Fikatours

Már világosodott a Kelet-kínai-tengeren, amikor arra ébredtem, hogy a hajónk hosszú kürtjeleket fújt a messzeségbe. Percenként egy dudaszó, négy-öt másodperc hosszan. Kikászálódtam az ágyból, hogy megnézzem, mi az ábra. A tenger sosem látott simasággal feszült alattunk, és olyan tejköd burkolta be a Magnificát, amit utoljára a Titanic filmben láttam. A saját hajónk eleje eltűnt a fehérségben, tehát túlzás nélkül állíthatom, az orrunkig sem láttam. Még szerencse, hogy itt nincsenek jéghegyek – gondoltam – amikor eszembe jutott a sanghaji folyótorkolatban tapasztalt, hihetetlen teherhajóforgalom. Ha ezek mind itt közlekednek, párhuzamosan a kínai partokkal, akkor bizony van esély rá, hogy az egyikük az utunkba kerül. Nem tudom, mit csinálna például egy halászbárka, aki éppen húzza ki a sok pontyot a vízből, és meghallja a vészjósló harsonaszót. A ködben ő sem lát semmit, és tán még radarja sincs, hogy megállapítsa, merről jön a veszedelem. Vagy mit tennénk mi, ha egy óriástanker oldala bukkanna fel előttünk száz méteren belül? Aztán rándítottam egyet a vállamon, és felmentünk az emeleti étterembe, jóízűen megreggelizni. Pont, mint a Titanicban…

Hong Kongnak még a neve is egzotikusan cseng, hát még a pillanatnyi jogállása. Az „Illatos Kikötő”, ahogy az első brit hajósok elnevezték, tartozott már a Kínai Birodalomhoz, majd sokáig az Egyesült Királysághoz, most pedig a Kínai Népköztársasághoz. Viszont egy különleges szerződésnek köszönhetően, speciális jogállást élvez. Margaret Thechernek sikerült elérnie, hogy amikor a virágzó várost 1997-ben vissza kellett adnia a kommunista Kínának, megtarthatták a kapitalista jogrendszerüket, az oktatási módszereiket, és még sok minden más előjogot az „átállás” könnyebbé tétele érdekében. Csakhogy ennek a szerződésnek a határideje egyszer csak lejár, és nincs kétségem afelől, hogy a kínai vezér az itteni milliárdosokra is ráerőlteti a párt (vagyis a saját) akaratát, a kantoni származású polgárait pedig a rendszer alázatos szolgájává neveli. Legalábbis azt, aki nem menekül el, mert a ’97 előtt születettek brit útlevelet kaphatnak, és elhagyhatják a hazájukat (ma még). Ne legyen igazam, de lesznek itt még bajok. Ha visszaemlékszünk a néhány évvel ezelőtti „sárga esernyős” tüntetésekre, amikor Kína „csak” egy kiadatási egyezményt akart átverni a Hong Kongi parlamenten, nekem nem úgy tűnt, hogy a fiatalok el akarnák hagyni az otthonaikat, inkább küzdeni fognak a jogaikért.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben álltam az erkélyen, miközben videóztam, ahogy a hajnal szürke palástja alatt bekúsztunk a Kowloon-öbölbe. A korábbi repülőtéri kifutópályából átalakított nemzetközi hajóterminál ultramodern épületében semmit nem zaklattak a hatóságok, de azért észrevettem a lesipuskás lázmérőjüket és a drogkereső blökit is, amivel a betegeket és a dealereket próbálták kiszűrni a tömegből. Merthogy szépszámban összegyűltünk ezen a reggelen, három óceánjáró kötött ki a városban. Az infrastruktúrájuk viszont annyira jól működik, hogy az öt-hatezer utas beengedése és központba transzportálása meg sem kottyant nekik.

