Sráckoromban, amikor a haverjaim leléptek (disszidáltak, dobbantottak), elgondolkoztam azon, én hová emigrálnék, ha rákényszerítene a sors. Aztán néhány éve megint felvetődött bennem, hogy itt hagyom ezt az egész bagázst, és ha tovább durvul a rezsim, meg sem állok Új-Zélandig. Mondtam ezt úgy, hogy még életemben nem jártam ezen a mindentől távol eső, csendes-óceáni szigetországban, csak játék- és dokumentumfilmekből merítettem az ismereteimet. Tudtam mennyire elfogadóak, és toleránsak minden téren az itt élő emberek. Na, perszer szerencséjük volt, hogy a történelem során nem szakadt rájuk egy diktátor sem, így nem hergelt senki a vallási, etnikai, szexuális kisebbség ellen. Ergo: ezek a népcsoportok nem frusztráltak, eszük ágában sincs hőbörögni, főleg, hogy többségük jólétben és szabadságban él. Ráadásul az összes felvételen mesebeli tájakat mutattak, ahol a legvadabb emlős a mezei nyúl. Ahol a zöldellő dombok úgy követik egymást, mint Toszkána lankái. Ahogy kitettem a lábamat a kikötőből, tudtam, hogy tévedtem…
Már az első lehetőségnél költöznöm kellett volna. Azzal viccelődtünk anno, hogy mi kalandvágyból itthon maradtunk. Azóta tudjuk, ez nem is vicces. Ki gondolná, hogy a világnak ebben az eldugott zugában hárommillió európai leszármazott felvirágoztat egy gazdaságot, amit nem olajra, természeti kincsekre, erős iparra alapoz, hanem a mezőgazdaságra. Arra a mezőgazdaságra, amivel mi Európa sereghajtói lettünk, és valljuk be, mindig is azok voltunk. Pedig itt az élő példa. A nyolcvanas években, amikor divatba jött a műszálas ruha, az új-zélandi gazdaság, ami a gyapjútermelésre épített, padlóra került, ráadásul, legfőbb kereskedelmi partnerük, Nagy-Britannia az egyesült nyugat-európai gazdaság felé fordult, végképp elveszítették a reményüket a talpraállásra. Mit csináltak? Dolgoztak tovább. A birkákat marhákra cserélték, a legelőkre szőlőt, gyümölcsöt ültettek, és várták a jobb időket, ami hamar elérkezett. Ma a világ egyik legerősebb gazdasága úgy, hogy a legfőbb kiviteli cikkük a tej, a fagyasztott marhahús, és a bor. Érthetetlen számomra, hogy csinálták, de látom, hogy igaz. Ma már ötmillióan élnek az országban, lassan többségbe kerülnek az ázsiai bevándorlók. A legnagyobb békességben, együtt dolgoznak azon, hogy ez a fejlődés így is maradjon.
Védik is veszettül ezt a mezőgazdaságot. Ennek egyik legszembetűnőbb jele, hogy semmilyen élelmiszert, növényt, állati terméket nem lehet az országba bevinni. Már napokkal az érkezésünk előtt, az étterem asztalaira kihelyezett táblák figyelmeztettek rá, hogy aki megszegi az új-zélandi tilalmakat, 400 dolláros bírságra számíthat. A tévé nyolcas csatornáján mosolygós vámtisztviselőnő riogatott bennünket a kábszerkereső kutyájának pórázát szorongatva két napon át. Végül, a belépés előtt ki kellett töltenünk egy online „vámáru-nyilatkozatot”, amiben elismerjük, hogy tisztában vagyunk a szabályokkal, és oldalakon át soroljuk, hogy miket nem viszünk magunkkal a partra.
Ehhez képest, a kikötőben csak néhány mosolygós helyi segéderő fogadott „Kia ora” felkiáltással. Nem egy koreai autó sebességmérőjét emlegették, nekik is van spéci köszönésük, mint minden valamirevaló óceániai szigetnek. Sehol egy vámos, de még egy árva zsernyák sem, hogy megnézze az útlevelünket, vagy a beutazási engedélyeket. Egyszer csak a másfélmilliós Auckland szívében találtuk magunkat.
