Fikatours

Cape Town, Dél-Afrika négymilliós, törvényhozási fővárosa és egyben egész Afrika legdélibb gyöngyszeme, teljesen más, mint amit egy európai ember elvárna a fekete kontinenstől. A kikötőt luxus plázák, mulatóhelyek, és kulturált közparkok veszik körül. A mólók mellett pazar jachtok himbálóznak, az utcákon jól öltözött emberek jönnek-mennek. Itt az etnikai összetétel is kicsit más, mint az ország többi részében. Valamennyivel több a fehérbőrű lakosok aránya (16%) és a világosabb színesbőrűeké (35%), mint az ország belsejében. Ebben a városban a búrok nyelvét beszélik a legtöbben (35%), ami valójában a holland egy helyi dialektusa indonéz és maláj elemekkel. Az afrikaans megőrizte a hollandból a torokhangokat, így nem csoda, hogy pár éve, egy angol magazin szavazásán a világ legundorítóbb nyelvének győztese lett. Ez után jön a Xhosa 29 százalékkal és csak őt követi az angol (28%), de szerencsére, akivel szóba elegyedtünk mindenki megértette a britek nyelvét.
Az idilli képet csak egy apróság zavarta meg, a szakadó eső. Az „ingyenes” kirándulásunk csak délután indult, de nem tudtunk előtte kimenni a városba a zord időjárásnak köszönhetően. A tizenötfokos csúcshőmérsékletet még csak elviselném, de az, hogy a város ékkövének számító Table Mountaint (Asztal hegy) teljes egészében felhőtakaró fedte, erősen csökkentette a motivációmat, hogy szarrá ázzak, csakhogy Kata beszerezhessen néhány újabb kendőt a gyűjteményébe. Délutánra valamelyest enyhült a csapadék, cserébe hideg szél süvített az Antarktisz felől, amikor egyórás késéssel felszállhattunk a buszunkra. Már rég fikáztam idegenvezetőt (tudatosan), de ez a pali kereste az angol szavakat… Nyögdécselve dicsekedett, hogy ő már tizenkét éve űzi ezt a szakmát, amióta nyugdíjba ment. Szerintem a Rigó utcában még a középfokot sem kapta volna meg ezzel a tudással. (Mondom ezt én, aki a konyhanyelv-tanfolyamon szerzett diplomát, és a nyelvtanról csak azt tudom, nincs köze az anatómiához.)
Első utunk a Jóreménység várához vezetett. Afrika legrégebbi, fennmaradt gyarmati épületét 1666 és 1679 között építették. Az erődítmény sokáig a Holland Kelet-indiai Társaság hajóit volt hivatott kiszolgálni és megvédeni a dolgozóit. Később börtönként használták, és csak 1936-óta történelmi emlékhely. Végig szaladtunk a múzeumon, majd vissza a buszba.
A Camps Bay-nél megálltunk egy fotószünetre, ki tud elfogadhatóbb képet lőni esőben és szürke párában? Legnagyobb meglepetésünkre a parkolóban egy fiatal feketékből álló tánccsoport tolta a folklórt. Remélem, megfizette őket az utazási iroda, mert szükségük lesz az orvosi kezelés költségeire, mivel mezítláb ropták a hideg aszfalton.
Ezután átvágtunk a Constantia-völgyön, amely történelmi szőlőültetvényeiről és minőségi borászatairól ismert. Betértünk egy helyi piacra is, ami kívülről elég bénán festett, bent aztán leesett az állunk az igényes, kézműves termékek láttán. A csarnok végében, helyiek fogyasztották éppen a vasárnapi ebédjüket. Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy egy felmérés szerint, a világon legtöbben Fokvárosban járnak el kajálni éttermekbe. Nem tudom, ki és milyen szempontok mentén készítette ezt a statisztikát, de az biztos, hogy nem járt még Thaiföldön, ahol a bérlakások zömében nincs is konyha, annyira nem esznek otthon az ott élő emberek.
A félsziget keleti oldalán fekvő Fish Hoek Beach-nél fordultunk vissza, ahol előbb még lencsevégre kaphattunk néhány jelenetet a halászfalu kikötőjében. Egy egészen más terepen vezetett a visszaút. Kopár dombok váltották egymást az Ou Kaapse Weg hágó felé, a tavalyi bozóttűz sebei még szemmel láthatóan nem gyógyultak be. Szerencsére a buszsofőr figyelmeztette az elmélázó idegenvezetőt, hogy egy olyan börtön mellett haladunk el, ahol Mandelát is évekig fogva tartották, mielőtt átszállították volna a hírhedt Robben Islandre.
A felejthető körutazás után még maradt időnk körülnézni a Victoria & Alfred Waterfrontban, ami nem csak egy pláza a kikötőnél, hanem szórakoztató és kulturális negyed. Ezúttal nem a hét múzeum egyikében kerestünk menedéket a még mindig szakadó eső elől, hanem a nagyáruház kínálatát vizsgáltuk meg behatóbban. (Mármint Kata magára vállalta ezt az igen fontos feladatot, amíg én egy kávézóban felzárkóztam, az otthoni hírekből.)

Másnapra kisütött a nap. Juhé! Azonnal megvásároltam a jegyet a hopp on hopp of járatra, ami már a kábeles felvonó árát is tartalmazta (kb. 50 USD). Szerencsénkre az egyik emeletes buszuk odakanyarodott a terminál elé, így nem kellett kigyalogolnunk a legközelebbi megállóig sem. A csípős, hideg szél ellenére a tető nélküli részre ültünk ki, hogy jobb képeket tudjunk készíteni. A tegnapról ismerős utcák egészen más képet mutattak a reggeli nap súroló fényében. Éppen a ’94-es első szabadon választásukat ünnepelték, ezért a munkaszüneti napon sokan vonultak le a tengerpartra egy kis egészségügyi sétára, vagy piknikezni. A gond csak az, hogy ország (egyesek szerint egész Afrika) legértékesebb ingatlanjai előtti strandon sem lehet fürdeni az erős hullámzás és a víz alacsony hőmérséklete miatt. Ez persze a szörfösöket nem zavarja, neoprén ruhában mindent ki lehet bírni. A lényeg, hogy menőzni lehessen a csajok előtt, mert fókák közt hullámlovagolni szívás, de még szerintem is lazac.
A busz felvitt az Asztal hegy oldalán ameddig csak lehet, és a kábelvasút (csehszlovák nevén lanovka) alsó állomásán tette ki az utasokat. Az előre megváltott jegyünkön az állt, hogy ugorjuk át a jegyért állók sorát. Ezt a marketing húzást bekajáltam. A jegypénztárnál mindössze két-három ember őgyelgett, míg a jeggyel rendelkezők sora hosszasan kígyózott az út mentén. Végül egy óra alatt értünk a felvonóhoz. A kábelvasút érdekessége, hogy azalatt a 4-6 perc alatt, amíg felér a hegytetőre, 360 fokot fordul a saját tengelye körül, így teljesen felesleges élet-halál harcot vívni a jobb pozícióért, mert mindenki láthat minden irányba egyszer. A 65 fő befogadására képes szerkezet szépséghibája, hogy csak a padlólemez forog, ezért a kocsi fala (függőleges tartószerkezetei) folyamatosan haladnak el az ember orra előtt, ami kissé zavaró.
A fennsíkra érve rögtön láttam, hogy komoly fejlődésen esett át a környék, amióta utoljára itt jártam. Az egykori csapások helyén kikövezett sétányokon gyalogolhattunk körbe, a sziklaperemek mentén mellvéd és korlát akadályozta, hogy a meggondolatlan szelfizők a mélybe zuhanhassanak. Az egykor kis nyomi büfé helyett egy komplett éttermet húztak fel, és a vécék mennyisége is megfelel a turistaáradat okozta kihívásnak. Sajnos most nem találkoztunk egyetlen szirti borzzal sem, de így is sikerült egy kellemes órát eltöltenünk a földgolyó egyik legöregebb hegyén, ami felkerült a Világ 7 új természeti csodája listára. Eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen, pedig már 2011-ben lezárult az a két évig tartó internetes szavazás, ahol ötszázmillió voks megszámlálása után hirdették meg a győzteseket.
Hiába a megtisztelő cím, nem ez a hegy a leglátogatottabb helyszín Dél-Afrikában, de még csak nem is a Krüger Nemzeti Park, hanem mi? Hát a Waterfront bevásárlóközpont a régi kikötőnél – tudtuk meg a városnéző busz fülhallgatójából. Ugyan már, ez csak egy hegy, amaz pedig csak egy rét sok vadállattal… A pláza! Az már valami. Nem akartunk kilógni a sorból, ezért még egyszer felkerestük az ikonikus helyszínt, hogy megszabaduljunk néhány randtól és gazdagabbak legyünk három nélkülözhetetlen kendővel.

Még több Dél-Afrika

Fotók később

◄Előző kikötő: Réunion Következő kikötő: Walvis Bay►

2026. április 26., vasárnap

Réunion

A hetven km hosszú és ötven km széles sziget Franciaország tengerentúli tartománya, és ez meg is látszik rajta. Ha ledobtak volna ide egy ejtőernyővel (és túlélem), meg nem mondanám, hogy nem Európában vagyok, hanem mindössze nyolcszáz kilométerre Madagaszkártól. Talán csak a dús növényzetből következtethettem volna, hogy nem mediterrán vidéken járok. A járműveken uniós rendszám, a boltban euróval fizetnek, csak az itt élő népek kicsit színesebbek, mint a mondjuk Limoges-ban. Nem csoda, hiszen a 900 ezres lakosság 64%-át afrikaiak teszik ki. Kb. 30% az ázsiai bevándorló, zömében indiai és csupán 1% a francia származású (fehér).