Hong Kong nem annyira kicsi, mint azt korábban gondoltam. A 263 szigetből álló városállam kétszer akkora, mint Budapest, viszont négyszer annyian lakják. Miután a területének nagyrésze meredek hegyoldal, még jobban összeszűkül az élettér. Ennek is köszönhető, hogy fölfele terjeszkednek. Úgy nőnek ki a földből a felhőkarcolók, mint a gombák, de még így is csak 35 négyzetméteres lakás jut átlagban egy négyfős családnak. A panorámáért pedig borsos árat kell fizetni: minél magasabban laksz, akár a toronyházban, akár a domboldalon, annál drágább a kecó. A tetőn pedig nemcsak te lehetsz a fellegekben, hanem az árak is. Itt ma jellemzően négymillió forint egy négyzetméter.
Ami még drága játék errefelé, az a saját autó: öt családra jut egy járgány, olyan sok az adó egy kocsira. Az olcsóbb kiskocsikra 40%, a luxusautókra 150%-ot vetnek ki, miközben a benzin ára 1500 Ft/l mostanában. A parkolásért pedig havonta 100 és 200 ezer forint között kell fizetnie annak, akinek nincs saját garázsa. Ez természetesen egyáltalán nem tartja vissza a gazdagokat, legalább annyi Ferrarit és Rolls Royce-ot látni az utcákon, mint Monacoban. Márpedig itt sokaknak van mit a tejbe aprítaniuk. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében Hongkong a világ élvonalába tartozik. Minden magára adó bankóriásnak van itt egy toronyháza, a tőzsdéjük a hetedik legnagyobb a világon. Ezzel együtt, a kisembernek itt sem könnyű. Az átlagbér ugyan egymillió forint körül van, de ebben az itt házat vásárolt Alibaba.com tulajdonosa is benne van, aki még a Lölőnél is vastagabb. Azt nem sikerült megtudnom, hogy ebből mennyit kell lakbérre költeniük, de a hotelárak elég durvák. Olyannyira, hogy a kínai turisták, akik jellemzően egy napra érkeznek nem is szállnak meg a városban. Érdekesség, hogy amíg a nyugati világ polgárai vízummentesen tartózkodhatnak itt kilencven napig, addig a kínaiak csak engedéllyel léphetik át a határt, és maximun hét napig tanulmányozhatják, hogy működik a manipulálásmentes piacgazdaság. Ugyanis a Hong Kongi kormányzat passzív szerepet játszik a gazdaság alakításában, olyannyira, hogy az adóik tényleg ráférnek egy söralátétre. A 16%-os személyi jövedelemadón kívül nincs más sarc, még ÁFA sem. Egyedül a cigire, a tömény piákra és a már említett autókra vetnek ki különadót.

Miután ezekből most egyiket sem akarok venni, könnyed szívvel szálltam fel a különbuszra, ami elsőként a nagy sziget déli oldalán fekvő, híres halászfaluba, Aberdeenbe vitt minket. Itt ugrándozott sampanról sampanra Lara Croft, a Tombraider filmben, de említhetném Van Damme-ot is a Dupla dinamitban. A sampannak nevezett halászladikokon ma már nem laknak szegény családok, sokkal jobban jövedelmez, hogy turistákat utaztatnak körbe a vízi járművektől zsúfolt csatornán. A luxus jachtok innen is kezdik kiszorítani a hagyományos halászbárkákat, ezért a látvány koránt sem annyira romantikus, mint ezekben a filmekben.
Egy partmenti, kanyargós úton még délebbre utaztunk egy piac miatt. A programleírásban az állt, hogy a Stanley szabadtéri piacon kedvünkre alkudhatunk a különböző designer márkákra, úgyhogy – Katát ismerve – kevésnek tartottam azt a harminc percet, amit szabadidőnek kaptunk az idegenvezetőnktől. Aztán kiderült, hogy egy száz méter hosszú, fedett sikátorról beszélünk, ahol kizárólag Hong Kongi bóvlit árultak fillérekért. Szóval, a fél óra még sok is volt.

A fő attrakciót, a Viktória csúcsot a végére hagyták. A Hong Kong-sziget legmagasabb dombja 552 méter, tehát kb. a János-hegyi kilátónak felel meg, de ide nem libegővel lehet legkönnyebben feljutni, hanem egy 1905-ben átadott siklóval, ami sokkal nagyobb tömegeket képes utaztatni. A kilátás is teljesen más, hiszen itt budai villák helyett felhőkarcolókat fényképezthetünk kedvünkre. Egy pláza is várja a turista tömegeket, amelynek tetejéről még magasabbról figyelhetünk le, de csak külön díjazásért. Ez akkor derül ki, amikor már felmozgólépcsőztél öt emeletet. Cseles.
Hat perc alatt lejutottunk a völgybe, ahol egy érdekességre lettem figyelmes. A sikló alsó végállomásánál a mi 0 kilométerkövünkre kísértetiesen hasonló, faragott térplasztikát találtam, csak fekete lávakőből. Különös.

A kikötőbe visszavezető úton láttunk még egy kilenclyukas golfpályát is, ahová kétmillió dollár a tagsági megszerzése. Nem szóltam rá a sofőrre, hogy azonnal álljon meg, mert klubtag szeretnék lenni, ugyanis az ilyen kis pályákon nem lehet nemzetközi versenyt tartani.
Szerettem volna valami Sanghajhoz hasonló, éjszakai fotókkal zárni a bejegyzésemet, mert Hong Kong esti látképe mindent visz. Fel is mentünk a hajónk legfelső szintjére, hogy amikor méltóságteljesen átúszunk a csatornán, első sorból láthassuk a világhírű, villódzó fényjátékot, a toronyházak oldalán futó reklámokat, de úgy látszik, ezt csak sátoros ünnepeken kapcsolják be, mert a látkép meglehetősen szánalmas volt. Ennek ellenére sokáig kitartottunk, mert az ember nem minden nap élhet át hasonló élményt, amikor egy trópusi zápor vetett véget a szórakozásunknak.