Felszálltunk egy városnéző buszra, ami felvitt minket a Auckland War Memorial Museumhoz. A domboldalon kanyarogva már látszott, hogy amiket a filmekben látni, az nem túlzás. Minden utca, ház rendezett és tiszta, rengeteg a zöld felület, és a virág. Tudor és viktoriánus villák keverednek a modernnel, mégsincs összevisszaság. Kávéházak teraszán fiatalok, öregek sütkéreznek a 24 fokos napsütésben. A butikokban asszonyok válogatnak a legújabb modellekből. Harmónia a köbön.
A múzeum olyan, mint máshol: timpanon, dór oszlopok és minden, ami kell egy ilyen intézményhez. A (számomra) unalmas kiállítási tárgyakat viszont avantgárd módon tették érdekessé. Először még csodálkoztam, amikor a kitömött állatok között megláttam a Millennium Falcont, de amikor a formalinba áztatott tengeri herkentyűk között ott találtam Bart Simsont, már meg sem lepődtem.
Lejjebb sétálva találjuk a Domain Wintergardens névre hallgató két üvegpavilont, amit még az 1913-1914-es Ipari, Mezőgazdasági és Bányászati Kiállításra építettek, ma egy trópusi növényeket felsorakoztató télikert, üvegház. 2013. decemberében azzal került be a világhíradókba, hogy virágba borult az óriási Amorphophallus titanum, aminek virágzására tíz évet kell várni, de akkor érezhetjük a rothadó húsra emlékeztető illatát is.
A busz innen elvitt minket egy a város kelet részén fekvő emlékparkba, ahol csodálatos kilátás nyílik az öbölre, és az üzleti negyed toronyházaira. Utána, a tengerpart mentén haladva átjutottunk a nyugati végen ívelő Harbour hídhoz, ami Sydney ikonikus hídjára emlékeztet. A déli hídfőnél akkora jactkikötőt kaptunk lencsevégre, amilyet még sehol sem láttam. Ha vitorlásárbocban mérik a jólétet, akkor bizony itt nem nyomorognak a kiwik.
Kiwinek ugyanis nemcsak a földön élő madarat és a gyümölcsöt hívjuk, hanem önmagukat is így nevezik az új-zélandi lakosok. Most tudtam meg egyébként, hogy az eredetileg kínai növényt az új-zélandiak nevezték el kiwinek egy jól átgondolt marketingfogással, majd elárasztották vele a világot, még a XX. század közepén. Ma már létezik sárgabélű sőt, a génmanipulációnak köszönhetően, eperízű, piros fajta is.
Ebédeltünk egyet a hajónk menzáján, aztán újra belevetettük magunkat a város forgatagába, de most már gyalogosan fedeztük fel a központ elegáns utcáit, és a hipermarket választékát. (Elfogyott a fogkrém.) Egészen a Sky Towerig sétáltunk fel, ami 328 méteres magasságával a déli félteke egyik legmagasabb építménye. A felhőkarcolók közé beépített, eredetileg tévétorony, ma kilátó és étterem, valamint extrémkedők kedvenc játszóhelye. Körbejárhatjuk a tetőt a külső peremén is egy biztonsági kötéllel a hátunkon, de le is ugorhatunk a mélybe, hogy aztán egy fékezőrendszer segítségével megússzuk a végzetes becsapódást. Nos, ezeket mind nem próbáltam ki, talán majd holnap.
