Fikatours

A hetven km hosszú és ötven km széles sziget Franciaország tengerentúli tartománya, és ez meg is látszik rajta. Ha ledobtak volna ide egy ejtőernyővel (és túlélem), meg nem mondanám, hogy nem Európában vagyok, hanem mindössze nyolcszáz kilométerre Madagaszkártól. Talán csak a dús növényzetből következtethettem volna, hogy nem mediterrán vidéken járok. A járműveken uniós rendszám, a boltban euróval fizetnek, csak az itt élő népek kicsit színesebbek, mint a mondjuk Limoges-ban. Nem csoda, hiszen a 900 ezres lakosság 64%-át afrikaiak teszik ki. Kb. 30% az ázsiai bevándorló, zömében indiai és csupán 1% a francia származású (fehér).

Egynapos kirándulásra fizettünk be, ami a három aktív vulkán egyikéhez vitt fel bennünket. A Piton de la Fournaise 2010 óta az UNESCO világörökség része, és nem mellesleg februárban tört ki utoljára, szóval volt némi izgalom bennünk, de az idegenvezetőnk megnyugtatott, hogy mostanában rendesen viselkedik a vulkán, és különben is, a szeizmológusok nem szóltak neki, hogy gyanús rengések lennének odalent. A tengerszintről meredek szerpentinen kanyarogva jutottunk el kétezer méteres magasság fölé. A növényzet változásán jól lekövethető a szintemelkedés, mint egy általános iskolás földrajzkönyvben. A trópusi növényeket először mediterrán ciprusok váltották fel, majd ahogy még feljebb értünk, alpesibe váltott a táj fenyőfákkal és legelésző tehenekkel. A kétórás út alatt több látványos pontnál is megálltunk, hogy fotót készíthessünk egy-egy hullámzó völgyről, meredek kanyonról vagy holdbéli fennsíkról, majd megérkeztünk a 2300 méter magasságban fekvő vulkáni kráter pereméhez.
Annyira szerettem volna drámai lávafolyamról, ördögi fortyogásról, látványos tűzcsóvákról beszámolni, de ahogy lenéztünk a kráter fenekére, csak egy repedezett síkságot láttunk, még egy nyamvadt kis füst sem jelezte, hogy a világ egyik legaktívabb tűzhányójánál állunk. De, ha már drámát akartam, meg is érkezett, egy felhőszakadás formájában. Réunionon bármelyik pillanatban számítani lehet esőre, állítólag négy méter (!) csapadék is leesik egy évben, de most úgy tűnt, a felét egyben szeretné letudni a természet. Hiába volt nálunk esernyő, péppé áztunk, amíg visszamenekültünk a busz szárazságot nyújtó fedezékébe. A sofőr ekkor már fűtésre váltotta a légkondit, mert ebben a magasságban igencsak lehűl a levegő, még az egyenlítő környékén is. Rövid várakozás után úgy döntöttünk, elindulunk lefelé a hegyről, mert kiszámíthatatlan, hogy a salakos útszakaszokon milyen árkokat vájhat egy ekkora zuhé. Egy ponton meg is állt az autókonvoj, de kiderült, hogy csak egy filmforgatás miatt zárták le az utat néhány percre.

Mondanom sem kell, hogy amint elhagytuk a veszélyes útszakaszt, elállt az eső, és újból ragyogó fényét mutatta az áprilisi időjárás. Murphy apánkat innen is csókoltatom.
A programhoz tartozott még egy ebéd is, de az annyira szánalmasra sikerült, hogy nem is érdemes írni róla. Bátran állíthatom, a földkörüli utazásunk legalja volt az étterem, és a választékuk. Pár falat után ott is hagytuk a lebujt, és a szemközti vendéglőben pótoltuk a kalóriahiányunkat egy pazar Crème brûlée-vel.
Ezzel véget is ért a program. A kikötőbe visszavezető úton az idegenvezető különböző történetekkel próbálta ébren tartani az utasokat. Itt tudtuk meg, hogy a sziget híres szülöttje Roland Garros, a repülés úttörője, első világháborús hős, aki később a nagy presztízsű, francia nyílt teniszbajnokság névadója lett. Vagy, hogy Réunion a francia fegyveres erők legfontosabb indiai-óceáni támaszpontja, a szigeten mintegy négyezer katona állomásozik. A termőterületek kétharmadát cukornád foglalja el. A nyers cukor exportálása adja a bevétel 85%-át, de ezzel együtt komoly támogatás kapnak Párizstól, hogy fenn tudják tartani az afrikai szinthez képest magasabb életszínvonalat. (Nem véletlenül nem akartak itt függetlenségi forradalmat kirobbantani.) Furcsa, hogy a cukor egésze feldolgozatlanul kerül az anyaországba, úgyhogy a boltban kapható, kristálycukor mind megjárta Európát.
Amikor megérkeztünk a mólóhoz, újból rázendített az ég, ráadásul a biztonsági őr nem engedte a sofőrt, hogy a bejárathoz közel álljon meg, tehát dézsában vergődő verébként jutottnk el a hajónkig. Valaki rúgja már seggbe azt a Murphy-t!