Fotók

◄Előző kikötő: Sanghaj Következő kikötő: Da Nang ►

2026. március 29., vasárnap

Sanghaj

Másfél évvel ezelőtt jártunk utoljára Sanghajban, akkor kiírtam magamból mindent, amit akartam Kínáról, így most ez a beszámoló meglehetősen rövid lesz.
Kicsit kiakadtam az MSC túraszervezőkre, mert nem arra a kirándulásra kaptunk jegyet, mint amire foglaltam, hanem önkényesen átraktak egy másik buszra, ami ugyanabba a templomba és kertbe vitt, ahol már jártunk 2024 őszén. És még csak nem is reklamálhatok (azért fogok…), mert ez egy ajándéktúra volt.

Idegállapotom csak fokozódott, amikor megérkeztünk az első helyszínre, és hosszú percekig be sem tudtunk menni a Jade Buddha templomba, akkora volt a tömeg. Visszaolvastam a korábbi blogbejegyzésemet, ahol a sok ember miatt nyafogtam, na hát most visszasírtam azt a szürke, őszi hétköznapot. Ezen a napsütötte, vasárnapi délelőttön, amikor még a helyi turistáknak is kedve szottyanhat egy kis templomlátogatásra, három óriáshajó kötött ki a Shanghai Wusongkou nemzetközi terminálon, hogy utasokat okádva, egyszerre árassza el a város legfőbb kulturális látványosságát. Csak a táblájukat lóbáló idegenvezetőből több volt, mint hívő a Villányi úti templomban főmisén. Én még ilyet nem pipáltam: egymás sarkában topogtak az emberek egyik szentélyből a másikba, és még az udvarokon sem volt annyi hely, hogy ne kelljen lökdösődni, ha tovább szeretnénk haladni. Pánikszerűen hagytam volna el a helyszínt, de a gájdunk nem volt hajlandó megmondani a találkozási helyet és időpontot, csak miután végig hallgattuk a mondókáját, (amit estére már mindenki elfelejt).

Ha ezt lehet még fokozni, akkor rátettek egy lapáttal az Örömök Kertjében. Ez a városi kőpark már ősszel sem tetszett. Nem is értem, miért hívják kertnek, amikor épületek és hatalmas sziklák teszik ki a zömét. A növényzettel borított terület jó, ha eléri az öt százalékát. Azt meg végkép nem értem, mi köze az örömökhöz. Hacsak nem egy mazochista adta neki a nevet, akinek fétise, hogy tíz ember toporogjon egy négyzetméteren. Azt hiszem, terápiára lesz szükségem, hogy ezt a délelőttöt feldolgozzam.

Egy óra körül értünk vissza a bázisra. Megebédeltünk a hajó 13. emeletén, ami felért egy relaxációval. Éppen lazítani készültünk a kabinunkban, amikor eszeveszett kiáltozásra és barátságtalanul dübörgő hajómotor zajára figyeltünk fel. Kiléptünk az erkélyre, hogy szemtanúi lehessünk, amint egy maláj kalózhajó megcsákjázza a Magnificát, de egészen más történt. Egy feltankolóhajó igyekezett mellénk állni, hogy üzemanyaggal töltse fel a tengerjárónkat. Idegbeteg kapitány fejhangon ordibált a legénységgel, mert úgy nézett ki, nekicsapódnak a mi hajónknak. Nem csak úgy nézett ki, végül egy jó mély árkot martak az úszó szállodánk oldalára a bárkájuk sarkával, mert egy rögzítőkötelet elfelejtettek kioldani. Miután lekapartak több kiló festéket, a bénázásnak az egyik matróz vetett véget, aki elfűrészelte a vastag kötelet. A kárt milliókban lehet mérni. Hogy aztán az MSC-nek sikerül-e behajtania, erősen kétséges, mert a tanker-dzsunka eltűnt a ködben, nem hagyott hátra betétlapot.

Este még bemenünk a belvárosba egy kis folyami hajókázásra, hogy fotókat készítsünk a kivilágított Sanghajról, mert amikor utoljára itt jártunk, a toronyházak tetejei eltűntek a felhők között, most viszont teljesen tiszta az idő. Nem vót ócó, de megérte. Zárásnak belinkelek két rövid videót a látványról, ami megbizseregtette az utazói vénánkat.

Nyugat-Sanghaj, a régi városrész Kelet-Sanghaj, a modern negyed

Fotók

◄Előző kikötő: Busan Következő kikötő: Hong Kong ►

2026. március 28., szombat

Busan, Dél-Korea

Korea mindig is a kedvenc ázsiai országom volt, annak ellenére, hogy még sosem jártam itt. Nem tudom megmagyarázni az okát. Talán mert az itt élő népek nem annyira önteltek, mint a kínaiak, de nem is annyira alázatosak, mint a japánok. Lehet, az is közrejátszik, hogy a kettészakadt ország északi része emberöltők óta egy zsarnok család fogságába került, és sajnálom szerencsétleneket, amíg a délen élő rokonaik Ázsia egyik legdinamikusabb fejlődő országában élvezhetik a szabadságot.
Korea ma már fejlettebb Kínánál, és külső szemlélődőként úgy láttam, gazdagabb Japánnál. Az biztos, hogy az egyfőre eső világmárkák tekintetében vezető ország lett. Ez tiszteletet vált ki belőlem akkor is, ha az akkumulátor gyáraik a magyar levegőt szennyezik mostanság.

