2019. április 18., csütörtök

Seychelle-szigetek

1-2. nap: Nászút 2.0

Van úgy, hogy az ember egyszer csak megnősül. Ha ezt már érett korban teszi, jó eséllyel van egy kis félretett pénze nászútra. És ha igazán le akarja nyűgözni újdonsült párját, akkor valami egzotikus szigetre viszi. Így esett a választásom a Seychelle-szigetekre. Ha lúd, legyen kövér! Mindjárt három szigetet is bejártunk, ha már elrepültünk az Indiai-óceán e távoli részére.
Egy kicsit kacifántos volt az út, először Berlinbe repültünk, hogy aztán onnan Abu Dhabiba, míg végül másnap reggel az Etihad járatával megérkezzünk Mahe szigetére. 
Első dolgunk az volt, hogy átvegyük a bérautót, amit még otthon lefoglaltunk
Semmi iroda vagy egyéb luxus, a cég embere fogadott az utas kijáróban, és kikísért a parkolóban várakozó Hyundaihoz. Az I10-es éppen csak annyival volt nagyobb egy gokartnál, hogy elfért benne a poggyászunk, viszont csak 35 dollár volt egy napra.
A hotelünk a sziget másik felében volt, ezért mindjárt az első napon kipróbálhattam, milyen egy szűk hegyi szerpentinen autózni jobbkormányos kocsiban, amikor az út szélén lövészárok méretű vízelnyelők vannak. Isteni.


A Constance Ephelia Resort nem olcsó hely, viszont drága. Kaptunk ugyan kedvezményt, mint nászutasok, de a szobaár így is messze meghaladta az általam meghatározott 100 eurós általános limitet. De hát egyszer nősül az ember, ne garasoskodjunk! (Na jó, én kétszer, de az elsőt megúsztam egy hévízi SZOT üdülővel.) Elég volt csak elküldeni a magyar nyelvű házassági anyakönyvi kivonatunkat, még csak fordítást sem kértek hozzá. Azt kell, hogy mondjam, megérte. A fogadtatás első osztályú, a szoba, amit kaptunk osztályon felüli, a kilátás pazar. A létesítmény több hektáron terül el, egy komplett félszigetet és két öblöt foglal magába. A teljes terület bejárásához fél nap sem elég, szerencsére folyamatosan szállítják a jónépet golfkocsikon az egyik végéből a másikba. 
Miután kipihentük az utazás fáradalmait, nekivágtunk, hogy felfedezzük a következő három napra szóló otthonunkat. A parkokat erdők szakítják meg, itt-ott egy medence, ha valakinek nem lenne elég a fehérhomokos, türkizkék tengerpart. Az egyik hegyoldalban helikopter leszállót fedeztünk fel, aztán ahogy tovább haladtunk a csúcs felé, élénk tárultak a Resort csúcs lakosztályai, saját medencével és öbölre néző panorámával. Állítólag itt nyaralt egyszer Leonardo di Caprio is. A hegyről lefelé haladva canopy park az esőerdőben, hatalmas gránitsziklák között, és még mindig a hotel területén járunk. Egy másik ponton az errefelé őshonos óriásteknősöket simogathatunk, de van itt teniszpálya és spa szalon is.

