James Cook kapitány nyomvonalát követve, három nap után, a hajnal leple alatt behajóztunk a Sydney-öbölbe. A hatsávos Harbour Bridge-en még csak egy-egy autó lámpafénye suhant át, az ausztrálok még nem ébredtek fel igazán. Kivéve azt a néhány megszállott fanatikust, aki már hat óra előtt, a sötét kikötőben (ausztrálul: hábá) futott, csak úgy. Mintha az jobb elfoglaltság lenne, mint egy gőzölgő kávét kavargatva elnyújtózni a fotelben, és gyönyörködni a panorámában. Merthogy nem rosszabb helyre parkoltunk be, mint az ikonikus híd és a még emblematikusabb operaház közé.
Most is ment a napok óta tartó riogatás, hogy kaját, élőlényt, sáros cipőt, és még ki tudja, mennyi mindent nem vihetünk a partra, de az ausztrálok rátettek egy-két lapáttal. 400 dollár helyett 6000-es birsággal és vízummegvonással fenyegették a szabályszegőket. Miután láttam dokumentumfilmeket a Spectrumon, hogy ezek nem viccelnek, tényleg kiutasítottak embereket egy zacskó virágmag vagy szárított gomba be nem jelentéséért, ezért kiürített táskával indultunk le a hajóról az útlevélellenőrzéshez. Már a hivatalnok előtt várakozó sorban állva vettük észre, hogy Kata ridiküljének alján két nescafés tasak lapított, hogy egy életre elkaszálja az Ausztráliába beutazásunk lehetőségét. Merthogy akit egyszer már kiutasítottak az országukból, annak már nem szoktak második esélyt adni. Gyorsan megszabadultunk a kis rohadékoktól, és már csak azon kellett izgulnunk, nehogy elköhintsük magunkat az officer előtt, mert a bejelentkezőkártyán nemmel válaszoltunk arra kérdésre, hogy volt-e légúti megbetegedésünk az elmúlt héten. Végül meg sem állított a vámtiszt, pedig hátizsákkal a vállamon ballagtam ki fogadócsarnokból.
Odakint már várt ránk a buszunk, merthogy egy egésznapos kirándulásra fizettünk be, ami a Blue Mountains leglátványosabb tájaihoz vitt el. A Kék-hegység a Nagy-Vízválasztó-hegység része, mintegy kétórányira Sydneytől. Népszerű nyaralóhely, és nem mellesleg az UNESCO világöröksége. Két, a tengerparttal párhuzamos vonulata közül a keletit kerestük fel, amelyet barlangok, vízesések és a 600 m mélységet elérő karsztos völgyek tesznek látványossá. Ezek felfedezésére legegyszerűbb kiindulópont a Katoomba városka szélén található Scenic World. Ez egy családi vállalkozás által épített felvonórendszer, amelyeknek állomásait hegyi ösvények, és lombkoronasétány kötnek össze. (És itt valóban vannak lombok is.) Mi a kék kötélvasúttal vágtunk neki a környék felfedezésének, ami a kb. a völgy feléig szállította le a több tucatnyi utasát. Sűrű dzsungelben találtuk magunkat, ahonnan épített sétányokon lehetett eljutni az érdekesebb pontokhoz. Tóni, az idegenvezetőnk profi gájd rutinjával kalauzolt el a növények világában. Megmutatta azt az őshonos fát is, amit felfedezőjéről, egy Banks nevű, angol botanikusról neveztek el, aki James Cook társa volt a kapitány első útján. (Azért vagyok ilyen okos, mert ideérkezésünk előtt néztünk meg egy régi filmsorozatot Cook életéről.) Mesélt a konzolokra épített járda végén található egykori szénbányákról is, ahonnan a világ legmeredekebbnek hívott vasútvonalán mentünk vissza a Scenic World központi állomására. A piros „vasút” technikailag inkább egy felvonó, mert drótkötél-csörlő húzza a síneken guruló szerelvényt. A jó fotó reményében bevágódtunk a kocsi utolsó ülésébe, de hamar megbántam. A látszólag kényelmesre átalakított csille, úgy előre billent induláskor, hogy azt hittem, összefosom a bokám. Véresre markoltam a kapaszkodót, hogy ne essek ki az ülésből az egy-két perces út alatt, miközben egyre tátongóbb mélységgel néztem farkasszemet. Most már értem, miért adták át nekünk olyan előzékenyen a legjobbnak tűnő ülést.
Átszálltunk egy másik, benga nagy lanovkára, ami vízszintesen szállította át a kirándulókat a völgy túloldalára, miközben megcsodálhattuk a Katoomba-vízesést. A visszaúton készítettünk egy fotót a kanyargó kanyonról is, mert időközben a köd nagyrésze felszállt. Tóni szerint nagy mázlink volt, mert ebben az évszakban nem ritka, hogy egész nap köd takarja el a tájat.
