Fikatours

Seychelle három legnagyobb szigetét már bebarangoltuk néhány éve, úgyhogy ma engedtünk magunknak egy nap szabit. Tudom, eléggé képzavaros ilyet mondani egy négy és félhónapos nyaralás közepén, ezért néhány szóban kifejteném, mire is gondoltam. Január óta bolyongunk a meleg égöv vizein. Megjártuk a Karib-tengert, időztünk Kaliforniában és Hawaii-on sőt, még Ausztrália és Délkelet-Ázsia trópusi partjain is, de egy tízperces csobbanást leszámítva, egyszer sem pancsoltunk a tengerben. Folyton a városokat és vidéki tájakat róttuk, hogy minél több élménnyel gazdagabban érkezzünk haza. Vágytunk már egy kis homokos tengerpartra, türkizkék vízre, és a semmittevés érzésére. (Tudom, tudom… Anyukám jól van, köszönöm.)

Nyolckor kötöttünk ki Mahe teherhajókra berendezkedett mólójánál, és már akkor is harminc fok felett járt a hőmérséklet. Kilencig elintéztem az összes otthoni lemaradást: számlák, elektronikus bevallások, idióta hivatalok levelei az ügyfélkapun, meg a szokásos, majd elhagytuk az élhető klímát jelentő hajónkat. A taxiállomásig vezető egy-kétszáz méteren leolvadt az agyam, ezért nem sokat alkudoztam a személyszállító kisiparossal, elfogadtam a tizenötdolláros ajánlatát. Előtte azért még pontosítottam, hogy „fifteen”, nehogy nekem a végén bevesse azt a trükköt, hogy ő valójában fifty-t mondott. Miután kizártuk a félreértéseket, beültünk az autójába, amiben taxiórának még csak nyomát sem láttuk. Ezek ott tartanak most, mint mi 1982-ben, de nálunk legalább kötelező volt feltüntetni a műszerfalon, hogy hány forint egy kilométer. Abban hasonlított még a verdája az én akkori Ladámra, hogy éppen annyi légkondicionálás működött benne. Letekert ablakon át élveztük a tájat, az alig tíz perces úton, amikor megálltunk a Beau Vallon Beach-en. A partmenti erdősáv teljesen megváltozott az elmúlt tíz évben, kis pavilonokat építettek a fák közé, ahol strandcikkeket áruló üzletek és vendéglátó egységek mellett még egy nyilvános vécé is helyet kapott. A taxis kezébe nyomtam a tizenöt dollárt, de ő csak nézett rám, mint borjú a wienersnitzel feliratra. Pontosan tudtam mi következik, ezért megelőztem és közöltem vele, hogy a trükk, amivel próbálkozik annyira klisés, hogy már csak ezért sem fizetek többet. Aztán segítségül hívta a portásfülkéből a haverját, aki meggyőzött arról, hogy a tizenöt dolcsi kevés egy öt kilométeres távra. Nem annyira közgazdasági ismeretivel a piacgazdaságban szokásos szabad árképzésről, sokkal inkább a negyvencentis karbőségével vett le a lábamról. Végül adtam a taxisnak harminc dollárt azzal, hogy nincs nálam több pénz, de ha gondolja, hívhatunk rendőrt. Elfogadta, mint kompromisszumos megoldást.

Szerencsére volt még nálam néhány zöldhasú, és mindjárt ki is béreltem két műanyag nyugágyat, hogy végre átadhassuk magunkat a pihenésnek. Tudományosan fogalmazva: rekreációs tevékenységet folytassunk a hétköznapi környezetünkből kiszakadva.
Nagyjából ennyi. Most nem hergelném az olvasókat azzal, hogy egész nap a huszonhét fokos vízben lebegve figyeltük, hogy cikáznak a kishalak a fehérhomokos mederben, vagy hogy unaloműzésből elsétáltunk az öböl végén található gránitsziklákhoz egy jó fotóért, mert ennek nincs hírértéke, és még soká lesz otthon nyár, hogy mindezt egy balatoni lángossal, vagy ropogósra sült hekkel überelni lehessen.
Mondanom sem kell, hogy a strandolók zömét a Magnificáról kiszállt utasok tették ki, így nem jelentett gondot egy párt találni, akivel megoszthattuk a visszaút költségeit. Főleg, hogy ez a taxis nem tartozott a hiénák közé, és még légkondi is volt a kocsijában.