Fotók

◄Előző kikötő: Mauritius Következő kikötő: Fokváros►

2026. április 25., szombat

Mauritius

Hogy mindjárt az elején lelőjem a poént: Mauritius hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt tizenöt évben. Leesett az állam, amikor kiszálltunk a hajóból Port Luis új cruise termináljánál. A modern épület mögött ott magaslott a város pénzügyi központjának impozáns látképe, ahol másfél évtizede még afrikai stílusú, (értsd: lepukkadt) kétszintes házak zsúfolódtak össze. A toprongyos népeket csinos járókelők váltották le a belvárosban. A kőbányai piac stílusról a plázák igényes világára tértek át, a boltok kínálata minőségi, de megfizethető.

Korán indultunk felfedezni a várost, hogy elkerüljük a hőséget, ezért a Blue Penny múzeumot még zárva találtuk. Igazából nem is nagyon érdekelt, már azon is ki vagyok bukva, hogy egy ország azzal szerez világhírnevet magának, hogy annak idején elrontottak egy feliratot a postabélyegen, és manapság van olyan nem normális egyén, aki képes ezért négymillió dollárt fizetni.
A múzeum köré épített bevásárlókomplexumban is csak egy hangulatos kávézó tárta ki kapuját a látogatók előtt, ezért inkább egy közeli parkot látogattunk meg, amit az útikönyvünk szerint a XVIII. században építettek a gyarmat tisztjei és prominens polgárai. „Les Jardins De La Compagnie a nyugalom oázisa” mondja az írás, de erről elfelejtették értesíteni az ott lakó, gyümölcsevő denevéreket, akik akkora patáliát csaptak a komfortosabb faágak birtoklásáért, hogy még a park szobrainak szisztematikus lefosását is felfüggesztették.
Tovább sétáltunk a központi piac felé, és ámulatom csak fokozódott. A kikötőből induló sugárút határozottan gazdagságot sugallt, csak ahogy a régi negyed felé haladtunk, kerültek elő a jól ismert épületek, és az afrikai hangulatot árasztó piac. Vagy inkább indiait? Nem is tudom. Mauritius lakosságának közel hetven százaléka ugyanis indiai származású, akiknek őseit még a brit telepesek csábítottak ide a gyarmati időkben, hogy legyen, aki betakarítja a cukornádat. Vicces, hogy az angol szálak lépten-nyomon fellelhetők a szigeten (pl: balra tarts a közlekedésben), mégis a helyiek inkább franciául beszélnek, vagy annak egy creol változatát használják. Amikor a portugálok felfedezték a szigetet, még senki nem lakott itt. Aztán a XVII. században megérkeztek a holland telepesek, ők már hoztak magukkal munkaerőt, konkrétan rabszolgákat, akik az ültetvényeken dolgoztak. Őket elzavarták a franciák, akiket pedig az angolok a XIX. század elején. Mauritius 1968-óta független és ’92-ben szakítottak a brit nemzetközösséggel is. A fiatal köztársaság igazán nagy fejlődést az elmúlt két évtizedben ért el. Azt gondoltam, hogy a turizmusfejlesztésnek köszönhetik, hogy itt tartanak, de nem. Vagy legalábbis nem ez a fő bevételi forrásuk, hanem a pénzügyi szektor. Banki szolgáltatásokat nyújtanak legalább kilencezer, itt alapított offshorecégnek. Akárcsak Szingapúrban… Hallod, Péter? Lehetne ez is egy kiút a mocsárból.

A közeli Jummah Masjid-mecsetet a látnivalók között sorolta fel a Google, ezért felkutattuk néhány háztömbbel odébb. Kívülről nem egy nagy durranás. Először azt hittem, zárva van, de a kovácsoltvas-kaput betolva bejutottam a belső kertbe. Már levettem a cipőmet, hogy körülnézzek a százharminc éves imahelyen, amikor egy morcos muzulmán odajött és közölte, hogy nincs keresnivalóm az intézményben. Jaj, mindjárt sírva fakadok, hogy nem láthatom közelebbről a kopott padlószőnyegeteket és a takonyzöldre mázolt, üres falakat! Szó nélkül visszahúztam a csukámat, és a keresztények felsőbbrendűségével a tekintetemben elhagytam a helyszínt. Érdekesség, hogy bár a lakosok kétharmada indiai származású, csak a fele hindu vallású. A keresztények aránya 33%, Allah törvényeit 17% követi a szigeten.

