A csatornahajózás igazán jó móka. Van már vagy tizenöt éve, hogy először hallottam egy ismerősömtől, hogy milyen nagyszerű élményük volt egy francia csatornán, ahol egy kisebb hajón töltötték a nyaralásukat. Kikérdeztem pontosan a részletekről és kiderült, maguk vezették a járgányt, amit jachtnak nevezett, de közelebb járunk az igazsághoz, ha a lakóbusz elnevezés után, lakóhajónak hívjuk. Annál is inkább, mert ezek végsebessége nem haladja meg a 10-15 km/órát, viszont belül komfortos akár két családnak is. Irányítása nem igényel különösebb képzést, és elég egy gépkocsi jogsit felmutatnunk ahhoz, hogy vezethessük a csatornákon és néhány természetes folyón.
Tetszett a dolog, egy bajom volt csak vele: Mi a fenét fogok én csinálni egy hétig egy ilyen hajón, merthogy akkoriban ez volt a legrövidebb foglalható időtartam. Végül aztán belevágtam, felpakoltam a családot és jó sok olvasni valót, hogy elüssem valamivel az időt, majd elindultunk felfedezni a dél-francia Lot folyót.
Olyannyira jól sikerült ez az egy hét, hogy jóformán egy sort sem olvastam, annyi volt a teendő. Mint utólag kiderült, az egyik legnehezebb útvonalat sikerült választanom, ahol a zsilipeket magunknak kell kezelnünk, ráadásul minden mechanikus, értsd: tekerni kell, a fogaskerekeket, mint állat. De sok volt a látnivaló is a környéken, úgyhogy jó kis kirándulásokat tettünk a kikötőkből.
Második utazásunk évekkel később, a csatornahajózás Mekkájának számító Canal du Midi-n volt, ahol a zsilipeket már elektronika vezérli, és a legtöbb helyen kezelőszemélyzet irányítja a forgalmat. Itt már egy jóval kezelhetőbb hajót választottunk, amivel gyerekjáték volt beállni a legszűkebb helyekre is. Sőt, bringákat is béreltünk, hogy a távolabbi helyekre is könnyen elérjünk egy-egy kikötőből.
Ismét eltelt néhány év, és újra hiányozni kezdett az élmény, ezért hát gondoltam egyet, és lefoglaltam 2019 júniusára egy újabb hajókázós nyaralást. A Le Boat cég talán a legnagyobb ebben a műfajban, 50 éve tolják az ipart, 8 országban szerveznek csatornahajózásokat (river cruises).
Mivel korábban már beváltak, most is az ő honlapjukon kezdtem a böngészést, és most is egy francia desztináció lett a befutó. Nem mintha odalennék a gallokért, de kétségtelen, hogy náluk tekint a legnagyobb múltra ez e fajta utazás, és ennek megfelelően az infrastruktúrájuk is meglehetősen fejlett. (Bár a honlapjuk elég maradi, nem lehet kezelni a foglalásokat és befizetéseket.) Hosszas mérlegelés után, az északkeleti régión áthaladó Rajna-Marne-csatornát választottam, leginkább azért, mert ennek egyik állomása Strasbourg, amit már régóta meg szerettem volna látogatni (és lehetőleg nem úgy, hogy a kormányt kell feljelentenem az Emberi Jogok Európai Bíróságán).
Második lépcsőben kiválasztottam a hajónkat. Többféle kategória van, a mérettől és a felszereltségtől függően természetesen különböző árban. Ősszel, amikor foglaltam, volt egy 15 %-os előfoglalási akció, de különböző címkével, egész évben adnak valamilyen kedvezményt, hogy úgy érezd, jó bizniszt csináltál. Négyen megyünk, tehát a két párnak két külön hálófülke legyen és lehetőleg külön WC és fürdő. Nagyon fontos, hogy ne csak a kajütben legyen kormányállás, mert az igazi élmény fentről, a hajó tetejéről vezetni, miközben beszélgethetsz az ott lebzselő utastársakkal. (Mondanám, hogy matrózokkal, de a sértődés megelőzése érdekében kineveztem őket másodtiszteknek.) Még egy lényeges szempont volt a választásnál, hogy legyen orrsugár hajtómű (bow thruster). Ez arra jó, hogy akár álló helyzetben is be tudd forgatni a hajót a megfelelő irányba. Így esett a választás az ár-érték arányban legjobbnak tűnő Tango hajóra a „comfort” kategóriában.
Hajónapló
1. nap: Hajóátvétel
Miután keresztül autóztunk fél Európán, hétfő délután négyre elértük a kikötőt, ahol a hajóátadás zajlik. Ha előbb szerettük volna ezt megtenni, mint 16 óra, akkor ezt csak felár ellenében lehet. Egy eldugott kis elzászi falu, Hesse volt a bázis, ahol egy hosszú épület állt a csatorna partján, amolyan műhely és raktárféle. Az elején egy recepció tábla jelezte, hogy ott kell jelentkeznünk. Egy huszon-éveiben járó lányka fogadott minket a pult túloldalán, aki tökéletesen beszélte a francia mellett a németet és az angolt is.
Mondjuk a német nem csoda, hisz Elzász a történelem folyamán többször volt német fennhatóság alatt, mint francia és csak a második világháború után csatolták el végleg. A lakosság fele még ma is a német egy helyi dialektusát vallja anyanyelvének.
Felsorolta mit kell tudnunk a csatorna főbb alapelveiből, mit szabad és mit nem, de aztán egy angol nyelvű tájékoztatót is adott, amin mindez le volt írva. Így megtudtuk, hogy a nyári szezonban a zsilipek reggel héttől működnek este hétig és hogy a kapuk automatikusan nyílnak, ahogy odaérünk, de a vízzel való feltöltést, illetve leereszkedést nekünk kell indítanunk egy kék karral. Ez viszonylag modernnek számít, mert a Lot folyónál, Dél-Franciaországban, kézi tekerőkkel kell minden műveletet elvégeznünk saját magunknak, ha át akarunk kelni egy zsilipen. Igaz, ott tartottak is egy demonstrációt az első zsilipnél, ahol egy helyi legény mutatta meg, mit hogyan csináljunk. Itt nem vitték túlzásba az oktatást, megmutatták hogy kell elindítani a motort, merre van a kormány és egyéb apróságot, aztán csá. Kaptunk még két mappát: egyikben a kezelési útmutató volt három nyelven, valamint a segélyhívó számok, ha esetleg műszaki problémánk adódna. A másik mappa egy részletes térképet tartalmazott a teljes csatorna hálózatról, amelybe be voltak rajzolva a kikötők, és piktogramok jelezték, hol lehet ivóvízzel feltölteni a tartályunkat, illetve áramra kötni a hajót. De megtudhattuk belőle azt is, hogy utunk mentén melyik faluban van kisbolt vagy étterem.