Fotók

◄Előző kikötő: Penang Következő kikötő: Mauritius►

2026. április 15., szerda

Égszakadás, földindulás

A Magnifica eredeti útvonala Penangból a Sri lankai Colomboba vezetett volna, de a hajótársaság még tavaly szeptemberben értesített, hogy nem kockáztatják meg a közel-keleti államokat és a Vörös-tengert a feszült helyzet miatt, inkább megkerülik az afrikai kontinenst. Ezért Indonézia nyugati végénél ráfordultunk az Indiai-óceánra, egyenesen a Seychelles-szigetek felé vettük az irányt, ami hat napot jelent a nyílt vizeken. És milyen igazuk volt. Már túl voltunk a földkörüli út felén, amikor olvastuk a híreket, hogy az Egyesült Államok és Izrael megtámadta Iránt. A perzsák erre jól beaknázták a Hormuz-szorost és blokkolták az olajszállító hajók forgalmát. Szeretem a kalandot, de azért rakéták ne repkedjenek a fejem fölött, ha nem muszáj.
A harmadik tengeren töltött napon arra lettem figyelmes, hogy a hajónk megállt. Kinéztem az ablakon, és legnagyobb meglepetésemre, a Maldív-szigetek korallszirtjeit láttam mindenfelé. Nem értettem a dolgot, ezért felmentem a fedélzetre, hogy kipuhatoljam a kényszerpihenő okát. Emberek álltak a korlátok mellett fényképezőgéppel vagy távcsővel a kezükben. Hamar kiderült, hogy csak „vérszagra gyűlt az éji vad”. Ismét egy utastársunk lett súlyos beteg, amit nem tudtak kezelni a hajón. Ezúttal nem helikopteres mentést kértek, hanem egy nagyobb atollról jött ki érte a parti őrség mentőcsónakja.

A hajónk oldalán, a vízhez közeli részen lehajtották az ideiglenes kikötőt, egy öt négyzetméteres stéget, amihez rögzítették a mentőjárművet. Először bőröndök kerültek át a kishajó orrába, majd hordágyon hozták a beteget, és őt követte a férje mentőmellényben. Nicsak! – ocsúdtam fel – a nagyfenekű néni és bácsi Szamoáról, akik külön-külön ültek a kisbuszban, elfoglalva ezzel négy helyet. Furcsa mód, megsajnáltam őket, pedig egy hónapja még tolakodó, pöffeszkedő, öntelt franciáknak tartottam mindkettőt. Akkor nem bántam volna, ha kiszállás közben orra buknak és lehorzsolják a térdüket, de most a káröröm csíráját sem éreztem. Úgy látszik, öregszem.
A motorcsónak balra el, mi meg haladtunk tovább a nagy, kék óceánon, mintha mi sem történt volna. Egy nappal később, vasárnap hajnalban, izgatottan keltünk ki az ágyból. Alig vártuk, hogy odahaza is pirkadjon, és ébredjen az összes magyar. Délután kaptuk az első üzeneteket, hogy az országgyűlési választásokon rekord részvétel várható. Itteni idő szerint este tizenegykor zártak a szavazóhelyiségek, ezért majdnem éjfélig kellett várnunk, hogy az első részeredményeket nyilvánosságra hozzák. Három százalékos feldolgozottság után, a pártlistán hajszállal vezetett a kormánypárt. Nem értettem, hogy az egyéni jelöltekre leadott szavazatoknál, hogy állhatott jobban a Tisza, de már nem is érdekelt, elnyomott az álom és a csalódottság.

