Szombat délelőtt a Tihanyi Placcon

Három nagy piacot ismerek a Balaton környékén, amit érdemes meglátogatni nyaralás alatt, ha már unjuk a napfürdőzést, vagy éppen strandolásra alkalmatlan az időjárás. A területre legnagyobb fonyódi nem sokban különbözik a városi piacoktól, rengeteg a kínai bóvli, viszont jó áron bukkanhatunk rá olyan használati cikkekre vagy dísztárgyakra, amiről addig nem is tudtunk, hogy szükségünk van rá. Ennél sokkal hangulatosabb a káptalantóti Liliomkert piac, viszont a déli parton nyaralóknak komoly távolság lehet. A tó mindkét oldaláról könnyen megközelíthető Tihanyi Piac Placc kompromisszumos megoldást jelenthet nemcsak távolság tekintetében, hanem a kínálatot illetően is. Erről számolok be az alábbiakban.

  Ha a déli parton töltjük a szabadságot, megközelítésnek opció lehet a vonat, bár a földvári vasútállomástól félórás séta a Szántódi Rév. Lenyűgöző villák között vezet az út, de ezt mi már bejártuk párszor, meg amúgy is vége már az olimpiának, ezért inkább autóval közelítettük meg a kompállomást. Legnagyobb meglepetésemre egy ingyenes parkolót találtunk a helyszínen, de azon már nem lepődtem meg, hogy kilenc után nincs benne hely. A közeli nyaralósoron viszont gond nélkül le tudtuk támasztani a kocsit. Megvásároltuk a személyjegyeket koponyánként 1800 forintért oda-vissza, és felszálltunk az éppen kikötött kompra. Aki bringával kel át, további 900 forintot kell leszurkolnia egy retúrjegyért. Az idén átadott, új komphajók első pillantásra csak dizájnban térnek el öreg elődeiktől, de ez olyan, mint az autóknál: amikor a Wartburg után beülsz egy Volkswagenbe, hamar rájössz, mecsoda különbség. Legalábbis a kapitánynak mindenképp, aki légkondis fülkéjének kényelmében joystickkal navigálja a monstrumot Tihany felé. Csupán tíz percünk volt a földvári vitorlásverseny hajóiban gyönyörködni, és máris készülődhettünk a kiszálláshoz.

  A tihanyi oldalon, mintha megállt volna az idő. Üresen tátongó étteremépület és gazosodó park fogadott. A közelmúlt fejlesztéseként felépült nyaralóházon kókadt hirdetőtábla jelzi, hogy még mindig nem sikerült eladni a lakásokat. A blokkház mögött jobbra kanyarodva, a közelben találjuk a piacot. Az már első pillantásra is szembetűnt, hogy közel sincsenek annyian a kereskedők, mint két éve, amikor utoljára itt jártunk. Megcsappant az ószeresek száma is, de a kézműves termékeket árusító standból is jóval kevesebb volt. A színvonal szerencsére nem csökkent, olcsó tucatárut nem láttam. Viszont különösebb fejlődést sem a piac történetének tizenegy éve alatt. A bejáratnál felhúzott hangulatos vendéglátó komplexum itt-ott már megkopott, a közlekedőutakon továbbra is a porban csoszogva gusztálhatjuk  a rozoga asztalokra, vagy a földre terített ponyvákra kihelyezett csecsebecséket. Düledező installáció hirdeti, hogy az alapítóknak egykoron átgondolt koncepciója volt az egyedi hangulat megteremtésére, de mára elfogyott a lelkesedés. Ha valaki nem vásárlási szándékkal érkezik ide (min én), annak fél óra is elég, hogy végig pásztázza a kínálatot. Ha viszont itt intézzük az élelmiszer vásárlásunkat (mint Kata), és netán egy Ming korabeli vázára is alkudozni szeretnénk, akkor órákat is eltölthetünk ezen a helyen.

  Nagy rutinnal kerestem egy árnyékos sarkot, és egy kávé mellett elmerültem a magammal hozott regényemben, amíg az én Drágám bevetette magát a "kofák" közé. Szerencsére a családi kasszát nem fordította deficitbe, ami ebben az országban már komoly eredmény. Csak néhány "nélkülözhetetlen" termékkel és pár információval tért vissza. Beszámolt a helyi büfé ételkínálatáról és árairól, ami alapján úgy döntöttem, inkább máshol ebédelünk. Aztán elmesélte, hogy az egyik eladónéni szerint, miért van egyre kevesebb stand. A folyamatosan emelkedő helypénzt néhány kereskedő már képtelen kigazdálkodni. Ő is csak azért jár még ide, mert a közeli nyaralójukban tölti a nyári hónapokat, így a költségeit nem terheli a magas üzemanyagár és a folyamatosan emelkedő autópályadíj, de ősztől átteszi a székhelyét más városba.

  Befejezésképp illene valamiféle tanulságot levonnom, ezért úgy összegezném a tapasztalatomat, hogy, aki még nem járt ezen a piacon, és nincs jobb dolga szombat délelőtt a Balatonon, keresse fel a Placcot, hátha tetszik neki a forgatag, vagy rálel egy kincsre. A magam részéről néhány évet biztos kihagyok, de nem zárom ki, hogy egyszer még visszatérjek. I'll be back!

Még több fotó itt

Római városnézés a teljesség igénytelenségével

Kata szülinapjára azt kérte, hogy töltsük a kerek évfordulót az egyik kedvenc városában, amit közhelyesen „Örök Városként” szoktunk emlegetni. Tudod, ahová minden út vezet, stb.
Hogy mennyire kerek az eltelt éveinek száma, azt nem árulhatom el, de ha már Rómában vagyunk, ide írok egy kódot, hogy Tom Hanks meg tudja fejteni: L
  Miután már többször jártunk az olasz fővárosban, megfogadtuk, hogy ezt a hosszú hétvégét lazulással töltjük, csak könnyed sétákat teszünk, és inkább élvezzük a város szépségeit, mintsem lejárva a lábunkat, hullaként zuhanjunk az ágyba esténként.

  De, ha én egyszer elkezdek tervezni... Mint már oly sokszor, ismét a maximalizmus csapdájába estem. Bejelöltem a térképen néhány útvonalat a nagyobb látványosságok környékén, és ha már arra járunk, rögzítettem a kevésbé frekventált, ámde érdekes helyeket is. Végül azon kaptam magam, hogy szinte minden óvárosi építményt feltüntettem, amit az útikönyvek megemlítenek.

  Az öt-hat kilométeres séták nem tűnnek soknak, de ha hozzáadjuk, a sorbaállással eltöltött időt, a múzeumi csoszogást, a buszmegállókban várakozást, bizony épp elég egy napra egy ilyen szenior utazónak, mint én. Ha meg mégsem, biztonság kedvéért ott hagytam néhány jelet a térképen pluszban.

1. nap: Colosseum, Forum Romanum és egyéb ínyencségek

  A Ryanair reggeli járatával érkeztünk meg Ciampino repülőterére. Miután csak kézipoggyászt vittünk, hamar a terminál előtti parkolóban találtuk magunkat. Itt több alternatíva is kínálkozik, hogy bejussunk Rómába. A legolcsóbb (2,50€), hogy beállunk az Airlink buszmegállóba, és a busz elvisz minket a városka vasútállomására, ahol félóránként megáll egy olyan vonat, amivel bejutunk a Termini pályaudvarra. De egy úr legyen úr, ne garasoskodjon, ha a feleségének szülinapja van, ezért a gyorsabb és kényelmesebb módot választottam (6,90 €), a szintén a parkolóból induló shuttle buszt. (Természetesen vannak taxik is, de hülye azért nem vagyok.)

  Miután a szállásunkat csak délután foglalhattuk el, beterveztem néhány látnivalót. Az elsőt csak azért, mert útba esett. Az Acquario Romano egy 1887-ben elkészült, díszes épület, amelyben eredetileg hatalmas akváriumokat lehetett megtekinteni, ma már csak kiállításokat és koncerteket tartanak benne.

A következő épület viszont minden bizonnyal fent van a top tíz római látnivaló listáján.

  A Basilica Papale di Santa Maria Maggiore egyike Róma négy azon templomának, amelyek a Vatikán területén kívül esnek, mégis a pápai állam tulajdonában állnak. Még az V. században kezdték építeni, aztán az eltelt évszázadokban folyamatosan csinosítottak rajta. A XVIII. században késő barokk külsőt kapott, így nyerte el mai formáját. Számos remekmű mellett itt található a történelem legrégibb, márványból faragott Betleheme is, de ez még semmi! Egy díszes márványtalapzaton álló, aranyozott tartóba helyezett kristályurnában őrzik Jézus jászoljának egy darabját. A keleti jávorfa lécet még I. Constantinus édesanyja, Szent Heléna hozta magával a Szentföldről Rómába. Mint a római templomok többsége, ez is ingyen látogatható, de komoly biztonsági ellenőrzésen kell átesniük a turistáknak, ezért gyakran felduzzad a sor a bejárat előtt.

  Ehhez képest jelentéktelen kis kápolnának tűnik a közeli Santa Pudenziana-templom, de ha belépünk, egy meglepően nagy belső tér fogad, és egy elképesztő mozaikburkokat az V. századból. A legenda szerint, ezen a helyen lakott Szent Péter, amikor Pudens szenátor vendégül látta. A Via Urbana az ókori Róma legelőkelőbb utcája volt, és ha Péter apostolnak megfelelt, akkor – úgy véltem – jó lesz nekünk is, ezért elfoglaltuk a szállásunkat, rálátással a templomtoronyra.
  Gyors felfrissülés után, kellemesen simogató, kora nyári időjárás mellett folytattuk a sétát, nem sejtve, mi vár ránk a völgyben. A San Pietro inVincoli-bazilika lépcsőjénél alig néhány turista üldögélt, pedig itt őrzik Szent Péter rabláncait, és nem mellesleg Michelangelo, Mózes szobrát is itt találjuk. Aztán hamar kiderült, hogy szieszta idő van. Igen, ezzel számolni kell Olaszországban: szinte minden templom bezár kora délután néhány órára, megnehezítve ezzel a programszervezést. Tovább ballagtunk lefelé a dombról, amikor a szemünk elé tárult a Colosseum jól ismert karéja. Bevallom, mindkettőnknek könny szökött a szemébe. Katának az ókori remekmű látványától, nekem a jegypénztár előtt kígyózó, mérhetetlenül hosszú sortól.

