2024. február 14., szerda

Argentína

 Buenos Aires

Reggel érkeztünk meg a 13 milliós argentin főváros nemzetközi repülőterére (EZE). Jól felkészültem, hogy milyen módon lehet bejutni a központba, mégis volt egy kis keresgélés a reggeli nyüzsgésben, ezért most közszolgálati jelleggel leírom a lehetőségeket. Vonat nincs. Hátizsákos turistáknak opció lehet a helyi BKV 8-as járata, ami nevetségesen olcsó. Hátránya, hogy bőröndökkel elég macerás lehet felszállni, több mint egy óra az út befelé, és kell, hogy legyen nálunk feltöltött metrókártya (erről majd később írok), amit nem tudom, hogy be lehet-e szerezni a repülőtéren. Másik megoldás a Tienda León társaság (helyi Volán) reptéri transzferbusz járata, ami kb. félóránként indul, és elférnek benne a legnagyobb kofferek is. 13 USD, és elfogadják az amerikai valutát. Ez azért fontos, mert a reptéren csak nevetséges árfolyamon lehet pesót váltani. (Erről is írok majd.) Hátránya, hogy két különböző buszvégállomásra viszi csak be az utasokat, ahonnan még el kell jutni valahogy a szállásig. Végül marad a jó öreg taxi, ami kb. 40 dollárért elvisz a szállodánk elé. Nyilván ez a legkényelmesebb, és három főtől még gazdaságos is, de a taxik többsége elég kicsi, ha hárman vagyunk, nem biztos, hogy beférnek még a csomagok is. Ráadásul a sofőrök nem mindig hajlandóak bekapcsolni a taxamétert, ilyenkor alkudozni kell, és persze angolul egyikük sem tud. A lényeg, hogy az utas kijáróban ajánlkozó vállalkozókkal biztosan nem szabad szóba állni, mert annak súlyos lehúzás lesz a vége (még Ferihegyen is).

 
  Mindhárom közlekedési eszközt könnyű megtalálni: csak egyenesen kell törtetni úgy száz métert a kijárattól a parkoló felé vezető járdán, és rögtön meglátjuk az állomásokat egymás mellett. Mi a Tienda León társaságot választottuk. A jegyeket már a reptéren is meg lehet vásárolni ott, ahol az autókölcsönzők nyomulnak, de a buszmegállóban is van egy bódéjuk. Felszálltunk a Madero terminálra induló járatra, miközben segítőemberek bepakolták alulra a csomagokat. A társaság honlapján az áll, hogy fejenként egy bőrönd fér bele az árba, de nem témáztak azon, hogy még két kisebb kofferünk is van (cabinbag). Kb. negyven perc alatt értük el a végállomást a belvárosban. Szándékosan úgy kerestem szállást, hogy ötszáz méteren belül legyen ettől a ponttól, mert ennyit még elrángatom a húzóbőröndöt. Nem kalkuláltam bele a szintkülönbségeket, így végül sikerült csinosan átizzadt ingben beállítani a recepcióra.
  A téli göncöt sortra és pólóra cseréltük, majd nekivágtunk a város felfedezésének. Elsőként a pénzváltásról kellett gondoskodni, ezért a Florida nevű sétálóutca felé vettük az irányt, mert ott lehet legjobb áron pesót vásárolni.


  Az évek óta húzódó argentin gazdasági válságban, az unortodox monetáris politikának köszönhetően kétféle dollárárfolyam alakult ki: a hivatalos és a „kék”, ami nálunk feketének becéznek. Egy hónappal ezelőtt, még a dupláját adták a Florida utcai pénzváltók a bankokhoz képest, de most jött ez a láncfűrészes elnök, és első reformintézkedése az volt, hogy lefelezte a peso értékét a dollárhoz képest. Csakhogy megmarad a hatósági árfolyam, és vele együtt a vágtató infláció is, ezért a kék dollár biznisz továbbra is dübörög. Most éppen nyolcszáz peso helyett 1180-at kaptunk 1 dollárért. Kicsit aggódtam, hogy fog működni ez a gyakorlatban, de felesleges volt. A Calle Floridában szinte minden sarkon kiabál egy ember (pedig elvileg illegális), hogy „cambio-cambio”. Kiválasztottam egy szimpatikus külsejű hatvanas bácsit, aki kérdésemre ˗ How much? ˗ már kapta is elő a számológépét és mutatta az árfolyamot. Miután bólintottam, hogy megfelel, egy kapualjba kísért. (Izgi, mi?) Benyitott egy ajtón, ahol egy „rendes” pénzváltófülke fogadott vastag ablaküveggel, pénzszámoló masinával, csak arab szempár helyett egy latin tekintetű fickó számolta le a bankókat. Minimális procedúra, de megéri, mert a kártyás vásárlás külföldi kártyával nem mindenhol működik, és 20-25 %-kal többe fog kerülni minden.
  Ezen az árfolyamon váltva Argentína kifejezetten olcsó ország bármelyik nyugat-európaihoz képest, de még egy magyarnak is barátiak az árak.

  És akkor most belevágnék a kötelező (tehát unalmas) részbe, de ígérem, sokkal tömörebben írok a látnivalókról. Elsőként az 1858-ban megnyílt Café Tortoniba látogattunk el. Kisebb sor várakozott a kapuban, de hamar sorra kerültünk, és egy patinás asztal mellé ültettek, ahonnan jól belátni a több helyiségből álló kávézó nagy részét. A vendéglátóhely, amellett, hogy impozáns épület, még egy múzeumnak is beillik. Miután a XIX. század végén írók és költők kedvelt találkozóhelye volt itt, a relikviák többsége hozzájuk köthető, de találtunk fotót arról is, amikor Juan Carlos spanyol király vagy Hillary Clinton beugrottak ide egy kapucsínóra.

  Innen csak néhány sarokra van a Plaza de Mayo, a város ikonikus tere, amely nevét az 1811-es májusi, függetlenségi forradalomról kapta, és ahol megannyi tüntetés után, kormányok mondtak le. 1970 óta ide vonulnak ki azok az anyák, akik a katonai junta éveiben elvesztették gyermeküket és szeretnék tudni, mi lett a sorsuk. A téren található műemlékek közül először a Cabildo múzeumba térünk be, ami a koloniális időszak utolsó emléke. (Ingyenes, de olyan is.) A tér sarkán álló timpanonos épület a Catedral Metropolitana 1836-ban felszentelt neoklasszicista templom. Itt nyugszik José de San Martin, az ország felszabadítója. Sírját díszőrség védi elég keményen, mert a szuronyos puskájuk már kikezdte a velencei mozaikpadlót.
  A tér keleti végében helyezkedik el a Casa Rosada elnöki hivatal, a mindenkori, regnáló elnök munkahelye. Innen integetett egykoron Evita a híveinek, de osztotta az észt Maradona is ugyanarról az erkélyről, amikor a kormánypárt mellett kampányolt. Az épületben egy múzeum is található, ahol a régebbi elnökök személyes tárgyai láthatóak. Sikerült egy őrségváltást is elkapnunk, mielőtt tovább indultunk volna az új városrészbe.


  A Puerto Madero, egy viszonylag új negyede a városnak. A régi kikötő raktárait a kilencvenes évek óta fejlesztik, és mára egy hangulatos, modern része lett a városnak, felhőkarcolókkal és sétányokkal. Érdekessége, hogy minden utcának női neve van és a gyaloghidat, amin átjutottunk az öböl felett, Puente de la Mujernek, vagyis Nők hídjának keresztelték el.
  Most, hogy becserkésztük az „óvárost”, irány egy külső kerület, amit egy utazó sem hagyhat ki, aki a városba látogat. La Boca, a Boca Juniors pályának is otthont adó városrész. Ehhez azonban buszra kell szállni. Ügyes megoldás, hogy a széles sugárutakon, a buszsávot és ezzel a megállókat is, az úttest közepére tették, (nagyjából úgy, mint nálunk a villamosokat) és a hosszú járdaszigeten elcsúsztatják a különböző buszjáratok megállóit, amit feliratokkal jeleznek. Ennek ellenére, nem árt, ha integetéssel jelezzük a sofőrnek, hogy szeretnénk felszállni, mert hajlamosak továbbrobogni, ha nincs leszálló. Felkészülten vártam a 33-as buszt, és tudtam, hogy a metrókártyán kívül készpénzzel is lehet fizetni a sofőrnél. A gond csak az volt, hogy ő nem tudott erről. (Biztos nem olvassa okos magyar bloggerek bejegyzéseit.) Le kellett szállnunk a buszról, és keresni egy lottózót, vagy egy metrómegállót, ahol beszerezhettük a SUBE kártyát. Végül az egyik földalatti megállóban találtunk egy kasszás Erzsit, akitől vettünk egy kártyát kb. 800 forintért, és töltöttünk rá 2000 forintnak megfelelő pesót, merthogy ketten is tudunk használni egy kártyát. Egy kicsit túlbiztosítottam magunkat, mert olyan olcsó a buszjegy, hogy a fele még mindig rajta van. (Ha a közeljövőben készülsz Buenos Airesbe, megkaphatod a kártyámat ingyé, csak írj!) Felszálláskor be kell mondani egy megállónevet a sofőrnek, ő pötyög valamit a gépén, majd int, hogy tartsd a kártyádat a leolvasóhoz. Mivel ketten voltunk, a procedúrát kétszer kellett végrehajtani. (Többi utas addig szépen vár.) Még a leghosszabb táv sem került egy dollárnál többe.

  12 megállót mentünk és leszálltunk a La Boca szívének számító El Caminito utcánál. (Nem összetévesztve az El Caminóval, ami egy kicsit nagyobb séta.) Az ötvenes években egy helyi művész felélesztette a szegény negyed korábbi hangulatát és a rozoga deszkaházakat élénkszínűre festette. Ki gondolta volna, hogy ilyen olcsón is lehet csinálni. Húsz éve jártam erre, és azt kell, hogy mondjam, semmit nem változott a környék, csak Maradona helyett már Messi papírmasé integet az erkélyekről. Az utca végétől két sarokra álló Estadio La Bombonerát kicsit ráncba kapták azóta, és a stadion melletti járdát helyi sztárok kőbevésett lábnyoma díszíti.

