Innen egy sarokra találtuk a Magyar Millennium Parkot székelykapuval és a kopjafával, amit 2003-ban avatott fel az új-zélandi miniszterelnök A kerámia burkolatba a támogatók neveit vésték bele, de ez nem zavarta a későbbi, magyar politikusokat, hogy ne karcoltassák fel a nevüket az utókornak. Külön megörültem annak, hogy jelenlegi külügyminiszterünknek bokros teendői közepette még jutott ideje a saját nevét utólag kiíratni. Mondjuk, a szerény véleményem pont ugyanaz, mint a helyi galamboké…
Ha már a politikusokról esett szó, innen néhányszáz méterre fekszik az Új-Zéland kormányzati központja és a méhkast formázó parlament épülete. A Beehive elnevezést, ami eredetileg az 1981-ben átadott épület formájára utal, ma már használják a mindenkori kormányra is mint szinonima. A mellette fekvő, parlamenti irodaházakba alagúton juthatnak át a honatyák.

Wellington ikonikus látványossága a cabel car, ami közvetlenül a belvárosból szállítja az utasokat a közeli hegytetőre, ahol az előző század fordulóján egy lakóparkot építettek. A magánkézben lévő sikló később átkerült a város tulajdonába, és ma már leginkább csak turistákat szállít nem olcsón. A tízpercenként induló szerelvényeknek tíz perc sem kell, hogy felérjenek a felső végállomásra, ahol egy ingyenes múzeum fogadja a látogatókat. Itt fotókon mutatják be a felvonó történetét, és persze szuvenír kacattal árasztják el a betérőket.
Idetartozó, hazai vonatkozású érdekesség, hogy a wellingtoni elővárosi vasútvonalakon közlekedő járművek túlnyomó részét 2016-ig a magyar Ganz-MÁVAG által 1982-83-ban gyártott 44 elektromos motorvonat tette ki.

A hegycsúcs túloldalán fekszik a 25 hektáros Wellington Botanic Garden. Az 1868-ban alapított arborétum nyilván sokkal szebb napsütésben, és főleg tavasszal, de nekünk ez jutott. Örültünk, hogy nem esett az eső, és nekivágtunk a völgynek, hogy magunkévá tegyük a látványt.
Délután siklóval visszatértünk a központba, ahol elegáns butikok és kávéházak között barangolva eljutottunk a sétálóutcájukhoz. (Tudtad? Wellingtonban több az egy főre jutó vendéglátóegység, mint New York Cityben. Most már tudod.) A Cuba street elején betértünk egy Taco Bell-be, mert Kata mindenáron burritót akart ebédelni, de a gyorsétteremről kiderül, hogy itt meglehetősen lassú, és a taccojuk sem annyira finom, mint Latin-Amerikában. A „bevásárlóutcájuk” csalódást okozott, még kelet európai szinten is elég szegényes, nemhogy Új-Zélandin. Béna üzletek, kevésbé hangulatos kajáldák sorakoztak egymás után, ezért inkább visszatértünk a főutcába, ahol vásárlással töltöttük a maradék időt. (Értsd: hűtőmágnes, és néhány kiegészítő a reggelihez, mert ezek a sóher olaszok nem tesznek ki paprikát, a retket meg egyáltalán nem ismerik.)

Indulás előtti percekben még kisütött a nap, hogy mosolyával jelezze, ebbe az országba még egyszer vissza kell jönnünk, ha nem is mint emigráns, de mint turista, mindenképp.

