2018. július 4., szerda

Himalája öregesen 3.

Utazásunk első, nepáli részét elolvashatod itt.
A második etap, India Szikkim tartománya itt.

9. nap: 130 km/nap

Bhutánba bejutni nem egyszerű dolog. A szegény ázsiai kis ország szeretne bevételt a turizmusból, de nem akarnak úgy járni, mint Nepál, ahol ma már a tömegturizmus a jellemző, rengeteg problémát és fejtörést okozva a helyieknek a környezetterhelés miatt. Ez a hivatalos nepáli duma, azért én halkan hozzáfűzném, hogy nem igazán látom, a nyugati turisták látogatása mennyiben számít a szeméthegyek, kosz és mocsok dolgában. Csinálják a cirkuszt, hogy az Everest alaptáborban mennyi a szemét, miközben egész Katmandu egy óriási szemétdomb. Hagyjuk!


Buthán viszont egyszerűen megoldotta a dolgot, minden külfölditől napi 250$ sápot húz le. Igaz, ezért adnak szállást, kaját és idegenvezetőt, na de milyen szállást? Hogy az étkezésekről már ne is beszéljek. Van persze jobb hotel is a fővárosban, de az nem fér bele ebbe az összegbe, ott még plusz 100$ lenne személyenként a kényelem. Szóval vízumról csak akkor tárgyalnak veled, ha már bemutattad a szerződésedet valamelyik hivatalos bhutáni utazási irodával, hogy kicsengetted nekik előre az egész ott tartózkodásod költségét.
Na de, ahogy már írtam az előző fejezetben, egészen el voltunk ájulva, milyen kulturáltan léptünk be az országukba, és hogy mennyivel nagyobb volt a rend és tisztaság, mint az indiai szomszédnál. Úgy éreztem magam, mint aki kiengedtek a fogdából a szabad levegőre. Ez az érzés csak fokozódott, amikor megláttam az idegenvezetőnket és a kisbuszt, amivel a következő három napban utazni fogunk. A srác a helyi, kimonószerű népi viseletet (ghu) hordta, mint kiderült azért, mert az állam törvénnyel írja elő minden közalkalmazottnak (az utazási irodák is állami tulajdonban vannak) ezt a viseletet. A hölgyek ruházata (kira) merőben eltér a férfiakétól, de az egységesség ott is tapasztalható. Mindössze az anyag mintázata között van különbség, illetve teljes a szabadság a cipő területén, ezért aztán vicces volt látni, amikor az elegáns szövet alól neonzöld sportcipők bukkannak ki. Na most ez mind szép és jó, rend és egységesség, de azért csak előbújt belőlem a mocskos liberális, és eszembe jutott, mennyire utáltam a gimnáziumban ránk erőltetett iskolaköpeny, vagy például, nem tudok értelmes embert elképzelni, ami Mao Ce Tung szürke, egyenzubbonyos kínájában meglátta a szépet az egységben és a gumibottal kikényszerített „rendben”. 


De mielőtt elvinném az írást negatív irányba, folytatom a jó dolgokkal. Ilyen volt a makulátlan állapotban lévő kisbuszunk, aminek mosolygós sofőrje kellő szemfülességgel és tempóval, (de éppen azon határokon belül, hogy még ne féljek a kanyargós hegyi szerpentineken) vezette a járgányt. Az út egyre meredekebben kanyargott felfele a hegyoldalon, gyakran kőomlás és kidőlt fák nehezítették a haladást. Szinte percenként kellett nyelnünk, hogy kiduguljon a fülünk. A rendezettség továbbra is jellemző volt a tájra, a vidéki házak is takarosak, környékük tisztán tartott. Látszik, hogy az itt élők nincsenek eleresztve anyagilag, éppen ezért meglepő, hogy milyen nagy házakat építenek, és hogy mennyire díszesek az ablakkeretek és a gerendavégek. Gyakran a házak falát is telepingálják vallási és népi motívumokkal. Az egyik legdurvább, az égnek meredező óriásfallosz, amik állítólag a gonosz szellemeket hivatottak elriasztani. Sztori is van hozzá: Hol volt, hol nem volt, élt egyszer (1455-1520) egy szent láma, Drukpa Kuenley, aki nagytermészetű szerzetes és hitoktató volt. Kedvenc módszere a gonosz eltávolítására, a lányok és asszonyok fallosszal való „kezelése”, de meddőséget is gyógyított hasonló módszerekkel. Amúgy a hinduk sem mennek a szomszédba egy kis rafinériáért, különböző tantrikus maszlaggal etetik a fiatal lányokat, hogy aztán a végén még ők könyörögnek, hogy szabadítsák meg a gonosztól.


Hogy mennyire nincsenek felkészülve még a turizmusra, az is jellemzi, hogy az út mentén lévő, impozáns vízeséshez nem hogy út nem vezet, de még egy nyamvadt parkolót sem alakítottak ki a szemközti hegyoldalon. Így kénytelen voltam sebtében, a mozgó buszról lőni egy fotót.
Feltűnt, hogy az út menti sziklák hasadékaiban muffin formájú, színesre festett kis gipszkúpok sorakoznak. Mint megtudtam, ez is egyfajta sztúpa, amit a hívők helyeznek ki hálából vagy éppen „megvesztegetve” istenüket, hogy jól alakuljanak dolgaink. Nagyjából olyasmi lehet, mint a mi templomainkban a köszönő márványtáblácskák.


Sikerült a 130 km hegyi utat egy nap alatt abszolválnunk. Igaz, ebben benne volt egy ebédszünet is egy út menti, hát, hogy is mondjam? Leginkább egy istállóra hasonlító „étteremben”, ami valójában egy család otthona lehetett, csak a nappaliból kialakítottak egy 30-40 fő befogadására alkalmas ebédlőt. A svédasztalos kínálat három tálból állt, egy rizses, egy tésztás, egy zöldséges és valamilyen húsos ragú volt a teljes választék, úgyhogy svéd helyett inkább hívjuk bhutáni asztalnak. Ami felett bhutáni legyek köröztek hasonlóan a svéd legyekhez, de ez most lényegtelen.
A főváros előtt díszes kapu fogadja a látogatót, akárcsak a poszt-szovjet államokban, csak itt persze a buddhizmus stílusjegyeit viseli a „diadalív”.

10. nap: Timpu

A százezer lakosú főváros egy kétezer méter magasan fekvő völgyben terül el, hosszan a Thimbu folyócska mentén. A kiosztott hotelünkből gyönyörű panoráma tárult elénk a városról, bár begyalogolni igencsak távol esett a központtól. A házak itt is a már megszokott stílusú, három-négyemeletes, gazdagon díszítettek voltak. Engem, egy kis túlzással, észak-olasz vagy tiroli panzióra emlékeztetett. Továbbra sem fért a fejembe, honnan volt erre lóvé? Ez a fél Magyarországnyi kis ország, akinek lakósai száma nem éri el az egymilliót, csak 1960-ban építette az első aszfaltozott útját és csak 1983-tól lehet repülővel megközelíteni. De hogy tovább érzékeltessem a lemaradásukat, 1998-ig nem volt TV adás és az internet is csak 2003-ra érkezett meg. A lakosság nagyrészt háztáji gazdaságból él, ipar nincs, a kézművesség marginális. Rejtély, hogy tud így kinézni ez az ország, és akkor még nem beszéltem a szociális hálóról (ingyenes oktatás, egészségügy és nyugdíj) A helyi gájd szerint sok áramuk van, azt eladják Indiának és Kínának. Hát nem tudom, amit én láttam duzzasztót, még Taktaharkányt sem tudná ellátni elektromos árammal, nemhogy még kereskedjenek vele. Ráadásul ezeket a vízi erőműveket pont hogy kínaiak és indiai cégek építik, gondolom nem ingyé, tehát a megtermelt áramból befolyó zséből is még sokáig ők profitálnak. És akkor itt van az óriáshegylánc problematikája. Még ha van is sok áramuk, azt átjuttatni a Himaláján, több ezer kilométerre a kínai ipari területekre, kétséges, hogy gazdaságosan megoldható.
Sajnos ezt nem tudtam kideríteni, de ha valaki tudja, kérem írja meg nekem a kommentbe, nem akarok hülyén meghalni!


Anélkül, hogy történelmi leírásokba bonyolódnék, annyit muszáj megemlítenem, hogy az ország teljes függetlenségét csak 2007-ben érte el és mindjárt az évszázadokig tartó királyságot az alkotmányos monarchia váltotta fel. A döntéseket a kormány és a parlament hozza, de azért a nagy tiszteletnek örvendő ötödik királyuk a 33 éves Dzsigme Keszar véleményét gyakran kikérik. Az állam alkotmányában benne van, hogy a hivatalos vallás a Buddhizmus, de a papok nem szólnak bele a politikába. A demokrácia azért itt is csak látszólagos, de mentségükre legyen mondva, hatalom jól sáfárkodik a nemzeti jövedelemmel (GDP: 2800 $). Valóban buddhisták így nem törekszenek extra anyagi jólétre, ebből fakadóan nem lopnak, tehát korrupcióra sincs szükség, és nem költik el marhaságokra közös pénzt sem.