Hamarosan folytatom.

Fotók később.

2024. február 8., csütörtök

Antarktisz

Szerencsére elég nagy hajóval keltünk át a Drake-átjáró ezer kilométeres szakaszán, hogy ne hánykolódjunk a két óceán közt összecsapó, olykor nyolc-tíz méteres hullámokon. Így aztán én sem hánykolódtam egy vödör felett a kétnapos táv alatt, hanem élvezhettem a Livingstone-sziget mellett felbukkanó első jéghegyek látványát.


  A Déli-Shetland-szigetek alatt indultunk keleti irányba, hogy egy óra hajókázás után elérjük a Deception Island (Megtévesztés-szigetet), ahol másfél órára lehorgonyoztunk. Ez a patkó alakú sziget egy aktív vulkán kalderája, amely utolsó kitörésekor, 1967-ben és 1969-ben súlyosan megrongálta a helyi tudományos állomásokat. Bár Argentína és Chile is igényt tart a szuverenitására, a szigetet továbbra is az Antarktiszi Szerződések rendszere szerint kezelik, vagyis mindenkié, akár én is körbekeríthetnék magamnak egy telket… Még meggondolom.
  Az első hitelesített észlelést a Deception-szigetről William Smith és Edward Bransfield brit fókavadászok készítették a Williams nevű hajójukról 1820 januárjában. De az igazi felfedező az amerikai Nathaniel Palmer, aki még ugyanabban az évben két napot töltött a szigeten, és a középső öblöt is feltérképezte. Ő nevezte el "Megtévesztés-szigetnek", mivel kívülről megtévesztően úgy tűnt, mintha egy hagyományos sziget lenne. A következő néhány évben Deception a rövid életű dél-shetlandi fókaszőrme ipar egyik központjává vált. Épült egy világítótorony is akkoriban. Az emberi tevékenység második szakasza a XX. század elején kezdődött, amikor aktív bálnavadászat indult a partjainál. A bálnákat feldolgozás céljából a kikötött feldolgozó hajókhoz kellett vontatni; ezeknek védett horgonyzóhelyre és bőséges édesvízkészletre volt szükségük, ami mindkettő megtalálható a Deceptionön.
 

  1908-ban a brit kormány a Falkland-szigeteki függőségek részévé nyilvánította a szigetet, így az brit ellenőrzés alá került, postai szolgáltatásokat hozott létre, és kinevezte a sziget magisztrátusát és vámtisztviselőjét. A magisztrátusnak kellett biztosítania, hogy a bálnavadász társaságok megfelelő engedélyezési díjakat fizessenek a Falkland-szigeteki kormánynak, és hogy a fogási kvótákat betartsák. 1908-ban temetőt, 1912-ben rádióállomást építettek ide.
  1931 elején a Hektor bálnafeldolgozó üzem végül beszüntette működését, és ezzel a sziget kereskedelmi célú bálnavadászata teljesen megszűnt. A Deception egy évtizedig lakatlan maradt, de 1941-ben a HMS Queen of Bermuda brit segédhadihajó újra felkereste, amely megsemmisítette az bálnaolaj-tartályokat és néhány megmaradt készletet, hogy a németek ne tudják utánpótlásbázisként használni. 1942-ben egy argentin csoport a Primero de Mayo fedélzetén meglátogatta a szigetet, majd táblákat és festett zászlókat hagyott hátra, amelyek argentin területté nyilvánították a helyet; a következő évben egy brit csoport hajóval visszatért, hogy eltávolítsa a táblákat. (Tiszta ovi.)
A II. világháború után több ország is kutatóállomást telepített a szigetre, de a hatvanas évek végén a vulkán ismét kitört, és elpusztította a meglévő tudományos állomásokat, így a sziget ismét több évre elhagyatottá vált.
  Az első kereskedelmi célú sétahajó 1966 januárjában érkezett, azóta is népszerű turisztikai célpont, mivel több pingvinkolóniának ad otthont, valamint a strand homokjába gödröt ásva, meleg fürdőt lehet készíteni. Kétségtelenül menő lehet, de azt hiszem, maradok a Rudasnál.
 

  Másnap reggel ködpárába burkolt sziklacsúcsokhoz értünk, ez már maga a hetedik kontinens, annak is az Antarktisz-félsziget nevű nyúlványának legészakibb pontja. Egy védett öbölben horgonyoztunk le, ahol gleccserek sokasága ömlik a tengerbe, hogy aztán jéghegyek váljanak le belőlük, és induljanak el saját útjukon. Itt a víz nyugodt, kisebb jégtáblák próbálnak egymáshoz tapadni, mintha maguk is fáznának. Kísérteties csend fekszik a tájon, amikor a kapitány közli a hangosbemondón, hogy ismét kinyitják az orrfedélzetet. A fagyos nyugalom egy csapásra szertefoszlik, és zsibongó utasok zaja gázol bele a romantikába. Óriási objektívekkel kalimpálnak önjelölt természetfotósok, és előkerül egy pingvinjelmezes emberke is, aki szinte mágnesként vonzza a szelfibotos vitézeket.
  Ahogy felszáll a köd, előtűnnek a part lankái és milliónyi mozgó pont a barna vulkanikus kőzeten. A távcső beigazolta sejtésemet, pingvinek, ameddig a szem ellát. Hihetetlen mennyiségű totyogó madár a hegyoldalon, a vízparton, és a jégtáblákon. Most kezdem csak igazán felfogni, hol is vagyok.
  A Reménység-öbölből (Hope Bay) kifelé hajózva, emberi élet jeleit vélem felfedezni az egyik kiszögellésen. Házak körvonalai bontakoztak ki a távolban, majd egy egész falu tűnik fel vörösre mázolt faházakkal, és egy helikopter hangárral, amelynek tetejét az argentin lobogó színei ékesítik. Az Esperanza „kutatóállomáson” 40 fő él, tudósok, tanárok, de leginkább katonák és családtagjaik. Argentína nem igazán foglalkozik az ’59-es Antarktisz-egyezménnyel, amely kimondja, hogy a -60. szélességi körtől délre eső szárazföld és jégmező védett terület, amelyen szabad tudományos kutatás folyhat, és ahol megtiltják a katonai tevékenységet. Ehhez képest, egy naszád cirkált az öbölben (gondolom védte a kutatókat). A helyi híradások szerint, az új argentin elnök (a láncfűrészes, kócos) két hete idelátogatott.
 

  Tovább hajózva, megkerültük a félsziget csúcsát, mert állítólag a túloldalon erős a bálnák aktivitása. Összetalálkoztunk itt egy másik hajóval, amiről motoros gumicsónakok rajzottak szét minden irányba, hogy vegzálják szerencsétlen dögöket, mert a turista bálnára fizetett be, akkor prezentálni kell neki. Mi is lehorgonyoztunk egy órára, de még egy nyomorult fókát sem láttunk. Azon merengtem, vajon Greta Thunberg, hogy érezné itt most magát?
 

  Ó, mily nehéz a tengerész élete! Egy súlyos dilemmával kellett megküzdenem ma reggel. Hét órakor hajóztunk be a Charlotte-öbölbe, pont, amikor az első tojásokat üti fel a szakács az étteremben. Most akkor reggeli, vagy a panoráma fotózása? De hát egyszer vagyok az Antarktisznál egy életben… Így hát a reggelit választottam. Annál is inkább, mert a felhőtakaró szakadozni látszott, így később talán tudok végre egy tisztességes fotót lőni. A tájat kezdem megszokni, hó-jég-hó mindenfelé. Néhol előbukkan egy meredek, barna hegyoldal, amin nem tudott megtapadni a hó, de növényzetnek nincsen nyoma. Láttunk viszont bálnákat! Igaz, nem túl közel, és elég komótosan úszkáltak, csak néha bukkant fel a hátuk, de azért több mint a semmi. Később, egy jégtáblán sütkérező fókába is belebotlottunk, de ahogy közelebb értünk hozzá kiderült, szó nincs egyszerű sziesztáról. Ezt a hasán ejtett sebből és a körülötte lévő vérfoltokból következtettem ki.
  A kapitány meglepetés programpontot iktatott be, ahogy monda azért, mert az időjárás megengedi, hogy egy szűkebb átjáróba behajtsunk, ahol van esélyünk gyilkos bálnát (orca) látni. Végül egy közönséges déli-bálna családot sikerült lencsevégre kapni egész közelről. A közönséges elnevezést gondolom azért kapta, mert ordenáré stílusban kommunikál a többi bálnával.
  És még mindig nincs vége a napnak! Egy 180 fokos forduló után, becsorogtunk az eredeti célhoz, a Cuverville-szigethez, ami valójában egy hatalmas monolit, melynek alja egy olyan lankában végződik, ahol pingvinek és fókák is képesek partra evickélni. Szegény jószágok, olyan penetráns bűzben élnek itt, amit emberi orr nehezen visel. A guanóval vastagon borított sziklákon, bambán állnak a hím pingvinek ezrei, és várják az asszonyaikat, mikor térnek vissza a halászatból. A hajónk orra csak száz méterre lehetett a parttól, de ez még mindig sok volt ahhoz, hogy a telefonommal egy közeli képet behozzak, így csak elmesélni tudom, mekkora oroszlánfóka pár henyélt az egyik sziklán. Nagy.