Ezekért a kikötőhelyekért persze fizetni kell, de bárhol megállhatunk a csatorna mentén, ahol nem akadályozzuk a forgalmat és van mihez kikötni a hajónkat. De ha nincs, az sem tragédia, mert kaptuk két hatalmas vascöveket és egy benga nagy kalapácsot, amivel leverhetjük a cövekeket a vízpart szélén, és máris kész a rögzítő pont. Egy fontos teendő volt még a becsekkoláskor, biztosítást kötöttünk, ha valami történne a hajónkkal, (vagy egy másikkal, miközben bénázunk) és fizettettek velünk 500 euró (cash) letétet, amiből az út végén kifizetjük az elfogyasztott üzemanyagot.
Miután kipakoltuk a bőröndjeinket és a cuccainkat akkurátusan elhelyeztük a kabinban kialakított szekrénykékben, a kocsival beálltunk egy parkolóba, ahol remélhetőleg egy hét múlva viszont láthatjuk majd. Nem is lacafacáztunk sokat, eloldoztuk a köteleket és azonnal útnak indultunk. Hiába a rutin, azért csak kijön az ember a gyakorlatból, ezért az elején kisebb kacskaringók után éreztem csak rá, mennyit tekerjek a kormányon, ha azt szeretném, hogy egyenesben álljon.
Sajnos az idő ramaty volt, de legalább nem esett, így a felső kormányállásból tudtam vezetni a hajót, ahonnan sokkal jobban belátható a terep. Van egy másik kormányállás is a kajütön belül rossz idő esetére, de innen nem olyan jó móka irányítani a járgányt.
Az utasoknak persze mindegy, mert a hangulatosan kialakított belsőtérben épp olyan jó kinézni az ablakokon, mint a fedélzeten lévő ülésekből szemlélni a tájat. A hajóbelső inkább hasonlít egy nagyobb lakókocsihoz, mint a balatoni vitorlásoknál megszokott szűk kabinokhoz, és a külső részek is úgy lettek megtervezve, hogy egyformán alkalmasak legyenek akár egy vacsora elfogyasztására, vagy csak egy napfürdőzésre. Teljesen felszerelt konyha és egy 60 literes hűtő áll rendelkezésre, ami még akkumulátorról is le tudta fagyasztani a jégkockákat.
Miután szürkületkor már nem szabad hajókázni, elég hamar megálltunk egy éjszakázásra alkalmas helyen. Cövekek elő, mert a kikötőben már nem volt szabad hely és különben is, most fel vagyunk töltve árammal, vízzel, tehát gond nélkül csövezhetünk nomád helyeken, mert van akkumulátorról hajtott világításunk, hideg-meleg víz és egy gázzal teli tartály, ami a főzésen kívül lehetőséget ad a belső terek fűtésére is. A WC öblítése egyébként a repülőkről megszokott, elektoros hajtású és vákuummal tünteti a kulát ki tudja hova. Az ágy kényelmes még nekem is (>100 kg), paplant, párnát, huzatot adnak, sőt még törölközőket is.
Még egy családi kockapóker játék a „nappaliban”, aztán a csepegő eső monoton kopogása mellett álomba szenderültünk.
2. nap: Bele a sűrűjébe
Próbálok minden lényeges elemet leírni egy ilyen hajókázás rejtelmeiről, hátha ide téved olyan olvasó, aki minél több részletre kíváncsi, de engedtessék meg nekem, hogy lényegtelennek tűnő, személyes emléket is lejegyezzek, már csak a fő blogkövetőim miatt is, akik az anyám és a feleségem.
Ilyen volt, amikor korán reggel, a térdig érő vizes fűben elindultam kenyérért és vízért a faluba, merthogy az indulás napján nem sikerült ezeket beszereznünk, lévén pünkösd, amiről meg jól elfelejtkeztem. 1 km gyaloglás után elérkeztem a Google térképen élelmiszer üzletnek titulált épülethez, ami egy lottózó volt. Már majdnem kétségbe estem, hogy hiába volt végig gyalogolnom az uncsi település rondácska főutcáján, amikor megpillantottam egy pékséget, ami viszont nem volt jelölve a térképen. Furcsa, ma már minden magára valamit is adó cég felrakja magát a térképre, mert igenis számít, lehet vele új vevőket bevonzani. (És ingyé van.) Márpedig ez nem volt valami kis kóceráj, két eladónő szolgálta ki a ropogós bagettért betérőket, de egy hátsó helyiségben még asztalok is voltak, ha valaki ott szeretné megenni a reggeli croissantját.
Na de vissza a lényeghez! Amikor az ember otthon nézegeti, melyik csatornát válassza ki a szebbnél szebb útvonalak közül, nem csak a táj szépsége, de a hajókázás izgalmas műtárgyai sokat nyomhatnak a latba. A Canal du Midin talán kicsit egyhangú a táj, de van rajta öt zsilipből álló emelő rendszer, alagút, vagy egy olyan híd, amin áthajókázhatunk egy autópálya felett.
A Lot folyót pedig a látványos sziklaormok, középkori város hídja teszi különlegessé, miközben a zsilipek olyan régimódiak, hogy magunknak kell tekergetni a kapukat és szabályozni a vízfeltöltést. (Amúgy az sem olyan nagy vasziszdasz, csak kicsit fárasztóbb.)
Itt, a Rajna-Marne csatornán alagutak és egy egyedül álló hajólift teszi változatossá a utazást, és ezeken mindjárt az elején vannak, ami azért egy kicsit para, mert bár félelmetes rutinra tettem szert a korábbi utakon, de ez olyan, mint a korcsolyázás, ha hosszú ideig nem volt a lábadon kori, az első lépéseknél biztos sutának érzed magad.
Egy ekkora hajó kormányzását pedig szokni kell. Nem olyan, mint autót vezetni. Tekered a kereket, mint az őrült és a hajó csak egy kis gondokozási idő után hajtja végre a feladatot, de akkor aztán úgy be fordul neked, hogy csak győzd visszakanyarintani a kormányt. Eltart egy ideig mire rájössz, mikor mennyit csavarj rajta, hogy egyenesbe álljon. A lényeg, hogy szűk helyeken és kikötéskor marha lassan menj, akkor nem lehet baj, mert a hajótest jól körül van párnázva pufferekkel. Egyébként meg kötöttem biztosítást, szóval csak arra kell figyelnem el ne süllyedjünk.
Az első alagúthoz érve tábla figyelmeztet, hogy tartsunk jó nagy követési távolságot és hogy ne menjünk gyorsan. Igen ám, de minél lassabban megyek, annál nehezebb tartani az egyenest. Ilyenkor tesz jó szolgálatot az orrsugár hajtómű, ami egy kis villanymotor által hajtott propeller a hajó orrában. Ezzel lehet jobbra-balra mozgatni az elejét. (Csak olyan hajót válassz, amiben van ilyen, hidd el, megéri!)
Az első, egy kilométeres alagutat mindjárt követi egy másik, ami már több mint két kilométeres. Ez nagyon hosszú tud lenni, ha egy sánta csiga lassúságával haladunk, mert az előttünk lévő hajó, még nálunk is többet bénázik. Van ugyan valamennyi világítás az alagútban, de ahol két egymást követő lámpa van kiégve, ott bizony már tök sötétben botorkálunk. Felkapcsoltam a hajó egyetlen lámpáját, de annyit ért, mint halottnak hónalj csók. Kénytelenek voltunk elővenni a fejlámpát, mert annak a fényénél legalább lehetett látni, hogy merre van a fal.
