2018. július 4., szerda

Himalája öregesen 3.

Utazásunk első, nepáli részét elolvashatod itt.
A második etap, India Szikkim tartománya itt.

9. nap: 130 km/nap

Bhutánba bejutni nem egyszerű dolog. A szegény ázsiai kis ország szeretne bevételt a turizmusból, de nem akarnak úgy járni, mint Nepál, ahol ma már a tömegturizmus a jellemző, rengeteg problémát és fejtörést okozva a helyieknek a környezetterhelés miatt. Ez a hivatalos nepáli duma, azért én halkan hozzáfűzném, hogy nem igazán látom, a nyugati turisták látogatása mennyiben számít a szeméthegyek, kosz és mocsok dolgában. Csinálják a cirkuszt, hogy az Everest alaptáborban mennyi a szemét, miközben egész Katmandu egy óriási szemétdomb. Hagyjuk!


Buthán viszont egyszerűen megoldotta a dolgot, minden külfölditől napi 250$ sápot húz le. Igaz, ezért adnak szállást, kaját és idegenvezetőt, na de milyen szállást? Hogy az étkezésekről már ne is beszéljek. Van persze jobb hotel is a fővárosban, de az nem fér bele ebbe az összegbe, ott még plusz 100$ lenne személyenként a kényelem. Szóval vízumról csak akkor tárgyalnak veled, ha már bemutattad a szerződésedet valamelyik hivatalos bhutáni utazási irodával, hogy kicsengetted nekik előre az egész ott tartózkodásod költségét.
Na de, ahogy már írtam az előző fejezetben, egészen el voltunk ájulva, milyen kulturáltan léptünk be az országukba, és hogy mennyivel nagyobb volt a rend és tisztaság, mint az indiai szomszédnál. Úgy éreztem magam, mint aki kiengedtek a fogdából a szabad levegőre. Ez az érzés csak fokozódott, amikor megláttam az idegenvezetőnket és a kisbuszt, amivel a következő három napban utazni fogunk. A srác a helyi, kimonószerű népi viseletet (ghu) hordta, mint kiderült azért, mert az állam törvénnyel írja elő minden közalkalmazottnak (az utazási irodák is állami tulajdonban vannak) ezt a viseletet. A hölgyek ruházata (kira) merőben eltér a férfiakétól, de az egységesség ott is tapasztalható. Mindössze az anyag mintázata között van különbség, illetve teljes a szabadság a cipő területén, ezért aztán vicces volt látni, amikor az elegáns szövet alól neonzöld sportcipők bukkannak ki. Na most ez mind szép és jó, rend és egységesség, de azért csak előbújt belőlem a mocskos liberális, és eszembe jutott, mennyire utáltam a gimnáziumban ránk erőltetett iskolaköpeny, vagy például, nem tudok értelmes embert elképzelni, ami Mao Ce Tung szürke, egyenzubbonyos kínájában meglátta a szépet az egységben és a gumibottal kikényszerített „rendben”. 


De mielőtt elvinném az írást negatív irányba, folytatom a jó dolgokkal. Ilyen volt a makulátlan állapotban lévő kisbuszunk, aminek mosolygós sofőrje kellő szemfülességgel és tempóval, (de éppen azon határokon belül, hogy még ne féljek a kanyargós hegyi szerpentineken) vezette a járgányt. Az út egyre meredekebben kanyargott felfele a hegyoldalon, gyakran kőomlás és kidőlt fák nehezítették a haladást. Szinte percenként kellett nyelnünk, hogy kiduguljon a fülünk. A rendezettség továbbra is jellemző volt a tájra, a vidéki házak is takarosak, környékük tisztán tartott. Látszik, hogy az itt élők nincsenek eleresztve anyagilag, éppen ezért meglepő, hogy milyen nagy házakat építenek, és hogy mennyire díszesek az ablakkeretek és a gerendavégek. Gyakran a házak falát is telepingálják vallási és népi motívumokkal. Az egyik legdurvább, az égnek meredező óriásfallosz, amik állítólag a gonosz szellemeket hivatottak elriasztani. Sztori is van hozzá: Hol volt, hol nem volt, élt egyszer (1455-1520) egy szent láma, Drukpa Kuenley, aki nagytermészetű szerzetes és hitoktató volt. Kedvenc módszere a gonosz eltávolítására, a lányok és asszonyok fallosszal való „kezelése”, de meddőséget is gyógyított hasonló módszerekkel. Amúgy a hinduk sem mennek a szomszédba egy kis rafinériáért, különböző tantrikus maszlaggal etetik a fiatal lányokat, hogy aztán a végén még ők könyörögnek, hogy szabadítsák meg a gonosztól.