Aapravasi Ghat „Bevándorlási Központ” egy épületkomplexum a brit gyarmati időkből, amelyen 1849 és 1923 között félmillió indiai szerződéses munkás haladt át. Társadalomtörténeti szerepét az UNESCO 2006-ban ismerte el, amikor világörökségi helyszínné nyilvánították. Ma ingyenes múzeumot találunk a helyén. A közeli Fort Adelaide citadella szintén látogatható, de az 1840-ben épült erődből megmaradt falak nem lépték át az ingerküszöbömet, ezért visszasétáltunk a kikötőben lévő bevásárlóközponthoz egy könnyű ebédre. Útközben beugrottunk abba a híres, nevezetes postahivatalba, ahol azt a bizonyos Kék Mauritius bélyeget elrontották 1847-ben. Amikor utoljára itt jártam, még működő posta volt, képeslapot is fel lehetett adni a kétpenny-s, kék bélyeg másolatával. Most egy kis múzeumot rendeztek be, érdemes körbe szaladni főleg, hogy nem kérnek érte pénzt.
Délután buszra szálltunk, hogy a megtekintsük a várostól északra fekvő, Sir Seewoosagur Ramgoolamról elnevezett kertet. Inkább egy nagy trópusi parknak mondanám, ahová a helyiek kijárnak piknikezni, a turisták pedig gyönyörködhetnek a kerti tavakban terpeszkedő vízililiomokban.

Innen nincs messze a Château de Labourdonnais, egy szépen helyreállított, XIX. századi, gyarmati stílusú kastély, gondozott kerttel. A neoklasszikus, tikfából készült kúria korabeli bútorokkal berendezett szobáiban képet kaptunk a gyarmati idők gazdagjainak életéről. Ez a birtok a három, ma is prosperáló cukornádültetvényes egyikének tulajdonában áll, akinek megtapasztalhattuk vendégszeretetét egy rumkóstoló formájában. Nem akartuk megsérteni a vendéglátókat, ezért mind az öt, elénk rakott helyi specialitást megkóstoltuk. A buszunkat már a tengerészlépésre jellemző dülöngéléssel közelítettük meg.

Másnap, korán reggel ismét buszra szálltunk, hogy felfedezzük a sziget déli, hegyvidékes részeit. Szervezett út keretén belül zajlott a túra, ezért nem ért meglepetésként, hogy az első programpont már megint egy csapda volt. A „hajómodell gyár” elnevezés egy butikot takart, ahol árultak ugyan néhány hajómakettet, de a termékeik nagy részét a szuveníráru és hamisított márkás ruhák tették ki.
Túl voltunk rajta, majd egy órás buszozás után elértük az első, igazi látványosságot, a Ganga Talao krátertavat, ami 550 méterrel a tengerszint felett húzódik néhány lankás domb ölelésében. Ez a legszentebb hindu zarándokhely Mauritiuson, már messziről látszik a dombtetőn álló, 33 m magas Siva szobor háromágú szigonnyal és egy most készülő másik istenség. Isten tudja melyik, annyi van nekik. A tóparton további szobrok várják, hogy a hívők letegyék áldozataikat, és elmormoljanak egy imát. Van néhány épített szentély is, amik méltatlanok a hely szelleméhez, inkább egy elhagyatott divatáru üzletnek néznek ki, amelybe a tulaj néha visszajár, hogy kellően retkes környezetben elfogyassza az ebédjét. Ahhoz képest, hogy hitük szerint, maga Siva hordta ide a Gangesz vizét, kicsit többet is költhetnének karbantartásra, takarításra.