3. nap: Képeslap-öblök szerteszét

Túl sok mindent nem lehet az ilyen üdülőparadicsomokban csinálni, leginkább strandolni, henyélni a vízparton és élvezni a napsütést. Na ez az, ami nekem nem megy. Tegnap kistrandoltam magam, ma már látni szeretnék valami mást is, ezért szerény reggelim elfogyasztása után bepattantunk a kocsinkba, hogy körbejárjuk Mahé szigetét, ami a legnagyobb a több mint száz szigetecskéből álló, ámde mindössze 455 km2-es országnak. A 82 ezer fős lakosság 90%-a itt él, nem okozok meglepetést azzal, hogy az emberek majdnem fele a turizmusból. A másik fele pedig abból az emberekből, akik a turizmusból élnek. Jelentős még a halászat, de a mezőgazdaság nudli. A trópusi klíma meglepően jó itt az egyenlítőtől ezer kilométerre délre, elsősorban az óceán közelsége miatt, de nagyon hegyes a vidék. A legmagasabb pont 905 méterre van a tengerszint felett, és mindent beborít a trópusi növényzet. Időjárás szempontból nehéz mit mondani, túl sok a bizonytalanság. Ami biztos: 24 és 30 fok között váltakozik a nappali hőmérséklet, és valamilyen mértékben mindig párás a levegő. Ilyen, hogy száraz évszak nincs, de ahogy jönnek az esőfelhők, úgy el is mennek. Ahhoz baromi pechesnek kell lenni, hogy egy hét nyaralásból ne legyen 3-4 napsütéses nap. A főszezon december-januárban és július-augusztusban van, de ez nem azt jelenti, hogy akkor úgy néz ki a tengerpart, mint Jesoloban. A teknőstojásokból január és április között kelnek ki a kicsik. Izgalmas látványosság lehet, ahogy csórikáim próbálják elérni a tengert. Mi viszont egyből az esküvő után, júniusban voltunk ott, és még a nagyobb strandokon is egy kezemen meg tudtam számolni, hányan vannak. Ezeket a helyeket már jó előre kijegyzeteltem fórumokból és bloggerek bejegyzéseiből, úgyhogy koordinátákkal felvértezve indultunk el a szállodából.


A fővároson kívül nem igazán vannak települések, csak elszórt tanyák és pár házas falvak, azok is mind a part menti főút közelében. A házakból és a környezetből látszik, hogy jobban élnek, mint az innen 1500 kilométerre lévő afrikai kontinensen, de európai szemmel nézve azért még mindig egy szegény országról beszélhetünk. A Seychelles a XIX. század elejétől 1976-ig brit gyarmat volt, ennek köszönhetően most az út baloldalán hajtunk. De a forgalom elenyésző, pár turistán kívül csak néhány kisebb teherautót látni és helyi motorosokat. Eltévedni lehetetlen, de hogy ne szaladjunk túl esetleg egy látványosságon, bekapcsoltam a GPS-t és így értük el az első pontot, Anse A La Mouche öblöt. A recept ugyanaz: végy egy homokos partszakaszt, pakolj rá gigantikus sziklákat, spékeld meg pálmafákkal és sűrű növényzettel. Ha szerencséd van, nem lesznek nagy hullámok és nyugodtan tudsz pancsolni, vagy nézheted a halakat a búvárszemüvegeddel.
Pár fotó után továbbálltunk és Anse Soleil-nél tettük le az autót. Ez, és a szomszédos Anse La Liberte nem annyira eldugott hely, úgyhogy egyből indultunk is Anse Gouvement irányába. Ez egészen közel van innen, a hegy túloldalán kell leereszkedni egy meredek lejtőn, de megéri, az öböl nagyon hangulatos.


Anse egyébként franciául van, és öblöt jelent. Tekintettel arra, hogy a XVIII. században már éltek itt francia telepesek, akik a brit uralkodás alatt is itt maradtak, ezért aztán nem hivatalosan a francia, illetve annak egy helyi elkorcsosult változata, a kreol lett a leginkább használt nyelv. A hivatalos szervek nyelve elvileg az angol, de a minket megállító rendőr nem igazán tudta megmondani, mit akar, rövid próbálkozás után jobbnak látta visszaadni a papírjaimat és elengedett.
Anse Takamaka, tök jó hely. Kényelmes parkoló az árnyékban, ember alig a strandon és van egy jó kis csehó a parton, ahol hideg a sör és NB1-es a panoráma.
Anse Intendance megint csak szállodás strand, ettől persze még jó, csak hát jobb hely reményében tovább mentünk Anse Bazarca-ra, ami viszont túlságosan sziklás. Ennél eldugottabb, mondhatni már-már kies, a sziget déli csücskében lévő Anse Petite Police, amit meg sem tudtunk közelíteni kocsival, mert elakadtunk a dzsindzsásban. Seychellesben az a jó, hogy nemigen van veszélyes állat. Nincs kígyó, nincs maláriás szúnyog, de nincs az a gyönyörű part sem, amiért megérné macséte nélkül áthatolni egy trópusi eső áztatta, sűrű aljnövényzetben.


