Durván szubjektív és politikailag teljesen inkorrekt úti élmények, amelyek alkalmasak a nyugalom megzavarására.
Mit keres egy meglett férfiember az állatkertben unoka nélkül? Mit keres egyáltalán egy olyan utazó az állatkertben, aki a vadak többségét már látta természetes környezetükben? (Mivel távol áll tőlem a szerénység, hozzáteszem: többször is, és egészen közelről.) Megmondom: úgy, hogy San Diegoban van, és még nem látta a világhírű San Diego Zoo-t a Balboa parkban. Az utolsó itt tett látogatásomkor kimaradt ez a látványosság, ezért sem bántam, hogy az Egyesült Államokban az első kikötési pontunk a kaliforniai San Diego városában volt. Bepótolhattam ezt a hiányosságot, és körülnézhettem a világ egyik legnagyobb ilyen intézményében, ahol közel 800 állat- és növényfaj mintegy 4000 példánya tekinthető meg, köztük veszélyeztetett egyedek is. Az egyik ilyen az óriás panda, amit csak a kínai állam engedélyével tarthatnak kiváltságos állatkertek.
Reggel hétkor futott be az óceánjárónk a kikötőbe, közvetlenül a haditengerészeti bázissal szemben. A másfél millió lakosú San Diegoban van ugyanis az amerikai hadiflotta egyik legnagyobb tengerészgyalogos-kiképző telepe. Itt állomásozik két repülőgép-hordozó, több romboló, cirkáló, illetve Los Angeles nevű tengeralattjáró. Az első ország, ahol nem lehet kiszédülni egy vonalkódos ajtókulccsal. Mi több, minden embernek el kellett hagynia a hajót útlevélellenőrzés miatt, majd az idegenrendészet emberei átkutatták a fedélzetet, nem rejtőzködik-e ott valaki a harmadik világból, aki egy jobb életet szeretne magának. A kétezerötszáz utas, és több mint ezer fős személyzet átvizsgálása nem kis logisztikai feladat. Három nappal az érkezésünk előtt már sorszámért kellett sorba állnunk, ha korán akartuk elhagyni a hajót. A különböző számú csoportokat blokkonként indították a színházteremből a fogadócsarnokba, ahol marcona hivatalnokok tettek fel teljesen értelmetlen kérdéseket. Tőlem például azt, hány napig leszünk az Államokban, miközben már több száz utastársamat átengedte, tehát jobban kellett ismernie a menetrendünket, mint nekem. Kész csoda, hogy mindössze egyórás procedúra után a „szabad világ” földjére léphettünk.
A közelben lévő pályaudvaron találtunk egy automatát, ahol megvehettük a feltöltős buszkártyánkat, és már el is indulhattunk az itinerünkben bejelölt buszmegálló felé. Kisebb problémát okozott, hogy egy építkezés miatt az a buszmegálló ideiglenesen megszűnt, de egy sarokkal lejjebb megtaláltuk a pótmegállót, és már jött is a 215-ös járat, hogy elrepítsen minket a már említett, negyven hektáros parkba.
A jegypénztár előtt kígyózott a sor, de felfedeztünk jegykiadó automatákat is, ahol kevesen várakoztak. Megváltottuk a 78 dolláros belépőjegyet, és egy percen belül bent sétálhattunk a parkban. Gyönyörűen kialakított kerteken át kanyargott az ösvény, ahol láthattunk… mit is? Őőő, szóval az első néhány elkerített részen, a szépen kiépített élőhelyeken kívül semmit. Állatoknak nyoma sincs. Sebaj, haladtunk tovább, ahogy a bejáratnál lévő térkép javasolta, amikor megpillantottunk egy embercsoportot bőszen fényképezni. Kiderült, néhány koala majszolta a nekik kirakott eukaliptusz leveleket. Cukiság kimaxolva, induljunk tovább az elefántok irányába! Páviánok és szurikáták jelentették a legnagyobb látványosságot, amikor a jumbók lakhelyéhez értünk, ahol egyetlen ormányost sem lehetett látni. Már kezdtem kiakadni, amikor a következő kanyarban mégiscsak előkerült egy példány, majd egy újabb karámban még egy. Hanem az orrszarvúnak és a vízilovaknak nem volt kedve aznap a nagy nyilvánosság elé lépni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy már megint a marketing áldozata lettem. Hangzatos píár: legnagyobb, legrégibb, leg- leg- leg. Lószart. Egy tök közönséges állatkert. Kis elfogultsággal azt is állíthatom, nem jobb, mint a Fővárosi Állatkert a Városligetben, csak többet kell benne gyalogolni, hogy egy nyamvadt állatot megfigyelhessen a látogató. Javaslatomra, változtattunk a sorrenden, mert egy völgy felett átívelő hídról látszódott, hogy kevesen állnak sorban a pandákhoz. Főszezonban úgy kell időpontot foglalni a fő látványossághoz, most elég volt egy viszonylag rövid sort végig állni, hogy lássuk a pandáikat, amelyekre annyira büszkék, hogy minden plakáton felhasználják az állatkert népszerűsítésére. Amiért látogatók tízezrei özönlenek ide a világ minden tájáról. Amiért jogos a 78 dolláros belépődíj. Igen, jól sejted kedves olvasó, a lusta dögök nem méltóztattak előjönni. Igazából nem is rájuk haragudtam, hanem az állatkert tervezőjére, aki úgy építtette meg az élőhelyüket, hogy olyan területeket hagyott a domboldalon, amelyek egyetlen pontról sem láthatóak. Oké, ha kell privátszféra a maciknak is, akkor legalább dobtak volna egy halom bambuszt olyan helyre, amit mindenki lát, de nem…
Nem tudom, milyen képet vághattam, de az egyik őr sajnálkozva mentegetőzött, hogy a hím most nem látható, de talán egy óra múlva nézzünk vissza. Bár ezt a napot erre szántam, inkább a park többi részét kerestük fel, és különben se nézzenek madárnak. Abból van itt épp elég. Többórás barangolás után úgy döntöttünk, elengedjük ezt az egészet, egy újabb álomképpel kevesebb. Visszabuszoztunk a kikötőbe, hogy kezdődő torokgyulladásomat kúrálgathassam.
