2026. szeptember 11., péntek

Borfürdő

Vándor Tamás: A Camino titkai című regényben olvastam az ötletet, amiből ezt a Magyarországot körbeölelő, tematikus túrát terveztem. Az író megfigyelte, hogy mindegyik híres gyógyfürdőnk közelében húzódik egy nem kevésbé híres borvidék is. Legalábbis idehaza valamennyire ismertek ezek a gyógyhatással bíró termálvizek és napsütötte szőlősdombok. Ha már a beutaztató turistairodák nem haraptak rá a remek ötletre, gondoltam, hogy mi bejárhatnánk az útvonalat a saját örömünkre. Az pedig nyilvánvaló, ha utazunk, akkor arról írok is a mérsékelt számú olvasótáborom épülésére.


A bő 1400 kilométeres kanyart kilenc nap alatt jártuk be úgy, hogy minden nap elmerültünk a melegvíz gyógyító élvezetében, és a borkóstolás embert próbáló kihívásaiban. Erről következik most egy rövid összefoglaló.

1. nap: Sárvár - Somlóhegy

Mindössze két óra autózás után értük el Sárvárt, Vas megye második legnagyobb települését. Megálltunk a Nádasdy-várnál és sétálgattunk egy kicsit a belvárosban, mielőtt megérkeztünk volna a gyógyfürdőhöz. Remek időnk volt, még tombolt a nyárutó, de már izzasztott a hőség.
Jézusom, milyen unalmasan kezdődik ez a bejegyzés. Most jövök rá, hogy a fájós hátam áztatásából és helyi borok kóstolgatásából nem is lehet érdekes olvasmányt kreálni, de azért majd igyekszem feldobni valamivel.

Első állomásunk a Sárvári Gyógy-, és Wellnessfürdő utószezoni hangulatot árasztott. A bejárathoz legközelebbi parkolóhelyen sikerült letámasztanom az autót. A recepción készséggel útba igazítottak, mit merre találunk. A koedukált öltőző a manapság divatos megoldást követi. A jegypénztárnál kapott mágneskódos karperecünket (gumi óra) egy kijelzőhöz kellett érinteni, ami megmutatta, melyik szekrénybe pakolhatjuk be a cuccainkat. Hiába festették különböző színűre a labirintust alkotó blokkokat, nem egyszerű a számunkhoz megtalálni a saját fakkunkat. A nyomi kis szekrénykébe egy nem túl nagy sporttáska már nem fér bele, nem is beszélve egy télikabátról, de így van ez a legtöbb fürdőben. Viszont a szekrénysorok között itt alig van pad, ahol legalább a zoknimat lehúzhatnám, ezért teljes öltözés-ceremóniával be kell vonulni egy kabinba. Mondjuk sokkal intimebb, mint otthon, a Kondorosi úti uszodában, ahol bőven van pad a férfi öltőzőben, csakhát a legkülönbözőbb korosztály rohangál himbilimbiben, egymást kerülgetve.

A remek időben a kültéri gyógymedencét választottuk, de még ezerrel üzemelt az élményfürdő is, ahol gyerekek spriccelték egymást önfeledten. Akár csúszdázhattunk volna is, ha úgy tartja úri kedvünk, de ez egy gyógyfürdő-túra, hogy nézne má' ki, ha a nyugdíjas medence és a kamikáze között ingáznánk? Így viszont hamar meguntam a banánt, és éreztem magamon, hogy már csak azért vagyok itt, mert a 6.600,- forintos napijegyből minél többet szeretnék visszakapni melegvíz formájában. A szauna ebbe az árba nem fér bele, azért külön 3.200,- forintot kellett volna kicsengetnem. Nem véletlen, hogy a fürdőben alig hallani magyar hangot. A vendégek döntő többsége németül vagy valamelyik szláv nyelven beszél. A szaunázáson megspórolt pénz háromszorosát költöttem ugyan egy negyvenperces masszázsra, de azt legalább egy profi masszőr intézte, mégha nem is lettem tőle fittebb. Összességében jó benyomást keltett bennünk a sárvári gyógyfürdő, de nem lesz a törzshelyünk.

Délutáni programnak Somló várának megmászását terveztük. A szőlőstelkek között felhajtottam autóval ameddig csak tudtam, de az utolsó egy kilométert már gyalogszerrel tettük meg. Jó meredek kaptatón lehetett megközelíteni a hegynyerget, de a vadregényes környezet kárpótolt a lihegésért. A vár már évszázadok óta romos, de egy részét igyekeztek helyreállítani. Ide viszont nem sikerült bejutnunk, mert egy vasrács állta utunkat. A csonka tornyok között épp a tájat fotóztuk, amikor minden előjel nélkül viharos szél támadt, az aszálytól szikkadt szántókról porfelhőt fújva a szemünkbe. El is indultunk visszafelé, mielőtt még megérkezne az eső. Még félúton sem jártunk, amikor nyakunkba szakadt az ég. Mire elértük a parkolót, az alsónemünkből is csavarni lehetett a vizet. Aztán ahogy jött a zápor, el is tűnt, mintha ott sem lett volna. Csak a csöpögő ingünk, és a csomagtartónk mélyéből szárazon elővigyorgó esernyőnk emlékeztetett az incidensre.