Innen a Mahé keleti oldalán autóztunk vissza, ami kevésbé látványos, vagy csak már mi kezdtük unni a banánt. Az biztos, hogy itt több a ház, és a helyi erő a strandokon. Egy falun áthaladva komoly templomot láttunk, mellette egy iskolával, meg is álltunk pár fotó erejéig. Amúgy az itt élők 90%-a katolikus, kevés muszlim és hindu vallású él még a szigeten. A helyi népek jelentős része eléggé babonás. Érdekes módon nem szeretik a személyre és különösen a gyerekre vonatkozó dicséreteket, mert ezek, úgy vélik, szerencsétlenségeket hozhatnak. A turistának kényelmes dolog, hogy a Seychelles-en az öltözködési szokások lazák. A turista nyugodtan flangálhat nyárias, lenge öltözékben, nem szólják meg, de azért mi megtiszteltük őket annyira, hogy nem strandszerkóban mentünk be a templomukba.
Az egyenlítő környékén nagyjából reggel 6-tól este 6-ig van fent a nap, ezért körutat megszakítottuk, hogy, még sötétedés előtt visszaérjünk a szállodánkba. Viktóriát, a fővárost majd felfedezzük utunk végén, amikor újra Mahén leszünk, de holnap indulunk további szigetekre.

4. nap: Praslin az ezüstérmes

Úgy kértem az autóleadást, hogy a kikötőben szabadulhassak meg a Hyundaitól, és kicsit féltem, mert a déli népek, hogy is mondjam, kicsit szétszórtak. Felesleges volt aggódnom, mert a megbeszélt, reggeli időpontban ott várt két ember és visszavették a járgányt. Ezen a napon ugyanis áthajóztunk a Seychelle-szigetek második legnagyobb szigetére Praslin-ra. A 38 km2-nyi szigeten 6500 ember él és jó pár turista. A sok szép öblön kívül még a Vallée de Mai park miatt látogatnak el ide a természet kedvelői, mert itt nőnek a legnagyobb számban a szigetek jelképének számító „coco de mer” fák, melyeknek kókuszdió termése úgy néz ki, mint egy méretes popsi. A terület az UNESCO világörökségének a része. Három gondozott csapás közül választhatunk, a leghosszabb 3 órás kirándulás. Kirándulni egyébként lehet a part menti sziklák között is. Helyi vezetők vállalkoznak arra, hogy elkalauzolnak a legeldugottabb részekre, sőt még frissen fogott halat is sütnek nekünk ebédre.


A fórumokon nagyban megy a vita, melyik szigetre érdemes menni nyaralni, szerintem egyik olyan, mint a másik, ebből felesleges nagy ügyet csinálni. Van még az itteni üdülésnek egy alternatív módja is, hajókon tölteni egy-két hetet, és bejárni több szigetet is. Még magyar vállalkozók is kínálják odakint ezt a szolgáltatást. Hát jó, hogy nem neveztem be egy ilyenre, mert már az egyórás komp úttal is komoly bajaim voltak. A szigetek között egy társaság cipeli a turistákat katamarán hajóival napi két alkalommal.
A jegy nem olcsó, kb. 35 ezer forint, viszont ehhez ingyen jár a hányózacskó. (Nekem majdnem szükségem volt rá, pedig még Daedalont is vettem be előtte.)
Kiszállás után, hogy csökkentsük a költségeket, egy menetrend szerinti buszra szálltunk, ölünkben a bőrönddel, és azzal mentünk el a hotelünkig, az Anse Petite Cour-ig. Ezt az öblöt tulajdonképpen a szálloda birtokolta teljes egészében. Jó kis szálloda ez is, a szobából kilépve, szinte egyből a vízbe lógott a lábunk. Aznap már nem is mentünk sehova.