  Nem tudom, milyen megfontolásból, de online nem lehet jegyet váltani, csak a Colosseumba. Egynapos bérletet tudunk venni az interneten, sokkal több pénzért, amiben benne van a Forum Romanum és a Palatinus-domb, de ezt a legtöbb látogató szereti megúszni, hiszen a kerítés mellől belátható majdnem az egész romváros. Több mint harminc éve jártam már bent az arénában, de ez történelmi léptékkel mérve semmi, így meggyőzhető voltam, hogy húzzunk el a helyszínről, ahogy csak tudunk.
  Egy gyors fotó Costantinus diadalívéről, majd az első lehetőségnél elhagytuk a zsúfolt teret. Sikerült egy zsákutcába tévednünk, de úgy látszik, a sors vezérelt így, mert különben soha nem találtunk volna rá a Santa Francesca-templomra. Azon kívül, hogy a templom az autósok zarándokhelye, merthogy Szent Franciska a védőszentjük, még egy érdekessége van: nevezetesen, hogy itt található a világ legrégebbinek tartott Szűz Mária festménye.

  A Fórum Romanum ókori templomromjaiban gyönyörködve, felsétáltunk a Campidoglioig. Sokan nem tudják (vagy csak én eddig), hogy a teret és az odavezető lépcsősort maga Michelangelo tervezte. A tér körül számos építészeti és történelmi csemege található. Mindjárt a sarkán a Capitoliumi farkas szobrát Romulusszal és Rémusszal. Ez ugyan csak másolat, de az eredetiért sem kell sokat gyalogolnunk, hiszen a téren található Palazzo dei Conservatori múzeumában helyezték el. Ezzel az épülettel szemben áll a Palazzo Nuovo, ahol az ókori szobrászat remekműveit ismerhetjük meg. A tér talán legimpozánsabb háza a Palazzo Senatorio mögül még egy utolsó pillantást vetettünk a romvárosra, majd egy sokkal későbbi, és az olaszokat is megosztó épület felé indultunk.

  A Piazza Venezia végében tornyosodik II. Victor Emmanuelnek 1911-ben átadott emlékműve, amit a helyiek csak írógépnek csúfolnak. Az irdatlan nagy, fehér építmény agresszíven uralja a tájat, nem beszélve arról, hogy számos ókori épületet el kellett távolítani a Capitolium-dombról, hogy felépíthessék. Mögötte, szinte elnyomva találjuk a Santa Maria in Ara coeli-templomot, melynek belterét huszonkét ókori oszlop ékesíti. Későn fedeztük fel, hogy az odavezető meredek lépcsősort megúszhattuk volna, ha farkasos szobornál, hátulról közelítjük meg az épületet.

  Visszatértünk az ókori emlékekhez, és a metróépítés okozta felfordulást kikerülve, eljutottunk Traianus oszlopához. A 38 m magas emlékművet 113-ban emelték, a dákok felett aratott győzelmére. Közvetlen mellette magasodik a császár vásárcsarnoka és annak lábánál húzódó fóruma, ami fénykorában (II. század), egész a Capitolium dombjáig érő épületkomplexum volt, melynek oszlopcsarnokából láthatunk néhány részletet.

  Alig kell néhány métert megtennünk, hogy Augustus fórumához érjünk. Sajnos ezeknek leginkább hűlt helyében gyönyörködhetünk, mindössze néhány lépcső és oszlop jelzi, hogy hol állt a bosszúálló Mars istennek emelt templom.

  Szellemileg jól lakva, ám korgó gyomorral vártuk az estét, hogy kinyissanak az éttermek. A hotelünk közelében az egyik vendéglátóhely előtt kisebb sor állt, azonnal odafurakodtam, mit adnak ingyé. Kiderült, hogy dzsesszkoncert kezdődik hamarosan, és a kajájuk is jó, úgyhogy beálltunk a sor végére. Sikerült bekerülnünk, és egy ötven eurós számlát összehoznunk, de hát a kultúrának adózni kell, nem igaz? Később egy közeli kis közértben azért vettünk némi nasit, hogy jól lakjunk.

Készítettem magamnak egy kis mankót, hogy a sok római vezért el tudjam helyezni az idősíkon. Megosztom itt is:

Római császárok a birodalom fénykorában

• Iulius Caesar (i.e.100–i.e.44) a Római Köztársaság diktátora, minden idők legnagyobbnak tartott hadvezére.  Köztársaságpártiak végeztek vele. (Te is fiam, Brutus?)
• Augustus (i.e. 63–i.sz.14) a Római Birodalom első császára.
• Tiberius (i.e. 16–i.sz.37) Augustus fogadott fia.
• Caligula (12–41) a kicsapongó, rövid életű császár.
• Claudius (i.e. 10–i.sz.54) rokkant létére lett császár.
• Nero (37–68) a véres kezű diktátor, aki felégette Rómát,  hogy új kecót építhessen a helyére.
• Galba (i.e. 9– i.sz.69) hét hónapig uralkodott, míg megölette utóda:
  
• Otho (32–69) csak három hónapig húzta a trónon, majd kardjába dőlt.
• Vitellius (15–69) nyolc hónap uralkodás után a fellázadt légiók végeztek vele.
• Vespasianus (9–79) kezdte el építeni a Colosseumot.
• Titus (39–81) Uralkodása alatt tört ki a Vezúv, elsöpörve Pompejit.
• Domitianus (51–96) kiterjesztette a limest Pannónia területére.
• Nerva (30–98) felszámolta a besúgók rendszerét, hazaengedte a száműzötteket.
• Traianus (53–117) uralkodása idején az állam elérte legnagyobb területi kiterjedését.
• Hadrianus (76–138) keménykezű uralkodása 20 évig tartott. Nagy utazó és műértő volt.
• Antoninus Pius (86–161) 22 éves uralkodása jelentette a birodalom történetének legbékésebb korszakát.
• Marcus Aurelius (121–180) halálával kezdődött meg a birodalom hanyatlása.
• Commodus (161–192) Néró stílusban nyomta, összeesküvés végzett vele.
• Septimius Severus (146–211) A pannóniai Gorsiumból került a császári trónra.
• Caracalla (188–217) az öccsét leszúrva került trónra, majd egy hasonló szúrás vetett véget életének.
• Maximianus (250–310) a mai Szávaszentdemeteren született Pannóniában. Többször is volt császár. 
• Constantinus (280–337) elsőként engedélyezte a keresztény vallást.
• és még sokan mások...
  

2. nap: Spanyol-lépcső, Trevi-kút, Pantheon. Tovább is van, mondjam még?

  Sétánkat a Palazzo del Quirinale előtti térről kezdtük. Ez a reneszánsz palota eredetileg Constantinus fürdőjének alapjaira épült a pápa nyári rezidenciájának. Később királyok lakhelyéül szolgált, ma a köztársasági elnök rezidenciája. Vele szemben található az egykori istálló, melyben 1932-ig az uralkodók lovai élhettek kicsit előkelőbb környezetben, mint az indokolt lenne. Ma múzeum. A palota mellett, az út túloldalán találjuk a Bernini (ő tervezte a Szent Péter-bazilikában található trónust) által épített, XVII. századi Sant'Andrea al Quirinale-templomot. Kicsi, de impozáns belső térben egy középkori mozaik látható, a kupolát pedig csak a Szentlélek tartja.

  Nem okozott nagy meglepetést, hogy néhány száz méterre egy újabb középkori templomot találtunk, a XVII. századi Chiesa di S. Carlinót. Róma belvárosában ugyanis majdnem mindegyik háztömbben van egy középkori templom. Az útikönyvünk a XVI. századnál későbbi épületeket már meg sem említi, annyi van belőlük. A kereszteződés viszont nem erről a templomról híres, hanem a négy sarkon álló házba applikált faragott kőkútról: Le Quatro Fontane.

  Innen egy köpésre találtuk a Barberini palotát, ami az Antik Művészetek Nemzeti Galériájának ad otthont. A VIII. Orbán pápától (XVII. sz.) származtatott hercegi család egészen a hatvanas évekig lakott ott. Előterében található szökőkút a már emlegetett Bernini munkája.

  Szintén a Barberiniekről elnevezett térről induló fasor elején található a Santa Maria della Concezione-templom, melynek pincéjében bizarr látvány fogadja a látogatókat. Már aki, hajlandó végigállni a sort, és kifizetni a 8,50-es belépődíjat. Nyitás előtt érkeztünk, mégis több mint fél órát kellett várakoznunk, hogy megnézhessünk egy szerény kiállítást, majd a Kapucinus Kriptát. Itt ugyanis négyezer halott szerzetes földi maradványait úgy rendezték el, hogy a koponyák és csontok egységes kompozíciót képezzenek. Kicsit beteg, de nem egyedi. Európában sok helyen láttam már hasonlót, de talán ez a legnagyobb ilyen kripta. És, ha még nem lettünk volna elég lehangoltak a látványtól, a kijárat felett ez a felirat várt: „Amik vagytok, voltunk mi. Amik vagyunk, lesztek ti.”