Fotók

◄ Előző kikötő: Auckland Következő kikötő: Sydney ►

2026. február 26., csütörtök

Auckland Új-Zéland

Sráckoromban, amikor a haverjaim leléptek (disszidáltak, dobbantottak), elgondolkoztam azon, én hová emigrálnék, ha rákényszerítene a sors. Aztán néhány éve megint felvetődött bennem, hogy itt hagyom ezt az egész bagázst, és ha tovább durvul a rezsim, meg sem állok Új-Zélandig. Mondtam ezt úgy, hogy még életemben nem jártam ezen a mindentől távol eső, csendes-óceáni szigetországban, csak játék- és dokumentumfilmekből merítettem az ismereteimet. Tudtam mennyire elfogadóak, és toleránsak minden téren az itt élő emberek. Na, perszer szerencséjük volt, hogy a történelem során nem szakadt rájuk egy diktátor sem, így nem hergelt senki a vallási, etnikai, szexuális kisebbség ellen. Ergo: ezek a népcsoportok nem frusztráltak, eszük ágában sincs hőbörögni, főleg, hogy többségük jólétben és szabadságban él. Ráadásul az összes felvételen mesebeli tájakat mutattak, ahol a legvadabb emlős a mezei nyúl. Ahol a zöldellő dombok úgy követik egymást, mint Toszkána lankái. Ahogy kitettem a lábamat a kikötőből, tudtam, hogy tévedtem…

Már az első lehetőségnél költöznöm kellett volna. Azzal viccelődtünk anno, hogy mi kalandvágyból itthon maradtunk. Azóta tudjuk, ez nem is vicces. Ki gondolná, hogy a világnak ebben az eldugott zugában hárommillió európai leszármazott felvirágoztat egy gazdaságot, amit nem olajra, természeti kincsekre, erős iparra alapoz, hanem a mezőgazdaságra. Arra a mezőgazdaságra, amivel mi Európa sereghajtói lettünk, és valljuk be, mindig is azok voltunk. Pedig itt az élő példa. A nyolcvanas években, amikor divatba jött a műszálas ruha, az új-zélandi gazdaság, ami a gyapjútermelésre épített, padlóra került, ráadásul, legfőbb kereskedelmi partnerük, Nagy-Britannia az egyesült nyugat-európai gazdaság felé fordult, végképp elveszítették a reményüket a talpraállásra. Mit csináltak? Dolgoztak tovább. A birkákat marhákra cserélték, a legelőkre szőlőt, gyümölcsöt ültettek, és várták a jobb időket, ami hamar elérkezett. Ma a világ egyik legerősebb gazdasága úgy, hogy a legfőbb kiviteli cikkük a tej, a fagyasztott marhahús, és a bor. Érthetetlen számomra, hogy csinálták, de látom, hogy igaz. Ma már ötmillióan élnek az országban, lassan többségbe kerülnek az ázsiai bevándorlók. A legnagyobb békességben, együtt dolgoznak azon, hogy ez a fejlődés így is maradjon.

Védik is veszettül ezt a mezőgazdaságot. Ennek egyik legszembetűnőbb jele, hogy semmilyen élelmiszert, növényt, állati terméket nem lehet az országba bevinni. Már napokkal az érkezésünk előtt, az étterem asztalaira kihelyezett táblák figyelmeztettek rá, hogy aki megszegi az új-zélandi tilalmakat, 400 dolláros bírságra számíthat. A tévé nyolcas csatornáján mosolygós vámtisztviselőnő riogatott bennünket a kábszerkereső kutyájának pórázát szorongatva két napon át. Végül, a belépés előtt ki kellett töltenünk egy online „vámáru-nyilatkozatot”, amiben elismerjük, hogy tisztában vagyunk a szabályokkal, és oldalakon át soroljuk, hogy miket nem viszünk magunkkal a partra.
Ehhez képest, a kikötőben csak néhány mosolygós helyi segéderő fogadott „Kia ora” felkiáltással. Nem egy koreai autó sebességmérőjét emlegették, nekik is van spéci köszönésük, mint minden valamirevaló óceániai szigetnek. Sehol egy vámos, de még egy árva zsernyák sem, hogy megnézze az útlevelünket, vagy a beutazási engedélyeket. Egyszer csak a másfélmilliós Auckland szívében találtuk magunkat.
Felszálltunk egy városnéző buszra, ami felvitt minket a Auckland War Memorial Museumhoz. A domboldalon kanyarogva már látszott, hogy amiket a filmekben látni, az nem túlzás. Minden utca, ház rendezett és tiszta, rengeteg a zöld felület, és a virág. Tudor és viktoriánus villák keverednek a modernnel, mégsincs összevisszaság. Kávéházak teraszán fiatalok, öregek sütkéreznek a 24 fokos napsütésben. A butikokban asszonyok válogatnak a legújabb modellekből. Harmónia a köbön.