5. nap: Mert napsütésből sosem elég

Anse Lazio sokak szerint a legszebb strand a vidéken, ráadásul közel volt hozzánk, úgyhogy adott a feladat, fedezzük fel a környéket! Ismét buszra szálltunk, és kimentünk a sziget északi végébe. A végállomástól még 1 km a homokos föveny, de megérte a séta a tűző napon. A fehér homokos strandot türkizkék víz teszi idillivé, értem már miért tartják a sziget legszebb öblének.  A sznorkellezők paradicsoma, hamisítatlan a hangulata, bár egyre több turista keresi fel évente, bizonyos időszakokban állítólag zsúfolt. Most nem volt az, bár lehet, hogy a szeles idő az oka, ugyanis az öböl nem túl védett, magasra csaptak a hullámok. Történt itt tavaly egy cápatámadás, azóta hálót feszítettek ki, amin nem tanácsos kiúszni. Zuhanyzásra sajnos nincs lehetőség, de legalább árnyék van bőven. Van még egy kalyiba, ahol hideg üdítőt vehetünk, sőt délutánra az indiai személyzet megsütött két hatalmas Jackfish-t, és porciózta az érdeklődőknek egy kis curry-s rizzsel. Bár az álmos könyv szerint semmi jót nem jelent, folyóvíz nélküli sátorban készült ételt enni, mégis megkockáztattuk és túléltük. Sőt, meglepően finom volt.


A hazaút elég laza volt, csak mi ültünk a buszon, ami eddig mindig tömve volt. Az estét a TV előtt töltöttük, ahol épp a Belgium-Magyarország Európa bajnoki csoportmérkőzésen lehettünk szemtanúi egy szép menetelés végének.

6. nap: La Digue

A legkisebb a legnagyobb szigetek között. Igazi eldugott világ kis forgalommal, szép természeti környezettel és majd’ kétezer lakossal. 30 percre van Praslin-től komppal, amiből hét is megy egy nap. Jegy helyett egy műanyag boardig pass-t adnak, amit leszálláskor elvesznek mindenkitől. Nesze neked online pénztárgép!


La Digue elszigeteltsége és autentikussága nehéz megközelíthetőségének is köszönhető. Autót errefelé alig látni, ellenben szekeret sokat, ami a sziget hivatalos tömegközlekedési eszköze. Kerékpárral minden sarka elérhető, és a kikötő környékén több helyen is bérelhetünk 2-3 ezer forintért. Nyeregbe pattantunk és elindultunk a sziget déli végében lévő híres strandra. Utunk a Veuve Reserve természetvédelmi területen vezetett keresztül Ez egy kis erdős terület, ahol jó sok madár látható. A leghíresebb a paradicsom-légyvadász, de olyan fajok is élnek itt, mint a kínai bölömbika, zebrapinty vagy a fekete papagáj. (Belépés ingyenes.) A flórája sem kevésbé gazdag, különleges orchideákat, vaníliát, indiai mandulát és takamaka fákat látni arrafelé. A takamakából aztán kiváló rumot készítenek, amiből mindjárt be is szereztünk egyet.


A falun keresztül haladva egy esküvőbe csöppentünk. Nem akartunk tolakodóak lenni, főleg így sortban és szandiban, ezért csak kívülről fotóztuk a násznépet. A partot 4-5 km kerekezés után értük el, miközben hangulatos erdőn keltünk át. Semmi meglepő. Ismét egy állat strand, már-már szinte természetesnek vesszük, kicsit szégyellem is magam miatta. Van ott egy felejthető étterem, ahol megebédeltünk. Mit is? Elfelejtettem, de azt tudom, hogy drága volt. Nem igazán volt kedvünk a homokban dögleni, ezért visszatekertünk, hogy felfedezzük a sziget északkeleti felét. Csakhogy ott nem volt mit felfedezni, néhány szálloda figyel a domboldalon, de a partszakasz meglehetősen köves és sekély, majd egyszer csak vége szakadt az útnak.
Még egy csomó időnk volt a hajóindulásig, kénytelen kelletlen letelepedtünk egy homokos szakaszon, de fürdeni már nem igazán tudtunk, mert az éles kövek között lehetetlen volt ösvényt találni a mélyebb részig, miközben szél fújt ezerrel.