Ezután következett az út egyik csúcspontja, az Arzviller hajólift, amiről bővebben értekeznék egy kicsit, mert szinte semmi infó nincs fent a neten magyarul.
Ez a csatorna a XIX. században épült és egyik neuralgikus pontja volt a Vosges-hegységen való áthaladás, amelynek 17 zsilipjéből álló szakaszának leküzdése egy teljes napot vett igénybe. Főleg régen, amikor még lovakkal vontatták az uszályokat. Aztán gondoltak egyet, és ezt a szakaszt kiváltották egy olyan elmés szerkezettel, ami egy óriási kád (730 m3), amibe befér három ekkora hajó, mint a miénk, és egy 22 fokos lejtőn oldalazva leeresztik a 44 méterrel lejjebb lévő csatorna folytatáshoz. Nagyjából egy akkora távot képzeljünk el, mint a Budavári sikló, és a működési elve is hasonló, csak itt az ellensúlyt két óriási mozgatható betontömb képviseli. Kicsit be voltam tojva, mennyit kell majd várakozni, mert a lift mindössze 2,2 km/h sebességgel halad és a ki- és behajózással együtt 20 percet vesz igénybe egy menet, és ugyanennyi felfelé. De mákunk volt, mert a lift pont felért, és csak két hajó várakozott előttünk, úgyhogy éppen befértünk harmadiknak. Nekünk csak le kellett rögzíteni kötelekkel a járgányunkat, a többit már a személyzet intézi. És ami szinte hihetetlen, az egész ingyen van. Nehogy vissza forduljak, még egy körre!
Természetesen ilyenre nincs időnk, mert már így is késésben vagyunk az előre betervezetthez képest, ezért aztán a lutzelbourgi várat csak a hajóból fotóztuk le.
Az első zsilippel is meggyűlt a bajunk, mert bár tök automata, csak éppen pont ez romlott el valamiért. Normális esetben úgy néz ki, hogy egy érzékelő látja, ha közeledünk a zsiliphez és kinyitja nekünk az ajtót. Mi becsorgunk, és kötelekkel rögzítjük a hajót, ne dobálja a kiáramló víz. Aztán egy kék rudat megemelve jelezzük, hogy részünkről megvagyunk és az automatika bezárja mögöttünk a kapukat és elkezdi kiereszteni a vizet, majd mikor elértük az alsó szakasz szintjét, kinyitja előttünk a kapukat és már mehetünk is. Ha nagy mázlink van, és pont nyitva volt a bejárati kapu, kb. 10 perc alatt végezhetünk. Ha rossz ütemben érünk oda, és beelőzött minket egy szemben jövő hajó, akkor akár 20 percünk is rámehet a mutatványra.
Ez a zsilip viszont marhára nem csinált semmit. Végül aztán a régi irányító kabin oldalán találtam egy kaputelefon félét és megnyomtam, hátha történik valami. A vonal túlvégén felvette valaki, aki rögtön közölte, hogy angolul bizony nem tud, és franciául érdeklődött hogylétünk felől, vagy tudom is én. Aztán végül valahogy csak sikerült neki elmagyaráznom, hogy mi a probléma, ehhez több nyelvből is merítettem szavakat, ami eszembe jutott, éppen csak a szuahéli hiányzott belőle. Viszont ami kellemes meglepetés, hogy fickó képes volt valahonnan távirányítani a rendszert, és beindult a feltöltő folyamat.
Hat óra elmúlt, mire Saverne kikötőjébe értünk. Nagyon nem is tudtunk volna tovább menni, mert a zsilipeket hétkor lekapcsolják, és bizony itt elég sűrűn vannak. A kikötő mondhatni impozáns helyen van, konkrétan a Rohan palotával szemben, ami a XVIII. században épült, és püspökség székhelye volt évszázadokon át. (Ma múzeum.) Ahogy tolatok rá a partra, egy fiú ugrik oda előzékenyen és segít kikötni a hajónkat, majd elmagyarázza, honnan vehetünk vizet és áramot, majd elárulja, hogy mindezért csak 15 eurót kell fizetnünk. (A nyugtán, számomra megfejthetetlen okból, szerepel, hogy magyarok vagyunk, és ezt nulla euróra árazta be.) És ha nekünk nem kell víz és áram? Akkor is, jön a válasz, mert ez a kikötői díj és az adók. Végül is megéri. Fullos panoráma, séta távolságra az óváros, víz, villany, és ez mindössze ötezer forint. A hülyének is megéri.
Saverne sétálóutcája egyébként gyönyörű. Egymás után sorakoznak a több száz éves épületek, olyan érzésem volt, mintha a Süsü a sárkány díszletei között sétálnánk, ahol én vagyok az egyfejű.
Van itt még egy középkori vár, ahova érdemes felmenni, amit „Elzász szemének” hívnak, mert aki felmegy a csúcsára, szemügyre veheti a tartomány jó részét. Sajnos erre ma már nincs időnk, talán majd a visszafelé úton.
3. nap: Borúra derű
Kérlelhetetlenül esik az eső. Szívás. A kajütben lévő kormányállásból utálok vezetni, mert nem látom át olyan jól a széleket, mint a „tetőteraszon” lévő kapitányi állásból. Hogy húzzam az időt, feltöltöttem a víztartályunkat, ha már úgyis benne van a kikötői díjban, de nem lett volna rá feltétlenül szükség, mert a műszerfalon lévő óra azt jelezte, hogy két nap után még háromnegyedig van a víztank, pedig négyen vagyunk, abból kettő lány, akiknek valami furcsa okból ötször annyit kell zuhanyozni, mint nekünk fiúknak. A zuhany kabin elég kényelmes, és a meleg víz rendszer olyan jól van megoldva, hogy amit a motor melege felfűt napközben, az még bőven forró másnap reggel is. A slozi viszont már elég szűkös egy nagy darab férfi embernek, de még mindig jobb, mint a lakókocsik vegyi vécéje.
Végül aztán úgy döntöttem, hogy felveszem a viharkabátot, jól aláöltözök, és dacolva a természettel, nekivágunk a következő etapnak. Mindjárt az első zsilipnél egy újdonságba botlottunk. Itt ugyanis nem lehetett megoldani az érzékelős szisztémát a városi hajókázás miatt, ezért a zsilip előtt úgy ötszáz méterrel egy kötelet lógatnak be a víz fölé, azt kell megrántani és ezzel beindul a folyamat, nyílik a kapu, stb. Ilyet máshol nem tapasztaltam, még szerencse, hogy induláskor a lányka figyelmeztetett erre, és a hajótérkép is jelzi egy kis piros pöttyel. A harmadik zsilipelésen lehettünk túl, amikor kitisztult az ég, és mindjárt meleg is lett. Azért így már egészen más képet fest a táj. A hegyeket lankásabb lejtők váltják fel, és az erdők helyett megművelt földek látványa fogad. Egyre több a csatorna parti nyaralótelek és nyaraló hajó. A vízzel párhuzamosan végig bicikli út fut, amin hébe-hóba még kerekezik is valaki. Ebből megtudtuk, hogy csutkára húzott gázkar mellett is, simán leelőz egy kerékpár. Szerencsére a nordic walking bottal sétáló nyugdíjasokat még leelőzzük. Kicsit aggódom, hogy nem érünk oda ma már Strasbourgba. Ha kifogunk egy sóder szállító uszályt, akár fél órát is eltölthetünk egy zsilipnél. Márpedig ilyenek vannak szép számmal. Igaz, a kereskedelmi hajózás jócskán visszaesett a közúthálózat fejlődésével. Míg 1969-ben 5788 kereskedelmi hajó fordult meg az arzvilleri liftnél, szemben a 145 turista hajóval, addig 2004-ben ez az arány megfordult. 6624 turista hajóra mindössze 284 kereskedelmi jármű jutott.