A múzeum olyan, mint máshol: timpanon, dór oszlopok és minden, ami kell egy ilyen intézményhez. A (számomra) unalmas kiállítási tárgyakat viszont avantgárd módon tették érdekessé. Először még csodálkoztam, amikor a kitömött állatok között megláttam a Millennium Falcont, de amikor a formalinba áztatott tengeri herkentyűk között ott találtam Bart Simsont, már meg sem lepődtem.
Lejjebb sétálva találjuk a Domain Wintergardens névre hallgató két üvegpavilont, amit még az 1913-1914-es Ipari, Mezőgazdasági és Bányászati Kiállításra építettek, ma egy trópusi növényeket felsorakoztató télikert, üvegház. 2013. decemberében azzal került be a világhíradókba, hogy virágba borult az óriási Amorphophallus titanum, aminek virágzására tíz évet kell várni, de akkor érezhetjük a rothadó húsra emlékeztető illatát is.
A busz innen elvitt minket egy a város kelet részén fekvő emlékparkba, ahol csodálatos kilátás nyílik az öbölre, és az üzleti negyed toronyházaira. Utána, a tengerpart mentén haladva átjutottunk a nyugati végen ívelő Harbour hídhoz, ami Sydney ikonikus hídjára emlékeztet. A déli hídfőnél akkora jactkikötőt kaptunk lencsevégre, amilyet még sehol sem láttam. Ha vitorlásárbocban mérik a jólétet, akkor bizony itt nem nyomorognak a kiwik.

Kiwinek ugyanis nemcsak a földön élő madarat és a gyümölcsöt hívjuk, hanem önmagukat is így nevezik az új-zélandi lakosok. Most tudtam meg egyébként, hogy az eredetileg kínai növényt az új-zélandiak nevezték el kiwinek egy jól átgondolt marketingfogással, majd elárasztották vele a világot, még a XX. század közepén. Ma már létezik sárgabélű sőt, a génmanipulációnak köszönhetően, eperízű, piros fajta is.
Ebédeltünk egyet a hajónk menzáján, aztán újra belevetettük magunkat a város forgatagába, de most már gyalogosan fedeztük fel a központ elegáns utcáit, és a hipermarket választékát. (Elfogyott a fogkrém.) Egészen a Sky Towerig sétáltunk fel, ami 328 méteres magasságával a déli félteke egyik legmagasabb építménye. A felhőkarcolók közé beépített, eredetileg tévétorony, ma kilátó és étterem, valamint extrémkedők kedvenc játszóhelye. Körbejárhatjuk a tetőt a külső peremén is egy biztonsági kötéllel a hátunkon, de le is ugorhatunk a mélybe, hogy aztán egy fékezőrendszer segítségével megússzuk a végzetes becsapódást. Nos, ezeket mind nem próbáltam ki, talán majd holnap.

Másnap egy körutazásra indultunk az északi sziget közepébe, hogy tiszteletünket tegyük Hobbitfalván. Az internetet böngészve találtam rá az Auckland Scenic Tours vállalkozásra, ami azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy a legmagasabb értékelést kapta az összes turisztikai közvetítő oldalon. Ezen kívül, ők kínálták a legjobb áron azt a túrát, ami elvisz a Hobbiton helyszínére és a Waitomo-barlanghoz úgy, hogy még vissza is ér a hajó indulásáig. Ezekután nem csoda, hogy más is kiszúrta a lehetőséget, így most is, többségében hajóstársakkal volt tele a húszszemélyes Mercedes kisbusz. Hajnal hatkor, meglehetősen hűvös időben érkezett meg Shelley, a sofőrünk és idegenvezetőnk egy másik busz társaságában, ami szintén tömve volt Magnificáról leszállt utassal. A hatvan körüli, napbarnított nő gyakorlott mozdulatokkal terelte be kocsijába a még álmosan kóválygó embereket, és addig nem indult el, amíg mindenki be nem kapcsolta a biztonságiövét. Miközben a kivilágított, ébredező aucklandi utcákon kihajtottunk a városból, részletesen bemutatkozott. Elmondta, hogy ő egy harmadik generációs új-zélandi, a szüleinek birkafarmja van, ötvenezer (!) juh és tíz hátasló tulajdonosai voltak, de ő nem követte a családi hagyományt, és idegenvezetőnek tanult. Évekig élt Skóciában, de még Párizsban és az Egyesült Államokban is. Remekül beszélte az angolt, úgy értem, nem az új-zélandi dialektust tolta, ami állítólag még a Rigó utcában vizsgázottakon is kifog. Szinte mindent megértettem, amit mondott, így nem okozott gondot, amikor kitalálta (csapatépítő jelleggel), hogy minden utas mutatkozzon be hangosan a többieknek. A franciáknak itt is nehézséget okozott a feladat, de a mögöttünk ülő osztrák-holland házaspár zökkenőmentesen teljesítette a bemutatkozást. Egy kanadai házaspár és egy amerikai srác ült még a színültig telt buszban. Ezután Shelley, headsettel a fején, hosszasan mesélni kezdett az országuk történelméről, az itt élő emberekről, miközben a hajnali ködpára lassan feloszlott a völgyekben, és a felkelő nap sugara beragyogta a zöldellő dombok tetejét. Már majdnem könny szökött a szemembe, amikor megálltunk reggelizni. A Rózsaszín Disznó egy kínai család által üzemeltetett útmenti büfé, ahol előre csomagolt szendvicseket árulnak, frissen sült péksütemények és kávé társaságában. Hamar tovább indultunk, mert időre szólt a jegyünk a Hobbitonba, nem késhettünk el, mert akkor bukjuk a programot.

