2026. március 25., szerda
Úti cél a Föld nevű bolygó
Tokió tök jó
A Japánról keringő sztereotípiák csak tovább erősödtek bennem, amikor beúsztunk Tokió vadiúj kikötőjébe. Modern cruise terminál, hajlongó, maszkos személyzettel. Itt a határőr nem morcos tekintettel méreget, hanem mosolyogva köszöni meg, hogy ellátogattunk az országába, majd útba irányít, hol parkolnak a turistabuszok. Természetesen libasorban, szépen felszámozva, ott sorakoztak az épület előtt, ahogy kell. Az más kérdés, hogy az időjárás nem volt ennyire előzékeny a két napra érkező vendégekhez. Tizenkét fok és szitáló eső fogadott minket, amikor elindultunk a Sensō-ji templomhoz. A 645-ben alapított buddhista templomkomplexum főcsarnokát, pagodáját és a nagy kaput alig lehetett megközelíteni a sok esernyős turistától. Itt található a sintoista vallás legfőbb szentélye, állítólag ez a világ leglátogatottabb vallási helyszíne, évente több mint 30 millió látogatóval. Mondjuk, ha a tágabb értelemben vett Tokió mind a 13 millió lakosa évente csak háromszor tenné itt tiszteletét, már akkor is kijönne a matek, de elég lenne a rekord eléréséhez, ha a 120 milliós Japán egynegyede utazna ide. Csakhogy a japánok többsége nem vallásos, ezért kellett nekünk feljavítanunk a statisztikát. Pedig, amit itt látunk, nem is többszáz éves, mert 1945. március 10-én az amerikaiak lebombázták az eredeti épületeket. Viszont virágzott a cseresznyefa… Vagy legalábbis valamilyen fa, aminek rózsaszín szirmai nem igazán harmonizáltak a sinto-pirossal.
Amúgy, mi ez az őrület a cseresznyevirágzással? Mintha máshol nem lenne cseresznyefa, csak Japánban. Nálunk is tolni kéne a festészetben és a népművészetben mondjuk az akácfavirágzást addig, amig tódulni nem kezd a világ az Alföldre, hogy tátsa a száját a fehérbe borult erdőkön. (Real Madrid drukkereknek lehetne külön lila akác is.) Onnantól könnyebb lesz eladnunk az eredeti akácmézet is, nem beszélve az akácfából faragott hűtőmágnesről.
A rendelkezésünkre álló egy órába még belefért, hogy bolyongjunk a környező mellékutcákban is, és magunkba szívjunk valamit a régi Tokióból. A világháború után épült házakat lassan mindenhol leváltják a toronyépületek. Nem hivalkodóak, mint Dubaiban, nem monumentális, mint Manhattanben, egyszerű, szerény formák, elegánsan visszafogott burkolatokkal. Minden tiszta, rendezett és „sarkos”. Sehol egy szeméthalom (pedig Japánban nincs köztéri szemétgyűjtő), egy építkezésből ottmaradt sóderdomb, vagy egy napokra ottfelejtett sittes konténer. Ideálisnak mondanám, ha nem lennének az utcák szürkék és személytelenek. A reggeli csúcs levonulta után a járdák kiürülnek, mindenki dolgozik. Aki meg nem, az szégyenkezve elbújik a lakásában, hogy feltegye magának a kérdést: mennyire vagyok hasznos tagja a társadalomnak?
A királyi palotába húsz éve sem lehetett bemenni, így volt ez most is, ezért be kellett érnünk néhány kívülről készült fotóval, majd a program zárásaként az ígéretes hangzású, Hamarikyu gardens felé vettük az irányt. A sok toronyház között egy japán kert üde folt lehet a metropolisz dzsungelében – gondoltam – de nagyot koppantunk. Először is Japánban nem minden kert japán kert. Másodszor pedig Tokióban a március ugyanolyan hűvös, mint nálunk. Az „üde folt” leginkább a barna különböző árnyalatait tükrözte. A leírás szerint egy tengervizes tó ékesíti a park közepét, aminek vízszintje a dagály-apály szerint változik. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy apálykor kiürül a tómeder. Nem tudom, ezek nem hallottak még a zsilipről? Na, de ez semmi... A park közepére érve elámultam, amikor egy repceparcella sárgállott, a kiszáradt rét közepén, mint botanikai különlegesség. És mindezért még pénzt is kérnek.
Másnap a japánok szent hegyéhez, a Fujihoz készültünk. Egyszer már jártam ott, még a hegyi szerpentinen is felmentem ameddig lehetett, de semmit nem láttam a felhőktől. Ezután nem csoda, ha tartottam tőle, hogy megint kidobott pénz lesz a Fujitúra. Márpedig itt adtunk a luxizásnak keményen. Miután semmiképp nem akartuk lekésni a hajóindulást, privát túrát foglaltam, hogy a napi menetrendünket magunk alakíthassuk.
Világos volt reggel hétkor, a találkozás időpontjában, de a legmegnyugtatóbb, hogy felhőtlen égbolttal kedveskedett névnapomra a felkelő nap országa. Az autónk néhány perces késéssel fordult be a terminál kijárata elé. Komoly oka lehetett, mert a japánoknál nem divat az ilyesmi. Kipattant belőle a sofőr, aki a legnagyobb meglepetésünkre, egy hosszú-szőkehajú lány volt. Bemutatkozott, hogy Deborah-nak hívják, és kérdésemre kiderült, hogy eredetileg brazil a lelkem, csak egy japán sráchoz ment feleségül. Két éve él az országban, de már elboldogul a nyelvvel, csak az írás terén kell még sokat fejlődnie. Meg a pontosság terén is – gondoltam –, de olyan kedvesen mosolygott, hogy eltekintettem a savazástól.
Sikerült a legnagyobb dugóban elindulnunk. Hiába a sok fizetős autópálya a magasban, és a városrészek alatt átfutó alagútrengeteg, két óráig tartott, amíg kiverekedtük magunkat a fővárosból, és további egy óra kellett ahhoz, hogy elérjünk az áhított hegy lábánál fekvő Oishi parkba. Sajnos a márciusi hidegek miatt még itt sem rügyeztek a fák, hogy a cseresznyevirágzásról ne is beszéljek. Ezért az instagrampozitív fotókhoz a tavalyi nád elszáradt bozótja adta a keretet.