Éjjel kettőkör arra ébredtünk, hogy Kata telefonja úgy csipog, mint naposcsibe a keltetőben. Otthonról jöttek az üzenetek, hogy nyertünk. Hogy Magyarország nyert. Hogy végre megszabadulhatunk a demokráciát megerőszakoló, az országot saját játszóterének tekintő miniszterelnök tizenhatéves ámokfutásától. A nemzet megosztásától, a sokakat nyomorba döntő gazdaságpolitikától, és az intézményesített közvagyonsikkasztástól. Aztán később, hogy megvan a kétharmados parlamenti többség, ami lehetővé teszi, hogy a gránitba vésett hatalomkisajátítást egyszerűen kukásítsák, és olyan alkotmányt fogadjanak el végre, ami biztosítja, hogy ne történhessen meg még egyszer, hogy egy diktátorhajlamú egyén a paragrafusok között lavírozva, kijátszhassa a demokratikus rendszerünket.

Természetesen nem tudtunk visszaaludni. Hajnalig beszélgettünk, hogyan tovább, mit fog lépni először az új miniszterelnök? Honnan teremt elő elég pénzt az ország talpra állításához? Mire lesz elég neki az előtte lévő négy év? Mi már átéltünk egy rendszerváltás eufóriáját, és az utána következő csalódást. Nincsenek illúzióink. Magam részéről már azt is fejlődésnek tartanám, ha a törvények nem úgy születnének, hogy a miniszterelnök este megálmodja, a helyettese éjszaka benyújtja, és a parlament reggel elfogadja. Ha történne előzetes egyeztetés az érdekeltekkel, készülnének hatástanulmányok, és amikor a jól előkészített törvényjavaslat az országgyűlés elé kerül, a honatyák érvelhetnek pro és kontra, majd szavazhatnak lelkiismeretük szerint, és nem mindig úgy, ahogy a pártvezetés előre eldöntötte. Idealista vagyok? Lehet. Legyek inkább cinikus? Na jó…

Fotók

◄Előző kikötő: Penang Következő kikötő: Seychelle-szigetek►

Penang

Penang egy maláj sziget az Andaman-tengeren, a thai határ közelében. A külföldiek leginkább nyaralóhelyként ismerik, de azért van néhány látnivaló is. Mi most három helyszínt kerestünk fel, ami a 2010-es látogatásunkkor kimaradt.
Elsőként a szigetet a szárazfölddel összekötő két hídnál álltunk meg egy fotószünetre. A rövidebbik, első hidat már láttuk, de a Sultan Abdul Halim Muadzam Shah híd csak 2014-ben készült el. Hogy miért kellett egy olyan pontot választani, ahol 24 km távolságra van a szárazföld nem tudom, minden esetre itt építették meg Délkelet-Ázsia leghosszabb hídját ráadásul kanyargósra, amit gondolom a stabilitás érdekében terveztek így.

A szigetkörül futó országút egy ponton átvág a hegyeken. A szerpentin mentén mindenhol duriánültetvény. Az az nem is biztos, hogy ültetvény, lehet, hogy vadon nő a hegyoldalon a rengeteg fa, aminek kókuszdió nagyságú gyümölcse, lábszagra emlékeztető illata és semmihez sem hasonlítható íze miatt nem terjedt el a világban, de itt karmolják a népek. A szállodák éttermeiből kitiltott ínyencség errefelé annyira közkedvelt, hogy még fagyit is készítenek belőle. Nekik legyen mondva… Bár, ha belegondolok, hogy északi szomszédunk kedvenc itala a pörkölt cipőtalpra emlékeztető ízű Koffola, akkor semmin sem csodálkozom. De vadon terem errefelé a szerecsendió, papaja, mangó és a kakaó is, olyan mennyiségben, hogy a környék majomkolóniái nem tudják mit egyenek jó dolgukban.
A hegyről leereszkedve egy tengerparti kisváros szélén álltunk meg, ahol egy pillangófarmot vehettünk szemügyre. A világ első, élő trópusi lepkemenedéke különféle lepkefajokat és apró hüllőket mutat be természetes élőhelyükhöz hasonló környezetben. A 2016-ban újjáéledt parkban állítólag négyezer különböző pillangót figyelhetünk meg, ebből talán, ha tízet tudtam megkülönböztetni, és azok sincsenek olyan tömegével, mint azt már korábban láttam különböző állatkertekben, de összességében szépen megépítették ezt a lepkedómot, egy órát megért rászánni.