Egynapos kirándulásra fizettünk be, ami a három aktív vulkán egyikéhez vitt fel bennünket. A Piton de la Fournaise 2010 óta az UNESCO világörökség része, és nem mellesleg februárban tört ki utoljára, szóval volt némi izgalom bennünk, de az idegenvezetőnk megnyugtatott, hogy mostanában rendesen viselkedik a vulkán, és különben is, a szeizmológusok nem szóltak neki, hogy gyanús rengések lennének odalent. A tengerszintről meredek szerpentinen kanyarogva jutottunk el kétezer méteres magasság fölé. A növényzet változásán jól lekövethető a szintemelkedés, mint egy általános iskolás földrajzkönyvben. A trópusi növényeket először mediterrán ciprusok váltották fel, majd ahogy még feljebb értünk, alpesibe váltott a táj fenyőfákkal és legelésző tehenekkel. A kétórás út alatt több látványos pontnál is megálltunk, hogy fotót készíthessünk egy-egy hullámzó völgyről, meredek kanyonról vagy holdbéli fennsíkról, majd megérkeztünk a 2300 méter magasságban fekvő vulkáni kráter pereméhez.
Annyira szerettem volna drámai lávafolyamról, ördögi fortyogásról, látványos tűzcsóvákról beszámolni, de ahogy lenéztünk a kráter fenekére, csak egy repedezett síkságot láttunk, még egy nyamvadt kis füst sem jelezte, hogy a világ egyik legaktívabb tűzhányójánál állunk. De, ha már drámát akartam, meg is érkezett, egy felhőszakadás formájában. Réunionon bármelyik pillanatban számítani lehet esőre, állítólag négy méter (!) csapadék is leesik egy évben, de most úgy tűnt, a felét egyben szeretné letudni a természet. Hiába volt nálunk esernyő, péppé áztunk, amíg visszamenekültünk a busz szárazságot nyújtó fedezékébe. A sofőr ekkor már fűtésre váltotta a légkondit, mert ebben a magasságban igencsak lehűl a levegő, még az egyenlítő környékén is. Rövid várakozás után úgy döntöttünk, elindulunk lefelé a hegyről, mert kiszámíthatatlan, hogy a salakos útszakaszokon milyen árkokat vájhat egy ekkora zuhé. Egy ponton meg is állt az autókonvoj, de kiderült, hogy csak egy filmforgatás miatt zárták le az utat néhány percre.

Mondanom sem kell, hogy amint elhagytuk a veszélyes útszakaszt, elállt az eső, és újból ragyogó fényét mutatta az áprilisi időjárás. Murphy apánkat innen is csókoltatom.
A programhoz tartozott még egy ebéd is, de az annyira szánalmasra sikerült, hogy nem is érdemes írni róla. Bátran állíthatom, a földkörüli utazásunk legalja volt az étterem, és a választékuk. Pár falat után ott is hagytuk a lebujt, és a szemközti vendéglőben pótoltuk a kalóriahiányunkat egy pazar Crème brûlée-vel.
Ezzel véget is ért a program. A kikötőbe visszavezető úton az idegenvezető különböző történetekkel próbálta ébren tartani az utasokat. Itt tudtuk meg, hogy a sziget híres szülöttje Roland Garros, a repülés úttörője, első világháborús hős, aki később a nagy presztízsű, francia nyílt teniszbajnokság névadója lett. Vagy, hogy Réunion a francia fegyveres erők legfontosabb indiai-óceáni támaszpontja, a szigeten mintegy négyezer katona állomásozik. A termőterületek kétharmadát cukornád foglalja el. A nyers cukor exportálása adja a bevétel 85%-át, de ezzel együtt komoly támogatás kapnak Párizstól, hogy fenn tudják tartani az afrikai szinthez képest magasabb életszínvonalat. (Nem véletlenül nem akartak itt függetlenségi forradalmat kirobbantani.) Furcsa, hogy a cukor egésze feldolgozatlanul kerül az anyaországba, úgyhogy a boltban kapható, kristálycukor mind megjárta Európát.
Amikor megérkeztünk a mólóhoz, újból rázendített az ég, ráadásul a biztonsági őr nem engedte a sofőrt, hogy a bejárathoz közel álljon meg, tehát dézsában vergődő verébként jutottnk el a hajónkig. Valaki rúgja már seggbe azt a Murphy-t!