Átkocsikáztunk a Kawaguchiko-tóhoz, mert a Fujit nem elég egy helyről fotózni ám, ha már ilyen szép időt fogtunk ki. A Chureito pagodát ki kellett hagynunk, mert képtelen volt parkolóhelyet találni a környéken, ráadásul az időnk egyre fogyott. (Olyan nagyon nem is bántam, hogy nem kellett a tömegben felmásznom négyszáz lépcsőfokot egy pagodás Fuji fotóért.) Deborah javaslatára egy közli libegőzésre cseréltük volna a programot, de ott is kígyózott a sor a pénztárakhoz. Az utasokat terelő személyzet egyik tagja, egy robotarcú japán lány felhomályosított minket, hogy ha van is jegyünk, legalább egy órát kell várni, amíg fel tudunk szállni a dróton függő székbe. Ezt is ejtettük, majd otthon felülünk a zugligetire, ha nagyon libegni akarunk.
Végül már csak Oshino Hakkai falu híres, kristálytiszta forrásaira maradt időnk, amelyet kulturális örökségi helyszínnek tartanak. Idézek a programleírásból: „Egy hely, amely ötvözi a természeti szépséget és a spiritualitást. Ideális azok számára, akik szeretnének kapcsolatba lépni Japán lényegével.” Azt hiszem, megértettem Japán lényegét: építs egy kisebb bazárt néhány földből felbugyogó vízlelőhely köré, írjál róla szuperlatívuszokban az útikönyvekbe, és özönlik majd a nép. A tömeg pedig jó. A sokaságban nem maradsz egyedül, itt egy közösség tagjának érezheted magad. Hogy milyen közösségé? Hát a minden szart megkóstoló, folyton fényképezős Tik-tok nemzedéké.
Egy órával korábban hazaértünk a tervezettnél, köszönhetően annak, hogy a japánok 10-12 órát is dolgoznak, ezért a délutáni csúcs későbbre tolódik. Mindegy, a lényeg, hogy nem késtük le a hajónkat, és összességében csodás napot zártunk.
Fotók később
◄Előző kikötő: Naha Következő kikötő: Nagaszaki ►
2026. március 23., hétfő
Naha, Okinava
Második japán partraszállásunk Okinava szigetén volt. Szerencsére nem olyan durván ment, mint az amerikai csapatoknak ’45-ben, és a főváros, Naha is egészen másképp néz ki, mint a II. Világháború után. Ahogy kiléptünk a szárazföldre, meleg fogadtatásban részesültünk. A buszunk szinte a hajó lépcsőjénél várt minket, más kérdés, hogy előtte még átvezettek a szép új termináljukon, ha már felépítették. A határőrök megelégedtek az útlevelünk fénymásolatával, rajta az előző napi beléptető pecséttel. Itt már a partra vitt kaját sem ellenőrizték, csak néhány bácsi strázsált a kordon mentén, magasba tartva egy táblát áthúzott hamburgerrel és gyümölcstállal, amik a legveszélyesebb fenyegetést jelentenek a szigetországnak.
Juhéj! Örömködtem magamban, amikor meghallottam, hogy az itteni idegenvezető néni (aki lehet, hogy egy tízessel fiatalabb nálam) BBC híradóba illő kiejtéssel tolta az angolt. (Lehet, soknak tűnik, hogy folyton a gájdok érthetőségével foglalkozom, de hidd el, egy jó idegenvezető még egy unalmas helyet is fel tud dobni a stílusával és felkészültségével, míg egy olyan, akit nem értesz meg, tönkre teheti a hangulatot, még egy egészen látványos helyen is.)
Első utunk hová máshová vezetett volna, mint egy jó kis múzeumba. Először azt hittem az épületről, hogy ez már a hírhedt világháborús bunker, de nem, csak a tervezőknek ragadhatott be, hogy Okinaván erről kell szólni minden emlékhelynek. Újabb régi eszközök, újabb csodásan megmunkált tárgyak, amiktől majdnem állva elaludtam, de hogy a japánok mennyivel előttünk járnak, azt jól példázza, hogy a középkorban már vezeték nélküli fülhallgatókat használtak. Amíg Kata akkurátusan fotózgatta a kiállítást, én félóra alatt átfutottam a tárlatot, és kimentem az utcára, hogy egy kis japán életérzést szívjak magamba.
Tudom, hogy sok japánfanatikus haragját váltanám ki, ha azt mondanám, ezekkel nincs rendben valami, ezért inkább úgy fogalmazok, hogy a japánok furák. Még itt Okinava szigetein is, ami a kínai befolyás alatt álló Rjúkjúi Királyság részét képezte egészen 1879-ig. Saját nyelvük, saját írásjeleik is vannak, de ezeket ma már kevesen beszélik. Az elmúlt másfél évszázad alatt eljapánosodott a kultúra. Az utcákon miniszoknyás „mangalányok” grasszálnak, a szuvenírüzletekben belföldiek vásárolják a pikacsus és hello kitty-s pólókat. A kutyákon idétlen ruhák feszülnek, és minden rózsaszín és csicsás. Ami nem változott, mióta utoljára itt jártam, az a sok italautomata az utcákon, ami nem csak hideg üdítőt kínál, de még meleg levest is. Illetve az a taxis piacon tomboló divat, hogy az autóknak minél öregebbnek kell lenniük. Pöpec állapotban lévő, harminc-negyven éves Datsunok, Toyoták szállítják az utasokat, alig látni fiatal évjáratú taxit. A másik, az a sok kocka formájú kisautó, amelyek sehol nem honosodtak meg a világ más tájain.
A múzeum után tovább folytathattam a szemlélődést, mert kaptunk másfél órát, hogy a helyi Váci utcán sétálgatva beszerezhessük a legszükségesseb dolgokat, úgymint lila színű süti, szív formájú napszemüveg, esetleg kígyóágyon érlelt szaké. A legtöbb üzletről meg sem tudtam állapítani, mi a profilja. A bejáratnál csomagolt sütemények vagy bonbonok, ki tudja, minden esetre furábbnál furább színűek és formájúak. Beljebb rossz szellemeket elijesztő állatok faragva, fröccsöntve, esetleg plüssből, amelyek egy oroszlán és egy sárkány szerelméből született szörnyre emlékeztetnek. Majd egyszer csak olyan ruhák, amelyekről nehezen megállapítható, hogy kisgyerekre szánták-e vagy kutyára.
Viszont, ami kellemesen meglepett, hogy az éttermek árai mennyit szerényültek az elmúlt húsz év alatt, amióta itt jártam. Nagyjából a magyar áraknak megfelelőek, de úgy általában is kijelenthető, hogy már nem megfizethetetlen Japán. Legalábbis ez az okinavai rész biztosan.