A Tóni elnevezés nem tőlem származik, ő mutatkozott be így, hangsúlyozva, hogy nem összetévesztendő a Tony-val. Meg is kérdeztem tőle, nincsenek-e magyar ősei. Kiderült, az apja beszélt magyarul, az ötvenes évek Csehszlovákiájából menekült az újhazába.
Másik, legtöbbet fényképezett látványosság még a Három nővér sziklaformáció. Itt csupán néhány percet kaptunk, hogy lőjünk egy fotót, aztán elindultunk vissza Sydney felé. Betértünk egy Leura nevű helységbe, ahol az útleírás szerint egy hangulatos bevásárlóutca várt ránk. Kaptunk húsz percet, amiből ugyebár csak a leszállás felemészt vagy ötöt, de kiderült, bőven elég ennyi idő a cuki shoping streetre. Ütött-kopott, árkádos épületek várták a betérőket különböző portékával. Még hentesüzletet is láttunk, ami arra utal, hogy leginkább a helyiek járnak ide bevásárolni. Meglepődtünk, amikor a város határában még egy Aldit is találtunk. Hiába… Kicsi a világ.
Az utolsó programpont szerint ebédet kapunk egy hangulatos hotelben. Nos, az étterem hangulata a hetvenes évek SZOT-üdülőire emlékeztetett, amire rátett egy lapáttal a személyzet felkészültsége is. Még egy OKJ-s vizsgán is elkaszálnák azt a pincért, aki így szolgálja fel az ételt, ahogy itt tették.
De nem csak erre a szállodára jellemző az elhanyagoltság. Az útmentén elég sok ingatlanra ráfért volna a felújítás. A családi házak többsége deszkából épült, és szinte mindegyik elbírt volna egy kis festéket. A legtöbb kert állapota pedig össze sem hasonlítható az új-zélandiakéval. Itt egyáltalán nem éreztem a gazdagságot, amit sok utazó említ a beszámolóiban, de ez még csak az első napunk, majd egy hét múlva mondom a sommást.
Másnap is busszal indultunk felfedező körútra. Ezt a túrát a hajótársaság adta ingyen, természetesen éltünk a lehetőséggel. Az ember folyton reménykedik, aztán a valóság lelohasztja az előzetes várakozást. Óriás fehér buszflotta várt a kikötőben. Megkerestük a miénket, majd a részvételi jegyünket átadtam egy duci hölgynek, akinek ruházatán és tekintetén is látszott, nem a legélesebb penge a borotvakészletben. A busz tett egy kört a belvárosban, ahol megtudtuk „ez itt a múzeum, ez meg a parlament épülete. Balra láthatjuk a Saint Mary's Katedrálist”. Semmi adat, vagy érdekes történet. Nagyából annyi, mintha egy átlag pestit megkérnének öt perccel az indulás előtt, hogy vezessen le egy városnézést. Azt még ő is felismerné, hogy melyik a Mátyás-templom vagy a Bazilika, de talán még eszébe jutna egy sztori is valami Szent Jobbról…
A Paddington városnegyeden haladtunk keresztül, ami a kovácsoltvas erkélyeiről híres, de csak annyit tudtunk meg, hogy milyen felkapott környék, és mennyire drágák itt a lakások. Az út végén a híres Bondi Beach-en szállhattunk ki először a buszból. Bevallom, erről a Bondi (ejtsd: Bondáj) strandról néhány hónapja azt sem tudtam, eszik vagy isszák, miközben Sydney leghíresebb tengerparti öbléről beszélünk. Abba az apróságba már nem mennék bele, hogy az öt és félmilliós Sydney területe több mint hússzor nagyobb Budapesténél, de a Bondi Beach még így sem tartozik hozzá közigazgatásilag. Ettől még persze a városiak magukénak tudhatják, és tudják is, mert nyári hétvégeken, állítólag olyan zsúfolt, mint szardíniásdobozban a sprotni. A Sydney-öböl bejáratánál még erősek a Tasmán-tenger hullámai, ezért sokan a szörfözők Mekkájának tartják. De nemzetközi ismertségét nem ezzel vívta ki a közelmúltban, hanem egy gyalázatos terrortámadással, amikor két iszlám fundamentalista vadászpuskával lőtte le a strandon ünneplő, helyi zsidókat. Nem hittem a fülemnek, amikor az idegenvezetőnő csak annyit tudott mondani a helyről, hogy itt 200 millió ausztrál dollárt is elérhet egy panorámás családi ház ára, majd adott fél órát, hogy fényképezgessünk.
A leírásokban Paradicsomként emlegetett strand nem tett rám különösebben jó benyomást. Ebben közrejátszhatott a borult ég is, a megkopott fű, a leaszfaltozott parkoló közvetlenül a part mentén, de az biztos, hogy ennél kapásból tíz helyet tudnék felsorolni a világban, ami szebb, nagyobb vagy akár még szörfözésre is ideálisabb. Pedig alapvetően tiszta hely, selymes, sárga homokkal, csinos lányokkal és patinás középületekkel, de úgy döntöttem, nem itt kezdem elsajátítani a hullámlovaglás fortélyait. Ehelyett, elzarándokoltunk a hídhoz, ahonnan apa és fia lövöldözött tavaly december 14-én, és ahhoz a fához, ahol Ahmed al-Ahmed, 43 éves szír bevándorló lefegyverezte egyiküket, és bátorságával további életeket mentett meg. A mészárlás helyszínét egy hatalmas tóra jelzi, emléket állítva a tizenöt áldozatnak, akik közül három magyar származású volt. A közelben két rendőr posztolt, de ez már eső után köpönyeg, csak a strandolók megnyugtatása lehetett a cél. Mert a szörf nem állhat le, a hullámok taraja bármikor tornyosulhat.