Utunkat egy helyen keresztezi a híres TGV gyorsvasút, ami arról nevezetes, hogy az egy 2015-ös tesztvezetésen túl gyorsan vette be a kanyart, és pont itt siklott ki, majd pottyant bele a csatornába. A tragédiának 7 halálos áldozata volt, melyek emlékét vörös kövek és egy emléktábla őrzi. El kell, hogy mondjam, ezeket csak azért vettük észre, mert kifejezetten kerestük, amúgy felveti a gaz a környéket, és még mintha egy veteményes kert is lenne előtte, egy drótkerítés és ponyva csúfítja a tájat.
Kisvártatva egy újabb érdekes műtárgyhoz értünk, elforgatható híd keresztezte utunkat. Már kezdtem volna aggódni, hogy mi a teendő, mert ilyen kiképzést nem kaptunk, de egyszer csak az autóforgalmat két sorompóval elzárták, és az útban lévő hidat 90 fokkal elforgatták, hogy kényelmesen elférjünk.
Borzasztó sok a zsilip errefelé. Alig evickéltünk ki egyből, már jön is a következő. Úgy tűnt, hogy este hétig, ami után már nem lehet hajózni, nem fogjuk elérni Elzász fővárosát, ezért a peremkerületnél, egy kicsi, ámde kifejezetten szép kikötőben horgonyoztunk le. Így viszont volt időnk egy meleg kajára és kihasználtuk a hajó teljesen felszerelt konyháját, úgyhogy az én Drágám egy komplett vacsorát dobott össze, amihez a hely különlegességét, egy üveg Crémant-ot bontottunk fel, ami állítólag a habzóbor és a pezsgő között van félúton, szerintem meg már megtette az egész utat a pezsgő felé.
4. nap: Strasbourg
Semmi sincs ingyen. A látszólag szabad kikötőként működő parton megjelent egy világító mellényes fiú, aki végig járta a három ott állomásozó hajót, és 15 euróra húzta le a gyanútlan utazókat, pedig se áram, se vízvételi lehetőséget nem biztosítottak. No de, oda se neki! Süt végre a nap, és ez a lényeg, mert mára terveztük a strasbourgi városnézést. Leküzdöttük még az utolsó két-három zsilipet, majd egyszer csak megpillantottuk az Európa Parlament üvegezett épületmonstrumát. Szerencsére jól ki van táblázva, hogy melyik folyóba nem lehet behajtani, és a térképünk is elég világosan mutatta, merre van a jachtkikötő. Megnyugtató volt az is, hogy a hajóforgalom a vártnál gyérebb volt, mindössze két városnéző hajó haladt az óváros felé a reggeli órákban. Már csak egy-két kilométerre volt a kikötő, amikor az egyik kanyar után megpillantottunk egy óriás folyami szálloda-hajót. Olyat, mint amilyen fellökte szerencsétlen Hableányt a múlt héten a Margit hídnál. Éppen kiállt a kikötőből, gondoltam megvárom, míg elmegy, még csak a közelébe sem szeretnék menni. Aztán váratlanul elkezdett megfordulni, akkor meg gázt adtam, hogy mögötte elslisszolok. De a mozgását félreértettem, mert ő valójában nem most indult, hanem most akart leparkolni, csak gondolta előtte megfordul, mert most csak egy nyamvadt lakóhajós volt kint a vízen, az meg had várjon. Végül kivártuk míg beállt, és folytathattunk utunkat.
A kikötő jócskán tele volt, épp hogy a végén találtunk egy helyet. Az iroda egy kimustrált kereskedelmi hajón volt berendezve. Kipengettünk 23 eurót egy éjszakáért, de cserébe kaptunk néhány prospektust, térképet és jó tanácsot a városnézéshez. Jobb lett volna, ha inkább egy vécét és zuhanyzót biztosítottak volna, amit joggal elvárna az ember a város egyetlen jachtkikötőjétől. De ez még semmi. Amikor visszaértünk a városnézésből, zárva találtuk az összes kaput azzal a felirattal, hogy nyitva 10-18-ig. A táblán lévő telefonszámon persze senki nem volt elérhető, és még most is ott állnánk, ha nem jön éppen kifelé valaki, aki tudta a zár számkódját. És amikor az úszó stéglabirintus végére kiértünk, meglepetten láttuk, hogy valaki teljesen átforgatta a hajónkat, még szerencse, hogy rendesen kikötözte utána.
A kikötő jócskán tele volt, épp hogy a végén találtunk egy helyet. Az iroda egy kimustrált kereskedelmi hajón volt berendezve. Kipengettünk 23 eurót egy éjszakáért, de cserébe kaptunk néhány prospektust, térképet és jó tanácsot a városnézéshez. Jobb lett volna, ha inkább egy vécét és zuhanyzót biztosítottak volna, amit joggal elvárna az ember a város egyetlen jachtkikötőjétől. De ez még semmi. Amikor visszaértünk a városnézésből, zárva találtuk az összes kaput azzal a felirattal, hogy nyitva 10-18-ig. A táblán lévő telefonszámon persze senki nem volt elérhető, és még most is ott állnánk, ha nem jön éppen kifelé valaki, aki tudta a zár számkódját. És amikor az úszó stéglabirintus végére kiértünk, meglepetten láttuk, hogy valaki teljesen átforgatta a hajónkat, még szerencse, hogy rendesen kikötözte utána.
És akkor most néhány szó Strasbourgról. Nem akarok hosszasan írni a látnivalókról, hisz egy ilyen nagy múltú városról annyi minden található fent a neten, hogy akit érdekel, ott megtalálja. Meg aztán egy napunk állt csupán a város felfedezésére, ami után nem mernék Strasbourg kiváló ismerőjének szerepében tetszelegni. Villamossal indultunk az óváros (Grand Ile) irányába és mindjárt egy kritikai észrevételemet szeretném megosztani, hátha francia illetékesek is olvassák a blogomat. Az egy dolog, hogy az első állomáson lévő jegyautomata szar, lefagyott az érintő képernyője, de úgy van elhelyezve, hogy a nyomorult utas, aki éppen veszi a jegyét, teljesen elállja a peronon való áthaladás lehetőségét. És ez így van minden megállóban. Maga a tuja amúgy szép, jó nagy panoráma ablakokkal és modern belsővel. Az odaúton lógtunk, de később már sikerült jegyet vennünk, és még szerencse, hogy láttuk másnál, miként kell érvényesíteni még ott a peronon, mert hiába kerestük volta a lyukasztót fent a járműveken. A belvárosban leszállva, aztán láttunk ellenőröket is, akik rendőri biztosítás mellett vontak felelősségre néhány bliccelő utast.