A 3,5 millió lakosú Busan (vagy Puszan, ez még nem dőlt el), Dél-Korea második legnagyobb városa. Itt találjuk az ország legnagyobb strandját, és a legnagyobb folyóját. Busan büszkélkedhet a legnagyobb dél-koreai kikötővel is, ami méreteiben a világranglista ötödik helyén áll. A városban rengeteg a turisztikai látnivaló, nekünk ebből csak három helyszín fért bele az egy napba.
A Haedong Yonggungsa templomot kerestük fel először. A sziklás tengerparton található buddhista szentélyt 108 lépcsőfokon leereszkedve értük el, amit számos Buddha-szobor szegélyez, de szobrokat állítottak a kínai holdnaptár állatairól is, hogy a turisták fényképezhessék magukat annál, amelyiknek az évében születtek. (Miután nekem a patkány jutott, nem erőltettem ezt a fotót.) Sajnos kiújult a kétoldali, heveny tömegundorom, ezért nem igazán tudtam átadni magam az áhítatnak és csodálatos kilátásnak.

Ezután tovább indultunk Dongbaekseom-félszigetre, ahol meglátogathattuk a 2005-ben épült APEC Házat, ami eredetileg az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés vezetőinek találkozóhelye volt. Az UFO-űrhajó alakú épületet zárva találtuk, ezért a félsziget másik oldalán visszasétáltunk a buszunkhoz. A partmentén kiépített, romantikus sétányt választottuk a kényelmesebb promenád helyett, amit a tengerből kiálló sziklák mentén vezettek végig. Éppen az utolsó lépcsőkkel végeztünk, amikor Kata észrevett egy mozdulatlan fejet a sziklák között. Hogy tartozott-e hozzá test, nem lehetett látni, minden esetre elég ijesztőnek tűnt. Már kezdtem magam nyugtatni, hogy valószínű csak napozik egy ember fürdőgatya nélkül, ezért mászott be olyan lehetetlen helyre, amikor mentősöket pillantottunk meg rohanva közeledni. Egy biciklis úr mutatta nekik, hová kell bemászniuk, valószínű ő hívhatta ki őket. Kisvártatva újabb mentő érkezett szirénázva, majd megjelentek a tűzoltók és a rendőrök is. (Mindez egy emberhez.) Akárki is fekhetett ott, nem lehetett rajta segíteni, mert a mentős személyzet üres hordággyal érkezett vissza, és csak a rendőrök maradtak a helyszínen.

Ezek után nem esett annyira jól az ebéd, pedig ezúttal sütve ehettük a csináld magad menüt. A koreai kaja jobban ízlett a japánnál, mert itt tomboltak az ízek. A rizs ugyan itt is sótlan, de többféle szószt és ízesítő falatot raktak az asztalra, amivel személyre szabhattuk az ebédünket. Már, aki szereti a csípőset. Mert aki nem, az megszívta.
A Yongdusan Park egy hegyen található kert, jelentős történelmi háttérrel. Korábban japán etnikai kisebbség élt itt, majd a koreai háború alatt menekültek viskóvárosa lett. Ma egy kulturális emlékhely, számos szoborral, többek között a néhány évvel ezelőtti, kormányellenes diáktüntetések emlékművével. A park egyik fénypontja a 120 méter magas Busan torony, amit érdekes módon, soha nem használtak távközlési céllal, kizárólag kilátónak építették 1973-ban. A 69 ezer m2-es terület megtekintésére kaptunk harminc percet, amit igyekeztem minél jobban kihasználni, ezért a számomra nem sokat mondó szobrok nézegetése helyett, az elmúlt napok fotóit töltöttem fel a netre. Merthogy Busan legtöbb pontján ingyenes wi-fit biztosít a város mindenki számára. Csak mondom, hogy ilyen is van…

Korea is egy olyan ország, ahová még vissza fogunk térni, és ezt nyugodtan vehetik fenyegetésnek.

Fotók

◄Előző kikötő: Nagaszaki Következő kikötő: Sanghaj ►

Nagaszaki

Nem, nem lesz szó atombombákról, annál is inkább, mert egy olyan kirándulást foglaltunk le, ami a városon kívüli látványosságokhoz vezetett. A nemzetközi utasterminál előtt beültünk az ott sorakozó buszok egyikébe, majd néhány sarok után eltűntünk egy hosszú alagútban, aminek a végén már nem is látszott Nagaszaki. Hegyek között, völgyek között haladtunk egészen az Unzeni Pokol tornácáig. Ezt a hatásvadász címet nem én találtam ki, a helyiek nevezték el a vulkanikus hegyen bugyogó bűzforrást így.