Másnap egy körutazásra indultunk az északi sziget közepébe, hogy tiszteletünket tegyük Hobbitfalván. Az internetet böngészve találtam rá az Auckland Scenic Tours vállalkozásra, ami azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy a legmagasabb értékelést kapta az összes turisztikai közvetítő oldalon. Ezen kívül, ők kínálták a legjobb áron azt a túrát, ami elvisz a Hobbiton helyszínére és a Waitomo-barlanghoz úgy, hogy még vissza is ér a hajó indulásáig. Ezekután nem csoda, hogy más is kiszúrta a lehetőséget, így most is, többségében hajóstársakkal volt tele a húszszemélyes Mercedes kisbusz. Hajnal hatkor, meglehetősen hűvös időben érkezett meg Shelley, a sofőrünk és idegenvezetőnk egy másik busz társaságában, ami szintén tömve volt Magnificáról leszállt utassal. A hatvan körüli, napbarnított nő gyakorlott mozdulatokkal terelte be kocsijába a még álmosan kóválygó embereket, és addig nem indult el, amíg mindenki be nem kapcsolta a biztonságiövét. Miközben a kivilágított, ébredező aucklandi utcákon kihajtottunk a városból, részletesen bemutatkozott. Elmondta, hogy ő egy harmadik generációs új-zélandi, a szüleinek birkafarmja van, ötvenezer (!) juh és tíz hátasló tulajdonosai voltak, de ő nem követte a családi hagyományt, és idegenvezetőnek tanult. Évekig élt Skóciában, de még Párizsban és az Egyesült Államokban is. Remekül beszélte az angolt, úgy értem, nem az új-zélandi dialektust tolta, ami állítólag még a Rigó utcában vizsgázottakon is kifog. Szinte mindent megértettem, amit mondott, így nem okozott gondot, amikor kitalálta (csapatépítő jelleggel), hogy minden utas mutatkozzon be hangosan a többieknek. A franciáknak itt is nehézséget okozott a feladat, de a mögöttünk ülő osztrák-holland házaspár zökkenőmentesen teljesítette a bemutatkozást. Egy kanadai házaspár és egy amerikai srác ült még a színültig telt buszban. Ezután Shelley, headsettel a fején, hosszasan mesélni kezdett az országuk történelméről, az itt élő emberekről, miközben a hajnali ködpára lassan feloszlott a völgyekben, és a felkelő nap sugara beragyogta a zöldellő dombok tetejét. Már majdnem könny szökött a szemembe, amikor megálltunk reggelizni. A Rózsaszín Disznó egy kínai család által üzemeltetett útmenti büfé, ahol előre csomagolt szendvicseket árulnak, frissen sült péksütemények és kávé társaságában. Hamar tovább indultunk, mert időre szólt a jegyünk a Hobbitonba, nem késhettünk el, mert akkor bukjuk a programot.
Aki még nem tudja, mi az a Hobbiton, annak elég unalmas lesz innentől a leírásom, ugyanis nagy valószínűséggel nem látta a Gyűrűk ura trilógiát a moziban. (Hogy a Göncz Árpád által fordított eredeti regényről már ne is beszéljek.) Sokáig én is ezek közé az elvetemült, izlésficamosok közé tartoztam, de erőt vettem magamon, és bár nagyon nem vagyok oda a fantasy műfajért, megnéztem az utazás előtt az első részt, majdnem végig. Nos, a mese pozitív hősei, a hobbitok egy romantikus környezetben építették fel a falujukat földbe vájt kunyhóikkal. Egész pontosan a film rendezője, Peter Jackson hatalmas költséggel felépíttette a regénybeli Hobbitfalva mását, aminek egy részét megtartották a három évig tartó forgatás után, és ma talán a legnagyobb turisztikai látványosság. Rajongók milliói zarándokoltak el már ide, de naponta csak 2500 látogatót engednek be, ezért nem csoda, hogy az április végi zárásig már minden jegy elkelt.
A látogatóközpont egy parkoló mellett kialakított szuvenírüzlet, étterem, mellékhelység komplexum. Itt álltunk sorba, hogy felszálljunk a 9:20-as buszra, ami elvitt minket a néhány kilométerre lévő Hobbitonba. Fiatal srác, a túravezetők kockásinges egyenszerkójában vette magához az irányítást, és a buszról leszállva, lelkesen mutatta be az összes építményt. A vezetett túrák szinte egymásba érnek, nincs sok idő a fotózkodásra, de ez sokakat nem zavar, ők minden egyes földbe vájt kunyhó ajtajánál akarnak egy fényképet, amin ők is ott állnak. Ezzel torlódást okoznak a keskeny ösvényen, de ez legtöbbjükről lepereg, nem látnak, nem hallanak az eufóriától, amikor felfedeznek egy, a filmből ismerős helyszínt. A negyvennégy kunyhó többsége csak üres díszlet, a bejárati fronton túl már nincsenek helyiségek, de egy hobbitlakot berendeztek a látogatóknak, és az igencsak látványos. Földalatti alagútban tekergőzve jutottunk el a berendezett nappaliig. A törpe emberkékre méretezett lakótérben igazi kandallóban valódi tűz ropogott. Az antiknak látszó bútorok mellett régi használatitárgyak mindenfelé. A fürdőszoba egy igazi ékszerdoboz, akárcsak a hálóhelyiségek, de leginkább a konyha tetszett, ahol a fatüzelésű sparhelten ott gőzölgött a feltett tea, mintha csak egy percre ugrott volna ki a ház lakója, hogy eldugja előlünk a gyűrűt. A túra végén lesétáltunk a völgyben húzódó tó partjára, ahol a Zöld Sárkány fogadóban (ez állítólag nem szerepel a filmben) mindenkit megvendégeltek egy hobbit sörre, vagy üdítőre. A hely annyira romantikus és megkapó, hogy aki nem látta a filmet annak is érdekes látványosság lehet.