Hogy mennyire nincsenek felkészülve még a turizmusra, az is jellemzi, hogy az út mentén lévő, impozáns vízeséshez nem hogy út nem vezet, de még egy nyamvadt parkolót sem alakítottak ki a szemközti hegyoldalon. Így kénytelen voltam sebtében, a mozgó buszról lőni egy fotót.
Feltűnt, hogy az út menti sziklák hasadékaiban muffin formájú, színesre festett kis gipszkúpok sorakoznak. Mint megtudtam, ez is egyfajta sztúpa, amit a hívők helyeznek ki hálából vagy éppen „megvesztegetve” istenüket, hogy jól alakuljanak dolgaink. Nagyjából olyasmi lehet, mint a mi templomainkban a köszönő márványtáblácskák.


Sikerült a 130 km hegyi utat egy nap alatt abszolválnunk. Igaz, ebben benne volt egy ebédszünet is egy út menti, hát, hogy is mondjam? Leginkább egy istállóra hasonlító „étteremben”, ami valójában egy család otthona lehetett, csak a nappaliból kialakítottak egy 30-40 fő befogadására alkalmas ebédlőt. A svédasztalos kínálat három tálból állt, egy rizses, egy tésztás, egy zöldséges és valamilyen húsos ragú volt a teljes választék, úgyhogy svéd helyett inkább hívjuk bhutáni asztalnak. Ami felett bhutáni legyek köröztek hasonlóan a svéd legyekhez, de ez most lényegtelen.
A főváros előtt díszes kapu fogadja a látogatót, akárcsak a poszt-szovjet államokban, csak itt persze a buddhizmus stílusjegyeit viseli a „diadalív”.

10. nap: Timpu

A százezer lakosú főváros egy kétezer méter magasan fekvő völgyben terül el, hosszan a Thimbu folyócska mentén. A kiosztott hotelünkből gyönyörű panoráma tárult elénk a városról, bár begyalogolni igencsak távol esett a központtól. A házak itt is a már megszokott stílusú, három-négyemeletes, gazdagon díszítettek voltak. Engem, egy kis túlzással, észak-olasz vagy tiroli panzióra emlékeztetett. Továbbra sem fért a fejembe, honnan volt erre lóvé? Ez a fél Magyarországnyi kis ország, akinek lakósai száma nem éri el az egymilliót, csak 1960-ban építette az első aszfaltozott útját és csak 1983-tól lehet repülővel megközelíteni. De hogy tovább érzékeltessem a lemaradásukat, 1998-ig nem volt TV adás és az internet is csak 2003-ra érkezett meg. A lakosság nagyrészt háztáji gazdaságból él, ipar nincs, a kézművesség marginális. Rejtély, hogy tud így kinézni ez az ország, és akkor még nem beszéltem a szociális hálóról (ingyenes oktatás, egészségügy és nyugdíj) A helyi gájd szerint sok áramuk van, azt eladják Indiának és Kínának. Hát nem tudom, amit én láttam duzzasztót, még Taktaharkányt sem tudná ellátni elektromos árammal, nemhogy még kereskedjenek vele. Ráadásul ezeket a vízi erőműveket pont hogy kínaiak és indiai cégek építik, gondolom nem ingyé, tehát a megtermelt áramból befolyó zséből is még sokáig ők profitálnak. És akkor itt van az óriáshegylánc problematikája. Még ha van is sok áramuk, azt átjuttatni a Himaláján, több ezer kilométerre a kínai ipari területekre, kétséges, hogy gazdaságosan megoldható.
Sajnos ezt nem tudtam kideríteni, de ha valaki tudja, kérem írja meg nekem a kommentbe, nem akarok hülyén meghalni!