Fotók

◄Előző kikötő: Mauritius Következő kikötő: Fokváros►

2026. április 25., szombat

Mauritius

Hogy mindjárt az elején lelőjem a poént: Mauritius hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt tizenöt évben. Leesett az állam, amikor kiszálltunk a hajóból Port Luis új cruise termináljánál. A modern épület mögött ott magaslott a város pénzügyi központjának impozáns látképe, ahol másfél évtizede még afrikai stílusú, (értsd: lepukkadt) kétszintes házak zsúfolódtak össze. A toprongyos népeket csinos járókelők váltották le a belvárosban. A kőbányai piac stílusról a plázák igényes világára tértek át, a boltok kínálata minőségi, de megfizethető.

Korán indultunk felfedezni a várost, hogy elkerüljük a hőséget, ezért a Blue Penny múzeumot még zárva találtuk. Igazából nem is nagyon érdekelt, már azon is ki vagyok bukva, hogy egy ország azzal szerez világhírnevet magának, hogy annak idején elrontottak egy feliratot a postabélyegen, és manapság van olyan nem normális egyén, aki képes ezért négymillió dollárt fizetni.
A múzeum köré épített bevásárlókomplexumban is csak egy hangulatos kávézó tárta ki kapuját a látogatók előtt, ezért inkább egy közeli parkot látogattunk meg, amit az útikönyvünk szerint a XVIII. században építettek a gyarmat tisztjei és prominens polgárai. „Les Jardins De La Compagnie a nyugalom oázisa” mondja az írás, de erről elfelejtették értesíteni az ott lakó, gyümölcsevő denevéreket, akik akkora patáliát csaptak a komfortosabb faágak birtoklásáért, hogy még a park szobrainak szisztematikus lefosását is felfüggesztették.
Tovább sétáltunk a központi piac felé, és ámulatom csak fokozódott. A kikötőből induló sugárút határozottan gazdagságot sugallt, csak ahogy a régi negyed felé haladtunk, kerültek elő a jól ismert épületek, és az afrikai hangulatot árasztó piac. Vagy inkább indiait? Nem is tudom. Mauritius lakosságának közel hetven százaléka ugyanis indiai származású, akiknek őseit még a brit telepesek csábítottak ide a gyarmati időkben, hogy legyen, aki betakarítja a cukornádat. Vicces, hogy az angol szálak lépten-nyomon fellelhetők a szigeten (pl: balra tarts a közlekedésben), mégis a helyiek inkább franciául beszélnek, vagy annak egy creol változatát használják. Amikor a portugálok felfedezték a szigetet, még senki nem lakott itt. Aztán a XVII. században megérkeztek a holland telepesek, ők már hoztak magukkal munkaerőt, konkrétan rabszolgákat, akik az ültetvényeken dolgoztak. Őket elzavarták a franciák, akiket pedig az angolok a XIX. század elején. Mauritius 1968-óta független és ’92-ben szakítottak a brit nemzetközösséggel is. A fiatal köztársaság igazán nagy fejlődést az elmúlt két évtizedben ért el. Azt gondoltam, hogy a turizmusfejlesztésnek köszönhetik, hogy itt tartanak, de nem. Vagy legalábbis nem ez a fő bevételi forrásuk, hanem a pénzügyi szektor. Banki szolgáltatásokat nyújtanak legalább kilencezer, itt alapított offshorecégnek. Akárcsak Szingapúrban… Hallod, Péter? Lehetne ez is egy kiút a mocsárból.

A közeli Jummah Masjid-mecsetet a látnivalók között sorolta fel a Google, ezért felkutattuk néhány háztömbbel odébb. Kívülről nem egy nagy durranás. Először azt hittem, zárva van, de a kovácsoltvas-kaput betolva bejutottam a belső kertbe. Már levettem a cipőmet, hogy körülnézzek a százharminc éves imahelyen, amikor egy morcos muzulmán odajött és közölte, hogy nincs keresnivalóm az intézményben. Jaj, mindjárt sírva fakadok, hogy nem láthatom közelebbről a kopott padlószőnyegeteket és a takonyzöldre mázolt, üres falakat! Szó nélkül visszahúztam a csukámat, és a keresztények felsőbbrendűségével a tekintetemben elhagytam a helyszínt. Érdekesség, hogy bár a lakosok kétharmada indiai származású, csak a fele hindu vallású. A keresztények aránya 33%, Allah törvényeit 17% követi a szigeten.

Aapravasi Ghat „Bevándorlási Központ” egy épületkomplexum a brit gyarmati időkből, amelyen 1849 és 1923 között félmillió indiai szerződéses munkás haladt át. Társadalomtörténeti szerepét az UNESCO 2006-ban ismerte el, amikor világörökségi helyszínné nyilvánították. Ma ingyenes múzeumot találunk a helyén. A közeli Fort Adelaide citadella szintén látogatható, de az 1840-ben épült erődből megmaradt falak nem lépték át az ingerküszöbömet, ezért visszasétáltunk a kikötőben lévő bevásárlóközponthoz egy könnyű ebédre. Útközben beugrottunk abba a híres, nevezetes postahivatalba, ahol azt a bizonyos Kék Mauritius bélyeget elrontották 1847-ben. Amikor utoljára itt jártam, még működő posta volt, képeslapot is fel lehetett adni a kétpenny-s, kék bélyeg másolatával. Most egy kis múzeumot rendeztek be, érdemes körbe szaladni főleg, hogy nem kérnek érte pénzt.
Délután buszra szálltunk, hogy a megtekintsük a várostól északra fekvő, Sir Seewoosagur Ramgoolamról elnevezett kertet. Inkább egy nagy trópusi parknak mondanám, ahová a helyiek kijárnak piknikezni, a turisták pedig gyönyörködhetnek a kerti tavakban terpeszkedő vízililiomokban.