Szépen kiépített tanösvény vezet körbe a sziklás terepen, melynek réseiből helyenként kénes gőz tört elő. Sok ilyet látni Japánban, és az bennük a közös, hogy a helyi népek ebben a száznapos lábszagú iszapban főzik meg a tojásaikat, de ami a legdurvább, hogy utána meg is eszik. A hosszabbik útvonalat választottuk, és még andalogva is belefértünk a rendelkezésünkre álló egy órába. A hely egyetlen szépséghibája, hogy csúnya. A környező SPA hotelek ugyanis innen nyerik a melegvízhez szükséges hőt, ráadásul eléggé barkács módon, a földre helyezett csövekből.
Ezután ebédelni mentünk. A hegyoldalon felhúzott csárdát eléggé szerencsétlenül tervezték meg. Nem elég, hogy nincs panorámás kilátása, de a lőrés nagyságú ablakok a buszparkolóra néztek. Igaz, evés közben ne bámészkodjon az ember. Főleg, ha magának kell elkészítenie a smac levest. Egy fokkal kényelmesebb helyzetben voltunk, mint Okinaván, itt már a zöldségeket bedobálták a lábaskába, és meggyújtották alatta a denszesz égőt. Marhahús helyett halfilé darabkákkal kedveskedtek, amit kicsit korán dobtam be a forró vízbe, ezért, mire a rizstésztám megfőtt, a halhús cafatokra ázott. Ráadásul most nem kaptunk szójaszószt, így nem volt mivel ízesíteni. (Só továbbra sincs az éttermekben.)

A kulináris élvezetek után felkerestük a Shimabara várat. Nem egy európai értelemben vett erődítményt kell elképzelni, valójában ez is egy pagoda, csak úgy alakították ki, hogy védelmi célokat is szolgáljon. A XVII. századi építmény ellenált több csatának is, de az 1792-es földrengéssorozatnak már kevésbé, szóval, amit most megmászhattunk, az az 1964-ben helyreállított változat. A különböző szinteket múzeumi teremnek rendezték be, ahol leginkább a szamurájok kultúrájáról láthattunk kiállítási tárgyakat.
És ha már szamurájok, akkor megnézhettük azt is, hol éltek a kor hős harcosai. A kastély alatti egyik mellékutcában meghagytak néhány lakhelyet, ahol betekintést nyerhettünk puritán életmódjukba. Bár az is lehet, hogy egyszerűen csak széthordták a bútoraikat, mert nem hinném, hogy azt a sok göncöt, amit magukra aggattak, este csakúgy ledobták volna a földre.

Ezzel a rövid kűrrel el is telt a nap, a visszaúton még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán megérkezünk-e a hajó indulásáig. Nem izgultam, hiszen MSC által szervezett túrán voltunk, aminek egyetlen előnye, hogy megvár a hajó, ha nem érünk vissza időben. Talán még drukkoltam is egy kicsit, hogy késsünk el, csakhogy leteszteljem a rendszert, és az út során először késve induljon az óceánjáró. Aztán befutottunk a már említett nagaszakii alagútba, ahol egyszerűen átugrottuk a városi dugót, és hip-hop a kikötőben találtuk magunkat.

Fotók

◄Előző kikötő: Tokió Következő kikötő: Busan ►

2026. március 25., szerda

Tokió tök jó

A Japánról keringő sztereotípiák csak tovább erősödtek bennem, amikor beúsztunk Tokió vadiúj kikötőjébe. Modern cruise terminál, hajlongó, maszkos személyzettel. Itt a határőr nem morcos tekintettel méreget, hanem mosolyogva köszöni meg, hogy ellátogattunk az országába, majd útba irányít, hol parkolnak a turistabuszok. Természetesen libasorban, szépen felszámozva, ott sorakoztak az épület előtt, ahogy kell. Az más kérdés, hogy az időjárás nem volt ennyire előzékeny a két napra érkező vendégekhez. Tizenkét fok és szitáló eső fogadott minket, amikor elindultunk a Sensō-ji templomhoz. A 645-ben alapított buddhista templomkomplexum főcsarnokát, pagodáját és a nagy kaput alig lehetett megközelíteni a sok esernyős turistától. Itt található a sintoista vallás legfőbb szentélye, állítólag ez a világ leglátogatottabb vallási helyszíne, évente több mint 30 millió látogatóval. Mondjuk, ha a szűkebb értelemben vett Tokió mind a 13 millió lakosa évente csak háromszor tenné itt tiszteletét, már akkor is kijönne a matek, de elég lenne a rekord eléréséhez, ha a 120 milliós Japán egynegyede utazna ide. Csakhogy a japánok többsége nem vallásos, ezért kellett nekünk feljavítanunk a statisztikát. Pedig, amit itt látunk, nem is többszáz éves, mert 1945. március 10-én az amerikaiak lebombázták az eredeti épületeket. Viszont virágzott a cseresznyefa… Vagy legalábbis valamilyen fa, aminek rózsaszín szirmai nem igazán harmonizáltak a sinto-pirossal.