Nem úgy a következő megállóra. A társasutazások elengedhetetlen kelléke az üzemlátogatás, ami végül mindig egy mintaboltba torkollik. Ezúttal egy batikoló műhelyben nézhettük, hogyan nyomják a viaszmintákat a textilre, ami egy későbbi festés után rajzolódik ki az anyagon. Fél órát kellett szenvedni a szitanyomók, és kézifestők között, amíg eljutottunk a légkondis butikba, ahol aztán mindenki vásárolta a rongyokat, mintha mindig erre vágytak volna.
Ezek után a buddhista templom (ami pont olyan, mint a többi) felüdülésnek számított. Szöget ütött a fejembe, hogy ha Malajzia muszlim ország, hivatalos vallássá emelték az iszlámot (jelentsen ez bármit is), miért nem hallottam egyszer sem óbégatni egy müezzint ima idején? Miért mutogatják minden városban a buddhista és hindu szentélyeket? Ha toronyházakra van pénzük, miért nem óriásmecsettel csábítják ide Allah követőit? Ezzel szemben itt van ez a Wat Chayamangkalaram templom, ami a világ negyedik legnagyobb fekvő Buddha szobráról ismert. Egy kis faragás, némi aranyfüst, és már csőstül jönnek a turistabuszok. Amúgy nem értem, mi ez a fekvő és álló Buddhaszobor versengés a Távol-Keleten. Hogy-hogy nem jutott még senkinek eszébe, hogyha guggoló Buddhát ábrázolnának, akkor már egy tíz centis darabbal is világelsők lehetnének. (Szívesen.)

Fotók

◄Előző kikötő: Kuala Lumpur Következő kikötő: Indiai-óceánon►

Kuala Lumpur

Kellemes 34 fok és nulla km/h szellő fogadott Port Klangban, Malajzia legnagyobb kikötőjében. Azt hittem, a szingapúri hajóforgalmat már nem lehet überelni, de itt mintha még több teherhajó vesztegelt volna a mólók előtt, bebocsájtásra várva. Szerencsére, a Magnificának foglalt helye volt, de így is meg kellett osztanunk a kikötőt Miki egérrel. Ajándék kirándulás várt ránk a parton (amit persze busásan kifizettünk a hajójegy vásárlásával), aminek azért örültem, mert a kikötő igencsak messze helyezkedik el a maláj fővárostól. Macerás lett volna taxival bekeveredni a kilencmilliós Kuala Lumpurba.

Több mint egy óráig tartott az út a Batu barlanghoz, ami egy sziklafal hasadékában kialakított hindu szentély. Malajzia hivatalos vallása muszlim, de a lakosság húsz százaléka buddhista, és sok a hindu is, akik szabadon gyakorolhatják vallásukat. Beálltunk a leaszfaltozott, hatalmas buszparkolóba, akkor jutott eszembe, hogy amikor 2010-ben itt jártam, még egy poros placcon kellett hagynom az autónkat, és szinte semmilyen építmény nem volt a 272 lépcső lábánál, ami a barlang szájához vezetett. Csak Lord Murugan 43 méteres, aranyozott szobra állt ott ugyanolyan némán, mint tizenhat éve. Mostanra egy egész komplexum épült a lépcső lábához újabb szentélyekkel, étteremmel és szuvenírshopokkal. A hőség ellenére, becsülettel felmásztunk a színes lépcsősoron, de a két csarnokból álló barlangban már nem ért újabb meglepetés. Hacsak az nem, hogy makákók helyett baromfiudvart találtam az első teremben. A kakaskukorékolástól hangos zarándokhelyen árusítóbódék és rendetlenség fokozta az autentikus, indiai hangulatot. Visszamenekültük a busz légkondizott oázisába, és ott bekkeltük ki, amíg az utastársak beszerezték a nélkülözhetetlen emléktárgyakat vagy újabb pólóikat.