Fotók később
◄Előző kikötő: Cabo San Lucas Következő kikötő: Los Angeles ►
A Kaliforniai-félsziget déli csúcsán található mexikói üdülőváros sok amerikai turista kedvence. Percenként szállnak le a repülőgépek, turisták ezreit szállítva, akik egy kis januári strandolásra vágynak. De vannak olyan megátalkodottak, akik óceánjárón tolják ide a képüket, pedig nincs is óriáshajók fogadására épített kikötője. Sebaj, beúsztunk az öbölbe és lehorganyoztunk a közepén, uralva a látképet. Ezen a napon senki nem készíthetett olyan panorámafotót a híres Los Arcos sziklákról, amibe bele ne lógott volna az úszó szállodánk. Ráadásul még a kémény is füstölgött egész nap. Tökre megértem Greta Thunberget, ha a bálnákhoz akarná láncolni magát.
Merthogy itt kényére kedvére védelmezhetné a világ legnagyobb emlőseit, igaz, Cabón senki nem akarja megszigonyozni őket, mert az egyik legfőbb bevételi forrás, a motorcsónakos bálnales. Nekünk szerencsénk volt, mert a tizedik emeleti erkélyünkről láttunk néhány behemótot fújtatni, amikor közelítettünk a parthoz.
Reggel nyolckor, óramű pontossággal eresztettük le a horgony. (Már úgy értem, hogy a tengerészek serénykedtek a több tonnás vasmacskákkal, mi pedig drukkoltunk nekik.) Ezután nekiláttak vízre bocsájtani a „tenderboatokat”. Ezek valójában a hajó 150 fő befogadására alkalmas mentőcsónakjai, amiben 120 ülőhely van, indiai fakírokra méretezve. Szigorú szervezés mellett, (amiről majd egy másik cikkben írok) elkezdődött az utasok partra szállítása. Ránk fél tízkor került csak sor, tehát ha nem egy nappal korábban érkezünk ide a tervezettnél, akkor is elbukjuk az előre befizetett kirándulást. Mindegy, vittem magammal a következő napra szóló vaucherünket, hátha megszánnak a helyiek, és becserélhetem egy aznapi kirándulásra. Csakhogy a megadott ponton, a kikötői pavilonsor végében lévő kis irodájukban nem találtunk senkit. Miért is lenne itt bárki másik nap, másik órában? A falnak támaszkodva két autentikus mexikói figura beszélgetett. Nem volt rajtuk sombrero, és fűszál sem lógott ki a szájukból, mégis a Hét mesterlövész film jutott eszembe róluk. Odaléptem az egyikhez, nem tudja-e, hol találom az Esperanza’s Tours emberét. Rámutatott a jachtkikötő túloldalán egy stégre, hogy ott próbálkozzunk, de ott sem találtunk egy árva lelket sem. Eközben tízméterenként támadt le minket egy brossúrás ember, hogy nem akarunk-e vele bálnalesre menni, esetleg horgászni visz, vagy csak egyszerű vízitaxi szolgáltatást nyújt.
Céltalanul kóvályogtunk a környéken, amikor észrevettem, hogy feltűnően sok a gyógyszertár. Túlzás nélkül állíthatom, hogy több a farmacia felirat a városban, mint souvenir. Először csak arra gondoltam, itt talán olcsóbb a Viagra, de aztán rájöttem, hogy inkább a lazább szabályozásban rejlik a megoldás. Nem kell mindenért a háziorvoshoz rohangálni, mint az USA-ban, hogy aztán felírjon néhány heti dózist, amit a patikus szemenként adagol ki narancssárga fiolába.
Elcsoszogtunk már vagy egy órát is, amikor Kata mozgolódást vett észre az Esperanza mólójánál. Emberek szálltak be egy üvegfenekű csónakba. Odaballagtunk, és bizonytalanul lobogtattam a másnapra szóló részvételi jegyünket az egyetlen embernek, aki tudott valamennyit angolul. Ő szólt a főnöknek, és láss csodát, a góré rábólintott, hogy becserélhessük a kirándulásunkat egy maira. Öt percen belül egy fedett csónakban ültünk még két párral, és elindultunk megnézni a híres sziklákat. Annyira örültem a váratlan fordulatnak, hogy még az sem zavart, hogy kapitányunkat és a gájdunkat is Viktornak hívták. Pedig már akkor sejthettem volna, hogy ebből csak lenyúlás lehet. Nomen est omen, ahogy a norvégok mondják. Történt ugyanis, hogy amikor a boltíves sziklaoromhoz értünk, felajánlotta, hogy mindegyik párról készít fotót, ha akarjuk. Már hogy a viharba ne akarnánk. Nincs is szebb fotó annál, ha egy ritka természeti képződményt kitakar a bátor turista, aki eljutott odáig. Csakhogy, amikor beültünk a csónak orrába, előkerült Viktor saját fotóaparátja, és már kattogott a kép, megörökítve a legtermészetesebben beállított portrét. Úgy voltam vele, egye fene! Örültem, hogy nem buktam el a kirándulás árát, belefér, hogy Viktorunknak adózzak néhány dollárt az extra szoltáltatásért. Csakhogy az a néhány dollár egészen pontosan negyven lett volna. Először azt hittem, rossz a kiejtése és tizennégyre gondol, de nem. Lehet, hogy ő itt a Viktor, de bemutatkoztam neki, hogy engem meg nem Palinak hívnak. Végül megegyeztünk huszonötben, de csak mert jó kedvemben talált.