Bár Naha viszonylag nagy város (1,3 M), jól észrevehető volt, hogy az MSC kétezerötszáz utasa megérkezett. Legalább a fele ott nyomult a bevásárlóutcában, más turistát nem is nagyon láttam. Kínait pedig egyáltalán nem. Később tudtam meg az idegenvezetőtől, hogy a megromlott politikai viszony miatt Szí Csí Ping megtiltotta a kínaiaknak, hogy ideutazzanak. Na, én pont az ilyenek miatt hánytam, amikor egy diktatórikus rendszerben kellett élnem, és a párt mondta meg, hogy hova mehetek és hova nem. Soha többet egypártrendszert!
Délután ellátogattunk Naha elővárosába, Tomigusukuba, ahol 1944-ben a japán haditengerészet mérnöki hadtestének tagjai 450 méternyi földalatti alagutat ástak ki, amely titkos főhadiszállásaként szolgált, végül a saját sírhelyük lett. Clint Eastwood rendezésében készült két megrázó film, ami okinava elfoglalásáról szólt. Az egyik amerikai szemszögből mutatta be a borzalmakat, a második pedig japán nézőpontból szemléltette azt a csatát, amikor szigetet védő katonák élelem és lőszer hiánya miatt kénytelenek lettek volna megadni magukat. De ne felejtsük el, a japán ember másképp gondolkodik. A parancsnok, akinek síremléke a bunker feletti dombtetőn található, harakirit követett el, míg a legénység, a maradék kézigránáttal felrobbantotta magát. A holttestek még nyolc évig ott feküdtek érintetlenül, és csak az amerikai megszállás után kezdték megtisztítani az alagutakat, hogy aztán 1970-ben megnyithassák a nagyközönség számára. Sajnos nincs sok néznivaló a kivájt termekben, mert szinte semmilyen használati tárgyat nem szállítottak vissza egy morze távírón kívül. Csak a gránátrepeszek ütötte lyukaknál szorul el a szíve a figyelmes látogatónak.
Nem tudom, hogy egy mai japán ember képes lenne harakirire, vagy mondjuk kamikáze repülésre, minden esetre, sokan féltik ezt a kultúrát, mert egyre mélyebb gyökereket fúr a nyugati életmód a felkelő nap országának talajába. Magam részéről támogatom a hagyományok őrzését, a sokszínűséget, de nem dőlnék a szamurájkardomba, ha évtizedek múlva, már csak múzeumokban találkoznánk kimonós gésákkal, tatami szőnyeggel vagy Sanyo magnóval. A világ halad előre, a történelem kultúrákat söpör el, és újakat hoz létre, ha tetszik, ha nem. Ki aggódik ma már az avar vagy nyenyec rokonaink kulturális öröksége miatt? Ezek nagyrésze beépült a magyarság kultúrájába. Abba a kultúrába, amit most annyira féltünk, hogy még politikai kampányokat is lehet rá építeni.
◄Előző kikötő: Ishigaki Következő kikötő: Tokió ►
2026. március 22., vasárnap
Ishigaki, Japán
Ishigaki nevét korábban még csak nem is hallottam, pedig állítólag a japánok kedvenc üdülőhelye. Trópusi strandok, pálmafás édenkertek, és minden, ami kell egy üdüléshez, csak hát olyan japános. Nem kezdenék fejtegetésbe, hogy mit értek ez alatt, de remélem a következő napok leírása és fotói közelebb viszik az olvasót a japán életérzéshez, ha van egyáltalán olyan. Nem állítom, hogy jó lenne, azt sem, hogy rossz, de mindenképpen más.
Tartalmasnak ígérkező buszkirándulásra fizettünk be, de az idegenvezető bemutatkozója után, (ami tízpercesre sikerült) hamar kiderült, nincs akkora szerencsénk, mint Tajvanon volt. A megállapíthatatlan korú hölgy saját bevallása szerint, ötven éve kezdte a szakmát, de azt már csak én teszem hozzá, hogy egy fél évszád alatt sem sikerült rendesen megtanulnia angolul. Jó, azért a Deutsch Tamásnál több szót ismer, csak sajnos ő sem tudta normálisan kiejteni. Folyton az volt az érzésem, hogy japánul beszél, csak egy-egy szót szúr be az angolhoz hasonló nyelven. Amerikaiak és ausztrálok is ültek a buszon, de még ők is csak bambán néztek ki a fejükből, hogy miről beszél a néni. Ezzel együtt, nem tudtunk haragudni rá, mert látszott, hogy készült. Térképeket és fotókat mutogatott folyamatosan és csak magyarázott, magyarázott, mint, aki soha nem ér a mondat végére. Eközben folyton hajlongott, zavartan vihorászott, mint elsőáldozó a szexshopban.
Ishigaki egy viszonylag kis sziget Japán legdélibb részén, mindössze 300 kilométerre Tajvan partjaitól, mégis Japán negyedik legnépszerűbb tengerjáró-kikötője. Fel is készültek ám rendesen a turistahadak fogadására. Modern buszokkal szállítják a népet ahhoz a néhány látványossághoz, ami képes fogadni egyszerre több ezer embert néhány óra leforgása alatt. Az egyik ilyen az Ishigaki Cseppkőbarlang. Semmi fakszni, nincs vezetett túra, a jegy birtokában mindenki elindulhat a bejáraton lefelé, és egy 660 méteres betonjárda-szakaszon sétálhat a kivilágított cseppkövek között. Bár a bejáratnál kiraktak egy „ne érintsd meg a köveket” táblát, ellenőrzés hiányában ez sokakra nem hatott visszatartó erővel. Kedvem lett volna néhány szerencsétlennek a kezére verni, amikor taperolta a sztéléket, de hát ki vagyok én? Önkéntes rendőr? Szóval csak jól felhúztam magam ezen, és alig vártam, hogy szabad levegőre érjek. Kint aztán megkérdezte tőlem a vezetőnéni, hogy láttam-e már ehhez hasonlót? Nehéz volt megállnom, hogy ne vágjam az arcába, ilyen kicsi és unalmas cseppköveket még nem, mert látszott milyen büszke a barlangjukra, de azért invitáltam, hogy ha szereti az ilyesmit, látogasson el Jósvafőre, ott majd láthat csodát.
Ezután ebédelni mentünk. Egy országútszéli, jelöletlen épületkomplexumnál parkolt le a buszunk, másik három társaságában. Belépve a bejáraton rögtön láttam, hogy itt valami különlegessel készültek. Kis asztalokra helyezett rezsók forralták a lábasba öntött vizet, és nyers zöldségek várták, hogy beledobáljuk őket. Aztán mindenki kapott egy tálca, vékonyra szeletelt kobe marhahúst nyersen, hogy komplett legyen a menü. Ott álltunk megszeppenve, hogy oké, de most mi itt a feladat? Végül egy helyi erő sietett segítségünkre, és megmutatta, hogyan kell meghintáztatni a szelet húst a lobogó vízben, hogy ehetővé puhuljon, majd kedélyesen megmártotta egy szójaszósz-fürdőben. Kata nyersen ette meg az elé rakott zöldségeket, én bedobáltam a saját adagomat a lábasomba, mi bajom lehet? Mondjuk a főtt salátalevél és uborkaszelet nem színesítette eddig az étrendemet, de egy kis rizzsel elment. A szójaszószos hús pedig kifejezetten ízlett. Kár, hogy evőeszközzel nem készültek, mert kis botokkal enni a levest nem annyira kényelmes.
