Townsville egy kétszázezres iparváros Queensland államában, a Korall-tenger partján. Ahogy előzetesen tájékozódtam, itt nem is annyira a város, mint inkább a közelben lévő Magnetic Island az izgalmasabb látnivaló. Ezért lefoglaltam a getyourguid.com-on egy szigettúrát légkondis kisbusszal, amit egy igazi lokálpatrióta vezet. Annyi izgalom volt csupán a túrával kapcsolatban, hogy el kellett érnünk a 9 órás kompot, mert a következő járattal már elkéstünk volna. Szerencsére a hajónk pontosan, reggel nyolckor kötött ki, így nem okozott gondot az egy kilométerre lévő kompkikötő elérése. (Létezik egy sűrűbben induló és gyorsabb személykomp is, de ez a folyótorkolat túloldalán volt, ami közel négy kilométeres sétát jelentett volna.) Hanem ahogy közeledtünk az állomás felé, azon kezdtem aggódni, legyen elég hely a nem túl nagy járművön, annyian tolongtak a jegypénztár előtt. Végül rendben felfért mindenki, és nekivágtunk a negyvenperces útnak. Hátradőltem, most már sínen vagyunk, akarom mondani vízen. Az időjárás ugyan nem kedvezett a harminc fok feletti hőmérséklettel és záporesőkkel, de oda se neki, nem vagyunk cukorból. Igaz, a páratartalom olyan magas volt, hogy elkélt volna egy kopoltyú, de a lényeg, hogy megérkeztünk a szigetre, megtaláltuk az indulási pontként megadott taxiállomást is, mi bajunk lehet?
A részvételi jegyünkön 10:30-as indulással jelölték a túra kezdetét, ezért még volt időnk beugrani a tér túloldalán lévő szupermarketbe. 10:15-kor kedélyesen sétálgattunk vissza, amikor megláttam, hogy a Magnetic Island Tours kisbusza már ott áll a megállóban. Szaporáztuk a lépteinken, amikor döbbenten konstatáltam, a busz elindult… Nélkülünk.
Rohantam a jármű felé, mint az állat, épphogy sikerült bekopogtatnom a sofőr ablakán. Szerencsére megállt, és felvett minket. A busz már tele volt, a két legszarabb ülés maradt csak üresen, egymástól távol. Mondom a tagnak – ember, fél tizenegykor van indulás. Mire ő – nem, tízórakor. Amikor az orra alá dugtam a jegyünket, és ott egyértelműen látta a 10:30-as időpontot, akkor rántott egyet a vállán – bocs.
Egy ilyen start után, nehéz megszeretni az idegenvezetőt, szerencsére hamar kiderült, hogy nem ő lesz az. Néhány kilométerre már ott várt minket az igazi gájd, a hely szakértője, a természet nagy ismerője, az állatok megmentője, Tim. Hatvanhoz közeli, sovány fickó hosszú, szőke hajjal, kopott farmernadrágban, Ray Ben napszemüvegben, és olyan retkes westernkalapban, amit akkor sem vennék fel, ha fizetne érte. Bemutatkozott, hogy ő Izzy apukája, és előkapta a mobilját, amin lejátszott egy részletet a Netflixen futó egykori dokumentumfilm-sorozatból, ahol a lánya koalákat pesztrálgat. Rögtön el is neveztem a fickót Koala Dundee-nak.
Első utunk a Rocky-öbölhöz vezetett. Idézek az útleírás idevonatkozó részéből: „Gyönyörködjön a hihetetlen kilátásban, és készítsen egy lélegzetelállító fotót Cleveland-öbölről a Rocky Bay kilátóból”. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy félreálltunk az országút egyik kiszélesedésénél, és egy szakaszon, ahol a sziklák miatt nem burjánzott annyira az esőerdő, lefényképezhettük a szürke tengert. Az öbölből konkértan semmi nem látszódott erről a pontról. Amúgy a sziget nem túl nagy, de tényleg szép. Gránitsziklák szabdalta buja növényzet, meredek hegyoldalak, homokos strandok. Leginkább a Seychelles-szigetekre emlékeztet, csak sokkal kevesebb turistával. Ha nem lenne olyan rohadt messze otthonról, akár még két napot el tudnék itt tölteni.
Az országút a sziget déli csücskénél véget ér, onnan még csak gyalogösvény sem vezet a nyugati végekbe. Egy sziklahalom állta utunkat, amik alatt pár métert besétálhattunk. Kíváncsi tekintetekre lettem figyelmes az egyik kőkupac tetején. Egy törpekenguru latolgatta az esélyeket, hogy vajon érdemes-e lemásznia, az emberek közé, egy kis könyörfalatért. Végül mindenki nagy örömére megjelent néhány erszényes, és persze Koala Dundee-nál éppen volt kengurutáp.
Nem sorolom fel a strandokat, amiket végigjártunk, egyik olyan, mint a másik, ráadásul a ramaty idő és a hullámverés miatt még fürdeni sem lehetett a 27 fokos tengerben. Csak a legnagyobbat emelném ki a Horseshoe Bay-en. Itt már üzletsor is van, leginkább kajáldákkal. Kaptunk egy szabad órát, hogy megtömhessük a bendőt. Miután a partmentén végig piknikasztalok sorakoztak az árnyas fák alatt, úgy döntöttünk, hogy egy streetfoodosnál veszünk két fish & chips-et és a tengerparton romantikusan beburkoljuk (kézzel-lábbal). Nem tudom, milyen halból sütötte az indiainak látszó szakács-kiszolgáló-takarító srác, de finom volt. A langyos kólájára már nem tudom ugyanezt mondani.