  Utolsó napunk az Antarktiszon hóeséssel indult. Azt mondják erről a földrészről, hogy sivatagi az éghajlata, annyira száraz a levegő. Csak tudnám, hogy akkor hogy alakulhatott ki olyan vastag jégtakaró, ami helyenként meghaladja a háromezer (!) métert is. Kapitányunk, folyamatosan módosítja az útvonaltervet az időjárási viszonyokat figyelembe véve Ha köd van egy csatornában, kikerüljük. Ha egy másik nagy hajó dekkol a kiszemelt öbölben, akkor ejti az ottani látványosságokat, és egy másik helyet választ. Na, nem mintha nem lenne tök mindegy, mindenhol csak , jég és szikla. Néhol egy pingvin kolónia, máshol egy fóka, de a negyedik nap után már nem rohanunk fotózni a mellettünk elhaladó jéghegyet. Ekkor hajóztunk be a Neumayer-csatornába, ahol száz méterre megközelítettünk egy félelmetes, függőleges sziklafalat, ami új impulzust adott, hogy magunkra kapjuk a meleg szerkót, és kiálljunk az erkélyre szájat tátani. A hegyoldalt egy gigantikus gleccser követi, majd a következő domb után lankás rész következik, ami alkalmas partraszállásra (csónakból). Természetesen ezt is pingvinek uralják, de feltűnik két kunyhó, és egy argentin zászló. Hát persze… Nekik itt is kutatniuk kell, csak tudnám, mit. Van még valami felfedeznivaló a pingvineken, amit brit tudósok még nem állapítottak meg? A hegy túlsó felén is házakat látni egy öbölben. Na, kik kutatnak ott bőszen? A britek… Rákerestem a Port Lockroy bázisra, és kiderült, több ezer turista látogat el ide évente, hogy feladja képeslapját a világ legdélibb postahivatalából. Jó marketing fogás, bár a megközelítése elég macerás a helynek. Indulnak kisebb kirándulóhajók az argentin Ushuaiából, akik képesek benavigálni az öböl sziklazátonyai között. Kikötni ők sem tudnak, ezért gumicsónakokkal szállítják az utasokat a partra.
Becsületből még lecsorogtunk utazásunk legdélibb pontjára, a Lemaire-csatornához (-65 szélességi fok), de olyan mostoha időjárás fogadott, hogy egy kézifékes fordulóval visszakanyarogtunk Tűzföld irányába. A Palmer Stationt (USA „kutatók”) érintve, masszív hózápor közepette elhagytuk a kontinenst.

 

2024. február 6., kedd

Falkland-szigetek

Az Isten háta mögött jóval

Bizonyára sokan emlékeznek még arra, amikor 1982-ben két NATO tagállam egymásnak feszült egy kietlen sziget birtoklása körül kialakult nézeteltérés folytán, ahol néhány halász és birkapásztor élt csupán, ki tudja miért. A katonai junta vezette Argentína úgy gondolta, eljött az idő, hogy rátegyék a kezüket arra a területre, ami valójában sosem volt az övéké, csupán abból a meggondolásból, hogy az ő partjaihoz esik legközelebb (600-700 km). A britek ezt nem hagyhatták; mégis hová vezetne, ha az Egyesült Királyság szigeteit holmi tábornokok csak úgy elvehetnék? Három hónappal később újra Nagy-Britannia lobogója lengett Port Stanley kikötőjében. Ebbe belebukott az argentin vezetés, Margaret Thatcher miniszterelnöknő viszont sosem látott népszerűségre tett szert. A politikusok játszmáiban ugyan több mint kilencszáz szerencsétlen katona esett el, viszont a háború miatt, a szigetcsoport olyan hírnévre tett szert, hogy turisták ezrei zarándokolnak ide, hogy megnézzék a nagy semmit.

  Repülővel csak méregdrágán lehet idejutni Chiléből, a látogatók nagyobbik része óceánjárókon érkezik erre a tájra, hogy meglessen néhány pingvint, bálnát, vagy fókát. A háromezer fős lakosság kilencven százaléka Port Stanleyben él, amit a világ legdélibb fővárosának neveznek, de én még a nagyközség megnevezést is csak jóindulattal aggatnám rá. Az itt élők már régen felhagytak a bálna és fókavadászattal, többségük a turizmusból él, vagy a királyság pénzét költi, mint állami alkalmazott. Merthogy a helyőrségen kívül van itt minden, mint akármelyik angol városban: önkormányzat, rendőrség, tűzoltóság, tengerészet, postahivatal, iskola, óvoda, kórház sőt, még börtön is. Van saját fizetőeszközük is, a falklandi font, de ezt sehol a világon nem fogadják el, gondolom csak érmegyűjtőknek lehet kuriózum.

  Kellemes, nyári 13 fokban és frissítő 80 km/órás szélben indultunk el a kikötőből, hogy felfedezzük a környéket. Számos iroda és magánember kínálja szolgáltatását már a parton, amelyek abban egyeznek meg, hogy mindegyik túlárazott, és gyakorlatilag abból áll, hogy egy terepjáróba tuszkolnak minél több utast, hogy elvigyék őket egy eldugott öbölbe, ahol aztán kedvükre gyönyörködhetnek az állatvilágban. A Falkland-szigeteken állítólag közel egymillió pingvin él, és a világ dolmányos albatroszainak 60%-a, de találkozhatunk oroszlán- vagy elefántfókával is.
  A legnagyobb utaztató, a Penguin Travel kínálja a legkedvezőbb árat, mindössze 20 dollárért elvisz minket egy emeletes buszon (tisztára, mint Londonban) a legközelebbi partokig, ahol a szerencsésebbek találkozhatnak pingvinekkel. Bár ez az összeg nem tűnik soknak, kiszámoltam, ha megtelik a teljes busz, az majdnem félmillió forint bevételt jelent egy oda-vissza húsz kilométeres útért.

  A Gypsy Cove szirtjein szépen kiépített ösvény és orkán erejű szél fogadott. Repestünk az örömtől, amikor a part közelében két delfin uszonyát pillantottuk meg, de mire előbányásztuk a fényképezőgépet, már el is tűntek a habokban. Sehol egy pingvin, és a dolmányos albatrosz is csak akkora látványosság, mint otthon egy varjú (nagy, barna sirály). Ekkor egy hölgyet vettem észre furcsa pózban a földön (eldőlt, mint kocsma előtt a bicikli). Odaléptem, hogy segítsek neki, amikor észrevettem, hogy egy földbe vájt üreget fotóz, ahová néhány rémült Magellán-pingvin menekült be az emberhordák elől.
  Az egy kilométeres sétaút végén, leereszkedtünk a közeli Yorke Bay fehérhomokosstrandjára”, ahol a szél úgy vágta az arcunkba a kvarcszemcséket, mintha ezer tűvel szurkálnának. Láttunk néhány kollégát elszántan gyalogolni a part mentén, keleti irányba, és nyomukba eredtünk. Kitartásunkat siker koronázta, mert két és fél km menetelés után egy kordon állta el az utunkat, mögöttük több tucat szamárpingvin totyogott, és egy királypingvin pár fitogtatta énektudását.

  A visszaúton, a szembeszélben úgy éreztem magam, mint a Delta főcímében azok a sarkvidéki kutatók, akik az elemekkel dacolva gyalogolnak a Déli-sark felé. Az vigasztalt, hogy nekem csak a buszmegállóig kellett túlélnem a megpróbáltatásokat.
  Port Stanley látnivalói közé tartozik még egy templom, egy kis múzeum és egy emlékmű a hősi (brit) halottaknak a Thatcher Drive-on. Egy magasabban fekvő utcát választottunk, vissza a kikötőhöz, de a lenti, takaros házakhoz képest csak lepukkad, szegényes épületek látványa fogadott. Betértünk egy szupermarketbe is, amit meglepően nagyra méreteztek. A választék pazar, ami nem vonatkozik a zöldség-gyümölcs kínálatra, és a pékárujuk is elég csoffadt.
   Továbbra is rejtély számomra, ki választja ezt a sivár helyet otthonául, amikor a brit útlevelükkel élhetnének, mondjuk Southamptonban is, ahol akár húsz fok fölé is felszökik a hőmérséklet olykor.

Még több fotó itt.

2024. február 1., csütörtök

Uruguay

Montevideo

Habár Uruguay területre kétszer akkora, mint Magyarország, és a lakosság fele Montevideóban él, ez még mindig nem éri el Budapest lakosainak a számát, hiszen az ország teljes népessége csupán három és félmillió fő. (Csak érdekességképpen: a nagyobbik felük olasz származású.)
   A tizenhárommilliós Buenos Airesből hajón érkeztünk meg a kicsit álmosnak tűnő Montevideo kikötőjébe, városnéző sétánk is innen indult. Az írások szerint, Magellán kötött ki ezen a helyen, 1520-as expedícióján sőt, ő nevezte el a közeli hegyet Montevidinek. Mégsem a felfedezőnek állítottak emlékművet a kikötőben, hanem a nácik egy II. világháborús nehéz cirkálójának, amit a saját kapitánya süllyesztett el, amikor úgy ítélte meg, hogy ez jobb döntés, minthogy a túlerővel közeledő brit flotta kezébe kerüljön a technika.

   Első utunk egy közeli pénzváltóhoz vezetett, mert a nagyobb távolságokat a helyi BKV-val szándékoztuk áthidalni, ahol csak pesót fogad el a buszsofőr. A váltás teljesen európai módon zajlik: hivatalos pénzváltó (és lottóárus) helyiségben, rejtett költségek nélkül, 800 pesót számoltak le 100 dollárért cserébe, ez nagyjából annyi, mintha 10 forintba kerülne a helyi valuta. Örültem, hogy egyszerű lesz az árakat átváltani, mindaddig, amíg meg nem láttuk, mi mennyibe kerül errefelé.
   A Mercado del Puerto 1868-ban nyitotta meg kapuját, eredetileg élelmiszerpiacként. A vasszerkezetes épületben jelenleg éttermek működnek és néhány szuvenírüzlet kirakatában szörnyülködhetünk az árakon. Na, jó ˗ gondoltam ˗ ez itt nagyon turistás környék, biztos itt a központi telephelye a Lehúzó BT-nek, ezért indultunk is tovább a sétálóutcán az óváros központja felé.
   A Palacio Taranco nem régi épület. A XX. század elején emelt palota érdekességét az adja, hogy ugyanaz a francia építész tervezte, aki a párizsi Diadalívet. 1972 óta művészeti múzeum, festmények, szobrok, textilek, dísztárgyak és európai bútorok láthatók benne. Egy kis téren átvágva jutottunk el a Sarandí utcába, amit nevezhetnék a helyi Váci utcának, csak hát nem az. A földön ülő csöves sodorja a rakétát magának (ez itt legális), amott egy néni kéreget (na jó, ilyen nálunk is előfordul), és az elegáns kirakatokat rozsdás rolójú, elhagyatott üzletek szegélyezik. A butikok árait szemlélve, elbizonytalanodtam, hogy vajon, jól számoltam-e a valuta árfolyamot. Egy panamakalap 40-50 ezer (!) Ft. Kata talált magának egy jó kis ruhát potom hatvanezerért, aminek még nem hallott a nevéről sem (és ha ő nem ismer egy márkát, akkor az nincs is).