A városnéző sétánkat a legnagyobb téren, a Napóleon császár egyik hadvezéréről, Kléber térre keresztelt ponton kezdtük. Ezután jött az 1589-ben elkészült Kammerzeil ház, ahol ma Michelin csillagos étterem van. Ennek örömére elővettünk a táskánkból egy banánt, és betoltuk tízórai gyanánt. Strasbourg jelképének számító dóm ma a világ legnagyobb középkori épülete és a hatodik legnagyobb temploma. Híres a belül található 18 méter magas csillagászati órájáról, a legnagyobb ilyen szerkezet a világon. Aki kíváncsi a működésére, annak jóval 12:30 előtt kell érkeznie, mert mi csak negyedórával az attrakció előtt értünk oda, és a 3 eurós belépőnkért szinte semmit nem láttunk abból, ahogy pontban félkor apostol szobrocskák indulnak el a keresztre feszített Jézus körül, miközben a halál (egy csontváz) elüti az utolsó órát (rácsap egyet a harangra). A korábban érkezett emberek teljesen feltöltik a jobb oldali hajóban elhelyezett órát, és elállják a többiek útját. A felállványozás sem jött túl jókor nekünk, na de, oda se neki, legalább láttunk egy bemutató filmet az óra működéséről, ami még azt is meg tudja mutatni előre, hogy mikor lesz húsvét. A francia és német narráció ugyan teljességgel érthetetlen volt számunkra, de ez csak generációs probléma, mert minket még oroszul tanítottak az iskolában. (Még ma is megérteném, ha valaki jelentené nekem, hogy mennyi az osztály létszáma.)
A templom mellett áll a Rohan palota, ahol négy múzeum közül is választhatunk (á 6,50 €), de legjobb, ha kombinált jegyet veszünk, mert akkor az egészet megnézhetjük 12,- euróért.
A szűk, óvárosi utcákon át eljutottunk a cserzőmesterek házáig, ami talán minden strasbourgi képeslap elengedhetetlen kelléke a maga fagerendás struktúrájával. Megcsináltuk a kötelező szelfit a Fácán hídon, ami elforgatható, ha éppen jön arra egy városnéző hajó. Innen a „Fedett hidak”, amik történetesen nem fedettek már vagy kétszáz éve, de ez egy hosszú történet. A Barrage Vauban híd viszont tényleg fedett, sőt két szintes és a tetején még sétálni is lehet. Persze visszafelé az összes templomba be kellett nézni, de igazán híres csak a Szent Thomas protestáns székesegyház volt, ami helyén már a VI. században is volt templom, de amit ma láthatunk az is ötszáz éves.
Ja, majdnem elfelejtettem az asszonyok templomát, a Galeries Lafayette-et, ahol kötelező volt végignézni a francia divatipar legfrissebb remekeit.
Hazafelé még beugrottunk egy Auchanba, ami köszönő viszonyban sincs a nálunk található madaras Tesco-val. Fele akkora területen ötször akkora választék, az ember azt sem tudja hova nézzen.
Miközben a hajónkon majszoltuk a frissen beszerzett finomságokat, megállapítottuk, hogy Strasbourg jó hely, érdemes egyszer meglátogatni.
5. nap: Európa Parlament és a ti képviselőitek.
Strasbourgból nem mehetünk el úgy, hogy nem láttuk a Parlamentet. Kicsit zavaró, és nem is értem igazán miért is van több parlamenti épülete az Uniónak, és miért csak Brüsszel a hibás mindenért, miért nem Strasbourg? Kihasználtuk, hogy a csatorna pont az épület előtt megy el, és még egy stég is van, ha valaki onnan szeretné megközelíteni a bejáratot. A látogatás ingyenes, de a vezetett túrákra csak 75 főt engednek be egyszerre, és csak 3 túra van egy nap, (11:30, 14:30, 16:30) szóval nem árt legalább fél órával korábban ott toporogni a kapuban.
A belépéshez mindössze egy személyi igazolvány szükséges, amit lehúznak, mintha csak határátlépőnél lennénk. Aztán jön egy olyan procedúra, mint egy repülőtéri biztonsági ellenőrzésnél, zsebkiürítéssel, öv levétellel, táska átvilágítással. Ezután bemehetünk az épület impozáns belső udvarára. Miközben várjuk, hogy mind a 75 egyéni látogató beérkezzen, csoportok előznek be bennünket, egy kicsit sem idegesítő. Az előtérben egy aktualitását vesztett tábla maradt kint, ami az uniós választásokra hívja fel a figyelmet. Azt még értem, hogy a PC-ség jegyében egy meleg-néger dobja be a voksát, de a szavazószámláló bizottságot miért egy fűrer frizurás árja képviseli, aki horogkeresztet formáz a lábával? Fura.
Negyedóra őgyelgés után végre elindul a csapat az ülésterem felé. Az előcsarnok impozáns, és az épület 1999-es átadása óta szép magasra futottak fel a pálmák. A terem viszont borzasztó. A színek ridegek, a mesterséges fény rossz, nem csoda, hogy a képviselők sokat hiányoznak az ülésekről. Bekapcsoltam a multimédiás tárlatvezetőt, amin kiválasztom az Unió mind a 24 hivatalos nyelvéből a magyart, és máris kezdődik a show. Bence, az egyik hivatalos szinkrontolmács mondta rá a szöveget a kis készülék kijelzőjén futó filmre. Meghallgathatjuk, hogy miért is jó nekünk az európai közösséghez tartozni, és miért fontos, hogy képviselőket juttassunk be szavazatunkkal, aztán technikai dolgokról beszélnek különböző figurák, ekkor feliratozva van a film. Végül a tolmácsok munkáját ismertetik, amiből azt tudtam meg, hogy legtöbbször dupla fordítás eredménye, amit a képviselők hallanak. Például, ha felszólal egy lengyel honatya, azt a lengyel tolmács lefordítja valamelyik világnyelvre, amit aztán a magyar fülkében ülő tolmácsunk újra fordítja magyarra, hogy Deutch Tomi is megértse.
Ezután átkísértek egy másik terembe, ahol interaktív monitorokon lapozgathatjuk a képviselők adatlapjait, egyelőre még az előző ciklus embereiről tudhatjuk meg, hova járt iskolába és mivel töltötte idejét, amikor még nem állt be vándorparlamenternek. Innen beléptünk egy parlamentáriumnak keresztelt vetítő helyiségbe, (amit úgy méreteztek, hogy nem fér el benne mind a 75 látogató). A kör alakú helyiség falaira képeket vetítenek, és a narrátor angol nyelvű szövegét egy fülhallgatón keresztül hallgathatjuk magyarul, már akinek elég szelektív a hallása, hogy szétválassza a két nyelvet, amit egyszerre hall.