A félórás hajótúra egyébként abból állt, hogy elrobogtunk a pelikán-strand mellett, ahol emberek úszkáltak a dög nagy szárnyasok között. És nem ám a mesekönyvekből ismert fehér fajta, hanem egy a ronda szürke, amivel teli van egész Latin-Amerika. A sziklákhoz érve megkezdődött a közelharc a többi csónakkal, hogy ki álljon a legjobb fotópozícióba a boltíves szakasznál. Közben a hullámverés úgy dobálta a lélekvesztőnket, hogy az életösztön jelzés erősen tompította a romantika faktoromat.
A kirándulás ezzel még nem ért véget, egy buszos túra következett. A leírások szerint többféle üzem meglátogatásával és tequila kóstolóval egészíthetjük ki a mexikói élményeinket. Ebből az lett, hogy egy mikrobusszal elszállítottak minket egy külvárosi foghíjtelken létesített turistakábító komplexumba. A cölöpfából eszkábált fásszínt tarka szalagokkal varázsolták mexikói vendéglátóhely formájúra, ahol egy alkeszarcú tag kiselőadást tartott nekünk a tequilagyártás folyamatairól, majd kóstolóra invitált bennünket. Apró, műanyag poharakba leheletnyit töltött a párlatból, majd egyre tovább érlelt agávépálinkával örvendeztetett meg bennünket. Figyelmeztetett, hogy a legerősebb már 38 fokos. – Ahonnan én jövök, ilyet iszunk a reggeli mellé – böktem felé kedélyesen. Nyugi, nem árultam el neki, hogy honnan jöttünk, talán ezért köszönt el daszvidányiával.
Néhány méterre tőle egy fiatal lány kezdett volna a híres mexikói szivar gyártásának meséjébe, de még mielőtt elértünk volna ahhoz a részhez, amikor a saját combján tekeri keményre dohányrudat, közöltük vele, hogy egyikünk sem dohányzik, ne fáradjon. Márpedig azt nem kell mondanom, hogy itt minden a vásárlásra volt kihegyezve. Még a szuvenírárus is történetet kerekített a színes szobrocskáihoz. Szerencsénkre befutott egy nagyobb csoport, az MSC túlárazott kirándulásainak egyike, és a hiénák az új prédára vetették magukat.
A túránkba belefért volna még egy üvegfúvó-üzem látogatása, de előtte ki kellett volna bírnunk egy órát valami bevásárlóhelyen, amikor megálljt parancsolt a szerveztem. Szépen elköszöntem a sofőrünktől, és hirtelen fellépő, heveny vásárlási undorra hivatkozva kimentettem magunkat.
A hajónkra való visszatérés zökkenőmentesen zajlott. Mielőtt még elindultunk volna, az erkélyünkről egy naplementés fotóval búcsúztunk Baha Californiától, hogy aztán két nap múlva az USA 1848-ban annektált, saját Kaliforniájába érkezzünk meg.
Fotók később
◄Előző kikötő: Puerto Vallarta Következő kikötő: San Diego, USA ►
Még több Mexikó itt.
A 22. napon Puerto Quetzalban kötöttünk volna ki, de Guatemalában szükségállapotot hirdettek ki börtönlázadások és erőszakhullám miatt. Ez a kis apróság elrettentette a kapitányunkat, és úgy döntött, passzoljuk a helyet. Ezzel jól megszívatott minket, mert a következő három nap elcsúszik, és nekünk volt egy más cégnél befizetett kirándulásunk Mexikóban, amit így elbuktunk. Már épp kezdtem sajnálni magunkat, amikor feltűnt, hogy a hajónk még egy órával a megadott indulási időpont után is a Costa Ricai kikötőben vesztegel. Hamarosan kiderült az oka is: két szirénázó mentő jelent meg a mólón és elszállítottak két utastársunkat, akinek innen is jobbulást kívánok. Na igen, a problémák itt kezdődnek.
Sebaj, egyedül vágtunk neki, hogy felfedezzük Puerto Vallarta bájait. Jól felkészültem otthon, kinéztem, hogy hol a buszmegálló, és hányas számú járattal jutunk be a központba, és hány megállót kell megtennünk. Rögtön jött is egy busz, szám semmi, felirat semmi. Bekiabáltam a sofőrnek – Centrum? – mire bólintott. Olvastam valahol, hogy 10 peso a menetjegy, de 1 dollárost is elfogadnak helyette, ezért felmutattam két Washington portrét, mire egy furnérlemezből tákolt ládikára mutatott, hogy oda tárazzam be. Miután begyömöszöltem a két dolcsit a lyukon, letépett két jegyet egy tömbről, mint régen a kalauzok a BKV-n (ha még emlékszik rá egyáltalán valaki), és már zötyögtünk is a központba. Hogy milyen mázlink volt a busszal, az csak később derült ki.