Innen nincs messze a Château de Labourdonnais, egy szépen helyreállított, XIX. századi, gyarmati stílusú kastély, gondozott kerttel. A neoklasszikus, tikfából készült kúria korabeli bútorokkal berendezett szobáiban képet kaptunk a gyarmati idők gazdagjainak életéről. Ez a birtok a három, ma is prosperáló cukornádültetvényes egyikének tulajdonában áll, akinek megtapasztalhattuk vendégszeretetét egy rumkóstoló formájában. Nem akartuk megsérteni a vendéglátókat, ezért mind az öt, elénk rakott helyi specialitást megkóstoltuk. A buszunkat már a tengerészlépésre jellemző dülöngéléssel közelítettük meg.

Másnap, korán reggel ismét buszra szálltunk, hogy felfedezzük a sziget déli, hegyvidékes részeit. Szervezett út keretén belül zajlott a túra, ezért nem ért meglepetésként, hogy az első programpont már megint egy csapda volt. A „hajómodell gyár” elnevezés egy butikot takart, ahol árultak ugyan néhány hajómakettet, de a termékeik nagy részét a szuveníráru és hamisított márkás ruhák tették ki.
Túl voltunk rajta, majd egy órás buszozás után elértük az első, igazi látványosságot, a Ganga Talao krátertavat, ami 550 méterrel a tengerszint felett húzódik néhány lankás domb ölelésében. Ez a legszentebb hindu zarándokhely Mauritiuson, már messziről látszik a dombtetőn álló, 33 m magas Siva szobor háromágú szigonnyal és egy most készülő másik istenség. Isten tudja melyik, annyi van nekik. A tóparton további szobrok várják, hogy a hívők letegyék áldozataikat, és elmormoljanak egy imát. Van néhány épített szentély is, amik méltatlanok a hely szelleméhez, inkább egy elhagyatott divatáru üzletnek néznek ki, amelybe a tulaj néha visszajár, hogy kellően retkes környezetben elfogyassza az ebédjét. Ahhoz képest, hogy hitük szerint, maga Siva hordta ide a Gangesz vizét, kicsit többet is költhetnének karbantartásra, takarításra.

A következő útszakaszon támadt egy kis nehézségünk, mert a vasárnapi jó időt kihasználva, a helyiek feljöttek a hegyekbe guavét szüretelni. A sok útszélén hagyott autó miatt gyakran nem fért el a busz, amin csak a dudálás és anyázás segített. Végül átvágtuk magunkat a kritikus szakaszon, és meg sem álltunk a Black River Gorges Nemzeti Parkig. Az esőerdő egyik szirtjén kiépített kilátópontról tekinthettünk le a mélybe.
Néhány fotó után folytattuk is utunkat a sziget másik látványossága felé, a Chamarel községnél található Hétszínű Föld parkba. Ennek a magántulajdonban lévő parknak az érdekessége, hogy a dzsungel közepén egy 625 holdas területen nem nő növény néhány salakdombon. A dűnék vastagsága elérheti a 15 métert is, és az ősi geotermikus tevékenység nyomait őrzik. Különböző ásványi anyagok színezték meg a terméketlen talajt, innen a hangzatos „hétszínű” jelző, de valójában ez a barna különböző árnyalatait jelenti. Marketingfogásnak viszont remek. Az elmúlt években itt is fejlesztettek: egy épített gyalogúton járhatjuk körbe a területet, és még egy teknősneveldét is kialakítottak, hogy kapjunk még valamit a pénzünkért. Egy büfé és az elmaradhatatlan szuvenírüzlet állta utunkat, de sikeresen elértük a buszunkat, ahol elviselhetőbb klíma várt. Meglátogattuk a közeli Chamarel-vízesést, majd a nap zárásaként a Le Morne Brabant-félsziget nyilvános strandján kaptunk másfél óra szabadidőt.

Nem állítom, hogy Mauritius számtalan, fehérhomokos strandja közül ez lenne a legszebb, de jól esett a langyos tengervízből visszatekinteni az 556 méteres bazaltmonolitra, ami a második UNESCO világörökség helyszín a szigeten. A hegy önmagában is látványos, de valójában a kulturális örökségük része. A XVIII-XIX. században menedékül szolgált az ültetvényekről szökött rabszolgák számára. A hegy meredek, szinte megközelíthetetlen sziklái és barlangjai természetes erődítményt biztosítottak nekik. A szájhagyomány szerint a hegy a rabszolgák szabadságért folytatott küzdelmének, szenvedésének és áldozatvállalásának jelképévé vált.

Fotók

◄Előző kikötő: Seychelle-szigetek Következő kikötő: Réunion►

2026. április 18., szombat

Seychelle-szigetek

Seychelle három legnagyobb szigetét már bebarangoltuk néhány éve, úgyhogy ma engedtünk magunknak egy nap szabit. Tudom, eléggé képzavaros ilyet mondani egy négy és félhónapos nyaralás közepén, ezért néhány szóban kifejteném, mire is gondoltam. Január óta bolyongunk a meleg égöv vizein. Megjártuk a Karib-tengert, időztünk Kaliforniában és Hawaii-on sőt, még Ausztrália és Délkelet-Ázsia trópusi partjain is, de egy tízperces csobbanást leszámítva, egyszer sem pancsoltunk a tengerben. Folyton a városokat és vidéki tájakat róttuk, hogy minél több élménnyel gazdagabban érkezzünk haza. Vágytunk már egy kis homokos tengerpartra, türkizkék vízre, és a semmittevés érzésére. (Tudom, tudom… Anyukám jól van, köszönöm.)

Nyolckor kötöttünk ki Mahe teherhajókra berendezkedett mólójánál, és már akkor is harminc fok felett járt a hőmérséklet. Kilencig elintéztem az összes otthoni lemaradást: számlák, elektronikus bevallások, idióta hivatalok levelei az ügyfélkapun, meg a szokásos, majd elhagytuk az élhető klímát jelentő hajónkat. A taxiállomásig vezető egy-kétszáz méteren leolvadt az agyam, ezért nem sokat alkudoztam a személyszállító kisiparossal, elfogadtam a tizenötdolláros ajánlatát. Előtte azért még pontosítottam, hogy „fifteen”, nehogy nekem a végén bevesse azt a trükköt, hogy ő valójában fifty-t mondott. Miután kizártuk a félreértéseket, beültünk az autójába, amiben taxiórának még csak nyomát sem láttuk. Ezek ott tartanak most, mint mi 1982-ben, de nálunk legalább kötelező volt feltüntetni a műszerfalon, hogy hány forint egy kilométer. Abban hasonlított még a verdája az én akkori Ladámra, hogy éppen annyi légkondicionálás működött benne. Letekert ablakon át élveztük a tájat, az alig tíz perces úton, amikor megálltunk a Beau Vallon Beach-en. A partmenti erdősáv teljesen megváltozott az elmúlt tíz évben, kis pavilonokat építettek a fák közé, ahol strandcikkeket áruló üzletek és vendéglátó egységek mellett még egy nyilvános vécé is helyet kapott. A taxis kezébe nyomtam a tizenöt dollárt, de ő csak nézett rám, mint borjú a wienersnitzel feliratra. Pontosan tudtam mi következik, ezért megelőztem és közöltem vele, hogy a trükk, amivel próbálkozik annyira klisés, hogy már csak ezért sem fizetek többet. Aztán segítségül hívta a portásfülkéből a haverját, aki meggyőzött arról, hogy a tizenöt dolcsi kevés egy öt kilométeres távra. Nem annyira közgazdasági ismeretivel a piacgazdaságban szokásos szabad árképzésről, sokkal inkább a negyvencentis karbőségével vett le a lábamról. Végül adtam a taxisnak harminc dollárt azzal, hogy nincs nálam több pénz, de ha gondolja, hívhatunk rendőrt. Elfogadta, mint kompromisszumos megoldást.

Szerencsére volt még nálam néhány zöldhasú, és mindjárt ki is béreltem két műanyag nyugágyat, hogy végre átadhassuk magunkat a pihenésnek. Tudományosan fogalmazva: rekreációs tevékenységet folytassunk a hétköznapi környezetünkből kiszakadva.
Nagyjából ennyi. Most nem hergelném az olvasókat azzal, hogy egész nap a huszonhét fokos vízben lebegve figyeltük, hogy cikáznak a kishalak a fehérhomokos mederben, vagy hogy unaloműzésből elsétáltunk az öböl végén található gránitsziklákhoz egy jó fotóért, mert ennek nincs hírértéke, és még soká lesz otthon nyár, hogy mindezt egy balatoni lángossal, vagy ropogósra sült hekkel überelni lehessen.
Mondanom sem kell, hogy a strandolók zömét a Magnificáról kiszállt utasok tették ki, így nem jelentett gondot egy párt találni, akivel megoszthattuk a visszaút költségeit. Főleg, hogy ez a taxis nem tartozott a hiénák közé, és még légkondi is volt a kocsijában.