Ugye nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a kijárat előtt egy shopon kell keresztül menni, ahol mindenféle haszontalan dolgot vásárolhatunk kék alapon sárga csillagokkal.
Nagyjából ennyi, amit szükségesnek tartottam beírni a hajónaplóba, és már indultunk is vissza kiindulópontunk, a hessei bázis felé. Azaz csak indultunk volna, mert egy helyi tesitanár a parlament előtti csatornaszakaszt tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy kajakozni tanítsa nebulóit. Az oktatást inkább nevezném káosznak, csórikáim mentek amerre láttak, volt aki csak egy helyben forgott, míg a tanár azokat terelte egy csoportba, akik el sem tudtak indulni. Pedig még be sem röffentettem a motort, akkor lett volna csak igazán riadalom.
Az eső megint eleredt, de már nem tudott izgatni. Túl voltunk a strasbourgi városnézésen, és csodás fotókkal a memóriakártyánkon igyekeztünk visszafelé.
Visszaérkeztünk a már emlegetett Saverne városkába. Rutinosan elkerültük a puccos kikötőt, és a város nyugati végében horgonyoztunk le. Már csak azért is, mert most nem a szép óváros volt a cél, hanem a közeli hegy, amin a Haut-Barr kastély és az Ördög-híd várta, hogy remek panoráma fotókat kattintsunk onnan. A GPS koordinátáimra nem is volt szükség, mert már a városban is jól ki van táblázva a turistaút és egy végig vitt minket korrektül az erdőn is. Elindultunk hát a piros négyzettel jelölt ösvényen és elegáns villák között elértük az erdő szélét. Lópatkó nyomok jelezték, hogy nem mindenki fárasztja magát gyaloglással. Mivel a lovainkat mi otthon felejtettük, maradt az izzadságos hegymászás. 4 km megtétele után pillantottuk meg a várromot és mellette egy parkolót, ahova a puhány autósok támasztották le szekereiket. Hogy nem süllyednek el a szégyentől? Jó hogy a toronyba nem mennek fel kocsival.
A 450 m magasságban lévő homokkő sziklákra épült várat gyakran hívják „Elzász szemének”, mert olyan jó a kilátás a környező síkságra. Tiszta időben még a strasbourgi székesegyház tornya is látszik. Na persze! Hányszor hallottam ezt már?! Miért van az, hogy amikor én vagyok az adott helyszínen, soha nem elég tiszta az idő? Két hétig voltunk a Himalájánál, de az Everesztet csak repülőről sikerült lefotóznom. Vagy idén, amikor az északi fényt mentünk levadászni, végig felhős volt az ég.
Ezeken morgolódtam, amikor a nejem elém tartja a fényképezőgép kijelzőjét. Te, nem ez a templomtorony? Basszus, és tényleg! Tisztán látszik a monumentális épület. Na persze akkora objektívet használt, ami nem fér el egy fotótáskában, de megvan.
Az 1100-ban épült várat a strasbourgi püspök többször bővíttette, hogy aztán 1770 körül átadja az enyészetnek. Ma műemlékvédelem alatt áll. Érdemes megnézni az udvarban helyreállított gótikus korban épült kápolnát.
A kápolnával szemben egy fagerendás házban étterem működik. Gondoltam eszünk egy jó kis elzászi pizzát, (Az eredeti nevét elfelejtettem, bocs.) ami még a nápolyi rokonánál is vékonyabb és négyzet alakú. Csakhogy délután háromkor nincs konyha. Ez egyébként jellemző az elzászi, vidéki kisvendéglőkre. Kinyitnak déltől kettőig, aztán legközelebb csak este van konyha. Addig igyál bort, és tudnak adni hozzá kuglófot. Kuglófaszt, ahogy Tasziló mondaná Mórickának.
Visszafelé egész más arcát mutatja a táj. Ez persze lehet attól is, hogy most süt a nap, de kétségtelen, hogy több olyan part menti érdekességet fedezünk fel, ami odafelé elkerülte a figyelmünket. Elhaladunk Hochfelden falu mellett, ami arról híres, hogy itt működik Franciaország egyetlen, mindmáig családi tulajdonban lévő sörfőzdéje. Az 1640-ben alapított sörgyárat ma a Haag család birtokolja és 200 alkalmazottjával együtt gyártják a Meteor sört. Sajnos a Villa Meteor ötkor bezárt, így csak egy közeli vendéglőben tudtuk tesztelni a terméküket.
Hűvös, párás, de csodaszép reggelre ébredtünk Lutzelbourg falucskában. Esett egy kicsit az éjjel, de úgy döntöttünk megmásszuk a közeli hegyet, mert csak másfél kilométerre van a csúcsán álló Chateau de Lutzelbourg vár. A középkori várromhoz vezető turistaúton még ma is látszanak az eredeti gránitkövek. A hordalék ugyan nagyrészt ellepi a valaha jobb napokat látott utat, de helyenként jól kivehető az előbukkanó kockakőbe kopott szekérnyom, amihez hasonlót csak római településeken láttunk eddig. Az 500 m szintkülönbség leküzdése után elértük a ma magántulajdonban álló várat. Műemlék védelem alatt áll, gondolom ezért nem fejleszti a tulaj, de a fű korrektül nyírva van és a veszélyes helyekre rozsdamentes acélkorlátokat szereltek fel. A kilátás pazar, csoda, hogy nem kérnek belépőjegyet.
A hegynyereg mentén haladva tovább követtük a piros kör turistajelzést, ami elvileg visszavisz minket a faluba. Mesebeli erdőn haladtunk keresztül forrással, sziklaormokkal, néhol pedig vadregényes útszakaszokkal tűzdelt ösvényen. Sikerült egy négy kilométeres kanyart tennünk, de megérte.
Így viszont indulnunk kellett, hogy időben elérjük az arzvilleri hajóliftet, ami csak 18 óráig van nyitva, és ki tudja, hányan várakoznak előtte. A vasárnapnak és a ragyogó napsütésnek köszönhetően szemmel láthatóan megnőtt a forgalom a csatornán. Amikor a lift előtti, kiszélesített várakozóhelyre értünk, csalódottan konstatáltuk, hogy csak a hetedikek vagyunk. Mivel egy kanyarral csak három hajót visz fel a szerkezet, beindult a számolgatás, hogy mi már csak ötre érünk fel a legjobb esetben is.
Csakhogy a legjobb eset elszállni látszott, amikor egy helyi látogatókat szállító vízibusz egyedül állt be a teknőbe, hogy aztán leérve a mi szintünkre azon nyomban megforduljon, kisajátítva a felfelé utat is. Ezzel egy órával csúsztatta el a felérkezési esélyeinket. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fogjuk elérni a szintén délután hatig nyitva lévő alagutakat. Márpedig az előtte lévő szakaszon nem lehet kikötni. Sajnáltam a kialakult helyzetet, de még jobban azokat a hajókat, akik utánunk érkeztek a lifthez. Ők már biztosan nem férnek bele a mai napba, pedig még csak fél három van.