Szálláshelyünket a Kolonics pincészet vendégházába foglaltuk. Az udvaron maga Kolonics Károly fogadott, aki hét hektáron termeli meg a saját boraihoz szükséges szőlőt. Épp a szüret közepén kellett a kedves vendégek különleges igényeivel foglalkoznia. Márpedig nekem volt egy: feltétlenül Juhfark bort szerettem volna kóstolni, ami a Somló-hegy specialitása. Kiderült, ennél mi sem egyszerűbb, mert teli volt a hűtője efféle nedűvel. A saját fejlesztésű habzóborát ajánlotta, aminek a szellemes Juhsecco nevet adta. Jóféle ital, csak nagyon párolgós. Másképp hogyan lehetséges, hogy fél órán belül a teljes üveg tartalma elfogyott?

2 nap: Héviz - Badacsony

A Dunántúlon ma beköszöntött az ősz. Somló-hegyen három hónap után végre megeredt az eső. Nem olyan, mint a tegnapi zápor, tartós szitálás (a szüretelők nagy örömére). Ami engem jobban aggaszt, hogy a hőmérséklet is lezuhant reggelre13 fokig, és az előrejelzések sem kecsegtettek 18 foknál többel. Márpedig a ma délelőtti program a Hévízi-tó áldásos hatásának megismerése lett volna. Miután nem vagyok rozmár (mégha egyesek szerint nem kellene sok hozzá), úgy döntöttünk, hogy az amúgyis felújítás alatt álló Tófürdőt meghagyjuk azoknak, akik még nem áztak benne, mi inkább felfedezzük a helyiek által "Téli fürdőnek" becézett, medencés részt. A város szépen renovált sétálóutcájának végében találtuk meg az épületet, melynek homlokzatán ott virított a kórház felirat. Kata, mint keszthelyi lány megnyugtatott, hogy jó helyen járunk annak dacára, hogy amikor beléptünk az aulába, klasszikus SZTK-látvány fogadott betegirányítóval és üléssorokon várakozó betegekkel. Sehol egy jegypénztár, vagy valami, útbaigazító tábla. Végül leszólítottunk egy fehér köpenyest, aki megmutatta merre kell mennünk. Az emeleti részen, egyből az öltöző bejáratánál ült a pénztáros néni egy plexi kabinban. A szekrényrendszer ugyanaz, mint Sárváron, és itt még padból is találtunk eleget. A fürdőben eltévedni nem lehet, mert két teremből áll az egész. Kicsit nyomasztóak a helyiségek, pedig nagy gond nincs velük, talán csak a zuhanyfülkék szorulnának némi korszerűsítésre. Négy különböző hőmérsékletű medencében lazultak a nénik, bácsik, itt már több magyar szót hallani. A falakon óriási térplasztika és a mennyezet hatalmas gúlája próbálja elhitetni velem, hogy nem egy átlagos fürdőbe tévedtem be. Ennél többet nem is tudnék írni a helyről, nem olyan vészes, mint Karlovy Varyban a közfürdő, mert az a Csehszlovák szocialista egészségügy itt maradt múmiája.

Továbbra is bánatos időben haladtunk tovább a megtervezett utunkon. Először még felmentünk az egregyi szőlőskertekhez, megnézni az árpádkori kápolnát, hogy ott áll-e még, aztán Keszthelyen átrobogva megálltunk a balatongyöröki Szépkilátónál, mert az tényleg szép, még ramaty időben is. Sötétedés előtt értünk Badacsonytomajba.
Éliás úr fogadott a három hektáros szőlőskerten álló, szépen felújított vendégházában. Büszkén mutatta a családi válalkozás borainak nemzetközi díjait. Mindjárt meg is kínált egy különlegesen jól sikerült Kéknyelűvel, amit nagy duzzogva elfogadtunk, de aztán egy másik üveg bort kértem tőle. Már korábban elhatároztam, hogy én Szürkebarátot fogok inni. Gyerekkoromban ugyanis a Badacsony neve szinte összeforrott ezzel a borfajtával, de akkor még nem kóstolhattam meg. Azt hiszem, jól választottam. Misem bizonyítja ezt jobban, minthogy hétezerbe kerül üvegje, de egy óra múlva már üresen meredezett a palack az asztal közepén. Éliásnével és fiával, Tóbiással (nem így hívják a srácot, csak nem bírtam kihagyni) másnap találkoztunk. Megtudtam tőlük, hogy ezt a "kis" szőlőt ők hárman tartják karban és szüretelik, a borgyártást nagyüzemi módon végzik valahol máshol.