Teljesen véletlenül, az első programpontunk a Changlimithang stadion meglátogatása volt. Merthogy Bhutánnak még nemzeti labdarúgó válogatottja is van. Legkomolyabb eredményük, hogy egyszer megverték Sri Lankát 1:0-ra. Mi azonban egy íjászversenyre igyekeztünk, ami a legsikeresebb sportág az országban. Itt-ott láttunk is az országút mentén hagyományos íjjakkal, kedvtelésből lövöldöző férfiakat, de a profik nagyon komoly, több ezer dolláros felszerelést használtak, és persze itt is szigorúan kimonóban tolták.
Egy újabb látnivaló az óriás, arany Buddha szobor a város végében. A vicces, hogy a nemrég átadott szobor-épületre kiírt pályázatot malájok nyerték meg, akik köztudottan mohamedánok. A szobor és talapzatában lévő szentély egy hegyoldalon, újonnan kialakított teraszra épült. A szentélybe belépve az az ember érzése, mintha egy mecsetben lenne. (Ravasz malájok.) Az ország vezető lámájának trónja, mintha csak egy imám széke lenne, éppen csak a szőnyegek hiányoztak. Na jó, volt egy-két kép a falakon Buddha életének főbb mozzanataiból és pár áldozati tál (az egyikben popcorn), de ezt és a temérdek adomány Buddha szobrocskát leszámítva akár mecset is lehetne.



Amúgy, ha már itt tartunk, ezek a különböző vallások rengeteget nyúlnak egymásról. Ott van példának okáért a rózsafüzér. Az összes arab markolászik a kezében valami hasonló gyöngysort, de még a buddhistáknak is megvan a maguk gyöngye. Aztán ott van a füstölő, ami keleten oly nagy divat. Tisztára, mint a tömjén nálunk, és még sorolhatnám. Ami viszont itt teljesen eredeti, az a szentélyek köré helyezett imamalom, amit mindig az óramutató járásával megegyező irányba kell körbejárni és forgatni, mert csak így tudja megfelelő módon szétküldeni a közben mormolt fohászokat. Nekem a kedvencem egy kis napelemmel hajtott örökmozgó imamalom, amit egy taxi műszerfalán láttam forogni.


Megnéztünk még egy sztúpát, ami szögletes alapú, tehát inkább csorten. Ki tudja ezt követni? Ezt az előző király emlékére emelték, aki önként lemondott a trónról, átadta a fiának, és kitalálta, hogy legyen inkább parlament, majd kisvártatva meghalt. Óriási kultusz övezi, akárcsak a fiát. Mindenhol kint van a képe, mint nálunk anno Rákosi pajtásnak, csak itt állítólag tényleg szeretik. Ő találta ki a nemzeti boldogság fogalmát is, amikor egy nyugati újságíró arról faggatta, miért ilyen alacsony az ország GDP-je. Ez mondjuk elgondolkoztató. Manapság mindent pénzben szokás mérni, mert az egy racionális módja az érték meghatározásának. Na de mi van a boldogsággal, szeretettel, stb. Ezt ugye nem lehet egy főre levetítve mérni és táblázatokban közzétenni, mégis egyértelmű mennyire fontosak az egyén életében. Meg aztán ki mennyire boldog a király intézkedéseitől az is szubjektív. Az a sok ezer nepáli származású, akit a nyolcvanas években egyik napról a másikra kitoloncoltak, de minimum jogfosztottá tettek, biztos nem repes az örömtől. Később aztán ezt a „bruttó nemzeti boldogság” szlogent tartalommal is megtöltötték: Négy alappillére a fenntartható fejlődés, környezetvédelem, a kultúra megőrzése, és felelős kormányzás. Na hiszen! Van olyan kormány a földön, aki nem ugyanezeket a lózungokat szajkózza? A kérdésem továbbra is az: Honnan a lóvé?


Egy újabb szentély, ami valamiféle apácazárda is egyben. Nagyon súlyos hely. Olyan, mint egy menekülttábor, az asszonyok az udvaron, a földön „élnek”. Elsőre úgy tűnik, mintha koldusok lennének, de nincs erről szó, persze ha valaki átnyújtott nekik valami ételt, azt elfogadták. Itt is rengeteg a kutya, de ezek, mintha mind halottak lennének, mozdulatlanul fekszenek a járdán. Kedvem lett volna az egyiket megbökni, de nem mertem, hátha ez is valami szent dolog, és én meg vegzálom szegény dögöket.
Elvittek egy textilszövő műhelybe is, ahol a turisták rendszerint tátott szájjal nézik, ahogy a fürge ujjak ügyesen alakítgatják a mintákat, majd a végén mindig egy shopban találjuk magunkat, ahol jutányos áron megvásárolhatjuk a termékeiket. Egy kendő csak háromszor annyiba került, mint a város sétálóutcáján.
Egy újabb sztúpa vagy csorten jött volna, de kisebb lázadást szítottam a buszon, (nem volt nehéz) hogy elég volt a szent helyekből, mutassanak nekünk inkább egy takint! Takin ugyanis Bhután nemzeti állata, csak itt látni a Himaláján. Latin nevén Budorcas, ami elég jól jellemzi külsejét, ugyanis jelentése „ökörgazella”. Én inkább egy kecskefejű szarvasmarhának mondanám, de tény, hogy fura. Feleségem meg is jegyezte „Mekkora buli lehetett!”.
Timpunak volt egy állatkertje, de a király úgy döntött, hogy nem érzik jól magukat ott az állatok, úgyhogy szabadon engedte az összeset, kivéve szegény takinokat, és elnevezte Takin Reseve-nek. Külföldieknek van belépő, de úgy látszik, ez belefér a napi 250 dolláros keretbe, mert vezetőnk nem forszírozta, hogy fizessük ki.

11. nap: Tigrisfészek

Eljött a várva várt nap. Az utazás csúcspontja minden értelemben. Egyrészt az UNESCO világörökség részét képző Tigrisek fészke, Taktsang-kolostor nem mindennapi látvány, másrészt mert háromezer méter fölött „függ” egy sziklarepedésben. Ez az a fotó, amit előszeretettel osztanak meg utazós oldalak a Facebookon, hogy aztán besöpörjék a rengeteg lájkot és leesett állú szmájlit.


Nagy szerencse kell hozzá, hogy tiszta idő legyen, és mi is egy jó fotóval tudjuk gazdagítani az albumunkat, de úgy néz ki, mellénk állt Padmaszambhava Rinpoche szelleme, mert a nap vakítóan sütött és a levegő is tiszta volt. Most már csak az előttünk álló 800 méteres szintkülönbséggel kell kezdeni valamit, amit a parkolótól meg kell tennünk ennek a fotónak az érdekében. Puhányoknak (mint nekem) van egy opció, hogy a kaptató felét lóháton tehetjük meg potom 10 dollárért. Lehet bérelni túrabotot 200 forintért, de a 10 dolláros megoldás kivételesen jobban tetszett.



Inkább öszvérnek nevezném azt a gebét, amire a helyi erő próbált engem feltessékelni. Láthatta a bizonytalanságot az arcomon, és megkérdezte, hogy 80 kiló vagyok, ugye? Voltam annyi is, talán még az érettségi tablón, de bizony most ütöm a mázsát. Erre elvette a kétkilós hátizsákomat. (?) Hát jó, felpattantam a nyeregbe. Na nem úgy, mint Terence Hill, inkább mint Bud Spencer, de végül is nem rogyott azonnal össze a paci, ezt biztató jelnek tekintettem. Egy 8 fős konvojjal vágtunk neki a hegyoldalnak, ami kezdetben barátságos volt, később egyre inkább tériszony pozitív helyeken vánszorogtunk felfelé. Az én jószágom mintha csak tudná, hogy nem bírom a nagy mélységet, mindig a szakadék felőli oldalon haladt az amúgy sem széles ösvényen. Magyarázta a vezetőnk, hogy ezt azért teszi, mert amikor málhát cipel, beleütődne a sziklafalba, ha belül haladna, ettől még nem voltam nyugodt. Meg is kérdeztem tőle, hogy Bhutánban ismerik azt a mondást, hogy a lónak is négy lába van, mégis megbotlik? Ráadásul ezek az állatok gyakran feltorlódtak és úgy álltak egymás mellé, mögé, hogy a lovas térde pont az előző ló seggéhez essen. Ha érted...
Megnyugtatok minden állatvédőt, a lovam, bár prüszkölt rendesen a vége felé, túlélte a kalandot, és talán még kárörvendett is magában, mert tudta, hogy az út java számomra még hátra van a 28 fokos melegben.



Fent aztán sorba kell állni a fotóhelyért, mert az összes turista szelfit készít a legjobb helyről a telefonjával, aztán a fényképezőgépével, és van, aki még a tabletjére is mentett egy képet a biztonság kedvéért. Bent a kolostorban persze itt sem lehet fényképezni, nem mintha lett volna mit, mert itt a nagy durranás, maga a sziklapárkány, ahova a bhutáni buddhizmus elterjesztőjeként ismert Rinpoche leszállt a repülő tigrisével, aki valójában a nője volt… Nem baj. Nem kell mindent érteni. A lényeg, hogy ezer évvel később, 1692-ben épült fel ezen a helyen a kolostor, hogy emléket állítson a látogatásának. Az ugyan leégett húsz évvel ezelőtt, de ez a replika ugyanolyan jól mutat odafenn.
A lefelé út is tartogatott meglepetéseket. Először is, hogy végig gyalog kell menni, és hogy az üresen lekocogó öszvérek nem ismernek tréfát. Jönnek, mint a bikák Pamplonában, sodorják el azt, aki nem ugrik félre időben. Láttunk is egy bácsit, meg egy kislányt, akit úgy kellett letámogatni a hegyről, mert megsérültek a lótámadásban. Az út legnehezebb része, legalábbis ha asszonyt viszel magaddal, az utolsó 50 méter, amikor egy mini piacon kell átverekedni magunkat, ahol csábítóbbnál csábítóbb csecsebecsékkel bombáznak az árusok.

