Kuvait

– Miért mentek Kuvaitba? Nincs ott semmi látnivaló – kérdezte egy Magyarországon élő arab barátunk, aki ráadásul ott is született. A hegymászók bölcs válaszával tudtam csak szolgálni, akiktől gyakran kérdezik: mi a fenének mászol fel a hegycsúcsra?
– Hát mert ott van.

Alapvetően Ománba készültünk, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy tán útba ejthetnénk egy-két Öböl menti országot, ha már ott járunk. Így jutottunk el a Pegazus légitársasággal (török fapados) Kuvait Citybe. Szerencsésen landoltunk, nem futottunk túl a leszállópályán, és nem a kettétört géptestből kellett előmásznunk, mint azt tette több száz utas a minap az isztambuli repülőtéren. Ehhez képest bagatell, ami velünk történt, mondhatni mindennapos.
Úgy kezdődött, hogy a reptéren elmentünk pénzt váltani, mert az illetékbélyeget, ami a vízumkérelemhez kell, egy automatából tudjuk beszerezni, ami csak kuvaiti dinárt fogad el, és pontosan kell őt etetni, mert visszaadni nem tud. A bélyeg és egy kitöltött bejelentkezési lap birtokában húztunk egy sorszámot és leülünk, mint a 72-es postán, és vártuk, hogy a mi sorszámunkat villantsa fel a kijelző. Ezeket az információkat mi már tudtunk, és az éjféli órákban tömeg sem volt a teremben, mégis mintegy két óráig tartott, míg megkaptuk a kinyomtatott A4 formátumú, díszes vízumlevelünket, amit kilépésig meg kell őrizni. Ezalatt jöttem rá, mit is jelent az ország neve KU-VAIT. Valójában egy mozaik szó, ahol a VAIT jelzi, hogy várakoznunk kell, és hogy milyen sokat, azt pedig a KU rövidítés mutatja.
Természetesen a bőröndjeink már nem voltak a szalag mellett, olyannyira, hogy már felirat sem jelezte, melyik volt a mi szalagunk. Irány az elveszett poggyászok pultja, ahol örömmel konstatáltam, hogy a gondosan befóliázott kofferom ott hever több tucat sorstársa mellett. Csakhogy az örömöm hamar elszállt, amikor kiderült, hogy a nejemé, amit pont ugyanott, ugyanakkor adtunk fel, nem érkezett meg. Vagy valaki elvitte a sajátja helyett. Ennek nagyobb volt az esélye, mert találtunk egy kísértetiesen hasonló, befóliázott bőröndöt, csak hát nem a miénket. Szokásos jegyzőkönyv procedúra és röpke három óra késéssel, éjjel kettőkor jelentkeztünk az autókölcsönzőnél a lefoglalt autónkért.
Az Alamo embere itt még ránk sózott valami papírt, amivel – állítása szerint – érvényes lesz itt is a jogsink, különben megbüntetne a rendőr. Plusz még egy kiegészítő biztosítást, minek következtében duplájára emelkedett az eredeti végösszeg, mint ahogy a neten lefoglaltam az autót, „teljes körű biztosítással”.

Reggeli után első dolgom volt felhívni a biztosítót, hogy elveszett a csomag, mi ilyenkor a teendő. A Mapfre Lux Air (!) biztosítása ilyen esetben 60 euró értékig fizeti a legszükségesebb kellékeket, hogy folytatni tudjuk a nyaralást. Ők ezt a csomagkésésre fizetik, az hogy nem is lesz meg a csomag, azt majd hónapok múlva lehet intézni, ha a légitársaság elismeri a hibáját, persze nekünk kell bizonyítani, milyen értékek voltak a bőröndben. 60 euró Kuvaitban arra volt elég, hogy vegyünk egy mini koffert és néhány tisztálkodási felszerelést, amit ugye a kézipoggyászba nem rakhatunk, mert az rendkívül veszélyes a fedélzeten. Rutinos utazók lévén természetesen volt egy váltás ruhánk a kézipoggyászban, de itt most nagyon úgy nézett ki, hogy végleg elbúcsúzhatunk az asszony legszebb cuccaitól, és egy kéthetes nyaralásra való göncöt kell beszereznünk. Szerencsére Kuvaitban van az Arab-félsziget legnagyobb bevásárlóközpontja (tényleg KU nagy) H&M-mel és más megfizethető üzlettel, így sikerült beszereznünk néhány alsó- és felsőruházatot a következő néhány napra.
A pláza vásárlóközösségét leginkább a 4,5 milliós ország kisebbségét alkotó bennszülött arabok alkotják, a vendégmunkások kisebb piacokon szerzik be a portékákat. Megtalálható itt az összes világmárka, és jó néhány nemzetközi étteremlánc üzlete is.
A bevásárlás másik színtere az Oman street 8 alatt található souk (bazár), ahol az olcsó kínai és indiai termékeken kívül kulturált környezetben vásárolhatjuk meg a birkafejeket és a frissen fogott haltetemeket. Nejem azonnal beszerzett egy márkás, olasz sminkkészletet egy indiai árustól az otthoni ár harmadáért, és biztos, hogy eredeti volt, mert a boltos megesküdött rá.
Most először éreztük, hogy van haszna is a forint mélyrepülésének, mert egy kuvaiti dinár pont ezer forint lett, így amikor elhagytuk a parkolóházat, pontosan tudtuk, hogy a 250 fillérjük az nekünk 250 forintba, került, ami nagyjából fele annak, mintha otthon leparkolnék a körúton.
Sajnos a nemzeti múzeumuk vasárnap zárva volt (pedig az itt munkanap), így be kellett érnünk a mellette található Sadu házzal, ami állítólag az egyik leglátogatottabb turista helyszín. Megmosolyogtató volt az a néhány „berendezett” szoba a kuvaiti szövő mesterséget bemutató kiállítással, de legalább ingyé volt.

A Nagymecsetet és 74 méteres tornyát csak kívülről fotóztuk le, mert nők nem léphetnek be, én pedig szolidaritásból bojkottáltam a látogatást. Meg aztán hitetlenek csak idegenvezetővel nézhetnek körbe az 5000 hívőt befogadó imahelyen, az meg túlzottan időigényes, és már csak fél napunk maradt a városra.
Az ország építészeti jelképe, a hetvenes években épült Kuvait tornyok a tengerparton állnak, távol a belvárostól, és némi csalódást okozott, hogy a valóságban mennyivel kisebbnek látszik, mint a fotókon. Ráadásul a mai párás, szmogos délelőttön a kilátás sem volt pazarnak mondható, a 82 méter magasan körbe forgó éttermet meg úgy lehúzták a Tripadvisoron, hogy nem kockáztattuk meg a fejenként 14 dináros ebédet.
Inkább tovább autóztunk a part mentén, és lementünk a Scientific Centernek keresztelt attrakcióhoz. A szépen kiépített sétány végén található, vitorla formájú épület igazából gyerekeknek való. Van egy akváriumuk, (ami gyengébb a Camponában találhatónál) egy IMAX mozi, ahol inkább hollywoodi filmeket vetítenek, mintsem tudományosat és egy játszóház.
Található még egy etnográfiai múzeum is Kuvaitban, ami az iszlám művészetet mutatja be. A Tareq Rajab múzeumba menekítették a nemzeti múzeumból az értékeket az iraki háború idején úgy, hogy az ajtókat és az ablakokat befalazták.
Sajnos az elveszett poggyászunk másnap estére sem lett meg, így a recepción kértünk egy vasalót, hogy a kimosott ruhákat hordható állapotra hozzuk fel. Látszik, hogy a szobánkat nem a szállás.hu-n foglaltuk, mert sajna nem lett vasaló.
Nagyjából ennyi fért bele az itt töltött másfél napunkba. Utoljára még kitisztult az idő, így sikerült a szállodaablakunkból lefotózni, amint éppen potyog le az áru a kamionokról egy városszéli foghíjtelken, a helyi kereskedők örömére, aztán indultunk ki a reptérre, hogy utunkat a közeli Bahreinben folytassuk.