A Whatson Bay-en át indultunk vissza a városba, ami arról híres, hogy az első európai telepesek itt szálltak partra 1788. január 21-én. De ezt csak az útikönyvből tudom, mert a kedves vezetőnk csak annyit mondott el az öböl fölötti dombtetőn kanyargó úton haladva, hogy itt is milyen drága az ingatlan, csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy itt lakjanak. (Lassan már én is vállalhatnék ingatlan értékbecslést a környéken.)
Sydney-be visszaérve, a kikötő melletti félszigeten álltunk meg, ahol Mrs. Macquarie széke található. Új-Dél-Wales egykori kormányzójának felesége folyton erről a pontról nézte az öbölbe érkező brit hajókat, és a környéken dolgozó fegyencek, 1810-ben egy padot faragtak neki a part mentén meredező sziklából. Az egyik utastárs kérdésére, hogy a parkolóból merre induljanak el, ha meg szeretnénk nézni ezt az ülőalkalmatosságot, az idegenvezetőnk arcára kiült a pánik. Tekintetével zavartan kutatott segítség után, hátha felfedez egy útbaigazító táblát.
Ezek után már egy cseppet sem csodálkoztam azon, hogy amikor az operaház előtt megváltunk a busztól és gyalogosan közelítettük meg Sydney jelképét, csak annyit mondott az ikonikus épületről, hogy egy dán fickó tervezte még 1954-ben, de csak 1973-ban avatták fel mert az építkezés költsége az eredetileg tervezett hétmillióról százmillió dollárra ugrott fel. (Na hiszen, ez nálunk már szinte megszokott dolog.)
Szóval azt már csak én teszem hozzá, hogy a 2007-óta világörökség Sydney Opera évi tizenegymillió látogatót vonz, itt van a világ legnagyobb színpadi függönye, és a legnagyobb mechanikus orgonája. De a legfontosabb, hogy Arnold Schwarzenegger 1980-ban itt nyerte el utolsó Mr. Olympia testépítő címét.
Ahelyett, hogy elmerültünk volna a húszemelet magas, gömbcikkelyekből álló, vitorlákra emlékeztető tetőszerkezet rejtelmeiben, beterelte a társaságot egy sétahajóba, ami lehetőséget nyújtott, hogy egy órás körút keretében megnézzük a szerteágazó Sydney-öböl más részeit is. Szerencsénkre, a hajón egy profi vezető ült a mikrofon mögött, így amikor átlibegtünk a Harbour Bridge alatt, amit mi leginkább onnan ismerünk, hogy szilveszterkor itt köszöntik előszőr tűzijátékkal az új évet, már lökte is az adatokat, hány tonna brit acélból épült meg az 1149 m hosszú, 194 m magas híd, a helyi kövekből épített két pillérre, beton használata nélkül.
A „Hábá Bidzs” túloldalán befordultunk a Darling Harbourbe, ami most turista paradicsom kaszinókkal, panoptikummal, tengeri akváriummal, éttermekkel és egy hosszú sétánnyal, amelyen egykoron napszámosok tolták a kordélyt a raktárépületek felé. Elmesélte, hogy 1994-ben itt lőttek rá III. Károlyra (aki akkor még csak várományos pozíciót töltötte be), miközben beszédet mondott. Testőrei teperték le a (mint később kiderült) vaktölténnyel lövöldöző merénylőt.
Végül visszatértünk az operaház melletti kikötőbe, ahol érzékeny búcsút vettünk idegenvezetőnktől, aki már a tender boatokhoz irányított volna, hogy húzunk vissza a Magnifica fedélzetére, de nem akartunk elmenni úgy, hogy be ne kukkantsunk az épületbe. Létezik egy fizetős túra, de már annyi dokumentumfilmet láttunk a témában, hogy nem akartam áldozni egy idegen nyelvű vezetett sétára a falak között, annál is inkább, mert a büfén keresztül sikerült bejutnunk a fogadócsarnokba és a lépcsőházba is, ahol képet kaphattunk a sokat szidott belső ornamentikáról.
Korai vacsorával zártuk a napot hajó tatján, ahogy kiúsztunk az öbölből, és magunk mögött hagytuk a látványos panorámát. A kép örökre beégett a retinánkba, ezután már másképp fogjuk látni a várost, ha bekerül a híradásokba.
Fotók
◄Előző kikötő: Wellingon Következő kikötő: Townsville ►