7. nap: Fővároska

Mahéra visszatérve egy új szállást választottunk a sziget északi, nyüzsgősebb részén. Innen közel van a főváros, taxival csak 10 perc. A város Viktória királynőről kapta a nevét, csodálom, hogy a függetlenség után nem változtatták meg. Bezzeg nálunk a rendszerváltás után! Még a felszabadulás szó is kommunista csökevénynek minősült, nemhogy Moszkva. Bocsánat a párhuzamért, abszolút nem indokolt, mert a 30 ezres város látnivalók tekintetében nemcsak Budapesttel nem hasonlítható össze, de még Balatonszemessel sem. A fő attrakció egy tér közepén álló toronyóra, ami a Big Ben mintájára készült fémlemezből. Van még egy hindu szentély, Arul Mihu Navasakthi Vinayagar, aminek szép színes a teteje, oszt annyi. Az egész helységet be lehet járni egy-két óra alatt. Mi a piacon időztünk el egy kicsit hosszabban, mert a színes gyümölcsök és halak látványa jó fotótémának ígérkezett. De van itt mindenféle csecse-becse és szuvenírnek való cucc is.


Felmásztunk a hegyoldalban álló katolikus templomhoz is, de semmi különös. A legérdekesebb felfedezésünk a magyar konzulátus címere volt a főutcában. Ha jól tudom, egy utazási iroda magyar tulajdonosa a konzul. A hotelhez visszafelé ismét egy helyi járatot vettük igénybe. Elég súlyos.

8-10. nap: Naplopás ezerrel

Eddig sem szolgált a nyaralás sok attrakcióval, - leszámítva persze a tájat - de az utolsó három napban a totális tunyulásé volt a főszerep. Beau Vallon Beach-en több a strandoló, mint az eddig látott helyeken, de még mindig nem közelíti meg egy átlagos hétköznapon, egy balatoni szabad strandon napozó egyedek számát. Mivel a nép nyilván szívesebben lógatja a lábát a tengerbe, a szállodai medencék körül nem kell görcsölni a napágyakkal, nincsenek egész napra foglaló, ám az idő nagy részét máshol töltő lakótársak. De ezeket már csak azért írom, hogy legyen mihez linkelni a fotókat, amiket itt lőttünk.
Bazar Labrin elnevezésű rendezvény szerda esténként jó kis programnak ígérkezett. A helyiek tüzet raknak, majd csoportos ének és dobszó mellett mulatnak, hamisíthatatlan afrikai hangulatban. Kirakodó vásár is van, és sokféle kaja ad-hoc büfések kínálatában. Az attrakció szépséghibája, hogy nincs közvilágítás a parton, és vaksin botorkálhatunk a sötétbe vesző, őgyelgő suhancok között. Van, aki az autója fényszórójával próbál egy kis világosságot kreálni a standja köré, de ez sem volt túl biztató. Végül a már törzshelyünkké váló, Baobab Pizzériában kötöttünk ki, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az esti tengerre.



2019. április 9., kedd

Anglia belülről

1. nap: csütörtök

Ha egészen pontos akarok lenni Dél-Anglia és London fért bele egy októberi hosszú hétvégénkbe. Na de milyen hétvége?! Erről írnék mos pár sort így néhány év távlatából.
A sztori már Ferihegyen kezdődött. Történt ugyanis, hogy az EasyJet délutáni járatára várva békésen teázgattunk a váróban, amikor is, fél órával az indulás előtt, komótosan elindultunk a kapu felé. Igaz, hogy a másik terminál legvégében volt, na de hát ez nem egy Heathrow, pik-pak odaértünk. Csakhogy utas egy darab nem volt, mindössze egy földi utaskísérő pakolgatott a pultnál, akire kérdőn néztünk, hogy a londoni járattal mi van? Megnézem felengedik-e még magukat? Mi van?? Kiderült, hogy ez a fapados légitársaság egyéni szabályokat vezetett be és 25 perccel az indulás előtt már lezárta a kapukat. Rám tört a harctéri ideg, de nem kellett pultot borítgatnom, mert visszavóki-tókiztak emberünknek, hogy jöhetünk.
Szép lett volna, ha nem repülünk el, és nemcsak azért mert egy baráti meghívásnak tettünk eleget, hanem olyan aprósággal készültem, hogy a levegőben megkérem a párom kezét.