A 36 millió lakosú Malajzia olajexportáló ország, és mint ilyen, van mit a tejbe aprítaniuk. A gazdaság évente hat százalékkal növekedik, ennek ellenére, ahogy haladtunk a belváros felé, jó néhány szegénynegyedet kereszteztünk. A helyi idegenvezetőnktől megtudtuk, az állam szociális bérlakásokat épít nekik, amit igen kedvező áron bérelhetnek. Egy háromszobás lakásért mindössze húsz-harmincezer forintnyit kell fizetnie egy legalább négytagú családnak. Hogy meglegyen a kontraszt, a Petronas tornyoknál álltunk meg fényképezni. Az 1998-ban átadott, 452 m magas épület még a világ legmagasabb felhőkarcolójának számított, amikor először jártam itt, azóta a „futottak még” kategóriába került, de a rozsdamentes acélborításnak köszönhetően, még mindig régi fényében csillog a város közepén. Az újdonságot számomra az jelentette, milyen hihetetlen mennyiségű magasház veszi körül az ikertornyot. Nem is tudom, hogy a nyilvánosságnak is megnyitott sóhajok hídja a 42. emeletnél milyen panorámát kínál a látogatóknak, annyi épület öleli körbe az egykori rekordert. Amit még nem értek, hogy mi motiválta a maláj miniszterelnököt, hogy a függetlenség ötvenedik évfordulójára felépítse innen két kilométerre a világ második legmagasabb toronyházát. Kuala Lumpur legújabb büszkesége már elkészült, állítólag idéntől látogatható lesz a nyilvánosság számára is.

Egy óra körül járhatott, amikor a buszunk megállt egy Ibis hotel előtt, ahol az ebédünk várt. Európában ezt a szállodaláncat az olcsóbbak között jegyzik, de ezen az üvegpalotán nem látszott, hogy spóroltak volna. A több száz főt is leültetni képes, panorámás éttermükben ázsiai konyha remekei vártak bennünket a büféasztalon. Kiemelném a leveses pultot, ami azonnal a kedvencem lett. Itt egy forró alaplébe magunk válogathatjuk ki, ízlésünk szerint a zöldségeket, húsokat, tésztákat, vagy éppen tofut, aztán tovább finomíthatjuk az ízeket szójaszósszal és egyéb általam nem ismert adalékokkal. (Visszaolvasva úgy tűnik, mintha ironizálnék, de tényleg odavoltam a saját phoe-levesemért.)
Nincs is jobb, mint tele hassal, kánikulában műemlékeket nézni. Felkapaszkodtunk hát egy közeli domboldalra, ahol a Tugu Negara nemzeti emlékműve várt minket panorámás környezetben. A 15,54 méter magas, bronz szoborcsoport a világ egyik legnagyobb köztéri műalkotása, Felix de Weldon amerikai szobrász tervei alapján készült. (A jó öreg Weldon gyakorlatilag másodszor is eladta a malájoknak az ötletét, mert ugyanez a szobor megtalálható az USA-ban is.)

Utolsó programpontként visszatértünk a belvárosba, hogy megtekintsük a Függetlenség teret. Az egykori brit klubház előtti krikettpályán ma már csak piknikeznek a helyiek, vagy éppen fényképezkednek a Sultan Abdul Samad palota előtt. Esetleg keresik az utastársukat, mint mi. Történt ugyanis, hogy csak tíz percre álltunk meg a tér melletti, forgalomtól elzárt területen, hogy lefotózzuk a bacon-házat vagy a nulla kilométerkövet. Egy horvát asszonyság (bocsánat, de képtelen vagyok úrinőként vagy akárcsak hölgyként aposztrofálni azt a nőszemélyt) úgy gondolta, hogy neki ne dumáljon egy idegenvezető, és még az sem zavarta, hogy harmincan várnak rá a buszban, köztük a saját férje. Időközben megjelentek a kékek, akik intettek, hogy húzzunk el tilosból. Az idegenvezető fejvesztve rohangált a téren, hátha megtalálja a nőt, ezért a buszsofőr szállt ki a járműből, hogy felvázolja a közegnek a kínos szituációt. A fakabát már vette elő a feljentő űrlapját, amikor megjelent a kedves utastárs, mint aki jól végezte a dolgát, és még ő volt megsértődve, amikor megtapsolták a többiek.
A délutáni csúcsforgalomban araszoltunk vissza a kikötőbe, de még idejében elértük a hajó indulását. Nem úgy három busznyi kiránduló, akik beragadtak a dugóba, ezért végül kétórás késéssel sikerült csak elindulnunk az Andaman-tenger felé.

Aki még több információra szomjazik Kuala Lumpurral kapcsolatban, javaslom, olvassa el korábbi blogbejegyzésemet is a város egyéb részeiről.

Fotók

◄Előző kikötő: Szingapúr Következő kikötő: Penang ►

2026. április 14., kedd

Szingapúr

A Maláj-félsziget déli csücskében található hatmilliós városállam alig nagyobb Budapestnél. Ennél fogva itt egy talpalatnyi zöld terület nem található – gondolhatnánk –, de nem így van. Olyannyira, hogy mindjárt a kirándulóhajók kikötőjét is egy hatalmas, trópusi park veszi körül, pedig közel álltunk meg a belvároshoz. Hogy ne kelljen az egész parkon átgyalogolnunk, kisétáltunk a legközelebbi metrómegállóhoz, és földalattival közelítettük meg a park túlsó végében elterülő Gardens by the Bay modern komplexumot, ami mostanában a legkeresettebb turistalátványosság Szingapúrban. Emlékeztem, hogy amikor utoljára a városban jártam, mennyire egyszerű volt a metró használata, de ha lehet, most még simábban közlekedhet a külföldi. Nem kellett ugyanis jegyet vagy feltöltőkártyát vásárolnunk, egyszerűen odatartottuk a beeresztőkapu leolvasójához a bankkártyánkat és azonnal szétnyíltak a karok előttünk. Az önvezető metró peronján futófények mutatják, merre kell mennünk, és hány perc múlva érkezik a legközelebbi szerelvény majd az utána következő. A kocsikban minden ajtó fölött szintén egy tábla, ami mutatja, hol tartunk éppen, és milyen állomások következnek, de ha valaki vak lenne, azt négy nyelven is figyelmezteti a hangosbemondó.

Szingapúrban döntő többségben kínaiak élnek. A malájok száma húsz százalék körüli, míg körülbelül tíz százalék az indiai. Ennél fogva az angol a közös nyelv, ezért valamilyen szinten mindenki beszéli. Ez már majdnem a Paradicsom egy turista számára, de hogy kinézetre is az legyen, arról a városvezetők gondoskodtak. A Gardens by the Bay egy 105 hektáros városi park, ami három vízparti kertből áll. A kertek közül a legnagyobb ingyen látogatható. A Flower Dome, ami a világ legnagyobb üvegháza hatezer forintért megtekinthető. Miután a Jurassic Worldnek berendezett Claud Forest (szintén egy üvegbúra alatt található kert) karbantartás alatt állt, csak az előbbibe váltottunk jegyet. A 34 fokos hőségből belépni a 20 fokosra lefagyasztott üvegházba eléggé meglepő élmény. Úgy látszik, itt fordított funkciójú a melegház, mint nálunk. Hívhatnák akár hidegháznak is. Az ízlésesen berendezett csarnok úgy néz ki, mintha egy növény expo lenne, ahol Japán, Kína, és mediterrán országok kaptak volna „standot".
Innen a Supertree Grove felé vezetett az utunk. A 2014-ben átadott park legmagasabb látványosságai azok a fémvázra futtatott növények, amik óriásfákra emlékeztetnek. Esténként a ledfénnyel dekorált ágaiban a város több pontjáról gyönyörködhetünk. Aki nem elégszik meg a látvánnyal alulról, az fel is mászhat a Skywalknak nevezett, tízemelet magasban húzódó lombkoronasétányra is pár ezer forintért.