A GoogleMap itt csődöt mondott, már ami az útvonaltervezést illeti. A négy megálló helyett tizennégy lehetett, mert szinte minden sarkon megállt Pedró, aki végig mobilozta az egész utat. A citybe vezető főutat elegáns szállodák és butikok szegélyezték. Ez nem az a Mexikó, amire én emlékeztem. De hát Puerto Vallarta egyike a leggazdagabb városoknak a környéken. Bevallom, én még soha nem hallottam róla korábban, nálunk folyton Cancunt meg Acapulcot hájpolják, pedig manapság a legtöbb amerikai és kanadai itt vásárol ingatlant. Száz évvel ezelőtt még nem volt itt semmi, aztán autóút épült a környéken, és elkezdtek özönleni a beruházók a meseszép partra, ahol a hegyek összeérnek az óceánnal, egy kis strand szélességnyi homokcsíkot hagyva az üdülni vágyóknak.
A város ikonikus építményével kezdtük a part felfedezését. A Los Arcos egyfajta amfiteátrum, ahol ingyenes előadásokat, zenei fesztiválokat, néptáncbemutatókat rendeznek. A boltíveket 1970-ben hozták egy Guadalajara környéki haciendáról a mexikói elnök és Richard Nixon találkozója alkalmából. Tehát nem túl régi, és nem is igazán szép építmény. Ráadásul az eredeti köveket 2002-ben egy hurrikán pusztította el, ez már csak másolat. Ennek ellenére misztikus erőt tulajdonítanak neki, és nászutas párok ezrei özönlenek ide az országból, hogy szerencsét hozzon nekik.
A parti sétány következő említésre méltó építménye egy gyalogos híd, ahonnan jól fotózható a strand. A másik turistacsalogató szerkezet, egy rozsdamentes acélból készült, kanyargós móló, ami csak drónfelvételről néz ki látványosan. Letelepedtünk egy stilizált vitorla árnyékába és néztük, ahogy a turisták várakoznak a különböző hajókirándulásokra. Feltűnt, hogy sok közöttük a férfi. Nem is… csak férfiakat láttunk felszállni egy sétahajóra. Amikor megfordult a húszszemélyes csónak, akkor vettem észre a szivárványos zászlót a végében. Ezek után már nem lepődtem meg, hogy az öböl hátsó felében már csak férfi párokat látni a bárokban, vagy a tengerparton. Semmi ízléstelenkedés, de azért mégiscsak fura volt megtapasztalni, hogy ennyire homokos erre a tengerpart.
A stranddal párhuzamosan futó utcában indultunk vissza a sétautunk elejére, hogy közben tiszteletünket tegyük a Parroquia de Nuestra Señora de Guadalupe, 1930-as években épült katolikus templomban, melynek érdekessége, hogy Máriát sötétbőrű nőként ábrázolják. Szinte naponta tartanak itt esküvőket, de mi épp egy temetési szertartás közepébe csöppentünk, úgyhogy nem is alkalmatlankodtunk sokáig.
Elég is volt aznapra a kutyagolásból, ezért a buszmegálló felé vettük az irányt. Hanem az igazi kaland csak ezután kezdődött. Sorra jöttek a szakadtabbnál szakadtabb buszok, de vagy nem volt rajtuk felirat, vagy egészen más, mint amit a GoogleMap útvonaltervezője javasolt. Végül mindegyik sofőrnek felkiabáltam, hogy – Marinas? – de csak fejcsóválás volt a válasz. Egy órás várakozás után, amikor már a taxikat kezdtem figyelni, befutott egy busz, ahol a pilóta bólintott a kikötői irányt firtató kérdésemre. Mondott még valamit, amit nem értettem, de kit izgat, végre elindultunk, és még ülőhelyet is kaptunk. Aztán kiderült, hogy mit akart közölni. Az utat tüntetők zárták el, és egy ponttól nem tudott tovább haladni. Szerencsére már nem jártunk messze a kikötőtől, ezért viszonylag könnyűszerrel el tudtunk gyalogolni a hajónkig. Mondjuk, előtte még át kellett vergődnünk egy butiklabirintus-rendszeren és egy „kézműves” piacon, de az út végén vidáman állhatunk be az MSC biztonsági átvilágításához kígyózó sor végére.
Pura Vida! Köszöntött az idegenvezetőnk, amikor felszálltunk a hatalmas buszra, hogy egy újabb kiránduláson tanulmányozhassam a tömegturizmus anatómiáját. Szószerinti fordításban tiszta életet jelent, de a köszöntésen kívül használják minden másra is. Amikor azt kérdezzük mizu, majd, amikor válaszolunk erre, a pusztán udvariasságból feltett kérdésre, akkor is mondhatjuk. De van más costaricum, amivel megkülönböztetik magukat a szomszédos országok spanyol ajkú lakosaitól. Ilyen a piko (nőknél pika) szó, amit a Costa Ricai illetőségű egyén helyett használnak, hiszen az túl hosszú lenne.
A 34 ezres Puntarenas fekvése különleges: utcái és házai egy alig pár száz méter széles és 5 km hosszú, tengerbe nyúló, keskeny, homokos földnyelven sorakoznak. Erről kaphatta a nevét is: a "punta arena" homokos kiszögelést jelent.
A XIX. század végéig itt volt Costa Rica egyetlen kijárata a tengerhez, mivel a limóni vasút megépítése előtt a karibi parthoz nem lehetett kijutni a dzsungelek és mocsarak miatt. Puerto Limón fejlesztésével Puntarenas a második helyre szorult. A homokos földnyelv városában koloniális építészeti emlékeket nem találunk, de még modern magasházat sem, amelynek tetejéről végig tekinthetnénk a városon. A turistákat leginkább a közeli Tárcoles-folyó torkolatához viszik, ahol krokodilok hemzsegnek a vízben. Beneveztünk egy ilyen kirándulásra, hátha a fizetős túra érdekesebb, mint a limóni ingyenes. Lelövöm a poént, nem az.