Elsétáltam egy közeli üvegműves boltjához, és amikor visszaértem akkor hasított belém a harctéri ideg. A vízibusz, miután leszállította az utasait, új emberekkel tömte meg az utasterét, és egy újabb oda-visszaúttal további egy órával iktatta ki a liftet a várakozók elől.
Vázolnám a helyzet drámaiságát: Ha nem férünk fel az utolsó járatra, (márpedig ebben a pillanatban nagyon úgy néz ki) itt kell éjszakáznunk és csak másnap reggel kilenckor indulhatunk tovább. Onnan még az út több mint két óra a bázisig, ahol 10:00-ig le kell adnunk a hajót, különben 1000,- euró a bünti.
Már azt latolgattam, kit pereljek be az engem ért tetemes kárért, amikor végre behajózhattunk a teknőbe. Háromnegyed hatra értünk fel, de az alagút eleje több mint fél óra távolságban van. Mindegy, gondoltam, majd kikötünk a bejárat előtt, nem tudok mást csinálni, de legalább nem fogunk elkésni holnap reggel. Szerencsére nem így történt. Az alagút forgalomirányító lámpáját ugyanis élő ember kapcsolgatja, akinek valószínű ki volt adva, hogy mindenképp át kell engednie az utoljára felérkezett három hajót. Hurrá! Csutkagázon haladtam át a 2,2 kilométeres sötét lyukon, (mit tesz az egy hét gyakorlat) hogy aztán kihasználva az este hétig hajózható, zsilipmentes szakaszt, elérjük az első éjszakázásunk helyszínét. Megnyugodva cövekeltem ki a bárkát utolsó éjszakára, és már az sem zavart, hogy a család kétszer is elvert Monopoly játékban.
Negyedóra őgyelgés után végre elindul a csapat az ülésterem felé. Az előcsarnok impozáns, és az épület 1999-es átadása óta szép magasra futottak fel a pálmák. A terem viszont borzasztó. A színek ridegek, a mesterséges fény rossz, nem csoda, hogy a képviselők sokat hiányoznak az ülésekről. Bekapcsoltam a multimédiás tárlatvezetőt, amin kiválasztom az Unió mind a 24 hivatalos nyelvéből a magyart, és máris kezdődik a show. Bence, az egyik hivatalos szinkrontolmács mondta rá a szöveget a kis készülék kijelzőjén futó filmre. Meghallgathatjuk, hogy miért is jó nekünk az európai közösséghez tartozni, és miért fontos, hogy képviselőket juttassunk be szavazatunkkal, aztán technikai dolgokról beszélnek különböző figurák, ekkor feliratozva van a film. Végül a tolmácsok munkáját ismertetik, amiből azt tudtam meg, hogy legtöbbször dupla fordítás eredménye, amit a képviselők hallanak. Például, ha felszólal egy lengyel honatya, azt a lengyel tolmács lefordítja valamelyik világnyelvre, amit aztán a magyar fülkében ülő tolmácsunk újra fordítja magyarra, hogy Deutch Tomi is megértse.
Ezután átkísértek egy másik terembe, ahol interaktív monitorokon lapozgathatjuk a képviselők adatlapjait, egyelőre még az előző ciklus embereiről tudhatjuk meg, hova járt iskolába és mivel töltötte idejét, amikor még nem állt be vándorparlamenternek. Innen beléptünk egy parlamentáriumnak keresztelt vetítő helyiségbe, (amit úgy méreteztek, hogy nem fér el benne mind a 75 látogató). A kör alakú helyiség falaira képeket vetítenek, és a narrátor angol nyelvű szövegét egy fülhallgatón keresztül hallgathatjuk magyarul, már akinek elég szelektív a hallása, hogy szétválassza a két nyelvet, amit egyszerre hall.
Ugye nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a kijárat előtt egy shopon kell keresztül menni, ahol mindenféle haszontalan dolgot vásárolhatunk kék alapon sárga csillagokkal.
Nagyjából ennyi, amit szükségesnek tartottam beírni a hajónaplóba, és már indultunk is vissza kiindulópontunk, a hessei bázis felé. Azaz csak indultunk volna, mert egy helyi tesitanár a parlament előtti csatornaszakaszt tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy kajakozni tanítsa nebulóit. Az oktatást inkább nevezném káosznak, csórikáim mentek amerre láttak, volt aki csak egy helyben forgott, míg a tanár azokat terelte egy csoportba, akik el sem tudtak indulni. Pedig még be sem röffentettem a motort, akkor lett volna csak igazán riadalom.
Az eső megint eleredt, de már nem tudott izgatni. Túl voltunk a strasbourgi városnézésen, és csodás fotókkal a memóriakártyánkon igyekeztünk visszafelé.
6. nap: A túrázás napja
Visszaérkeztünk a már emlegetett Saverne városkába. Rutinosan elkerültük a puccos kikötőt, és a város nyugati végében horgonyoztunk le. Már csak azért is, mert most nem a szép óváros volt a cél, hanem a közeli hegy, amin a Haut-Barr kastély és az Ördög-híd várta, hogy remek panoráma fotókat kattintsunk onnan. A GPS koordinátáimra nem is volt szükség, mert már a városban is jól ki van táblázva a turistaút és egy végig vitt minket korrektül az erdőn is. Elindultunk hát a piros négyzettel jelölt ösvényen és elegáns villák között elértük az erdő szélét. Lópatkó nyomok jelezték, hogy nem mindenki fárasztja magát gyaloglással. Mivel a lovainkat mi otthon felejtettük, maradt az izzadságos hegymászás. 4 km megtétele után pillantottuk meg a várromot és mellette egy parkolót, ahova a puhány autósok támasztották le szekereiket. Hogy nem süllyednek el a szégyentől? Jó hogy a toronyba nem mennek fel kocsival.
A 450 m magasságban lévő homokkő sziklákra épült várat gyakran hívják „Elzász szemének”, mert olyan jó a kilátás a környező síkságra. Tiszta időben még a strasbourgi székesegyház tornya is látszik. Na persze! Hányszor hallottam ezt már?! Miért van az, hogy amikor én vagyok az adott helyszínen, soha nem elég tiszta az idő? Két hétig voltunk a Himalájánál, de az Everesztet csak repülőről sikerült lefotóznom. Vagy idén, amikor az északi fényt mentünk levadászni, végig felhős volt az ég.
Ezeken morgolódtam, amikor a nejem elém tartja a fényképezőgép kijelzőjét. Te, nem ez a templomtorony? Basszus, és tényleg! Tisztán látszik a monumentális épület. Na persze akkora objektívet használt, ami nem fér el egy fotótáskában, de megvan.
Az 1100-ban épült várat a strasbourgi püspök többször bővíttette, hogy aztán 1770 körül átadja az enyészetnek. Ma műemlékvédelem alatt áll. Érdemes megnézni az udvarban helyreállított gótikus korban épült kápolnát.
A kápolnával szemben egy fagerendás házban étterem működik. Gondoltam eszünk egy jó kis elzászi pizzát, (Az eredeti nevét elfelejtettem, bocs.) ami még a nápolyi rokonánál is vékonyabb és négyzet alakú. Csakhogy délután háromkor nincs konyha. Ez egyébként jellemző az elzászi, vidéki kisvendéglőkre. Kinyitnak déltől kettőig, aztán legközelebb csak este van konyha. Addig igyál bort, és tudnak adni hozzá kuglófot. Kuglófaszt, ahogy Tasziló mondaná Mórickának.