12. nap: Mount Everest (Avagy hogyan sikerült feljutnom 8000 méter fölé oxigénpalack nélkül?)

Paro a második „legnagyobb” város Bhutánban. Ez inkább egy amolyan mezőváros féle egy szélesebb völgyben, szanaszét szórt házakkal, köztük kisebb-nagyobb megművelt földterülettel, jellemzően rizsföld. A számtalan kolostor közül kiemelkedik méretben és rangban a Rimpung Dzong, ami egyben erődítményként is szolgált az előző évszázadok során. Vastag falai között ma is élnek szerzetesek, de működik itt iskola és kormányhivatal is.


Aztán Paroban van az ország egyetlen repülőtere is, ahonnan ma hazaindulunk. Tribhuvan nemzetközi repülőtér a város központjától 5 km-re, keletre található. A világ 10 legrosszabb repülőtereinek egyikeként emlegetik. Kis váróhelyiség, egy darab büfével, de nem emiatt került fel a listára. A rövid kifutón éppen annyi távolság van, hogy a Druk Air légitársaság valamelyik kis Airbus A319-ese fel tudjon emelkedni, hogy aztán az 5500 méter magas hegycsúcsok között szlalomozva elérje a biztonságos magasságot. Nem csoda, hogy csak 8 pilóta van a világon, akinek engedélye van, hogy itt leszálljon.


Ha viszont elértük az utazómagasságot, páratlan látványban lehet részünk feltéve, ha sikerült a jobboldalra jegyet vennünk. A paplanként elterülő fehér felhőtakarót csak a nyolcezer feletti csúcsok szúrták át, mintegy megmutatva kik a menők a Himalája hegyei közül. Pilótánk fel is hívta rá a figyelmünket, amikor a Csomolungma (Mount Everest) 8848 m magas csúcsa mellé értünk.



2018. június 15., péntek

Himalája öregesen 2.


5. nap: Te a tea Dardzsilingi?

Azt hiszem, az Amalfi hasonlatom erős költői túlzás volt, és nemcsak azért, mert itt citromligetek helyet teaültetvényekkel van tele a hegyoldal. Volt egy olyan elképzelésem Indiának erről az északi csücskéről, hogy egy kicsit más lesz, mint a zsúfolt és koszos déli vidékek. Hát nem. Ugyanakkora káosz, a retek, csak itt meredekebb az út. Még a teaültetvények is gazosabbak, mint amiken eddig jártam, pedig Dardzsiling nevét a méreg drága teával köti össze a világ. A gyerekeim ugyan még nem hallottak róla, de hát nem is csoda, a termelés nagy részét manapság felvásárolják a britek és a japánok. Az-az csak felvásárolnák, mert mostanában sokat sztrájkolnak a többnyire nepáli vendégmunkások, és nyilván akkor teszik mindezt, amikor be kéne takarítani az évente amúgy háromszor is szedhető tealeveleket. Nem tudom, hogy a sztrájk miatt-e vagy sem, de a teagyár, ahol tiszteletünket tettük eléggé kihalt volt. A daráló- és őrlőgépek csendben figyeltek a sötétben, a fermentáló részleg is üres volt, csak a csomagoláson dolgozott néhány munkás. Értsd: Egy mocskos ponyváról szívlapáttal lapátolják be a készterméket hatalmas papírzsákokba. A kóstoló részlegük sem üzemelt, így be kellett mennünk a belvárosba, és ott egy másik cég mintaboltjában tudtuk megkóstolni, mitől olyan különleges az itteni tea. Először a legdrágább és sokak szerint legfinomabb fehér teát kóstoltatták velünk, ami engem egy langyos lábvízre emlékeztetett. A zöld teának volt némi íze, de ezt is inkább csak majomkodásnak tartom. Egy divathullám némi ál-egészségüggyel kombinálva és máris fizeti a meggyőzött vásárló a dupla árat, pedig ugyanazt a teát issza, csak a levelek nem mentek át a fermentálási eljáráson, amitől a tea tea lesz.


Van a városnak saját állatkertje, amelynek fő attrakciója a „vörös panda” néven emlegetett, angolul firefoxnak hívott állat, amit költői túlzás a pandákhoz hasonlítani, mert leginkább egy méretes macskára hasonlít, akinek begyulladt mindkét oldalon a foga. De ezt csak onnan tudom, hogy utánanéztem a neten, mert a kis dög nem akart előmászni az odújából. Van nekik tigrisük is, de azt meg azért nem látni, mert a ketrec előtt folyamatosan szelfiző indiaiak foglalják el a helyet. Ami viszont érdekes, a Himalája Intézetnek egy állandó kiállítása, ami valamiért az állatkertben kapott helyet. A tárlat fotósorozatokon keresztül mutatja be a hegymászás nagyjait, és ruhákon valamint néhány hegymászó eszközön figyelhetjük meg a sportág fejlődését. A kezdeti hősöknél még leírások emlékeznek meg a csúcshódításaikról, a későbbi kollégáiknak már csak a nevét említik, de manapság már csak az számít, aki oxigénpalack nélkül jut fel az Everest tetejére. Nem tudom mi lesz holnap? Csak az kerülhet fel a dicsőségfalra, aki befogott orral, pókjárásban hódítja meg a csúcsot?
 

Délután meglátogattunk egy „lakóparkot”, ahol tibeti menekültek tengetik napjaikat már évtizedek óta. Aki nem szerzetes, az megpróbál eladni valami szuvenírt a turistának, vagy lent van a városban és munkát keres. A szentélyük nagyon szegényes, de a legjobb a budi, ahol a vendégnek először egy kútból kell vödörrel vizet húznia, ha le akarja öblíteni a kuláját.
A folyamatos dugók miatt nehéz haladni a városban, még szerencse, hogy túl sok látnivaló nincs is. Utunkat időnként egy kisvasút keresztezi, ami egyébként megkapta az UNESCO világörökség státuszt, de nem annyira kinézete, mint inkább a több mint száz éves története miatt. A sínek mentén helyi művészek éppen nemzeti lobogókat és a futball világbajnokság logóját pingálták a támfalakra ezzel is tisztelegve az Oroszországban hamarosan kezdődő sporteseménynek. Meglepő amúgy, mennyire népszerű itt a foci. Én azt hittem, csak krikettet néznek az indiaiak, ehhez képest rengeteg autón lobogott argentin, brazil vagy spanyol zászló attól függően, hogy kinek melyik ország válogatottja a kedvence. A mi Toyotánkon is volt egy argentin zászló, de sofőrünk Messi-n kívül egy nevet sem tudott mondai a dél-amerikai csapatból.


A nap végére hagytuk Dardzsiling számunkra legnagyobb durranását, Kőrösi Csoma Sándor sírját. A nagy magyar utazó és nyelvész ugyanis itt halt meg maláriában és a hegyoldalban, teraszosan kiképzett angol temetőbe helyezték végső nyughelyére – fogalmaznék költőien – de az igazság az, hogy egyszer már át kellett költöztetni a sírt az új út építése miatt. Ha a temető megvan, a sírkövet nagyon könnyű megtalálni, mert nemzeti szalagok és koszorúk díszítik a fehér oszlopot, amin egy többnyelvű márványtábla méltatja honfitársunk nagyságát. Miközben olvasgatjuk a többi emléktáblát, amit különböző szervezetek és önjelölt hazafiak helyeztek ki, előkerül egy rasztafári kinézetű fazon, a temető gondnoka, hóna alatt egy emlékkönyvvel. Belenéztünk, mit írtak bele az előttünk itt járók, és megnyugvással vettem tudomásul, hogy az emlékkönyv megnyitója nem más, mint házelnökünk, Kövér László volt személyesen. Csak azon aggódom, hogy az Index újságírói kihasználva elnök úr távollétét, mindenféle kérdésekkel zaklathatták a képviselőket a Parlament folyosóin.

6. nap: Szikkimben a helyzet változatlan.

Szikkim tartomány Indiának az az északkeleti csücske, ami be van ékelődve Nepál és Bután közé. De nem volt ez mindig így. Olyannyira, hogy a Szikkim királyság 1975-ig még független állam volt, csak aztán egy népszavazás eredményeként megszállta és országa területébe beolvasztotta India. Stratégia jelentősége volt, hogy legyen közös határa Kínával, meg aztán mégis csak jobb, mintha azt is Kína annektálná, mint Tibetet. A szikkimiek többsége azóta sem tudott beletörődni ebbe a függőségi helyzetbe, mind többet lehet hallani szabadságvágyukról, illetve függetlenségi törekvéseikről. Rendszeresek a tüntetések, amik gyakran zavargásig fajulnak. Látszik is az itt élő népeken, hogy kicsit vágottabb a szemük és a buddhizmus is elterjedtebb, mint a hindu vallás, bár az a meglepő, hogy a hívők nagy része mindkét templomot látogatja. Mit lehessen tudni, ugye?