A buszok egészen kijöttek a keskeny mólóra, alig kellett néhány lépést tennünk, és már ott ücsöröghettünk a sok néni bácsi közt, akiknek csak addig fáj minden mozdulat, amíg nem a legjobb ülőhelyre vadásznak. Olyankor megtáltosodnak, és egy rögbijátékos buzgalmával törnek előre, hogy aztán ismét belassuljanak a kiszemelt szék előtt, feltartva ezzel a többieket. A helyi vezető vicceskedik, hogy spanyolul kezdi a mondókáját, mintha rossz buszra szálltunk volna fel, de a poén később bénává válik, amikor kiderül, hogyha angolul beszél, azt sem nagyon érteni. Az úton hosszasan ecseteli milyen jó minőségű a Costa Ricai kávé, de nem képesek eleget termelni belőle, úgyhogy azt leginkább csak Európában tudunk inni, ők itt brazil és kolumbiai kávét fogyasztanak. Egy órányi zötykölődés után megérkeztünk egy mangrove erdővel szegélyezett folyópartra, ahol egy hevenyészett stéghez kikötött hatvan személyes csónakba tereltek bennünket. A tákolmány elindult, és mindjárt az első métereken meg is állt, mert egy krokodil háta domborodott a sáros folyóparton. Az előttünk ülő úr, izgatottan rántotta maga elé ágyúcső méretű fényképezőgépét, de feleslegesnek bizonyult a teleobjektív, mert a csónak közelebb oldalog a hüllőhöz, hogy mindenki ámuldozhasson a látványától. A következő métereken hamar kiderül, hogy a környék teli van kisebb, nagyobb krokodillal, nem kell senkinek aggódni, hogy fotó nélkül megy haza. Nagyjából ennyi. Mielőtt még elértük volna a tengeri kijáratot, visszafordultunk, de már csak madarakról tudott áradozni a vezetőnk, és ornitológiai kiselőadást tartott olyan szárnyasokról, amiket a Kisbalatonon is százával látni. Az utasok rezignáltságán látszott, hogy aki még életében nem látott krokodilt természetes környezetében sütkérezni a parton, ez a mutatvány annak is kevés. Ezt nevezik tipikus turistacsapdának, és én szépen besétáltam. Eszembe jutott, hogyan állok bosszút ezért. Ha egy Costa Ricai csoport érkezik hozzánk, megszervezek nekik egy szafarit a magyar tengernél. Beültetem őket néhány vízibiciklibe, majd a part mentén haladva ecsetelem nekik, hogy az ott egy hattyú, azok pedig vadkacsák. Látják azt az egzotikus hüllőt ott tekeregni a köveken? Na, az egy igazi sikló. De van ám sok hal is a tóban, csak nem látni őket. Keszeg, ponty stb. Hekk sajnos már nincs, mert azt mind kiették a nyaralók.
Az egyetlen valódi élményt az jelentette, hogy a visszaúton láttunk egy hét-nyolctagú arapapagáj-rajt felreppeni az útmenti fáról. Természetesen nem figyelmeztettek előre a szemétládák, ezért nem tudom fotóval bizonyítani.
Hogy ne unatkozzunk, jelentkeztünk egy délutáni programra is. Nem vártam tőle sokat, és jól tettem. Új busz, új idegenvezető (őt legalább lehetett érteni), és egy beigért kulturális program. A közeli Esparza városkában szálltunk ki még három nagy busznyi utas társaságában. Megnéztük a templomot, majd a főtéren kihelyezett székeknél gyülekeztünk. Hamarosan a helyi általános iskola tánckara mutatott be néhány tradicionális Costa Ricai öltözetet és… mondanám, hogy tánclépést, de a cuki gyerekek kényszeredett mosolyán látszott, hogy csak a potyaötös miatt jelentkeztek a feladatra, nehogy meghúzzák őket spanyolból. Ráadásul, mi már a sokadik csoport lehettünk, teli volt velünk a pörgekalapjuk.
A program azzal zárult, hogy most is elmentünk a krokodilos folyóhoz, mert egy mega szuvenírshopban kellett megkóstolnunk a kávéjukat és a helyben készült csokoládéjukat.
Már besötétedett, amikor visszaindultunk a hajóhoz. Kihasználtam, hogy minden szavát értem az idegenvezető hölgynek, és jegyzeteltem néhány érdekességet, amit most megosztanék közszolgálatilag.
Ha már a sötétedésnél tartottam, ide illik, hogy ebben az országban nincsenek évszakok. Az időjárás mindig hasonló, az egyenlítő közelsége miatt még a napok is egyforma hosszúak. Leginkább csak azzal tagolják fel az évet, hogy mikorra esik a kávészüret. A kávé amúgy a legnagyobb biznisz az országban. A banán csak a harmadik, megelőzi őt a mikrocsip-gyártás. Ugyanis az Intel cég – kihasználva a különleges adókedvezményeket – ide helyezte át a termelését, (Trumpli bácsi nagy bánatára). Ez után jön a turizmus, majd az autókereskedelem. Itt meg kell, hogy jegyezzem, a saját autóparkjuk nem túl fiatal. A kamionok pedig kifejezetten muzeális darabok. Mintha az összes régi, csőrös Mack és hasonló amerikai nyergesvontató itt végezné be a pályafutását. Pedig a gazdaság szekere jól megy, a minimálbér jelenleg 700 $, tehát több mint nálunk. Az oktatás ingyenes, még a négy állami egyetemen is, de az egészségügyi ellátásokért fizetni kell. Csakhogy a kötelező egészségbiztosítás mindössze 60 $, tehát még a 9%-ot sem éri el. Magas színvonalú az orvosképzés, ennek köszönhetően a legfőbb bevételi források közé tartozik még az egészségturizmus. Ha egy észak-amerikai nő nagyobb dudákra, vagy kacsacsőrre vágyik, itt fele annyiért átszabják, mint az USA-ban vagy Kanadában. Ezen kívül még áramot is exportálnak. A rengeteg vízierőmű áramtermelésének csak a felét használják fel, a többit eladják.