Fotók

◄Előző kikötő: Penang Következő kikötő: Mauritius►

2026. április 15., szerda

Égszakadás, földindulás

A Magnifica eredeti útvonala Penangból a Sri lankai Colomboba vezetett volna, de a hajótársaság még tavaly szeptemberben értesített, hogy nem kockáztatják meg a közel-keleti államokat és a Vörös-tengert a feszült helyzet miatt, inkább megkerülik az afrikai kontinenst. Ezért Indonézia nyugati végénél ráfordultunk az Indiai-óceánra, egyenesen a Seychelles-szigetek felé vettük az irányt, ami hat napot jelent a nyílt vizeken. És milyen igazuk volt. Már túl voltunk a földkörüli út felén, amikor olvastuk a híreket, hogy az Egyesült Államok és Izrael megtámadta Iránt. A perzsák erre jól beaknázták a Hormuz-szorost és blokkolták az olajszállító hajók forgalmát. Szeretem a kalandot, de azért rakéták ne repkedjenek a fejem fölött, ha nem muszáj.
A harmadik tengeren töltött napon arra lettem figyelmes, hogy a hajónk megállt. Kinéztem az ablakon, és legnagyobb meglepetésemre, a Maldív-szigetek korallszirtjeit láttam mindenfelé. Nem értettem a dolgot, ezért felmentem a fedélzetre, hogy kipuhatoljam a kényszerpihenő okát. Emberek álltak a korlátok mellett fényképezőgéppel vagy távcsővel a kezükben. Hamar kiderült, hogy csak „vérszagra gyűlt az éji vad”. Ismét egy utastársunk lett súlyos beteg, amit nem tudtak kezelni a hajón. Ezúttal nem helikopteres mentést kértek, hanem egy nagyobb atollról jött ki érte a parti őrség mentőcsónakja.

A hajónk oldalán, a vízhez közeli részen lehajtották az ideiglenes kikötőt, egy öt négyzetméteres stéget, amihez rögzítették a mentőjárművet. Először bőröndök kerültek át a kishajó orrába, majd hordágyon hozták a beteget, és őt követte a férje mentőmellényben. Nicsak! – ocsúdtam fel – a nagyfenekű néni és bácsi Szamoáról, akik külön-külön ültek a kisbuszban, elfoglalva ezzel négy helyet. Furcsa mód, megsajnáltam őket, pedig egy hónapja még tolakodó, pöffeszkedő, öntelt franciáknak tartottam mindkettőt. Akkor nem bántam volna, ha kiszállás közben orra buknak és lehorzsolják a térdüket, de most a káröröm csíráját sem éreztem. Úgy látszik, öregszem.
A motorcsónak balra el, mi meg haladtunk tovább a nagy, kék óceánon, mintha mi sem történt volna. Egy nappal később, vasárnap hajnalban, izgatottan keltünk ki az ágyból. Alig vártuk, hogy odahaza is pirkadjon, és ébredjen az összes magyar. Délután kaptuk az első üzeneteket, hogy az országgyűlési választásokon rekord részvétel várható. Itteni idő szerint este tizenegykor zártak a szavazóhelyiségek, ezért majdnem éjfélig kellett várnunk, hogy az első részeredményeket nyilvánosságra hozzák. Három százalékos feldolgozottság után, a pártlistán hajszállal vezetett a kormánypárt. Nem értettem, hogy az egyéni jelöltekre leadott szavazatoknál, hogy állhatott jobban a Tisza, de már nem is érdekelt, elnyomott az álom és a csalódottság.

Éjjel kettőkör arra ébredtünk, hogy Kata telefonja úgy csipog, mint naposcsibe a keltetőben. Otthonról jöttek az üzenetek, hogy nyertünk. Hogy Magyarország nyert. Hogy végre megszabadulhatunk a demokráciát megerőszakoló, az országot saját játszóterének tekintő miniszterelnök tizenhatéves ámokfutásától. A nemzet megosztásától, a sokakat nyomorba döntő gazdaságpolitikától, és az intézményesített közvagyonsikkasztástól. Aztán később, hogy megvan a kétharmados parlamenti többség, ami lehetővé teszi, hogy a gránitba vésett hatalomkisajátítást egyszerűen kukásítsák, és olyan alkotmányt fogadjanak el végre, ami biztosítja, hogy ne történhessen meg még egyszer, hogy egy diktátorhajlamú egyén a paragrafusok között lavírozva, kijátszhassa a demokratikus rendszerünket.