Elindultunk a főváros, Gangtok felé természetesen meredek szerpentinekkel tarkított, keskeny utakon. Az országúti közlekedésben talán még nagyobb szerepet kap a duda használata, mint a városban, pedig ott sem fogják vissza magukat. Olyannyira, hogy a teherautók hátára ki is van írva, hogy „horn please!”, mintha csak azt mondaná: éppen alszom, ha előzni akarsz, ébressz fel!
A legszebb, amikor beláthatatlan kanyarokban egy felirat szólít fel tülkölésre.
Érdekesség még, hogy az indexet csakis indokolatlan helyzetben használják. Kanyarodás előtt nem bíbelődnek vele, esetleg az előzést segítendő jeleznek, de azt is rosszul. És hát mondanom sem kell, a tülekedés, értelmetlen nyomulás itt is ugyanolyan jellemző, mint a gyalogoknál. Akkor is tolja be a vasat a dugóba, amikor már látnia kell, hogy ezzel végképp lehetetlenné teszi mindenki számára a tovább jutást. Volt olyan, hogy egy útleszakadásos részen, mi felülről érkeztünk, de nem tudtunk áthaladni az útszűkületen, mert a szemben jövő autó képtelen volt felkapaszkodni a sáros hegyoldalon. Ott csúszkált, mint malacka a jégen, de a többi szembe jövő autós nem várta meg, míg kivergődik valahogy a slamasztikából, inkább ők is nekivágtak a meredeknek és hát hasonlóképp, ők sem birkóztak meg a csúszós agyaggal. Mindeközben persze nyomják a dudát, integetnek, mutogatnak, kiabálnak. Segítőkészen terelgetik a másikat a szakadék felé, hogy „jöhetsz még nyugodtan” (csak előlem állj félre). Maradjunk annyiban, nem európainak való vidék.


Szikkim határához érve egy beléptetési procedúra várja az utazót. A „határátkelő” inkább hasonlít egy benzinkútra, (tán van is ott egy) de határőr egy szál sem, hiszen a helyiek nyugodtan szédülhetnek ki-be a tartományba, csak a külföldieket kell regisztrálni, mert fő az éberség. Kell hozzá helyismeret, hogy megtaláljuk a félreeső mellékutcában a hivatalt, ahol egy fél órás procedúra volt, míg folytathattuk utunkat. A határ menti városka végében egy motorbiciklis oktatás tartotta fel a forgalmat, mert az egyetlen aszfaltozott és nem túl meredek út itt állt rendelkezésre, hogy a tanulók magukévá tegyék a motorozás tudományát. Belegondoltam, hogy azért ez nem könnyű ám. Hegyi utakon elsajátítani az első lépéseket, miközben a cseppet sem toleráns indiai sofőrök fittyet hányva az épségedre, húznak el melletted tíz centire. És egyáltalán, egy itt született kölök tud bringázni vagy egyből robogóval kezdi? Merthogy itt nem tekersz fel a hegyre, akármilyen váltód is van, az tuti.


Szikkimben mintegy 200 kolostor van. Rumtek azonban a legnagyobb és az egyik leglátogatottabb. Ez a változatos és nagy múltú kolostor a IX. századi Tibetből származik, de mai formáját az 1960-as évek elején végrehajtott restaurálásának köszönheti. Sok vita és erőszakos beavatkozás övezi történetét, állandóan ki volt téve különböző szerzetesrendek támadásainak, akik vitatták származását. Ezért nem csoda, hogy a kolostort ma is fegyveres biztonsági őrök védik. A kolostorban számos tevékenységet folyik, ideértve a kántálást, rituális szolgáltatásokat reggel és este. Hiába business is business, ahogy a svéd mondja. Állítólag itt egyetemi szintű oktatás folyik, ehhez képest öt-tíz éves csuhás kis suhancok randalíroznak a turisták között, szemmel láthatóan megszokták őket. Idősebb társaik tablettel, vagy éppen Red Bullal a kezükben közlekednek. Állítom, hogy wifi is van a kolostorban. Az egyik szentélyben egy Csehszlovák fejű, kopaszra nyírt, hófehér buddhista fazon nyomta a mantrát, szívesen meghallgatnám a történetét. Itt egyedül ő veszi komolyan a meditációt. Olyannyira, hogy az Ahoy Poplacsek köszöntésemre sem reagált. Lehet, hogy lengyel?

7. nap: Gangtok

Tele van a hócipőm a kóbor kutyákkal. Nem elég, hogy az összes szentély előtt attól rettegek, hogy elviszi valamelyik a cipőmet, de ahogy estefelé falkába tömörülve járják a várost, már nem érzem magam a tápláléklánc csúcsán.


Gangtok nevéhez méltóan teljes ködben ébresztett minket, bár erről még viták folynak, hogy jelentése a köd városa, vagy magas domb. Miért nem nézik meg Kőrösi Csoma szótárát, abban biztos ott a megfejtés. Ami ennél sokkal lesújtóbb, az a szálloda reggeli kínálata. Na persze nem a Ritzben szálltunk meg, de akkor is. Ennél még a seregben is jobb kaják voltak. Mindezt csak azért hoztam szóba, hogy ócsárolhassam egy kicsit az indiai konyhát. Teszem mindezt azért, mert néhány blogger szuperlatívuszokban beszél az indiai konyha remekeiről. Most így néhány nap és a korábbi tapasztalatok után, engedtessék meg nekem, hogy ellenvéleményemnek adjak hangot. Tudom, hogy ízlés kérdésében nincs értelme vitának, meg hogy más kultúra, más fűszerek, bla-bla. Valójában igencsak egysíkúak az ételek. Curry és chili por mindenen, ha kell, ha nem. Sebaj, gondoltam majd a rotiból csinálok magamnak egy burritót, de most töltsem meg csicseriborsóval? Maradt a köris zöldség, aminek az ízét még a gulyáskrémmel sem tudtam elvenni, amit otthonról hoztunk vészhelyzet esetére. Isten látja lelkemet, nem vagyok válogatós, és minden országban a helyi jellegzetességeket keresem, de amit eddig itt kóstoltam, unalmas.


Van időm ilyeneket írni, mert sok látnivaló nincs az ötvenezres kisvárosban. Egy újabb sztúpa a ködben, majd egy buddhista templom, ami csupán abban különbözik az eddigiektől, hogy itt már büntetéssel is fenyegetik azt, aki fotózni merészel. A környék telis-tele van a Tibetből jól ismert imazászlókkal, amik a képeslapokon feldobják a tájat sokszínűségükkel, itt viszont mindegyik kifakult és elkoszolódott, így inkább tovább fokozzák a rendezetlenség látszatát.
Elmentünk egy „arborétumba” is, ami vér ciki hely. Gyakorlatilag egy melegház telepakolva vágott kardvirággal (gladiolus) és néhány pálmával, amiket otthon is látni a nagyinál. A szánalmas választék és a lehangoló látvány persze nem zavarja az indiaiakat abban, hogy ezerrel szelfizzenek, ki egyedül, ki csoportosan, lényeg, hogy ott vigyorogjunk minden képen, a háttér teljesen mellékes.
Este még bementünk a városka sétáló utcájába is, leginkább csak azért, hogy sétálhassunk egyet úgy, hogy nem kell robogók és autók elől ugrálni. Mit mondjak? Nem egy Kertner strasse, viszont pofátlanul olcsón bevásároltunk a híres szikkimi whiskey-ből. Nem tudom, milyen ízű lehet, mert szétosztottuk a rokonok között. Eddig még mindegyik él.

8. nap: Nyugat-Bengál (India) a gigantikus káosz

Jelentem megérkezett, amitől egész úton rettegtem. Az éjjelt a fajansz mellett töltöttem. Hol rajta ülve, hol előtte térdelve, sőt még a lázam is felment. Na jó, az csak 37,2 volt, de tudjuk, hogy az férfiembernél már a haldoklást megelőző fázis.


Reggel kimerülten és kiürülten ültem be az autóba és nekivágtunk az egész napos útnak Bhután felé. Az én Drágámnak hála, aki kortyonként adagolta a különféle varázsitalokat, már majdnem jól voltam, amikor a hegyekből leérkeztünk Nyugat-Bengál 40 fokos hőségébe. Bár az autóban működött a légkondi, sajnos időnként meg kellett állni tankolni és egyebek. Ilyenkor bekóvályogtam egy fa árnyéka alá, és onnan figyeltem a totális káoszt, ami egy átlagos indiai falut jellemez. A közlekedésről már írtam eleget, a gyalogos tömegekről meg nem tudok elég plasztikus képet alkotni. Ehhez itt kell lenni, érezni az elviselhetetlen hőséget, a terjengő szagokat, a folyamatos zajszintet.
Több tuk-tuk is megállt előttem, hogy felajánlja szolgálatait, eközben volt időm megfigyelni, hogy a nemzetközi óriások is beszálltak a járműipar e szegmensébe. A nagy japán motorbicikli márkák mellet még Piaggio motoros riksát is láttam, pedig az olasz cég nem az olcsóságáról híres. Hiába egymilliárdos piac az nem piskóta.


Végre megérkeztünk a határra! Phuntsholing határvárosban egy hatalmas kapu választja el a két országot egymástól, mintha valami szentélybe lépnénk be. És tényleg. Amit a bhutáni oldalon láttam, attól elállt a lélegzetem. Kezdjük ott, hogy amíg az indiai határőrség egy garázsban bélyegezte be kilépő pecsétet, odaát nem is volt közvetlen útlevél ellenőrzés. Volt viszont rend és tisztaság. Ha ezt valaki meséli nekem, nem hiszem el. Először a hotelbe vezetett az utunk, ahol lemoshattuk magunkról az út porát, majd kényelmesen átöltözve ballagtunk el a határőrség hivatalába, ahol már minden elő volt készítve, csak egy pillantás a kamerába és már csattan is a bélyegző. Öt perc alatt végeztünk. Ezt nevezem országimázsnak. Az más kérdés, hogy ezt az öt percet hosszas levelezgetés, vízum ügyintézés előzte meg, de erről majd holnap.

9. nap: Buthán

Erről a következő bejegyzésben olvashatsz.

2018. május 21., hétfő

Himalája öregesen

1. nap: Katmandu, Nepál

A világ tíz legmagasabb hegye közül hét Nepálban található. Ez már önmagában is elég, hogy meglátogassuk ezt a régiót, de aki hegymászás élményekre számít, ki kell hogy ábrándítsam, mi csak távcsővel nézegetjük a csúcsokat komfortos távolságból. A brahizást és a szívás részét továbbra is meghagyjuk Klein Dávidéknak.
A kalandok már a repülőtéren elkezdődtek. Ázsia egyik legszegényebb országában kitalálták, hogy a vízum ügyintézéshez számítógépes, automata berendezéseket vezetnek be, ezzel boldogítva az utazót, aki Isztambulon és Delhin át, 24 órája van már, hogy elindult otthonról és bedagadt szemmel figyeli, mit csinálnak a sorban előtte állók. Útlevél szkennelés, adatok bepötyögése, fotó, és már indulhatunk is kifizetni a 25 dollárt a csókának, aki csak ott ült és figyelte, ahogy helyette elvégezzük a munkát. És ezzel még nincs vége. Kifele menet azzal kedveskednek, hogy ugyanolyan  átvilágításon esünk át (több száz utassal egyetemben), mintha felszállnánk. Kézipoggyászt a szalagra, öv le, fémeket a kis tálcára, szúrós tekintetű személyzet, aki rendkívül fontosnak érzi magát, és mint hivatalos személy, feltétlenül szükségét érzi, hogy szívasson, csak mert ő itt a hatalom. A sorállás ideje alatt a csomagjaink persze már réges-rég kijöttek, és ott árválkodtak a szalag mellett, ami persze már állt.
Na mindegy, minden megvan, és belevetettük magunkat Katmandu forgatagába. Hát mit mondjak, brutális. Kresz szabályokat a rendszer csak nyomokban tartalmaz, ezerrel megy a ki mit tud, és a baloldali közlekedés sem sem könnyítik meg a helyzetet, nem is beszélve a kamikaze motorosokról. A hárommilliós nagyvárosban közlekedési lámpa jóformán nincs, a gyalogoknak úgy kell átkelniük az út túloldalára, hogy előtte végrendelkeznek, mert itt aztán senki nem tart tiszteletben senkit. Az udvariasság ismeretlen fogalom, maximum azért fékez, ha lelépsz elé, hogy ő el ne essen az ütközés következtében.


Kis pihenés a szállodában és máris beleugrottunk a sűrűjébe. Boudhanath a világ legnagyobb sztúpájaként hirdeti magát. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, az biztos, hogy a zalaszántóinál nagyobb. A zsúfolt város egyik terén áll, és épületgyűrű veszi körül szorosan, amiben szuvenírárusok és kézművesek árulják portékáikat. Legnagyobb meglepetésemre a térre kiérve egy csősz állja az utunkat és kedvesen a jegypénztár felé mutogat. Na most ez azért érdekes, mert a helyiek úgy szédülnek ki-be, mint akiknek bérlete van, de nem, ez csak a fehér ember adója. Nem mintha az az ezres földhöz vágna, csak hát ez olyan, mintha mi belépőt szednénk a külföldiektől, ha be akarnának lépni a Szent István térre, hogy megnézzék a Bazilika kilincsét. Míg a sok arra járó bőszen pörgette a imamalmokat, kiszúrtam egy épületet, ahol buddhista szerzetesek épp buliztak. Nem volt nehéz, mert akkora zajt csaptak a hangszereikkel, hogy a környék összes galambja fejvesztve menekült. A mantrázás magnóról mehetett, minden esetre ki volt hangosítva. Kicsit az volt az érzésem, mintha a turistáknak tennék az agyukat, egy biztos, ilyen zsivajban, jövés-menésben nem lehet meditálni. Csak bámulni lehetett őket, a biztonsági őr azonnal lecsapott arra, aki fényképezni akarta a sárga-bordó ruhás, térdelő fickókat. Ezért is volt megmosolyogtató, amikor az egyik ifjú szerzetes előkapott egy csillogó, villogó piros mobilt a leple alól, és fotózkodni kezdett egy japán turistával, mindezt odabent a szentélyben.


A város egy másik pontján áll a Pashupatinath, egy patinás hindu szentély, a legszentebbikek egyike, ha lehet ilyet mondani. Katmandu lakosságának többsége ugyanis hindu vallású és ide járnak, hogy Shivához imádkozzanak, aki hitük szerint a Himalájában lakik. Itt már nem lepődtem meg az újabb jegyárusítón, csak az áron. Itt ugyanis már 1000 rúpiát kellett leszurkolni, ami testvérek között is több mint kétezer forint. Cserébe viszont nem mehetünk be a templomukba, csak kívülről csodálhatjuk. Nem is baj, én elsősorban nem erre voltam kíváncsi, hanem a halottégetési szertartásra a (Gangeszbe ömlő) Bagmati folyó partján.


Szerencsére elolvastam egy-két blogot, ami az égő hús sercegésével, valamint a füstölgő haj és köröm szagával rémisztgetett, ezért aztán mindenre felkészülve érkeztünk az amúgy nagyon gyér vizű folyócska partjára. Mindenkit megnyugtathatok, nem olyan szörnyű látvány, mint azt elsőre hinnénk. A farönkökből felrakott máglya és a közé tömött szalma végig eltakarja a holttestet. A legvégét már nem vártuk meg, amikor az elüszkösödött farönköket a folyóba tolják, de a szertartásnak azt a részét láttuk, amikor a lecsupaszított halott végtagjait mosdatják a Bagmati vizében. Ez európai szemnek elég bizarr, de a hiduknál olyannyira természetes, hogy még a gyerekeiket sem hagyják otthon az esemény idejére.


Az ilyen helyeken persze gyakran feltűnnek turisták is, aminek velejárója a sok mozgóárus. Egy dollárárt vehetünk itt semmire nem jó tarisznyát, viszont handmade. De van itt remekbe szabott medálion is ugyanennyiért. Mondogatta nekem a néni, hogy one dollar, one dollár, hiába válaszoltam neki: nincs dollár, nincs dollár. Estefelé már kezdtünk éhesek lenni, de szakadtabbnál szakadtabb kifőzdék szegélyezték utunkat. Olyanok, aminek puszta nézése is felér egy kisebb vérhassal, ezért aztán végül a hotelben vacsiztunk, ahol viszont volt pofájuk elkérni 1400 forintot egy sörért. És még mondja valaki nekem, hogy Nepál nem drága!

2. nap: Katmandu a po(o)r város

Tévedtem. A közlekedés még csak nyomokban sem tartalmaz kresz szabályokat. Egy lámpát láttam csupán eddigi ittlétünk alatt, de taxisunk úgy haladt át a piroson, mintha mi sem lenne természetesebb. Ebben még a felfestett gyalogátkelőn szétugráló emberek hada sem zavarta. Közlekedési tábla nincs, ebből kifolyólag egyirányú utca sem, de minek is, úgysem tartaná be senki. Az a pár kereszteződés, ahol nincs káosz, ott rendőr irányít, gyakran olyan bódéból, amire még halványan emlékszem gyerekkoromból.


De nem ez az, ami legjobban elképeszt, hanem a rengeteg por, ami itt van. Mindenen vastagon áll a retek, legyen az műemlék, vagy a táskaárus more original North Face sportszatyra. De nehogy azt higgyük, egy kiadós eső segít a helyzeten, (sajnos volt benne részünk) olyan folyékony sár lesz a finom porból, ami garantáltan felfröccsen a nadrágunk szárára lépegetés közben. De ezek a természeti népek nem csinálnak belőle problémát. A kosz az életük része, akárcsak Indiában. Még a boltos sem söpri el az üzlete elől a petpalackokat és egyéb eldobált mocskot. Szent tehén valamivel kevesebb kóvályog a városban, mint a déli szomszédnál, de lepény így is van bőven az utcákon. Van még kóbor kutya dögivel, és nem ritka látvány a makákó majom sem, amint kútászkodik a kukában.


Szemetes ládát először a Palota téren (Durban Squere) láttunk, ami Unesco világörökség része, és talán ezért raktak ki néhányat. Biztos szép lehetett a királyi palota a földrengés előtt, de most inkább egy rom- és állványtengernek hat. Ez persze nem akadályozza meg őket, hogy ne kérjenek el ezer rupit attól, aki mindezért idelátogatott a világ másik feléről, és pechére ez látszik rajta. Biztos vagyok benne, ha valaki Bódvalenkéről látogatna ide, simán besétálhatna a térre, senkinek fel nem tűnne, hogy turista. Hátizsákosoknak üzenem, ne próbálkozzanak a mellékutcák felől, mert bár ott nincs jegybódé, viszont a belépő mellé adnak egy nyakba akasztót, hogy az összes biztonsági őr (na és persze árus) lássa, ki a külföldi.