Ezután jött a fő attrakció, amit a leírásban csak meglepetésnek emlegettek. Kiderült, hogy vezetőnknek van egy telke a Patkó-öböl végén, bent a dzsungelben. Ahogy haladtunk beljebb az eukaliptuszok között, tudatosodott bennem, hogy itt forgatta a Netflix az Izzy koaláinak világa sorozatot. (Magyarországon már nem elérhető, de a Youtube-on találni róla részleteket.) Old timer teherautó, szabadtéri fürdőszoba és konyha mind a hangulatkeltés része. A család természetesen nem itt lakik, hanem bent a faluban, egy úszómedencés házban. Ettől persze még romantikus hely, a kert végében folyó patakot pedig kifejezetten irigyeltem. Ja, hát és majdnem elfelejtettem a lényeget: az egyik eukaliptuszfa tetején ott csücsült Axel, a bazári koala, amit aztán lehet fényképezni vadul. Meg is őrültek a csajok, hogy szelfizhetnek egy ilyen cukisággal egy lépés távolságról.
Néhány perces buszozás után kiderült, hogy Dundee-nak van még egy koalamentő kórháza is, ahol újabb erszényes szőrmókkal találkozhattunk, mindenki legnagyobb megelégedettségére.
A csúcson kell abbahagyni, tartja a mondás, ezért a meghirdetett ötórás programot félórával korábban zártuk. Mivel a mi kompunk délután már csak kétóránként közlekedett, ott kellett csöveznünk több mint egy órát a légkondi és wifi nélküli állomáson, de Kata szerint az erszényesek etetése minden áldozatot megért.
A következő kikötőt vártam leginkább Ausztráliából. Cairns ugyanis a legjobb kiindulópont a Nagy-Korallzátony felfedezésére. A cruise terminál mellett található az a turistaközpont, ahonnan a kisebb hajótársaságok indítják a járataikat a környező szigetekre, ahol aztán búvárkodhatunk kényünkre kedvünkre, vagy akár üvegfenekű csónakokból csodálhatjuk a korallszirtek közt megbúvó színes halakat.
Már az gyanús volt, hogy három nappal ezelőtt összeszedték mindenki útlevelét azzal a szöveggel, hogy a helyi hatóság kívánsága. Nem értettem, mit buzgólkodik a cairnsi szerv, amikor már Sydneyben beléptettek az országba, és azóta nem is hagytuk el Ausztrália felségvizeit, de nem foglalkoztam az itteni bürokratákkal. Aztán hétfő reggel hétkor arra lettem figyelmes, hogy távolodunk a parttól, ahhoz képest, hogy már ki kellett volna kötnünk. Még szerencse, hogy nem foglaltam előre kirándulást, mert most szépen lekésnénk – nyugtattam magam. Ekkor megjelent a révkalauz, és egy kézifékes forduló után, újra a kikötő felé haladtunk. Alig mentünk tíz percet, amikor újabb 180 fokos kanyar következett. Elképzelésem nem volt, mi lehet a parton. Elaludt a személyzet? Bent áll még egy tanker a helyünkön? Végül a hangszórókból megszólalt a kapitány hangja, hogy nagyon sajnálja, de a „mi biztonságunk érdekében” törölni kell a programból a mai kikötést. Ködösített, hogy mi ennek az oka, ezért később a személyzet körében próbáltam informálódni. Az egyik pincér rokona állítólag ott él a városban, és ő tőle hallotta, hogy forgószél várható a környéken, és félő, hogy a hajó és utasai károsodni fog a viharban. Mekkora ótvar egy duma ez, amikor azt meg megengedték, hogy a parttól néhány kilométerre lehorgonyozzunk. (!) Ja, mert nyilván semmi bajunk nem lehet egy tornádó esetén, ha a nyílt vízen veszteglünk, csak a védett kikötőben, ahol húsz karvastagságú kötél feszít a betonrámpához. És akkor mi volt az a cirkusz az útlevelekkel? Leeresztettek egy tender boatot és néhány vállapos tiszt kicsónakázott a partra (gondolom közelről szerették volna látni a „tornádót”), de a helyzet nem változott. Gyakorlatilag álló helyzetben töltöttük az egész napot, ahelyett, hogy sznorkelleztünk volna a zászló- és bohóchalak társaságában. Ellenben a partiőrség egyik fregattja végig ott horgonyzott a közelünkben, hogyha itt is fújna a szél, ők majd jól megmentenek minket.
Német utastársak között elterjedt az a pletyka, hogy a kikötői hatóságok belekötöttek valamilyen igazolás hiányába. Állítólag egy hónapja el kellett volna végeztetni egy hajóalj takarítást, de ez még bénábban hangzik, mint az időjárásra való hivatkozás. Akárhogy is, már nem fogom megtudni, mi volt a valódi ok, hogy nem engedtek kiszállni, minden esetre az országimázsuknak nem tett jót. Nagyon nem…
Fotók
◄Előző kikötő: Sydney Következő kikötő: Manila ►