Második programpontként egy hajókirándulást iktattak be a sziget túloldalán fekvő Kabira-öbölben. Sajnos az időjárás komorabbra fordult, de még így is ígéretesnek bizonyult a csónakázás, főleg, hogy egy üvegfenekű járműről beszélünk. Már az első métereken látszott, hogy nem akármilyen korallzátonyok tarkítják a tenger fenekét. Sajnos a fotó nem adja vissza azt a sokszínűséget, és gazdag élővilágot, amit láttunk, de komolyan mondom, a szám is nyitva maradt, amikor kicsit beljebb, elértünk egy olyan vízalatti szirthez, hogy még a tériszonyom is megbizsergetett. Szabályos kanyon sötétje szelte ketté a korallzátonyt, amelyben épp a leghalálosabb tengeri kígyó tekergőzött prédára lesve. A felső rétegek koralltelepét mintha szakavatott tájépítészek rendezték volna el, látványtervezőkkel konzultálva. Az ide-oda hajladozó élőlény ezernyi csápja közül bohóchalak dugták ki fejüket, egy vízszintes platón óriásteknős próbált észrevétlen maradni, de hiába. Ez az élmény feledtette velem a Nagy-Korallzátonynál kimaradt sznorkelezést, mert amit itt láttunk, az minimum egy Cousteau vagy Attenborough filmbe való.
És még nem volt vége az élményeknek. A nap hátralevő részében egy "skanzen" falut látogattunk meg. A Yaima Village egy mesterségesen felépített falu, ahová a környező szigetekről szállították oda a régmúlt időkből megmaradt, hagyományos házikókat. Éppen úgy, mint nálunk Somogyban, Szenna településen, csak itt könnyebb dolguk volt, mert elég egy ügyes ács ahhoz, hogy ezeket a farönkökből és deszkákból álló kunyhókat újraépítsék. Miután a berendezésük is meglehetősen puritán, nem egy nagy durranás az egész, ezért érezték, hogy kell még ide valami, amit a turisták csipáznak. Ez pedig nem más, mint a selyemmajmok. (Bocs, de nem hoztam magammal a hajóra a Brehm lexikont. Ha felismered a pontos fajtát, írd meg komment ben!) Egy drótkerítéssel körbevett mini rezervátumot találtunk a falu végén, ott tobzódott az összes látogató kétharmada. Cuki majmocskákat fényképeztünk mindenféle pozícióban, ki a fenét érdekel a halászkunyhó meg a sok tatami.
◄Előző kikötő: Tajvan Következő kikötő: Naha ►
2026. március 19., csütörtök
Tajvan
Korábban úgy képzeltem el Tajvant, hogy egy lapos sziget tele gyárépülettel, ahol azt a temérdek tajvani bóvlit állítják elő, amivel ellepték Európát, mielőtt még a kínaiak át nem vették tőlük a gagyigyártást. Ide kellett jöjjek, hogy kiderüljön, olyannyira nem lapos, hogy kétszáznál is több 3000 m feletti hegycsúcsuk van, amelyekből a legmagasabb majdnem 4000 m. Télen még hósipka is van a tetején, pedig szubtrópusi övezetről beszélünk. A sziget teljes területének 70 százaléka nem lakható a meredek hegyoldalak, és a gyakori földmozgások miatt. A maradék 30 százalékon él a 23 millió tajvani, és már rég nem bóvlit gyártanak, hanem a világ legnagyobb computer márkáinak mikrocsipeket. De az Asus például saját márkájuk. Ezt sem tudtam, és még sok mindent nem, amit a helyi idegenvezetőtől hallottunk.
Talán az egész földkörüli út legjobb idegenvezetőjét fogtuk, ki pedig most is több mint két tucat buszra fért csak fel a kirándulásra jelentkező utashorda. Szimpatikus, ötven körüli fickó, tökéletes angol kiejtéssel. Ha meg értetlen tekintetek pillantottak rá, átfogalmazta a mondandóját még kevesebb szókincsre. Az egyik pihenőben leálltam vele beszélgetni és kiderült, hogy járt már Magyarországon, sőt, egy jóbarátja a budapesti konzul. Eredetileg azért léptem hozzá, mert érdekelt, mennyire félnek a kínai fenyegetéstől. Nyilván sokan tudják, de azért összefoglalom Tajvan történelmét két mondatban. Volt egyszer egy Kínai Köztársaság, akik erőszakkal cserélték le a császárt, de őket is lecserélték a kommunisták 1949-ben. Ekkor a diktátor Tajvanra menekült a megmaradt seregével, ahol kikiáltotta a Nemzeti Kínai Köztársaságot. Így aztán most (szerintük) két Kína van: az övéké az eredeti, és van a Kínai Népköztársaság, akik komcsik, és csak annyi a közös bennük, hogy egy nyelvet beszélnek. Egyébként 1971-ig az ENSZ is őket tekintette Kína jogutódjának, csak aztán ahogy a nagy Kína erősödött, egyre többen csicskultak be nekik. Szí Csí Pingék, ugyanis kijelentették, hogy azokkal nem állnak szóba, akik elismerik Tajvan függetlenségét. Így aztán most az a képmutatás alakult ki a világban (néhány kis államot kivéve), hogy nem ismerik el az önálló Tajvant, nincs is nagykövetségük Taipeiben, csak kereskedelmi képviselet, ahol konzuli szolgálat is működik.
Na, szóval a közelmúltban a Népi Kína hadgyakorlat címén többször is körbe zárta hadihajóival a szigetet, ezért is tartottam indokoltnak a kérdést. A gájdunk erre felnevetett és a következőt mondta: „Az egész világ aggódik értünk, csak mi, tajvaniak nem félünk. Amikor hadgyakorlatot tartottak a partjainktól néhány kilométerre, tudod mit csináltak az itteniek? Semmit. Mindenki ugyanúgy ment este a kareokibárba, étterembe vagy a kaszinóba, mint máskor. Háború biztos, hogy nem lesz, mert nekünk nincs is hadseregünk, de a kommunista Kínának nem kell ez a sziget, mert nincs itt semmilyen ásványianyag vagy termőföld, csak a hegyek. Az egyetlen érték a mikrocsip gyártás, ami a nemzeti jövedelem egyharmadát teszi ki, de ha kínai kézbe kerülne az ország, a gyárak azonnal az Egyesült Államokba költöznének.”