Anélkül, hogy történelmi leírásokba bonyolódnék, annyit muszáj megemlítenem, hogy az ország teljes függetlenségét csak 2007-ben érte el és mindjárt az évszázadokig tartó királyságot az alkotmányos monarchia váltotta fel. A döntéseket a kormány és a parlament hozza, de azért a nagy tiszteletnek örvendő ötödik királyuk a 33 éves Dzsigme Keszar véleményét gyakran kikérik. Az állam alkotmányában benne van, hogy a hivatalos vallás a Buddhizmus, de a papok nem szólnak bele a politikába. A demokrácia azért itt is csak látszólagos, de mentségükre legyen mondva, hatalom jól sáfárkodik a nemzeti jövedelemmel (GDP: 2800 $). Valóban buddhisták így nem törekszenek extra anyagi jólétre, ebből fakadóan nem lopnak, tehát korrupcióra sincs szükség, és nem költik el marhaságokra közös pénzt sem.


Teljesen véletlenül, az első programpontunk a Changlimithang stadion meglátogatása volt. Merthogy Bhutánnak még nemzeti labdarúgó válogatottja is van. Legkomolyabb eredményük, hogy egyszer megverték Sri Lankát 1:0-ra. Mi azonban egy íjászversenyre igyekeztünk, ami a legsikeresebb sportág az országban. Itt-ott láttunk is az országút mentén hagyományos íjjakkal, kedvtelésből lövöldöző férfiakat, de a profik nagyon komoly, több ezer dolláros felszerelést használtak, és persze itt is szigorúan kimonóban tolták.
Egy újabb látnivaló az óriás, arany Buddha szobor a város végében. A vicces, hogy a nemrég átadott szobor-épületre kiírt pályázatot malájok nyerték meg, akik köztudottan mohamedánok. A szobor és talapzatában lévő szentély egy hegyoldalon, újonnan kialakított teraszra épült. A szentélybe belépve az az ember érzése, mintha egy mecsetben lenne. (Ravasz malájok.) Az ország vezető lámájának trónja, mintha csak egy imám széke lenne, éppen csak a szőnyegek hiányoztak. Na jó, volt egy-két kép a falakon Buddha életének főbb mozzanataiból és pár áldozati tál (az egyikben popcorn), de ezt és a temérdek adomány Buddha szobrocskát leszámítva akár mecset is lehetne.



Amúgy, ha már itt tartunk, ezek a különböző vallások rengeteget nyúlnak egymásról. Ott van példának okáért a rózsafüzér. Az összes arab markolászik a kezében valami hasonló gyöngysort, de még a buddhistáknak is megvan a maguk gyöngye. Aztán ott van a füstölő, ami keleten oly nagy divat. Tisztára, mint a tömjén nálunk, és még sorolhatnám. Ami viszont itt teljesen eredeti, az a szentélyek köré helyezett imamalom, amit mindig az óramutató járásával megegyező irányba kell körbejárni és forgatni, mert csak így tudja megfelelő módon szétküldeni a közben mormolt fohászokat. Nekem a kedvencem egy kis napelemmel hajtott örökmozgó imamalom, amit egy taxi műszerfalán láttam forogni.


Megnéztünk még egy sztúpát, ami szögletes alapú, tehát inkább csorten. Ki tudja ezt követni? Ezt az előző király emlékére emelték, aki önként lemondott a trónról, átadta a fiának, és kitalálta, hogy legyen inkább parlament, majd ötvenegy évesen nyugdíjazta magát. Óriási kultusz övezi, akárcsak a fiát. Mindenhol kint van a képe, mint nálunk anno Rákosi pajtásnak, csak itt állítólag tényleg szeretik. Ő találta ki a nemzeti boldogság fogalmát is, amikor egy nyugati újságíró arról faggatta, miért ilyen alacsony az ország GDP-je. Ez mondjuk elgondolkoztató. Manapság mindent pénzben szokás mérni, mert az egy racionális módja az érték meghatározásának. Na de mi van a boldogsággal, szeretettel, stb. Ezt ugye nem lehet egy főre levetítve mérni és táblázatokban közzétenni, mégis egyértelmű mennyire fontosak az egyén életében. Meg aztán ki mennyire boldog a király intézkedéseitől az is szubjektív. Az a sok ezer nepáli származású, akit a nyolcvanas években egyik napról a másikra kitoloncoltak, de minimum jogfosztottá tettek, biztos nem repes az örömtől. Később aztán ezt a „bruttó nemzeti boldogság” szlogent tartalommal is megtöltötték: Négy alappillére a fenntartható fejlődés, környezetvédelem, a kultúra megőrzése, és felelős kormányzás. Na hiszen! Van olyan kormány a földön, aki nem ugyanezeket a lózungokat szajkózza? A kérdésem továbbra is az: Honnan a lóvé?


Egy újabb szentély, ami valamiféle apácazárda is egyben. Nagyon súlyos hely. Olyan, mint egy menekülttábor, az asszonyok az udvaron, a földön „élnek”. Elsőre úgy tűnik, mintha koldusok lennének, de nincs erről szó, persze ha valaki átnyújtott nekik valami ételt, azt elfogadták. Itt is rengeteg a kutya, de ezek, mintha mind halottak lennének, mozdulatlanul fekszenek a járdán. Kedvem lett volna az egyiket megbökni, de nem mertem, hátha ez is valami szent dolog, és én meg vegzálom szegény dögöket.
Elvittek egy textilszövő műhelybe is, ahol a turisták rendszerint tátott szájjal nézik, ahogy a fürge ujjak ügyesen alakítgatják a mintákat, majd a végén mindig egy shopban találjuk magunkat, ahol jutányos áron megvásárolhatjuk a termékeiket. Egy kendő csak háromszor annyiba került, mint a város sétálóutcáján.
Egy újabb sztúpa vagy csorten jött volna, de kisebb lázadást szítottam a buszon, (nem volt nehéz) hogy elég volt a szent helyekből, mutassanak nekünk inkább egy takint! Takin ugyanis Bhután nemzeti állata, csak itt látni a Himaláján. Latin nevén Budorcas, ami elég jól jellemzi külsejét, ugyanis jelentése „ökörgazella”. Én inkább egy kecskefejű szarvasmarhának mondanám, de tény, hogy fura. Feleségem meg is jegyezte „Mekkora buli lehetett!”.
Timpunak volt egy állatkertje, de a király úgy döntött, hogy nem érzik jól magukat ott az állatok, úgyhogy szabadon engedte az összeset, kivéve szegény takinokat, és elnevezte Takin Reseve-nek. Külföldieknek van belépő, de úgy látszik, ez belefér a napi 250 dolláros keretbe, mert vezetőnk nem forszírozta, hogy fizessük ki.

11. nap: Tigrisfészek

Eljött a várva várt nap. Az utazás csúcspontja minden értelemben. Egyrészt az UNESCO világörökség részét képző Tigrisek fészke, Taktsang-kolostor nem mindennapi látvány, másrészt mert háromezer méter fölött „függ” egy sziklarepedésben. Ez az a fotó, amit előszeretettel osztanak meg utazós oldalak a Facebookon, hogy aztán besöpörjék a rengeteg lájkot és leesett állú szmájlit.


Nagy szerencse kell hozzá, hogy tiszta idő legyen, és mi is egy jó fotóval tudjuk gazdagítani az albumunkat, de úgy néz ki, mellénk állt Padmaszambhava Rinpoche szelleme, mert a nap vakítóan sütött és a levegő is tiszta volt. Most már csak az előttünk álló 800 méteres szintkülönbséggel kell kezdeni valamit, amit a parkolótól meg kell tennünk ennek a fotónak az érdekében. Puhányoknak (mint nekem) van egy opció, hogy a kaptató felét lóháton tehetjük meg potom 10 dollárért. Lehet bérelni túrabotot 200 forintért, de a 10 dolláros megoldás kivételesen jobban tetszett.