A következő útszakaszon támadt egy kis nehézségünk, mert a vasárnapi jó időt kihasználva, a helyiek feljöttek a hegyekbe guavét szüretelni. A sok útszélén hagyott autó miatt gyakran nem fért el a busz, amin csak a dudálás és anyázás segített. Végül átvágtuk magunkat a kritikus szakaszon, és meg sem álltunk a Black River Gorges Nemzeti Parkig. Az esőerdő egyik szirtjén kiépített kilátópontról tekinthettünk le a mélybe.
Néhány fotó után folytattuk is utunkat a sziget másik látványossága felé, a Chamarel községnél található Hétszínű Föld parkba. Ennek a magántulajdonban lévő parknak az érdekessége, hogy a dzsungel közepén egy 625 holdas területen nem nő növény néhány salakdombon. A dűnék vastagsága elérheti a 15 métert is, és az ősi geotermikus tevékenység nyomait őrzik. Különböző ásványi anyagok színezték meg a terméketlen talajt, innen a hangzatos „hétszínű” jelző, de valójában ez a barna különböző árnyalatait jelenti. Marketingfogásnak viszont remek. Az elmúlt években itt is fejlesztettek: egy épített gyalogúton járhatjuk körbe a területet, és még egy teknősneveldét is kialakítottak, hogy kapjunk még valamit a pénzünkért. Egy büfé és az elmaradhatatlan szuvenírüzlet állta utunkat, de sikeresen elértük a buszunkat, ahol elviselhetőbb klíma várt. Meglátogattuk a közeli Chamarel-vízesést, majd a nap zárásaként a Le Morne Brabant-félsziget nyilvános strandján kaptunk másfél óra szabadidőt.

Nem állítom, hogy Mauritius számtalan, fehérhomokos strandja közül ez lenne a legszebb, de jól esett a langyos tengervízből visszatekinteni az 556 méteres bazaltmonolitra, ami a második UNESCO világörökség helyszín a szigeten. A hegy önmagában is látványos, de valójában a kulturális örökségük része. A XVIII-XIX. században menedékül szolgált az ültetvényekről szökött rabszolgák számára. A hegy meredek, szinte megközelíthetetlen sziklái és barlangjai természetes erődítményt biztosítottak nekik. A szájhagyomány szerint a hegy a rabszolgák szabadságért folytatott küzdelmének, szenvedésének és áldozatvállalásának jelképévé vált.

Fotók

◄Előző kikötő: Seychelle-szigetek Következő kikötő: Réunion►

2026. április 18., szombat

Seychelle-szigetek

Seychelle három legnagyobb szigetét már bebarangoltuk néhány éve, úgyhogy ma engedtünk magunknak egy nap szabit. Tudom, eléggé képzavaros ilyet mondani egy négy és félhónapos nyaralás közepén, ezért néhány szóban kifejteném, mire is gondoltam. Január óta bolyongunk a meleg égöv vizein. Megjártuk a Karib-tengert, időztünk Kaliforniában és Hawaii-on sőt, még Ausztrália és Délkelet-Ázsia trópusi partjain is, de egy tízperces csobbanást leszámítva, egyszer sem pancsoltunk a tengerben. Folyton a városokat és vidéki tájakat róttuk, hogy minél több élménnyel gazdagabban érkezzünk haza. Vágytunk már egy kis homokos tengerpartra, türkizkék vízre, és a semmittevés érzésére. (Tudom, tudom… Anyukám jól van, köszönöm.)

Nyolckor kötöttünk ki Mahe teherhajókra berendezkedett mólójánál, és már akkor is harminc fok felett járt a hőmérséklet. Kilencig elintéztem az összes otthoni lemaradást: számlák, elektronikus bevallások, idióta hivatalok levelei az ügyfélkapun, meg a szokásos, majd elhagytuk az élhető klímát jelentő hajónkat. A taxiállomásig vezető egy-kétszáz méteren leolvadt az agyam, ezért nem sokat alkudoztam a személyszállító kisiparossal, elfogadtam a tizenötdolláros ajánlatát. Előtte azért még pontosítottam, hogy „fifteen”, nehogy nekem a végén bevesse azt a trükköt, hogy ő valójában fifty-t mondott. Miután kizártuk a félreértéseket, beültünk az autójába, amiben taxiórának még csak nyomát sem láttuk. Ezek ott tartanak most, mint mi 1982-ben, de nálunk legalább kötelező volt feltüntetni a műszerfalon, hogy hány forint egy kilométer. Abban hasonlított még a verdája az én akkori Ladámra, hogy éppen annyi légkondicionálás működött benne. Letekert ablakon át élveztük a tájat, az alig tíz perces úton, amikor megálltunk a Beau Vallon Beach-en. A partmenti erdősáv teljesen megváltozott az elmúlt tíz évben, kis pavilonokat építettek a fák közé, ahol strandcikkeket áruló üzletek és vendéglátó egységek mellett még egy nyilvános vécé is helyet kapott. A taxis kezébe nyomtam a tizenöt dollárt, de ő csak nézett rám, mint borjú a wienersnitzel feliratra. Pontosan tudtam mi következik, ezért megelőztem és közöltem vele, hogy a trükk, amivel próbálkozik annyira klisés, hogy már csak ezért sem fizetek többet. Aztán segítségül hívta a portásfülkéből a haverját, aki meggyőzött arról, hogy a tizenöt dolcsi kevés egy öt kilométeres távra. Nem annyira közgazdasági ismeretivel a piacgazdaságban szokásos szabad árképzésről, sokkal inkább a negyvencentis karbőségével vett le a lábamról. Végül adtam a taxisnak harminc dollárt azzal, hogy nincs nálam több pénz, de ha gondolja, hívhatunk rendőrt. Elfogadta, mint kompromisszumos megoldást.

Szerencsére volt még nálam néhány zöldhasú, és mindjárt ki is béreltem két műanyag nyugágyat, hogy végre átadhassuk magunkat a pihenésnek. Tudományosan fogalmazva: rekreációs tevékenységet folytassunk a hétköznapi környezetünkből kiszakadva.
Nagyjából ennyi. Most nem hergelném az olvasókat azzal, hogy egész nap a huszonhét fokos vízben lebegve figyeltük, hogy cikáznak a kishalak a fehérhomokos mederben, vagy hogy unaloműzésből elsétáltunk az öböl végén található gránitsziklákhoz egy jó fotóért, mert ennek nincs hírértéke, és még soká lesz otthon nyár, hogy mindezt egy balatoni lángossal, vagy ropogósra sült hekkel überelni lehessen.
Mondanom sem kell, hogy a strandolók zömét a Magnificáról kiszállt utasok tették ki, így nem jelentett gondot egy párt találni, akivel megoszthattuk a visszaút költségeit. Főleg, hogy ez a taxis nem tartozott a hiénák közé, és még légkondi is volt a kocsijában.

Fotók

◄Előző kikötő: Penang Következő kikötő: Mauritius►

2026. április 15., szerda

Égszakadás, földindulás

A Magnifica eredeti útvonala Penangból a Sri lankai Colomboba vezetett volna, de a hajótársaság még tavaly szeptemberben értesített, hogy nem kockáztatják meg a közel-keleti államokat és a Vörös-tengert a feszült helyzet miatt, inkább megkerülik az afrikai kontinenst. Ezért Indonézia nyugati végénél ráfordultunk az Indiai-óceánra, egyenesen a Seychelles-szigetek felé vettük az irányt, ami hat napot jelent a nyílt vizeken. És milyen igazuk volt. Már túl voltunk a földkörüli út felén, amikor olvastuk a híreket, hogy az Egyesült Államok és Izrael megtámadta Iránt. A perzsák erre jól beaknázták a Hormuz-szorost és blokkolták az olajszállító hajók forgalmát. Szeretem a kalandot, de azért rakéták ne repkedjenek a fejem fölött, ha nem muszáj.
A harmadik tengeren töltött napon arra lettem figyelmes, hogy a hajónk megállt. Kinéztem az ablakon, és legnagyobb meglepetésemre, a Maldív-szigetek korallszirtjeit láttam mindenfelé. Nem értettem a dolgot, ezért felmentem a fedélzetre, hogy kipuhatoljam a kényszerpihenő okát. Emberek álltak a korlátok mellett fényképezőgéppel vagy távcsővel a kezükben. Hamar kiderült, hogy csak „vérszagra gyűlt az éji vad”. Ismét egy utastársunk lett súlyos beteg, amit nem tudtak kezelni a hajón. Ezúttal nem helikopteres mentést kértek, hanem egy nagyobb atollról jött ki érte a parti őrség mentőcsónakja.

A hajónk oldalán, a vízhez közeli részen lehajtották az ideiglenes kikötőt, egy öt négyzetméteres stéget, amihez rögzítették a mentőjárművet. Először bőröndök kerültek át a kishajó orrába, majd hordágyon hozták a beteget, és őt követte a férje mentőmellényben. Nicsak! – ocsúdtam fel – a nagyfenekű néni és bácsi Szamoáról, akik külön-külön ültek a kisbuszban, elfoglalva ezzel négy helyet. Furcsa mód, megsajnáltam őket, pedig egy hónapja még tolakodó, pöffeszkedő, öntelt franciáknak tartottam mindkettőt. Akkor nem bántam volna, ha kiszállás közben orra buknak és lehorzsolják a térdüket, de most a káröröm csíráját sem éreztem. Úgy látszik, öregszem.
A motorcsónak balra el, mi meg haladtunk tovább a nagy, kék óceánon, mintha mi sem történt volna. Egy nappal később, vasárnap hajnalban, izgatottan keltünk ki az ágyból. Alig vártuk, hogy odahaza is pirkadjon, és ébredjen az összes magyar. Délután kaptuk az első üzeneteket, hogy az országgyűlési választásokon rekord részvétel várható. Itteni idő szerint este tizenegykor zártak a szavazóhelyiségek, ezért majdnem éjfélig kellett várnunk, hogy az első részeredményeket nyilvánosságra hozzák. Három százalékos feldolgozottság után, a pártlistán hajszállal vezetett a kormánypárt. Nem értettem, hogy az egyéni jelöltekre leadott szavazatoknál, hogy állhatott jobban a Tisza, de már nem is érdekelt, elnyomott az álom és a csalódottság.

Éjjel kettőkör arra ébredtünk, hogy Kata telefonja úgy csipog, mint naposcsibe a keltetőben. Otthonról jöttek az üzenetek, hogy nyertünk. Hogy Magyarország nyert. Hogy végre megszabadulhatunk a demokráciát megerőszakoló, az országot saját játszóterének tekintő miniszterelnök tizenhatéves ámokfutásától. A nemzet megosztásától, a sokakat nyomorba döntő gazdaságpolitikától, és az intézményesített közvagyonsikkasztástól. Aztán később, hogy megvan a kétharmados parlamenti többség, ami lehetővé teszi, hogy a gránitba vésett hatalomkisajátítást egyszerűen kukásítsák, és olyan alkotmányt fogadjanak el végre, ami biztosítja, hogy ne történhessen meg még egyszer, hogy egy diktátorhajlamú egyén a paragrafusok között lavírozva, kijátszhassa a demokratikus rendszerünket.

Természetesen nem tudtunk visszaaludni. Hajnalig beszélgettünk, hogyan tovább, mit fog lépni először az új miniszterelnök? Honnan teremt elő elég pénzt az ország talpra állításához? Mire lesz elég neki az előtte lévő négy év? Mi már átéltünk egy rendszerváltás eufóriáját, és az utána következő csalódást. Nincsenek illúzióink. Magam részéről már azt is fejlődésnek tartanám, ha a törvények nem úgy születnének, hogy a miniszterelnök este megálmodja, a helyettese éjszaka benyújtja, és a parlament reggel elfogadja. Ha történne előzetes egyeztetés az érdekeltekkel, készülnének hatástanulmányok, és amikor a jól előkészített törvényjavaslat az országgyűlés elé kerül, a honatyák érvelhetnek pro és kontra, majd szavazhatnak lelkiismeretük szerint, és nem mindig úgy, ahogy a pártvezetés előre eldöntötte. Idealista vagyok? Lehet. Legyek inkább cinikus? Na jó…

Fotók

◄Előző kikötő: Penang Következő kikötő: Seychelle-szigetek►

Penang

Penang egy maláj sziget az Andaman-tengeren, a thai határ közelében. A külföldiek leginkább nyaralóhelyként ismerik, de azért van néhány látnivaló is. Mi most három helyszínt kerestünk fel, ami a 2010-es látogatásunkkor kimaradt.
Elsőként a szigetet a szárazfölddel összekötő két hídnál álltunk meg egy fotószünetre. A rövidebbik, első hidat már láttuk, de a Sultan Abdul Halim Muadzam Shah híd csak 2014-ben készült el. Hogy miért kellett egy olyan pontot választani, ahol 24 km távolságra van a szárazföld nem tudom, minden esetre itt építették meg Délkelet-Ázsia leghosszabb hídját ráadásul kanyargósra, amit gondolom a stabilitás érdekében terveztek így.

A szigetkörül futó országút egy ponton átvág a hegyeken. A szerpentin mentén mindenhol duriánültetvény. Az az nem is biztos, hogy ültetvény, lehet, hogy vadon nő a hegyoldalon a rengeteg fa, aminek kókuszdió nagyságú gyümölcse, lábszagra emlékeztető illata és semmihez sem hasonlítható íze miatt nem terjedt el a világban, de itt karmolják a népek. A szállodák éttermeiből kitiltott ínyencség errefelé annyira közkedvelt, hogy még fagyit is készítenek belőle. Nekik legyen mondva… Bár, ha belegondolok, hogy északi szomszédunk kedvenc itala a pörkölt cipőtalpra emlékeztető ízű Koffola, akkor semmin sem csodálkozom. De vadon terem errefelé a szerecsendió, papaja, mangó és a kakaó is, olyan mennyiségben, hogy a környék majomkolóniái nem tudják mit egyenek jó dolgukban.
A hegyről leereszkedve egy tengerparti kisváros szélén álltunk meg, ahol egy pillangófarmot vehettünk szemügyre. A világ első, élő trópusi lepkemenedéke különféle lepkefajokat és apró hüllőket mutat be természetes élőhelyükhöz hasonló környezetben. A 2016-ban újjáéledt parkban állítólag négyezer különböző pillangót figyelhetünk meg, ebből talán, ha tízet tudtam megkülönböztetni, és azok sincsenek olyan tömegével, mint azt már korábban láttam különböző állatkertekben, de összességében szépen megépítették ezt a lepkedómot, egy órát megért rászánni.