   Kiértünk egy hangulatos térre, ahol néhányan egy asztalról kínálgatták kézműves termékeiket, mások a méretes platánfák árnyékában adóztak kedvenc időtöltésüknek a maté tea szopókázásnak. A maté egyfajta nemzeti kultusz, hozzátartozik az uruguayi identitáshoz, (bár az argentinok is fogyasztják). A „mate” a tök neve, a teáé (ami úgy néz ki, mint egy zölden szecskázott dohánylevél) yerba, és még a szívószálnak is adtak külön nevet: bombilla. De ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak, a készlet mellé cipelni kell egy termoszban forró vizet, mert a pipaszerűen megtömött csuporból hamar elfogy a nedű, amit folyton után kell tölteni. Nyilván csodás lehet az íze, vagy a szervezetre gyakorolt hatása, ha vállalják az ezzel járó macerát, de azt kell, hogy mondjam, Lipton teához szokott ízlelőbimbóim az első korty után fellázadtak, és visszautasították a szokatlan aromát. Amúgy meg semmilyen frissítő vagy bódító hatása nincs, szóval az egész csak a pózról szól. Egyesek szerint, az összetartozás jelképe is, mert társaságokban közös matéből szürcsölik a lét egymás szájába adva a bombillát. (A Covid meg köszöni szépen.)

    A Plaza Constitución sarkán áll a Catedral Metropolitana, ami kívülről nem tűnik nagynak, de ha belépünk, egy szobrokkal gazdagon díszített, méretes bazilikába csöppenünk. A fő tér viszont nem ez, hanem a néhány sarokra fekvő Plaza Independencia. A régi városfalból megmaradt Puerta de la Ciudadela kapun át jutunk a tágas térre, melynek túlsó végén ott ágaskodik a város jelképe, a Salvo Palace. Az 1928-ban elkészült palota 100 m magasságával rövid ideig Dél-Amerika legmagasabb épülete volt. Eredetileg hotelnek szánták, de ez a terv meghiúsult, végül irodáknak és magánlakásoknak adott helyet. Elvileg egy kis tangó múzeum is van benne, de ezt kihagytuk. A tér másik oldalát az elnöki palota képe uralja, ami jó kontrasztja a letűnt korok építészetének, mondhatnám némi eufemizmussal, de valójában letörném a derekát annak a városépítésznek, aki engedte, hogy itt épüljön fel ez az üvegmonstrum. Na, de az igazi csemege a keleti oldalon álló szocreál irodaház, a bájosan kusza légkondi kiegészítőivel.


    Egy köpésre innen terpeszkedik el a Teatro Solís, Uruguay leghíresebb színháza (1856), amit Juan Díaz de Solís felfedezőről nevezték el, aki az első európaiként lépett a mai Uruguay területére.
   Buszra szálltunk, hogy a város egy másik nevezetességét is lencsevégre kaphassuk. A buszjegyet most 56 pesóért méri a pilóta, és állítólag egy órán át érvényes, korlátlan átszállással.  Sajnos ezt nem tudom megerősíteni, cáfolni viszont annál inkább. A húsz perce vásárolt jegyünkkel elhajtott a következő busz sofőrje. Ott álltam, mint Bálám szamara, spanyol nyelvtudás híján, és csak hallgattam bambán, mit magyaráz hosszasan, amikor látta, hogy egy szavát sem értjük. Angolul egyébként nem beszél itt az utca embere, még a fiatalok sem, csak aki el akar valamit adni a turistáknak. Végül nem voltam hajlandó kifizetni egy újabb jegyet, hanem jól megszívattam azzal, hogy gyalog tettük meg a hátralévő másfél kilométert.


    Palacio Legislativo (Törvényhozó Palota) 1904 és 1925 között épült. A görög-római eklektikát képviselő parlament homlokzatát, belső falait és oszlopait uruguayi márvány borítja. Hogy ettől szebb-e, azt mindenki eldöntheti magának, nekem speciel a carrarai jobban tetszik.
   Az 1913-ban átadott Mercado Agrícola már sokkal inkább emlékeztet vásárcsarnokra, mint a kikötőbéli párja. Bár itt is láttunk turistacsoportokat, azért helyiek is válogattak a zöldségek között. Hanem az árakkal még mindig nem voltam kibékülve. Majdnem minden a duplájába kerül, mint otthon, pedig a lakóházakat vagy a kocsikat nézve, csóróbbak, mint mi. De még a nagy szomszéd, Argentínában is fele akkora árakat tapasztaltam. Aztán rájöttem a közgazdasági összefüggésre: ha egy ország gazdasági állapota hosszú ideje stabil, és a kormányzás kiszámítható, akkor a nemzeti valutába fektetett bizalom is erősödik, vagyis az uruguayi peso felértékelődik a banánköztársaságok, hunták és unortodox kormányok valutáihoz képest.
   Rövid látogatásunk után visszatértünk Argentínába, hogy folytassuk dél-amerikai felfedező utunkat.

Még több fotó itt.

2023. december 24., vasárnap

Maldív-szigetek

A minap olvastam egy cikket a klímaváltozás kapcsán: hogyha így haladunk, húsz év múlva eltűnnek a Maldív-szigetek. Nem akarom elbagatellizálni a kérdést, de én több mint húsz évvel ezelőtt jártam arra, és akkor is ennyit emlegettek. Szerencsére még most is él és virul ez a földi paradicsom, a fehér homok szerelmeseinek Mekkája, a trópusi növények kedvelőinek Kánaánja, és a sznorkelezők Nirvánája (csakhogy a képzavarom vallás semleges legyen).  Elővettem a fotóalbumot, hogy nosztalgiázzak kicsit, és rájöttem, hogy olyan pontosan élnek bennem az emlékek, hogy akár meg is írhatnám azokat.

Kuramathi-sziget


   2001. szeptember 11-i terrortámadás után annyira megcsappant a repülni vágyók tábora, hogy a jegyárak zuhanni kezdtek. Belefutottam egy hirdetésbe, ahol a német Neckermann iroda egyhetes, luxusnyaralást hirdetett a Maldív-szigeteken teljes ellátással, egy  háromágyas szobában, egymillió forint alatt. Ez az összeg ugyan sokkal többet ért akkoriban, mint ma, de az ár fele volt az előző évekhez képest. Ez még egy lakókocsizásra szakosodott utazónak is megmozgatja a fantáziáját, így hát gondoltam egy merészet, és megcsapoltam a család nyaralási alapját. Kiválasztottam a katalógusból az egyik legnagyobb szigetet, hogy ne legyen klausztrofóbiám, és befizettem egy utat 2002 január elejére.
   Dubai érintésével szállt le a gépünk Malé repülőterén, ami egy mesterséges sziget, rajta egy kifutópályával és egy szerény méretű fogadóépülettel. Igyekeztünk volna a csomagszállító szalaghoz, amikor fennakadtam az útlevél ellenőrzésen. Máig nem tudom, mi volt a bajuk, mert egy géppisztolyos, fekete őr egy szobába kísért, ahol a főnöke sem tudott angolul. Egy darabig forgatták az okmányomat, nézegették a szakállas képemet, de miután elvettették annak lehetőségét, hogy a Bin Laden familia egyik hozzátartozója magyar útlevéllel próbálna bejutni az országba, visszaengedtek a családomhoz. A csomagjaink szerencsére megérkeztek, és a telepített idegenvezetőt is megtaláltuk, aki koordinálta az utasokat a további közlekedési eszközök felé. Miután a német fiú egyetlen szavát sem értettem, kértem, hogy beszéljen angolul. Akkor derült ki, hogy addig is úgy beszélt, csak az erőteljes akcentusa miatt ez nem tűnt fel.

   Miután a Kuramathi-sziget csak hatvan kilométerre fekszik a fővárostól, a jóval olcsóbb "schnellbootot" választottam. Akármennyire is tepert a hárommotoros jacht, majdnem két órán át tartott az út. Amikor már kezdtem volna elunni magam, egy kíváncsi delfinpár jelent meg a hajónk közelében, tartva a tempónkat. Közben egy záporeső is elkapott bennünket, így lementünk az agyon légkondizott kajütbe, ahol egy indiai filmet bámult a személyzet. Szerencsére, mire a szigethez értünk, kisütött a nap, és a festői látvány mellett egy kisebb szolgasereg fogadott a móló végében. Fehér turbános Sri Lanka-i férfiak cipelték a bőröndünket, miközben bájos húgaik narancslével és előmelegített kéztörlőkkel kínáltak. Ahogy a deszkaléceken haladtunk a szárazföld felé, majdnem leszédültem a látványtól. Mintha egy Jacques Cousteau dokumentumfilmbe csöppentem volna... Nem is, inkább egy óriási akváriumba, ahová gondos sztájliszt kezek válogatták össze a színes halakat.