3. nap: Zalakaros - Mecsek

Hamar lezúztunk Zalakarosra, nyitás után nem sokkal már húztam is a sorszámot a fürdőorvoshoz, aki egy sokat látott reumatológus néni. Gondoltam elpanaszolom neki a bajaimat. Egykedvűen hallgatta, ahogy a hetek óta fájós könyökömről beszélek, vagy hogy amikor felállok a fotelből, úgy teszem meg az első néhány métert, mint egy szarógalamb. Gondoltam, javasol egy-két kenőcsőt, felír valamilyen kúrát, és megfiatalodva távozom Zalakarosról, hamár az előző két fürdőhely nem ért semmit. Pont annyira érdekelte a nyavajám, mint a kilencven éves Rozi nénié, akinek fáj a térgye kalácsa, amikor jön a front. Unottan felsorolta, mi mindennel próbálkozhatok, ha van elég pénzem, és ha hiszek a hidrogén-karbonátos, jódos, brómos és kénes víz csodatévő hatásában. Mindegy, ha már itt vagyok, leszurkoltam a 9.700,- forintos (!) belépőjegyet. Igaz, ezért a pénzért mindent használhatok egy álló napon át, még a játszóteret és az elefántos vizicsúszdát is. Szaunából van kettő, de ahol lepedőt adnak, és illó olajokkal öntözik a forró köveket, azért külön kell pengetnem. A másik szaunába viszont egyszer beültünk, szóval tökre megérte. Kipróbáltuk az összes medencét, még azt is, ahol Máray idézet figyelmeztet a falon, hogy mennyire becsüljem meg magam, hogy itt lehetek, de ez sem tudta visszahozni a hangulatomat. Könnyen lehet, hogy ide többé már nem fogok visszatérni, legyen az osztrákoké, csehszlovákoké és a szerbhorvátoké, ez a zalai pancsolda, ha már amúgy is ők nyomulnak legtöbben itt.

A Zalai borvidék létező fogalom, de nem is annyira híres, meg hát nem találtam olyan borászatot, ahol megalhattunk volna, ezért be kellett érnünk egy kóstolóval a nagykanizsai Szőlőskert étteremben, ahol a sommelier (aki pincérnek álcázta magát) a Zalai Királylányt javasolta, mint helyi különlegesség.
Ugrottunk egy nagyot, és meg sem álltunk a Pécsi borvidékig, ami a Pannon borrégió legnyugatibb részén terül el. Egészen pontosan Mozsgán kötöttünk ki az Ebner Pincészetnél. A panorámás rendezvényterem és panzió rendkívül jól mutatott a prospektuson, de pechünkre egy esküvőre készültek, és minket átirányítottak egy külön vendégházba, ahol meglehetősen puritán berendezés és egy bezárhatatlan bejárati ajtó fogadott. Viszont a boruk egész jó volt és csak 2.500,-at kértek egy palackért. A készséges intéző/recepciós srác elmesélte, hogy Ebner úr olasz, és fő profiljuk a borászati gépek forgalmazása, de azért elég nagy mennyiségben állítanak elő vörös bort sőt, még almafa ültetvényük is van.

4. nap: Harkány - Villány

Zrínyi napok Szigetváron, Sváb fesztivál Villányban, közte persze egy kis áztatás Harkányban.

5. nap: Kiskunmajsa - Alföld

Ne nézzük le az alföldi borokat és gyógyfürdőket, csak ha megérdemlik.

6. nap: Hajdúszoboszló - Szatmár

Szoboszló kihagyhatatlan fürdőhely, kár, hogy a szatmári borvidék nagy része a román határon túlra esik. Már csak ezért is vesszen Trianon.

7. nap: Tiszaújváros - Tokaj

A világhírnevet méltatlanul nélkülöző Leninvárosi gyógyvíz helyett a Hajdúság és Nyírség fővárosában teszünk egy villámlátogatást.

8. nap: Egerszalók - Eger

Nekünk alap. Gergelynek nem biztos, mert ő Bor-nem-issza.

9. nap: Budapest, Lukács - Budafok pinceváros 

Leéltem egy életet a fővárosban, de még sosem láttam a Lukács fürdőt belülről. Ezen most változtatotok.

Még több fotó

2026. május 23., szombat

Úti cél a Föld nevű bolygó


 Leléptünk. Részletekért görgess lejjebb, és időnként látogass vissza ide: fikatours.hu!


  0. nap: Barcelona
  1. nap: Behajózás (Minden, amit az óceánjárókról tudni akartál.)
  4. nap: Madeira
10. nap: Barbados
11. nap: Grenada
13. nap: Curaçao, Holland Antillák
15. nap: Kolumbia, Cartagena
25. nap. Cabo San Lucas 
27. nap: San Diego, USA 
30. nap: Los Angeles 
34. nap: Csendes-óceán (Avagy még több infó a hajóról.)
36. nap: Hawaii
42. nap: Amerikai Szamoa 
44. nap: Szamoa (Valójában csak a 43. nap, részletek a cikkben.)
46. nap: Fidzsi 
52. nap: Wellington 
61. nap: Townsville
68. nap: Manila, Fülöp-szigetek 
71. nap: Taivan 
72. nap: Ishigaki, Japán 
73. nap: Naha
76.nap: Tokió 
79. nap: Nagaszaki
80. nap: Busan, Dél-Korea 
82. nap: Sanghaj 
85. nap: Hong Kong
87. nap: Da Nang, Vietnam
90. nap: Szingapúr
91. nap: Kuala Lumpur
92. nap: Penang
102.nap: Mauritius 
104.nap: Réunion
110.nap: Cape Town, Dél-Afrika
114.nap: Walvis Bay, Namíbia
122.nap: Mindelo, Zöldfoki-szigetek
128.nap: Civitavecchia, Olaszország
130.nap: Genova
131.nap: Marseille

Barcelona - Budapest

Eljött a búcsúzás pillanata. Az utolsó két napban lecserélődött az utasközönség nagy része. Új arcok a várakozással teli, tíznapos utazásuk előtt és párszáz, élményekkel jóllakott vendég, aki alig várja, hogy hazatérhessen. Még a tévécsatornákat is kicserélték a kabinokban. Testre szabták az új összetételű közönségnek: zömében olasz adások váltották le a CNN és BBC műsorokat. Amolyan megtűrt kuncsaftnak éreztem magam, aki rontja itt a levegőt, miközben én a felsőbbrendűek közönyével pásztáztam a hajóval ismerkedő, csillogó szemű „first day touristokat”. Magam sem gondoltam volna, hogy furcsa lesz elhagyni a négy és fél hónapig otthont nyújtó tengerjárót. Bármennyit is zsörtölődtem az elmúlt hetekben, majdnem elérzékenyültem, amikor a kijáratnál az élelmiszerellátásért felelős szuperfőnök, és a kapitányaspiráns elsőtiszt állt, hogy kezet fogjon velünk.
Minden hercehurca nélkül kijutottunk az MSC utasterminálba, ami mondanom sem kell, a legmesszebb helyezkedett el a kikötő bejáratától. Megtaláltuk a bőröndünket és azt a pultot is, ahol feladhattuk őket, hogy kiszállítsák a repülőtérre. A Bags & Go egy barcelonai cég szolgáltatása, aki reggel összeszedi a koffereket az utasoktól, és kiviszi a reptérre, hogy ne nekünk kelljen cígölni egész nap. Miután a gépünk csak este indult, egy kis hátizsákkal utazhattuk körbe a város azon pontjait, ahol még nem jártunk.

A „free shuttle bus” 3 euróért bevitt minket a World Trade Centerhez, ahol váltottunk egy jegyet a hop on hop off buszra. Felszálltunk az első, kilenc órai járatra, és elhelyezkedtünk a nyitott, emeleti részen, bár még csak tizenhat fok körül járhatott a hőmérséklet. A felkelő nap bíztatóan melengette a hátunkat, de sajnos az időjárásjelentésnek lett igaza és dél körül esni kezdett az eső. Meghúztuk magunkat az alsó szint utolsó ülésén, ahonnan szinte semmit nem lehetett látni, viszont levegőt sem kaptunk. Kiszállásról szó sem lehetett, úgy szakadt le az ég, ami aztán átváltott csendes szemerkélésbe. Átszálltunk a kék vonalra, (merthogy két útvonalon is becserkészhetjük a várost), és tettünk egy teljes kört, de csak a buszból szemlélődtünk az audioguide-ot hallgatva. A délután maradék részét egy Taco Bell-ben húztuk ki, a reptéri autóbuszmegállóval szemben. Mondanom sem kell, hogy amikor kiértünk a repülőtérre elállt az eső, és még a nap is kisütött.
Ilyenkor már nem idegeskedik az ember a természet sajátos humorán, csak érjünk haza! Éjfél körül landolt a gépünk Ferihegy 2B terminálon. Amíg az indulási oldal járdáján a fiamra vártunk, hogy hazafuvarozzon minket, váratlan érzés fogott el. Olyan, mintha csak tegnap szálltunk volna ki az autójából pedig az még január elején volt. Ahogy körülnéztem, mintha semmi nem változott volna, amióta elmentünk, pedig dehogynem!

Fotók később

◄Előző: Marseille

2026. május 17., vasárnap

Marseille

A marseille-i kikötő Európa harmadik legnagyobb hajóállomása, ráadásul a legutolsó móló legvégébe álltunk be, a városközpontban lévő régi kikötőtől nyolc kilométerre. Nem volt kérdés, hogy ezt nem vállaljuk be gyalog, de az MSC ajánlata sem tűnt igazán vonzónak. Már eddig is pitiáner üzletpolitikának tartottam, hogy az olyan kikötőknél, amelyek messze esnek a várostól, pénzt kér a hajótársaság a transzferbuszért, na de tizenhét eurót fejenként, az szabályos rablás. Főleg, hogy egyébként létezik egy ingyenes shuttle bus szolgáltatás is, de ezt valahogy elfelejtették reklámozni. Annyi, hogy ki kellett sétálnunk a kerítéssel lezárt terület elé (750 m) és egy zsúfolt, csuklósbuszra felszállnunk.
A busz egy bevásárlóközpont mellett tett ki (lehet, hogy ők finanszírozzák a járatot), ahonnan besétáltunk a régi kikötő partján lévő városnéző „kisvasút” megállójához. Megváltottuk a jegyeket és már be is ülhettünk az ott várakozó szerelvénybe. A jármű körbe vitt egy tengerparti szakaszon, ahonnan látható volt If vára (Château d'If), ahonnan Montecristo grófjának sikerült megszöknie (legalábbis a regényben). Aztán hirtelen felkanyarodtunk a meredek hegyi úton a bazilika felé. Már eddig is kellemesen csalódtam Franciaország második legnagyobb városában. Az itt játszódó bűnügyi filmekben ritkán látszanak a belvárost átszelő, sugárutak négy-ötemeletes házai, a hosszú erkélyek kovácsoltvas korlátjai, a mediterrán ablakokat árnyékoló, nyúlánk spaletták. A Rejtő Jenő által lefestett kikötőképről és népségről már ne is beszéljek. Na, de a katedrálishoz felvezető út mentén majdhogynem eltátottam a számat. A helyi „Rózsadombból” csakúgy sugárzott a francia elegancia, a provence-i életérzés. Patinás villák és gondozott kertek mindenfelé. Jól öltözött népek siettek a tengerparti sétányra egy kis vasárnapi mozgásra.