A fővárostól negyven percre, Keelung nevű városban kötöttünk ki, ami első látásra meglepően elhanyagoltnak tűnt. Aztán ahogy haladtunk kifele, második látásra is. Nem mondom, hogy nem volt egy-két modern épület, de ennél többet vártam egy ilyen fejlett országtól, amit már a nyolcvanas években is az „ázsiai kistigrisek” közé soroltak. Azt kell, hogy mondjam, a komcsi Kína leelőzte őket, már ami a városképet illeti.
Taipeibe érve azért javult a helyzet, a régebbi lakóépületek is rendezettebbek, az újak pedig kifejezetten mutatósak. A széles sugárutakon fiatal autók robognak, a sávokat azálea bokrok választják el. Nem tűnt nagy városnak, de lehet, hogy csak a sok felüljárónak köszönhetően tudtunk gyorsan közlekedni. Hamar meg is érkeztünk a Taipei National Palace Museumhoz, ahol megnéztünk egy-két régi cuccot. Hát most mit mondjak? Olyan, mint a többi múzeum: unalmas. Pontosítok: engem nem tud lekötni egy tárgy csak azért, mert több száz éves. Sajnos a művészien kivitelezett használati vagy dísztárgyért sem tudok lelkesedni annyira, mint azt megérdemelné az alkotója. Azon meg végképp ki vagyok akadva, amikor egy ízléstelen, pingált porcelán csészéért 35 millió USA dollárt költ egy múzeum. Két óránk volt az egész tárlatra, ezért a vezetőnk célirányosan kisért minket azokhoz a tárgyakhoz, amiket ő a legérdekesebbnek gondolt, hogy aztán részletesen taglalja, amit tudnunk kell róla.
Ezután egy emlékhelyre robogtunk, ahol még épp elértük az őrségváltást. Nem igazán értettem a Mártírok Szentélye jelentőségét, minden esetre megtudtam, hogy ide járnak a tajvaniak imádkozni az országukért. (Akkor mégsem veszi mindenki olyan lazán a kínai fenyegetést?)
A városközpont felé vettük az irányt, hogy megtekintsük a monumentális Csang Kaj-sek Emlékcsarnokot. Ő volt az a csóka, akit Mao Ce Tung elkergetett az országból, és aztán Tajvanon uralkodott egészen 1975-ös haláláig. Miután nem annyira kedvelem a diktátorokat, nem másztam fel a 85 lépcsőn, hogy közelről megnézhessem a szobrát, viszont ehelyett egész jó fagyit ettünk a közeli Nemzeti Színház épületének büféjében.
Az időjárással kifejezetten szerencsénk volt. 25 fok, kellemes szellő, és tiszta égbolt abban a hónapban, amikor állítólag folyton esik az eső, és nemcsak záporok, hanem hetekig konstans vizes minden a szigeten. Ezért aztán remek fotókat lőhettünk a Taipei 101 épületéről, ahogy éppen karcolja a bárányfelhőket. A bambuszszárra emlékeztető, 2004-ben elkészült felhőkarcoló a világ legmagasabb toronyházának számított átadásakor a maga 508 méteres magasságával és 101 emeletével. Ma lakások és irodák töltik ki a nagyrészét, az alsóbb szinteken pedig egy bevásárlóközpont üzemel.
Visszaindultunk Keelungba, a hajónkhoz. Útközben újabb érdekességeket jegyezhettem fel. Ami legjobban tetszett, hogy az itteni Bubi bérbringa első fél órája ingyenes, ha előtte tömegközlekedési eszközzel utaztál. Rákérdeztem a tajvani átlagbérekre is, amire részletes választ kaptam, csak éppen az átlagot nem. Éppen azért, amiért Magyarországon sincs sok értelem az átlag jövedelemről beszélni addig, amíg egyesek percenként keresnek milliókat, míg sokan a létminimum alatt élnek. Az viszont kiderült, hogy egy főiskolát végzett fiatal kezdő fizetése ezer tajvani dollár, amiért egy háromszobás lakást tud bérelni, és akkor másra már nem jut. Állítólag rengeteg a felsőfokú végzettségű fiatal Tajvanon, és 18 éves korig eleve kötelező iskolába járni.
Ezekkel az emberekkel mondjuk nem találkoztunk Keelung éjszakai piacán, ahova még beugrottunk, mielőtt elindult volna a hajónk. A nagyüzem még nem kezdődött el, de a kajáldák már kínálgatták a csemegéiket az arra fogékonyaknak, és néhány nagyobb üzletet is nyitva találtunk. Megállapítottuk, hogy az árak nem annyira vonzóak, mint ahogy azt vártuk, de nem sokkal drágábbak a portékák, mint nálunk. Ennek ellenére elégedetten zártuk a napot, tartalmas programot tudhatunk magunk mögött.
◄Előző kikötő: Manila Következő kikötő: Ishigaki ►
2026. március 18., szerda
Manila
Öt napi hajózás után elhagytuk az ausztrál partokat, és a Korall-tengerről, az indonéz szigetvilágon átszlalomozva elértük a Dél-Kínai-tengert. Erre az egy munkahétnyi időre felszállt 12 váll-lapos, filippínó tiszt a hajóra, hogy az utazás kényelmeit élvezzék. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán kiderült: ezek azért jöttek, hogy ellenőrizzék az útleveleinket, az e-vízumok meglétét, és lázat mérjenek az utasokon. Öt napig… Tizenketten… Szép kis társaság, mondhatom. Azzal tisztában voltam, hogy a Fülöp-szigetek nem áll jól a korrupciós világranglistán, talán még nálunk is lejjebb csúsztak, de azt hittem, hogy csak az előző elnök felbérelt orvgyilkosai miatt, akik drogosokat, dealereket (vagy bárkit, aki a főnök útjában áll) ölnek meg, amihez a rendőrséggel, katonasággal, börtönőrökkel és még ki tudja hány korrupt hivatalnokkal kell összejátszani. De, hogy néhány ingyen ebédért és hajókázásért képesek legyenek Ausztráliába repülni, majd Cairns-ben „az életüket kockáztatva” átcsónakázni a kikötőből kitiltott óceánjáróra, azt nem gondoltam volna. Pedig hát miért is nem? Egy korrupt országban mindenki olyan szinten korrupt, ahol áll a ranglétrán. A határőr- és vámtiszteknek most ennyi zsírcsepp csöpögött le a rendszer bödönjéből.
A manilai kikötőben aztán egy zenekar és néhány gyerekből álló fogadóbizottságon kívül senki nem várt minket. Se útlevél, se QR-kód ellenőrzés nem volt, ami igazolta volna, hogy 72 órával az érkezés előtt, online nyilatkoztunk az elvámolnivaló értékeinkről. Úgy szédülhetett ki, (aki akart) az utcára, mintha egy szállodaajtón léptünk volna ki. A városközponthoz közelebbi kikötőben kötöttünk ki, aminek hátránya, hogy a közvetlen közelben semmilyen látnivaló vagy bevásárlóhely nincs. (A távolabbi kikötőtől állítólag ingyenes buszjárat viszi be az utasokat a központba.) De ez annyira nem zavart minket, mert mindkét, itt töltött napra beneveztünk egy buszos városnézésre.
Az első napi kör harmat gyengére sikerült. Egy idegesítő idegenvezető lánykát fogtunk ki, aki mielőtt elmesélt volna valamit, folyton rákérdezett, hogy tudjuk-e a választ. Talán Vágó Istvánnak képzelte magát, hogy olyanokat kérdezett: kinek az arcképe látható a Fülöp-szigetek egy pezós érméjén, vagy hogy ismerjük-e a nagyon híres költőjüket. Hát hogyne, ledoktoráltam a Délkelet-Ázsiai szigetvilág irodalmából, mielőtt ideindultam volna körülnézni. A felkészületlenségét egyébként az is bizonyította, hogy amikor (elég hamar) kifogyott a mondanivalóból, folyton azzal zaklatott, hogy van-e kérdés. Na, de nem ezzel volt a legnagyobb bajom, hanem hogy az útleírásban felsorolt látnivalók egy részébe nemhogy nem mentünk be, de még egy fotóra sem állt meg a busz. A tükröződő ablakon át kattintgattuk a fényképeket, hogy legyen néhány aláfestő-kép a bloghoz. Az első órában csak egy lepattant negyed szűk utcáin araszoltunk a dugóban. Hiába a hétvége, egy 13 milliós városban még a nem belvárosi kerületekben is zsonganak a buszok, brüngetnek a motorok, és mindenféle tákolmány cikázik, amit itt járműnek neveznek. Nem kellett sokat szemlélődnünk, hogy megállapítsuk, ez nem egy úri környék. Mindenfelé kosz, mocsok, és rendetlenség. Olyan igénytelen (és életveszélyes) romokban élnek emberek, amit tényleg csak Ázsia elmaradottabb részein tapasztalni.
Elsőként a San Sebastian katedrálisnál szállhattunk ki, ami jól illeszkedik a városképbe, ugyanis tök rozsdás. Nem elírás, valóban rozsdacsíkok ékesítik a jobb sorsra érdemes, bazilika minor rangú templomot, ugyanis az egész vasból készült. Előnye, hogy földrengésbiztos, de sajnos tapasztaltam már a világ más helyein, hogy olyan dög meleg tud lenni egy ilyen fémszerkezetű templomban, hogy hívő legyen a talpán, aki kibír egy szentmisét nyáron. 1891-ben gyártotta le egy belga cég, és az 52 tonnányi, előregyártott elemet nyolc hajóval szállították át ide, a föld másik oldalára. Sajnos az egyik hajójuk útközben felborult, éppen, amibe a fémoltárt pakolták, ezért kizárólag a szentély fából készült. Az ólomüveg ablakok német mesterek kezének munkáját dicséri, más említésre méltót nem tudok róla mesélni.
Átdöcögtünk a kínai negyeden, ami egy cseppet sem volt szebb, mint az előző, majd felhajtottunk egy felüljáróra, ami átível néhány forgalmas városrész felett, aztán egy teljesen más Manilába érkezik meg. Hirtelen eltűntek a viharvert hullámlemezek, a korhadt deszkák, helyüket felváltotta a csiszolt beton és üvegfelületek. A modern városrész járdáit utcaseprők tisztogatták, és a zebráknál biztonsági őrök felügyelik a rendet. A parkokban virág és gondozott sövény színesíti a városképet. Mintha még az autók összetétele is a gazdagságot hirdetné.
A négyórás városnézés második és egyben utolsó megállója ebben a negyedben található bevásárlóközpontnál volt, ahol kaptunk két órát, hogy szabadon lófrálhassunk a hosszú park körül sorakozó márkás üzletek között. Ez egy városnézés? Egy darab templom és kész? Eufemizmus, ha azt állítom, hogy kissé ki voltam akadva?
Szerencsére a másnapi busztúránk sokkal tartalmasabbra sikeredett, pedig ez az MSC ingyenes kirándulása volt. (Vagyis beépítették az út árába.) Itt egy negyvenes fickót nyertünk meg, akinek kisujjában volt a szakma. Folyamatosan beszélt, és ha nem volt látnivaló sztorizgatott. Tőle tudjuk, hogy a Manilára oly jellemző „jeepney” autóbuszok eredete még a II. Világháború amerikai megszállásra vezethető vissza. A háború után néhány évvel az amerikai csapatok nagyrésze hazatért, de a használt Jeep Willis terepjáróikat hátra hagyták. Élelmes filippínó vállalkozók meghosszabbították a járművek alvázát, és egy emberek szállítására alkalmas dobozt barkácsoltak rá két paddal, és már indulhatott is a tömegközlekedés. Az ötlet annyira bevált, hogy a mai napig ide szállítják az összes kimustrált alvázas Jeepet az USA-ból, hogy aztán újra hasznosítva, az emberek szolgálatába álljon. Erre ma már komoly üzemek szakosodtak. Tele van jeepneyvel a város, de hogy melyik csotrogány hová viszi az embereket, azt csak az itt élők tudják. Minden esetre, rendkívül olcsónak számít. A szűk értelemben vett, kétmilliós, központi részen belül 30 peso egy út (200 Ft), míg ugyanez Grabbel (itteni Über) a tízszerese. Nem mondom, kell gyomor némelyik utasteréhez, ráadásul olyan alacsony a belmagasság, hogy a belül ülők csak görnyedve tudnak kimászni az autóból, de hát valamit valamiért. A menetrendet, sőt az útvonalat is a piac szabályozza. Minden „busz” magánkézben van, nincs központi logisztika. Láttunk egy magasvasutat is, de népszerű a tuk-tuk és még az oldalkocsis mocin való személyszállítás is.
Mesélt a Jollybee gyorsétterem-láncról is, aminek egyik, római üzletében már volt szerencsénk csirkét ropogtatni. Nem is tudtam, hogy a nemzetközi piacon is terjeszkedő multinacionális cég eredetileg Fülöp-szigetekről indult. Vezetőnk szerint, ha egy külföldön dolgozó fülöp-szigeteki vendégmunkás hazai ízekre vágyik, akkor felkeres egy Jollybee-t. (Csak halkan jegyzem meg, pont olyan, mint a többi: hambi, csirkefalatok, és kóla.)
Elsőként a hajóállomáshoz közeli parkban szálltunk ki, ahol megnéztük a tegnap már emlegetett híres költő és forradalmár, Dr. Jose P. Rizal emlékművét. Ezután a Manila-katedrálishoz hajtottunk, ami az egyik legrégebbi a Fülöp-szigeteken. Építése 1581-ben kezdődött, és nyolcszori bővítés után, 1958-ben nyerte el mai alakját. Rendkívül büszkék rá, hogy három pápa is tiszteletét tette már ebben a templomban.
Innen átsétáltunk a Santiago erődhöz, amit még a spanyolok építettek a XVI. században, aztán a japán megszálláskor a császár katonáinak szolgált menedékül, végül amerikai hadsereg parancsnoksága kapott helyet. Ma múzeumként üzemel. Túl sok látnivaló nincs benne, ezért is tűnt fel a magyar nagykövetség emléktáblája, amelyen a sokat emlegetett, költő és nemzeti hős egyik versének fordítása olvasható.
Programtervünk szerint, az amerikai katonai temetőt látogattuk meg utoljára, amihez keresztül kellett hajtanunk a gazdag negyeden. Helyi Rózsadomb a város közepén. Az utcák magántulajdonban vannak, a buszunknak fizetni kellett a behajtásért, de a villákhoz vezető mellékutakat fegyveres őrök sorompóval védik. Mindeközben az úttest túloldalán nemzetközi szintű golfpálya ápolt gyepje hirdeti: ez is Manila.
A temető a város talán legértékesebb részén, egy dombtetőn terül el. Ez az Egyesült Államok területén kívüli legnagyobb amerikai temető. 17 ezer katonának állítottak emléket egy-egy kereszttel. Köztük 570 elesett filippínó, és háromezer ismeretlen katona fejfái emlékeztetnek a háború borzalmaira.
A kikötő felé haladva, a buszból még megnéztük a Marcos família mementójának számító épületeket is. Az egykori diktátor felesége és harcostársa, Imelda Marcos (a nő, akinek háromezer pár cipője volt) elhatározta, hogy kulturális fővárossá varázsolja Manilát, ezért hatalmas betonkomplexumokat építtetett. A Kulturális Palota, a Kókusz Palota és néhány kiállítási csarnok, ma már inkább csak gond a városnak, mint érték.
Vegyes érzésekkel átitatva próbáltuk befogadni a látottakat, de elképzelhető, hogy a hétezer szigetből álló ország más tájait már nem fogjuk megismerni a későbbiekben.
◄Előző kikötő: Townsville Következő kikötő: Taivan ►
2026. március 14., szombat
Magnetic Island
Townsville egy kétszázezres iparváros Queensland államában, a Korall-tenger partján. Ahogy előzetesen tájékozódtam, itt nem is annyira a város, mint inkább a közelben lévő Magnetic Island az izgalmasabb látnivaló. Ezért lefoglaltam a getyourguid.com-on egy szigettúrát légkondis kisbusszal, amit egy igazi lokálpatrióta vezet. Annyi izgalom volt csupán a túrával kapcsolatban, hogy el kellett érnünk a 9 órás kompot, mert a következő járattal már elkéstünk volna. Szerencsére a hajónk pontosan, reggel nyolckor kötött ki, így nem okozott gondot az egy kilométerre lévő kompkikötő elérése. (Létezik egy sűrűbben induló és gyorsabb személykomp is, de ez a folyótorkolat túloldalán volt, ami közel négy kilométeres sétát jelentett volna.) Hanem ahogy közeledtünk az állomás felé, azon kezdtem aggódni, legyen elég hely a nem túl nagy járművön, annyian tolongtak a jegypénztár előtt. Végül rendben felfért mindenki, és nekivágtunk a negyvenperces útnak. Hátradőltem, most már sínen vagyunk, akarom mondani vízen. Az időjárás ugyan nem kedvezett a harminc fok feletti hőmérséklettel és záporesőkkel, de oda se neki, nem vagyunk cukorból. Igaz, a páratartalom olyan magas volt, hogy elkélt volna egy kopoltyú, de a lényeg, hogy megérkeztünk a szigetre, megtaláltuk az indulási pontként megadott taxiállomást is, mi bajunk lehet?
A részvételi jegyünkön 10:30-as indulással jelölték a túra kezdetét, ezért még volt időnk beugrani a tér túloldalán lévő szupermarketbe. 10:15-kor kedélyesen sétálgattunk vissza, amikor megláttam, hogy a Magnetic Island Tours kisbusza már ott áll a megállóban. Szaporáztuk a lépteinken, amikor döbbenten konstatáltam, a busz elindult… Nélkülünk.
Rohantam a jármű felé, mint az állat, épphogy sikerült bekopogtatnom a sofőr ablakán. Szerencsére megállt, és felvett minket. A busz már tele volt, a két legszarabb ülés maradt csak üresen, egymástól távol. Mondom a tagnak – ember, fél tizenegykor van indulás. Mire ő – nem, tízórakor. Amikor az orra alá dugtam a jegyünket, és ott egyértelműen látta a 10:30-as időpontot, akkor rántott egyet a vállán – bocs.
Egy ilyen start után, nehéz megszeretni az idegenvezetőt, szerencsére hamar kiderült, hogy nem ő lesz az. Néhány kilométerre már ott várt minket az igazi gájd, a hely szakértője, a természet nagy ismerője, az állatok megmentője, Tim. Hatvanhoz közeli, sovány fickó hosszú, szőke hajjal, kopott farmernadrágban, Ray Ben napszemüvegben, és olyan retkes westernkalapban, amit akkor sem vennék fel, ha fizetne érte. Bemutatkozott, hogy ő Izzy apukája, és előkapta a mobilját, amin lejátszott egy részletet a Netflixen futó egykori dokumentumfilm-sorozatból, ahol a lánya koalákat pesztrálgat. Rögtön el is neveztem a fickót Koala Dundee-nak.
Első utunk a Rocky-öbölhöz vezetett. Idézek az útleírás idevonatkozó részéből: „Gyönyörködjön a hihetetlen kilátásban, és készítsen egy lélegzetelállító fotót Cleveland-öbölről a Rocky Bay kilátóból”. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy félreálltunk az országút egyik kiszélesedésénél, és egy szakaszon, ahol a sziklák miatt nem burjánzott annyira az esőerdő, lefényképezhettük a szürke tengert. Az öbölből konkértan semmi nem látszódott erről a pontról. Amúgy a sziget nem túl nagy, de tényleg szép. Gránitsziklák szabdalta buja növényzet, meredek hegyoldalak, homokos strandok. Leginkább a Seychelles-szigetekre emlékeztet, csak sokkal kevesebb turistával. Ha nem lenne olyan rohadt messze otthonról, akár még két napot el tudnék itt tölteni.