A lánykérés jól sikerült, voltak könnyek is, meg minden, de mivel ez egy utazási blog, nem taglalnám a romantikus részleteket. Sötétedett, mikor kiléptünk London-Gatwick repülőtér épületéből. Ami pont annyira London, mint amennyire Alsónémedi Budapest. De éppenséggel ez most jól jött, mert nem kellett a fővároson áthaladnunk, ugyanis az úti célunk Folkestone volt. (Ha valakinek ismerős a városnév, hát elárulom, innen indul a Csalagút Franciaország felé. )
Martin már ott várt minket, a kevéske csomagunkat bedobtam a Vauxhall tágas csomagtartójába és nekivágtunk a másfél órás útnak. Vauxhall egy olyan autó, amit szerintem egyedül az Egyesült Királyságban használnak. Valójában egy Opel, csak rossz oldalon van a kormánya. Éppen ezért már az első perctől bennfentesnek éreztem magam és pöffeszkedtem a megszokott oldalamon, csak éppen kormánykerék nem volt előttem. Vendéglátóink otthona egy igazi viktoriánus családi ház, kicsi, de annál szebb előkerttel, vörös tégla homlokzattal, egy hasonló épületekkel sűrűn beépített kertvárosi utcában. Csilla már egy évtizede jött ki szerencsét próbálni Magyarországról és sikerült beilleszkednie. Martinnal csak néhány éve házasodtak össze, de olyan szép párt alkottak, mintha az egész életüket együtt töltötték volna. A lakás belülről egy igazi ékszerdoboz, a bútorok jól illeszkedtek a ház hangulatához. Külön szobát kaptunk az emeleten, saját fürdőszobával, akárcsak egy szállodában, csakhogy itt minden tárgy egyedi és autentikus hangulatot árasztott magából. Nem beszélve Csilla főztjéről, ami a magyar ízeket jól párosította az angol konyha remekeihez. Tényleg, van ilyen? Mert a TV-ben futó gasztro-sztárok, többnyire britek, gondoljunk csak Gordon Ramsay-re, Jamie Oliver-re vagy személyes kedvencemre Nigella Lawson-ra és még sorolhatnám. Miközben a pórnép hambit eszik vagy rántott halat sült krumplival. Ezzel nagyjából ki is merült a gasztronómia. Na jó, esetleg Mary Berry rajongók sütnek néha egy pitét. Csilla még nem igazi angol, mert nem volt a reggelinél bab, pedig nincs is annál jobb, mint vendégségben babbal kezdeni a napot. Volt viszont minden más, amivel fel tudtuk tölteni a kalória készletet, mert ma hosszú séták vártak ránk.



2. nap: péntek

Dover mindössze 15 kilométerre van a háztól, odáig kocsival mentünk. A kikötő közelében találtunk parkolót, és pont láttuk, ahogy a komp gyomrából kihajt Horváth Rudolf kamionja, hogy aztán északnyugat felé elhagyja a várost. Mi viszont a vár irányába igyekeztünk. Dover Castle a híres part menti, fehér sziklás oldalú fennsík elején fekszik. II. Henrik királyi hatalmának egyik legfőbb szimbóluma volt. Manapság újra a középkor világát tükrözi, az építmény a XII. századi mindennapokat mutatja be. Újra megelevenedik az egykori középkori nagyság. Az English Heritage örökségvédő szervezet munkatársai ugyanis egy 2,45 millió fontos projektben két évet dolgoztak annak megfejtésén, hogy miként nézhetett ki a kastély a XII. században. Mindehhez több száz forrásszöveget tanulmányoztak át és elemeztek, majd eredményeik alapján 141 mester és művész dolgozott az egykori környezet újraalkotásán. A kastélyban így fazekasok, szövőnők, takácsok, kovácsok, szabók, üveg-ezüst és aranyművesek és fegyverkovácsok kezdtek munkába: 1100 használati tárgyat, így bútorokat, konyhai tárgyakat, kardokat, pajzsokat, ruhákat, stb. készítettek el. Emellett megalkották az egykori trón mását is. (forrás: mult-kor.hu) Nagy előnye a másolatnak, hogy nem féltik annyira, úgyhogy nyugodtan beleülhettünk, mondhatni bárki trónolhat kedvére.
A vár alatti sziklában felújították a bunkerrendszert is, ahol katonák ezrei tartózkodtak a II. világháború idején. Innen irányították a Dunkirk című filmből is ismert Dinamó hadműveletet, amikor a brit haderő több mint 300 000 szövetséges (brit, francia és belga) katonát mentett ki a német csapatok által körbezárt Dunkerque térségéből 1940. május 26. és június 3. között. A hadművelet nevét arról a dinamóról kapta, amely a brit haditengerészet főhadiszállásának helyet adó doveri vár áramellátását biztosította a háború alatt. Bertram Ramsay altengernagy ennek a dinamónak helyet adó gépteremből tervezte és vezette a hadműveletet és innen tájékoztatta Churchill miniszterelnököt is. Erről egy dokumentumfilmet is megnézhetünk az egyik teremben.
Következő állomásunk Canterbury, a híres érseki város. A katedrális felé haladva középkori hangulatú sétálóutca üzletei között bandukoltunk, és mivel elmúlt dél, be is tértünk az egyikbe egy gyors löncsre. Itt ugyanis nem csinálnak nagy faksznit az ebédből, csak bekapnak valamit. (hambi, szendvics, fish and chips) Mi viszont egy húsos pitét kóstoltunk meg, ami egy nagy múltú pékség specialitásának számított.