A kisvasút egészen a Notre-Dame de la Garde lábánál tett ki. Itt megszakíthattuk az utazásunkat, mert a jegyünk érvényes volt a következő járatokra is. A hegycsúcson magasodó neoklasszicista bazilika 1853 és 1864 között épült, és a harangtornyának tetejéről, szokatlan mód, egy hatalmas, aranyozott Szűz Mária szobor tekint le a városra, a szokásos kereszt helyett. Állítólag a tengerészeket védi óvó tekintetével. Szívesen beszámolnék róla, milyen hatással volt rám a mozaikokkal díszített, belsőtér, de éppen misét tartottak, így a turistákat kitiltották a templomból. Ráadásul ez egy maratoni szertartás lehetett, mert tizenegy órakor azt a tájékoztatást kaptam, hogy délután kettőtől lesz újra látogatható. Maradt hát egy semmitmondó kripta, ami valójában egy unalmas kápolna a templom alatt, na de a kilátásért mindenképp érdemes volt felmennünk.
A hegy kikötőfelöli oldalán leereszkedtünk a belvárosba, és kiszálltunk az ikonikus halpiacon, ami állítólag hozzájárul a marseille-i életérzéshez. A halászok egész délelőtt ott árulják a parton az aznap kifogott halat. Európai módon, jéggel megszórt tálcán fekszenek a tetemek, de a szaguk bejárja még a zöldséges standokat is. Fene az ízlésüket, én biztosan nem vásárolnék krumplit azon a piacon.

Innen indul a La Canebière sugárút, ami a latin „cannabis” szóból ered, mivel a régi kikötő környékén eredetileg kenderföldek voltak. Első pillantásra a párizsi Champ Elysee-re hasonlít, de ahogy elkezdtünk sétálni, rájöttünk, hogy itt nem lesznek luxusmárkák butikjai, de még egy közönséges C&A sem, csak néhány kávéház jelezte, hogy a belvárosban járunk. Átváltottunk más főutakra is, de csak lehúzott vasrolók mindenfelé. Itt már érzékelhető volt az is, hogy Marseille 20-30 százaléka arab bevándorló, de ezek is békésen múlatták az időt olcsóbb kávéházakban, nem úgy tapasztaltuk, hogy éppen dzsihádot tervezgetnének.
Búcsúzóul a régi kikötőben betoltunk egy könnyű ebédet, amelyhez a látványt a Citadelle de Marseille (Fort Saint-Nicolas) panorámája biztosította. Szemben vele a Fort Saint-Jean erőd áll, amit szintén XIV. Lajos építtetett az ezerhatszázas években, és ahol 1930-ban belépett az Idegenlégióba Rejtő Jenő.

„A Fort Saint-Jeanba kerültem, lenyírták a hajamat, rizst és feketekávét adtak, hogy valahogy tartsam magam, és megindultam egy ócska hatalmas hombárban, hatvanad-magammal Dakar felé.”

Fotók

◄Előző kikötő: Genova Következő kikötő: Barcelona


2026. május 16., szombat

Genova

Figyelmes követői az utunknak észrevehették, hogy Livorno kimaradt a programunkból. Nem történt semmi különös, szépen kikötöttünk a Ligur-tengerparti városban, csak hát az időjárás annyira pocsék volt (egésznapos eső és riasztóan párás látkép), hogy ki se szálltunk a hajóból. A toszkán városban amúgy is már jártam, amikor Korzikára kompoztunk át egy évtizede.
Genovába érkezve viszont szikrázó napsütés fogadott. A reggeli 11 fokos májusvégi hőmérséklet ugyan egy kicsit csípett, de napközben 19 fokra kúszott fel a meleg, tökéletes városnéző idő. A hatalmas, városi kikötőt félig-meddig az MSC birtokolja, két hajójuk is állt bent aznap. A parton nem messze tornyosult egy irodaházuk is, a történelmi világítótorony közelében. A XII. században épített Lanterna di Genova a világ legrégebbi, ma is működő világítótornya. A város kikötője körüli utcákon minden sarkon a történelem illata érződik. Az időszámításunk előtti V. századtól már görögök lakták a helyet. A XI. századtól 1797-ig, több mint hét évszázadon át, az egyik legerősebb tengeri köztársaság fővárosa volt. Európa egyik legkiterjedtebb és legsűrűbben lakott központja. Ebben az időszakban számos művész élt és alkotott itt, többek között Rubens, Caravaggio és van Dyck.

Innen indult 1860-ban Garibaldi önkénteseivel Itália egyesítésére. A róla elnevezett utcában és környékén számos olyan palota található, amelyet 2006-ban az UNESCO felvett a világörökségek közé Palazzi dei Rolli gyűjtőnéven. A 42 palota kapott egy-egy sorszámot is, hogy jobban be lehessen őket azonosítani, ezek közül jónéhányat bejártunk. Van, ahol bejutottunk az udvarig, máshol múzeum működik a többszáz éves falak között, de a legtöbbje cégközpont vagy ma is lakóház.
A Régi Kikötőben kezdtük a városnézést. Porto Anticoban ma jachtok parkolnak és egy filmforgatásra épített középkori kalózhajó. Az 1992-es világkiállításra felújított kikötőben találhatunk egy futurisztikus üveggömböt is, ami egy kis trópusi esőerdőnek ad otthont, és egy panorámaliftet, amely 40 méteres magasságból kínál kilátást a városra és a kikötőre. Ezzel csak az a szívás, hogy amikor már megvetted a jegyet, akkor derül ki, hogy kettőtökért nem emelik a magasba a felvonót, és ott kell szobroznod benne, amíg meg nem telik a fülke.

A kikötő összképét kissé csúfítja egy magasban futó felüljáró, de ezen túltettük magunkat, és egy fotó erejéig megálltunk a PalazzoSan Giorgio előtt. A XIII. századi Szent György palota csicsás falai között raboskodott Marco Polo, velencei felfedező, de az épület volt már kereskedelmi központ, vámház és híres bank is. Jelenleg a kikötői hatóságnak ad otthont.
Hangulatos sikátorokon keresztül jutottunk el a Szent Lőrinc Katedrálishoz. A Cattedrale di San Lorenzo különlegessége, hogy itt őrzik Keresztelő Szent János hamvait, amit az első keresztes hadjárat végén hoztak Genovába.
Egy régi városkapun áthaladva jutottunk el Kolumbusz Kristóf szülőházához. Az-az csak a másához, mert az eredetit a franciák leágyúzták még 1684-ben és csak a XVIII. században építettek egy hasonlót. Pedig akkor még nem is volt annyi turista, akitől öt eurót el lehet kérni egy mini múzeumért, ami bemutatja a XV. századi genovai életmódot.

A Piazza De Ferrarin keresztülvágva tértünk vissza az óvárosba. Ez a Ferrari nem az a Ferrari, hanem egy XIX. századi, jómódú fickóról nevezték el a főteret, akit a város jótevőjének tartanak. A látványt egy közel százéves, bronz szökőkút uralja, de a kockaköves placcot körülölelő paloták is megérnek néhány fotót. A már említett Via Garibaldin jutottunk vissza a kikötőbe, és csak kíváncsiságból kukkantottunk be egy-két mellékutcába. Ekkor pillantottam meg egy jelentéktelennek tűnő templomot a házak közé ékelődve. Beugrottunk, csakhogy megpihenjünk egy kicsit, akkor derült ki, hogy a Chiesa di San Siro egy hatalmas dóm, impozáns belsőtérrel, amely a román a gótika és a barokk stílusjegyeit egyaránt tartalmazza. Ezek után a hajónkhoz közeli San Giovanni di Pré egy ócska, középkori tákolmány volt. Errefelé a sikátorok sem annyira bizalomkeltőek, mint pár kilométerrel feljebb. Az utcákat róva, mintha Etiópiában vagy Szomáliában járnánk, annyi a fekete, de ügyet sem vetettek ránk, megszokhatták már a turistákat. Néhányuk megpróbált ránk sózni valami teljesen felesleget gagyiságot, de egy „no grazie” elég volt ahhoz, hogy továbbálljanak.
Ahogy nekünk is elég volt a hat kilométeres séta ahhoz, hogy továbbinduljunk hosszú utazásunk utolsó előtt állomására, Marseille-be.

Fotók

◄Előző kikötő: Civitavecchia                  Következő kikötő: Marseille

2026. május 14., csütörtök

Civitavecchia

Az előző bejegyzésemben kifakadtam a hosszú, óceáni szakaszra, de valójában azért elég gyorsan eltelik egy-egy napunk. Felmegyünk a tizenharmadikra reggelizni, ahol nyolcig eldumcsizunk. Utána egy jó félórát gyalogolni szoktunk a hetedik emeleti, külső folyosón. A délelőtt további részében írni szoktam (blogot, cikket, novellát), majd délben lemegyünk ebédelni az ötödik emeleten lévő, „ültetett” étterembe. Itt a konyha és a pincérek nem kapkodják el a munkát, azzal is eltelik egy óra. Délután olvasni szoktunk. Ha az időjárás megengedi, akkor egy nyugágyban a legfelső szinten, ha nem, akkor a kis szobánk csendjében. Ilyenkor néha előfordul, hogy annyira elmélyedek a regényben, hogy csukott szemmel emésztem a történetet egy-két órán át. Este hatkor már megint enni kell, ha oda akarunk érni hétre a színházi előadásra. Ha nem tompultam el a musicalen vagy a táncos produkción, akkor este még megnézünk egy filmet a laptopon, és huss… Vége a napnak. Borzasztó, nem?
Öt ilyen nap után végre megérkeztünk Európába. Mintha csak hazaérnék. Nem azért mondom, mert Olaszországot annyira szeretjük, és sok időt töltöttünk már Itália különböző tájain, hanem mert az elmúlt huszonkét évben megszoktam, hogy Európához tartozunk. Komolyan vettem, hogy érek annyit, mint az osztrák szomszéd, a német nagytestvér, vagy a francia saláta. Bár az elmúlt másfél évtizedben rettegtem, hogy kikerülünk ebből az elit klubból, április közepe óta megint úgy érzem, megérkeztünk. Helló Európa, helló Civitavecchia!