Bár gazdagságnak még a nyoma sem látszik a Gazdag Parton (Costa Rica), az emberek jól érzik magukat itt. A Happy Planet Index szerint 2019-ben a világ legboldogabb országa volt. Ehhez talán köze lehet annak, hogy itt sosem basáskodott diktátor, a demokrácia a függetlenné válás óta jól működik. Négyévente tartanak elnökválasztást, a következőt éppen egy hét múlva. Mindkét idegenvezetőnk szóba hozta ezt, és látszott rajtuk, hogy ők változást szeretnének, és az ellenzék női jelöltjét látnák szívesebben az elnöki székben. Ő lenne az ország történetében a második női elnök, de ehhez a második fordulóban a szavazatok minimum 45 százalékát meg kell, hogy szerezze.
Érdekesség még, hogy Costa Ricában nincs katonaság. Nemcsak sorkatonaság, hanem semmilyen. Ráadásul jó pár éve a vadászatot is betiltották, ezért hivatalosan csak a rendőrnek lehet fegyvere. Lehet, hogy ezért, de itt a legjobb a közbiztonság a régióban.
Megmosolyogtató volt az összehasonlítást, de tetszett, amikor Luciela azt mondta, hogy Costa Rica pont akkora, mint Svájc, és annyian is lakják. Ráadásul itt is keverednek a nemzetiségek, mint az alpesi országban, egyedül a hó hiányzik.
◄Előző kikötő: Panama-csatorna Következő kikötő: Puerto Vallarta ►
Anélkül, hogy doktori értekezésbe kezdenék a Panama-csatornáról, egy kicsit több tudományt fogok írni, mert érdekesnek tartom.
1914. augusztus 15-én adták át a forgalomnak a Föld egyik legjelentősebb mesterséges vízi útvonalát, a Csendes-óceánt a Karib-tengerrel összekötő, 77 kilométeres Panama-csatornát, megspórolva a hajóknak több mint tízezer kilométeres kerülőt a Magellán-szoros felé.
A földszoros átvágásának gondolata nem sokkal azután született meg, hogy Vasco Nunez de Balboa spanyol felfedező először jutott el (a panamai őserdőn keresztül) a Csendes-óceán partvidékére. Bár a hajós még úgy oldotta meg a két óceán közti földszoros okozta problémát, hogy szétszerelte, majd újból összerakta hajóját, nyilvánvaló volt, hogy a későbbiekben ez a módszer nem fenntartható. A Panama-csatorna ötlete először a XVI. században fogalmazódott meg, de csak 1876-ban kezdték komolyan fontolgatni az építkezést, amikor megalapították az Óceánközi Csatornatársaságot, melynek vezetője az a Lesseps nevű tag lett, aki a Szuezi-csatorna építését is irányította. A vízi útvonalat a két tenger közti legrövidebb szakaszon, a tengerszint magasságában képzelte el, úgy, hogy az útvonal lehető legnagyobb része az édesvizű Gatún-tavon haladjon keresztül. 1881-ben kezdődött el az építés amikor rádöbbentek, hogy ehhez bizony hatalmas mennyiségű sziklát kell kifejteni, miközben a csatorna száz méternél is magasabb hegyeket szel ketté. A nem várt nehézségek mellett a dzsungelben tenyésző malária és a sárgaláz is sújtotta az építtetőket, a betegségek több mint húszezer munkás életét követelték. Ezek a körülmények együttesen odáig vezettek, hogy Lessepsék vállalkozása messze túllépte a tervezett költségeket, így a társaság 1889-re csődöt jelentett. A Panama-csatorna építése egyébként hemzsegett a pénzügyi visszaélésektől és a korrupciótól, a „panamázás” jól ismert fogalma éppen a francia társaság csődje után terjedt el a világsajtóban. Végül a koncesszióra az amerikaiak tették rá a kezüket. Akkoriban Panama a független Kolumbiai Köztársaság része volt, akik hallani sem akartak róla, hogy a gringóké legyen a csatorna, ezért az USA pénzzel támogatta a panamai szakadárokat, és a függetlenségért cserébe száz évre megkaphatta a csatornaforgalomból származó nyereséget. 1908 után kezdődtek a munkálatok és 1914-re készült el a 77 kilométeres vízi útvonal és a zsilipes átemelő rendszerrel. Ekkor már „csak” 5000 ember halálát követelte a trópusi munka. Az átadás után sokáig – egy 1904-es szerződés értelmében – az amerikaiak bérelhették a területet, mígnem 1977-ben egy panamai diktátor elérte az eredeti szerződés módosítását, és 1999-ben a közép-amerikai ország megszerezte a csatorna feletti uralmat, amely máig a kis Panama egyik fő bevételi forrása. (2025-ben 15 ezer hajó és 350 millió tonna rakomány haladt át.)