  Jó ez a Róma, hogy nem kell sokat gyalogolni, hogy egy újabb látnivalóba botoljunk. Alig ocsúdtunk fel az előző élményből, máris ott találtuk magunkat a Trinità dei Monti-templom előtti obeliszknél, ahonnan a híres-nevezetes Spanyol-lépcsőn juthatunk le a belvárosba. Ez az a lépcső, amin szinte minden Rómában játszódó akciófilmben lerobog egy autó, nyomában az üldözőivel. Nem is értem, hogy tudják a forgatáskor megtisztítani a környéket a temérdek turistáktól, annyian fényképezik magukat az 1725-ben épült lépcsősort díszítő bougainvilleák között. A lépcső aljában, csak úgy hanyagul terül el az 1625-ben készült Fontana della Barcaccia, a „csúnya hajó kútja”, ami szintén egy Bernini alkotás. Igaz, ezt nem híres, barokk művészetet terjesztő építész tervezte, hanem a fia.

  Végigsétáltunk a Via dei Condotti puccos üzletei között, aztán balra a Via del Corsón, mígnem elértünk Marcus Aurelius oszlopához. Ezeknek a császároknak mániájuk volt az oszlopépítés. Ha már elfogyott Egyiptomban az elcsórható obeliszk, akkor faragtattak maguknak egy sajátot. Mint ezt a cararai márványból készült, 30 méteres példányt, aminek díszítését Traianus oszlopáról koppintottak. Úgy látszik, a római jogban nem szerepeltek még az alkotók szellemi jogaival foglalkozó paragrafusok. Na, persze ha lett volna is ilyen, egy császárnak semmibe nem telik hatálytalanítani egy éjszaka benyújtott törvényjavaslattal.
  Az oszloppal szemben elegáns áruház magasodik. Onnan lehet tudni, hogy a Galleria Alberto Sordi egy bevásárlóközpont, hogy a kirakatok tövében unott férfiarcok várják, hogy kedvesük kiszabaduljon a cipők és hozzá illő táskák mámorító világából. Az áruház hátsó kijáratán távozva egy sarkot kellett csak menni, hogy megpillantsuk a Trevi-kutat.

  Amit eddig nyafogtam a tömegről, azt nyugodtan elfelejthetjük, mert a Piazza di Trevi szintet lépett. Konkrétan, nem lehetett megközelíteni a teret, csak igen erélyes tolongások árán. Az amúgy erősített védelem (katona, rendőr, csendőr) is csak bambán nézte, ahogy egyre több ember igyekszik bezsúfolódni a XVII. századi kút elé, hogy egy szelfivel tudja igazolni, hogy tényleg járt itt.
  Már mennyi mindent láttunk, és még alig múlt el dél. Na, persze nem csoda, mert mindenhonnan pánikszerűen menekültem, a tömeg elől. Hadrianus-templománál nem voltak sokan. Ennek oka, hogy a templomból mindössze a homlokzatát alkotó 11 korinthoszi oszlop maradt meg. Igaz, azok viszont kétezer évesek. Mögöttük jelenleg a római tőzsde rejtőzik.
  A közelben van  Sant'Ignazio di Loyola-nak szentelt templom, ami 1626-ban készült, különleges optikai illúziókat keltő, barokk belső teréről híres. A sík tetőfödémet úgy pingálták ki, hogy egy kupola látszatát keltsék. Parádés! Egy hatalmas, kissé domború tükör segíti a látogatókat, hogy ne kelljen a nyakukat forgatni a látványhoz, és nem kevesen voltak, akik ezért képesek egy hosszú sort végigállni.

  A napunk utolsó nagy látványossága lett volna a Pantheon, de Hadrianus i. sz. 125-ben emelt templomát csak kívülről csodáltuk meg. Igen, már megint a tömeg... Megértem azokat, akik most felszisszenek, hogy ha már ott jártam, képes voltam kihagyni ezt a műremeket egy kis sorbaállás miatt. Mentségünkre szolgáljon, hogy már voltunk bent korábban, és nem hinném, hogy nagyon átpingálták volna azóta az ókori templomot. Meg aztán, sürgetett a szükség... Kerestünk hát egy olyan éttermet, ahol normális áron ehetünk valamit, és ennek ürügyén meglátogathattuk a slozit is. Megnéztük a közeli, híres szendvicsező helyet, de hát az a sor... Elképesztő. Rengeteg a vendéglátóhely a belvárosban, szinte egymásba érnek, de még így is kevésnek bizonyult ebédidőben. Nem elég a sok millió turista, még a rómaiaknak is van pofája étteremben ebédelni. Hihetetlen... Nagy naivan, úgy képzeltem, hogy ha majd elfáradok délután, akkor csak beülünk egy kávéra vagy egy sörre valahova, és kilógatjuk a lábunkból a délelőtt megpróbáltatásait. Csakhogy vagy nincs hely, vagy ha mégis találunk egyet, elhajtanak, amikor meghallják, hogy csak egy Aperol spitzet akarunk szopogatni. Végül találtunk egy kockás abroszos helyet, ahol épp megüresedett egy asztal, és rendeltünk némi harapnivalót, de a főétkezést estére hagytuk.

  Templom, templom hátán... A San Luigi dei Francesi nincs is benne az útikönyvünkben, pedig belsejét Caravaggio, Szent Mátéról készült képei díszítik. A bejáratnál kint van ugyan egy tábla, hogy fedetlen vállal és látható térdekkel nem szabad belépni, de miután ezt nem ellenőrzi senki, bamba fruskák szemérmetlenül tódulnak be vállpántos semmiségben. Nem úgy a  Piazza Navonán található Sant'Agnese in Agone-templomban, ahol szigorú tekintetű őr bácsi ügyeli a rendet, nehogy valaki átlépje a demarkációs vonalat, és percenként mondja be hangosbemondón, hogy volnánk kedvesek szilenciózni, mert őt idegesíti a zsibongás. Kata körbejárta a domborműveket, míg én egy márványborításon méláztam, hogy mire is emlékeztet. A téren aztán megcsodáltuk a XVII. századi kutakat, majd a sarkon befordultunk egy mellékutcába.

  Kiérve a Pasquino térre belebotlottunk Pasquino III. századi, csonka szobrába, amiről annyit kell tudni, hogy már a középkorban is egyfajta rendszerkritikus tacepaóként szolgált. A torzó lábazatára éjszaka kiragasztott írásokat reggel nagy élvezettel olvasgatták az arra járók. Bár ezt a hagyományt több pápa be akarta tiltatni, mind a mai napig olvashatunk ott verseket, fohászokat, és egyéb írásokat névtelen alkotók soraiból.
  Szűk, ámde hangulatos utcákon át jutottunk el a nap utolsó érdekességéhez, a XV. századi Santa Maria Della Pace-templomba, amit Raffaelo mellett, több híres itáliai piktor festménye díszít. Ezután már csak a buszmegállóig kellett elvonszolni fáradt végtagjainkat, hogy visszakerüljünk a bázisra.

3. nap: Vatikán minden mennyiségben

A buszjegy-vásárlással kapcsolatos tapasztalataimmal kezdem, mert ez okozott egy kis meglepetést, pedig felkészültnek éreztem magam. Mindenhol azt olvasni, hogy a buszjegy (metró, villamos) 1,50 € és 100 percig érvényesek, korlátlan átszállással. Valamint, hogy újság- és dohányárusoknál tudunk vásárolni. Ezt egy kicsit pontosítanám. Először is nem minden trafikban lehet jegyet váltani, csak a nagyobb metróállomások környékén. Automata is többnyire csak metrókijárat közelében található, és nem ad ki egy jegyet, csak feltöltőkártyát, rajta minimum két jeggyel és plusz 50 cent kártyaköltséggel. Van persze mindenféle lehetőség: napijegy, különböző bérletek, de nekünk ez nem érte volna meg, így váltottunk egy-egy kártyát rajta 6-6 utazást biztosító feltöltéssel. A masina több nyelven „beszél”, és kártya mellett a készpénznek is örül. Egyszerű a kezelése.

  A buszokra bármelyik ajtónál felszállhatunk, és a legközelebbi automatához érintve érvényesíthetjük az utazást. A százperces lehetőséget sosem használtuk ki, és néha komoly kísértést éreztem, hogy megspóroljam az 1,50-et, amikor a zsúfolt járműre alig tudtuk felpasszírozni magunkat, vagy csak két megálló erejéig vettük igénybe a tömegközlekedést. Végül elvetettem ezt az opciót, bár kevés ellenőrt ismerek, aki ilyen viszonyok mellett felszállna. (Mondjuk, semmilyen ellenőrt nem ismerek.)

  A metrónál nincs mese, addig nem nyílik a kapu, amíg le nem húzom a kártyát. Metróról metróra (nincs sok belőlük) át lehet szállni minden procedúra nélkül, de ha metróról buszra akarunk váltani, a jegyünket újra a kezelőautomatához kell érinteni és reménykedni, hogy nem húz le még egyszer 1,50-et. Mi csak három megállót tettünk meg a föld alatt, és megérkeztünk sétánk kiindulópontjára a Piazza del Popolóra, amit természetesen nem a hátsó fertályról neveztek el. A tér közepén mi más, mint egy i.e. 1300-ban készült egyiptomi obeliszk magasodik. A tér déli végében szimmetrikusan álló, XVII. századi templomból csak az egyikbe mentünk be, mert hát nem pazaroljuk a drága időnket, holmi négyszáz éves épületekre, másrészt csak az volt nyitva reggel.

 Lesétáltunk az időszámításunk előtt épült, Augustus császárról elnevezett mauzóleumhoz, ahol rajta kívül még jó néhány császárt is ide temettek praktikus okokból. Ezerrel építkeznek, így nem látható, viszont a mellette fekvő, tájidegen házban (Museo dell'Ara Pacis) némi ellenszolgáltatás fejében (12,-€) megtekinthetjük Augustus híres békeoltárát.

  A Tevere partján andalogva jutottunk el az Angyalvárhoz, ami eredetileg szintén temetkezési helynek épült Hadrianus császár számára, de az V. századtól erődként használták a masszív építményt. Akkoriban nevezte el Gergely pápa Angyalvárnak. 1270-ben egy titkos, földalatti folyosót építettek a Szent Péter-bazilikáig, hogy ha megzavarnák nyugalmában a pápát rosszakarói, akkor az Angyalvárba menekülhessen.

  A turistáknak marad a felszínen húzódó Via della Conciliazione, hacsak nem kell kerülgetni gigantikus építkezéseket.  Jó régen jártam már a Szent Péter-bazilikában igaz, de emlékszem, úgy sétáltunk be a kapun, mintha csak a vasárnapi misére mennénk a taktaharkányi templomba. A Pietába úgy botlottunk bele, hogy ni má’, mi ez az ismerős szobor itt az ajtóval szemben? Most? Hát nem ilyen... A belépés előtt át kell esnünk egy reptérihez hasonló, biztonsági átvilágításon. Hiába eresztik át a tömeget több beléptető kapun is, úgy megfogja az embereket ez a procedúra, hogy a sokadalom csigavonalban áll a Szent Péter tér peremén, majd kígyófarokként kunkorodik a placc közepére. A zárás előtti órában sem sokkal jobb a helyzet, de akkor „csak” egy órát kellett állnunk a napon, hogy bejussunk. Viszont a világ legnagyobb bazilikájába mindenképp be akartunk menni. (Most tekintsünk el attól az elefántcsontparti monstrumról, amit a megalomán elnök építtetett a szülőfalujába.) (Különben is Yamoussoukro ’85 óta kétszázezres város lett, és még a kétezres Felcsút is lehet megapolisz, mondjuk egy ott rendezett Olimpia után.)

  Szóval, kivártuk a sorunkat és szájtátva néztük a bazilika márványszobrait. A már emlegetett Pietát, amit Michelangelo 25 évesen faragott, és amit a 33 éves Tóth László kalapáccsal átdekorált ’71-ben. Giotto és Raffaello alkotásait, a monumentális tereket és az altemplomot, ahol Szent Péter földi maradványait őrzik. (Miközben az öreg odafent vár minket kulccsal a kezében.) Megkerestük a sekrestyét is, és az odavezető folyosón egy érdekes emléktáblát pillantottunk meg. 2000-ben egy márványtáblát helyeztek ki Szent István királyunk megkoronázásának napján. (Már ha jól fordította a Google a latint.) 

A Vatikánt körbeölelő, középkori falak mentén húzódott az a több száz méteres emberáradat, aki bebocsájtásra várt a világ egyik legjelentősebb múzeumába.  Az 1506-ban alapított Vatikáni Múzeumokat évente 7 millió látogató keresi fel. A múzeumegyüttesben található a világ egyik legjelentősebb, 200 ezer műalkotásából álló műgyűjteménye, amiből 20 ezer megtekinthető. Ezekből talán 2 ezret vesz szemügyre egy lelkes látogató, én talán, ha kétszázat. Viszont két hely miatt feltétlenül be akartam menni. Az egyik a Sixtus-kápolna, ami már évek óta csak a múzeumon át közelíthető meg (árukapcsolás), a másik a Stanza névre hallgató néhány terem, amit Raffaello graffitizett tele érdekes jelenetekkel. Csakhogy a sort nem akaródzott végigállnom, ezért már jó előre gondoskodtam belépőjegyről. A gond csak az volt, hogy hónapokkal előre sem sikerült hagyományos (egyéni) jegyet vásárolnom a neten, csak csoportos vezetésű utak maradtak dupla áron. Még ez sem lett volna gond, de ott tartózkodásunk minden napjára elfogyott az összes hely az angol csoportokba. Végül – mit lehet tenni – egy németnyelvű idegenvezetésre fizettem be, miközben a német tudásom csak egyetlen mondatra szorítkozik: Ein großes Bier, bitte! Megjelentünk a megadott időpontban a voucherünkkel, és a jegypénztárban fizikai jegyre cseréltük, majd közöltem a csoport vezetőjével, hogy egy kukkot sem értek abból, amit mond. Közöltem, hogy mi saját kézbe vennénk a tárlatvezetést (Kata amúgy is jártas a reneszánsz művészet világában). Erre visszakísért a pénztárhoz, hogy kicserélje a 40 eurós jegyünket 20 eurósra, hogy azzal be fogunk tudni menni egyénileg, majd elköszönt... De legalább nem kellett sorban állnom órákig a napon.

  Pápa bácsi elődeinek jó kis kéglit sikerült összehozni a perselypénzből. Amerre csak a szem ellát pompa és ragyogás. Az élvezeti értéket némiképp beárnyékolta az a mérhetetlen tömeg, ami miatt nehézkes az előre haladás, és a híresebb alkotások környékére szinte lehetetlen odaférkőzni a szelfiző turisták gyűrűjétől. Az útvonalakat úgy alakították ki, hogy egy irányba tereljék a népet, melynek végpontja a Sixtus-kápolna. Zegzugos folyosókon át, végül megérkeztünk a világ talán leghíresebb freskójához. Az embereket tagbaszakadt biztonsági őrök fogadják, és hajtják előre: nincs itt kérem semmi látnivaló. Fényképezni tilos! Persze mindig van egy két próbálkozó, de ha lebukik – márpedig kiszúrják –, akkor nem a nyugdíjas teremőr néni néz rá szúrós szemmel, hanem egy százhúsz kilós, kopasz férfi. Elvileg akármennyi időt tölthetünk bent állva, kitekert nyakkal a mennyezetet fürkészve, de úgy éreztem, mérföldekre kerültem a komfortzónámtól és türelmetlenül vártam, hogy elhagyjuk Michelangelo játszóterét. Elmaradt az áhítat, de örültem, hogy itt is jártam, innentől nem fogom túl misztifikálni a helyet.

4. nap: Vonatkirándulás a tengerpartra

  Jóból is megárt a sok – tartja a mondás – így, a negyedik napra kezdett elegünk lenni a városnézésből. Könyökömön jött ki a sok régi templom és még régebbi rom, ezért dobtuk a tervben szereplő Trastevere negyedet, és a jó időt (25 fok/napsütés) kihasználva, lerobogtunk a Tirrén-tengerre. A számtalan lehetőség közül, a rómaiak egyik kedvenc helyét, Ladispolit szemeltem ki.

  Kisétáltunk hát a Termini pályaudvarra, ahol jegyautomaták garmadája sorakozik, de hagyományos jegypénztárnál is kifizethetjük a viteldíjat. Miután kevesen álltak a pultnál, inkább azt választottam az ismeretlen masina helyett. Kár volt. Kifogtunk egy problémás embert, aki nemzetközi jegyet szeretett volna vásárolni, amihez elkérték az útlevelét, amit nem hozott magával, stb... Nem ragozom, elkéstük a kiszemelt járatot, csak a fél órával későbbire tudtunk felszállni. Arról nem is beszélve, hogy a visszaútra, nem arra az időpontra adta a jegyet a kiscsaj, amire kértem. (Másnap már az automatánál vettem a jegyet, és nyugodtan mondhatom, pofonegyszerű a kezelése.)

  Minden jegyen ott a járatszám, az alapján könnyen megtaláltuk, hogy a mi szerelvényünk melyik vágányról indul, de csak tíz perccel az indulás előtt írták ki. Majd amikor áthaladtunk a beléptető kapun, akkor derült ki, hogy néhány vágány az épületen kívül, jókora távolságra van, szóval nem árt résen lenni, és nem elveszni az ínycsiklandó illatokat árasztó büfézóna látványtengerében.

A vonat? Hát, igen... Van még hova fejlődni a MÁV-nak. Az emeletes kocsikban kényelmes ülések várják az utazókat wifi kapcsolattal (nem mindig) és telefontöltési lehetőséggel. Már bánom, hogy a retyóra nem kellett kimennem, hogy meggyőződjek a vécépapír puhaságáról.

  Negyven perc suhanás után (150 km/h) megérkeztünk Ladispoli állomásra, amire egy felirat figyelmeztetett a menyezettől lógó monitoron. Akárcsak a balatonszemesi vonatállomás, csak minden egy kicsit modernebb. Viszont nincs lángossütő. A partra vezető út mentén a tipikus olasz nyaralóhelyekre jellemző, emeletes társasházakat találtuk, hatalmas erkélyekkel, és a földszinten vendéglátóhelyekkel vagy üzletekkel. A part (leszámítva a sötét színű homokot), ha lehet, még jellemzőbb. Bérelhető napernyők és nyugágyak katonás sorrendben, és az azúrkék tenger. Koszos húsz euróért leheveredtünk az egyikre, és csak élveztük a semmittevést. A szülinapi ebédért sem kellett messze mennünk, mert a privát strand (van nyilvános is) remek étteremmel rendelkezett, melynek bizonyítéka, hogy délben ellepték a helyi erők. Igaz, kétszer annyit hagytunk ott, mint előző héten a Halvödörben, de keszeg helyett olyan herkentyűket burkoltunk, aminek otthon is megkérik az árát. Meg hát szülinapi ebédnél az ember fia ne bámulja a ló fogát, vagy mi... 

5. nap: Regola negyed, plusz, ami még belefért.

Kipihenten, újult erővel vágtunk neki az utolsó napi sétának. Miután a repülőnk csak késő este indult, gyakorlatilag teljes nappal számoltam a tervezéskor. A 64-es buszról a Sant'Andrea della Valle bazilikánál szálltunk le. A XVII. századi templom a barokk korszak remek példája. A mennyezetet itt is megnézhetjük anélkül, hogy nyakunkat törnénk, de már elteltem a templombelsők egyhangú világától, ezért bevetettük magunkat az óváros szűk utcái közé.

  A közeli Pompei színházat külön ikonnal jelzi a GoogleMap de annak már csak a hűlt helyét találtuk. Csak a köríves utcák jelzik, hogy valaha itt amfiteátrum működött. Nem úgy a Campo de' Fiori, ami egy nyüzsgő piactér, közepén Giordano Bruno szobrával. Csórikám azt merte mondani, hogy nem a Föld a világ közepe, meg amúgy is túlzottan szabadszellemű volt, hát máglyára vetette az inkvizíció. Megittam tiszteletére egy kapucsínót, aztán továbbsétáltunk Piazza Farnese felé. A francia nagykövetségnek otthont adó Palazzo Farnese renoválás alatt állt, így hát folytattunk utunkat Galleria Spada XV. századi palota felé, ahol egy őr állta utunkat. Na, nem mintha nagy kedvet éreztem volna egy újabb múzeumhoz. A Santissima Trinità dei Pellegrini-templomba viszont betértünk, ha másért nem, hát szusszanni egyet. Előkerült az útikönyv és az ódon falak hűsében szívtuk magunkba a tudást.

  Amikorra a Piazza delle Cinque Scole szökőkútjához értünk, eleredt az eső. Akkor kezdtük csak értékelni igazán, milyen szerencsénk volt az elmúlt napok időjárásával. Hamarosan kiértünk a Tevere partjára, ahol Róma nagy zsinagógája áll. Miután zárva találtunk, átkeltünk a folyón a Tevere-szigetre, majd az esernyőbe kapaszkodva elsétáltunk a Trastevere negyed híres templomához. A Szent Cecíliának szentelt épületben annyival kisebb volt a belmagasság az eddig megszokottakhoz képest, hogy ha nem lett volna ott az oltár – komolyan mondom – egy hatvanpusztai lovardában éreztem volna magam.

  Visszatérve a folyó bal partjára, újból az ókori Rómába csöppentünk. Portunus és Hercules időszámításunk előtt épült templomai egy gondozott parkban kelletik magukat, hogy lencsevégre kapjuk, de a turisták zöme innen csupán száz méterre lévő Santa Maria in Cosmedin-templom előterében tolonganak. Ennek oka a Bocca della Verità, vagyis az Igazság Szája. Ha betesszük a kezünket az antik korból fennmaradt kőkorongon lévő faragott Folyóisten szájába, és hazudunk egy feltett kérdésre, akkor az istenség leharapja a kézfejünket. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk ezt a próbát. Nem mintha bármi titkolnivalónk lenne egymás előtt, ugyan dehogy, csak hát az az irdatlan sor ne lett volna...

  Marcellus színháza által uralt régészeti területet megkerülve jutottunk el Portico d'Octavia romjaihoz. Az i.e. 147-ben, Augustus császár alatt épült oszlopcsarnokban hajdanán Görögországból zsákmányolt szobrok sorakoztak, ma csak a homlokzat maradványaiban gyönyörködhetünk, már ha nem zavar a folyamatosan zuhogó eső. Az égi áldással mit sem törődve, a Piazza Mattei közepén álló, Fontana delle Tartarughe köpi magából a friss vizet.

  Utunk végén kiérkeztünk a Largo di Torre Argentinához. A régészeti feltárás az i.e. III. századból való négy templom maradványait mutatja meg, amit csak az 1920-as években fedeztek fel. Igazából, lett volna még időnk kóvályogni, de az eső nem csinált túl nagy kedvet hozzá, ezért visszamentünk a szállodához, ahol felvettük a csomagunkat, és elindultunk a pályaudvarra, csakhogy kipróbáljuk a reptérre kijutás ezen módozatát is. A 2,50-es árba nemcsak a vonatjegy, hanem a Ciampino vasútállomás elől induló repülőtéri transzferbusz viteldíja is beletartozik. Flottul ment minden, még a Ryanair sem okozott meglepetést, pedig őt aztán tudnak... Este tízkor, a saját ágyamban fekve már csak egy régi emléknek tűnt a római kiruccanás.

Chile

 A világ második leghosszabban elterülő országa akkora, hogyha térképét Európáéra fektetnénk, Norvégia északi határától egészen Gibraltárig érne. De, ha úgy szemléletesebb: az Egyesült Államok térképere vízszintesen fektetve, mindkét vége az óceánba lógna. Területén van a világ legszárazabb sivataga, a kontinens legmagasabb hegye, de trópusi erdőket épp úgy találunk rajta, mint az örök jég birodalmát. A két hét édeskevés volt ahhoz, hogy mindent bejárjunk, de azért jó néhány települést sikerült meglátogatnunk a közel négyezer megtett kilométer alatt. 

Santiago de Chile

 Olvastam valahol, hogy Chile a második legalacsonyabb gyilkossági rátával rendelkezik az amerikai kontinensen Kanada után, és hogy Santiago Latin-Amerika egyik legbiztonságosabb nagyvárosa. Nem vontam kétségbe ezen állítások igazságtartalmát, ezért a szálláshely kiválasztásánál az volt a legfontosabb szempontom, hogy közel legyen a vonat- és busz-pályaudvarhoz, és nem árt, ha metrómegálló is van a közelben. Aztán, amikor a reptéren felvettem a bérelt autónkat, a kölcsönzős megkérdezte, hol szállunk meg. Amikor bediktáltam a szálloda címét, a fejét csóválta, hogy az nem a legjobb környék. Ne aggódjon – feleltem – van garázsuk. Nem a kocsit féltem, hisz teljes körű a biztosításuk – felelte –, hanem magukért aggódom... Jó kilátások... Ráadásul mindez éjfélkor.
  Azon kívül, hogy egy csöves aludt frissen vasalt kartonlapok közt a hotel melletti kis utcában, nem találtuk annyira veszélyesnek a helyet. Nem mondom, hogy szívesen laknék ott, és a szálloda ajtaját is folyton bezárva tartják, de például Hondurasban lefűrészelt csövű puskája volt a portásnak. Na, az para.

  Reggel egész más képet mutatott az utca. A járdák megteltek árusokkal, és köztük szlalomozó, munkába igyekvő emberekkel. A kétszer három sávban autók pöfögtek hosszú sorokban. Egy közeli bevásárlóközpontban pénzt váltottunk. Régi beidegződés, hogy mindig legyen helyi cash a zsebben, mert az önbizalmat ad, de azt kell, hogy mondjam, kártyás fizetés tekintetében a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjén áll Chile. Megkerestük a metrólejárót, ahol beszereztünk egy metrókártyát, aminek itt bip! a neve. Sajnos csak automatát találtunk, ráadásul előttünk két helyi szerencsétlenkedett, akiknek végül nem sikerült a tranzakció. Nem tudom, mi bajuk lehetett, mert nekem működött minden. Angol menüből kiválaszthattam, hogy kártyát is akarok, és feltölteni rá ötezer pesót. Itt is elég volt kettőnknek egy kártya, mint Argentínában, viszont itt kissé nehéz kiszámolni, mennyit töltsünk fel, mert nem egységes a tarifa. A nap nagy részében 750,- peso a viteldíj, csúcsidőben viszont 830-at von le. Végül is tök mindegy, mert ez csak 3-400 Ft/jegy.

   A belvárosban dugtuk ki a fejünket a föld alól, és mindjárt egy gigantikus chilei zászlóval találtuk magunkat szemben. Nem véletlenül, az elnöki palota előtti térre érkeztünk. A Chilei Köztársaság elnökének székhelyét 1784-ben kezdték építeni, de csak 1805-ben adták át, mint gyarmati pénzverde.  Ezután 1845-ben lett elnöki palota. Az 1973-as katonai puccs idején a hadsereg ágyútűzzel támadta a palotát, és megölték Salvador Allende elnököt. A helyreállítást 1981-ben fejezték be, bár néhány golyónyom még ma is látható. Az 1973–1980-as helyreállítások során egy földalatti bunkert építettek, Pinochet diktátornak. Hagyományos őrségváltási szertartást tartanak látványos külsőségek mellett minden délelőtt 10-kor (sajnos lekéstük). A tér alatt egy kulturális központot találunk időszaki és állandó kiállításokkal (ingyé). Elvileg a palota is látogatható (2500 CLP), de mi kihagytuk, pedig szívesen pacsiznék a regnáló elnökkel, aki még csak 38 éves, és azzal építette fel az imázsát, hogy sosem hord nyakkendőt.

Gyakoriak a tüntetések a városban

  A Paseo Ahumada sátálóutcán ballagva, úgy éreztem, mintha Barcelona házai között járnék. A tiszta burkolaton jól öltözött emberek grasszálnak, a kirakatokban igényes portékák várnak új gazdájukra. Azt hiszem, újra kell kalibrálnom Chiléről alkotott képemet. Közel húsz éve jártam itt utoljára, és a különbség szembetűnő. A Plaza de Armas (főtér) árnyas fái között, utcazenészek muzsikája mellett ebédeltek a dolgozók, akiknek nem adatott meg, hogy hazaugorjanak kajálni. Merthogy Chilében olyannyira az ebéd a legfőbb étkezés, hogy akár két órára is bezárhatnak a hivatalok ilyenkor. Beszéltem egy tanárral az út során, aki elmesélte, hogy az iskola is bezár ebédidőben, és a gyerekeknek vissza kell menniük délután a suliba a maradék tudományért. A tér sarkán áll a Metropolitan Cathedral. Az első templomot 1566-ban egy inka szentély alapjaira emelték itt. Az 1647-es földrengés elpusztította, és csak 1687 re sikerült restaurálni, de negyven évvel később, egy újabb rengés használhatatlanná tette. A ma látható neoklasszikus stílusban épült templomot 1873-ban adták át. Szerencséje, hogy átvészelte minden idők legnagyobb földrengését 1960-ban, mert a 9,5-ös földmozgás epicentruma hétszáz kilométerrel délebbre volt. A mi szerencsénk pedig az, hogy Dél-Amerikába még nem gyűrűzött be az az európai szokás, hogy pénzt kérjenek Isten házába belépésért.
  Elsétáltunk a közeli Kongresszus épületéhez, és lefényképeztük a vele szemben álló Igazságügyi Palotát. Nincsen városlátogatás piac nélkül, ezért felkerestük a vásárcsarnokot, (már csak az ért is, mert útba esett). A klasszikus, fémszerkezetes épület többségét a vendéglátóhelyek töltik ki, amelyek közelében halárusok kínálják a frissen fogott herkentyűket. Ízlés dolga...

Ultra szelektív hulladéklerakó

  Egy parkon átvágva jutottunk a Nemzeti Múzeumhoz, melynek látogatása (legnagyobb meglepetésünkre) ingyenes volt. Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor átkeltünk a várost kettészelő, Mapocho-folyón, hogy feljussunk a San Cristóbal hegyre. Santiago Gellérthegyére sikló visz fel potom 2150 pesoért (860 Ft), amire a helyszínen váltottunk jegyet. (Hétvégén érdemes online foglalni, mert akkor kisebb sort kell végigállni.)
  A rozogának tűnő kocsi meredeken emelkedett a hegytető felé, majd a csúcs előtt néhány száz méterrel megállt. Innen gyalogszerrel jutottunk fel a Szűz Mária szoborhoz, ahonnan pazar látvány tárul a városra. Sajnos a szmog kitakarta a háttérben álló Andok hófödte hegykaréját, de így is lehetett látni a hatmilliós chilei főváros roppant méretét. A hegyről lejöhetünk lanovkával is, ennek az állomásához busz viszi el a kényelmesebb (értsd: lusta) népeket. Mi nem ezt a megoldást választottuk, mert a város egy olyan pontjára vezet le a kötélvasút, ahol nem volt dolgunk.

Hatalmas kávézókat láttunk ülőhely nélkül...

  Visszatértünk a belvárosba császkálni egy kicsit, és a José Victorino Lastarria utcácska hangulatos végében leültünk egy késői ebédre a legszimpatikusabbnak tűnő étteremnél. Rendeltem egy cevichét, amit az UNESCO a perui konyha és az emberiség szellemi kulturális örökségének ismer el, de a chileiek is remekül készítik. Aperitifnek két pisco sourt kértünk, amin viszont már erős vita folyik, hogy perui vagy chilei találmány. Minden esetre, a pisco egy borpárlat, amit senki nem iszik töményen, hanem különböző receptek szerint, édes-savanykás koktélt kevernek belőle. (Innen a sour utótag.) Hm...
  Még az est beállta előtt elmetróztunk a Costanera Centerhez megcsodálni a Gran Torre 300 m magas tornyát, ami a legmagasabb épület Dél-Amerikában. Fel is lehet menni körbenézni, de 18.000,- pesot kérnek érte, ami nyolcszorosa a siklónak, és ugyanúgy egy szmogba burkolódzott várost látunk onnan is, szóval töröltük a programból és visszaindultunk szálláshelyünkre.

Valparaiso

  Korán reggel bevágódtunk bérautónkba, hogy még a szombati csúcsot megelőzve letudjuk a tengerpartra vezető 120 kilométeres utat. Az autópálya fizetős, de a kocsinkba beszeretlek egy elektronikus érzékelőt, ami folyton csippentett, ha egy kapuhoz értünk, így nem kellett a fülkéknél jegyet venni. Roppant figyelmes a kölcsönzőstől, és nekünk is sokkal kényelmesebb volt így, de az elszámoláskor kiderült, hogy lényegesen többet vontak le, mintha magunknak intéztük volna a fizetést.

Nem ritka a buszmegálló az autópályán

  Hiába az igyekezet, orbitális dugót fogtunk ki egy baleset miatt. Fél órát álltunk egy helyben, amikor elkezdett mocorogni a sor. A sofőrök türelmesen vártak, nem volt leállósávban előzés, vagy más paraszt reakció. Ha már itt tartok, megosztanám azt az észrevételemet, hogy mennyire kulturáltan vezetnek Chilében, de még Argentínában is az autósok. Az előítélet azt diktálná, hogy latin temperamentumuk miatt, az itteniek folyton dudálnak, tolakodnak, ha kell, ha nem, ahogy teszik ezt arab vagy távol-keleti országokban. Hát nagyon nem... Legtöbbjük még a zebránál várakozóknak is megáll, elsőbbséget adni. Respect.
  Utunk a híres Casablanca-völgyön keresztül vezetett, ami az egyik legismertebb szőlőtermesztő vidék. Cabernet Sauvignon-juk messze földön híres, de az igazi kuriózum a Carmenére szőlő, amely ősi bordeaux-i fajta, de mivel egyedül itt élte túl a filoxéravészt, és rendkívül jó feltételekre talált Chilében, szinte már az ország saját fajtájának mondható. A vicces az, hogy a chilei borászok sokáig azt hitték, Merlot-t termesztenek, aztán a kilencvenes években egy francia borász rájött, hogy az bizony a náluk rég kipusztult Carmenére. „A fajta sötétebb, vastagabb, érettebb bort ad a merlot-nál, gazdagabban fűszeres, kávés ízekkel.” írja a Borászportál. Ezzel együtt, nekem csalódást okozott a látvány. Jártál már Tokajban vagy a Villányi borvidéken? Na, hát ezt tök más. Kopasz hegyek között elvétve láttunk egy-egy ültetvényt, és amikor fel akartuk keresni a híres borászatok székházát, bezárt kapukat találtunk.

  Sikerrel jártunk viszont Santuario de Lo Vasquez templománál. Egy 1854-ben épült kápolna az 1906-os földrengésben teljesen megsemmisült, de egy Mária szobrot tartó oltár sértetlen maradt. A szobor csodával határos megmenekülése zarándokhellyé tette a kis falut, és a kápolna helyére egy templomot építettek. A korai órákban kevés látogatóval találkoztunk, de a bejárat előtti szuvenírüzletek számából arra következtetek, elég felkapott lehet a hely. A közeli útszakaszt önkéntes parkolóőrök vonták hatalmuk alá. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan nem kell fizetni, de jobban teszed, ha adsz néhány pesót. Mivel a mi nénink nem volt erőszakos, csak odasündörgött, hátha leesik neki valami, utólag kezébe nyomtam egy ezrest (400 Ft), így mindketten boldogok voltunk.

  Az út egy fennsíkról közelíti meg Valparaisót, így először a hegyoldal tetején álló, La Sebastiana villához navigáltam az autót. A szűk utcában áll ugyanis Pablo Neruda, Nobel-díjas költő egykori háza, ami ma múzeumként működik. Neruda bácsi kicsit komcsi volt, a Lenin-békedíj büszke tulajdonosa, de a naív, idealista fajtából, aki őszintén hitt benne, hogy a szocialista rendszer működőképes. Az irodalmi Nobel-díjat (1971) pedig szerelmes verseiért kapta. Mindez nem mentette meg attól, hogy a puccs után a katonai hunta végezzen vele. Négyszintes házát sikerült eredeti állapotában megőrizni, úgyhogy most bárki megnézheti, aki áldoz erre 9500 pesót. Ez volt tartózkodásunk legmagasabb összegű múzeumi belépőjegye, de hát egyszer élünk, nem igaz? Two tickets please!

Ezt a panorámát én is elfogadnám a hálóban

  Valparaiso óvárosát, ami a kikötő köré összpontosul, úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas romkocsmát. A lepukkant épületek adottak, hát pingáljuk ki színesre, akasszunk rá díszeket, és máris ráfoghatjuk, hogy ez művészet. Kétségtelenül megvan a hangulata, és nem olyan, mint a Kazinczy utca környéki buli negyed, hanem inkább a hippi-korszak Amerikájára emlékeztető, laza, fiatalos életérzés fogja el a látogatót a sok utcai kézműves és hangulatos kávézó láttán. Nem is bírtuk ki, hogy ne üljünk be egy tapas bárba megkóstolni, hogy az ő pisco sourjuk felveszi-e a versenyt a korábban elfogyasztottakkal. Az autót már korábban letámasztottuk a kikötő közelében, és gyalog indultunk a kanyargós utcákon, hogy felfedezzünk néhány gyöngyszemet a több ezer graffiti közül, ami az óváros arculatát meghatározza. Állítólag maga, Pablo Neruda hozta divatba a falfirkát, amikor a negyvenes években hazatért Mexikóból, ahol konzulként kereste meg a betevőre valót. Elhívott néhány mexikói művészt magával, akiket helyiek követtek, és a város vezetése belátta, hogy amit csinálnak, az inkább használ a városképnek, mint rontja. Ha egyáltalán volt akkoriban városkép koncepció, mert ez az épületek elhelyezkedésén nem látszik meg. Hogy stílszerű legyek: költői az összevisszaság.

Valparaiso jellegzetes, zöld trolibusza

  Hogy kíméljük az ízületeinket, lépcsőzés helyett gyakran választottuk a város tizenöt siklójának (ascensor) egyikét. Filléres tétel, (40 Ft) és jó móka. A Paseo Atkinson utcán keresztül elértük a Palacio Baburizzát, ami egy százéves, szecessziós épület és a Szépművészeti Múzeumnak ad otthont. Majd egy újabb siklón leereszkedtünk a Plaza Sotomayorra. A főtér felső végében álló kék épület a Chilei Haditengerészet Főparancsnoksága, az 1886-ban átadott emlékmű pedig Arturo Prat fregattkapitányt és hős tengerészeit ábrázolja.
  Hulla fáradtan visszatámolyogtunk az autóhoz, és annak segítségével jártuk be a modern városnegyedet. Felkerestük az útikönyvek által is megemlített virágórát, majd elindultunk északi irányba, a homokos strandok felé. Készültünk fürdőruhával, hátha megmártózhatunk a Csendes-óceán habjaiban, de a Humboldt-áramlatnak köszönhetően 17 fokos volt a víz. Kata csalódottan jegyezte meg: mire mennek a világ leghosszabb tengerpartjával, ha strandolásra alkalmatlan?