A nagy hajóforgalmú települést Róma kapujaként is szokták emlegetni. Nem véletlen, hogy a szervezett utazások szinte mindegyike az örök városba irányult. Csakhogy mi nemrég jártunk az olasz fővárosban, öt teljes napig róttuk az utcákat, és bár sosem tudnám megunni, ezúttal úgy gondoltam, Civitavecchia is megér egy városnéző sétát.
Az időszámításunk utáni második században alapított település óvárosa nem nagy, gyalog is könnyen becserkészhető. A Porta Livorno városkapunál kezdtük a kulturális emlékek mustráját. Az ezerhatszázas évek elején épített, masszív városfalon 1761-ben nyitottak egy kaput, hogy könnyebben meg tudják közelíteni a kikötőt. A Második világháborúban ugyan lebombázták, de később szépen helyreállították a mészkő építményt.
Innen száz méterre, szintén a régi városfalba applikálva találtuk meg a Fontana del Vanvitelli falikutat, ami az 1740-es építésekor a város vízellátásának egyik fontos eleme volt. Ma már nem az – gondolom – mert nem folyik víz a faun szájából.

Elsétáltunk a közeli Forte Michelangelo erődig, ami talán a legkomolyabb építészeti emlék a városban. Nevét a híres festőről kapta, aki állítólag az egyik tornyát tervezte még a XVI. században. Olyan jól sikerült, hogy még ma is áll, sőt most is védelmi célokat szolgál. Az olasz hadsereg tisztjeit védheti a napsütéstől és a kíváncsi szemektől, merthogy nem látogatható.
A mögötte lévő téren óriáskerék csábít a magasba kicsiket és nagyokat, tisztára, mint egy korai Bud Spencer filmben. Itt amúgy egy szobrot kerestünk, az amerikai Unconditional Surrender (Feltétel nélküli megadás) helyi változatát, ahol egy világháborús matróz ölel át és csókol meg egy fehér ruhába öltözött, fiatal nőt, de nem találtuk meg. Most vagy mi voltunk bénák, vagy elvitték restaurálni, nem tudom, de kár érte.

A Corso Centocelle kifejezetten csalódást okozott. Ilyen gyenge sétálóutcát még nem láttam Olaszországban. Gyorsan befaltunk egy gelatót, és már mentünk is tovább. A Nemzeti Régészeti Múzeum előtt felgyorsítottam a lépteimet, nehogy Katának eszébe jusson, hogy bemenjünk etruszk és római szobrokat csodálni.
Miután a város fő templomát, a Cattedrale di San Francesco d’Assisit zárva találtuk, elmerültünk a történelmi, középkori negyed (borgo medievale) szívében. Az útikönyvünk szerint a Piazza Leandra egy bájos kis tér, de valójában egy lepukkadt széles útszakasz romos házakkal. Kár volt a kerülőért. Úgy általában kijelenthetem, nem nagy durranás ez a város, ha nem itt köt ki az ember, nem érdemes külön ideutazni. Azért jól esett a derengő tavaszi napsütésben ez az ötkilométeres kör. Visszatértünk a terminálra, ahol négy óriáshajó is horgonyzott éppen (nem véletlenül mondják, hogy a Földközi-tenger legnagyobb cruisehajó-kikötője), és felkészültünk a genovai városnézésre.

Fotók

◄Előző kikötő: Mindelo Következő kikötő: Genova


2026. május 8., péntek

Zöldfoki-szigetek

A földkörüli hajóutaknak vannak megszállottjai, ez nyilvánvalóvá vált számomra ezen az utazáson. Idős emberek százai viselik büszkén az arany, gyémánt és ki tudja meddig fokozható klubkártyájukat a nyakukban, és szemmel láthatóan elégedettek a tíz négyzetméteres lakrésszel és az erősen beszűkült élettérrel, ami a hajósélettel jár. Milliókat hajlandóak áldozni azért, hogy hónapokig zsúfolt, mini strandon töltsék a nappalokat, és lagymatag bárokban az estéket. Az elmúlt egy héten, az óceánt átszelve, arra jöttem rá, hogy én, ha fizetnének érte sem jönnék még egyszer el egy ilyen jellegű utazásra. Hiába teszi ki a lelkét egy egész csapat, hogy szórakoztassanak, néhány hét után minden egyhangúvá válik. Hiába számoltam ki otthon, hogy anyagilag is jobban megéri az utazásnak ez a formája, ha harminc országot és számtalan várost szeretnék meglátogatni, amikor a napok felét elvesztegetem a nyílt tengeren. Nem, ehhez túl rövid az élet.