Amúgy, mi ez az őrület a cseresznyevirágzással? Mintha máshol nem lenne cseresznyefa, csak Japánban. Nálunk is tolni kéne a festészetben és a népművészetben mondjuk az akácfavirágzást addig, amig tódulni nem kezd a világ az Alföldre, hogy tátsa a száját a fehérbe borult erdőkön. (Real Madrid drukkereknek lehetne külön lila akác is.) Onnantól könnyebb lesz eladnunk az eredeti akácmézet is, nem beszélve az akácfából faragott hűtőmágnesről. Mit számít, hogy nem őshonos, lényeg a jó marketing.
A rendelkezésünkre álló egy órába még belefért, hogy bolyongjunk a környező mellékutcákban is, és magunkba szívjunk valamit a régi Tokióból. A világháború után épült házakat lassan mindenhol leváltják a toronyépületek. Nem hivalkodóak, mint Dubaiban, nem monumentális, mint Manhattanben, egyszerű, szerény formák, elegánsan visszafogott burkolatokkal. Minden tiszta, rendezett, „sarkos” és pedáns. Sehol egy szeméthalom (pedig Japánban nincs köztéri szemétgyűjtő), egy építkezésből ottmaradt sóderdomb, vagy egy napokra ottfelejtett sittes konténer. Ideálisnak mondanám, ha nem lennének az utcák szürkék és személytelenek. A reggeli csúcs levonulta után a járdák kiürülnek, mindenki dolgozik. Aki meg nem, az szégyenkezve elbújik a lakásában, hogy feltegye magának a kérdést: mennyire vagyok hasznos tagja a társadalomnak?

A királyi palotába húsz éve sem lehetett bemenni, így volt ez most is, ezért be kellett érnünk néhány kívülről készült fotóval, majd a program zárásaként az ígéretes hangzású, Hamarikyu gardens felé vettük az irányt. A sok toronyház között egy japán kert üde folt lehet a metropolisz dzsungelében – gondoltam – de nagyot koppantunk. Először is Japánban nem minden kert japán kert. Másodszor pedig Tokióban a március ugyanolyan hűvös, mint nálunk. Az „üde folt” leginkább a barna különböző árnyalatait tükrözte. A leírás szerint egy tengervizes tó ékesíti a park közepét, aminek vízszintje a dagály-apály szerint változik. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy apálykor kiürül a tómeder. Nem tudom, ezek nem hallottak még a zsilipről? Na, de ez semmi... A park közepére érve elámultam, amikor egy repceparcella sárgállott, a kiszáradt rét közepén, mint botanikai különlegesség. És mindezért még pénzt is kérnek.

Másnap a japánok szent hegyéhez, a Fujihoz készültünk. Egyszer már jártam ott, még a hegyi szerpentinen is felmentem ameddig lehetett, de semmit nem láttam a felhőktől. Ezután nem csoda, ha tartottam tőle, hogy megint kidobott pénz lesz a Fujitúra. Márpedig itt adtunk a luxizásnak keményen. Miután semmiképp nem akartuk lekésni a hajóindulást, privát túrát foglaltam, hogy a napi menetrendünket magunk alakíthassuk.
Világos volt reggel hétkor, a találkozás időpontjában, de a legmegnyugtatóbb, hogy felhőtlen égbolttal kedveskedett névnapomra a felkelő nap országa. Az autónk néhány perces késéssel fordult be a terminál kijárata elé. Komoly oka lehetett, mert a japánoknál nem divat az ilyesmi. Kipattant belőle a sofőr, aki a legnagyobb meglepetésünkre, egy hosszú, világos hajú lány volt. Bemutatkozott, hogy Deborah-nak hívják, és kérdésemre kiderült, hogy eredetileg brazil a lelkem, csak egy japán sráchoz ment feleségül. Két éve él az országban, de már elboldogul a nyelvvel, csak az írás terén kell még sokat fejlődnie. Meg a pontosság terén is – gondoltam –, de olyan kedvesen mosolygott, hogy eltekintettem a savazástól.

Sikerült a legnagyobb dugóban elindulnunk. Hiába a sok fizetős autópálya a magasban, és a városrészek alatt átfutó alagútrengeteg, két óráig tartott, amíg kiverekedtük magunkat a fővárosból, és további egy óra kellett ahhoz, hogy elérjünk az áhított hegy lábánál fekvő Oishi parkba. Sajnos a márciusi hidegek miatt még itt sem rügyeztek a fák, hogy a sakuráról ne is beszéljek. Ezért az instagrampozitív fotókhoz a tavalyi nád elszáradt bozótja adta a keretet.
Átkocsikáztunk a Kawaguchiko-tóhoz, mert a Fujit nem elég egy helyről fotózni ám, ha már ilyen szép időt fogtunk ki. A Chureito pagodát ki kellett hagynunk, mert képtelenség volt parkolóhelyet találni a környéken, ráadásul az időnk egyre fogyott. (Olyan nagyon nem is bántam, hogy nem kellett a tömegben felmásznom négyszáz lépcsőfokot egy pagodás Fuji fotóért.) Deborah javaslatára egy közli libegőzésre cseréltük volna a programot, de ott is kígyózott a sor a pénztárakhoz. Az utasokat terelő személyzet egyik tagja, egy robotarcú japán lány felhomályosított minket, hogyha van is jegyünk, legalább egy órát kell várni, amíg fel tudunk szállni a dróton függő székbe. Ezt is ejtettük, majd otthon felülünk a zugligetire, ha nagyon libegni akarunk.

Végül már csak Oshino Hakkai falu híres, kristálytiszta forrásaira maradt időnk, amelyet kulturális örökségi helyszínnek tartanak. Idézek a programleírásból: „Egy hely, amely ötvözi a természeti szépséget és a spiritualitást. Ideális azok számára, akik szeretnének kapcsolatba lépni Japán lényegével.” Azt hiszem, megértettem Japán lényegét: építs egy kisebb bazárt néhány földből felbugyogó vízlelőhely köré, írjál róla szuperlatívuszokban az útikönyvekbe, és özönlik majd a nép. A tömeg pedig jó. A sokaságban nem maradsz egyedül, itt egy közösség tagjának érezheted magad. Hogy milyen közösségé? Hát a minden szart megkóstoló, folyton fényképezős Tik-tok nemzedéké.
Egy órával korábban hazaértünk a tervezettnél, köszönhetően annak, hogy a japánok 10-12 órát is dolgoznak, ezért a délutáni csúcs későbbre tolódik. Mindegy, a lényeg, hogy nem késtük le a hajónkat, és összességében csodás napot zártunk.

Fotók

◄Előző kikötő: Naha Következő kikötő: Nagaszaki ►

2026. március 23., hétfő

Naha, Okinava

Második japán partraszállásunk Okinava szigetén volt. Szerencsére nem olyan durván ment, mint az amerikai csapatoknak ’45-ben, és a főváros, Naha is egészen másképp néz ki, mint a II. Világháború után. Ahogy kiléptünk a szárazföldre, meleg fogadtatásban részesültünk. A buszunk szinte a hajó lépcsőjénél várt minket, más kérdés, hogy előtte még átvezettek a szép új termináljukon, ha már felépítették. A határőrök megelégedtek az útlevelünk fénymásolatával, rajta az előző napi beléptető pecséttel. Itt már a partra vitt kaját sem ellenőrizték, csak néhány bácsi strázsált a kordon mentén, magasba tartva egy táblát áthúzott hamburgerrel és gyümölcstállal, amik a legveszélyesebb fenyegetést jelentenek a szigetországnak.

Juhéj! Örömködtem magamban, amikor meghallottam, hogy az itteni idegenvezető néni (aki lehet, hogy egy tízessel fiatalabb nálam) BBC híradóba illő kiejtéssel tolta az angolt. (Lehet, soknak tűnik, hogy folyton a gájdok érthetőségével foglalkozom, de hidd el, egy jó idegenvezető még egy unalmas helyet is fel tud dobni a stílusával és felkészültségével, míg egy olyan, akit nem értesz meg, tönkre teheti a hangulatot, még egy egészen látványos helyen is.)
Első utunk hová máshová vezetett volna, mint egy jó kis múzeumba. Először azt hittem az épületről, hogy ez már a hírhedt világháborús bunker, de nem, csak a tervezőknek ragadhatott be, hogy Okinaván erről kell szólni minden emlékhelynek. Újabb régi eszközök, újabb csodásan megmunkált tárgyak, amiktől majdnem állva elaludtam, de hogy a japánok mennyivel előttünk járnak, azt jól példázza, hogy a középkorban már vezeték nélküli fülhallgatókat használtak. Amíg Kata akkurátusan fotózgatta a kiállítást, én félóra alatt átfutottam a tárlatot, és kimentem az utcára, hogy egy kis japán életérzést szívjak magamba.

Tudom, hogy sok japánfanatikus haragját váltanám ki, ha azt mondanám, ezekkel nincs rendben valami, ezért inkább úgy fogalmazok, hogy a japánok furák. Még itt Okinava szigetein is, ami a kínai befolyás alatt álló Rjúkjúi Királyság részét képezte egészen 1879-ig. Saját nyelvük, saját írásjeleik is vannak, de ezeket ma már kevesen beszélik. Az elmúlt másfél évszázad alatt eljapánosodott a kultúra. Az utcákon miniszoknyás „mangalányok” grasszálnak, a szuvenírüzletekben belföldiek vásárolják a pikacsus és hello kitty-s pólókat. A kutyákon idétlen ruhák feszülnek, és minden rózsaszín és csicsás. Ami nem változott, mióta utoljára itt jártam, az a sok italautomata az utcákon, ami nem csak hideg üdítőt kínál, de még meleg levest is. Illetve az a taxis piacon tomboló divat, hogy az autóknak minél öregebbnek kell lenniük. Pöpec állapotban lévő, harminc-negyven éves Datsunok, Toyoták szállítják az utasokat, alig látni fiatal évjáratú taxit. A másik, az a sok kocka formájú kisautó, amelyek sehol nem honosodtak meg a világ más tájain.

A múzeum után tovább folytathattam a szemlélődést, mert kaptunk másfél órát, hogy a helyi Váci utcán sétálgatva beszerezhessük a legszükségesseb dolgokat, úgymint lila színű süti, szív formájú napszemüveg, esetleg kígyóágyon érlelt szaké. A legtöbb üzletről meg sem tudtam állapítani, mi a profilja. A bejáratnál csomagolt sütemények vagy bonbonok, ki tudja, minden esetre furábbnál furább színűek és formájúak. Beljebb rossz szellemeket elijesztő állatok faragva, fröccsöntve, esetleg plüssből, amelyek egy oroszlán és egy sárkány szerelméből született szörnyre emlékeztetnek. Majd egyszer csak olyan ruhák, amelyekről nehezen megállapítható, hogy kisgyerekre szánták-e vagy kutyára.
Viszont, ami kellemesen meglepett, hogy az éttermek árai mennyit szerényültek az elmúlt húsz év alatt, amióta itt jártam. Nagyjából a magyar áraknak megfelelőek, de úgy általában is kijelenthető, hogy már nem megfizethetetlen Japán. Legalábbis ez az okinavai rész biztosan.
Bár Naha viszonylag nagy város (1,3 M), jól észrevehető volt, hogy az MSC kétezerötszáz utasa megérkezett. Legalább a fele ott nyomult a bevásárlóutcában, más turistát nem is nagyon láttam. Kínait pedig egyáltalán nem. Később tudtam meg az idegenvezetőtől, hogy a megromlott politikai viszony miatt Szí Csí Ping megtiltotta a kínaiaknak, hogy ideutazzanak. Na, én pont az ilyenek miatt hánytam, amikor egy diktatórikus rendszerben kellett élnem, és a párt mondta meg, hogy hova mehetek és hova nem. Soha többet egypártrendszert!

Délután ellátogattunk Naha elővárosába, Tomigusukuba, ahol 1944-ben a japán haditengerészet mérnöki hadtestének tagjai 450 méternyi földalatti alagutat ástak ki, amely titkos főhadiszállásaként szolgált, végül a saját sírhelyük lett. Clint Eastwood rendezésében készült két megrázó film, ami okinava elfoglalásáról szólt. Az egyik amerikai szemszögből mutatta be a borzalmakat, a második pedig japán nézőpontból szemléltette azt a csatát, amikor szigetet védő katonák élelem és lőszer hiánya miatt kénytelenek lettek volna megadni magukat. De ne felejtsük el, a japán ember másképp gondolkodik. A parancsnok, akinek síremléke a bunker feletti dombtetőn található, harakirit követett el, míg a legénység, a maradék kézigránáttal felrobbantotta magát. A holttestek még nyolc évig ott feküdtek érintetlenül, és csak az amerikai megszállás után kezdték megtisztítani az alagutakat, hogy aztán 1970-ben megnyithassák a nagyközönség számára. Sajnos nincs sok néznivaló a kivájt termekben, mert szinte semmilyen használati tárgyat nem szállítottak vissza egy morze távírón kívül. Csak a gránátrepeszek ütötte lyukaknál szorul el a szíve a figyelmes látogatónak.

Nem tudom, hogy egy mai japán ember képes lenne harakirire, vagy mondjuk kamikáze repülésre, minden esetre, sokan féltik ezt a kultúrát, mert egyre mélyebb gyökereket fúr a nyugati életmód a felkelő nap országának talajába. Magam részéről támogatom a hagyományok őrzését, a sokszínűséget, de nem dőlnék a szamurájkardomba, ha évtizedek múlva, már csak múzeumokban találkoznánk kimonós gésákkal, tatami szőnyeggel vagy Sanyo magnóval. A világ halad előre, a történelem kultúrákat söpör el, és újakat hoz létre, ha tetszik, ha nem. Ki aggódik ma már az avar vagy nyenyec rokonaink kulturális öröksége miatt? Ezek nagyrésze beépült a magyarság kultúrájába. Abba a kultúrába, amit most annyira féltünk, hogy még politikai kampányokat is lehet rá építeni.

Fotók

◄Előző kikötő: Ishigaki Következő kikötő: Tokió ►