A sziget keleti végében lévő fogadóépülettől több mint egy kilométerre volt a bungalónk, ezért egy kisbusszal szállítottak oda minket. Sajnos, a szobánkról nem készült fotó, mert akkoriban spórolni kellett a filmtekerccsel, de azt kell, hogy mondjam, addigi életemben még nem láttam ilyet. Félelmeim középpontjában a "kültéri zuhany" állt, amivel a prospektusban ijesztgettek, de a helyszínen egy minden extrával felszerelt fürdőszobát találtam, amelynek végéből, egy üvegajtón keresztül lehetett kijutni a szababa, egy fallal körülvett, romantikus tusolóhoz. Fölöttem a kék ég, a pálmafák harsányzöld levelei és csiripelő madarak. A két arasz átmérőjű zuhanyrózsából hűsítő édesvíz zúdult a fejemre. A kempingek lepukkadt közösségi mosdóihoz szokott családomat alig lehetett kirángatni onnan.
   Hamar kiderült, nem csak a repülőn voltunk kevesen, de a szállodában is alig volt vendég. Az étterem összes pincére a kívánságunkat leste, pedig büféasztalról választottuk ki a kaját. Már-már kissé zavart, hogy amikor visszaülni készültem a helyemre, odaugrott egy felszolgáló, hogy előzékenyen kihúzza a széket. (Szerencsére nem alólam.) Az egyenlítőnél már hatkor besötétedik, ráadásul a biológiai óránk még az otthoni, négy órával korábbinál tartott, nehezen találtuk fel magunkat. Tévénk nem volt, internetről nem is beszélve, ezért elemlámpával a kezünkben a környék felfedezésére indultunk.


   A bár irányából világosság szűrődött át a bokrok levelei között. Maroknyi nézőközönség előtt egy helyi srác éppen hatalmas rájákat etetett a vízben állva. Valaki kiabálni kezdett. A reflektor fényénél jól láthatóan, egy kétméteres cápa közeledett, amit az etetőember nem láthatott. Nők visítoztak riadtan: shark, shark! Jómagam azon csodálkoztam, hogy a fiú még csak oda sem hederít rájuk. Amikor pedig megérkezett a cápa, neki is dobott egy halcafatot. A ragadozó köszönte szépen, és távozott. Később kiderült, hogy az etetési ceremónia minden este zajlik, nem csoda, hogy a ráják azonnal ott teremnek a reflektorfényre.
   Hogy milyen pazar helyen laktunk, azt igazából csak másnap reggel vettük észre. A teraszra kilépve, csupán néhány méterre találtuk magunkat a vízparttól. Alacsony legyezőpálmák árnyékában vártak a nyugágyak, és az előttünk elterülő fehér homokot türkizkék víz nyaldosta. Azonnal elfoglaltam a napozó pozíciót, hogy sápadt, januári színemen javítsak valamennyit, de csak néhány percig bírtam.
   Akkoriban feleannyi bungaló sem volt a szigeten, mint most, és a vízben is csak néhány lábasház állt, de még így sem láttam a szomszédunkban mozgást. Egy idő után már hiányozni kezdtek az emberek, ezért elzarándokoltunk az édes vizű medencékhez. Na, nem ám gyalog (nehogy má' kalóriát veszítsünk az all incluseve-ban felszedettekből), a recepción kellett jelezni a fuvar igényünket, és az épület előtti buszmegállóban hamarosan megjelent a korábban már említett kisbusz, és oda szállított minket, ahová kértük.


   Másnap a sziget nyugati csücskébe mentünk sütkérezni és halakat bámulni. Elég egy úszószemüveg, hogy az ember ledugja a fejét a vízszint alá, és máris bohóc-, némo-, és zászlóshalak, sokasága veszi körül. Néhány macskacápa is ólálkodik a part mentén, de olyan fosósak, hogy amikor egyszer az egyiknek egy zátonyra sodródott snecit bedobtam az orra elé, táplálék gyanánt, úgy megijedt, hogy a másodperc töredéke alatt elhúzott a nyílt víz felé.
   Ha már az élővilágnál tartok, meg kell hogy említsek egy igencsak rút teremtményt, amelyek belerondítanak a naplemente idilljébe. Ezek az alkonyatkor igen aktív denevér kutyák alacsony magasságban repülnek el az ember feje fölött. Tudom, hogy gyümölcsevők, de nekem akkor se repkedjen egy szárnyas tacskó a közelemben, amikor épp az Indiai-óceánban gyönyörködöm.
   Ha már nem elégít ki a lubickolás, különböző fakultatív programok várják az idelátogatókat. Ezek közül a legolcsóbb a "sunset cruise", ami tényleg csak annyi, hogy egy bárkával elvisznek néhány száz méterre a parttól, és magnózene mellett megnézhetjük, ahogy a napkorong lebukik a horizonton. Kaptunk mellé egy pohár pezsgőt és ennyi. Miután a palackos búvárkodásban nem vagyok érintett, egy csomó pénzt megspóroltuk az efféle fakultációkon. Hogy egy néhány száz négyzetméteres, lakatlan szigeten kitegyenek egy egész napra, annyira nem érdekel, hogy még ingyen sem mennék, de a kirándulás a közeli Rasdhoo-atollnál, izgatta a fantáziámat. Ugyanis ez egy lakott sziget, kereskedelmi szállás (akkoriban még) nem volt rajta. A naplementés vízibusszal jutottunk át a faluba, és két óra szabadidőt kaptunk, hogy kedvünkre kószáljunk. Ablaküveg nélküli, szegényes, de tiszta portákat láttunk. A csöppnyi kis épületek többségét megkövesedett korallból (!) építették némi kis habarcs felhasználásával. (Kinek mit intézett az Óceánja.) Az utcákon nincs burkolat, egy boltot láttunk csupán, ahová betértünk és a fent már említett, kézzel készült fotóalbumot beszereztük. Láttunk még egy orvosi rendelőt is, ahol a betegek az épület előtti pálmafák árnyékában várták, hogy szólítsák őket. Ránéztem a műholdképre, hogy fejlesztettek-e az egészségügy területén azóta, és igen... Egy villanyfényes futballstadion van most a  helyén...

   Bármennyire is paradoxnak hat, volt hátránya is a későbbiekben annak, hogy erre a mesés helyre eljutottunk. Akkoriban még "csak" az európai tengerpartokat jártuk be, efféle látványban leginkább képeslapokon volt részünk. Ez a nyaralás viszont olyan magasra tette a homokos strandról kialakult mércénket, hogy utána már nem tudtunk elájulni a Karib-tengeren, Balin vagy hasonló, felkapott üdülőhelyeken. Talán csak a Seychelle-szigetek tudta ezt űberelni.

2023. november 21., kedd

Nézzünk be a fátyol mögé!

Egy nyugati utazónak a hatvanas években átlépni a vasfüggönyön túlra éppen olyan lehetett, mint nekünk most meglátogatni Szaúd-Arábiát, a titkok és misztikumok országát. Miközben leírom a tapasztalatainkat, lerombolok néhány sztereotípiát, másokat pedig megerősítek.

Szaúd-Arábia



Beutazás, közlekedés

Az országba belépéshez vízum kell, de ezt könnyen elintézhetjük a fotelünkből, csak a bankkártyánkat kell az átlagosnál jobban megélezni. Részleteket elolvashatod Vándorboy barátom honlapján.
   Ha megvan a vízum és a kötelező szaúdi biztosítás, már válogathatunk is a repülőjegy ajánlatok közül. Mi egy kedvező árú, Wizzair jeggyel utaztunk Dammamba, a Perzsa-öböl partján álló városba, ahol aztán rettegve vártuk a határátlépési procedúrát. Akárhol tájékozódtam, mindenhol azt lehet olvasni, hogy nagyon szigorúan ellenőrzik, nem viszel-e be disznóhúst, alkoholt vagy pornókiadványt. Ezért aztán csak Orsi baromfimájast pakoltunk be a vegán kolbász mellé, és a megszokott gyomorfertőtlenítőket is otthon hagytuk, akárcsak a pornó DVD gyűjteményemet.
   Az útlevélellenőrzés nem tartott tovább egy percnél, a fehér hálóinges határőr még a kinyomtatott vízumpapírunkat és a méregdrága biztosításunkat sem kérte el, csak leolvasta az okmányok mágnescsíkját, és már mehettünk is tovább. A fickó bizonyára elveszíthette a tányérsapkáját – gondoltam –, mert ideiglenesen egy tyúklábmintás, piros konyharuhát terített a kobakjára. Aztán később kiderült, hogy ebben az országban igen gyakori a férfiak körében, hogy a súlyos sapkahiányt ezzel a megoldással hidalják át. A zöld folyosón konkrétan egy árva lélek nem volt kíváncsi, milyen tiltott árut hozunk be az országba, így aztán pillanatok alatt kiértünk az autókölcsönző pulthoz, majd frissen szerzett járgányunkkal elindultunk a város felé.

   Az első meglepetés itt ért bennünket. Az öbölállamokhoz képest, nincs akkora pompa és ragyogás. Nem láttunk egy Lamborghinit vagy Rolls-Royce-ot sem, az utakat főleg távol-keleti és amerikai autók népesítik be, igaz a szép számban előforduló óriás Toyota terepjárók sem olcsó járgányok. Hanem az utak... Én bejártam keresztbe kasul az Egyesült Államokat, de azt kell, hogy mondjam, az ottani úthálózat szűk sikátorok kuszasága a szaúdi autópálya-rendszerhez képest. Nem ritka a több mint száz kilométeren át húzódó kétszer négysávos sztráda, de még egy koszos faluba is kétszer két sáv bekötőút vezet. Ráadásul legtöbbször még egy jó széles leállósáv is rendelkezésére áll a szabálytalanul előzőknek, merthogy azok vannak... Csak azok vannak. A helybéli ember ugyanis képtelen egy másik kocsi mögött normálisan haladni, örök késztetést érez, hogy folyamatos sávváltásokkal kerüljön jobb pozícióba. De ezt nem úgy adja elő, mint Alonso a Hungaroringen, hanem szép lassan, átsunnyogós technikával, hogy azért még blokkolja a másik sávot is, hátha mégis az lesz a gyorsabb. Csak annyiban hasonlítható a Forma 1-hez, hogy itt sem indexel senki.
   Nagyon száguldozni azért nem mernek, mert bármikor feltűnhet egy brutális méretű fekvőrendőr, amiről már lekopott a sárga festék, de a lépten-nyomon kihelyezett trafipaxok sem kedveznek a gyorshajtóknak. Létezik a miénkhez hasonló „véda” konzol, az omániaknál használatos, elválasztó sávban elhelyezett oszlop, de a leggyakrabban az útpadka mellé, hanyagul elhelyezett, sunyi kis doboz, ami országúton és városban egyaránt megtalálható, és nem kevés van belőlük. Az erre fordított pénzt a KRESZ-táblákon spórolják meg, mert azzal igencsak takarékoskodnak. Leginkább a kötelező haladási irány tábla hiánya lehet problémás, mert a rengeteg többsávos egyirányú utcához érve elbizonytalanodik az idegen, hogy itt akkor most merre mehet. Általános szabály egyébként, hogy csak jobbra, mert a főutak találkozásánál szinte sehol nem lehet egyenesen vagy balra haladni, ezt betonkordonok teszik nyomatékossá. Lámpás kereszteződés szinte alig, körforgalom valamivel több, de a szaúdi specialitás a visszakanyarodó sáv. Fordulj jobbra, húzódj a belső sávba és majd egyszer csak visszakanyarodhatsz arra, amerre eredetileg menni szerettél volna. Plusz két-három kilométer, de oda se neki! A benzin csak 230,- Ft (!) itt. Az ár egyébként egységes az országban minden kútnál. Ami még jó hír az autóval utazóknak, hogy az útdíj fogalma itt ismeretlen, és fizetős parkolóval is csak elvétve találkozni.