Ennél elszigeteltebb már csak a Zöldfoki Köztársaságban lehet az élet. Az ötszáz kilométerre nyugat-afrikai partjaitól (Szenegál) és négyezerrel Európától fekvő, kilenc lakott szigetből álló, félmilliós lakosú állam nem csak hogy félreeső helyen fekszik, de mostoha természeti adottságai miatt sem alkalmas arra, hogy fejlődjön a gazdasága, ezért Afrika legszegényebb országai között szokták emlegetni. Ez mondjuk nem tűnt fel, amikor São Vicente-szigetnek fővárosát, Mindelot közelítettük meg. A drámai sziklás hegyek tövében meghúzódó kikötővárosban katonás rendben sorakoztak az emeletes házak, az utcák és parkok rendezettnek tűntek.

Remek, városnéző időben léptünk a partra. Huszonöt fok enyhe széllel, szavunk nem lehetett. A parton transzferbuszok várták az egyhetes hajózás után szárazföldre vágyó utasokat. A fuvar néhány percig tartott csupán, mert a hetvenezres város központi része a kikötő köré épült. Szűk utcák, színes lakóházak, és gyarmati stílusú épületek jellemzik a belvárost – mondanám, ha ez nem lenne képzavar, ugyanis Cabo Verde (Zöldfoki-szigetek) sosem volt gyarmatosítás. Amikor az első, portugál felfedezők erre jártak a XV. század közepén, a szigetek lakatlanok voltak. Leginkább a tengeri kereskedelem miatt vetették itt meg a lábukat, ugyanis a szigetek kb. félúton fekszenek Brazília és az anyaország, Portugália között. Itt lehetett feltölteni a hajókat ivóvízzel, friss élelemmel. Megjelentek az első telepesek is, akik rabszolgákkal műveltették meg azt a kevés termőföldet, amit itt találtak. A XVI. században a spanyolok lenyúlták a helyet, de nem nagyon törődtek vele, ezért kalandorok és kalózok átjáróházává vált. Gyakorlatilag káosz uralkodott egészen a XX. századig, amikor Salazar, portugál diktátor újból annektálta a Zöldfoki-szigeteket. Mivel a portugálok nem toltak pénzt a terület fejlesztésébe, és a diktit is megbuktatta a ’74-es szegfűs forradalom, 1975-ben kikiáltották a független Zöldfoki Köztársaságot. Addigra a lakosság nagy részét már a rabszolgák leszármazottjai tették ki. (71% mulatt, 28 % afrikai, 1 % európai).

A portugál hatás máig érezhető ebben az országban. Nem csak a hivatalos nyelv miatt, de a csempedíszítéseken át, egészen a zenei kultúráig áthatja a mindennapjaikat. A mélabús, portugál fado helyi változatának legismertebb képviselője Cesária Évora. Az énekesnő érzelmes, melankolikus dalait, (morna) kétszer is megcsodálhatta a Sziget-fesztivál hallgatósága Magyarországon a kétezres évek elején. A morna királynőjének házfalán érdekes portrét alkotott egy helyi művész, csupán egy kőműves-kalapács segítségével.

Innen néhány sarokra találtuk meg a halpiacot, ahol meglepően nagy volt a sürgés ahhoz képest, hogy már elmúlt kilenc óra. Talán a tenger felől fújó szél miatt, de nem éreztem olyan halszagot, ami indokolt lett volna, de azért azt sem állíthatom, hogy kedvet kaptam egy kis falatozásra. Megnéztünk egy zöldségpiacot is a közelben, és ahol piac van, ott azonnal megjelennek a bóvliárusok is. Helyi specialitás, hogy a használt ruhát nem vállfáról árulják, hanem cefréshordókból, vagy csak egyszerűen a földre kiöntve. Azért találni itt igényesebb portákát is, főleg turistáknak szánt kézműves termékeket.

Látványos műemléket nem igazán látni errefelé, de azért felkerestünk egy 1862-ben épült templomot. A Pró-catedral Nossa Senhora da Luz büszkén viseli a székesegyház nevet, de méretei alapján mifelénk ezt csak kápolnának hívnánk. A mellette álló városháza sem egy műremek, de takaros. A közelében lévő vásárcsarnokon csak azért vágtunk át, mert útba esett, de már alig vártam, hogy leülhessek valahol egy jó kis sör társaságában. Végül a Le Metalo nevű, zenés étterembe ültünk be, ahol ugyan nem metált zúzott a helyi banda, de ritmusos muzsikájukkal volt, akit táncra tudtak perdíteni.

Visszasétáltunk a kikötőbe, hogy a délután hátralévő részében rácuppanjunk az ingyen wifire, mert ezután újabb öt napig leszünk szabadnapos matrózok.

Fotók

◄Előző kikötő: Walvis Bay Következő kikötő: Civitavecchia