Visszafelé egész más arcát mutatja a táj. Ez persze lehet attól is, hogy most süt a nap, de kétségtelen, hogy több olyan part menti érdekességet fedezünk fel, ami odafelé elkerülte a figyelmünket. Elhaladunk Hochfelden falu mellett, ami arról híres, hogy itt működik Franciaország egyetlen, mindmáig családi tulajdonban lévő sörfőzdéje. Az 1640-ben alapított sörgyárat ma a Haag család birtokolja és 200 alkalmazottjával együtt gyártják a Meteor sört. Sajnos a Villa Meteor ötkor bezárt, így csak egy közeli vendéglőben tudtuk tesztelni a terméküket.
7. nap: A lift ingyen van, szóval kuss legyen!
Hűvös, párás, de csodaszép reggelre ébredtünk Lutzelbourg falucskában. Esett egy kicsit az éjjel, de úgy döntöttünk megmásszuk a közeli hegyet, mert csak másfél kilométerre van a csúcsán álló Chateau de Lutzelbourg vár. A középkori várromhoz vezető turistaúton még ma is látszanak az eredeti gránitkövek. A hordalék ugyan nagyrészt ellepi a valaha jobb napokat látott utat, de helyenként jól kivehető az előbukkanó kockakőbe kopott szekérnyom, amihez hasonlót csak római településeken láttunk eddig. Az 500 m szintkülönbség leküzdése után elértük a ma magántulajdonban álló várat. Műemlék védelem alatt áll, gondolom ezért nem fejleszti a tulaj, de a fű korrektül nyírva van és a veszélyes helyekre rozsdamentes acélkorlátokat szereltek fel. A kilátás pazar, csoda, hogy nem kérnek belépőjegyet.
A hegynyereg mentén haladva tovább követtük a piros kör turistajelzést, ami elvileg visszavisz minket a faluba. Mesebeli erdőn haladtunk keresztül forrással, sziklaormokkal, néhol pedig vadregényes útszakaszokkal tűzdelt ösvényen. Sikerült egy négy kilométeres kanyart tennünk, de megérte.
Így viszont indulnunk kellett, hogy időben elérjük az arzvilleri hajóliftet, ami csak 18 óráig van nyitva, és ki tudja, hányan várakoznak előtte. A vasárnapnak és a ragyogó napsütésnek köszönhetően szemmel láthatóan megnőtt a forgalom a csatornán. Amikor a lift előtti, kiszélesített várakozóhelyre értünk, csalódottan konstatáltuk, hogy csak a hetedikek vagyunk. Mivel egy kanyarral csak három hajót visz fel a szerkezet, beindult a számolgatás, hogy mi már csak ötre érünk fel a legjobb esetben is.
Csakhogy a legjobb eset elszállni látszott, amikor egy helyi látogatókat szállító vízibusz egyedül állt be a teknőbe, hogy aztán leérve a mi szintünkre azon nyomban megforduljon, kisajátítva a felfelé utat is. Ezzel egy órával csúsztatta el a felérkezési esélyeinket. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fogjuk elérni a szintén délután hatig nyitva lévő alagutakat. Márpedig az előtte lévő szakaszon nem lehet kikötni. Sajnáltam a kialakult helyzetet, de még jobban azokat a hajókat, akik utánunk érkeztek a lifthez. Ők már biztosan nem férnek bele a mai napba, pedig még csak fél három van.
Elsétáltam egy közeli üvegműves boltjához, és amikor visszaértem akkor hasított belém a harctéri ideg. A vízibusz, miután leszállította az utasait, új emberekkel tömte meg az utasterét, és egy újabb oda-visszaúttal további egy órával iktatta ki a liftet a várakozók elől.
Vázolnám a helyzet drámaiságát: Ha nem férünk fel az utolsó járatra, (márpedig ebben a pillanatban nagyon úgy néz ki) itt kell éjszakáznunk és csak másnap reggel kilenckor indulhatunk tovább. Onnan még az út több mint két óra a bázisig, ahol 10:00-ig le kell adnunk a hajót, különben 1000,- euró a bünti.
pinceablak Savernében |
Már azt latolgattam, kit pereljek be az engem ért tetemes kárért, amikor végre behajózhattunk a teknőbe. Háromnegyed hatra értünk fel, de az alagút eleje több mint fél óra távolságban van. Mindegy, gondoltam, majd kikötünk a bejárat előtt, nem tudok mást csinálni, de legalább nem fogunk elkésni holnap reggel. Szerencsére nem így történt. Az alagút forgalomirányító lámpáját ugyanis élő ember kapcsolgatja, akinek valószínű ki volt adva, hogy mindenképp át kell engednie az utoljára felérkezett három hajót. Hurrá! Csutkagázon haladtam át a 2,2 kilométeres sötét lyukon, (mit tesz az egy hét gyakorlat) hogy aztán kihasználva az este hétig hajózható, zsilipmentes szakaszt, elérjük az első éjszakázásunk helyszínét. Megnyugodva cövekeltem ki a bárkát utolsó éjszakára, és már az sem zavart, hogy a család kétszer is elvert Monopoly játékban.
8. nap: Érzékeny búcsú
A lusták kérhetik, hogy ne kelljen kitakarítani a hajójukat, de mi úgy ítéltük meg, hogy nem éri meg a 100 eurót. Négyen vagyunk, egy óra alatt megesszük ezt a munkát. Kényelmesen megreggeliztünk, (utolsó napra előkerült a jó öreg májkrém konzerv is) majd 9-re átcsorogtunk a szomszéd faluban lévő LeBoat telepre. Még csak akkor kezdtek szállingózni az alkalmazottak. Mire végeztünk a takarítással, kinyitott a recepció, ahol leadtuk az összes papírunkat, amit induláskor kaptunk, és még a saját kapitányi kézikönyvemet is, amit otthon nyomtattam ki és fűzettem egy füzetbe (köszi Judit), hátha lesz olyan jelzőtábla, amit nem ismerek. Ugyanaz a lányka volt ott, aki átadta a hajót egy hete. Kijött megnézni, hogy nem törtük-e rommá a járművet, de a belsejét csak nagyjából vizsgálta át, és már jött is vissza, kiállítani a papírjainkat. A foglalóból levonta az elfogyasztott üzemanyag árát, és a maradékot korrektül visszafizette. Mivel az autónk a telephely előtt, nyilvános helyen parkolt, nem számított fel semmit, amúgy elég szép summát gombolnak le a parkolásért, pedig csak egy bekerítetlen, gazos területre állítják a kocsikat mindenféle őrzés nélkül.
Tíz órakor már robogtunk is hazafelé, azaz először csak Nürnbergbe, de erről majd egy másik bejegyzésben számolok be.
Tíz órakor már robogtunk is hazafelé, azaz először csak Nürnbergbe, de erről majd egy másik bejegyzésben számolok be.
Feltűnés nélkül kövess! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése