Dubai, a díszletek városa

Az érkezés:

A Salam Air járatával érkeztünk Dubai nemzetközi repülőterének kettes termináljára, ami a kifutópályák északi részén, tök máshol van, mint a fő terminál, ahol a nagy légitársaságok leszállnak. Ez csak azért fontos, mert itt kevesebb autókölcsönző, üzemeltet irodát és ezek közül is csak az Avisnak van az Al Maktoum reptéren is (Dubai déli végében) kirendeltsége, ahonnan az utunkat folytatni fogjuk egy másik fapadossal. Így hát már jó előre lefoglaltam egy kocsit, amit majd itt veszünk fel és az innen 60 kilométerre lévő másik repülőtéren adunk le.

Az Emirátusokba már nem kell magyaroknak vízum, így hamar odaértünk a kölcsönző pultjához, ahol egy kedves, ám kissé butácska hölgy közölte, hogy ő nem látja a foglalásunkat a gépén. Mutatom neki a kinyomtatott foglalás visszaigazolást, mire lázas telefonálásba kezd. Látom az arcán, hogy alakul az ügyünk, mert az egyik előtte fekvő listán megtalálja a nevemet. Ekkor a számítógépük omlott össze, és nem tudta felvinni az adatokat. Megkérdeztem tőle, nincs-e analóg módja (űrlap-golyóstoll) az adatrögzítésnek, mire előkerült a fiók mélyéből az önindigós nyomtatvány. Nem szaporítom a szót, másfél órába tellett, míg hozzájutottunk az autóhoz, eközben már több utánunk várakozó inkább átpártolt más kölcsönzőhöz.

Dubai óriásit változott, mióta utoljára itt jártam, pedig az sem volt az őskorban, már üzemelt a város ikonikus, vitorla formájú szállodája a Burj al-Arab. (Bár most, hogy utána néztem, az már húsz éve is állt.) Na szóval, akkoriban állt már jó néhány felhőkarcoló, de közel sem volt olyan nagy forgalom az utakon, mint most. A helyenként hatsávos autópályán telített minden sáv, ahogy haladunk a belváros felé. A párás idő ellenére feltűnik a Burj Khalifa 828 méteres tornya, de most egyelőre nem oda megyünk, hanem egy közeli plázába, hogy valami kaját szerezzünk be, mert egy apartman házban foglaltunk le egy lakást jutányos áron, ahol viszont nincs reggeli. Időnk van bőven, mert a szállást csak kettőtől lehet átvenni, ezért elcsoszogtunk még egy kicsit az üzletek között, és váltottunk némi dinárt, mert a repülőtéren meglehetősen pofátlan árréssel váltanak.  

Ezután lementünk a tengerpartra is és megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mindenhol fizetni kell a parkolásért. Hát igen, a beépítéseknek hála, egyre kevesebb a szabad terület, ahol az ember otthagyhatja a verdát, ennek egyenes következménye, a sarc.

Pontban 14:00 órakor jelentem meg az épület recepcióján, ahogy azt a foglalásban is előre jeleztem, mert eléggé feszesre terveztem az első napi programot. 14:30-ra már jönnek értünk, és egy helyi iroda szervezésében, dűne szafarira indulunk, ami jó móka volt már tizenöt éve is, miért ne ismételnénk meg – gondoltam. A mélygarázsba nem tudtam leállni, mert a sorompó csak kártyával nyílik, ezért az épület főbejárata előtt álltam meg – mondjuk úgy – félig szabályosan. Hanem, ami ezután jött, az az utazó rémálma.

– Sajnálom uram, a szállást nem tudja elfoglalni, mert az ingatlan nem kiadható – fogadott az Elite Residence Tower portása kedves, ámde határozott stílusban.

– Ez valami félreértés, már ki van fizetve egy hónapja – nyomtam az orra alá a foglalásom visszaigazolását.

Sajnos a szöveg nem volt értelmezhető neki, mert cirill betűvel íródott, ugyanis amikor a booking.com felajánlotta, hogy kinyomtathatom a dokumentumot a szállásadó nyelvén, oroszul jelent meg a szöveg. Már akkor éreztem, hogy ez baljós jel, de a 9-es osztályzat megnyugtatott, nem lesz semmi baj.

– Felhívná nekem ezt a számot? – mutattam a visszaigazoláson lévő telefonszámra. Készségesen tárcsázott, majd közölte: nem veszik fel.

Hát ez remek – gondoltam – és tovább próbálkoztam a fickónál, nem engedne-e fel a 14. emeletre, hogy megnézzem, van-e az ingatlanban valaki. Ettől elzárkózott, és egy nyomtatványt kezdett el nekem mutogatni, miszerint egy közelmúltban történt jogszabályváltozás miatt, az ingatlantulajdonosok nem használhatják kereskedelmi céllal a lakásaikat. Ha gondolom, beszélhetek a menedzserrel. 

– A menedzser tud nekem szobát adni? – kérdeztem.

– Azt nem, de elmagyarázhatja nekem, mi is ez a jogszabály pontosan.

– Köszönöm, de én ide nyaralni jöttem, nem az Egyesült Arab Emírségek joggyakorlatának tanulmányozására vágyom – feleltem egyre ingerültebben.

Miután második próbálkozásra sem sikerült elérnem telefonon a tulajt, kénytelen voltam más szállás után nézni, nem állhatok itt örökké. Bekéredzkedtem egy közeli gyógyszertárba, ahol elárulták a wifi kódjukat, és foglaltam egy szobát az elkövetkező két éjszakára, merthogy ennyi időt szántam városlátogatásra.

Csakhogy ott volt még a délutáni program, ami szerencsére nem volt előre kifizetve, de becs’szóra ígérték, hogy fél három és három között felvesz az emberük. Így hát kénytelen voltam ott időzni még egy kicsit, míg elütötte a hármat az óra. Az eveningsafaridubai.com címét csak azért írom le, hogy eszébe ne jusson senkinek velük üzletelni, mert ahogy a szállásadóm, úgy ők sem jelentek meg a megbeszélt időpontban.

A csalódottság a legenyhébb kifejezés, amit éreztünk, pedig a feszültség csak ezután emelkedett a csúcspontra. Miután elfoglaltuk (és kifizettük) új szálláshelyünket, egy WatsUpp üzenet jelent meg a telefonomon (azt sem tudtam, hogy van ilyen alkalmazásom) amiben egy orosz nő érdeklődik, mikor érünk a szállásra. Na ekkor eldurrant az agyam és válaszüzenetben megírtam neki, hogy egy órát vártunk rá, miközben többször próbáltuk hívni, és ne hazudjon, hogy ott volt, hanem sürgősen utalja vissza a pénzemet. Nem okozok nagy meglepetést, természetesen nem volt hajlandó semmit visszafizetni, de ahogy a booking.com járt el az ügyben, az tanulságos volt számomra. Két üzenetet írtam nekik az applikációjukon keresztül, amire nem válaszoltak. Ezután felhívtam a magyar nyelvű ügyfélszolgálatot, ahol a telefonos kisasszony közölte, hogy ők nem tudnak igazságot tenni, ezt a szállásadóval kell lerendeznem. Miután elmagyaráztam neki, hogy én csak velük állok szerződésben, csak nekik adtam meg a kártya adataimat, és csak ők küldtek egy igazolást (nem számlát!) a kifizetésről, adott egy spéci e-mailcímet, hogy oda írjam meg a nyűgömet. Ez egy hete volt, még eddig nem sikerült válaszolniuk arra az egyszerű kérésre, hogy állítsanak ki egy számlát a kifizetésemről. Ráadásul az egycsillagos értékelésemet nem jeleníti meg a rendszerük, ami elgondolkoztató, hogy akkor vajon mennyire hiteles a booking.com értékelési átlagszáma.

A tartalom:

Az Infinity Towerrel kezdtük a napot. Ez a 2013-ban átadott felhőkarcoló azzal került be a legek közé, hogy mindmáig a legmagasabb csavart formájú épület a világon. A 306 méter magas torony több mint hét évig épült, amiben volt egy másfél éves kényszerszünet, miután az alapozás alatt átszakadt egy támfal, és az öböl vize elárasztotta a munkaterületet. Ez nem szegte kedvét a beruházóknak, mert most építik az újabb felhőkarcolót az utca tenger felőli oldalán.

Innen csak egy köpés a Pálmafa-sziget, na persze csak autóval, mert Dubaiban senki nem jár gyalog. Hatalmasak a távolságok, kevés a járda, a zebráról már ne is beszéljünk. A Palm Jumeirah építése akkor kezdődött, mikor utoljára itt jártam, emlékszem, hogy akkoriban a Dubai Marina környékén csak pusztaság és néhány építkezés volt. Mára ez a kép jócskán megváltozott. Az emberi kéz alkotta mesterséges félszigetre kilencvenmillió köbméter homokot és hétmillió tonna követ használtak fel. A hotelek a pálma törzsére és a hullámtörőként is szolgáló 12 kilométer hosszú, félhold alakú földíven állnak, míg a pálma levelein luxusvillákat találni. Kimehetnénk a végére Monoraillel is, de ha már ott van az autó a hátsónk alatt, mi ezt a módját választottuk, hogy a félsziget végében lévő Palm Atlantis Hotelt és az azzal szomszédos vízi parkot meglátogassuk. Na persze csak kívülről, mert csúszdázni nincs időnk, a bahamai testvéréről mintázott szállodába pedig nem engedett be a morcos biztonsági őr.

Tovább haladtunk a városközpont irányába a Sejk Zajed úton, ami a várost teljes hosszában átszeli. Valaha ez volt a legfőbb közlekedési útja nemcsak a városnak, hanem az egész Emírségeknek. A kétszer hatsávos út egyes részeit falként övezik a sűrűn épített magas épületek, mint például az óriási óratornyot formázó Al Yaqoub Tower, és az Emirates Office Tower ikertornyai, de közvetlen mellette fut a metró piros vonalának java is. Dubai elképesztően fejlett úthálózata flottul levezényli a brutális autóforgalmat, mégis azt kell, hogy mondjam, az egész világon talán itt van a legnehezebb dolga egy idegennek, aki csak két napot tölt itt. Az, hogy Közép-Afrikában szembe jön a teherautó a körforgalomban, még vicces is. Az már kevésbé, amikor Kairó esti forgatagában szeretnél eljutni a bazárhoz, oda erős idegzet kell. Hanem itt az van, hogy az autópálya csomópontnál a tíz sávra szélesedő út, mint egy legyező, négy különböző irányba fut szét, és ha te mondjuk jobbra kanyarodnál, csak abban lehetsz biztos, hogy nem a jobb szélső sáv lesz jó neked, mert az egy ponton felkanyarodik egy hídra, vagy le egy aluljáróba, ami tök másfelé visz, és csak öt kilométer múlva tudsz visszafordulni. Feleségem és hűséges navigátorom folyamatosan bűvészkedett a GPS készülékkel, hogy a százhússzal robogó autók közt időben be tudjunk sorolni a megfelelő sávba, de így is volt, hogy eltévesztettük. Az egyetlen megoldás, ha az ember betanulja a kerületek és intézmények helyi elnevezését, ahova menni készül, mert a csomópontok elég jól ki vannak táblázva, és szerencsére angolul is.

Nem csoda, hisz Dubaiban az elsőként használt nyelv az angol, hiszen a város több mint kétmillió lakosának csak töredéke az arab, és nekik is meg kell tanulniuk a nyelvet, ha bármit vásárolni szeretnének, mert az üzletekben, éttermekben és szinte mindenhol csak külföldiek dolgoznak.

A Mall of The Emireates már réginek számító bevásárlóközpont, hiszen tizenöt éve várja a vásárlókat és szájtátókat, akik a legpatinásabb svájci óramárkák, és nevetségesen beárazott olasz női táskák kirakatai előtt csorgathatják a nyálukat. A legnagyobbnak járó státuszt ugyan már elvesztette, de itt található a híres, nevezetes Ski Dubai, ahol egy 85 m magas és 400 m hosszú sípályán csúszkálhatunk, miközben kint 40 fok meleg tombol. A 22.500 négyzetméteres sí központot mínusz négy és mínusz hat fok közé hűtik. Az óriási zárt épületben minden van a jeges csúszdától a jégbarlangon át a tipegő pingvinekig. Síelni, snowboardozni, szánkózni és bobozni is lehet itt. Felszerelés a helyszínen bérelhető és nem is vészes az ár, nagyjából annyiból megússzuk, mintha mindezt egy osztrák sípályán tennénk.

Plázákból a világrekorder ma a Dubai Mall. A több mint egymillió négyzetméteren elterülő központban 1200 üzlet üzemel, de sokan nem a bolttenger miatt jönnek ide, hanem a tőszomszédságában található Burj Kalifa miatt. A jó hír, hogy a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában ingyen tehettük le a járgányunkat, és sétáltunk fel megnézni a 828 méteres felhőkarcolót, ami (egyelőre) szintén világcsúcs. Az impozáns toronyépület 50 méter mélyre ásott alapja 45 ezer m³ vasbetonból áll. A teljes szerkezethez kb. 330 ezer m³ betont és 39 ezer tonna betonacélt használnak fel. 4 milliárd dollárt és 22 millió munkaórát emésztett fel az építkezés. A 160 emelet közötti közlekedő 56 db, egyenként 42 személyes lift 65km/h sebességgel repíti fel utasait. A látogatókat csak a 125. emeletig, és persze csak akkor, ha jó előre megváltották a 300 dináros (25.000 Ft.) jegyet.

A torony lábánál található a Dubai Fountain, a világ legnagyobb koreografált szökőkútja. A látványos show-k koreográfiák szerint zajlanak, zenei- és fénykísérettel. Általában arab ritmusokat játszanak a műsor alá, de olykor popslágerek szólnak kísérőként. Több mint hatezer világítótest teszi színessé a vízfüggönyt, amit akár 150 méter magasra képes fellőni a technika. (A Gellérthegy 130 m magas, a Dunától mérve.) Azt, hogy mikor lehet megtekinteni ezt az attrakciót, nem sikerült megfejtenem, így tovább folytattuk az utunkat egy újabb építészeti furcsaság felé.

A Dubai Frame a világ legnagyobb „képkerete” a maga 150 m magasságával és 95 m szélességével. Valójában egy téglalap alakú építményről beszélünk, ami kilátóként funkcionál. Eredeti elképzelés szerint, ha egyik irányban nézünk rajta keresztül, a modern Dubait látjuk a felhőkarcolókkal, míg a másik irányból átnézve a hajdan volt városról kapunk képet, a Deira, az Umm Hurait és a Karama negyedekről. Ehhez szükségünk lesz még egy drónra, ami talál olyan szöget, ahonnan ezt a fotót valóban elkészíthetjük.

A Jumeirah mecset a város második legnagyobb imahelye. A kairói Al-Azhar mecset pontos másolata, és azt írják, hogy méreteit illetőleg nyolcszor nagyobb. Én már nem emlékszem mekkora volt a kairói kistestvér, de méretek tekintetében csalódnom kellett. Most, hogy végigjártuk az Öböl-menti országok jó néhány mecsetét, ez bizony csak kápolna mellettük. Fél háromra érkeztünk a bejárathoz, és miután megetettük a parkolóórát, közölte az őr, hogy az utolsó vezetett látogatás kettőkor volt, egyedül pedig nem léphetünk be a mecsetbe.

Így aztán kultúra iránti vágyunkat az Al-Fahidi-erődben éltük ki, ahol ma a Dubaj Múzeum üzemel. A Dubai Creek partjához közel áll Dubai legöregebb, 1700-ból származó, ma is álló építménye. A belépődíj 300 forintnak megfelelő dinár, nem vártam sokat a kiállítástól, ehhez képest egy nagyon tartalmas bemutatót kaptunk a két évszázaddal előtti Dubai életéből. Panoptikumszerűen berendezett helyiségekben láthatjuk, hogyan éltek itt az elődök néhány száz évvel ezelőtt vagy, hogy milyen tárgyakat használtak az iparosok, kereskedők és a gyöngyhalászok.

Naplementekor érkeztünk az óvárosba, ahol az uralkodó, Sejk Zajed Ál Maktúm házát szerettük volna megnézni. Az útikönyvünk szerint 20:30-ig kellett volna nyitva lennie a látogatók előtt, de minden kaput zárva találtunk, és egy árva tábla sem jelezte, mikor kellett volna jönnünk, ha látni szeretnénk volna a múzeumot, ami a város azon korszakát mutatja be, amilyen az olajvagyon előtt volt. Így hát maradt a csámborgás a szépen felújított óváros (120 éves) utcáin, ahol rajtunk kívül csak elvétve láttunk turistát. Ennek megfelelően a kávézók és galériák is mind zárva voltak délután négykor. Gyanítom, hogy itt máskor sincs túl nagy idegenforgalom, mert a legjobb helynek számító, folyóparti, panorámás teraszon is évek óta zárva van a teaház.

Átkelve a Dubai Creek folyón, bevetettük magunkat a bazárnegyedbe. A Gold Souk aranyművesei egymás hegyén-hátán tolonganak és várják a vásárlókat, akik bőven vannak. Szinte majd’ minden üzletben láttunk vevőket. Hozzánk percenként lépett oda egy „titkos ügynök” hogy márkás portékáit bemutatná nekünk egy közeli sikátorban. A legsűrűbben elhangzott hívószavak a Louis Vuitton, Gucci és a Rolex voltak, de ahogy átértünk a textil- és a fűszerbazárba, ezeket leváltotta a sáfrány és a kasmír szavak.

A konklúzió

Az itt töltött két és fél napunk alatt egy furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha egy párhuzamos valóságban lennék. A dubai életérzést úgy tudnám érzékeltetni, mint egy marketing terméket. Ha egy üdítőital cégnek sikerült egy ronda, fekete, köptető ízére hasonlító löttyből a világ legnépszerűbb szénsavas üdítőjét varázsolni puszta marketingtevékenységgel, akkor miért ne lehetne a semmi közepén, egy emberi életre alkalmatlan sivatagban a világ egyik legismertebb városát létrehozni? Építsük fel a legnagyobbat, a legcsavartabbat, és csábítsuk ide a világ legnagyobb cégeit! Kevés még a látnivaló? Nosza, hozzunk létre mesterséges szigeteket, sípályákat és fura építményeket, ami bejárja a világsajtót, és özönleni fog a turiszt. Ehhez persze kellettek az olaj milliárdok, de ahogy beindult az üzlet, tódultak a vendégmunkások, és évtizedek alatt megsokszorozódott a lakosság, aki már önmagát is el tudta tartani, így kialakul egy multikulturális mikroklíma, ami működik az olaj nélkül is. Olyannyira, hogy a kőolaj és földgáz kitermelés ma már csak a 6%-át adja ki az emírség 80 milliárd dolláros költségvetésének.

Az más kérdés, hogy milyen látogatókat vonz ide ez a művileg megteremtett világ? Dubai sok más világrekord mellett az egy négyzetméterre jutó kacsacsőrű emlősök tekintetében is világelső. Azt kell, hogy mondjam, a „dubajozás” új keletű szavunknak nagyon is van alapja. De vonzó úti cél lehet az újgazdag plázacicáknak is a sok elérhető világmárka miatt, (amik ugyancsak a marketing agymosás végtermékei). Ha valaki pedig önmagát és környezetét szeretné átvágni, az álvilágban álmárkákat vehet meg félpénzből. 

Lehet, hogy már agyamra ment ez a gondolat, de úgy tűnt, mintha a hazafelé tartó Wizzair gépen utazó honfitársaim zöme is a fent említett rétegeket fedné le.

Bahrein

Bahreinbe Kuvaitból repültünk át, arról a reptérről, ahol két nappal korábban eltűnt az egyik bőröndünk a Pegazus Air jóvoltából. A becsekkolás előtt még tettem egy utolsó kísérletet, hátha valamilyen csoda folytán előkerült a csomag és meglátogattam az elveszett holmik pultját, ahol a legnagyobb megdöbbenésemre közölték, itt van a kofferünk, mindjárt hozzák. Na ez a mindjárt beletelt fél órába, három rendőri iratellenőrzésbe és egy csomagátvilágításba. A reptér legeldugottabb bugyraiba kellett követnem a pakisztáni segéderőt, de végül ott állt a maga valójában, és tényleg a mi bőröndünk volt, alleluja!

A Jazeera Air fapados kuvaiti légitársaságnak külön terminálja van a főépülettől néhány száz méterre. Mindössze öten várakoztunk az előtérben a Jazeera Air 103-as, Bahreinbe tartó járatára. Ízlelgessük kicsit ezt a szót: Jazeera! Ez is csak egy arab szó a sok közül, mégis a nyugati ember számára kellemetlenül cseng. Volt időm ezen elmélkedni, mert a gépünk, bár indulásra készen állt, mégis egy óra késésben volt. Az egyik földi utaskísérőtől megtudtuk, hogy egy csatlakozó járatra várnak. Hamarosan meg is érkeztek az utastársak, egy egész ninja sereg. A talpig feketébe burkolódzott nők kezében ugyanaz a vászonszatyor volt, feltehetően az utazási iroda promóciós ajándéka. Elképzelhető, hogy valami vallási találkozón vettek részt, mert a kísérőjük, egy imám fazonú, szakállas öregember volt, kisebb lepedővel a fején. Mindenki felszállt a gépre és elfoglalta a helyét, amikor a steward odajött hozzám, hogy nem cserélnék-e helyet a feleségemmel, és ülnék be én az ablak mellé, mert az egyik lefátyolozott, fekete angyalka nem hajlandó mellém ülni, márpedig odaszól a jegye. És ez még csak a kezdet. Ahogy a repülőgép a kifutópálya felé kezdett gurulni, az imám felkiáltott, hogy Allah akbar, mire a ninják halk mormolással belekezdtek egy rövid imába. Én tisztelek minden vallást, de ha valamit nem akarok hallani egy repülőn, akkor az az, hogy Allah mennyire hatalmas.

Bahreini repülőtéren a vízum intézése pofon egyszerű. Beállsz az útlevél ellenőrzés sorba, és ott a yardnak adsz 15 dollárt, de fizethetsz kártyával is. Eszedbe ne jusson e-vízumért folyamodni otthonról, mert úgy járhatsz, mint én. Gondoltam biztos, ami biztos, én elintézem a vízumot még a repülőjegy vásárlása előtt a bahreini vízumosztály weboldalán. Pik-pak kitöltöttem az űrlapot, csatoltam a beszkennelt iratok másolatait, és kicsengettem az igényelt 26000 forintot, ami ugye lényegesen több, mint amit a helyszínen kérnek. Ráadásul utána vettem észre, hogy a vízum kiállítása után 30 napon belül be kell lépnem az országba. Az egy dolog, hogy buktam a huszonhatezret, de ráadásul meg sem kaptam a vízumot, csak egy válaszlevelet, hogy valami nem stimmel, és vegyem fel velük e-mailen a kapcsolatot. Írtam nekik, nem is válaszoltak…
Bár most időben odaértük a bőröndöket szállító szalaghoz, a csomagpara itt is belénk hatolt, amikor már szinte mindenki távozott a poggyászával. Végül az utolsók közt megérkeztek a mi cuccaink is.
Az itteni autókölcsönző (Sixt) sokkal lazább volt, semmit nem akadékoskodtak, és az eredeti 15 ezer forintos áron már vihettük is a szinte új Kia Optimát. Pénzt nem váltottunk, mert azt hallottuk, itt mindenhol lehet kártyával fizetni, és ha minden kötél szakad, a dollárt is elfogadják.
Szállodánkkal szemközt terpeszkedett Bahrein büszkesége, az 1984-ben épült Al-Faith Mecset, ami akkoriban sok tekintetben számított rekordernek. Övéké volt a világ legnagyobb kézi szövésű perzsaszőnyege, és a legnagyobb kristálycsillárja, amit amúgy Swarovskyéktól rendeltek, mert az ő üvegük biztos sokkal szebben csillog. A mecsetben hál'allahnak látogatókat is beengednek igaz, a nőknek fel kell venniük a gúnyát, amit viszont adnak a bejáratnál. Ide is csak kísérővel léphetünk be, de szerencsénkre kifogtuk egy rendkívül szellemes bácsit, aki miután felsorolta, hogy a márvány Olaszországból, a tikfa Indiából érkezett, és helyi mesteremberek faragták, bevezetett minket az iszlám rejtelmeibe. Nagyon nem is tudott volna miről regélni, mert az épület, bár szép, semmi különleges nincs benne, hacsak az nem, hogy a firenzei dóm kupolájához hasonló tetőszerkezet itt üvegszálas műgyantából készült, amivel szintén világelső volt a maga nemében. Még azt is elmagyarázta, hogy az ima rituáléknál alkalmazott testhelyzeteknek milyen jelentése van. Igazi élmény volt hallgatni, bár az ütemtervünkhöz képest egyórás csúszásba kerültünk. A kijáratnál egy ötdollárost akartam a kezébe csúsztatni, de nem fogadta el. Ilyen is van arab földön? Ki gondolta volna.

A 650 km2 területű Bahrein már elég nagy ahhoz, hogy autót béreljünk és bejárjuk a nevezetes helyeit, de ha jól sáfárkodunk az idővel, egy nap is elég. Elsőként mindjárt lezúztunk a szigetország déli csücskébe, ahol lefotóztuk az élet fáját. Ez a 10 méter magas fa (prosopis cineraria) állítólag 400 éves, ami azért nagy szó, mert a környékén az egyetlen élő növény. Hogy mennyire nagy turista látványosság, jellemzi, hogy kisebb sátortábor alakult ki a közelében, benne vurstliival, kifőzdékkel és árusokkal. Tisztára mint egy búcsúban, csak itt minden arabos. Már lefelé jövet is láttunk egy csomó ponyvával vagy valamilyen nád félével körbekerített területet, amin szürke sátrak álltak. Az egész olyan volt, mint egy menekülttábor. Aztán ahogy bepillantottam a paravánok mögé, rájöttem, hogy ezek amolyan hétvégi telkek lehetnek. Fű helyett öreg szőnyegek borítják a talajt, a sarokban ott áll a házilag barkácsolt barbecue sütő és kiszuperált kanapék testesítik meg a nyugágyakat.

A sziget nyugati oldalán haladtunk vissza a főváros, Manama felé, hogy legalább kívülről megnézzük a Forma 1 pályát, ami az emír legújabb játszótere, de az igazi cél az Aali Burial Mounds, több ezer éves sírhalmok megtekintése volt. Nos, ezek egy lakónegyed közepén lévő, leginkább sittkupacokra emlékeztető dombok, nem igazán fotogének. További néhány kilométer után a Dilmun Royal Burial Mound már egy kicsit nagyobb bucka, és egy 4000 éves, feltárt sírkamra maradék köveit találjuk itt. Őr védi, de jegyet nem kérnek. Jól is néznénk ki – gondoltam – pedig akkor még nem tudtam, hogy a következő műemlék még ennél is szánalmasabb. Alig találtuk meg a Barbár Templomnak keresztelt romot, végül egy szögesdróttal körülvett focipályán átvágva leltünk rá néhány földön heverő szikladarabra és egy táblára, hogy itt állt az időszámításunk előtt 2-3 ezer évvel épült templom, amit Enkinek, a bölcsesség és az ivóvíz istenének szenteltek.
Bahreint egy 25 km hosszú híd köti össze a szárazfölddel, egészen pontosan Szaúd-Arábiával. A King Fahd híd 1986-ban készült el, és napi ötvenezer utas halad át rajta. Be szerettem volna menni a közepéig, ahol egy mesterséges szigeten építették ki a határátkelőt, de a híd elején lévő fizetőkaput látva letettem az ötletről.

A nap végére maradt a fő attrakció, a Qal'at al-Bahrein és a ráépült Portugál Erőd, ami UNESCO világörökség. Gyanítom, hogy csak az itt talált 4300 éves leletek, és az itt élő Dilmun nevű bronzkori civilizáció miatt került védelem alá, mert az erőd nem nagy durranás. GPS-ünk a kertek alatt vezetett el egy hátsó bejárathoz, ahol az őr kegyesen beengedett minket, már csak a dombtetőről vettük észre, hogy a város felőli oldalon puccos bejárat van visitor centerrel és gondolom némi belépővel. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ezért sem kérnek pénzt, mert olyan kevés a látogató, hogy nem érné meg a jegyszedők munkabére.
Van még egy világörökség helyszín, Muharraq városrész, ami előtt teljes értetlenséggel állok. Védelem alatt áll 17 régi épület, ami becs' szóra mondom, vályogviskók, és egy vályogmecset a zsúfolt, és lepattant óváros utcái között. Ide tartozik még néhány osztriga telep, ami ugye a víz alatt van, és egy erőd, amit viszont a katonaság teljesen körülépített. Nem hogy megközelíteni, látni sem lehet a szárazföld felől.

Bármennyire is lehúztam most a nevezetességeket, összességében kellemesen csalódtam Bahreinben. Semmit nem észleltem a síita többségű, de szunnita vezetés alatt álló miniállam belső feszültségéből. És bár az emír nemrég koronáztatta magát királlyá, és teljhatalma van minden felett, még a térségben itt haladnak leginkább a reformok, hogy mást ne mondjak, a nőknek van szavazati joguk. Még parlament is van, igaz a képviselőknek csak a fele kerülhet be szavazás útján.
A lakosság hagyománytisztelő, és sokan hordanak burkát, de a fiatalok között egyre többen engedik meg maguknak a lazább öltözetet. A külföldinek nem kell félnie, hogy megszólják, ha rövid ujjú pólót vesz fel, más kérdés, ki, hogy érzi magát, ha kilóg a sorból. Én például még mindig elegáns ingben és nadrágban megyek el a színházba, mert egyszerűen jobban érzem magam, ha nem vagyok alul öltözött, pedig az emberek többsége ma már nem ad az ilyesmire. Gondoljunk csak arra, mennyire hülyén nézne ki a körúton egy hálóingben sétáló ember, ami itt a bevett férfiviselet! Na, hát pont ilyen hülyén néz ki a rövidnadrágban flangáló külföldi errefelé.

Kuvait

– Miért mentek Kuvaitba? Nincs ott semmi látnivaló – kérdezte egy Magyarországon élő arab barátunk, aki ráadásul ott is született. A hegymászók bölcs válaszával tudtam csak szolgálni, akiktől gyakran kérdezik: mi a fenének mászol fel a hegycsúcsra?
– Hát mert ott van.

Alapvetően Ománba készültünk, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy tán útba ejthetnénk egy-két Öböl menti országot, ha már ott járunk. Így jutottunk el a Pegazus légitársasággal (török fapados) Kuvait Citybe. Szerencsésen landoltunk, nem futottunk túl a leszállópályán, és nem a kettétört géptestből kellett előmásznunk, mint azt tette több száz utas a minap az isztambuli repülőtéren. Ehhez képest bagatell, ami velünk történt, mondhatni mindennapos.
Úgy kezdődött, hogy a reptéren elmentünk pénzt váltani, mert az illetékbélyeget, ami a vízumkérelemhez kell, egy automatából tudjuk beszerezni, ami csak kuvaiti dinárt fogad el, és pontosan kell őt etetni, mert visszaadni nem tud. A bélyeg és egy kitöltött bejelentkezési lap birtokában húztunk egy sorszámot és leülünk, mint a 72-es postán, és vártuk, hogy a mi sorszámunkat villantsa fel a kijelző. Ezeket az információkat mi már tudtunk, és az éjféli órákban tömeg sem volt a teremben, mégis mintegy két óráig tartott, míg megkaptuk a kinyomtatott A4 formátumú, díszes vízumlevelünket, amit kilépésig meg kell őrizni. Ezalatt jöttem rá, mit is jelent az ország neve KU-VAIT. Valójában egy mozaik szó, ahol a VAIT jelzi, hogy várakoznunk kell, és hogy milyen sokat, azt pedig a KU rövidítés mutatja.
Természetesen a bőröndjeink már nem voltak a szalag mellett, olyannyira, hogy már felirat sem jelezte, melyik volt a mi szalagunk. Irány az elveszett poggyászok pultja, ahol örömmel konstatáltam, hogy a gondosan befóliázott kofferom ott hever több tucat sorstársa mellett. Csakhogy az örömöm hamar elszállt, amikor kiderült, hogy a nejemé, amit pont ugyanott, ugyanakkor adtunk fel, nem érkezett meg. Vagy valaki elvitte a sajátja helyett. Ennek nagyobb volt az esélye, mert találtunk egy kísértetiesen hasonló, befóliázott bőröndöt, csak hát nem a miénket. Szokásos jegyzőkönyv procedúra és röpke három óra késéssel, éjjel kettőkor jelentkeztünk az autókölcsönzőnél a lefoglalt autónkért.
Az Alamo embere itt még ránk sózott valami papírt, amivel – állítása szerint – érvényes lesz itt is a jogsink, különben megbüntetne a rendőr. Plusz még egy kiegészítő biztosítást, minek következtében duplájára emelkedett az eredeti végösszeg, mint ahogy a neten lefoglaltam az autót, „teljes körű biztosítással”.

Reggeli után első dolgom volt felhívni a biztosítót, hogy elveszett a csomag, mi ilyenkor a teendő. A Mapfre Lux Air (!) biztosítása ilyen esetben 60 euró értékig fizeti a legszükségesebb kellékeket, hogy folytatni tudjuk a nyaralást. Ők ezt a csomagkésésre fizetik, az hogy nem is lesz meg a csomag, azt majd hónapok múlva lehet intézni, ha a légitársaság elismeri a hibáját, persze nekünk kell bizonyítani, milyen értékek voltak a bőröndben. 60 euró Kuvaitban arra volt elég, hogy vegyünk egy mini koffert és néhány tisztálkodási felszerelést, amit ugye a kézipoggyászba nem rakhatunk, mert az rendkívül veszélyes a fedélzeten. Rutinos utazók lévén természetesen volt egy váltás ruhánk a kézipoggyászban, de itt most nagyon úgy nézett ki, hogy végleg elbúcsúzhatunk az asszony legszebb cuccaitól, és egy kéthetes nyaralásra való göncöt kell beszereznünk. Szerencsére Kuvaitban van az Arab-félsziget legnagyobb bevásárlóközpontja (tényleg KU nagy) H&M-mel és más megfizethető üzlettel, így sikerült beszereznünk néhány alsó- és felsőruházatot a következő néhány napra.
A pláza vásárlóközösségét leginkább a 4,5 milliós ország kisebbségét alkotó bennszülött arabok alkotják, a vendégmunkások kisebb piacokon szerzik be a portékákat. Megtalálható itt az összes világmárka, és jó néhány nemzetközi étteremlánc üzlete is.
A bevásárlás másik színtere az Oman street 8 alatt található souk (bazár), ahol az olcsó kínai és indiai termékeken kívül kulturált környezetben vásárolhatjuk meg a birkafejeket és a frissen fogott haltetemeket. Nejem azonnal beszerzett egy márkás, olasz sminkkészletet egy indiai árustól az otthoni ár harmadáért, és biztos, hogy eredeti volt, mert a boltos megesküdött rá.
Most először éreztük, hogy van haszna is a forint mélyrepülésének, mert egy kuvaiti dinár pont ezer forint lett, így amikor elhagytuk a parkolóházat, pontosan tudtuk, hogy a 250 fillérjük az nekünk 250 forintba, került, ami nagyjából fele annak, mintha otthon leparkolnék a körúton.
Sajnos a nemzeti múzeumuk vasárnap zárva volt (pedig az itt munkanap), így be kellett érnünk a mellette található Sadu házzal, ami állítólag az egyik leglátogatottabb turista helyszín. Megmosolyogtató volt az a néhány „berendezett” szoba a kuvaiti szövő mesterséget bemutató kiállítással, de legalább ingyé volt.

A Nagymecsetet és 74 méteres tornyát csak kívülről fotóztuk le, mert nők nem léphetnek be, én pedig szolidaritásból bojkottáltam a látogatást. Meg aztán hitetlenek csak idegenvezetővel nézhetnek körbe az 5000 hívőt befogadó imahelyen, az meg túlzottan időigényes, és már csak fél napunk maradt a városra.
Az ország építészeti jelképe, a hetvenes években épült Kuvait tornyok a tengerparton állnak, távol a belvárostól, és némi csalódást okozott, hogy a valóságban mennyivel kisebbnek látszik, mint a fotókon. Ráadásul a mai párás, szmogos délelőttön a kilátás sem volt pazarnak mondható, a 82 méter magasan körbe forgó éttermet meg úgy lehúzták a Tripadvisoron, hogy nem kockáztattuk meg a fejenként 14 dináros ebédet.
Inkább tovább autóztunk a part mentén, és lementünk a Scientific Centernek keresztelt attrakcióhoz. A szépen kiépített sétány végén található, vitorla formájú épület igazából gyerekeknek való. Van egy akváriumuk, (ami gyengébb a Camponában találhatónál) egy IMAX mozi, ahol inkább hollywoodi filmeket vetítenek, mintsem tudományosat és egy játszóház.
Található még egy etnográfiai múzeum is Kuvaitban, ami az iszlám művészetet mutatja be. A Tareq Rajab múzeumba menekítették a nemzeti múzeumból az értékeket az iraki háború idején úgy, hogy az ajtókat és az ablakokat befalazták.
Sajnos az elveszett poggyászunk másnap estére sem lett meg, így a recepción kértünk egy vasalót, hogy a kimosott ruhákat hordható állapotra hozzuk fel. Látszik, hogy a szobánkat nem a szállás.hu-n foglaltuk, mert sajna nem lett vasaló.
Nagyjából ennyi fért bele az itt töltött másfél napunkba. Utoljára még kitisztult az idő, így sikerült a szállodaablakunkból lefotózni, amint éppen potyog le az áru a kamionokról egy városszéli foghíjtelken, a helyi kereskedők örömére, aztán indultunk ki a reptérre, hogy utunkat a közeli Bahreinben folytassuk.