Inkább öszvérnek nevezném azt a gebét, amire a helyi erő próbált engem feltessékelni. Láthatta a bizonytalanságot az arcomon, és megkérdezte, hogy 80 kiló vagyok, ugye? Voltam annyi is, talán még az érettségi tablón, de bizony most ütöm a mázsát. Erre elvette a kétkilós hátizsákomat. (?) Hát jó, felpattantam a nyeregbe. Na nem úgy, mint Terence Hill, inkább mint Bud Spencer, de végül is nem rogyott azonnal össze a paci, ezt biztató jelnek tekintettem. Egy 8 fős konvojjal vágtunk neki a hegyoldalnak, ami kezdetben barátságos volt, később egyre inkább tériszony pozitív helyeken vánszorogtunk felfelé. Az én jószágom mintha csak tudná, hogy nem bírom a nagy mélységet, mindig a szakadék felőli oldalon haladt az amúgy sem széles ösvényen. Magyarázta a vezetőnk, hogy ezt azért teszi, mert amikor málhát cipel, beleütődne a sziklafalba, ha belül haladna, ettől még nem voltam nyugodt. Meg is kérdeztem tőle, hogy Bhutánban ismerik azt a mondást, hogy a lónak is négy lába van, mégis megbotlik? Ráadásul ezek az állatok gyakran feltorlódtak és úgy álltak egymás mellé, mögé, hogy a lovas térde pont az előző ló seggéhez essen. Ha érted...
Megnyugtatok minden állatvédőt, a lovam, bár prüszkölt rendesen a vége felé, túlélte a kalandot, és talán még kárörvendett is magában, mert tudta, hogy az út java számomra még hátra van a 28 fokos melegben.



Fent aztán sorba kell állni a fotóhelyért, mert az összes turista szelfit készít a legjobb helyről a telefonjával, aztán a fényképezőgépével, és van, aki még a tabletjére is mentett egy képet a biztonság kedvéért. Bent a kolostorban persze itt sem lehet fényképezni, nem mintha lett volna mit, mert itt a nagy durranás, maga a sziklapárkány, ahova a bhutáni buddhizmus elterjesztőjeként ismert Rinpoche leszállt a repülő tigrisével, aki valójában a nője volt… Nem baj. Nem kell mindent érteni. A lényeg, hogy ezer évvel később, 1692-ben épült fel ezen a helyen a kolostor, hogy emléket állítson a látogatásának. Az ugyan leégett húsz évvel ezelőtt, de ez a replika ugyanolyan jól mutat odafenn.
A lefelé út is tartogatott meglepetéseket. Először is, hogy végig gyalog kell menni, és hogy az üresen lekocogó öszvérek nem ismernek tréfát. Jönnek, mint a bikák Pamplonában, sodorják el azt, aki nem ugrik félre időben. Láttunk is egy bácsit, meg egy kislányt, akit úgy kellett letámogatni a hegyről, mert megsérültek a lótámadásban. Az út legnehezebb része, legalábbis ha asszonyt viszel magaddal, az utolsó 50 méter, amikor egy mini piacon kell átverekedni magunkat, ahol csábítóbbnál csábítóbb csecsebecsékkel bombáznak az árusok.

12. nap: Mount Everest (Avagy hogyan sikerült feljutnom 8000 méter fölé oxigénpalack nélkül?)

Paro a második „legnagyobb” város Bhutánban. Ez inkább egy amolyan mezőváros féle egy szélesebb völgyben, szanaszét szórt házakkal, köztük kisebb-nagyobb megművelt földterülettel, jellemzően rizsföld. A számtalan kolostor közül kiemelkedik méretben és rangban a Rimpung Dzong, ami egyben erődítményként is szolgált az előző évszázadok során. Vastag falai között ma is élnek szerzetesek, de működik itt iskola és kormányhivatal is.


Paroban van az ország egyetlen nemzetközi repülőtere, a város központjától 5 km-re, keletre. A világ 10 legrosszabb repülőtereinek egyikeként emlegetik. Kis váróhelyiség, egy darab büfével, de nem emiatt került fel a listára. A rövid kifutón éppen annyi távolság van, hogy a Druk Air légitársaság valamelyik kis Airbus A319-ese fel tudjon emelkedni, hogy aztán az 5500 méter magas hegycsúcsok között szlalomozva elérje a biztonságos magasságot. Nem csoda, hogy csak 8 pilóta van a világon, akinek engedélye van, hogy itt leszálljon.


Ha viszont elértük az utazómagasságot, páratlan látványban lehet részünk feltéve, ha sikerült a jobboldalra jegyet vennünk. A paplanként elterülő fehér felhőtakarót csak a nyolcezer feletti csúcsok szúrták át, mintegy megmutatva kik a menők a Himalája hegyei közül. Pilótánk fel is hívta rá a figyelmünket, amikor a Csomolungma (Mount Everest) 8848 m magas csúcsa mellé értünk.



Feltűnés nélkül kövess!