Már világosodott a Kelet-kínai-tengeren, amikor arra ébredtem, hogy a hajónk hosszú kürtjeleket fújt a messzeségbe. Percenként egy dudaszó, négy-öt másodperc hosszan. Kikászálódtam az ágyból, hogy megnézzem, mi az ábra. A tenger sosem látott simasággal feszült alattunk, és olyan tejköd burkolta be a Magnificát, amit utoljára a Titanic filmben láttam. A saját hajónk eleje eltűnt a fehérségben, tehát túlzás nélkül állíthatom, az orrunkig sem láttam. Még szerencse, hogy itt nincsenek jéghegyek – gondoltam – amikor eszembe jutott a sanghaji folyótorkolatban tapasztalt, hihetetlen teherhajóforgalom. Ha ezek mind itt közlekednek, párhuzamosan a kínai partokkal, akkor bizony van esély rá, hogy az egyikük az utunkba kerül. Nem tudom, mit csinálna például egy halászbárka, aki éppen húzza ki a sok pontyot a vízből, és meghallja a vészjósló harsonaszót. A ködben ő sem lát semmit, és tán még radarja sincs, hogy megállapítsa, merről jön a veszedelem. Vagy mit tennénk mi, ha egy óriástanker oldala bukkanna fel előttünk száz méteren belül? Aztán rándítottam egyet a vállamon, és felmentünk az emeleti étterembe, jóízűen megreggelizni. Pont, mint a Titanicban…
Hong Kongnak még a neve is egzotikusan cseng, hát még a pillanatnyi jogállása. Az „Illatos Kikötő”, ahogy az első brit hajósok elnevezték, tartozott már a Kínai Birodalomhoz, majd sokáig az Egyesült Királysághoz, most pedig a Kínai Népköztársasághoz. Viszont egy különleges szerződésnek köszönhetően, speciális jogállást élvez. Margaret Thechernek sikerült elérnie, hogy amikor a virágzó várost 1997-ben vissza kellett adnia a kommunista Kínának, megtarthatták a kapitalista jogrendszerüket, az oktatási módszereiket, és még sok minden más előjogot az „átállás” könnyebbé tétele érdekében. Csakhogy ennek a szerződésnek a határideje egyszer csak lejár, és nincs kétségem afelől, hogy a kínai vezér az itteni milliárdosokra is ráerőlteti a párt (vagyis a saját) akaratát, a kantoni származású polgárait pedig a rendszer alázatos szolgájává neveli. Legalábbis azt, aki nem menekül el, mert a ’97 előtt születettek brit útlevelet kaphatnak, és elhagyhatják a hazájukat (ma még). Ne legyen igazam, de lesznek itt még bajok. Ha visszaemlékszünk a néhány évvel ezelőtti „sárga esernyős” tüntetésekre, amikor Kína „csak” egy kiadatási egyezményt akart átverni a Hong Kongi parlamenten, nekem nem úgy tűnt, hogy a fiatalok el akarnák hagyni az otthonaikat, inkább küzdeni fognak a jogaikért.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben álltam az erkélyen, miközben videóztam, ahogy a hajnal szürke palástja alatt bekúsztunk a Kowloon-öbölbe. A korábbi repülőtéri kifutópályából átalakított nemzetközi hajóterminál ultramodern épületében semmit nem zaklattak a hatóságok, de azért észrevettem a lesipuskás lázmérőjüket és a drogkereső blökit is, amivel a betegeket és a dealereket próbálták kiszűrni a tömegből. Merthogy szépszámban összegyűltünk ezen a reggelen, három óceánjáró kötött ki a városban. Az infrastruktúrájuk viszont annyira jól működik, hogy az öt-hatezer utas beengedése és központba transzportálása meg sem kottyant nekik.
Hong Kong nem annyira kicsi, mint azt korábban gondoltam. A 263 szigetből álló városállam kétszer akkora, mint Budapest, viszont négyszer annyian lakják. Miután a területének nagyrésze meredek hegyoldal, még jobban összeszűkül az élettér. Ennek is köszönhető, hogy fölfele terjeszkednek. Úgy nőnek ki a földből a felhőkarcolók, mint a gombák, de még így is csak 35 négyzetméteres lakás jut átlagban egy négyfős családnak. A panorámáért pedig borsos árat kell fizetni: minél magasabban laksz, akár a toronyházban, akár a domboldalon, annál drágább a kecó. A tetőn pedig nemcsak te lehetsz a fellegekben, hanem az árak is. Itt ma jellemzően négymillió forint egy négyzetméter.
Ami még drága játék errefelé, az a saját autó: öt családra jut egy járgány, olyan sok az adó egy kocsira. Az olcsóbb kiskocsikra 40%, a luxusautókra 150%-ot vetnek ki, miközben a benzin ára 1500 Ft/l mostanában. A parkolásért pedig havonta 100 és 200 ezer forint között kell fizetnie annak, akinek nincs saját garázsa. Ez természetesen egyáltalán nem tartja vissza a gazdagokat, legalább annyi Ferrarit és Rolls Royce-ot látni az utcákon, mint Monacoban. Márpedig itt sokaknak van mit a tejbe aprítaniuk. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében Hongkong a világ élvonalába tartozik. Minden magára adó bankóriásnak van itt egy toronyháza, a tőzsdéjük a hetedik legnagyobb a világon. Ezzel együtt, a kisembernek itt sem könnyű. Az átlagbér ugyan egymillió forint körül van, de ebben az itt házat vásárolt Alibaba.com tulajdonosa is benne van, aki még a Lölőnél is vastagabb. Azt nem sikerült megtudnom, hogy ebből mennyit kell lakbérre költeniük, de a hotelárak elég durvák. Olyannyira, hogy a kínai turisták, akik jellemzően egy napra érkeznek nem is szállnak meg a városban. Érdekesség, hogy amíg a nyugati világ polgárai vízummentesen tartózkodhatnak itt kilencven napig, addig a kínaiak csak engedéllyel léphetik át a határt, és maximun hét napig tanulmányozhatják, hogy működik a manipulálásmentes piacgazdaság. Ugyanis a Hong Kongi kormányzat passzív szerepet játszik a gazdaság alakításában, olyannyira, hogy az adóik tényleg ráférnek egy söralátétre. A 16%-os személyi jövedelemadón kívül nincs más sarc, még ÁFA sem. Egyedül a cigire, a tömény piákra és a már említett autókra vetnek ki különadót.
Miután ezekből most egyiket sem akarok venni, könnyed szívvel szálltam fel a különbuszra, ami elsőként a nagy sziget déli oldalán fekvő, híres halászfaluba, Aberdeenbe vitt minket. Itt ugrándozott sampanról sampanra Lara Croft, a Tombraider filmben, de említhetném Van Damme-ot is a Dupla dinamitban. A sampannak nevezett halászladikokon ma már nem laknak szegény családok, sokkal jobban jövedelmez, hogy turistákat utaztatnak körbe a vízi járművektől zsúfolt csatornán. A luxus jachtok innen is kezdik kiszorítani a hagyományos halászbárkákat, ezért a látvány koránt sem annyira romantikus, mint ezekben a filmekben.
Egy partmenti, kanyargós úton még délebbre utaztunk egy piac miatt. A programleírásban az állt, hogy a Stanley szabadtéri piacon kedvünkre alkudhatunk a különböző designer márkákra, úgyhogy – Katát ismerve – kevésnek tartottam azt a harminc percet, amit szabadidőnek kaptunk az idegenvezetőnktől. Aztán kiderült, hogy egy száz méter hosszú, fedett sikátorról beszélünk, ahol kizárólag Hong Kongi bóvlit árultak fillérekért. Szóval, a fél óra még sok is volt.
A fő attrakciót, a Viktória csúcsot a végére hagyták. A Hong Kong-sziget legmagasabb dombja 552 méter, tehát kb. a János-hegyi kilátónak felel meg, de ide nem libegővel lehet legkönnyebben feljutni, hanem egy 1905-ben átadott siklóval, ami sokkal nagyobb tömegeket képes utaztatni. A kilátás is teljesen más, hiszen itt budai villák helyett felhőkarcolókat fényképezthetünk kedvünkre. Egy pláza is várja a turista tömegeket, amelynek tetejéről még magasabbról figyelhetünk le, de csak külön díjazásért. Ez akkor derül ki, amikor már felmozgólépcsőztél öt emeletet. Cseles.
Hat perc alatt lejutottunk a völgybe, ahol egy érdekességre lettem figyelmes. A sikló alsó végállomásánál a mi 0 kilométerkövünkre kísértetiesen hasonló, faragott térplasztikát találtam, csak fekete lávakőből. Különös.
A kikötőbe visszavezető úton láttunk még egy kilenclyukas golfpályát is, ahová kétmillió dollár a tagsági megszerzése. Nem szóltam rá a sofőrre, hogy azonnal álljon meg, mert klubtag szeretnék lenni, ugyanis az ilyen kis pályákon nem lehet nemzetközi versenyt tartani.
Szerettem volna valami Sanghajhoz hasonló, éjszakai fotókkal zárni a bejegyzésemet, mert Hong Kong esti látképe mindent visz. Fel is mentünk a hajónk legfelső szintjére, hogy amikor méltóságteljesen átúszunk a csatornán, első sorból láthassuk a világhírű, villódzó fényjátékot, a toronyházak oldalán futó reklámokat, de úgy látszik, ezt csak sátoros ünnepeken kapcsolják be, mert a látkép meglehetősen szánalmas volt. Ennek ellenére sokáig kitartottunk, mert az ember nem minden nap élhet át hasonló élményt, amikor egy trópusi zápor vetett véget a szórakozásunknak.
Fotók
◄Előző kikötő: Sanghaj Következő kikötő: Da Nang ►