Puerto Montt

  A ma 250 ezres várost német bevándorlók alapították 1853-ban, és nevét az éppen regnáló chilei elnökről kapta hálából, hogy letelepedési engedélyt adott nekik. Nem voltak szerencsések azok a modernkori telepesek, akik 1969-ben a környék lakatlan vidékein házat építettek maguknak, és gazdálkodni kezdtek volna, ugyanis egy rendőr kommandó támadta meg őket felgyújtva házaikat és több embert lemészároltak. Nem csoda, hogy az akkor hatalmon lévő elnök és pártja elveszítette a következő választást. (Nem bírom megállni, hogy ne szúrjam közbe, hogy volt a mi rövid demokráciánkban is olyan idő, amikor néhány gumilövedék okozta sérülés után megbukott a hatalom. Ma már ezt elképzelhetetlennek tartom.)
  A régió a világ harmadik legnagyobb lazactermelője, de azért ehhez gyorsan tegyük hozzá, hogy norvég cégek is gazdálkodnak a part menti vizekben, ami jócskán feljavítja a chilei statisztikát.

  Maga a város nem túl érdekes, nem úgy a környéke... Ezúttal egy helyi utazási iroda segítségét vettük igénybe és egy buszos túra keretében ellátogattunk a közeli Osorno vulkánhoz. Az út a Llanquihue-tó partján vezetett, ami az ország második legnagyobb tava a maga 330 négyzetkilométerével. Ennek a fél Balatonnyi víznek a mélysége helyenként eléri a háromszáz métert, ezért hiába sütött hét ágra a nap, nyár végén is csak 17 fokos volt a víz hőfoka. Ennek ellenére, láttam néhány vállalkozó szellemű HVCS-t (helyi vagány csávó) aki megmártózott benne. Lehet, hogy olyan német bevándorlók leszármazottai, akik az NDK dermesztő tengerpartjain edződtek.
  A tó keleti csücskétől kezdődik a Vicente Pérez Rosales Nemzeti Park, melynek egyik látványosságánál megálltunk. A Saltos de Petrohué vízeséshez kiépített ösvény vezet, melynek végén egy kilátópontról csodálhatjuk meg a rohanó folyót és a némán asszisztáló hegyeket. Sokat emelt volna a hely élvezeti értékén, ha nem fogunk ki olyan időszakot, amikor több turistabusz érkezik, kíváncsiskodókkal elárasztva a környéket.

  Az Osorno lábához meredek szerpentinen hajtottunk fel, majd megálltunk a nyáron is működő sífelvonó alsó végállomásánál. Mérlegelve a sort és a menetidőt, nem kockáztattuk meg, hogy esetleg lekéssük a buszt, ezért inkább egy kisebb túrát tettünk a hegyoldalon, bokáig gázolva a vulkáni tufában. (Csak mazsolák gyalogolnak kitaposott úton.)
  A visszaúton az idegenvezetőnk, Patricio szórakoztatott minket, és mint autentikus Puerto Montti, válaszolt a kérdéseinkre, így sok mindent megtudtunk egy átlagos patagóniai család életéről. A nap hátralévő részét Puerto Varasban, a Llanquihue-tó Siófokán töltöttük. Bár az üdülővároson kétségtelenül látszott, hogy puccosabb ingatlanoknak ad otthont, úgy döntöttem, hogy nem veszek itt nyaralót.

  Hajóval folytattuk utunkat Patagónia déli hegyláncai felé, ami nem a leggyorsabb, de talán a legpraktikusabb. A víz felől ugyanis egészen más látványt nyújt egy fjord, nem beszélve arról, hogy egyes gleccsereket nem is lehet másképp, csak a tenger felől megnézni.

Castro, Chiloé-sziget

  Castro Chile harmadik legrégebbi városa.  A spanyolok 1567-ben indítottak hadjáratot a Chiloé-sziget meghódítására, és miután leigázták annak lakóit, várost alapítottak. 1594-ben már 8000 lakosa volt, többségük földműves. A XVII. század közepéig a várost többször kifosztották holland kalózok, mígnem 1767-ben levált a Spanyol Birodalomtól, és a perui alkirályság közvetlen alattvalója lett. Az 1837-es földrengés elpusztította, és megindult az elvándorlás. Igazából csak 1912 után kezdett újból fejlődni, amikor megépült a vasútvonal. Az 1960-as földrengés és szökőár után megtorpant a fejlődés, lakosainak száma 7000 főre csökkent. Ma nagyjából 40 ezer lelket számol Castro, agglomerációval együtt.

Sógoréknak mennyit kellett autózni, hogy ideérjenek?

  Hajónk egy hangulatos fjord végében kötött ki. A kikötőből egy meredek utca vezet fel a központba, ahol csupán egyetlen említésre méltó épületet találtunk, egy tarkára festett, fa katedrálist. A Plaza Armas téren álló Iglesia de San Francisco néhány hasonló fatemplommal egyetemben az UNESCO világörökség részét képezik. Újra és újra elcsodálkozom, mire lehet begyűjteni ilyen titulust. Azon kívül, hogy jóval nagyobb, mint az Erdélyben is szép számban megtalálható fatemplomok, semmi különöset nem találtam benne. Persze, hogy fából építkeztek, az volt kéznél. A szigetet még most is fenyő, és cipruserdők borítják. Viszont, hogy ellenálljon az időjárás viszontagságainak, kívülről az egészet bádoglemez fedi, amit kanárisárgára festettek. Ez még nem is lenne tragédia, de lila bádoglemez fedi a tetőt, ami súlyos ízlésficamra utal.

  A városvezetés úgy látszik, nem talált jobb helyet a plázának, mert a messziről rozsdás gáztartálynak tűnő épületet a templomtól két sarokra, a családi házas övezet közepén húzták fel. Látványával uralja a domboldalt, és nem jó értelemben. Ettől függetlenül bementünk körülnézni, és egészen színvonalas üzleteket találtunk benne és egy KFC-t, ahol gondoltuk, gyorsan megebédelünk. Csakhogy a „gyorsétterem” személyzete nem így gondolta. Miután túljutottunk a nyelvi nehézségeken, és tisztáztuk, mit szeretnénk rendelni, azon problémáztak, hogy készpénzzel akarunk fizetni. Ki gondolná, hegy egy ilyen isten háta mögötti helyen, gondot okoz majd, hogy pesóval szeretnénk fizetni. Végül ez is megoldódott, és egy röpke fél óra alatt már el is készült a rántott csirkénk.

  Innen a partra ereszkedtünk le, ahol a palafito néven ismert, jellegzetes, cölöpökön álló házak állnak. Természetesen korántsem olyan tarkabarkán, mint ahogy a képeslapokon látszik, a szaturációt erősen megkoptatta az idő sós foga. Felkerestük még a parton elhelyezkedő Feria piacot, ahol „kézzel készült gyapjúszöveteket árulnak” – áll az útikönyvben. Gyakorlatilag poncsót kell elképzelni minden mennyiségben, és a szokásos kínai vackokat. Az egynapos látogatásba nem fért bele, hogy kirándulást tegyünk a Parque Nacional Chiloe területén, ahol oroszlánfókák mellett Pudoe (törpe szarvasokat) láthatnak a szerencsések.

Puerto Chacabuco, Coihaique

Ahogy haladtunk délre, előkerültek a pulóverek, aztán már a dzsekik is. Pedig az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk, többet sütött a nap, mint nem, pedig Patagónia déli részén, és főképp a hegylánc nyugati oldalán, egy évben több mint kétszáz az esős napok száma. Csak hát jócskán elhagytuk már a Baktérítőt, és a sarkvidéki hideg akadálytalanul áramlik az Antarktisz felől. A települések is egyre ritkulnak, pedig a vidék csodálatos.

  Chacabucóban kötöttünk ki, ami egy ezerfős, meglehetősen unalmas falu. A legnagyobb épület a kikötőnél álló halfeldolgozó üzemcsarnok. Autóbérlésre nincs lehetőség, a látnivalók pedig messze, így aztán egy helyi vállalkozásnál fizettünk be egy egynapos kirándulást. Hatod magunkkal beszálltunk egy kisbuszba, és elindultunk az első város, Puerto Aisén felé. A Rio Simpson völgyében kanyargó országút egy miniatűr Golden Gate hídon vezetett át, ami Chile leghosszabb kötélhídja. Megálltunk egy vízesésnél, majd hamarosan megérkeztünk Puerto Aisénbe. Idegenvezetőnk akcentusán érezni lehetett, hogy német származású, ezért rá is kérdeztem, mióta lakik itt. A fiatal lányról kiderült, hogy már anyuka, és több mint tíz éve él Chilében. Szokásos sztori: itt kirándult, amikor összeismerkedett leendő férjével. A szerelemből házasság lett, de mivel a német állampolgárságot még így is macerás lett volna elintézni a fiúnak, úgy döntöttek, hogy Santiagóban telepednek le, ahol tárt karokkal várták az újdonsült arát. Angoltanárként helyezkedett el, és a nyári szünetben vállal idegenvezetői állást. Szemmel láthatólag szerelmese a környéknek, olyan áhítattal mutogatta a tájat. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, elmosolyodott és közölte, hogy a mostoha mamája (Berlinben) szintén magyar.

A fizetős parkolást aznap vezették be Coyhaique-ban.

  Dél körül érkeztünk Coyhaique-ba, (ejtsd: kojájkáj) a régió fővárosába. Egyike azon kevés chilei városoknak, ahol bármelyik évszakban eshet hó, de ezúttal megúsztuk a csapadékot. Céltalanul sétáltunk a takaros városka központjában, egy street food sátornál vételeztünk két sonkás sopaipillát. Gyakorlatilag egy bukta formájú lángost kaptunk, melynek közepében egy gépsonka-szelet tekergőzött. Amikor már jól belaktunk, akkor közölte kísérőnk, hogy a nap fénypontja egy hamisítatlan, német apfelstrudel lesz a főnöke házában. Nahát – gondoltam – ennyi náci-unoka él errefelé, de már el is szégyelltem magam korábbi tudatlanságomért. Német bevándorlók már az I. világháború után is érkeztek nagy számban, de speciel az utazási iroda tulajdonosa csak tizenhárom éve választotta lakhelyéül Patagóniát. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – mesélte a főnökasszony –, aki már túl volt a negyvenen, amikor férjével a költözés mellett döntöttek. Hangulatos házat építettek maguknak egy vendégváró melléképülettel, ahol tényleg a saját készítésű almás pitéjével kínált meg minket, hozzá forró kávéval. 