Nem úgy a következő megállóra. A társasutazások elengedhetetlen kelléke az üzemlátogatás, ami végül mindig egy mintaboltba torkollik. Ezúttal egy batikoló műhelyben nézhettük, hogyan nyomják a viaszmintákat a textilre, ami egy későbbi festés után rajzolódik ki az anyagon. Fél órát kellett szenvedni a szitanyomók, és kézifestők között, amíg eljutottunk a légkondis butikba, ahol aztán mindenki vásárolta a rongyokat, mintha mindig erre vágytak volna.
Ezek után a buddhista templom (ami pont olyan, mint a többi) felüdülésnek számított. Szöget ütött a fejembe, hogy ha Malajzia muszlim ország, hivatalos vallássá emelték az iszlámot (jelentsen ez bármit is), miért nem hallottam egyszer sem óbégatni egy müezzint ima idején? Miért mutogatják minden városban a buddhista és hindu szentélyeket? Ha toronyházakra van pénzük, miért nem óriásmecsettel csábítják ide Allah követőit? Ezzel szemben itt van ez a Wat Chayamangkalaram templom, ami a világ negyedik legnagyobb fekvő Buddha szobráról ismert. Egy kis faragás, némi aranyfüst, és már csőstül jönnek a turistabuszok. Amúgy nem értem, mi ez a fekvő és álló Buddhaszobor versengés a Távol-Keleten. Hogy-hogy nem jutott még senkinek eszébe, hogyha guggoló Buddhát ábrázolnának, akkor már egy tíz centis darabbal is világelsők lehetnének. (Szívesen.)

Fotók

◄Előző kikötő: Kuala Lumpur Következő kikötő: Indiai-óceánon►

Kuala Lumpur

Kellemes 34 fok és nulla km/h szellő fogadott Port Klangban, Malajzia legnagyobb kikötőjében. Azt hittem, a szingapúri hajóforgalmat már nem lehet überelni, de itt mintha még több teherhajó vesztegelt volna a mólók előtt, bebocsájtásra várva. Szerencsére, a Magnificának foglalt helye volt, de így is meg kellett osztanunk a kikötőt Miki egérrel. Ajándék kirándulás várt ránk a parton (amit persze busásan kifizettünk a hajójegy vásárlásával), aminek azért örültem, mert a kikötő igencsak messze helyezkedik el a maláj fővárostól. Macerás lett volna taxival bekeveredni a kilencmilliós Kuala Lumpurba.

Több mint egy óráig tartott az út a Batu barlanghoz, ami egy sziklafal hasadékában kialakított hindu szentély. Malajzia hivatalos vallása muszlim, de a lakosság húsz százaléka buddhista, és sok a hindu is, akik szabadon gyakorolhatják vallásukat. Beálltunk a leaszfaltozott, hatalmas buszparkolóba, akkor jutott eszembe, hogy amikor 2010-ben itt jártam, még egy poros placcon kellett hagynom az autónkat, és szinte semmilyen építmény nem volt a 272 lépcső lábánál, ami a barlang szájához vezetett. Csak Lord Murugan 43 méteres, aranyozott szobra állt ott ugyanolyan némán, mint tizenhat éve. Mostanra egy egész komplexum épült a lépcső lábához újabb szentélyekkel, étteremmel és szuvenírshopokkal. A hőség ellenére, becsülettel felmásztunk a színes lépcsősoron, de a két csarnokból álló barlangban már nem ért újabb meglepetés. Hacsak az nem, hogy makákók helyett baromfiudvart találtam az első teremben. A kakaskukorékolástól hangos zarándokhelyen árusítóbódék és rendetlenség fokozta az autentikus, indiai hangulatot. Visszamenekültük a busz légkondizott oázisába, és ott bekkeltük ki, amíg az utastársak beszerezték a nélkülözhetetlen emléktárgyakat vagy újabb pólóikat.