Aki még nem tudja, mi az a Hobbiton, annak elég unalmas lesz innentől a leírásom, ugyanis nagy valószínűséggel nem látta a Gyűrűk ura trilógiát a moziban. (Hogy a Göncz Árpád által fordított eredeti regényről már ne is beszéljek.) Sokáig én is ezek közé az elvetemült, izlésficamosok közé tartoztam, de erőt vettem magamon, és bár nagyon nem vagyok oda a fantasy műfajért, megnéztem az utazás előtt az első részt, majdnem végig. Nos, a mese pozitív hősei, a hobbitok egy romantikus környezetben építették fel a falujukat földbe vájt kunyhóikkal. Egész pontosan a film rendezője, Peter Jackson hatalmas költséggel felépíttette a regénybeli Hobbitfalva mását, aminek egy részét megtartották a három évig tartó forgatás után, és ma talán a legnagyobb turisztikai látványosság. Rajongók milliói zarándokoltak el már ide, de naponta csak 2500 látogatót engednek be, ezért nem csoda, hogy az április végi zárásig már minden jegy elkelt.

A látogatóközpont egy parkoló mellett kialakított szuvenírüzlet, étterem, mellékhelység komplexum. Itt álltunk sorba, hogy felszálljunk a 9:20-as buszra, ami elvitt minket a néhány kilométerre lévő Hobbitonba. Fiatal srác, a túravezetők kockásinges egyenszerkójában vette magához az irányítást, és a buszról leszállva, lelkesen mutatta be az összes építményt. A vezetett túrák szinte egymásba érnek, nincs sok idő a fotózkodásra, de ez sokakat nem zavar, ők minden egyes földbe vájt kunyhó ajtajánál akarnak egy fényképet, amin ők is ott állnak. Ezzel torlódást okoznak a keskeny ösvényen, de ez legtöbbjükről lepereg, nem látnak, nem hallanak az eufóriától, amikor felfedeznek egy, a filmből ismerős helyszínt. A negyvennégy kunyhó többsége csak üres díszlet, a bejárati fronton túl már nincsenek helyiségek, de egy hobbitlakot berendeztek a látogatóknak, és az igencsak látványos. Földalatti alagútban tekergőzve jutottunk el a berendezett nappaliig. A törpe emberkékre méretezett lakótérben igazi kandallóban valódi tűz ropogott. Az antiknak látszó bútorok mellett régi használatitárgyak mindenfelé. A fürdőszoba egy igazi ékszerdoboz, akárcsak a hálóhelyiségek, de leginkább a konyha tetszett, ahol a fatüzelésű sparhelten ott gőzölgött a feltett tea, mintha csak egy percre ugrott volna ki a ház lakója, hogy eldugja előlünk a gyűrűt. A túra végén lesétáltunk a völgyben húzódó tó partjára, ahol a Zöld Sárkány fogadóban (ez állítólag nem szerepel a filmben) mindenkit megvendégeltek egy hobbit sörre, vagy üdítőre. A hely annyira romantikus és megkapó, hogy aki nem látta a filmet annak is érdekes látványosság lehet.