2014-ben volt alkalmam egy látogatóközpont tetejéről megtekinteni egy zsilipelési folyamatot. Akkor nem gondoltam volna, hogy én egyszer még áthaladok majd a csatornán is, ezért most különös izgalommal vártam a pillanatot. Hajónk reggel hatra érkezett a keleti bejárathoz. A felkelő nap sugarai közel száz várakozó teherhajóra vetették fényüket, amikor – őket beelőzve – méltóságteljesen elcsorogtunk Colón városának kikötője mellett, majd a csatornabejárat előtt átívelő, új autópályahíd alatt. Ekkor már négy révkalauz vett körül bennünket toszogató hajóikkal. A tölcsértorkolat egy keskeny sávra zsugorodott, és ők segítettek irányban tartani a hajóóriást, nehogy a partnak ütközzön. Az eredeti csatornában haladtunk (merthogy időközben épült egy új szárny is), de nem volt izgalmas, mert mindkét oldalon maradt még legalább öt-öt méter távolság. Közben láttuk, ahogy egy norvég hajó a 2016-ban átadott zsiliprendszer felé halad velünk párhuzamosan. Megérkeztünk az első blokkhoz, ami 26 méter szintet emel a csatornán, három lépcsőben. Minden automatizált, embert alig lehet látni a parton, csak, amikor bezáródott az összes zsilipajtó, akkor jelent meg néhány fickó, akik segítettek rögzíteni a méretes hajóköteleket.
Óhatatlanul a francia csatornahajókázásunk jutott eszembe, ahol nekünk kellett kiugranunk a partra, hogy a bérelt lakóhajónkat kikössük valamihez, sőt, még néhány helyen a zsilipet is magunk kezeltük. Na, ez pont ugyanilyen volt, csak a méretek mások, és mialatt megtelt vízzel a hatalmas medence, én a reggeli kávémat kortyolgattam, a 13. emeleti erkélyről figyelve az eseményeket.
Ezután egy sétahajókázásnak beillő szakaszt tettünk meg a mesterségesen felduzzasztott, Gatún-tavon vadregényes, trópusi növényekkel borított szigetek között. Már jócskán túl jártunk az ebédidőn, amikor elértük azt a hegyet, amibe a múlt század eleji munkások hasítottak egy meredek völgyet, elhárítva a legnagyobb akadályt a hajók elől. A lefelé vezető vízlépcsőn, a 2016-ban átadott Cocoli Locks felé terelték a hajónkat, így nem tudom megmondani, hogy a régi úton még mindig két oldalról, mozdonyokkal húzzák-e a hajókat, hogy megfelelő távolságra legyenek a zsilipárok szélétől. Az biztos, hogy minket négy, újabb révkalauz-hajó támogatott vastag köteleket kötve az óceánjáróra. Nemcsak ők segítették az átkelést, hanem helyi szakemberek, akik még a zsilipelés előtt felszálltak a hajóra, és onnan dirigálták a műveleteket. Amikor mellénk állt a vezércsónak, tizenhat embert láttunk átszállni a mi hajónkról. Ezt egy kicsit túlzásnak tartom, de hát ők tudják…
A földrészen átívelő, tízórás mutatvány utolsó elemeként a régi híd alatt úsztunk el, és figyelhettük, ahogy Panama város távoli felhőkarcolói elhalványodnak a naplementében.
◄Előző kikötő: Limon Következő kikötő: Puntarenas►
Costa Rica kellemes benyomást tett rám, amikor itt jártam 2014-ben. Akkor a nyugati partvidéket és az ország közepét jártam be, kíváncsian vártam, hogy néz ki a Karib-tengeri rész. Vagy legalábbis a legnagyobb itteni kikötőváros, Limón, ami az ország külkereskedélmének 80-90 százalékát bonyolítja. Lesújtó a véleményem. Ahhoz képest, mennyit hallani az ország viszonylagos fejlettségéről a régióban, ez a 72 ezres város kifejezetten szakadt. A sétahajók, szerencsére másik kikötőben horgonyoznak, mint ahol a kávét és banánokat pakolják óriási konténerszállítókba, így kívül esik a drogcsempészek útvonalán is, ennek ellenére a hely egyáltalán nem mondható biztonságosnak, pedig erős a rendőri jelenlét az utcákon. A kikötőt csak a szuvenírárusok csarnokán keresztül lehet elhagyni, mentségükre legyen mondva, ingyen wifit is találtunk. Az utcára egy forgó vasrudas ajtón át jutunk, ahol csak a hajókártyánkra kíváncsi a rend éber őre. Rögtön szemben megtaláltuk a Parque Balvanero Vargas-t, ami a leírásokkal ellentétben nem annyira dekoratív, de az igaz, hogy élnek lajhárok a magas pálmafák között. Rosszarcú suhancok tapadnak a külföldire, hogy odavezessék az állatokhoz a bamba európait, nyilván baksis reményében, de addigra már kiszúrtuk, hol fényképeznek nagy csomóban az emberek. Kolumbusz Kristóf mellszobra arra a pontra néz, ahol negyedik, utolsó útján kikötött a felfedező. A parkból kiindulva egy széles promenád hasítja ketté a belvárost. Az üzletek nagy része zárva, de amelyik nyitva van, abban sincs kedvünk benézni. Unatkozó fiatalok bámultak minket nem túl bizalomgerjesztő ábrázattal, ezért volt, hogy inkább átsétáltunk a túloldalra. Egy utcával feljebb találtunk egy hipermarketet, ahová beugrottunk beszerezni néhány nélkülözhetetlen dolgot, úgymint: retek, paprika és bazsalikom levél. Ilyenek nincsenek a hajón, és már nagyon untuk a reggeli kínálatot. Mivel paradicsom szinte mindig van, Kata kitalálta, hogy bruscettát szecskázik belőle egy kis olívaolajjal és otthonról hozott balzsamecettel. Az árakat vizsgálva megállapítottam, hogy bizony nem olcsók, viszont tök drága itt minden. Majdnem a másfélszerese az otthoninak, amit nem értek. Ennyire szar lenne a forint, hogy már a Colonhoz képest is leértékelik? A kártyánk viszont remekül működött eddig (kop-kop), így a Revolutnak köszönhetően legalább a bankokat nem hizlaltuk átváltáskor.