   Mielőtt még elveszíteném az összes olvasót, visszakanyarodok az érkezéshez. Még a repülőtéren szerettem volna pénzt váltani, de a két exchange pultnál akkora sor kígyózott, hogy letettem ebbéli szándékomról. Csakhogy később aztán alig találtam pénzváltó helyet. Még a bankok is elhajtottak. Hamar rájöttem a miértjére: az összes arab pénzváltó nálunk nyomul, itt már alig maradt belőlük néhány. Más kérdés, hogy mindenhol fizethetünk kártyával. Olyan elterjedt a POS terminál, hogy még a piaci árusoknál is lehet látni. A legdurvább, (ha más mondja, nem hiszem el), amikor a mecset bejárata előtt a koldusnál is van egy kártyaleolvasó. Mondjuk, árul valami botot, (amit sokan a sivatag fogkeféjének tartanak), de az nagyjából olyan, mint egy Fedél nélkül újság a Blaha aluljáróban.

   A foglalt szállásaink többsége teakonyhával felszerelt apartman volt, és önellátásra rendezkedtünk be, ezért első utunk egy hajnal kettőig nyitva tartó hipermarketbe vezetett. Éjfél körül járhatott, de még kaptunk friss bagettet, és a zöldségosztályon is feltöltött ládák vártak bennünket, elképesztő választékkal. Sajnos a szénsavas vizet nem ismerik, viszont legnagyobb meglepetésünkre láttunk Hajdú sajtot. (Az utunk során az egyik arab idegenvezető egyébkén megemlítette, mennyire szereti a magyar sajtokat.) Az árak átlagban tíz százalékkal magasabbak az otthoninál, de egyes termékeket olcsóbban megkaptunk. Vásároltunk például csomag retket 1 riálért, ami 100 forintnak felel meg, de a kaliforniai paprika kilójáért is csak 6 riált kértek el, ami fele az otthoninak.
   A szálloda recepcióján (és minden további szálláshelyen) elkérték a vízumpapírunkat, mert szükségük volt a számára, úgyhogy nem hiába nyomtattam ki. A szobaárak korrektek, (felébe kerültek a tavaszi izraeli utunkon tapasztaltaknak), és még imaszőnyeget is kaptunk hozzá. Bár nem akartunk korán kelni, azért az éjjeliszekrényre odakészítettek egy Koránt, és a miheztartás végett, a plafonon bejelölték nekünk merre van Mekka. Még nem érettem meg arra, hogy áttérjek az igaz hitre, ezért a kötelező esti ima helyett inkább az ágyikót választottam.

Al-Ahsa oázis és az Al-Qarah-hegy

A kétórás időeltolódás miatt egy kicsit később keltünk fel a tervezettnél, de az útitervünket ezúttal nem tömtem annyira feszesre, mint szoktam, úgyhogy kényelmesen vághattunk neki az első napra előírt ötszáz kilométeres távnak. Szaúd-Arábia hatalmas, a világ 12. legnagyobb országa, és a látványosságok annyira szétszórtak a területén, hogy lehetetlen egy hétbe besűríteni minden fontos várost, ezért most csak Rijád és környékére összpontosítottunk.
   Az Al-Ahsa oázisról azt írja Rozvány György útikönyve, hogy a világ egyik legnagyobb természetes oázisa forrásokkal és datolyapálma-ligetekkel. A város mindig is nyüzsgő kereskedelmi csomópont volt, gazdag történelemmel. Egykori karavánok létfontosságú állomása, de kaput is jelentett a korai zarándokok számára, akik átkeltek az Arab-félszigeten, hogy eljussanak Mekkába. A terület régészeti lelőhelyein az emberi település nyomai egészen a neolitikumig visszamenőleg láthatók.
   Nos, a valóságban úgy néz ki, hogy betonkerítésekkel elkerített datolyapálma-ültetvényeket láthatunk szétszórtan, közéjük pedig a kősivatag nyújtja be hosszúra nőtt csápjait. A lakott területeken alig látni növényzetet, szóval nem azt a klasszikus oázis képet mutatja, amit romantikus énem elvárt volna.

Elhajtottunk a Jawatha mecsetig, ami egy ezer éve homokba temetett falu helyén áll. Az útikönyv azzal kecsegtetett, hogy a medinai Próféta mecset után a történelem második pénteki nagy mecsete. Hogy ez nem a méretre vonatkozik azt már tudom, de hogy a szépségére sem, az is biztos.
   Hanem a közeli Al-Qarah-hegy a maga barlangszerű szurdokával már sokkal inkább tartozik a látványos helyekhez, nem véletlenül került fel az UNESCO világörökségek listájára. Miután nagy nehezen előkerült a szégyenlős apácának öltözött jegypénztáros, megvásároltuk az 58 riálos belépőjegyeket, és elindultunk a fogadóépület emeleti szintje felé, ahol először egy „múzeumon” kellett átverekedni magunkat. Na, nem a látogatótömeg okán, hiszen egyedüli vendégek voltunk a déli órákban, hanem a segítőkész gájdok miatt, akik mindenáron végig akartak vezetni a falra helyezett fotókon, közben keresztkérdésekkel kontrollálva, hogy figyelünk-e arra, amit mondanak. Miután sikerült őket meggyőzni, hogy felkészültek vagyunk Szaúd-Arábiából sőt, még az iszlámhoz is konyítunk kissé, datolyát és fehér kávét kaptunk jutalomfalatnak. Nem elírás, a pörköletlen kávészemeket darálják le és gőzölik át, majd töltik az átlátszó levet kis csészékbe. Természetesen jellegtelen ízének semmi köze a megszokott kávéhoz, de lényeg a gesztus. A valódi meglepetés csak ezután ért minket: búcsúzóul átadtak egy ajándékcsomagot, melyben késlapok és datolya édesség mellett egy igényes kiadású, magyar nyelvű (!) iszlám agitprop könyv lapult. Esténként felolvasásokat tartottunk a 152 oldalas hittérítő kötetből, és azóta tudjuk, hogy a muszlim nőket mekkora tisztelet övezi errefelé. Az, hogy nincs szavazati joguk, úgysem számít, mert az senkinek nincs ebben az abszolút királyságban. De még emberszámba sem veszik őket, hiszen egész életükben gyámság alatt kell állniuk, mint egy gyereknek, vagy egy fogyatékosnak. (Persze csakis az ő érdekükben.) Mint ahogy az egész testet és arcot eltakaró nikáb is csak az ő erkölcsösségüket hangsúlyozza. Az, hogy ez kilencven százalékban fekete, hát örüljenek neki! Nem kell a folyton változó divat miatt lecserélni a ruhatárukat. Cserében a férfiak sem öltözik túl őket. A kandura vagy thobe (földig érő, belebújós fehér ing) praktikus viselet nyári melegben, bár a lépcsőzés kicsit körülményes benne. A sztájlisztok itt piros abroszt ajánlanak hozzá, nem úgy, mint az Emírségekben, ahol a fehér damaszt a módi, vagy a palesztinoknál, ahol fekete tyúklábminta díszíti a fejkendőt. Európai ruhát itt senki nem visel nyilvánosan, csak akkor tudnám, minek az a sok puccos butik a plázákban.

Ebben az országban minden túlméretezett. Ez a szerény BBQ-sütő is.

Elhagyva a látogató központot, burkolt járdán jutottunk el a hasadékig, ahol talán száz méter mélyen hatolhatunk be a mészkősziklák közé, majd ugyanazon az úton vissza, és ennyi. Úgy érzem, kicsit túlárazott a hely.
   Bent a városban az Ibrahim palota az egyetlen említésre méltó építmény. Az agyagból készült erőd belsejét éppen ott jártunkkor meszelték fehérre. Korábban katonai bázisként, később pedig a helyőrség laktanyájaként használták, most egy mecsetet rejt magában és néhány bezárt helyiséget, amiből az egyik elvileg egy apró múzeum.

Rijád


Szaúd-Arábia hétmilliós fővárosa hatalmas kiterjedésű, rajzasztalon megtervezett metropolisz. Az utak szabályos négyzethálóban metszik egymást, és a főutak által határolt négyzetek egy-egy kerületet rejtenek magukban. Jól látható, hogy a közepén, észak-dél irányban átfutó és Fahd király nevét viselő főutat szánják a felhőkarcolók utcájának, de egyelőre csak néhány torony magasodik rajta. Az építkezés viszont gőzerővel zajlik. (A szállodai szobánkból jól hallhatóan még éjszaka is.) Nem nehéz megjósolni, hogy a 2030-as világkiállításra itt már Dubaihoz hasonló épületek karcolják majd az eget. És hogy a farok méregetésben ne maradjanak alul, mindjárt megdupláznák a Burdzs Kalifa magasságát.