Nem akarok mélyen belemenni a helyi vallás rejtelmeibe, a lényeg, hogy a palota egyik épen maradt részében, külön beugróért, egy apácarácsos ablakon át mutogatnak egy hároméves kislányt, akit dísznepálba öltöztettek és egyfajta élő istenségnek (Kumari) tekintik. Olyasmi, mint a lámáknál az újabb reinkarnáció. Fényképezni persze nem szabad, úgy látszik, itt a személyiségi jogokat komolyan veszik.
A változatosság kedvéért egy újabb sztúpát kerestünk fel a Swayambhunath-ot, ami nem a legnagyobb, viszont a legrégebbi és egy hegyen áll. Gyönyörű kilátás nyílik a városra, már amennyit látunk belőle a szmogtól. Itt már találtunk olyan kávézót, ahova be mertünk ülni, és egy eredeti olasz macchiato-val leptem meg magam. (Most várom a hozzákevert tej hatását.) Természetesen a folyadék utánpótlásról is gondoskodni kellett, ezért magunkhoz vettünk egy Nepal Ice nevű sört, ami igencsak jól esett a sok lépcsőzés után, és 7%-os alkohol tartalma mindjárt gondoskodott valamelyest a fertőtlenítésről.


Délután Patangba látogattunk, ami gyakorlatilag Katmandu folytatása a folyó túloldalán, és tök ugyanolyan szakadt hely, viszont itt is van egy pár  régi szentély. Ha már itt vagyunk, nem szabad kihagyni, annál is inkább, mert a fafaragások és a fémmíves remekművek tényleg nem mindennapi látványt nyújtanak ebben a 2500 éves városban.
Kész csoda, de estére még maradt egy kis energiánk, hogy felkeressük a Thamel negyedet, a hátizsákos turisták Mekkáját, a hippik és elvont hegymászók kedvenc területét, ami egyben a város Váci utcája is, színes üzletekkel és hangulatos kávézókkal. Itt találkoztunk néhány olyan fazonnal, és jelenséggel, amit muszáj kiírnom magamból.


Ismerjük azt az önmagát kereső típust, aki fiatalon ”megvilágosul” és beáll a Krisna-tudatú hívők közösségébe, de szélsőséges esetben Indiába költözik, hogy jógát tanuljon. Nincs is ezzel baj, ilyenkor még mindenki próbálja megtalálni az identitását. Na de azért, aki még ötven felett is színes rongyokban és húsz karkötővel a csuklóján járja Katmandu utcáit nyugati nő létére, ott azért már nem stimmel valami. De itt láttunk olyan hetven körüli hippit is, aki valamikor a hatvanas években költözhetett ide, amikor még legális volt a marihuána, és az amerikai fiatalok százával lepték el Nepál fővárosát, hogy aztán elmélyedjenek a buddhizmus vagy a hindu vallás mámorító varázsában. Ez a tag annyira fullba nyomatta a kretént, hogy úgy maradt. A mobiltelefonok és internet világában is saruban és rongyokban bandukol az utcán, vállán tarisznyával, a fején már kissé megritkult, őszes raszta hajkorona. Botját valami helyi fa ágából faraghatta személyesen, mert az úgy autentikus. Összevillant a tekintetünk és elmosolyodott, pedig nekem kellett volna röhögnöm rajta. Talán látta a szememben, hogy nosztalgiázom a rock'n roll korszak szabad szellemű világán, és a bánatot is, hogy nem Amerikába születtem, mert akkor biztos ott lettem volna vele Woodstockban, és együtt szívhattuk volna a gandzsát, miközben elmerülünk Jimi Hendrix véget nem érő szólójába. Csakhogy én közben felnőttem, és benőtt a fejem lágya, ő viszont bizonyára úgy gondolja, hogy csak egy újabb kispolgár, aki idejött néhány hűtőmágnesért és pár Buddha fotóért.

3. nap: A felhők felett mindig fehér a hegycsúcs

Egy helyi iroda buszával a 2000 m magasan fekvő Nagarkotba indultunk. A kilátópont nincs messze Katmandutól, de ebben a közlekedési dzsungelben csak kijutni a városból is egy óra. Aztán amikor kezdenek meredezni a hegyoldalak a kőkorszaki útviszonyok lassítják a tempót. Ennek a helynek az a lényege, hogy tiszta időben lehet látni a Himalája hegyvonulatának nagy részét. Gondoltam, hogy bevágok ide egy Google-ról csórt fotót, hogy milyen gyönyörű a kilátás, de inkább dobok egy koncot az irigyeimnek és elárulom, hogy mi csodaszép felhőkben gyönyörködhettünk a nyolcezres csúcsok helyett. Ráadásul ezért még fizetni is kell, mert a szerpentin alján ide is kiraktak egy vámszedő bódét, azzal a rizsával, hogy most a hely fejlesztési alapjába kell fizetnünk. Ahogy felmértem, a fejlesztés abból áll, hogy ha egy földcsuszamlás elmosná az amúgy sem túl biztonságos utat, akkor odaküldenek egy traktort, hogy egy kicsit elegyengesse a talajt.


Egy óra várakozás után feladtuk, hogy mi itt havas ormokat fogunk fotózni és elindultunk vissza a völgybe egy újabb királyi várost, Bhaktapurt felfedezni. Az utazás előtt jól felkészültem és szinte már mindent láttam fotókon, amit ezen a világörökség helyszínen látni érdemes, de nem gondoltam volna, hogy valójában egy katasztrófa turizmusba fog torkollani a látogatás. A 2015-ös földrengés itt is brutális károkat okozott. A műemlékek egy része odaveszett, ami meg megmaradt, az vagy fel van állványozva, vagy építési anyagok és sóderkupacok veszik körbe. De a legszomorítóbb látvány a leomlott lakóházak törmelékei, ami alatt ki tudja mi lehet még, ha azt vesszük, hogy a nyolcas erősségű rengés tízezer ember halálát okozta. Még a főteret is (ami persze itt is Durban squere), leomlott házak tucatjai szegélyezik, mert egyelőre nincs pénz újak építésére. Belegondoltam, hogy ha Európában, egy hasonló turistalátványosság mellett megüresedne egy telek, hány hónap alatt húznának fel oda egy szállodát, vagy valami plázafélét. Az igazat megvallva, itt azért nincs annyi látogató, mint mondjuk a firenzei dóm környékén, ezért aztán a megtérülése is nagyon kétséges lenne egy ilyen építkezésnek. Konkrétan két külföldi csoportot láttunk az ott eltöltött két óra alatt és talán egy-két hátizsákos turistát.


A királyi palota, mi több, a szentélyek gerendáit gazdagon díszítik a Káma-szútrából ellesett jelenetek fafaragásai. Tisztára, mint valami pornó kálvária, hogy ezzel a képzavarral éljek. Csak azért hozom szóba, mert miközben a hindu vallás bátran vállalja a szexualitást és annak tanítását, mérhetetlenül prűd szokások alakultak ki. Ha egy férfi kézen fogva járkál az utcán egy nővel, azon megbotránkoznak, a nyilvános puszi megy egyenesen felháborító. Miközben minden vallásos kultúra hord magában nem kis álszentséget, itt ez mégis csak egy értelmetlen ellentmondás, de most nem kezdenék teológia fejtegetésbe.

4. nap: Tengerszintről a Kis-Himalájába

A terv az volt, hogy egy nepáli belföldi járattal elrepülünk keletre, Bhadrapurba, ami egy köpésre van az indiai határhoz, és onnan busszal megyünk tovább egészen Dardzsilingig, de kiderült, hogy az elektronikus vízumunk nem alkalmas közúti határátkeléshez. Ezért aztán visszarepültünk Delhibe, hogy aztán újra elhaladva a Himalája mellett, ismét keletre repüljünk egy belföldi járattal. Bagdagorába.


Ennek két előnye is volt. Az egyik, hogy végre láthattuk a Himalája legmagasabb csúcsait ahogy áttörik azokat a felhőket, amik miatt mi nem láthattuk tegnap, a másik, hogy repülőtéren érkeztünk meg Indiába, tehát a vízumunkat is el kell hogy fogadják, és megúsztunk hét óra buszozást, ami ezekkel a törpékre méretezett nepáli buszokkal nem egy leányálom. Annyi volt csupán a komplikáció, hogy az Indira Ghandi reptérről át kellett buszoznunk egy másikra, ahonnan a belföldi járatok indulnak. Ezt aztán sikerült megoldani egy félórás művelettel. A főleg fapados járatokat fogadó reptér biztonsági procedúrája minden eddig gyűjtött tapasztalatomat űberelte. Már a reptér megközelítése is félelmetes volt, mert katonákkal őrizték a biztonságot úgy, hogy homokzsákok mögé épített géppuskafészkeket építettek, mint valami háborús, helyzetben. A váróterembe is már csak beszállókártyával lehetett belépni, amit egy marcona géppisztolyos katona végzett el, nem valami földi utaskísérő. A reptér egyébként óriási, és benne a tömeg is. Ráadásul tolakodnak, lökdösődnek, és pofátlanok a végtelenségig. Az a baj ezzel a déli népséggel, hogy nincsenek gátlásaik. Nem zavarja őket, ha a személyzet rájuk parancsol, hogy álljanak a sor végére, ne oldalról sunnyogjanak oda a csekingpulthoz, simán megpróbálkozik a túloldalról, csak ne kelljen végigállnia a sort. A helyi Wizzair-t itt Spicejetnek hívják, csak talán még nem annyira pofátlanok. A repjegy árában benne van a csomag is, de csak 15 kg, és szigorúan be is tartatják. Az átvizsgálós procedúra hasonló, csak itt nem veszik vér komolyan a félliteres vizes flakonunkat. Viszont ami újdonság volt nekem, hogy miután feltettem a tálcára a fém tárgyaimat, raktak rá egy sorszámot, és kezembe nyomták annak párját, hogy majd csak annak a birtokában vehetem le túloldalon a szalagról. Ezután különválnak a férfiak és a nők, majd át kell haladni az átvilágító kapun, motozáson (mindenki), majd a végén vissza a szalaghoz, és a nagy tolongásban megkeresni a méreg drága órát, laptopot, stb. Van ott egy személyzet, aki elkéri a számodat, de előtte már bárki kicsórhatta volna az értékeimet. Ezután kapok egy pecsétet a beszállókártyámra, hogy ha minden rendben. De hogy ha az összes őrszem és pecsételőember figyelmét átjátszva (ami egyébként lehetetlen) sikerült volna valakinek átslisszanni az ellenőrzésen, akkor egy újabb őrszem várja, aki csak azt ellenőrzi, hogy van-e pecsét a beszállókártyán. Nem tudom ez követhető volt-e, de az biztos, hogy a helyszínen ez egy sokkal hosszabb procedúra és több gyenge pontja van, viszont az indiaiaknak sokkal több embert kell így alkalmazniuk.


Bocs, hogy ilyeneket is leírok, de ez a nap csak az utazásról szól. Bent a váróban rengeteg a bolt és étterem, mint valami nemzetközi reptéren, de az áraik is olyanok. Beültünk egy autentikus indiai kajáldába, mert a 3-400 rúpia (1200-1600) nem tűnt soknak egy tál ételért. Rendeltünk két helyi sört is mellé, ami nem volt túl jó, viszont rohadt drága. Mikor kihozták a számlát, azt hittem lefordulok a székről. A kép pohár (!) sör többe került, mint maga a kaja, és persze hozzászámoltak valamilyen adót és felszolgálási díjat, így aztán a végösszeg hétezer forintra rúgott és még csak nem is laktunk jól.


Bagdagorából egy terepjáróval jutottuk fel a hegyekbe, a 2300 méteren fekvő Dardzsilingbe. +45 fokból a + 18-ba. Az út kilométerben nem hosszú, de a kanyargós hegyi szerpentinek és rengeteg lakott területnek köszönhetően, csak három óra múlva, az esti órákban, sötétben értük el célt.
Az első benyomásom az, hogy Dardzsiling olyan mint az Amalfi partvidék: meredek, teraszos és sehol nem lehet leparkolni. Na persze sokkal szakadtabb hely, de erről majd holnap.

5. nap: India, Szikkim tartományról itt olvashatsz.

2018. május 9., szerda

Waze wizzair!

2004-ben, a Wizz Air indulásánál sikerült megcsípnem egy akciót, ahol azzal kecsegtettek, hogy ingyen elvisznek Milánóba. Aztán persze kiderült, hogy a nem kevés reptéri illetéket ki kell fizetnem, de gondoltam, még így is hihetetlenül olcsón megnézhetem az Utolsó Vacsorát, úgyhogy vettem két jegyet.
Ebből persze az lett, hogy a repülő Bergamoban szállt le, ami 50 kilométerre van Milánótól, szóval autót kellett bérelni. Mivel a menetrend nem tette lehetővé, hogy korán reggel induljunk, és még aznap este visszarepüljünk, szállást kellett foglalnom. Ráadásul ott szembesültem vele, hogy Leonardo falfestményét csak úgy tudom megnézni, ha befizetek egy komplett városnézésre, mert a normál jegyek hetekkel korábban elfogytak. Így aztán, több mint százezerbe került a kulturális élmény, de ez egyéni szoc’ probléma, ettől még hálás voltam a Wizznek, sőt még büszke is voltam rá, hogy egy magyar hátterű cég ilyen ütőképes flottával szállt be a fapados versenybe.
Ezek után már vadásztam az olcsó jegyekre és gyakran utaztam velük szerte Európában.


Aztán jött 2012, amikor elkezdtek keménykedni méretek pontos betartásával és annak szankcióival. Egy szicíliai út előtt lehúztak 16 ezer forint büntivel, mert a kézipoggyász kereke nem fért bele a ketrecükbe. A mini bőrönd paraméterei ugyan megfeleltek a kívánalmaknak, csak a két nyamvadt kereket nem tudtam kicsavarni a helyszínen. Mondanom sem kell, hogy miközben velem cirkuszoltak, akkora hajókofferrel hussantak át egyesek a kapun, hogy még a feladott poggyászom sem volt olyan nagy.
Természetesen tudom, hogy el kellett volna olvasnom az apró betűs részt, és komolyan vennem a fenyegetéseket, de ez nem változtatott azon, hogy ezután az incidens után úgy megutáltam a pink-lila légitársaságot, hogy a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom a logójukat. Ehhez nagymértékben hozzájárult még, a csak emelt díjas telefonon elérhető ügyfélszolgálatuk és az, hogy folyamatosan van valami botrány körülöttük. Egy szó, mint száz, azóta nem utaztam velük. Megérte a 16 ezer forintos szemétkedés? Az én esetemben biztosan nem.
Gondolom marketingesek és közgazdászok hada dolgozik azon, hogyan emeljék a bevételeket egy olyan szektorban, ami nagyon is ár érzékeny és elég nagy a tülekedés a vásárlóért. Ezért is volt furcsa számomra az új húzásuk, hogy már azért is plusz pénzt kérnek, ha vásárolsz két repjegyet, hogy azok egymás mellé szóljanak. Az Index cikkében találóan fogalmazta meg  Előd Fruzsina, hogy  „ha nem szívatnak, az már plusz szolgáltatás”.
Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem magasan képzett szakemberek újabb bicskanyitogató ötletének helyességét? Csak a saját gondolatomat írom le akkor, amikor azt állítom, hogy a repülőjegy vásárlók többsége tudatos vásárló, nem hülye. Összeadjuk az összes költséget, mielőtt döntést hozunk, és végül úgyis a számunkra legkedvezőbbet választjuk. Az ilyen kis szemétkedések csak arra jók, hogy az ember megutáljon egy céget, és elforduljon tőle. Én például már régóta nem repülök sem a Wizz Air-rel sem a Ryan-ékkal, mert nem adnak akkora árelőnyt, hogy kitegyem magam velük valami újabb meglepetésnek. Nem beszélve a késésekből és az esetleges járat kimaradás okozta tetemes károkról, aminek kártérítése esélytelen.


Nagyon aggaszt ez a jelenség, ami már régóta megfigyelhető a bankszektorban, nevezetesen, hogy a látszólag alacsonyan meghirdetett kamat, valójában a végén többszöröse lesz a rárakódó költségek miatt.
De felhozhatnám példának az utazási irodákat, hogy lesz az ötszázezerre meghirdetett útból egymillió forint mire elindulsz, a külön hozzáadott jegyáraktól, adóktól, illetékektől, kezelés költségektől és kötelező biztosítási díjaktól.
Már látom azt az időt, amikor az utcai kirakatban lévő nadrágra ki lesz írva, hogy csak 1.000,- Ft., amikor meg bemész, kiderül, hogy arra még rájön a kiszolgálási díj, a komfortdíj, (hiszen van világítás az üzletben) és mindezek ÁFA-ja. Így a teljes vételár valójában 20.000,- Ft.
Te betennéd még egyszer a lábadat arra a helyre?

2018. április 18., szerda

Sümegi vár bevétele

Bevettük a várat és kalkuláltuk a bevételeket. A végeredmény abszolút pozitív.
Na de mielőtt még belevágnék a vártúrába, jöjjön egy kis tortúra!
A történet ott kezdődik, hogy néhány éve egy reklám került elém, ahol egy balaton-felvidéki panzió, a hangzatos Villa Fiore név alatt kínálta exkluzív szolgáltatásait. A fotók arról tanúskodtak, hogy a hajdan volt Gubacsi malmot, a Lesence-patak partján, különös igényességgel újították fel, és hát azt nem kell mondanom, hogy a Tapolcai-medence hegyei milyen hátteret biztosítanak a Toszkánát megidéző helynek. Egy baj volt csak, az arcpirítóan magas ár. Ezért aztán mindez idáig lemondtam a „pihentető félrevonulás a világ zajától” hangzatos ajánlatukról. Azonban nemrég kaptam egy kupon kedvezményt, így most meglehetősen baráti áron próbálhattam ki, hogy lazulnak a gazdagok idehaza.
 