A kétórás program végén Shelley már ott várt a sárga buszával, mert a menetrend feszes, nincs idő szédelgésre. Jó darabig témát adott neki a híres regény, és a még ismertebb filmsorozat, amely feltette az új-zélandi filmművészetet a világtérképre. Elmondta, mennyire büszkék a már régóta Amerikában élő rendezőjükre, majd elkezdte sorolni a híres kiwi sportólókat. (Tudtad, hogy a McLaren forma egyes csapat eredetileg új-zélandi?) Miközben keskeny mellékutakon kanyarogtunk át a sziget nyugati oldalára, megállapítottam, hogy itt nincs csúnya szakasz. Változatos völgyek, patentül kinéző farmok tagolták a tájat. Kevés erdő, és rengeteg fű mindenütt.
A Waitomo egy harmincmillió éves cseppkőbarlang, amelynek különlegessége a több ezer világítóféreg-kolónia, ami a sötét mennyezetre tapadva csillagos ég benyomását kelti. A rovarok tudományos neve Arachnocampa Luminosa és azért élnek a barlangrendszer falán, mert a nedves, párás környezet kiváló körülményeket biztosít számukra. Ragyogásuk valójában a párzási időszakot jelzi, és egyfajta udvarlási szokás, a féregfiúk kékesfehér fényükkel vonzzák párjukat. A barlangrendszer fenntartója kiemelt figyelmet fordít az ott élő kolóniák védelmére, ezért a jelenséget tilos fényképezni, úgyhogy most be kell érned a verbális beszámolómmal.
Itt is vezetett túrák vannak, tízpercenként követik egymást a húsz-harminc fős csoportok. Egy rozsdamentes acéllépcsőn jutunk le a mélybe, ahol rövidebb megállók után eljutottunk a legnagyobb terembe. Aggteleken edzett barlanglátogatóként nyugodtan mondhatom, cseppkövekben elég szerény a hely, de hát nem is ezért jöttünk ide. A nagy teremből egy kisebb mélyedésbe mentünk le, ahol teljesen sötét volt. A mennyezeten megpillantottam néhány világító pontot, max. tízet több négyzetméteren elszórva. Ennyi? – kérdeztem félig hangosan, amikor kiderült, nincs még vége a túrának, csak megfordultunk és ugyanazon az úton haladtunk a következő leágazásig. Egy másik fénynélküli helyre lyukadtunk ki, ahol valamivel több pont világított a falon, de még ez sem tompította a bennem gyűlő feszültséget, hogy már megint átvertek. A sötétben ácsorogtunk, amikor csobogásra lettem figyelmes, majd egy csónak került elő a derengésben. Mindannyian beszálltunk a járgányba és összezsúfolódtunk az alumínium padokon. A túravezető, vékony lány egy velencei gondolás rutinjával ugrott fel a csónak orrára, de nem evezővel, hanem a falakra erősített kötelek segítségével irányította a ladikot a barlangi tavon. Már kezdtem azt hinni, nem fickósak ma a férgek, és elmarad a „násztánc”, amikor egyre nagyobb kolóniák ragyogását vettem észre a magasban. A lelógó cseppkövek között navigálva, egy patkó alakú utat tettünk meg kétszer is, hogy legyen elég időnk megfigyelni a természeti jelenséget. Ez már döfi – nyugodtam meg, amikor kievickéltünk a barlangból. Nem kis meglepetésemre, a földalatti tó őserdei patakban folytatódott, úgyhogy a kiszállás már zökkenőmentesen zajlott.

Idegenvezetőnknek még a háromórás hazaútra is maradt elég témája, de az utolsó szakaszt, az Aucklandi csúcsforgalomban már halk zeneszó mellett tettük meg, és másodperc pontossággal érkeztünk vissza a hajónkhoz. Hát igen! Valahogy így kellett volna ezt a többi országban is csinálni.

Fotók

◄Előző kikötő: Fiji Következő kikötő: Wellington ►