Jelenleg a 2002-ben átadott Kingdome Tower a legmagasabb, a maga 99 emeletével. A leginkább sörnyitóra emlékeztető toronyépület aljában egy puccos bevásárlóközpont kapott helyett, ahol a legdrágább világmárkák képviseltetik magukat. Azt már megszoktam, hogy ezek csupán egy-egy terméket helyeznek ki az üzlet polcaira, jó messze egymástól, de az még nekem is új, hogy egy Louis Vuitton bezárjon a déli ima idejére. (A lehúzott rácsokon át persze jól látszik, hogy hátul az eladólány a telefonját buzerálja, ahelyett, hogy több vevőért imádkozna.) Eleve nagy divat errefelé a nyújtott szieszta rendszere, egy csomó üzlet zárva tart 12 és 16 óra között, cserében viszont van, hogy éjfélig, vagy még tovább is nyitva tartanak. Felületes nézelődőnek első pillantásra úgy tűnhet, mintha ide csak nindzsák járnának vásárolni (pedig nekik nincs is nindzsa-kormányuk), aztán a szemüveget felvéve kiderül, csak fiatal lánykák shopingólnak talpig feketében. A felhőkarcoló tetején egy 65 m hosszú sóhajok-hídja található. Lifttel lehet feljutni annak, aki hajlandó 69,- riált áldozni egy sárgás-szürke homályba vésző, poros nagyváros panorámájáért.
   Néhány sarokkal arrébb megálltunk az  Al-Faisaliah Towernél is a maga 267 méter magasságával az első felhőkarcoló volt Szaúd-Arábiában. Előcsarnokában monumentális üvegfalban gyönyörködhet a betérő.

   Na, de hagyjuk a modern épületeket, nézzünk meg néhány régit! Ja, bocs, itt nincs olyan. Az agyagtéglából épült egykori városfalnak már nyomát sem látni. A középkori mecsetek az enyészetté váltak, a legrégebbi építmény talán az 1895-re elkészült Masmak erőd. Ha valakinek csak egy napja van Rijádra, ide mindenképp érdemes beugrani. Takaros kis múzeumot rendeztek be az elmúlt években, ami ingyen látogatható. (A mellette lévő parkoló: 5 riál/óra)
   A Murabba palotába nem sikerült bejutnunk egészen egyedi nyitvatartási rendje miatt. (17-20-ig) Az 1930-as években emelt királyi palota az első olyan épület, amelyet már a régi város falain kívül emeltek. A 40-es évek végén, itt adták át az ország első liftjét. Közvetlen mellette található a Nemzeti Múzeum, ami egy modern, mégis a környezetbesimuló tágas épület nem túl érdekfeszítő, ámde kétségtelenül igényes kiállítással. Legnagyobb előnye, hogy ide is ingyen bemehetünk.
   A múzeum mellett egy bekerített parkba kukucskáltunk be, mert ez is csak estére nyit ki, pedig jobb lett volna átsétálni rajta, ugyanis ez volt az első igazán ízléses park, amit itt láttam.
   A becsület kedvéért felkerestük a két legnagyobb mecsetet, bár tudtuk, hogy hitetlen kutyákat oda nem engednek be, de ez is csak egy álhírnek bizonyult. A King Khalid nagymecsetbe végül nem mertünk bepofátlankodni, mert éppen pénteki imára gyűltek össze az arabusok, és rendőrautók kőröztek az épület körül. Mi meg eléggé feltűnőek voltuk a fehér bőrünkkel, európai ruhában, és bár Kata fején többnyire volt kendő, az is egy színes darab, szóval gyakran úgy megbámultak minket, mintha celebek lennénk. Jót szórakoztam azon, amikor kiszúrtam, hogy valaki telefonbabrálást mímelve fordult utánunk, hogy „titokban” egy fényképet készítsen rólunk. (Azért persze nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valaki felismerte a messze földön híres Fikatours blog szerzőjét.)
   A 2004-ben felavatott Al-Rajhi mecset a város másik végében található és jelenleg a legnagyobb Rijádban. Itt lerúgtam a cipőmet és egyszerűen besétáltam, mi bajom lehet? A kutya sem foglalkozott velem, csak a kijáratnál kérdezte meg úr, hogy hovávalósi vagyok. Miután elmondtam neki, hogy magyar vagyok és turista, olyan képpel nézett vissza, mintha a tejútrendszer egy eleddig még ismeretlen bolygójának negyedik holdjának nevét mondtam volna neki. Az enteriőr némi csalódást okozott, mert oké, hogy a Mekkai Nagymecsetet méreténél nem építhettek nagyobbat, de azért egy kis pompa igazán elfért volna az imatérben. A foltos, Diego padlószőnyeg és a gipszkarton álmennyezet szerintem nem méltó a főváros legnagyobb szentélyéhez.

   Ha már szóba hoztam Mekkát, hadd szúrjam ide, hogy a szent városba nem muszlim ember egyáltalán nem teheti be a lábát. Ez a hír járja Mohamed szülővárosáról, Medináról is, ám ott olvastam olyanról, hogy a város egyes részeibe már beengednek turistákat. Nekünk, kíváncsiskodóknak pedig marad a 24 órában működő online közvetítés, ahol különböző szögből mutatják, hogy nyomulnak a zarándokok a Kábakő körül. Érdekes jelenet, amikor imára szólít a müezzin, mert olyankor a körmenet leáll és a férfiak (a nőket csupa tiszteletből hátrazavarják) katonás gyűrűben helyezkednek el, és az imám vezénylésére, egyszerre borulnak le a kő előtt. (Holott Mohamed megtiltotta a bálványimádást, de ez egy hosszú történet.)
   Tavaly, Boulevard World néven átadtak egy 12 hektáros vidámparkot a város nyugati szélén, ami egy mesterséges tó partjára épült. Replika házak díszlete fogadja a látogatót a világ különböző híres látványosságairól. A tó a legnagyobb ember alkotta medence a világon. A fejlesztés még folyik, jövőre újabb területekkel bővítik, így összesen egymillió négyzetméter lesz. Itt múlatni az időt nem olcsó: parkolás 20,- riál, belépés 100,- riál, és mindegyik attrakcióért külön kell fizetni 15-25 riált fejenként. Ha elfáradtunk, vagy csak kíváncsiak vagyunk, milyen fentről a látvány, a vízszintesen haladó kötélvasutat is választhatjuk gyaloglás helyett 70,- riálért. Állítólag hőlégballonnal még magasabbra visznek fel 50,- riálért, de sokat kell sorban állni hozzá.

   Ennél sokkal fennköltebb látnivaló a közeli At-Turaif történelmi negyed, a szaúdi királyok eredeti otthona, és az ország első fővárosa 1727-től egészen az oszmánok 1818-as betöréséig. A XV. században alapított városrészt 2000-től építették újjá, és 2010-óta az UNESCO világörökség része.
   Már akinek sikerül bejutnia oda... Ott jártunkkor ugyanis rendőrök zárták le a területet, mert néhány óriás Mercivel érkező abroszos, zártkörű összejövetelt tartott. Még az is meglehet, hogy a turizmus fejlesztéséről diskuráltak, miközben mi, turisztok reménykedve vártuk a kapuban, hátha beengednek. Másfél óra a tűző napon, igencsak visszavetette a lelkesedésünket, elhatároztuk, hogy néhány nap múlva újra próbálkozunk. Csakhogy a bulit prolongálták, és az akkor szolgálatot teljesítő kapuőr sem tudta megmondani, mikor mehetünk be a barna agyagfalak közt kanyargó sikátorokba. Így aztán a látvány helyett a vahhábizmusról szóló rövid értekezésemmel szeretném fárasztani az olvasót.

Vahhábiták

   Erről a helyről indult el vahhábizmus, az iszlám egyik irányzata, ami a XVIII. században alakult ki. Fő gondolata az iszlám eszméinek megtisztítása a vallásra rárakódott idegen elemektől, és ezzel a Korán eredeti tanainak feltétlen és következetes érvényesítése. Amikor egy rosszarcú fickó, Mohamed ibn Abd al-Vahháb küldetéstudattól vezérelve gyújtó hatású prédikációkat tartott a lakosok erkölcsi romlottságát kritizálva, jelentős számú hívőt nyert meg magának. Követőinek fanatikus, erőszaktól sem mentes fellépése és ideológiája napjainkig érezteti hatását az iszlám világban. A dzsihadisták a XIX. században benyomultak Szíriába és Irakba, ahol a síiták legfőbb szent helyeit pusztították el. 1803-ban Mekkát, 1804-ben Medinát foglalták el, ahol a Próféta nyughelyét feldúlták, a város lakosait kegyetlenül lemészárolták, a zarándokokat pedig tanaik elfogadására kényszerítették. De, hogy egy közelebbi eseményt említsek: a szaúdi születésű, Oszáma bin Láden, al-Káida nevű hagyományőrző egyesülete is a vahhábita tanokat hirdette, eléggé elítélhető módszerekkel.
   Csak halkan jegyzem meg, hogy Mohamed próféta sem bánt kesztyűs kézzel az ott lakókkal, amikor elfoglalta Mekkát... Beszélgettem egy helyi fickóval, aki felvilágosított, hogy a zsidók és keresztények történetei nagyjából megfelelnek a Koránban leírtakkal, csak hát Ábrahámot Ibrahimnak hívták, az istent pedig nem Jehovának, hanem Allahnak. Jézust ugyanolyan prófétának tartják, mint Mohamedet, aki csak Allah segítségével volt képes a csodatevésre.
   Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mi a véleménye arról, hogy míg Jézus csak szeretetet és megbocsájtást hirdetett, és ha pofonvágták a másik orcáját is odatartotta, addig Mohammed, harcok árán jutott hatalomra, és erőszakkal kényszerítette rá tanait a kételkedőkre. Csakhogy a szaúdi törvények szerint, egy ilyen kérdésért már simán rács mögé dughatnak.
   Inkább a többnejűség hagyományairól faggattam. Na, nem mintha tetszene ez a felfogás. Még hogy egy pasinak több nője legyen? Borzasztó lehet. A megoldás roppant egyszerű: amikor a csatákban elesett sok férfi családja egyedül maradt, Mohamed megkérte az életben maradt urakat, hogy legyenek szívesek legalább három-négy árván maradt hölgyet felkarolni és eltartani. Ez az önfeláldozás mind a mai napig él. Utána néztem: egy 2016-os statisztikai adat szerint, a 33 milliós Szaúd-Arábiában félmillió férfinek volt egynél több felesége, de a többi arab országban is csak 1-2% körül van ez az arány, és csökkenő tendenciát mutat.


Tovább is van, mondjam még?


   Utunkat a fővárostól északra folytattuk. A sivatagot átszelő autópályán csapattam a maximális 140 km/h sebességgel, amikor néhány esőcsepp jelent meg a szélvédőn. Még ilyet –  csodálkoztam –, amikor eszeveszett zápor csapott le ránk. Fel voltam készülve homokviharra, gutaütéssel fenyegető hőségre, de hogy ezen a napon esik le a térség éves csapadékmennyisége, az meglepett. A záporból aztán csendes eső lett, és órákig tartott. Sőt, az itt töltött hét napból öt volt felhős, és háromban még csapadékot is el kellett viselnünk. Nyilvánvalóan azért, mert (szándékosan) otthon hagytuk az esernyőt.
   Az útépítők sem kalkuláltak ekkora csapadékmennyiséggel, mert a vízelvezetés is hagyott némi kívánnivalót maga után. Amit még meg kell jegyeznem, hogy az arab autós kollégák, lazán értelmezik a szelektív hulladékgyűjtést. Hol egy üres PET-palack repül ki az autójuk ablakán, hol egy egy izzó csikkel kedveskednek a körülöttük autózóknak. Ennek meg is van az eredménye: az utakat eldobált zacskók, kiürült kólásüvegek és különböző csomagolóanyagok szegélyezik. Még a parkolókban emelt imaházak környékét sem kímélik a szemetelők.
   Az eddig megszokott síkságot kisebb, nagyobb dombok tették változatossá, amikor megérkeztünk Shaqra városába. Itt csak egy piacot emelt ki az útikönyv, ami egy tágas területen fekszik, és jellemzően az Arab-félszigeten megszokott termékek jelentik a kínálatot, de kapható, textíl termékek, ajándéktárgyak, és még egy kis múzeuma is van. Ja. Ez mind ott volt, csak tök üresen. Akárcsak a közeli Ushaiqer településen, ami már a VI. században lakott volt, és most gatyába ráztak néhány vályogkunyhót, hátha idetéved néhány turista, de csak az ilyen fekete öves kíváncsiskodók, mint mi, térünk le az autópályáról, hogy a kihalt utcáit fotózzuk.


   Nem túl tartalmas nap után, végre elfoglaltuk szerény szálláshelyünket egy Unayzah nevű városban, ami már Al-Qaṣim tartomány része. Mint a tizenhárom szaúdi tartomány mindegyikét, ezt is egy herceg kormányozza (Abd al-Azíz Al Saud), csakhogy családban maradjon minden hatalom. Esti programként az Al-Bassam műemlék épületet és az Al-Musawkaf kézműves piacot látogattuk meg, és már meg sem lepődtünk, hogy rajtunk kívül egy látogató sem tette tiszteletét, pedig már elállt az eső.
   Másnap a közeli Buraydah városában kezdtük a napot, a világ legnagyobb tevepiacán. Kicsit későn érkezhettünk (9:30), mert a kaotikus nyüzsgésnek, amivel az útikönyvünk riogatott, már nyomát sem láttuk, de azért sikerült néhány eladó birkanyájat, kecskéket, marhát, és rengeteg dromedárt lencsevégre kapni. Ízelítőt kaptunk abból a szagból, ami mellett sokat látott görények is elszégyellnék magukat.
   Az öt négyzetkilométeres területre szerencsére kocsival is behajthattunk így egészen hátra is eljutottunk, ahol a takarmányt árulják. A széna feltehetően nagy kincs errefelé.


   Amúgy a város nem egy nagy durranás. Létezik egy újonnan emelt, erődszerű épület, amelyben múzeumot rendeztek be, de szánalmasan gyenge kiállítási tárgykészlettel rendelkeznek. Többnyire fotók, ahol a korábbi királyok próbálnak a világ ismert politikusaival fényképezni, hogy legitimálják hatalmukat. Egyetlen pozitívuma, hogy ingyen látogatható.
   Jobb híján, felkerestünk egy élelmiszer piacot, ahol a kíváncsi kereskedők tekintetének gyűrűjében végigvonultunk a kínálatot mustrálva, hogy aztán angolosan távozzunk. Alig múlt el dél, és már csak egy programpont maradt hátra az útitervből: a város közepén álló oázis pálmafái alatt elfogyasztani a reggel elkészített szendvicseket. Csakhogy valami érthetetlen ok folytán, ezt a városi dzsungelt annyira elhanyagolták, hogy itt még egy disznónak is elmenne az étvágya. Végül találtunk egy másik parkot, ami valamennyivel rendezettebb volt, olyannyira,  hogy még vendéglátóhelyek is várják a látogatókat, persze leginkább az esti órákban. Beszédes, hogy még a kültéri teraszokon is légkondi fújja a hűs levegőt a vendégek közé, meg ne pusztuljanak a negyven fokos hőségben. Ott jártunkkor leginkább nők sétálgattak a parkban, természetesen talpig feketébe burkolózva. Az egyikük meg is szólított, hogy lefotózhatna-e minket. Ilyen egyébként többször is előfordult az út során. Többségében szimpatikus emberek a szaúdiak és nagyon hálásak tudnak lenni, hogyha egy külföldi tiszteletét teszi náluk. Az egyik büfében a pultos srác megkérdezte, honnan jöttünk, majd megköszönte, hogy Szaúd-Arábiát választottuk úti célnak.



Dammam

   A másfélmilliós tengerparti várost utolsóként látogattuk meg. Egy nap bőven elég volt, hogy végigjárjuk „nevezetességeit”. Abdulaziz királyról elnevezett (mily meglepő) kulturális központban kezdtünk. Itt a múzeum már nem ingyenes, de a 35,- riálért az elengedhetetlen és rém unalmas cserépedények mellé, kapunk egykét kitömött állatot és néhány számomra az újdonság erejével ható virtuális attrakciót. A belépőjegyünkért meglátogathattunk egy képzőművészeti kiállítást is, ahol néhány kortárs művészeti produktumot tekinthettünk meg, de engem a meghökkentő építészeti megoldások és szerkezeti elemek nyűgöztek le leginkább. A kavicshalomra emlékeztető épület legmagasabb, központi terme egy pazar könyvtárnak ad otthont, amely leginkább a New-Yorki Guggenheim múzeum körgangjára emlékeztet, csak itt néhány falikép helyett 315 ezer könyv kapott helyet.


   A kőhalmok mellett, egy sokkal csúnyább épületben kapott helyet a szaúdi ipart bemutató kiállítás. Ez nagyjából egyet jelent az olajjal. Ha kőolaj, akkor pedig kizárólag az Aramco vállaltról beszélünk, ami a helyi Gazprom. A cégóriás a világ második legnagyobb vállalkozása, éves bevétele 500-600 milliárd dollár, ami jócskán meghaladja Magyarország teljes nemzeti jövedelmét. Az Aramcót még 1933-ban alapították Kaliforniában, amerikai-arab közös vállalkozásként. Aztán, amikor kiderült, hogy a világ legnagyobb olajkészletét találták meg. Az akkori király, a már sokat emlegetett Abdulaziz, megfenyegette az amerikaiakat, hogy államosítani fogja a teljes olajipart. (Államosítani egy királyságban? Nonszensz. Ezt a mi utcánkban lenyúlásnak hívják, a Pál utcában pedig einstandnak.) Szóval, az amcsik inkább áron alul eladták a részvényeiket.
   Az Alfelwah and Aljowharah magánmúzeumot sajnos zárva találtuk, pedig állítólag itt látható egy 500 éves Korán másolat, és több mint félmillió történelmi műtárgy. Köztük veterán autók, antik gramofonok, szőnyegek és olyan érdekességek, mint a királyság első uralkodójának, ingóságai.
   Jó kis látványosságnak ígérkezett a King Fahad Park, de csak egy néhány pálmával körülvett, szánalmas, beton placc fogadott. Olyan, mint a tatai laktanya alakulótere volt '79-ben. Ki sem szálltunk az autóból, hanem kerestünk egy jó nagy plázát (mall) ahol olcsón megúszhatjuk az ebédet. Amit még Iránban sem láttunk, néhány nagyobb gyorséttermi lánc külön szeparált részt biztosít a nőknek. Gondolom ott egyszerűbb betolni a hambit, nem kell folyton az arcfüggönyt emelgetni. Azért Katát nem nézték ki a férfi szekcióból sem. A kutya sem foglalkozik itt a külföldiekkel. Ennek nagy részben az lehet az oka, hogy a vendéglátóhelyeken külföldiek a munkavállalók is. 10 millió, többségében indiai és pakisztáni vendégmunkás, ami az össz lakosság egyharmada. Ez nekünk azért jó, mert az indiaiak általában beszélnek angolul. Végül a Kudu nevű műintézményt választottuk, ami külsőre ugyanolyan, mint egy meki kékben, a kajájuk viszont inkább hasonlít egy giroszoséra. Az alapítás óta eltelt 35 év alatt sikerült a legnagyobb étteremlánccá nőniük, de az ország határait még nem lépték át.
   A "Drive-through" szolgáltatás talán a legkedveltebb ebben az országban. Nem csak ételt tudunk rendelni az autóból, a város számos pontján és az autópálya-parkolókban, de még bankolhatunk is anélkül, hogy kiszállnánk a verdából.

Rijád és Dammam közt, az úttól tíz kilométerre találtuk ezt a semmiből kiálló sziklát.

   Időnk, mint a tenger, ezért zárásképp, ellátogattunk az egyik kedvelt tengerparti sétányra, ahol a vendégmunkások kézben tartott damillal horgásztak, a helyiek pedig a füvön heverészve piknikeztek. Csórikáim mi mást tehetnének, kocsma egy szál se...
   Az esti órákban kihajtottunk a reptérre, tök retkesen leadtuk a kocsit, majd tök lelkesen hazarepültünk.