A katedrális hossza 160 méter. (Magyarország legnagyobb temploma, az esztergomi bazilika 118 méter), a legmagasabb tornya 72 méter, szóval nem kicsi. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy monumentális épület! Már kívül is egy csomó érdekességet láthatunk rajta, a legújabb, egy II. Erzsébet királynőt és férjét, Fülöp herceget ábrázoló szobor, ami több tucat híresség mellett kapott helyet. Érdekesség, hogy a két új szobrot maga a királynő leplezte le 2015-ben. Az épületbe belépve (11,50 GBP) mindenkit lenyűgöz az 1300-as években épített, csodaszép, gótikus főhajó. Egy apáca néni tájékoztató kiadványt osztogatott, meg is kérdezte honnan jöttünk. Vártam a reakciót, hogy sajnos magyar nyelvű nincs, de legnagyobb meglepetésemre kihúzott a fiók mélyéről egyet. Aztán még meg is kért, hogy segítsek neki valamiben, mert a kolléganőikkel van egy kis vitájuk. Én? Kérdeztem olyan felhúzott szemöldökkel, hogy az már majdnem a tarkómra esett. Végül kiderült, hogy a csodaszép ólomüvegek egyikét egy magyar mesterember alkotta a könyvük szerint, de nem tudják, pontosan hogy kell kiejteni. Miután felolvastam nekik Bossányi Ervin nevét, próbálták leutánozni a hangokat, kevés sikerrel.
Aki többet szeretne tudni a székesegyházról, annak ajánlom Dóra Tibor blogját. Képekkel illusztrált részletes bejegyzés a látnivalókról.
Ez mind szép és jó, de a nap fénypontja csak ezután jött. Hazafelé félúton, egy Denton nevű helységben betértünk a Jackdow-hoz címzett fogadóba, hogy feldolgozzuk azt a sok élményt, ami ma ért bennünket, és a temérdek kultúrát egy korsó jófajta ale sörrel ellentételezzük. 

3. nap: szombat

Az a jó itt a briteknél, hogy pazar a vasúti közlekedés. A vonatok sűrűn járnak, gyorsak és kényelmesek, így hát nem is volt kérdés, hogy Londonba vonattal megyünk. Egy óráig sem tartott az út a St. Pancras vasútállomásra, ahonnan aztán metróval bárhova eljuthatunk. Ez a negyedik alkalom, hogy a brit fővárosban járok, de Londont egyszerűen nem lehet megunni. Most újdonsült menyasszonyomnak szerettem volna kedvezni, úgyhogy először a Temze partján álló óriáskerékhez mentünk. Sajnos a szürke, esős idő nem igazán kedvezett a panorámának, de még így is komoly sor várakozott, hogy beszállhasson a London Eye 25 főt befogadó kabinjába, hogy aztán 135 méter magasságba emelkedjen. A félórás kör után a Westminster hídon haladtunk át a folyó túloldalára és meglepetten láttuk, mennyi simlis alak játssza az „itt a piros, hol a piros” lehúzást. Nincs új a nap alatt. Ahogy hallottam, erősen akcentussal beszéltek, és leginkább turistákat próbáltak odacsábítani. A Westminster katedrális előtt olyan sor kígyózott, hogy ki kellett hagynunk, mert vendéglátóink több, időhöz kötött programot is beterveztek mára. Ehelyett a National Gallery-be ugrottunk be egy gyors vizitre. A Trafalgar Square-en éppen hatalmas buli volt, a kivetítőkön a rugby világbajnokság meccseit vetítették


