Hilo, Hawaii

Aloha, kedves ismerősök és ismeretlenek! Megérkeztünk Hawaiira, és ennél a klisés beköszönésnél már csak rosszabb lesz. Történt ugyanis, hogy még az út indulása előtt három hónappal az MSC erősen átírta az útvonalat. Ennek okáról majd később írok, most legyen annyi elég, hogy ehhez Amerika 50. államának semmi köze, mégis tönkretették a hawaii-i álmomat. Az egyik fő motivációm erre az útra, ez a mesebeli sziget volt, a szörfösök Mekkája, a tarka ingek hazája, ami gazdag történelme mellett, otthont adott számos nagysikerű játékfilmnek, többek között a Jurassic Park néhány ikonikus jelenetének is. Mivel eredetileg két napot töltöttünk volna Ohama-szigeten, lett volna időnk felfedezni a fővárost, Honolulut, Pearl Harbourt és a Waikiki Beach pálmafáinak árnyékában lazulva, tanulmányozhattam volna a strandröplabdázó lányok szervafogadási technikáját. Ehelyett két, rohadt hosszú tengeri szakasz között, megálltunk egy karcsú félnapra Hilo-szigetén, ami azzal írta be magát a rekordok könyvébe, hogy az Egyesült Államok legesősebb vidéke. Még az sem vigasztalt, hogy itt működik a legaktívabb vulkán, ami rendszeresen bekerül a világ híradásaiba és természettudományos műsorokba, mert ebből semmit nem láthattunk a szigeten töltött néhány órában.

Isten látja lelkemet, annyira dicsérnék már valamit, de ez nem most lesz. Ott kezdődött, hogy két napja nem láttunk napot, de eddig legalább az eső nem esett. Ennek vége. Hilon szakadt ránk az ég, amikor kiléptünk a hajóból. Vágtában tettük meg az utat a buszig, amin az MSC kirándulásra jelentkezők tolongtak. Amikor megtelt a jármű, kiderült, hogy a sofőrünk egyben az idegenvezetőnk is. A two in one megoldás van, amikor jó, de esetünkben a sofőr bácsi megszakította minden mondatát, ha épp kanyarodnia kellett, vagy egy közlekedési affér terelte el a figyelmét. Ilyen volt minden tábla és jelzőlámpa. De ezt csak az első percekben csinálta, később már egyáltalán nem beszélt. Jobban is tette, mert a Temun vásárolt headsetje olyan hangminőségben sugározta az adást, amihez képest Amstrong üzenete a holdról hifi minőség volt. Ehhez jött hozzá, hogy bár az út angol nyelvű túrának lett meghirdetve, szinte kizárólag latinok ültek a buszon (francia, olasz, portugál). Ezek, mivel nem értettek semmit, hangosan bandázták végig a három és félórás kirándulást.

Itt jegyezném meg, a szabadság hazájában az a jog, hogy még tolmácsolni sem engednek külföldit. Nyilván úgy kell védeni az amerikai állásokat, hogy egy sutyerák, képzetlen parasztra aggatunk egy mikrofont, és nehogy már egy képzett, külföldi idegenvezető úgy fordítson, hogy hasznos információkkal, vagy éppen történelmi kiegészítésekkel interpretáljon olyan mondatokat, hogy: „Jobbra egy kórházat látunk, amin a Hospital felirat van, balra pedig egy iskolát, ott a School táblával.” Persze egy amerikai nem fog megtanulni idegen nyelveket, éppen elég neki a buszjogsi.

Első utunk egy japán kerthez vezetett, ami biztosan szép világosban, de így esőfüggönybe burkolódzva már nem annyira. Húsz percet kaptunk a 24 hektáros park megtekintésére, amiből tíz eltelt azzal, hogy kikászálódjunk a járműből.

Megálltunk még egy másik parknál, ahol a fő látványosság Kamehameha király szobra volt, aki 1795-ben egyesítette a Hawaii-szigeteket. (Más szóval: leigázta a szomszédokat.) Az esőtől ázott szobor fényképezésére tizenöt perc volt a szintidő.

A várva várt fő látványosságig sem kellett túl sokat autóznunk, mindjárt a város végében találtuk a Rainbow-vízesést (Waiānuenue). A Wailuku folyó 24 m zuhanás után, egy nagy medencébe ömlik, ami állítólag, szép időben türkizkék. Ezúttal sárbarna és aszfaltszürke színekben pompázott. A buszvezetőtől sikerült megtudnom (szigorúan csak kérdésre), hogy szivárványt csak reggel kilenckor, tiszta időben, tökéletes napállásnál lehet tapasztalni. A szurdokot sűrű, nem őshonos trópusi esőerdő borítja, a partot pedig szintén invaziv vadgyömbér szegélyezi.

Ezután jött a legnagyobb ótvarság, amit eddig láttam hasonló kiránduláson. A program szerint egy makadámdió-gyárat látogatunk meg, és hosszasan ecsetelik mennyire egészséges mag a makadám, és hogy milyen nehéz feltörni. Kiterjedt makadámültetvényen áthaladva, megérkeztünk a feldolgozóüzemhez. Ott az történt, ami eddig minden megállónál: „Ott a látogatóközpont, harminc perc múlva találkozunk a buszon.” (Az önkiszolgáló idegenvezetés apostola.) Elballagtunk a visitor center feliratú barakképületig, amiről kiderült, hogy egy közönséges bolt, színesbe csomagolt makadámdiókkal. Semmi bemutató, hogy mifán terem, hogy törik meg, hogy kerül rá a só, a méz vagy éppen a csokoládé réteg, csak vedd meg a terméket drágábban, mint a szupermarket polcairól, és húzz haza! És a nyáj csak megy… Mit megy, tolakszik, hogy megtömhesse a kosarát olyan étkekkel, amiről egy perce még az sem tudta, hogy szüksége van rá. De ez minden ilyen turistacsapda boltra igaz, vásárolnak, mintha nem lenne holnap. Megvesznek minden szart, mintha a pénzük öt perc múlva elértéktelenedne. Pedig nem úgy tűnik, hogy a hajónkon csak gazdagok múlatják az időt. Öltözéküket tekintve, a legtöbb utastárs kifejezetten kínai piac pozitív, de látni olyat is, akinek pénzt dobnék a kalapjába, ha letenné a földre.

Miközben az utolsó programponthoz, egy csokoládé „üzemhez” araszoltunk a hiloi dugóban, elhangzott egy ilyen mondat a sofőrünk szájából: „Ennél a kereszteződésnél, ha jobbra fordulnánk, elérnék a világ egyik legnagyobb működő vulkánjának lávafolyását. (Most éppen dermedt, de akkor is…) Nincs ám messze, kábé húsz perc.” Ekkor, a pipától vörös és zöld színre váltott az arcom. Akkor meg miért nem odamegyünk, *aszki? Ki a tökömet érdekel a bonbonszaküzleted? De, ahogy a bevásárlószatyorral visszaérkező kollégákat néztem, valószínű, leszavaztak volna.

Fotók később

◄Előző kikötő: Los Angeles            Következő kikötő: Amerikai Szamoa ►