Igazából egy látnivalót írtam fel magamnak, a Sagrado Corazón de Jesús-hoz címzett katedrálist. Ez egy földrengésben megrongálódott, százéves templom helyére emelt betonszörny 2010-ből, udvarán egy Pizza Hut árusítóbódéval. A neves mexikói építész munkája tervasztalon lehet, hogy jól nézett ki, de az eltelt évtized bebizonyította, nyers betont nem hagyunk meg homlokzatnak a tengerparton, mert óhatatlanul penész és algafoltok jelennek meg rajta igen hamar. Belépve, egy fokkal jobb a helyzet, már annak, aki nem idegenkedik az újra gondolt építészeti megoldásoktól, egy szakrális épület kapcsán. Antik ólomüveg ablakok, ötvözve a beton puritánságával. A betlehemi jelenet úgy próbálták feldobni itt a trópusokon, hogy hulló hópelyheket vetítettek a falra, mit sem törődve azzal, hogy a Szentföldön elég ritkán lehet látni havat.
Limón vonzerejét nem is a városi látnivalók adják. Itt a fő attrakció a Tortuguero Nemzeti Park. Egy buszos tömegkiránduláson vettünk részt, hogy láthassuk Tortuguero gazdag állatvilágát. 57 féle kétéltű, 111 hüllő, 60 emlős és több mint 300 madárfaj él itt az év nagy részében. Mivel ez egy ingyenes kirándulás volt, a hajó utasainak nagy része természetesen részt kívánt venni rajta. Még szerencse, hogy a kikötőben nem állt másik óceánjáró, így is csak 44 nagy buszra fért fel az emberáradat. A húszperces utazás alatt egy helyi idegenvezető srác elmesélte nekünk, hogy innen (mármint Limónból) indult világhódító útjára a Chiquita banana, és hogy a Costa Ricai kávé bár a világ legfinomabbja, ne nagyon keressük itt, mert az első osztályú termés mind exportra megy.
A nemzeti parkot számtalan folyó szabdalja, a helyiek a Tortuguero-csatornán alakítottak ki egy bázist, ahol egyszerre tudnak nagy tömegeket vízibuszokba tömködni, hogy aztán onnan kiindulva megmutassanak néhányat, az ott garázdálkodó élőlények közül. Szervezetten zajlik az egész, látszik, hogy nem először csinálják. Ajándék ásványvíz és banán várja a látogatót, majd táblákkal hadonászó emberkék mutatják, hányas számú csónakban van a helyünk. A hatvan fős buszból mindenki befért. A zavaros vízben egy bébi kajmán feje bukkan fel. A kapitány fékez, a rossz oldalon ülő emberek a másik oldalra nyomulnak egy jó fotó reményében, minek következtében a hajó megbillent a környék krokodiljainak nem kis örömére. Rendre utasítás következett, ezután a vízibusz minden egyes állatnál 180 fokos fordulattal biztosította az esélyegyenlőséget a fotózáshoz. Csakhogy ezek a dögök nem jó fotómodellnek bizonyultak. Nem átallottak elbújni fák lombja közt, a sűrű aljnövényzetben, vagy éppen a zavaros víz alatt. El capitano már éghetett, hogy csak néhány madarat és egy iguánát tudott felmutatni, ezért egy ponton kikötött a sáros partra, kimászott, majd kisvártatva egy nyílméreg-békával tért vissza. Idegenvezetőnk megnyugtatott, hogy ez nem a halálos fajta, és különben is, ilyen kicsi korukban még csak allergiás reakciókat tud kiváltani az érintésük. A páni félelem csak akkor kezdett alábbhagyni az utasokban, amikor meglátták, hogy a pár milliméteres breki nincs ugrálós kedvében. Már úgy tűnt, nem fogjuk látni a park ikonikus állatát, amikor a főnök felkiáltott, és vadul a part felé kormányozott. És valóban, a fák lombjai között ott mászkált egy lajhár. Legalábbis ezt mondták a szakértők, mert én csak egy lassan mozgó szőrcsomót láttam eltűnni az óriási levelek árnyékában. A hírre az összes csatornán bolyongó csónak odatódult, akiknek persze helyet kellett adnunk, szóval nem volt második esély a lajhárfotózásra. Ezután már csak szuvenírbolt maradt hátra, és egy kávékostoló, termoszból fakadó, langyos, híg kávéval.
Amit el tudok mondani erről a programról, hogy jól szervezett, egyszer sem kellett várakoznunk sokáig, de ezzel fel is soroltam minden erényét.
Néhány nap múlva kikötünk a Csendes-óceán partján található Puntarenas-ban is, erről majd egy külön cikkben számolok be.
◄Előző kikötő: Kartagena Következő kikötő: Panama-csatorna►