Az országút a sziget déli csücskénél véget ér, onnan még csak gyalogösvény sem vezet a nyugati végekbe. Egy sziklahalom állta utunkat, amik alatt pár métert besétálhattunk. Kíváncsi tekintetekre lettem figyelmes az egyik kőkupac tetején. Egy törpekenguru latolgatta az esélyeket, hogy vajon érdemes-e lemásznia, az emberek közé, egy kis könyörfalatért. Végül mindenki nagy örömére megjelent néhány erszényes, és persze Koala Dundee-nál éppen volt kengurutáp.
Nem sorolom fel a strandokat, amiket végigjártunk, egyik olyan, mint a másik, ráadásul a ramaty idő és a hullámverés miatt még fürdeni sem lehetett a 27 fokos tengerben. Csak a legnagyobbat emelném ki a Horseshoe Bay-en. Itt már üzletsor is van, leginkább kajáldákkal. Kaptunk egy szabad órát, hogy megtömhessük a bendőt. Miután a partmentén végig piknikasztalok sorakoztak az árnyas fák alatt, úgy döntöttünk, hogy egy streetfoodosnál veszünk két fish & chips-et és a tengerparton romantikusan beburkoljuk (kézzel-lábbal). Nem tudom, milyen halból sütötte az indiainak látszó szakács-kiszolgáló-takarító srác, de finom volt. A langyos kólájára már nem tudom ugyanezt mondani.
Ezután jött a fő attrakció, amit a leírásban csak meglepetésnek emlegettek. Kiderült, hogy vezetőnknek van egy telke a Patkó-öböl végén, bent a dzsungelben. Ahogy haladtunk beljebb az eukaliptuszok között, tudatosodott bennem, hogy itt forgatta a Netflix az Izzy koaláinak világa sorozatot. (Magyarországon már nem elérhető, de a Youtube-on találni róla részleteket.) Old timer teherautó, szabadtéri fürdőszoba és konyha mind a hangulatkeltés része. A család természetesen nem itt lakik, hanem bent a faluban, egy úszómedencés házban. Ettől persze még romantikus hely, a kert végében folyó patakot pedig kifejezetten irigyeltem. Ja, hát és majdnem elfelejtettem a lényeget: az egyik eukaliptuszfa tetején ott csücsült Axel, a bazári koala, amit aztán lehet fényképezni vadul. Meg is őrültek a csajok, hogy szelfizhetnek egy ilyen cukisággal egy lépés távolságról.
Néhány perces buszozás után kiderült, hogy Dundee-nak van még egy koalamentő kórháza is, ahol újabb erszényes szőrmókkal találkozhattunk, mindenki legnagyobb megelégedettségére.
A csúcson kell abbahagyni, tartja a mondás, ezért a meghirdetett ötórás programot félórával korábban zártuk. Mivel a mi kompunk délután már csak kétóránként közlekedett, ott kellett csöveznünk több mint egy órát a légkondi és wifi nélküli állomáson, de Kata szerint az erszényesek etetése minden áldozatot megért.
A következő kikötőt vártam leginkább Ausztráliából. Cairns ugyanis a legjobb kiindulópont a Nagy-Korallzátony felfedezésére. A cruise terminál mellett található az a turistaközpont, ahonnan a kisebb hajótársaságok indítják a járataikat a környező szigetekre, ahol aztán búvárkodhatunk kényünkre kedvünkre, vagy akár üvegfenekű csónakokból csodálhatjuk a korallszirtek közt megbúvó színes halakat.
Már az gyanús volt, hogy három nappal ezelőtt összeszedték mindenki útlevelét azzal a szöveggel, hogy a helyi hatóság kívánsága. Nem értettem, mit buzgólkodik a cairnsi szerv, amikor már Sydneyben beléptettek az országba, és azóta nem is hagytuk el Ausztrália felségvizeit, de nem foglalkoztam az itteni bürokratákkal. Aztán hétfő reggel hétkor arra lettem figyelmes, hogy távolodunk a parttól, ahhoz képest, hogy már ki kellett volna kötnünk. Még szerencse, hogy nem foglaltam előre kirándulást, mert most szépen lekésnénk – nyugtattam magam. Ekkor megjelent a révkalauz, és egy kézifékes forduló után, újra a kikötő felé haladtunk. Alig mentünk tíz percet, amikor újabb 180 fokos kanyar következett. Elképzelésem nem volt, mi lehet a parton. Elaludt a személyzet? Bent áll még egy tanker a helyünkön? Végül a hangszórókból megszólalt a kapitány hangja, hogy nagyon sajnálja, de a „mi biztonságunk érdekében” törölni kell a programból a mai kikötést. Ködösített, hogy mi ennek az oka, ezért később a személyzet körében próbáltam informálódni. Az egyik pincér rokona állítólag ott él a városban, és ő tőle hallotta, hogy forgószél várható a környéken, és félő, hogy a hajó és utasai károsodni fog a viharban. Mekkora ótvar egy duma ez, amikor azt meg megengedték, hogy a parttól néhány kilométerre lehorgonyozzunk. (!) Ja, mert nyilván semmi bajunk nem lehet egy tornádó esetén, ha a nyílt vízen veszteglünk, csak a védett kikötőben, ahol húsz karvastagságú kötél feszít a betonrámpához. És akkor mi volt az a cirkusz az útlevelekkel? Leeresztettek egy tender boatot és néhány vállapos tiszt kicsónakázott a partra (gondolom közelről szerették volna látni a „tornádót”), de a helyzet nem változott. Gyakorlatilag álló helyzetben töltöttük az egész napot, ahelyett, hogy sznorkelleztünk volna a zászló- és bohóchalak társaságában. Ellenben a partiőrség egyik fregattja végig ott horgonyzott a közelünkben, hogyha itt is fújna a szél, ők majd jól megmentenek minket.
Német utastársak között elterjedt az a pletyka, hogy a kikötői hatóságok belekötöttek valamilyen igazolás hiányába. Állítólag egy hónapja el kellett volna végeztetni egy hajóalj takarítást, de ez még bénábban hangzik, mint az időjárásra való hivatkozás. Akárhogy is, már nem fogom megtudni, mi volt a valódi ok, hogy nem engedtek kiszállni, minden esetre az országimázsuknak nem tett jót. Nagyon nem…
◄Előző kikötő: Sydney Következő kikötő: Manila ►


