A kétórás program végén Shelley már ott várt a sárga buszával, mert a menetrend feszes, nincs idő szédelgésre. Jó darabig témát adott neki a híres regény, és a még ismertebb filmsorozat, amely feltette az új-zélandi filmművészetet a világtérképre. Elmondta, mennyire büszkék a már régóta Amerikában élő rendezőjükre, majd elkezdte sorolni a híres kiwi sportólókat. (Tudtad, hogy a McLaren forma egyes csapat eredetileg új-zélandi?) Miközben keskeny mellékutakon kanyarogtunk át a sziget nyugati oldalára, megállapítottam, hogy itt nincs csúnya szakasz. Változatos völgyek, patentül kinéző farmok tagolták a tájat. Kevés erdő, és rengeteg fű mindenütt.
A Waitomo egy harmincmillió éves cseppkőbarlang, amelynek különlegessége a több ezer világítóféreg-kolónia, ami a sötét mennyezetre tapadva csillagos ég benyomását kelti. A rovarok tudományos neve Arachnocampa Luminosa és azért élnek a barlangrendszer falán, mert a nedves, párás környezet kiváló körülményeket biztosít számukra. Ragyogásuk valójában a párzási időszakot jelzi, és egyfajta udvarlási szokás, a féregfiúk kékesfehér fényükkel vonzzák párjukat. A barlangrendszer fenntartója kiemelt figyelmet fordít az ott élő kolóniák védelmére, ezért a jelenséget tilos fényképezni, úgyhogy most be kell érned a verbális beszámolómmal.
Itt is vezetett túrák vannak, tízpercenként követik egymást a húsz-harminc fős csoportok. Egy rozsdamentes acéllépcsőn jutunk le a mélybe, ahol rövidebb megállók után eljutottunk a legnagyobb terembe. Aggteleken edzett barlanglátogatóként nyugodtan mondhatom, cseppkövekben elég szerény a hely, de hát nem is ezért jöttünk ide. A nagy teremből egy kisebb mélyedésbe mentünk le, ahol teljesen sötét volt. A mennyezeten megpillantottam néhány világító pontot, max. tízet több négyzetméteren elszórva. Ennyi? – kérdeztem félig hangosan, amikor kiderült, nincs még vége a túrának, csak megfordultunk és ugyanazon az úton haladtunk a következő leágazásig. Egy másik fénynélküli helyre lyukadtunk ki, ahol valamivel több pont világított a falon, de még ez sem tompította a bennem gyűlő feszültséget, hogy már megint átvertek. A sötétben ácsorogtunk, amikor csobogásra lettem figyelmes, majd egy csónak került elő a derengésben. Mindannyian beszálltunk a járgányba és összezsúfolódtunk az alumínium padokon. A túravezető, vékony lány egy velencei gondolás rutinjával ugrott fel a csónak orrára, de nem evezővel, hanem a falakra erősített kötelek segítségével irányította a ladikot a barlangi tavon. Már kezdtem azt hinni, nem fickósak ma a férgek, és elmarad a „násztánc”, amikor egyre nagyobb kolóniák ragyogását vettem észre a magasban. A lelógó cseppkövek között navigálva, egy patkó alakú utat tettünk meg kétszer is, hogy legyen elég időnk megfigyelni a természeti jelenséget. Ez már döfi – nyugodtam meg, amikor kievickéltünk a barlangból. Nem kis meglepetésemre, a földalatti tó őserdei patakban folytatódott, úgyhogy a kiszállás már zökkenőmentesen zajlott.
Idegenvezetőnknek még a háromórás hazaútra is maradt elég témája, de az utolsó szakaszt, az Aucklandi csúcsforgalomban már halk zeneszó mellett tettük meg, és másodperc pontossággal érkeztünk vissza a hajónkhoz. Hát igen! Valahogy így kellett volna ezt a többi országban is csinálni.
Fotók
◄Előző kikötő: Fiji Következő kikötő: Wellington ►