Koradélután értünk a kínai negyedbe, ahol egy közös ebédre hívtak minket, Csilla Londonban élő lányával és annak angol vőlegényével. A fiatalok szemmel láthatón jól ismerték a helyet, mert nagy rutinnal választottak az étlapról mindannyiunknak. A fogások egymás után érkeztek a forgatható asztalra, és csak úgy kapkodtuk a fejünket a sok beazonosíthatatlan étel láttán. Tisztára, mint ha Pekingben lennénk egy lakomán.


A kiadós ebéd után, egy kiadós sétán próbáltuk ledolgozni a felszedett kilókat. A Piccadilly Circus érintésével jutottunk el a Buckingham palotáig, ahol újra előkerültek az esernyők. Szakadó esőben a Hyde park sem olyan hangulatos, mint amikor utoljára itt jártam, és a nyári napsütésben, egy fa árnyékába kihelyezett nyugágyban heverészve fogyasztottam el déli szendvicsemet. De lehetőségünk sem lett volna sokáig időzni itt, mert jegyünk volt egy esti musicalre. A Macskákat megnézni a London Palladium-ban az már döfi, nem? Főleg, hogy én még otthon a Madáchban sem láttam egyszer sem. Igaz, hogy nem sokat értettem a dalok szövegéből, de ez akkoriban sem zavart, amikor még gyerekként a Deep Purple-t üvöltettem a lemezjátszón, és Ian Gilannal együtt énekeltem a tükör előtt a Smoke On The Water-t, tollasütővel imitálva a gitárszólókat. Az előadás grandiózus volt, (mármint a londoni) a jelmezek parádésak, de nem erről szeretnék értekezni, hanem egy praktikus szokásról, amit azóta itthon is bevetettünk néhányszor. A londoniak nem szeretnek a ruhatárak előtt tolongani az előadás végén, ezért még az úri dámák is a székük alá tömködik a kabátjukat. Ez itt nem ciki, pedig a székek nem nagyobbak a Palladiumban, mint a Madáchban.
Még egy jó kis vonatozás vissza Folkestoneba, és hullaként estünk be az ágyba a hosszú nap végén.

4. nap: vasárnap

Végre egy kis napsütés! Kihasználva a jó időt, ma lesétáltunk a partra. Folkestone déli részén van egy olyan szakasz, mint Balatonakarattyán a magaspart, csak itt nem löszfal választja el a víztől, hanem egy gyönyörű park. Könnyű nekik, ott a sziklaalap, nem kell attól rettegni, hogy egyszer csak leszakad az egész mindenség. A park fenti részéről kilátás nyílik a La Manche csatornára, és tiszta időben a francia partokra. Kanyargós szerpentinen jutunk le a tengerhez, közben vadregényes alagutakon és kiszögeléseken vezet az út. A bícs apró kavicsos, épp akkorák, hogy még egy polyfoamot leterítve nem böki a derekunkat, bár kétlem, hogy a tenger vize 20 fok fölé emelkedne errefelé bármikor is.


A kikötőhöz érve egy kicsit fellendült az élet, sétáló párok és szépségkirálynő jelöltek használták ki az indiánnyár utolsó meleg napjait. A város ódon kis utcáin már nem volt akkora tolongás, hiszen az üzletek többsége zárva és kevés turista vetődik el errefelé. Hál istennek a vendéglők viszont mind nyitva vannak vasárnap is, ezért Martin elvitt minket oda, ahol legjobb a fish and chips. Ennek a kajának az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Nagyjából olyan, mint amikor Balatonon benyomunk egy jó kis hekket, csak itt a koviubi helyett inkább sült krumplit ropogtatnak mellé. Na és ha már tradicionális angol fogással ünnepeljük ittlétünk utolsó perceit, csakis hagyomány tiszteletből egy korsó finom sörrel öblítettük le a sós falatokat.