A 36 millió lakosú Malajzia olajexportáló ország, és mint ilyen, van mit a tejbe aprítaniuk. A gazdaság évente hat százalékkal növekedik, ennek ellenére, ahogy haladtunk a belváros felé, jó néhány szegénynegyedet kereszteztünk. A helyi idegenvezetőnktől megtudtuk, az állam szociális bérlakásokat épít nekik, amit igen kedvező áron bérelhetnek. Egy háromszobás lakásért mindössze húsz-harmincezer forintnyit kell fizetnie egy legalább négytagú családnak. Hogy meglegyen a kontraszt, a Petronas tornyoknál álltunk meg fényképezni. Az 1998-ban átadott, 452 m magas épület még a világ legmagasabb felhőkarcolójának számított, amikor először jártam itt, azóta a „futottak még” kategóriába került, de a rozsdamentes acélborításnak köszönhetően, még mindig régi fényében csillog a város közepén. Az újdonságot számomra az jelentette, milyen hihetetlen mennyiségű magasház veszi körül az ikertornyot. Nem is tudom, hogy a nyilvánosságnak is megnyitott sóhajok hídja a 42. emeletnél milyen panorámát kínál a látogatóknak, annyi épület öleli körbe az egykori rekordert. Amit még nem értek, hogy mi motiválta a maláj miniszterelnököt, hogy a függetlenség ötvenedik évfordulójára felépítse innen két kilométerre a világ második legmagasabb toronyházát. Kuala Lumpur legújabb büszkesége már elkészült, állítólag idéntől látogatható lesz a nyilvánosság számára is.

Egy óra körül járhatott, amikor a buszunk megállt egy Ibis hotel előtt, ahol az ebédünk várt. Európában ezt a szállodaláncat az olcsóbbak között jegyzik, de ezen az üvegpalotán nem látszott, hogy spóroltak volna. A több száz főt is leültetni képes, panorámás éttermükben ázsiai konyha remekei vártak bennünket a büféasztalon. Kiemelném a leveses pultot, ami azonnal a kedvencem lett. Itt egy forró alaplébe magunk válogathatjuk ki, ízlésünk szerint a zöldségeket, húsokat, tésztákat, vagy éppen tofut, aztán tovább finomíthatjuk az ízeket szójaszósszal és egyéb általam nem ismert adalékokkal. (Visszaolvasva úgy tűnik, mintha ironizálnék, de tényleg odavoltam a saját phoe-levesemért.)
Nincs is jobb, mint tele hassal, kánikulában műemlékeket nézni. Felkapaszkodtunk hát egy közeli domboldalra, ahol a Tugu Negara nemzeti emlékműve várt minket panorámás környezetben. A 15,54 méter magas, bronz szoborcsoport a világ egyik legnagyobb köztéri műalkotása, Felix de Weldon amerikai szobrász tervei alapján készült. (A jó öreg Weldon gyakorlatilag másodszor is eladta a malájoknak az ötletét, mert ugyanez a szobor megtalálható az USA-ban is.)

Utolsó programpontként visszatértünk a belvárosba, hogy megtekintsük a Függetlenség teret. Az egykori brit klubház előtti krikettpályán ma már csak piknikeznek a helyiek, vagy éppen fényképezkednek a Sultan Abdul Samad palota előtt. Esetleg keresik az utastársukat, mint mi. Történt ugyanis, hogy csak tíz percre álltunk meg a tér melletti, forgalomtól elzárt területen, hogy lefotózzuk a bacon-házat vagy a nulla kilométerkövet. Egy horvát asszonyság (bocsánat, de képtelen vagyok úrinőként vagy akárcsak hölgyként aposztrofálni azt a nőszemélyt) úgy gondolta, hogy neki ne dumáljon egy idegenvezető, és még az sem zavarta, hogy harmincan várnak rá a buszban, köztük a saját férje. Időközben megjelentek a kékek, akik intettek, hogy húzzunk el tilosból. Az idegenvezető fejvesztve rohangált a téren, hátha megtalálja a nőt, ezért a buszsofőr szállt ki a járműből, hogy felvázolja a közegnek a kínos szituációt. A fakabát már vette elő a feljentő űrlapját, amikor megjelent a kedves utastárs, mint aki jól végezte a dolgát, és még ő volt megsértődve, amikor megtapsolták a többiek.
A délutáni csúcsforgalomban araszoltunk vissza a kikötőbe, de még idejében elértük a hajó indulását. Nem úgy három busznyi kiránduló, akik beragadtak a dugóba, ezért végül kétórás késéssel sikerült csak elindulnunk az Andaman-tenger felé.

Aki még több információra szomjazik Kuala Lumpurral kapcsolatban, javaslom, olvassa el korábbi blogbejegyzésemet is a város egyéb részeiről.

Fotók

◄Előző kikötő: Szingapúr Következő kikötő: Penang ►