Nem akarom szétfikázni a helyet, mert látszik, hogy rengeteg pénzt toltak az üzletbe, és a vendéglátók is jó fejek voltak, de a valóság olyan messze volt a fotókhoz képest, mint Facebook profilkép a közvetlen reggeli ébredés utáni ábrázathoz. Minden esetre a távolság a világ zajától kb. 30 méter, mert a 77-es főút ennyire van a tanyától. A bekerítetlen birtokot felveti a gaz, és a megépített térelemeket kikezdte az idő vas foga. Talán kicsit sokat vállaltak be a tervezéskor, nem gondolva arra, hogy a röplabda pályát, a kerti grillkonyhát és egyéb létesítményeket karban is kell tartani. Arra viszont mindenképp gondolniuk kellett, hogy a wellness részlegként hirdetett fedett medencét néha takarítani kell majd, ami olyannyira nem történt meg, hogy inkább másztam volna a békáktól hemzsegő kerti tóba, mint a retkes belső medence algásodó vizébe.


Ízlés kérdése, hogy egy magyaros parasztházat barokk bútorokkal kell-e berendezni, de azt bátran állíthatom, hogy a kevesebb több lett volna. Sok részletbe tudnék még belekötni, de csak a legfontosabbat említem meg, hátha olvassa a tulaj: A törölközőket sürgősen cseréljék ki pamutra, mert ezzel a műszálas fossal, csak tologatni tudtam a vizet a testemen, ahelyett hogy felszívta volna a nedvességet!


A legközelebbi látványosság ide a Sümegi vár. Nosza, kerekedjünk fel, mert emberemlékezet óta nem jártam ott. Kellemes meglepetés, hogy a várhegy alatti parkoló ingyenes, a legtöbb önkori már itt lehúzza a látogatókat. Gyalogos szerpentinen jutunk fel a várkapuig, ami már önmagában egy élmény az elénk táruló panoráma miatt. A bejáratnál éppen kifizettük a fejenként 1500,- forintos belépőt, amikor a fülkéből előugrott egy idősebb úr, talpig szlovák várkatonának öltözve. Később tudtam meg, hogy a hatalmas kettős kereszt a mellén, már jóval korábban az itteniek jelképe volt, minthogy a szlovákok lenyúlták volna a logót, és az hogy minden piros fehér kék a palástján, csak a véletlen műve. Csizmazia úr felajánlotta szolgálatait, mármint hogy elkalauzol minket a várrom felújított helyiségeibe és elmeséli nekünk a legfontosabbakat, amit tudnunk kell, hogy ne hülyén térjünk haza. A húsz év tapasztalata és a megszerzett tudás potom egy ezresbe kerül és még nyugtát is kapunk. Azonnal lecsaptunk az ajánlatára, Európa melyik műemlék várában kapnánk 3 euróért privát idegenvezetőt?


A stílusa kissé monoton és hadarós a bácsinak, és unott ábrázatán látszott, mennyi idióta turista kérdésére kellett már válaszolnia a húsz év alatt, de a lényeges elemek gondolom benne voltak a mondókában, amire egy pár hét múlva úgysem emlékszünk majd. 


Ami viszont biztosan beégett a memóriámba, hogy ezt a szépen felújított műemléket a benne lévő sok érdekességgel kinek köszönhetjük. Egy helyi vállalkozó, bizonyos Papp Imre és családja vállalta fel a nemes feladatot, hogy építse, szépítse a várat úgy, hogy közben még bérleti díjat is fizet Sümeg városának. És mielőtt még valaki azt hinné, ő is valamiféle helyi Mészáros Lőrinc elárulom, hogy minden fejlesztést saját erőből teremtett meg a nulláról kezdve. Egy kis büfével kezdte a nyolcvanas években, mára már övéké a Hotel Kapitány négycsillagos welness-szálloda csakúgy, mint a vár tövében lévő csárda, a múzeum, a lovagi aréna, a lovarda, valamint egy környékbeli biofarm. A família kezében lévő ingatlanvagyon nagyjából kétmilliárd forintot ér. Maximális respekt, megérdemli a várkapitányi címet.


Próbáltuk megbecsülni, hány látogató jöhet fel a várba egy évben, és arra jutottunk, hogy ez a szám valószínű százezer alatt van, tehát a belépőjegyekből alig több mint százmillió folyhat be, és ha levonjuk az üzemeltetéshez szükséges költségeket, fejlesztésre már nem sok maradhat, ha marad egyáltalán. Ezért aztán úgy gondolom, hogy a várkapitány egyéb bevételeiből is csorgathat pénzt, ide, hogy évről évre szépüljön ez a csodálatos műemlék.

2018. április 10., kedd

A demokrácia jó

Egy focis hasonlatot szeretnék megosztani a választással, a kampánnyal és a jövővel kapcsolatban, ami a társadalom hozzáállását jellemzi a kettős mérce politikához: 
- o -
Ha az Újpest lő egy lesgólt, amit a bíró megad, a Fradi tábor azonnal köveket dobál az odavezényelt rendőrökre.
De, ha a Fradi lő egy lesgólt, melyik Bé középes fog reklamálni? Még meg is ideologizálják, hogy a zöldek sokkal jobban játszanak, mint a mocskos lilák, megérdemelt a győzelem.
Mondhatnánk, hogy akkor a választási eredmény egész jó az arány, hiszen az ország fele józanul gondolkozik, de ne legyenek illúzióink. A Megyeri úton is megengedőek a szurkolók, ha a játékvezető az ő javukra fúj.
A játékszabályok figyelmen kívül hagyása viszont a foci (demokrácia) halálához vezet.
Aki pedig a demokrácia létjogosultságát megkérdőjelezi, annak innen üzenem, hogy a jóléti társadalmakban, a boldog és irigyelt országokban mindenhol ez vált be.
Apropó, hol is tart a magyar foci?


2018. április 4., szerda

Ne arénázz, ha nem tájékozódsz!

 Flatley – Lord of the Dance 
Ha ezt látod a plakáton, mire gondolsz? Én arra, hogy a közel hatvan éves Michael Flatley még utoljára összekapta magát és világkörüli turnéra indult tánccsapatával. Meg is vettem a jegyet a Papp László Arénába, (potom tíz rugó a kakasülőre) és izgatottan vártam a produkciót, mert még frissen élt bennem az emlék, amikor vagy húsz éve, először láttam őket a TV-ben, és katartikus élményt nyújtott az akkor teljesen újszerű, ír motívumokkal tarkított zene és tánc.


Sokan gondolkodhattak így, mert megtelt az Aréna, amikor tíz perc csúszással, felcsendült az első dal. Kicsit lagymatagul indult a műsor, az első szám inkább volt balett, mint ír tánc, de hát nem lehet mindjárt az elején ellőni a puskaport, gondoltam. A következő dal is lírikus volt, és a lányok, még a sportcsarnok túlsó feléből is egyértelműen kivehetően, balettcipőben ropták. Mindeközben a színpad mögött lévő óriás monitoron a kilencvenes évek Amiga computer animációira emlékeztető giccses tájképek jelentek meg valószínűtlen vízesésekkel, csicsergő madárkákkal, tovaszálló pillangókkal sőt, békésen legelésző unikornissal. Ekkor már elkezdtem feszengeni a székben, és rémülten néztem körül, hogy ez a többieknek tetszik-e.


Végre megérkeztek a szteppcipős fickók is és elindult valami homályos tematika robotzsaru táncosokkal versus kockás hasú szépfiúkkal egy idétlen parókás, balett táncos lány kegyeiért, vagy talán a flitteres Lord of the Dance feliratú hasitasiért, én már nem is tudom.
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem volt élvezhető produkció, tehetséges táncosokról beszélünk, de ez a vetített, elvont háttér előtti ugrálás közel sem volt olyan hangulatú, mint amikor két évtizede, az eredeti Riverdance csoport mosolygós lányai és vidám fiútáncosai színes ruhákban végig tolták a két órát teljes lendülettel, jellegzetes feszes tartással, és olyan egyszerre, hogy az embernek elállt a lélegzete.


A mai létszám sokkal kisebb, ezért időnként egy énekesnő vagy egy hegedűs duó állt be szusszanásnyi pihenőt biztosítva a többieknek. Bevallom, a szünet után volt, hogy elbóbiskoltam.
Ahogy közeledett a finálé, egyre inkább éledt bennem a felismerés, hogy Flatley papát itt ma nem fogom látni. Végül mégis megjelent a kivetítőn, és villantott egy szteppműsort felvételről, ami inkább volt Fred Astaire stílus, mint kelta néptánc, de hát végül is egy chicagói születésű táncosról beszélünk…
A műsorvégi ovációból arra következtettem, hogy a többiek utána olvastak mire vettek jegyet, és nem várták a híres táncost, vagy egyszerűen csak tetszett nekik az előadás és már megint egyedül maradtam a véleményemmel.
- o -

Tudom, hogy nem lehet az almát a körtével összehasonlítani, de muszáj szóvá tennem, hogy a múlt héten ugyanebben az arénában egy motoros trial versenyre látogattunk ki, ahol egy három órás élményt kaptunk fele ennyi pénzért, és ennek ellenére félig sem telt meg a sportcsarnok. Pedig ez inkább egy show műsor, mint sportélmény, olyannyira, hogy a feleségem is lelkesen tapsolt a bravúros mozdulatok láttán, miközben annyi köze van a motorokhoz, mint nekem a csipkeveréshez.
Ismét leszűrtem az örök tanulságot, nem vagyunk egyformák.