Nekünk be kellett osztanunk az erőnket, mert a Marina Bay-hez egy bevásárlóközponton keresztül vezetett az utunk. (Aki Katát ismeri, tudja miről beszélek…) A három felhőkarcolóból és a tetejükön keresztül ívelő úszómedencéből álló szállodán csak átvágtunk. (Aki erre kíváncsi, elolvashatja egy korábbi Malajzia blogomban.) Első utunk a kajaudvarhoz vezetett, ami egy igazi unikum. Se McDondald’s, se KFC, csak ázsiai kifőzdék sorakoztak egymás mellett, a bőségnek olyan zavarát árasztva, hogy végül, az otthoni kínaira leginkább hasonlító standnál vettük meg az ebédet. Utána beültem egy kávézóba, és megbeszéltünk egy időpontot, hogy az én Drágám mikorra végez a butikok teljes átvizsgálásával.
Késő este került elő egy halom szatyorral a kezében, de addigra én már visszatértem a hajóra az útleveleinkkel együtt – folytathatnám, ha fel akarnám dobni a sztorit. Ehhez képest annyi történt, hogy a megbeszélt idő előtt megérkezett, és az egyetlen zacskójában az a tábla csoki lapult, amit Húsvétra kaptam tőle (pedig meg sem locsoltam).

A toronyházak dzsungelén átvágva jutottunk el a kínai negyedig, amelynek szélén helyezkedtek el azok a templomok, amiket érdemesnek tartottam meglátogatni. Elsőként a Buddha Tooth Relic Temple-t kerestük fel. A szentély nem régi, csak 2007-ben adták át, viszont a negyedik emeletén található Buddha egyik foga, ami rögtön zarándokhelyek közé emelte. Miután végig néztük az imahely összes buddhaszobrát, fellifteztünk a legfelső szintre, ahol a híres fogat őrzik. Fényképezni tilos, nyilván azért, nehogy a mianmari ásatáson talált fogról kiderüljön, mekkora kamu. De úgy látszik, a hívőket nem zavarja, hogy az egykori indiai hercegnek, majd vallási tanítónak, hogy lehetett hét centiméternél is nagyobb agyara.
Egy sarokkal lejjebb egy hindu templom csicsás színeiben gyönyörködhettünk, amit még 1827-ben alapítottak, ezzel a legrégebbi hindu szentély a városban. Ezt nem hagyhatták annyiban a muszlimok, és a következő sarkon felépítették az első mecsetet, ami végül 1935-re készült el.
Kész csoda, hogy Sir Raffles brit gyarmati tisztviselő, államférfi és tudós, akit leginkább a modern Szingapúr alapítójaként ismernek el, nem emelt itt egy keresztény templomot is, pedig még kormányzója is volt a városnak. Mondjuk, eltörölte a rabszolgaságot, amivel a szememben javított valamelyest ezen a hiányosságán.

Kellőképp elcsigázva érkeztünk meg utolsó programpontunkhoz, a Boat Quay-hez, ami egy történelmi rakpart a régi kikötőnél. Bár a vízi kereskedelem kiszolgálása már nem feladata a Boat Quay-nek, a rajta található üzletházakat gondosan megőrizték, és ma különféle bároknak, puboknak és éttermeknek adnak otthont. Itt múlatják az időt a környékbeli bankok, és irodaházak dolgozói egy fárasztó nap után, és vedelik a túlárazott sört. Bár mi nem dugdosgatjuk a fél világ adócsalói vagy kelet-európai diktátorok pénzeit, mégis úgy éreztük, megdolgoztunk a hideg sörért, amit a szingapúri parlament épületével szembeni rakparton fogyasztottunk el.