Természetesen nem tudtunk visszaaludni. Hajnalig beszélgettünk, hogyan tovább, mit fog lépni először az új miniszterelnök? Honnan teremt elő elég pénzt az ország talpra állításához? Mire lesz elég neki az előtte lévő négy év? Mi már átéltünk egy rendszerváltás eufóriáját, és az utána következő csalódást. Nincsenek illúzióink. Magam részéről már azt is fejlődésnek tartanám, ha a törvények nem úgy születnének, hogy a miniszterelnök este megálmodja, a helyettese éjszaka benyújtja, és a parlament reggel elfogadja. Ha történne előzetes egyeztetés az érdekeltekkel, készülnének hatástanulmányok, és amikor a jól előkészített törvényjavaslat az országgyűlés elé kerül, a honatyák érvelhetnek pro és kontra, majd szavazhatnak lelkiismeretük szerint, és nem mindig úgy, ahogy a pártvezetés előre eldöntötte. Idealista vagyok? Lehet. Legyek inkább cinikus? Na jó…

Fotók

◄Előző kikötő: Penang Következő kikötő: Seychelle-szigetek►

Penang

Penang egy maláj sziget az Andaman-tengeren, a thai határ közelében. A külföldiek leginkább nyaralóhelyként ismerik, de azért van néhány látnivaló is. Mi most három helyszínt kerestünk fel, ami a 2010-es látogatásunkkor kimaradt.
Elsőként a szigetet a szárazfölddel összekötő két hídnál álltunk meg egy fotószünetre. A rövidebbik, első hidat már láttuk, de a Sultan Abdul Halim Muadzam Shah híd csak 2014-ben készült el. Hogy miért kellett egy olyan pontot választani, ahol 24 km távolságra van a szárazföld nem tudom, minden esetre itt építették meg Délkelet-Ázsia leghosszabb hídját ráadásul kanyargósra, amit gondolom a stabilitás érdekében terveztek így.

A szigetkörül futó országút egy ponton átvág a hegyeken. A szerpentin mentén mindenhol duriánültetvény. Az az nem is biztos, hogy ültetvény, lehet, hogy vadon nő a hegyoldalon a rengeteg fa, aminek kókuszdió nagyságú gyümölcse, lábszagra emlékeztető illata és semmihez sem hasonlítható íze miatt nem terjedt el a világban, de itt karmolják a népek. A szállodák éttermeiből kitiltott ínyencség errefelé annyira közkedvelt, hogy még fagyit is készítenek belőle. Nekik legyen mondva… Bár, ha belegondolok, hogy északi szomszédunk kedvenc itala a pörkölt cipőtalpra emlékeztető ízű Koffola, akkor semmin sem csodálkozom. De vadon terem errefelé a szerecsendió, papaja, mangó és a kakaó is, olyan mennyiségben, hogy a környék majomkolóniái nem tudják mit egyenek jó dolgukban.
A hegyről leereszkedve egy tengerparti kisváros szélén álltunk meg, ahol egy pillangófarmot vehettünk szemügyre. A világ első, élő trópusi lepkemenedéke különféle lepkefajokat és apró hüllőket mutat be természetes élőhelyükhöz hasonló környezetben. A 2016-ban újjáéledt parkban állítólag négyezer különböző pillangót figyelhetünk meg, ebből talán, ha tízet tudtam megkülönböztetni, és azok sincsenek olyan tömegével, mint azt már korábban láttam különböző állatkertekben, de összességében szépen megépítették ezt a lepkedómot, egy órát megért rászánni.

Nem úgy a következő megállóra. A társasutazások elengedhetetlen kelléke az üzemlátogatás, ami végül mindig egy mintaboltba torkollik. Ezúttal egy batikoló műhelyben nézhettük, hogyan nyomják a viaszmintákat a textilre, ami egy későbbi festés után rajzolódik ki az anyagon. Fél órát kellett szenvedni a szitanyomók, és kézifestők között, amíg eljutottunk a légkondis butikba, ahol aztán mindenki vásárolta a rongyokat, mintha mindig erre vágytak volna.
Ezek után a buddhista templom (ami pont olyan, mint a többi) felüdülésnek számított. Szöget ütött a fejembe, hogy ha Malajzia muszlim ország, hivatalos vallássá emelték az iszlámot (jelentsen ez bármit is), miért nem hallottam egyszer sem óbégatni egy müezzint ima idején? Miért mutogatják minden városban a buddhista és hindu szentélyeket? Ha toronyházakra van pénzük, miért nem óriásmecsettel csábítják ide Allah követőit? Ezzel szemben itt van ez a Wat Chayamangkalaram templom, ami a világ negyedik legnagyobb fekvő Buddha szobráról ismert. Egy kis faragás, némi aranyfüst, és már csőstül jönnek a turistabuszok. Amúgy nem értem, mi ez a fekvő és álló Buddhaszobor versengés a Távol-Keleten. Hogy-hogy nem jutott még senkinek eszébe, hogyha guggoló Buddhát ábrázolnának, akkor már egy tíz centis darabbal is világelsők lehetnének. (Szívesen.)

Fotók

◄Előző kikötő: Kuala Lumpur Következő kikötő: Indiai-óceánon►