Punta Arenas

  Punta Arenas a legdélebbi chilei város, a Magellán-szoros és Chilei Antarktika nevű régió székhelye. A százezres település a XIX. században indult fejlődésnek, amikor felvirágzott a kontinensek közötti, tengeri kereskedelem. A XX. század elején az aranyláz és a virágzó birkatenyésztés vonzotta ide a telepeseket. Főként orosz és horvát bevándorlók népesítették be a várost, akiknek utódai még ma is szép számban élnek itt.

  Délelőtt tíz órakor érkeztünk meg, amiről egy érdekesség jutott eszembe. Punta Arenas és régiójában 2017-óta egész évben nyári időszámítás van érvényben, az országban működő téli-nyári átállástól függetlenül. (Na, csak azért mondom, hogyha erre igény van, meg lehet oldani anélkül, hogy a többiekre várna a vezetés.)
  Első utunk a főtéren álló Magellán-szoborhoz vezetett. Leróttuk tiszteletünket egy szelfivel a portugál felfedező előtt, aki igencsak mostoha körülmények között indult el a Trinidad fedélzetén 1519 decemberében, hogy a dél-amerikai partok mentén átjárót keressen az ázsiai „Fűszer-szigetek” felé. Végül sikerült megtalálnia ezt a szorost, és ezzel ő lett az első, aki körbehajózta a földet. Az-az csak majdnem, mert a mai Fülöp-szigeteken kisebb nézeteltérésbe került a helyiekkel, akik lemészárolták szegényt. De hajója valóban célba ért Sevillában, Elcano irányítása alatt, amiről készült egy jó kis filmsorozat, Túl a látóhatáron címmel.

  A tér hatalmas fái között átsétáltunk a sarkon álló Sara Braun palotához. A Belle epoque (századforduló) virágkorának egyik legkiemelkedőbb építészeti ékköve a régióban. Építése 1899-ben fejeződött be, és egy magas rangú hölgynek, Mrs. Sara Braun Hamburguernek volt a rezidenciája. A kulturális örökség megőrzése érdekében 1981-ben nemzeti műemlékké nyilvánították.
  A lett származású Sara Braun szülei még a XIX. század végén menekültek Dél-Amerikába a sorozatos, orosz pogromok miatt. Az öreg Braun hamarosan egy hajózási társaság igazgatója lett. Mit tesz isten, a tulajdonos, portugál hajómágnásnak megtetszett az akkor huszonöt éves Sári, és feleségül vette. Csakhogy a régió legnagyobb munkaadója öt év múlva meghalt, így feleségére maradtak cégei és földbirtokai. Az asszony viszont, ambiciózus teremtés lévén, tovább fejlesztette a vállalkozást, és a birkatenyésztésbe is belekóstolt. Anyagi erőfölényével (vissza)élve, monopóliumot szerzett a régióban, ami az egész ország kereskedelmére hatással volt. A cégóriás egyre nagyobb területet hasított ki Tűzföldből, kiszorítva ezzel élőhelyükről az őslakos indiánokat. Miután az agresszív birkatenyésztés miatt megfogyatkozott a guanako (lámaféle), ami az indiánok fő tápláléka volt, azok az éhínség okán, elkezdték lopkodni a juhokat. Ekkor a cégtársaság engedélyt kért és kapott a chilei kormánytól, hogy eltávolítsa az őshonos lakosságot a területről. Ezt úgy oldották meg, hogy egyszerűen kiirtották őket. (Figyelem, már a XX. században járunk!)

  Az, hogy Sara Braunra nem kizsákmányolóként emlékeznek vissza az emberek, annak köszönhető, hogy élete második szakaszában nem a vagyona gyarapítására koncentrált, hanem társadalmi problémákat igyekezett megoldani. Házakat építtetett a dolgozói családjának, és fakivágási jogot adott, hogy fűteni tudják otthonukat. Menhelyeket alakított ki, és iskolákat patronált. Az ő nevével fémjelzett alapítvány, mind a mai napig ösztöndíjjal támogat arra érdemes tanulókat.
  Ellátogattunk a róla elnevezett temetőbe is, ahol kriptát emeltek neki. Az üzletasszony méltó utódai kihasználják az útikönyvek gerjesztette érdeklődést, és 5000 pesóra húzzák le a gyanútlan látogatót. Ezért a pénzért kaptunk egy térképet is, hogy könnyen megtaláljuk az érdekes sírhelyeket. A térképről az is kiderült, hogy külön parcellája van az itt élt angoloknak, horvátoknak és hogy az indiánokat még holtukban is szegregálják, a temető legvégébe temetve őket.

  Nem messze a temető bejáratától áll a Patagóniai juhász szobra (Monumento al Ovejero), amit képtelenek voltunk önmagában lefényképezni, mert egy kínai csoport kisajátította. Mindegyikük telefonjával kellett fényképezni egyenként őket, majd viszont. Aztán csoportkép, végül párokról is külön-külön. Miért gondolják az emberek, hogyha beállnak egy műalkotás elé, akkor az emeli a fotó értékét? Dicsekedni az Instán meg elég lenne egy kép is. Vagy nem? Ezt már soha nem fogom megérteni...
  Létezik egy múzeum a város északi végében, ahol Magállán hajójának mérethű mását állították ki, de ezt kihagytuk, inkább visszasétáltunk a főúton a központ irányába. Útba ejtettük Maggiorino Borgatello múzeumot, ahol egész jó kis helytörténeti kiállítást hoztak létre, potom öt dollárért, és a Museo Regional de Magallanes-t, amit zárva találtunk.

Patagóniai gleccserek

  Akárcsak a norvég partokat, Chile déli részét is hasonló fjordok, öblök és hatalmas hegyek teszik vadregényessé. Utunkat a Horn-fok felé, kisebb, nagyobb szigetek közt szlalomozva tettük meg, néha egészen szűk csatornákon navigálva. Az időjárással dacolva (5-10 fok, erős szél) a nap nagy részét a fedélzet korlátjánál töltöttük. Bámultuk a lakatlan vidéket, az érintetlen erdőket. Hajónk mellett néha megjelent egy kíváncsiskodó delfin vagy távolabb egy komótosan úszkáló bálnaraj. Távcsövünket a lapályos partszakaszokra szegeztük, hátha sikerül egy fókát vagy pingvint elkapni, mert ezen a részen már előfordul mindkettő. De az igazi látványosság a gleccserek.

  Az Amalia (vagy El Brujo) egyike a leglátványosabb jégfolyamnak. Több száz méter széles, fehér nyelvét a tengeröbölbe nyújtja, mint aki azt mondja: beee, hiába teszitek tönkre a klímát, én még mindig kitartok. A leváló jégdarabok között egészen közel merészkedtünk a széléhez, ott éreztem csak igazán roppant méretét.
  Félórás fotószünet után folytattuk utunkat újabb csatornákon át, ha lehet, még inkább drámai hegyvonulatok és vízesések között, míg elértünk egy másik gleccsert. Itt már egymást érik a nemzeti parkok, annyi a szemet gyönyörködtető látvány. (Feltéve, ha nincs köd, ami elég gyakori errefelé.) A völgyekben előretörő gleccsereket a felfedező nemzetek előtt tisztelegve, országukról nevezték el. Talán mind közül a leglátványosabb a Ventisquero Italia. A több ezer éves jégmező nyáron összezsugorodik, és kilátszik alóla a lecsiszolt sziklatömb, melyen az olvadó jég könnyzuhataga, mintegy önmagát siratva hullik a tengerbe.

  A Beagle-csatornán hajóztunk a kontinens déli csücske felé, továbbra is festői környezetben. A csatornát 1830-ban nevezték el a HMS Beagle térképészeti hajóról, ami Charles Darwin angol természettudóst vitte ötéves felfedezőútjára. A híres kutató ugyanezekben a lenyűgöző hegyekben és gleccserekben gyönyörködött. Ő talán még találkozott yamana indiánokkal, akik az utolsó túlélő őslakosai voltak Tűzföldnek. Az itt élő nomád törzseket vagy a gyarmatosítók kardja, vagy az általuk behurcolt fertőzések tizedelték meg. Később összefogdosták az apró termetű, fura tekintetű embereket, hogy európai cirkuszokban mutogassák őket, majd végül asszimilálódtak. Cristina Calderón, az utolsó ember akinek minden felmenője yamana indián volt, 2022. februárjában halt meg.

  Chilei kalandozásunkat a Horn-fok kies szigeténél fejeztük be, ahol csupán egy ház áll, a világítótorony őrének és családjának a lakóhelye. A fok eredeti neve "Kaap Hoorn" volt, amelyet egy holland felfedező, Willem Schouten adott szülővárosáról még a XVI. században. Az elnevezést az angol és a spanyol nyelv is átvette, de mindkét nyelvben mást jelent (az angolban "szarv", míg a spanyolban "tűzhely".)
  A chilei haditengerészet emelt még egy négy méter magas, üvegszálból készült világító-tornyot is a szigeten, amelynek fénye állítólag 23 kilométerről is látható. Hajónk az argentin Ushuaia városában kötött ki, ami a föld legdélebbi városának mondhatja magát. Innen indul az legtöbb expedíció az Antarktiszra, ami ma már nem is annyira elérhetetlen úti cél, mint gondolnánk.

Még több fotó itt.