Fotók

◄Előző kikötő: Da Nang Következő kikötő: Kuala Lumpur ►

2026. április 5., vasárnap

Da Nang, Vietnam

Da Nang egy egymilliós város Közép-Vietnámban a Dél-kínai-tenger partján. Valódi nyár fogadott harminc fok körüli hőmérséklettel, amikor beálltunk egy forgalmas teherhajó kikötőbe. Fűszoknyás lányok helyett, izgő-mozgó óriásdaruk látványa fogadott, és a város összes turistabusza egy sorban, merthogy itt egy ingyenes túra várt ránk. Túl sokat nem vártam a kirándulástól, de ha már benne van a hajóút árában, hülye lennék kihagyni.

Először a helyiek által Bai But néven ismert területre utazunk, hogy meglátogassuk a híres Linh Ung Pagodát, amely a régió legfontosabb temploma mind méretét, mind építészetének minőségét tekintve. Az udvarában áll Da Nang-i Buddha Úrnő szobra, ami 67 méter magasságával Vietnam legmagasabb Buddhája. Ideológiailag nem vagyok elég képzett, de nem emlékszem, hogy ázsiai barangolásaim során találkoztam volna női Buddhával. A hegyoldalban elhelyezkedő komplexum ezen kívül még számos márványszoborral büszkélkedhet, de több szentély is rendelkezésére áll a hívőknek, és karbantartott kertekbe is félrevonulhatnak meditálni. Már, ha nem aznap köt ki egy óceánjáró, és zúdítja rájuk a kíváncsiskodó emberek sokaságát. Ottjártunkkor éppen istentiszteletet tartottak, ami egy furcsa, vietnámi értelmezése a buddhizmusnak. A főépületben sárfánysárga lepelbe öltözött szerzetesek mormolták a mantrát, amit egy vezéralak mikrofonba darált, hogy a környéken is hallja mindenki. A szerzeteseket világos ruhákba öltözött, imádkozó civilek vették körül, akárcsak egy keresztény szentmisén. A különbség csupán az, hogy egy katolikus mise egyszerűen csak unalmas egy külső szemlélődőnek, ez a ceremónia viszont kifejezettek idegesítő, pedig nyitott vagyok minden egzotikumra. A mantra, ami jellegéből fakadóan egy befele forduló, halk szavalási forma kellene, hogy legyen, amitől transzba eshet az, aki jól csinálja, ez a többszáz wattal felerősített hadarás nem transzba, inkább a francba kergeti a hallgatóját. Ezek után sincs szentbeszéd, vagy valami hasonló, hanem üvölt a hangszóróból egy három hangból álló ima, amit nem neveznék éneknek.

Visszamentünk a városba, hogy egy hamisítatlan ázsiai piacot megnézzünk, ahol a zöldségek és gyümölcsök mellett jól megfér a Louis Vuitton táska és a napon tálalt nyers hús. Vettünk négy szem lime-ot 120 forintért, de a táskáért sem kértek volna többet párezernél, szóval mondhatjuk, hogy nem drága hely.
És hát a végére maradt a fő látványosság, a személyes kedvencem, a múzeum. Kata a tanúm rá, böcsülettel végig mentem az összes termen, de továbbra sem szerettem bele a műfajba. Vissza a kikötő felé menet, még megálltunk a várost átszelő folyónál, mert feltétlenül meg kellett néznünk a Sárkány hidat. Egy pilléreken nyugvó, átlagos híd lenne, de itt megfűszerezték a látványt azzal, hogy egy sárgára festett, ívelt vascső fut végig mindkét oldalán, amely egy stilizált sárkányfejben végződik. A mérsékelten fotogén látványosság állítólag azokon az estéken igazán szép, amikor tűzijáték és vízfüggöny tör ki a sárkány testéből. Ennyi fért bele az ajándék kirándulásba, köszönjük szépen. (Vietnám azért ennél többet tud, amit volt alkalmunk néhány éve megtapasztalni, de arról csak fotókat tudok mutatni.)

Fotók

◄Előző kikötő: Hong Kong Következő kikötő: Szingapúr ►