Fogadjunk, hogy a Ruanda szó hallatán, mindenkinek összeszorult a gyomra! Legalábbis azoknak, akik már túl vannak az ötvenen, és nyitottak a világban zajló eseményekre. Mi emlékszünk az 1994-ben zajló népirtásra, amikor közel egymillió embert végeztek ki, mert a politika egymásnak uszította az országban élő két népcsoportot. A világ pedig cselekvőképtelen bénaként nézte, ahogy száz napig, feltüzelt félőrültek macsétával gyilkoltak le férfit, nőt, gyereket. A cél a korábban hatalmon lévő, tuszik teljes kiirtása volt, és nem kímélték azokat a hutukat sem, akik nem értettek egyet ezzel a tervvel. Végül egy Paul Kagame nevű, egykori gerillaharcos, majd az ugandai katonai hírszerzés vezetője, jól felfegyverzett csapatával elfoglalta Ruandát. Amerikai segítséggel megerősítette a hatalmát, amit azóta is gyakorol. A demokráciát sutba dobta a hatalma megtartása érdekében, és ma már Kínával haverkodik.
Viszont olyan hírek érkeztek az országból, hogy teljes mértékben sikerült stabilizálnia a helyzetet, és az évszázados bosszúhadjáratok sorozatát megállítani. Ma már nem téma, hogy ki milyen származású sőt, illetlenség megkérdezni. Mi több, lelkes környezetvédő, ezért intézkedéseinek köszönhetően, sokak szerint Afrika legtisztább országa Ruanda.
Mi észak felől, egy ugandai, közúti határátkelőhelyen léptünk be az országba. Az afrikai határátkelések sokszor elég macerásak. A fehér embert hülyének, de legalábbis pénzeszsáknak nézik, és ott próbálják lehúzni, ahol csak lehet. Itt semmi ilyen nem történt. Az egyedüli heppjük az volt, hogy mindenkinek kinyittatták a bőröndjét, és átkutatták, nincs-e benne nejlonzacskó. Igen, nem elírás. Az országban ugyanis 2008 óta tilos a le nem bomló anyagból készült szatyrok, táskák, zacskók használata. Akit rajtakapnak az utcán, hogy egy Tesco-szatyorral menőzik, százötven dollárra bírságolják. Ha viszont egy boltos tart polietilén reklámtáskát, az már a börtönt kockáztatja.
Begyűjtöttük a szükséges pecséteket, és visszaültünk a terepjáróba, amivel tíz napig barangoltunk Ugandában. Ennek csak azért van jelentősége, mert a verdánk jobbkormányos, hiszen ott baloldalon közlekednek az autósok. Ruandában viszont már a jobbra tarts dívik, ezért elég nehézkes volt a kamionok előzése. Olykor előléptem mitfárerré, és tájékoztattam Goodwint, a sofőrt, hogy mikor kell a gázba taposnia és sávot váltania. Túléltük.
Már az első faluba érve szembeötlött a változás. Nemcsak hogy nincs szemét, de járda (!) szegélyezi az úttestet. Az emberek biciklivel közlekednek, és sokkal normálisabban öltözöttek, mint a szomszéd államban. Nem láttam mezítlábas kölyköt, és a ruhájukon is látszott, hogy időnként találkozik mosóporral. A civilizáció legmagasabb foka, hogy trafipax oszlopok ügyelik a rendet mindenfelé. Amitől pedig igazán eltátottam a számat, hogy a rendőrök Volkswagen Passattal üldözik a bűnt.
Nos, hát igen, már az első nap tapasztalatai után is meg tudom erősíteni, hogy a hír igaz, Ruanda jó úton jár. Nem akarok olyan kliséket pufogtatni, hogy Afrika Svájca, de a tájat és az ápolt környezetet nézve, közel áll az alpesi országhoz. Ruanda nagy része 1500 m felett fekszik. Legmagasabb pontja a Karisimbi vulkán 4519 m. A szállodánk lobbijába lépve csak tovább erősödött bennem a svájci feeling, amikor megpillantottam a helyiség közepén duruzsoló kandallót. Jó érzéssel feküdtünk le aludni, mert még nem sejtettük, hogy a három kilométerre lévő, kongói határ túloldalán milyen események zajlanak.
Amíg mi aranycerkófokat néztünk önfeledtem a Volcanoes Nemzeti Parkban, addig a határ kongói oldalán, tőlünk csak negyven kilométerre kitört a háború. Az M23 fegyveresei elfoglalták Goma városát. A harcokban több ENSZ békefenntartó katona is elesett. Ráadásul a Kongói DK azzal vádolta Ruandát, hogy ők pénzelik a lázadókat. Ez a baj a diktikkel, hogy amikor már elég pénzük van, és a hatalmukat is körülbástyázták, akkor is kell nekik új kihívás. Mondjuk, hogy kerüljenek bele a történelemkönyvekbe... Mondjuk, hogy egy másik ország leigázásával... (Mikor ezeket a sorokat írom, már nem titok, hogy Ruanda nyíltan, katonákkal és légierővel is támogatja a tuszi gyökerű felkelőket.) Kagame egyébként nem először próbálkozik ezzel. 1996-ban már volt egy kalandja az akkori Zairében, amikor likvidálták a határ túloldalára menekült hutu bűnösöket, és egyben felszámolták az ottani menekülttáborokat. Aztán a második nagy kongói háborúban az ugandaiakkal szövetkezve, ismét megtámadták az országot, és már majdnem sikerült is győzniük, amikor Dél-Afrika, Angola és Zimbabwe a megtámadott Kongó segítségére sietett.
Na, szóval húzzunk innen – mondtam magamban – mielőtt még eszkalálódnának a harcok. Szerencsére a programunk szerint csak két éjszakát töltöttünk itt, és hamarosan indulunk keletre, a főváros felé.
Előtte még megnéztük a Dian Fossey múzeumot, vagy más néven Karisoke Kutatóközpontot. Fossey, amerikai származású etológus, 18 éven keresztül tanulmányozta Ruandában a hegyi gorillák viselkedését. Élharcosa volt az orvvadászok elleni küzdelemnek és hogy a térségből ne legyen turistalátványosság. Végül egy macsétával végeztek vele, ahogy errefelé szokás. Ajánlom az erről készült filmet még annak is, aki nem készül idelátogatni. A múzeum ultramodern, beleadtak apait, anyait. A celebvilág adományainak köszönhetően még egy körpanorámás mozira is tellett, de rajtunk kívül nem sok külföldi látogatót találtam bent.
A főváros felé haladva, sok mindent megtudtam a tizennégymilliós országról, amelynek területe csak harmada a miénknek. Például, hogy az emberek 90 százaléka keresztény. Szintén 90 százaléka a népessének mezőgazdaságból él. Ezt mondjuk láttuk is: minden megművelhető területet növénytermesztésre használnak.
Az aktív katonai szolgálatban lévők száma: 32.500 fő. 18 éves kor felett lehet önként jelentkezni a hadseregbe, kötelező sorozás nincs. A belépéshez ruandai polgárnak kell lenni, és szükséges a 9. iskolai osztály elvégzése.
De a személyes kedvencem a "kommunista" szombat. Minden hónap utolsó szombatján közösségi munkanapot tartanak, ahol mindenki tesz valami hasznosat az országért. Ha már nincs szemét a falujukban, akkor mondjuk virágot ültetnek. Állítólag az idelátogatók sem kivételek. Ha mostanra esne ez a szombat, akkor bizony minket is befognának.
Épp egy biciklis konvojt előztünk, amiről eszembe jutott, hogy még otthon láttam egy dokumentum filmet, ami arról szólt, hogy a sportot milyen ügyesen használják fel a nemzetiségek összefogásának erősítésére. Ráadásul az országúti kerékpárcsapatuk Afrika Kupát nyert, ami, ha nem is olyan nívós, mint egy Tour vagy Vuelta, mégis csak felér egy EB arannyal. A legfrissebb hír pedig, hogy az elnök benyújtotta hivatalos igényét a FIA-nak, hogy Forma 1-es futamot rendezhessen Ruanda. (Ez mondjuk, kicsit Azerbajdzsánra emlékeztet, akik mindenféle világrendezvényre jelentkeznek, csakhogy feltegyék magukat a térképre. Tehetik, mert az olajból befolyt jövedelmükből telik rá, de Ruanda a jamgyökér bevételből hogyan fogja bírni a tempót, azt nem tudom.)
Kigalit Ruanda fővárosát a XX. század elején a Német Birodalom által ellenőrzött területen alapították a gyarmatosítók. Székhelyüknek központi elhelyezkedése, kilátása és védhetősége miatt választották. Belgium az első világháború után átvette Ruanda és Burundi irányítását, és Kigali lett Ruanda gyarmati közigazgatásának székhelye. Az 1962-es függetlenség után mindössze 6000 fős városban ma 1,8 millió lakos él. Úgy tűnt, ezek sem bírnak otthon ülni a hátsójukon, és mind az utcán tobzódnak. A közterületeket ellepte a „dolgozók” tömege. A legnépszerűbb foglalkozás itt a motoros taxi. Ha van egy motorbiciklid, akkor csak ki kell váltani egy engedélyt, és már űzheted is az ipart. Kicsit körülményessé teszi az utasvadászatot, hogy egy plusz bukósisakot kell magaddal hordanod, mert (ellentétben Ugandával) itt kötelező a sisak.
Első utunk a Genocide Memorialba vezetett. A népirtás emlékére épített múzeumban megrázó fotókiállítással hívják fel a figyelmet a történelemben újra és újra felbukkanó ordas eszmék borzalmaira.
Ezután beugrottunk egy kávéra a Hotel des Mille Collinesbe, ami egykoron Hotel Ruanda néven vált ismerté, amikor is egy Paul Rusesabagina ideiglenesen kinevezett igazgató 1268 reményvesztett, menekülő honfitársa életét mentette meg itt, azzal, hogy befogadta őket, és a katonaságot lekenyerezte, hogy ne engedjék betörni a gyilkos hordákat.
Innen áthajtottunk az egykori elnöki palotához, amiből művészeti galériát szerettek volna kialakítani, de mind ez idáig nem sikerült. Ezért csak a kertben kóvályogtunk, és megnézhettük (ám le nem fényképezhettük) a mostani elnök előtt regnáló kollégájának lelőtt repülőgép-maradványait.
Bármennyire is fejlett Kigali a környező országok fővárosaihoz képest, túlzottan nincs sok néznivaló az idelátogatóknak. Így esett, hogy utazásunk lezárásaként egy ótvar piacra vittek bennünket. Mondjuk autentikus hely a Kimironko piac, igazi nyüzsgő, alkudozó kavalkád, csak hát az arányokat vétették el csúnyán a tervezők. Olyan szűk sikátorokat alakítottak ki a standok között, hogy akinek van bátorsága bemenni a fény nélküli folyosókra, az sem tud haladni a tömegtől, amit leginkább az útban álló kofák alkotnak. Pánikszerűen menekültünk a szállodába, ahonnan másnap reggel indultunk haza.
 |
| Lájkolj, kövess, szólj hozzá! Vagy ne. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése