2020. február 19., szerda

Bahrein

Bahreinbe Kuvaitból repültünk át, arról a reptérről, ahol két nappal korábban eltűnt az egyik bőröndünk a Pegazus Air jóvoltából. A becsekkolás előtt még tettem egy utolsó kísérletet, hátha valamilyen csoda folytán előkerült a csomag és meglátogattam az elveszett holmik pultját, ahol a legnagyobb megdöbbenésemre közölték, itt van a kofferünk, mindjárt hozzák. Na ez a mindjárt beletelt fél órába, három rendőri iratellenőrzésbe és egy csomagátvilágításba. A reptér legeldugottabb bugyraiba kellett követnem a pakisztáni segéderőt, de végül ott állt a maga valójában, és tényleg a mi bőröndünk volt, alleluja!


A Jazeera Air fapados kuvaiti légitársaságnak külön terminálja van a főépülettől néhány száz méterre. Mindössze öten várakoztunk az előtérben a Jazeera Air 103-as, Bahreinbe tartó járatára. Ízlelgessük kicsit ezt a szót: Jazeera! Ez is csak egy arab szó a sok közül, mégis a nyugati ember számára kellemetlenül cseng. Volt időm ezen elmélkedni, mert a gépünk, bár indulásra készen állt, mégis egy óra késésben volt. Az egyik földi utaskísérőtől megtudtuk, hogy egy csatlakozó járatra várnak. Hamarosan meg is érkeztek az utastársak, egy egész ninja sereg. A talpig feketébe burkolódzott nők kezében ugyanaz a vászonszatyor volt, feltehetően az utazási iroda promóciós ajándéka. Elképzelhető, hogy valami vallási találkozón vettek részt, mert a kísérőjük, egy imám fazonú, szakállas öregember volt, kisebb lepedővel a fején. Mindenki felszállt a gépre és elfoglalta a helyét, amikor a steward odajött hozzám, hogy nem cserélnék-e helyet a feleségemmel, és ülnék be én az ablak mellé, mert az egyik lefátyolozott, fekete angyalka nem hajlandó mellém ülni, márpedig odaszól a jegye. És ez még csak a kezdet. Ahogy a repülőgép a kifutópálya felé kezdett gurulni, az imám felkiáltott, hogy Allah akbar, mire a ninják halk mormolással belekezdtek egy rövid imába. Én tisztelek minden vallást, de ha valamit nem akarok hallani egy repülőn, akkor az az, hogy Allah mennyire hatalmas.


Bahreini repülőtéren a vízum intézése pofon egyszerű. Beállsz az útlevél ellenőrzés sorba, és ott a yardnak adsz 15 dollárt, de fizethetsz kártyával is. Eszedbe ne jusson e-vízumért folyamodni otthonról, mert úgy járhatsz, mint én. Gondoltam biztos, ami biztos, én elintézem a vízumot még a repülőjegy vásárlása előtt a bahreini vízumosztály weboldalán. Pik-pak kitöltöttem az űrlapot, csatoltam a beszkennelt iratok másolatait, és kicsengettem az igényelt 26000 forintot, ami ugye lényegesen több, mint amit a helyszínen kérnek. Ráadásul utána vettem észre, hogy a vízum kiállítása után 30 napon belül be kell lépnem az országba. Az egy dolog, hogy buktam a huszonhatezret, de ráadásul meg sem kaptam a vízumot, csak egy válaszlevelet, hogy valami nem stimmel, és vegyem fel velük e-mailen a kapcsolatot. Írtam nekik, nem is válaszoltak…
Bár most időben odaértük a bőröndöket szállító szalaghoz, a csomagpara itt is belénk hatolt, amikor már szinte mindenki távozott a poggyászával. Végül az utolsók közt megérkeztek a mi cuccaink is.
Az itteni autókölcsönző (Sixt) sokkal lazább volt, semmit nem akadékoskodtak, és az eredeti 15 ezer forintos áron már vihettük is a szinte új Kia Optimát. Pénzt nem váltottunk, mert azt hallottuk, itt mindenhol lehet kártyával fizetni, és ha minden kötél szakad, a dollárt is elfogadják.
Szállodánkkal szemközt terpeszkedett Bahrein büszkesége, az 1984-ben épült Al-Faith Mecset, ami akkoriban sok tekintetben számított rekordernek. Övéké volt a világ legnagyobb kézi szövésű perzsaszőnyege, és a legnagyobb kristálycsillárja, amit amúgy Swarovskyéktól rendeltek, mert az ő üvegük biztos sokkal szebben csillog. A mecsetben hál'allahnak látogatókat is beengednek igaz, a nőknek fel kell venniük a gúnyát, amit viszont adnak a bejáratnál. Ide is csak kísérővel léphetünk be, de szerencsénkre kifogtuk egy rendkívül szellemes bácsit, aki miután felsorolta, hogy a márvány Olaszországból, a tikfa Indiából érkezett, és helyi mesteremberek faragták, bevezetett minket az iszlám rejtelmeibe. Nagyon nem is tudott volna miről regélni, mert az épület, bár szép, semmi különleges nincs benne, hacsak az nem, hogy a firenzei dóm kupolájához hasonló tetőszerkezet itt üvegszálas műgyantából készült, amivel szintén világelső volt a maga nemében. Még azt is elmagyarázta, hogy az ima rituáléknál alkalmazott testhelyzeteknek milyen jelentése van. Igazi élmény volt hallgatni, bár az ütemtervünkhöz képest egyórás csúszásba kerültünk. A kijáratnál egy ötdollárost akartam a kezébe csúsztatni, de nem fogadta el. Ilyen is van arab földön? Ki gondolta volna.


A 650 km2 területű Bahrein már elég nagy ahhoz, hogy autót béreljünk és bejárjuk a nevezetes helyeit, de ha jól sáfárkodunk az idővel, egy nap is elég. Elsőként mindjárt lezúztunk a szigetország déli csücskébe, ahol lefotóztuk az élet fáját. Ez a 10 méter magas fa (prosopis cineraria) állítólag 400 éves, ami azért nagy szó, mert a környékén az egyetlen élő növény. Hogy mennyire nagy turista látványosság, jellemzi, hogy kisebb sátortábor alakult ki a közelében, benne vurstliival, kifőzdékkel és árusokkal. Tisztára mint egy búcsúban, csak itt minden arabos. Már lefelé jövet is láttunk egy csomó ponyvával vagy valamilyen nád félével körbekerített területet, amin szürke sátrak álltak. Az egész olyan volt, mint egy menekülttábor. Aztán ahogy bepillantottam a paravánok mögé, rájöttem, hogy ezek amolyan hétvégi telkek lehetnek. Fű helyett öreg szőnyegek borítják a talajt, a sarokban ott áll a házilag barkácsolt barbecue sütő és kiszuperált kanapék testesítik meg a nyugágyakat.


A sziget nyugati oldalán haladtunk vissza a főváros, Manama felé, hogy legalább kívülről megnézzük a Forma 1 pályát, ami az emír legújabb játszótere, de az igazi cél az Aali Burial Mounds, több ezer éves sírhalmok megtekintése volt. Nos, ezek egy lakónegyed közepén lévő, leginkább sittkupacokra emlékeztető dombok, nem igazán fotogének. További néhány kilométer után a Dilmun Royal Burial Mound már egy kicsit nagyobb bucka, és egy 4000 éves, feltárt sírkamra maradék köveit találjuk itt. Őr védi, de jegyet nem kérnek. Jól is néznénk ki – gondoltam – pedig akkor még nem tudtam, hogy a következő műemlék még ennél is szánalmasabb. Alig találtuk meg a Barbár Templomnak keresztelt romot, végül egy szögesdróttal körülvett focipályán átvágva leltünk rá néhány földön heverő szikladarabra és egy táblára, hogy itt állt az időszámításunk előtt 2-3 ezer évvel épült templom, amit Enkinek, a bölcsesség és az ivóvíz istenének szenteltek.
Bahreint egy 25 km hosszú híd köti össze a szárazfölddel, egészen pontosan Szaúd-Arábiával. A King Fahd híd 1986-ban készült el, és napi ötvenezer utas halad át rajta. Be szerettem volna menni a közepéig, ahol egy mesterséges szigeten építették ki a határátkelőt, de a híd elején lévő fizetőkaput látva letettem az ötletről.


A nap végére maradt a fő attrakció, a Qal'at al-Bahrein és a ráépült Portugál Erőd, ami UNESCO világörökség. Gyanítom, hogy csak az itt talált 4300 éves leletek, és az itt élő Dilmun nevű bronzkori civilizáció miatt került védelem alá, mert az erőd nem nagy durranás. GPS-ünk a kertek alatt vezetett el egy hátsó bejárathoz, ahol az őr kegyesen beengedett minket, már csak a dombtetőről vettük észre, hogy a város felőli oldalon puccos bejárat van visitor centerrel és gondolom némi belépővel. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ezért sem kérnek pénzt, mert olyan kevés a látogató, hogy nem érné meg a jegyszedők munkabére.
Van még egy világörökség helyszín, Muharraq városrész, ami előtt teljes értetlenséggel állok. Védelem alatt áll 17 régi épület, ami becs' szóra mondom, vályogviskók, és egy vályogmecset a zsúfolt, és lepattant óváros utcái között. Ide tartozik még néhány osztriga telep, ami ugye a víz alatt van, és egy erőd, amit viszont a katonaság teljesen körülépített. Nem hogy megközelíteni, látni sem lehet a szárazföld felől.


Bármennyire is lehúztam most a nevezetességeket, összességében kellemesen csalódtam Bahreinben. Semmit nem észleltem a síita többségű, de szunnita vezetés alatt álló miniállam belső feszültségéből. És bár az emír nemrég koronáztatta magát királlyá, és teljhatalma van minden felett, még a térségben itt haladnak leginkább a reformok, hogy mást ne mondjak, a nőknek van szavazati joguk. Még parlament is van, igaz a képviselőknek csak a fele kerülhet be szavazás útján.
A lakosság hagyománytisztelő, és sokan hordanak burkát, de a fiatalok között egyre többen engedik meg maguknak a lazább öltözetet. A külföldinek nem kell félnie, hogy megszólják, ha rövid ujjú pólót vesz fel, más kérdés, ki, hogy érzi magát, ha kilóg a sorból. Én például még mindig elegáns ingben és nadrágban megyek el a színházba, mert egyszerűen jobban érzem magam, ha nem vagyok alul öltözött, pedig az emberek többsége ma már nem ad az ilyesmire. Gondoljunk csak arra, mennyire hülyén nézne ki a körúton egy hálóingben sétáló ember, ami itt a bevett férfiviselet! Na, hát pont ilyen hülyén néz ki a rövidnadrágban flangáló külföldi errefelé.

2020. február 8., szombat

Kuvait

– Miért mentek Kuvaitba? Nincs ott semmi látnivaló – kérdezte egy Magyarországon élő arab barátunk, aki ráadásul ott is született. A hegymászók bölcs válaszával tudtam csak szolgálni, akiktől gyakran kérdezik: mi a fenének mászol fel a hegycsúcsra?
– Hát mert ott van.


Alapvetően Ománba készültünk, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy tán útba ejthetnénk egy-két Öböl menti országot, ha már ott járunk. Így jutottunk el a Pegazus légitársasággal (török fapados) Kuvait Citybe. Szerencsésen landoltunk, nem futottunk túl a leszállópályán, és nem a kettétört géptestből kellett előmásznunk, mint azt tette több száz utas a minap az isztambuli repülőtéren. Ehhez képest bagatell, ami velünk történt, mondhatni mindennapos.
Úgy kezdődött, hogy a reptéren elmentünk pénzt váltani, mert az illetékbélyeget, ami a vízumkérelemhez kell, egy automatából tudjuk beszerezni, ami csak kuvaiti dinárt fogad el, és pontosan kell őt etetni, mert visszaadni nem tud. A bélyeg és egy kitöltött bejelentkezési lap birtokában húztunk egy sorszámot és leülünk, mint a 72-es postán, és vártuk, hogy a mi sorszámunkat villantsa fel a kijelző. Ezeket az információkat mi már tudtunk, és az éjféli órákban tömeg sem volt a teremben, mégis mintegy két óráig tartott, míg megkaptuk a kinyomtatott A4 formátumú, díszes vízumlevelünket, amit kilépésig meg kell őrizni. Ezalatt jöttem rá, mit is jelent az ország neve KU-VAIT. Valójában egy mozaik szó, ahol a VAIT jelzi, hogy várakoznunk kell, és hogy milyen sokat, azt pedig a KU rövidítés mutatja.
Természetesen a bőröndjeink már nem voltak a szalag mellett, olyannyira, hogy már felirat sem jelezte, melyik volt a mi szalagunk. Irány az elveszett poggyászok pultja, ahol örömmel konstatáltam, hogy a gondosan befóliázott kofferom ott hever több tucat sorstársa mellett. Csakhogy az örömöm hamar elszállt, amikor kiderült, hogy a nejemé, amit pont ugyanott, ugyanakkor adtunk fel, nem érkezett meg. Vagy valaki elvitte a sajátja helyett. Ennek nagyobb volt az esélye, mert találtunk egy kísértetiesen hasonló, befóliázott bőröndöt, csak hát nem a miénket. Szokásos jegyzőkönyv procedúra és röpke három óra késéssel, éjjel kettőkor jelentkeztünk az autókölcsönzőnél a lefoglalt autónkért.
Az Alamo embere itt még ránk sózott valami papírt, amivel – állítása szerint – érvényes lesz itt is a jogsink, különben megbüntetne a rendőr. Plusz még egy kiegészítő biztosítást, minek következtében duplájára emelkedett az eredeti végösszeg, mint ahogy a neten lefoglaltam az autót, „teljes körű biztosítással”.


Reggeli után első dolgom volt felhívni a biztosítót, hogy elveszett a csomag, mi ilyenkor a teendő. A Mapfre Lux Air (!) biztosítása ilyen esetben 60 euró értékig fizeti a legszükségesebb kellékeket, hogy folytatni tudjuk a nyaralást. Ők ezt a csomagkésésre fizetik, az hogy nem is lesz meg a csomag, azt majd hónapok múlva lehet intézni, ha a légitársaság elismeri a hibáját, persze nekünk kell bizonyítani, milyen értékek voltak a bőröndben. 60 euró Kuvaitban arra volt elég, hogy vegyünk egy mini koffert és néhány tisztálkodási felszerelést, amit ugye a kézipoggyászba nem rakhatunk, mert az rendkívül veszélyes a fedélzeten. Rutinos utazók lévén természetesen volt egy váltás ruhánk a kézipoggyászban, de itt most nagyon úgy nézett ki, hogy végleg elbúcsúzhatunk az asszony legszebb cuccaitól, és egy kéthetes nyaralásra való göncöt kell beszereznünk. Szerencsére Kuvaitban van az Arab-félsziget legnagyobb bevásárlóközpontja (tényleg KU nagy) H&M-mel és más megfizethető üzlettel, így sikerült beszereznünk néhány alsó- és felsőruházatot a következő néhány napra.
A pláza vásárlóközösségét leginkább a 4,5 milliós ország kisebbségét alkotó bennszülött arabok alkotják, a vendégmunkások kisebb piacokon szerzik be a portékákat. Megtalálható itt az összes világmárka, és jó néhány nemzetközi étteremlánc üzlete is.
A bevásárlás másik színtere az Oman street 8 alatt található souk (bazár), ahol az olcsó kínai és indiai termékeken kívül kulturált környezetben vásárolhatjuk meg a birkafejeket és a frissen fogott haltetemeket. Nejem azonnal beszerzett egy márkás, olasz sminkkészletet egy indiai árustól az otthoni ár harmadáért, és biztos, hogy eredeti volt, mert a boltos megesküdött rá.
Most először éreztük, hogy van haszna is a forint mélyrepülésének, mert egy kuvaiti dinár pont ezer forint lett, így amikor elhagytuk a parkolóházat, pontosan tudtuk, hogy a 250 fillérjük az nekünk 250 forintba, került, ami nagyjából fele annak, mintha otthon leparkolnék a körúton.
Sajnos a nemzeti múzeumuk vasárnap zárva volt (pedig az itt munkanap), így be kellett érnünk a mellette található Sadu házzal, ami állítólag az egyik leglátogatottabb turista helyszín. Megmosolyogtató volt az a néhány „berendezett” szoba a kuvaiti szövő mesterséget bemutató kiállítással, de legalább ingyé volt.


A Nagymecsetet és 74 méteres tornyát csak kívülről fotóztuk le, mert nők nem léphetnek be, én pedig szolidaritásból bojkottáltam a látogatást. Meg aztán hitetlenek csak idegenvezetővel nézhetnek körbe az 5000 hívőt befogadó imahelyen, az meg túlzottan időigényes, és már csak fél napunk maradt a városra.
Az ország építészeti jelképe, a hetvenes években épült Kuvait tornyok a tengerparton állnak, távol a belvárostól, és némi csalódást okozott, hogy a valóságban mennyivel kisebbnek látszik, mint a fotókon. Ráadásul a mai párás, szmogos délelőttön a kilátás sem volt pazarnak mondható, a 82 méter magasan körbe forgó éttermet meg úgy lehúzták a Tripadvisoron, hogy nem kockáztattuk meg a fejenként 14 dináros ebédet.
Inkább tovább autóztunk a part mentén, és lementünk a Scientific Centernek keresztelt attrakcióhoz. A szépen kiépített sétány végén található, vitorla formájú épület igazából gyerekeknek való. Van egy akváriumuk, (ami gyengébb a Camponában találhatónál) egy IMAX mozi, ahol inkább hollywoodi filmeket vetítenek, mintsem tudományosat és egy játszóház.
Található még egy etnográfiai múzeum is Kuvaitban, ami az iszlám művészetet mutatja be. A Tareq Rajab múzeumba menekítették a nemzeti múzeumból az értékeket az iraki háború idején úgy, hogy az ajtókat és az ablakokat befalazták.
Sajnos az elveszett poggyászunk másnap estére sem lett meg, így a recepción kértünk egy vasalót, hogy a kimosott ruhákat hordható állapotra hozzuk fel. Látszik, hogy a szobánkat nem a szállás.hu-n foglaltuk, mert sajna nem lett vasaló.
Nagyjából ennyi fért bele az itt töltött másfél napunkba. Utoljára még kitisztult az idő, így sikerült a szállodaablakunkból lefotózni, amint éppen potyog le az áru a kamionokról egy városszéli foghíjtelken, a helyi kereskedők örömére, aztán indultunk ki a reptérre, hogy utunkat a közeli Bahreinben folytassuk.

2020. január 31., péntek

Fikatours a plénum előtt

Szeretném felhívni olvasóim figyelmét, hogy az idei Utazás kiállításon, a Hungexpo területén kerül megrendezésre a X. Járatlan Utakon Fesztivál. A szokásos standok látogatása mellett, az érdeklődők meghallgathatnak néhány igazi világjárót, akik közelmúltbéli úti élményeiket osztják meg, és speciális tanácsokat adnak utazóknak.


A fellépőkről és az előadások tartalmáról a rendezvény honlapján tájékozódhatunk részletesen. Engem egy éve keresett meg először Csonka Gábor, az-az Vándorboy, főszervező, nincs-e kedvem előadást tartani. Most először sikerült úgy egyeztetnünk, hogy ne legyek éppen úton az esemény időpontjában.
Sokat gondolkoztam, hogy az extrém túrázók és kalandorok társaságában mivel tudnék labdába rúgni, és rájöttem, hogy egy dologban vagyok igazán jó, a terepjárós felfedező túrákban. (Másban is, de ezt itt most nem részletezném.) Ezért témának az overland utazást választottam, aminek részleteit egy afrikai túránkon készült képsorozat vetítése közben mesélem el, mérsékelt fikázás mellett. Szeretettel várok minden érdeklődőt.

2019. december 3., kedd

Wellness a múzeumban

A wellness szónak nincs magyar megfelelője, csak körülírni lehet, de még ezt is különbözőképp teszik az értelmezéssel foglalkozó oldalak. A közös nevező a pihenés, a feltöltődés, az általános jóérzés. Tehát nincs benne, hogy meleg víz, mert arra ugye ott a spa, mint idegen szó. A sport, a kondíció sem tartozik szorosan a wellness fogalomkörébe, arra inkább a fitness az elterjedt kifejezés.
Így aztán a személyre szabott wellness hétvégénket kiegészítettük egy múzeumlátogatással, mert az jó nekünk.

A valóságban azért nem ennyire szép

Na, de ne vágjunk a dolgok elébe, egy pár keresetlen szót had ejtsek a Thermal Hotel Visegrádban töltött egy napunkról. Nem a szállodát akarom fikázni, mert alapvetően rendben volt minden, hanem a gondolataimat rendszerezném pár sorban.
„Ilyen jól élünk mi, magyarok?” Ugye sokan feltették már ezt a kérdést magukban, miközben araszolnak egy nyári hétvégén a Balaton felé, vagy amikor azt látják, hogy a hosszú hétvége előtt napokkal már minden szálláshely elfogyott. 
Leesett az állam, amikor megérkeztünk szombat kettőkor, és megláttuk a kígyózó sort a recepció előtt. Pedig nem olcsó a mulatság, 60-70 ezer forint egy szoba egy éjszakára teljes panzióval. Ha levonom egy átlagos uszodabelépő árát és két főétkezést egy középkategóriájú étteremben, akkor is 100 euró fölött vagyunk csak a szobáért, ami azért valljuk be, Magyarországon elég húzós. Na, de hát, ha veszik, had vigyék!


A termálvízben ücsörgést is meg lehet unni egy idő után, ezért vasárnap a kultúrát választottuk wellness gyanánt. Csak nyugalom, nem fogok bele kulturális esszébe, de makacsul foglalkoztat egy gondolat, ami a Mátyás Király Múzeumban jutott eszembe. Történt ugyanis, hogy a csípős decemberi hideg ellenére egy csomó ember látogatta meg ezt a történelmi helyet, köztük számos külföldi. El kezdtem számolni, hogy vajon mekkora lehet az éves bevételük az 1300 forintos jegyekből?Minimum 50 millióra taksálom, amit ha összehasonlítunk egy átlagos magyar focipálya bevételével, talán túl is szárnyalja. Márpedig Mátyásnak ezt a vidéki rezidenciáját biztos, hogy a töredékéből fel lehetett újítani, mint stadiont építeni, nem beszélve a fenntartásról. Nyilván egyik sem megtérülő beruházás, de mindkettőnek lehet egyéb hozadéka. A sok új stadionnak az, hogy a magyar foci fellendül, és turulként szárnyal újfent. Ezt ugyan még nem látjuk, de drukkolunk neki. Amit viszont jól látunk, hogy a történelmi épületek restaurálása, tömegeket vonz, és hozzájárulhat múltunk jobb megismeréséhez és megértéséhez. Márpedig egy magát nemzetinek valló kurzusnak ez nem egy utolsó szempont. 


Szépen rekonstruálták az 1000 forintoson is látható Hercules kutat, eredeti darabjait pedig megtekinthetjük a múzeum egyik termében. A tardosi mészkőből faragott oroszlános Márvány kutat, a fagyveszély miatt, egy ponyva fedi, de fellebbenthető a kíváncsi látogatónak.
Az épületet egyébként a harmincas években kezdték feltárni, de a szocializmus alatt nem tartották fontosnak, hogy rekonstruálják a kastélyt. A rendszerváltás után, a nép-nemzeti kormányfőnek titulált Antal József viszont már ide szervezte a Visegrádi Hármak (akkor még Csehszlovákia egyben volt) alakuló találkozóját, amire márványtábla emlékeztet. A kelet-európai országok összefogásának gondolatát jó ötletnek tartom, de élek a gyanúperrel, hogy az „uram-bátyám” világot sirató fórumosok sokkal inkább Károly Róbert királyunk utódainak képzelték magukat, aki először hívta össze tanácskozásra ide a lengyel és cseh királyt. Na, de ez már történelem, nem úgy, mint Mátyás, az „igazságos”. Az csak legenda…

2019. november 24., vasárnap

Gyöngyhajú lány balladája.

„A musicalek alfája és omegája” hirdeti a kreatív alcím a zenés darabot, amit megnéztünk a hétvégén. Hirtelen elhatározás volt, a maesteszinhaz.hu dobta fel a lehetőséget, hogy fél áron megvehetjük a jegyeket a másnap esti előadásra. Nem volt programunk szombat estére, meg aztán a rendezvénynek helyszínt adó RaM Colosseum színháztermére is kíváncsiak voltunk, így hát lecsaptam a lehetőségre, holott az Omega együttes, akinek slágereire épül a musical, sosem volt a kedvencem.
Nem akarok a színikritikus szerepében tetszelegni, de ebben a hónapban sehova sem utaztunk, kénytelenek vagytok ezzel beérni.
Előtte viszont, botcsinálta gasztrokritikusként írnék pár sort kulináris élményeinkről. Történt ugyanis, hogy a kinyomtatott jegyen az állt, 10% kedvezményt kapunk a rendezvénycsarnokban működő Vakvarjú étteremben. Szeretjük a világtalan madárról elnevezett vendéglőt, figyelemmel kísértük albertfalvai családi kisvendéglőből, komoly üzletlánccá fejlődött karrierjüket, de ebben az újlipótvárosi üzletükben még nem jártunk. Öt órára érkeztünk a helyre, és legnagyobb meglepetésemre, teltház fogadott, pedig még messze volt a vacsoraidő. Végül kaptunk egy kétszemélyes asztalt azzal, hogy hattól már lefoglalta valaki. Nem is baj, úgysem voltunk annyira éhesek, egy óra nekünk éppen elég lesz, jeleztem a felszolgálónak, aki az asztalhoz vezetett minket. Jellemzően fiatal családok gyerekkel és középkorú párok töltötték meg a helyiséget. Megint megállapítottuk, milyen jó, hogy az emberek kimozdulnak otthonról, és ma már a vendéglőbe járás nem számít luxusnak, mint a kilencvenes években, nem is beszélve a korábbi időszakról.
Előételt rendeltünk csak, mert a szombati ebéd utolsó falatja még ott terpeszkedett a gyomrunkban. Amíg kihozták a fogást, volt időnk körülnézni, mit tud ez a hely, hogy ennyire tömve van? Azt kell, hogy mondjam, semmi extra, de ami alap kell hogy legyen, azt hozza. Kényelmes székek, hangulatos enteriőr, udvarias kiszolgálás és finom ételek elfogadható áron. Ennyi. Tedd a dolgod rendesen, ahogy kell, és megélsz belőle, nem kell feltalálni a spanyolviaszt!
Feleségem malacporchettája buffala mozzarellával, friss salátával és tökmag-pestóval 2.490,- Ft. Lepénykenyérrel szolgálják, így akár jól is lakhatunk egy adaggal. Hamar megérkezett, de amikor letették az asztalra, a pincérlánynak hiányérzete volt, majd kiszúrta, hogy a szakács, (bocs, László Chef) elfelejtette rárakni a bivalymozarellát. Ezért a tányért azzal a lendülettel vissza is szállította, és másodszorra már egy dekoratív és ízletes fogást tálalt fel.
Én sült velős csontot rendeltem (a fogyó jegyében) petrezselyem-vinaigrette-tel 1.980 Ft. ellenérték fejében. A hosszában felvágott lábszárcsontban ott lapult a fűszerezett, sült velő, amit pirított bagett szeletkére tudtam rákenni, hanem a petrezselymes vinagrettémből hiányzott két dolog: a petrezselyem és a vinagrette. Olajos rukkola és apróra vágott saláta levelek egy kis retekdíszítéssel, de semmilyen ecetet nem tartalmazott, márpedig e nélkül a saláta nem más, mint egyszerű nyúltáp. A 850 forintos (amúgy finom) langyos limonádéhoz külön kellett kérnünk jeget, de másba nem tudok belekötni.


Most, hogy már egy oldalt ellocsogtam lényegtelen dolgokról, rátérnék a fő csapásirányra. A RaM Colosseum egy modern művház a Kárpát utca végén. Tetszett, hogy a ruhatárnál nem púposkodnak a kétszáz forinttal, ingyen őrzik meg a kabátokat a két felvonásos előadás végéig. A színházterem teljesen átlagos, kényelmes ámde szűk lábterű ülésekkel, és ahogy lenni szokott, a legbelül ülők jönnek utoljára. A közönség elcsendesedik majd, hétóra tízkor felmegy a függöny.
A nyitókép: egy lány veszekszik a nem látható pasijával, aki éppen otthagyni készül őt a párnapos balatoni kaland után, miközben egy zenekar a háttérben az Omega Start című számát nyomja a Gammapolis albumról. Értem én, start = kezdés. Jópofa. Aztán belibbennek az Experidance tánccsoport jelmezbe öltözött tagjai, és a Hűtlen Barátok dalra ropják a táncot. Majd a Holló című szám alatt nagyjából kiderül, miről is fog szólni a darab. A főszereplő lányt ezen a napon Békefi Viktória alakította, aki a Sztárban Sztár leszek döntőseként ismerhettünk meg korábban. (Már aki, ugye.) Énekhangja teljesen átlagos, nem úgy, mint Kóbor Jánosnak eredetiben, és ezzel inkább Mekit akarom cikizni. A következő számban megismerhetjük a lány szüleit is, akit ma Fésűs Nelly és Tóth Sándor játszott. Akik nem járnak zenés darabokra (mint például én) annak mondom, hogy Tóth Sándor volt Szent István, amikor az István a királyt először műsorára tűzte a Nemzeti Színház 85-ben. Nellyt pedig a minap ismerhettük meg egy RTL-es vetélkedő döntőseként. Igazi profi előadók, és a Fekete Pillangó duetté alakítása is parádés húzás volt. A harmadik meghatározó figurát, aki nem más, mint Trombitás Frédi, a moho sapienses Szomor György interpretálta, aki már túllépett angyalbőrös korszakán, és nagyszabású musicalek sztárja. Vicces figurákat alakított Berényi András, akarom mondani R. Kárpáti Péter, de az igazi főszereplők az experidances fiúk, lányok, akik a szokásos táncformációk mellett, meglepetéseket is tartogattak.
Összességében a darab hangulata nekem kicsit nyomasztó volt, és érezni lehetett egy kis erőltetettséget azon, ahogy az Omega nóták témáját össze akarják kötni a történet fonalával. A háttérzenekar jól hozta a dalokat, és annak, aki belenyúlt a hangszerelésbe, külön szeretnék gratulálni, telitalálat.

2019. október 30., szerda

Irán, a kendőzött valóság

Siraz

Ha azt hallod Irán, mit jut eszedbe? Turbános vallási fanatikusok, csadorba burkolózott nők, erkölcsrendészet, síita terroristák. De vajon beszéltél-e olyan emberrel, aki már járt ott, és ne áradozott volna, milyen fantasztikus emberek az irániak, és mennyi csodálatos látnivalót rejt a perzsa múlt? Minél több utazó írását olvastam el erről a hazánknál 18-szor nagyobb, 80 milliós országról, annál inkább kíváncsivá tett, mennyit hihetünk el a manipuláló médiának, és mennyire komolyan vehetők a túláradó ömlengések egyes blogerek bejegyzéseiben. Így aztán vettem két repülőjegyet Sirázba, ami a XVIII. század második felében fővárosa volt a Perzsa Birodalomnak, hogy személyes tapasztalatokat gyűjtsek erről a közel-keleti országról.
Kellemes, húsz fok körüli hőmérséklet és gyenge légmozgás fogadott, ahogy kiléptünk a repülő ajtaján. Feleségem azonnal körbetekerte a fejét egy kendővel, és ez nem annak köszönhető, hogy érzékeny lenne a szélre, sokkal inkább, mert ezt elvárják az Iránba látogató külföldi nőktől is. Mi több, törvény szabályozza ennek viselését, lévén, hogy egy olyan teokratikus berendezkedésű országról beszélünk, ahol az iszlám törvényeinek megszegését ugyanúgy börtönnel sújthatják, mint mondjuk a lopást.


Néhány éve „e-vízum” rendszer működik Iránban, de idén, már le sem bélyegzik a kinyomtatott papírokat, amin egy QR kód jelzi, hogy beutazhatunk az országba. Nagy bánatomra az útlevélbe sem nyomtak pecsétet, pedig imádom a különlegesnek számító lenyomatokat benne, annak ellenére, hogy ennek olykor hátránya is lehet. Jelen esetben, hogy mostantól nem utazhatok az Egyesült Államokba egyszerű ESTA számmal, muszáj lesz vízumért kuncsorogni, mert kíváncsi voltam egy olyan országra, aki most éppen nem a barátjuk, bár ez nem volt mindig így.
Talán az éjszakai óráknak köszönhető, de olyan gyorsan jutottunk át a kötelező formaságokon, mintha csak egy belföldi járattal érkeztünk volna a szomszédos tartományból. Az utcára kilépve az első, amit kiszúrtam, hogy az autók fele Peugeot, és hogy tíz kocsiból kilenc fehér színű. A francia autók dominanciájára később megkaptam a választ: komoly kapacitású összeszerelő üzemet építettek fel, és licence alapján gyártják itt a régi 206-os és a 405-ös modellek egyes változatait. A fehér szín pedig egyszerűen csak divat.


A középkategóriás szállodánk szobájában működő tévén legalább húsz csatorna volt fogható, mind perzsául, és egy kivétellel mindegyiken imádkoztak. A PressTV, ami a mi M1-ünkhöz hasonló, folyamatosan szidta az amerikaiakat és az izraelieket. Ott nem migránsokkal ijesztgetik a jó népet, hanem a nagy „sátánnal” az USA-val, aki meg akarja fosztani az irániakat a 79-es forradalom vívmányaitól, és az ősellenség Izraellel, akik meg akármit is akarnak, az biztos, hogy rossz, ezért pusztuljanak ők is. A vicces, hogy még az arabokat is utálják, most éppen az utcákon plakátkampány folyik Szaúd-Arábia ellen, ahol a királyt megalázó karikatúrákkal ábrázolják. A lényeg, hogy bűnbak legyen bőven, azzal lehet terelgetni a nép tudatát.
Aki azt gondolná, hogy muzulmán a muzulmánnak nem vájja ki a szemét, az óriásit téved. Nagyon nem mindegy, hogy síita vagy szunnita vagy-e. Pedig nincs sok különbség, nagyjából annyi, mint a különböző keresztény vallások között. Mindegyik ugyanabból a koránból tanít, csak azon vitáznak, hogy Mohamed próféta kinek adta át a stafétabotot, amikor Allahhoz távozott. A síiták szerint Alit nevezte meg utódjául, és ezzel a véleményükkel igencsak kisebbségben vannak, ha a teljes muzulmán világot nézzük. Az arabok többnyire szunniták, akik Alit csak egy egyszerű beházasodónak tartják, aki elvette Mohamed kedvenc lányát, Fatimát. Iránban (és Irakban is) viszont a síiták vannak többségben, ami éppen elég ok ahhoz, hogy megvessék az arabokat, és a legdurvább sértésnek tartsák, ha bármilyen tekintetben összehasonlítják őket velük.


Reggel az első dolgom volt helyi pénzt váltani. Ezt megtehetjük hivatalos pénzváltóknál, vagy neppereknél is, de a minimális árfolyamkülönbség miatt nem érdemes kockáztatni az utóbbiakkal. Az elmúlt évek hiperinflációja következtében, egy százdolláros beváltásával azonnal riál milliomosok lettünk. Szerencsére vannak nagy címletek is, így nem kell Tesco szatyor a bankjegyek tárolásához, mint tavaly előtt Üzbegisztánban, csak vásárláskor kell többet számolnunk. Annál is inkább, mert az irániak előszeretettel szeretik tománban bemondani a vételárat, ami egy nullával kevesebb. Ez egy régen nem létező valuta, szerintem csak arra jó, hogy a turisták agyát tornáztassák, ha fejben saját pénznemükre szeretnének átváltani egy vételárat.


A Masjed-e Nasir ol Molk mecsetet gyakran hívják Rózsaszín Mecsetnek, a díszítő csempéken uralkodó rózsaszín árnyalatok miatt. Az imahely nem olyan régi, a XIX. század végén épült a Kádzsár-dinasztia uralkodása alatt. A turisták által ingen kedvelt, mert nyugati szárnyának belső udvarra néző ablakait színes üvegberakásokkal díszítették, így a délelőtti órákban remek felvételeket lehet készíteni a beáramló fényekről.
Siraz kulturális élete több mint ezer évre nyúlik vissza. A városnak már a X. században volt egyeteme, ráadásul nagyobb, mint a bagdadi. Nem csoda, ha olyan híres költők nevelkedtek itt, mint Szádi (Saadi) vagy Háfiz (Hafez), akiket Iránban óriási kultusz övez, ezért is nevezik gyakran Sirazt a költészet városának. A két költő síremléke valóságos zarándokhely, fiatalok és idősek százai keresik fel nap, mint nap.


Háfiznak, a XIV. században élt teológus költőnek a versei leginkább a borokról és a csajozásról szólnak, lévén, hogy Siraz akkoriban messze földön híres borvidék volt. Valószínű akkoriban még Allah elnézőbb volt a tintázással szemben. Az oszlopos síremlék alatti szarkofág mellett irániak imádkoznak, vagy éppen szelfiznek aszerint, ki mennyire van átitatva áhítattal. Eközben a hangszórókból megzenésített verseit énekli egy férfihang elég hangosan.
Szádi, a XIII. századi perzsa költő versei sokkal inkább filozofikus töltetűek, nem csoda, hogy sok hazai irodalmárt is megérintett, és magyarra fordították sorait. 1258-ban adta közre leghíresebb művét, a Gulisztánt (Rózsakert). A könyv a zsarnokság elleni támadásról szól, és humanista hangvétele tette népszerűvé a szerzőt.  (Kiváló angol fordítását ó-perzsából a magyar Rehatsek Ede készítette másfél évszázada, aki Bombay szegény negyedében élt és tanított.) Szádi mauzóleuma a város keleti részében található, egy gondozott park közepén.


Visszabuszoztunk a városközpontba, hogy egy másik híres parkot, a Naranjestan kertet nézzük meg, ami egy XIX. századi helyi hatalmasság tárgyaló irodája és pihenő parkja. Iránban a buszokon a nők elkülönülve ülnek a férfiaktól a jármű végében, de ez saját döntésük. Természetesen, ha valaki a férje mellett akar ülni, az előre mehet, de férfi semmiképp nem ülhet a női szekcióba. Azért ezt a kását sem eszik annyira forrón, láttunk rá példát, hogy metró nőknek fenntartott kocsijába beült egy srác, és senki nem csinált belőle ügyet.


Szintén a városközpontban, a Pars Múzeummal szemben található a Karim Khan Citadella, ahol elég gyenge panoptikum kiállítással próbálják becsalogatni a látogatókat. Aki látta már Madame Tussaud viaszfiguráit, nagyot fog csalódni. Ennél gyengébb már csak a perzsa fagyiként is emlegetett faludeh, ami a tejberizs analógiájára készült tejbetészta fagyott állapotban. Nem mertünk rá sáfrányöntetet kérni, mert a mustáros flakon kinézetű tégely egyszerűen fogalmazva, retkes volt, mint állat. Így viszont egy jellegtelen, édes valamit kaptunk, ami hamar a kukában landolt.
Apropó kuka: Feltűnően nagy a tisztaság a városban, és nemcsak arab összehasonlításban, nyugodtan felvehetné a versenyt a legtisztább európai városokkal (és most nem Budapestre gondolok).
A végére hagytuk a város fő látványosságát, a Cheragh Sah szentélyt. Ez a temetkezési emlékmű és mecset komplexum már a XIV. század óta jelentős zarándokhely. Akkor készítette Tash Khātūn királynő (!) az egyedi, 30 kötetes aranyozott Koránt, ami egészen jó állapotban megtekinthető a Pars Múzeumban. A szentélybe egy látványos iwan-on keresztül léphetünk be, ami egy sztalaktit díszítésű fél kupola. Ez az építészeti megoldás rendkívül népszerű Közép-Ázsiában és a Közel-Kelet itteni tájain. A belépés ingyenes, de a nők itt már nem ússzák meg egy sima kendővel, a bejáratnál mindenkire gúnyát adnak, aki nem csadorban érkezett.  Nejem egy ágyneműhuzatból eszkábált leplet kapott, így léptünk be a tágas udvarba, ahol egy működő szökőkút, újabb iwan, és egy hagymakupolás szentély fogadott.


A síremlék fölé épült Aramgah-e Shah-e  Cheragh mecset belülről olyan, mint egy csillogó drágakő, mivel falait, oszlopait, kupoláit, ajtóit, belső díszítéseit milliónyi tükörmozaik és ezüst borítja, ami beragyogja a teret. Hátránya, hogy csak muszlimok léphetnek be, ezért kidolgoztam egy tervet, hogy bosnyáknak adjuk ki magunkat, mert ezt mindenképp látnunk kell. Szerencsére nem volt rá szükség, mert olyan kevés nyugati látogatja a helyet, hogy nem állítottak külön őrt a bejárathoz sőt, még a fényképezést sem tiltja semmi. Az is igaz, hogy semmilyen táskát vagy nagyobb fényképezőgépet nem engednek bevinni a komplexum területére, de a telefonos fotózással nincs semmi gondjuk, a helyiek is vadul szelfiznek bent. Egy újabb udvarból viszonylag modern mecsetbe léptünk be, amit sokkal inkább használnak imádkozásra a helyiek. Nem tudom, pénteken hányan lehetnek itt, de most kongott az ürességtől. Egy asztalon imakövek várták, hogy egy hithű muszlim maga elé helyezzen egyet, és homlokával érintse, miközben Mekka felé hajlong.


Vacsorára igazi helyi specialitásokat kóstoltunk meg, úgymint a Dizi, ami egy krumpliból, húsból, hagymából álló egytálétel, aminek halmazállapota a leves és a főzelék között van félúton. Egy másik helyi finomság a Khoresh Bademjan valójában egy padlizsánpörkölt, aminek lecsós ízesítése közel áll a magyar konyhához. Az irániak minden napszakban imádják a két decis flakonban árult joghurtos italukat, ami valójában egy savanyú író, menta ízesítéssel súlyosbítva. Erre már nem vitt rá a lélek, helyette alkoholmentes sört rendeltem, amivel nem jártam sokkal jobban. Bevallom, meglepett, hogy Pepsi- és Coca-Colát is lehet kapni Iránban, még ha ez nem nagy vigasz azoknak, akik az alkoholos frissítőket helyezik előnybe. Semmilyen szesz nincs hivatalosan az országban, de persze pult alól be lehet szerezni ezt-azt. Más kérdés, hogy egy liter, meghatározhatatlan fajtájú borért háromezer forintnyi riált is elkértek. Otthon még volt olyan gondolatunk, hogy egy kólás üveget megtöltünk Unikummal, hogy legyen valamivel fertőtleníteni az iráni bacilusokat, de féltünk a reptéri ellenőrzéstől, így elvetettem az ötletet. A jó hír, hogy a tisztaságnak, és a hasonló konyhának köszönhetően, az egész út során nem volt gondunk az emésztéssel.

Persepolis

Persepolis egy filmcímként volt ismerős nekem. A cannes-i díjnyertes, animációs filmben egy kislány szemével látjuk Iránt, aki felnő, miközben az országot, ahol él megnyomorítja az intolerancia és a háború. Az értelmiség elhagyja Iránt, ahol csak üldöztetés, kínzás és gyakran halál vár rá. Mindent áthat a bizalmatlanság, a Pasdaran felügyel minden tevékenységet, de különösen a nőkét, akiket naponta zaklatnak, "helytelen viselkedéssel" vagy "nem megfelelő fejfedő használatával" vádolva őket. A film nagyon megérintett akkoriban, de be kell, hogy valljam, turistaként a fundamentalizmusnak semmilyen jelét nem láttam az országban.


A nők fejéről egyre hátrébb csúszik a kendő, a fiatalok nem ritkán járnak kézen fogva az utcákon, és sehol egy rendőr vagy egy bigott járókelő, aki megfedné őket érte. Tovább megyek. A bő egyhetes út során nem találkoztunk egyetlen egyenruhás rendőrrel sem. Nem láttam közterületen imádkozó muszlimokat, de még a mecsetekben is alig lézengtek a hívők. Ezzel szemben családok piknikeznek a parkokban, asszonyok trécselnek a kávéházak teraszain, az egész ország úgy néz ki, mintha boldog és elégedett emberek laknák. Na persze tudom, hogy ez csak kívülről néz ki így, emlékszem még, amikor a „legvidámabb barakkban” éltünk, és bár boldognak éreztük magunkat, de valószínű csak azért, mert fiatalok voltunk és tapasztalatlanok, nem éltünk még valódi szabadságban. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy nem utazhattunk oda és akkor, ahova és amikor akartunk. Ha pedig egyszer-egyszer sikerült kijutnunk Bécsbe, a nehezen megkeresett forintunk fabatkát sem ért a Mariahilfer straße üzleteiben. Csakhogy az irániak rendelkeznek útlevéllel, nincs korlátozva, hova utazhatnak, és a valutájuk is konvertibilis. Oda-vissza lehet váltani a riált, még az embargók ellenére is. Indíthatnak vállalkozást, alapíthatnak cégeket. A szabadságot persze ezer más módon is lehet korlátozni, itt van például a szórakozóhelyek kérdése. Ilyen Iránban nincs. Ha egy fiatal táncolni szeretne, azt csak házibuliban teheti meg illegálisan. Még az esküvői mulattságot is jogszabályok korlátozzák.


Na de Persepolis nemcsak egy film, sokkal inkább az ókori világ egyik legnagyobb városa. A perzsák szakrális fővárosa, a mintegy 125 ezer négyzetméter nagyságú területen álló épületkomplexum maradványai, Siráztól északkeletre, egy órányi autóútra található. A látogatócentrum modern épületében a jegyet már csak automatákból vehetjük meg, de a QR kód olvasó automata éppen nem működik, ezért egy hagyományos jegyszedő bácsi ellenőrzi, nem akarunk-e ingyen belógni. Táskát ide sem lehet bevinni, lehet félnek, hogy elrakunk egy obeliszket a hátizsákba. Impozáns sugárút vezet a palota alapjaihoz, ahonnan aztán fellépcsőztünk az egykori épületegyüttes alapszintjére, és megpillantottuk a Népek Kapuját. A reggeli órákban szinte alig volt látogató rajtunk kívül, nyugodtan kattinthattuk a fotókat anélkül, hogy percekig kellene várni, hogy a szelfiző tömegek végre szabaddá tegyék a látványt, illetve mi sem vagyunk senkinek útjában, így el lehet merülni a 2500 éves oszlopok tanulmányozásában is. Na, és mit találtunk? Azt, hogy XIX. századi magyar garázdák vandál módon összefirkálták a falakat. Egy bizonyos Gróf Széchenyi István unokája, az Andor kölyök, és valami Vámbéry Ármin nevezetű egyén teggelte nevét az ókori emlékekre. Szerencsére az első ékírásos szövegek a kapu felső részén találhatók, így abba nem rondítottak bele korai utazók vésései. Az ékírásból tudtuk meg, hogy a kaput I. Xerxész emeltette, hogy magát fényezze az istenek és emberek előtt.


Beljebb haladva hamarosan elérjük Apadana lépcsősorát, ami igazi csemege a történészeknek. A falba vésett domborműveken jól követhető, amint a különböző népek más-más ajándékkal kedveskednek a perzsa uralkodónak. A viseletekből és tárgyakból sok minden kiolvasható a szakavatott szemnek. Déli irányba haladva eljutunk I. Dareiosz és I. Xerxész palotájához, majd a kincstárhoz. A bejáratnál lehet vásárolni egy jópofa könyvet, amiben a helyszínen található romok fotójára egy fóliára festett kiegészítést hajthatunk rá, és akkor látni fogjuk, hogy nézhetett ki időszámításunk előtt ötszáz évvel az adott épület. Elég sok fantázia kellett hozzá, mert pusztító földrengések, vagy Nagy Sándor bosszúja Athén felégetése miatt, majdhogynem a földdel tették egyenlővé Persepolist. Minden esetre egy több ezer kötetes ókori könyvtár vált a tűz martalékává a görög hadvezér ámokfutása következtében. (Vagy makedón, de most ebbe nem mennék bele.) Végül, a XX. század elején jöttek az angolok, akik lenyúlták az épen maradt szobrokat, és a British Múzeumba vitték megőrzésre, az itteni „barbár” népek pusztítása elől. Mentségükre legyen mondva: legalább pénzt nem kérnek el érte, hogy láthassa a világ a letűnt korok emlékeit.
Ha kisétálunk a támfal mellé, és letekintünk a mélybe, a közeli, ligetes részen sátorvas maradványokat láthatunk, mintegy mementójaként egy letűnt kornak. 1971-ben az akkori uralkodó, Reza Pahlavi sah egy gigantikus bulit szervezett az iráni monarchia fennállásának 2500 éves évfordulója alkalmából, melynek helyszínéül Persepolist választotta. A parádéra összegyűlt miniszterek és külföldi hatalmasságok ezekben, a minden luxussal felszerelt sátrakban időzhettek. A gond csak az, hogy a rendezvényszervezők olyan ókori vízvezetékeket is megrongáltak, amik a várfalakon kívüli kertekbe vezették egykoron az öntözővizet.

Naqsh-e Rostam (királyok sírja)

Persepolistól egy köpésre található Naqsh-e Rostam, amit én csak Petra light-nak kereszteltem, lévén hogy hasonló, sziklafalba vájt síremlékekről beszélhetünk, csak jóval szerényebb méretekben. A tényszerűség kedvéért azt is el kell mondani, hogy valószínű a nabateusok koppinthattak a perzsákról, mert a Jordánia déli részén található kőfaragások későbbi századokban épültek ki.


Négy sírkamra látható itt, nem is akármilyen uralkodók első nyughelye. Olyanok feküdtek ezekben a kamrákban, mint I. Dareiosz vagy I. Xerxész. Annak, aki odafigyelt történelemórán: Dareiosz volt az perzsa, aki a maratoni csatát vívta a görögök ellen i.e. 490-ben, Annak, aki a hollywoodi filmekből tanult: Xerxészt a 300 című filmben láthatta. Ő vívta szintén a görögök ellen a peloponnészoszi háborút, melyből az ismert hexameter is származik: „itt nyugszunk vándor; vidd hírül a spártaiaknak; megcselekedtük, amit megkövetelt a haza
Kifejezetten szimpatikusnak találtam, hogy egyik király sem próbálta lenyomni az elődeit, a síremlékek homlokzatát ugyanolyan méretűre faragták. A majdnem függőleges sziklafalba vájt, későbbi korok csatajelenetet ábrázoló domborműveit is megcsodálhattuk, többek között egy Zoroasztriánus jelenetet, amiben a jó és a rossz csap össze. A rosszat Ahriman nevű harcos képviseli, ahonnan állítólag a magyar ármány szó is ered. Ezzel kapcsolatban egy gondolat jutott eszembe a történetírásról. Sok történész egy prekoncepció mentén indul el, és próbál meg bizonyítékokat begyűjteni elmélete igazolására. Ilyen volt Vámbéry vagy Kőrösi Csoma is, aki a magyarok lehetséges dél-ázsiai gyökereit kutatta. Nem elképzelhető, hogy a nyelvészfenomén Vámbéry terjesztette el, hogy a perzsa Ahriman névből ered az ármány szavunk? Csak hangosan gondolkodom. Ilyen alapon azt is mondhatnánk, hogy a Demcsák név kipcsák eredetű, míg a Nemcsák nem kipcsák. (Elnézést kérek.)


A sírok nem sokáig maradtak háborítatlanok, mert Nagy Sándor szisztematikusan kifosztotta, amikor végigtarolta a Közel-Keletet. Szemben a sírokkal egy kőtorony emelkedik, melyről eleinte azt gondolták, tűztemplom, de a tudósok mostanában inkább kincseskamrának vélik. Én nem vagyok tudós, de furcsállanám, hogy pont a legkönnyebben megközelíthető helyre pakolták volna a kincseket, miközben a holttesteket olyan magasra helyezték el a sziklafalban, hogy senki ne tudja elérni emelődaru nélkül.

Passargad (Paszargadai)

Egy órányira a Yazd felé vezető autópálya mentén található Passargad, ami magyarul perzsa tábort jelent. Ez volt az első perzsa királyi város, sajnos mára nem sok maradt belőle. A leírások szerint Nagy Kürosz alapította, akinek felújított síremlékét látogattuk meg. Külön díj ellenében kisvonattal bejárhatjuk a több hektáros területet, ahol néhány ókori épület alapjait tárták fel. Az ásatások állítólag jelenleg is zajlanak az UNESCO világörökségi területen, bár ennek semmilyen jelét nem láttuk. A síremlék természetesen üres, és nem fogok nagy meglepetést okozni, ha elárulom, hogy ezt is Nagy Sándor fosztotta ki, viszont egy ókori görög utazó (Sztrabón) részletesen leírta, hogy milyen tárgyakat rejtett a sírkamra. Aranyágyon aranykoporsó, arany ékszerek, serlegek és ruhák drágakő díszítéssel, most már csak egy kőhalomban gyönyörködhetünk.


Az i.e. VI. században élt hadvezér elsőként fogta össze perzsákat és vonta ellenőrzése alá Közel-Keletet Egyiptomtól az Indus folyóig. Nagy Küroszt (Kuros) az első igazán nagy formátumú politikusként említenek a történelemkönyvek. Egyesek már odáig merészkednek, hogy emberi jogok élharcosának állítják be. Mindezt azért, mert hódításai során nem gyilkolt le egyből mindenkit, hanem először békeüzenetet küldött, hogy ha behódolnak neki, és főleg adóznak, akkor megtarthatják autonómiájukat a különböző népcsoportok. Ezzel a taktikával egész jól kiépítette az Óperzsa Birodalmat, mígnem egy sivatagi nép a mai Üzbegisztán területén jól lefejezte a negyvenes éveiben járó Küroszt.

Yazd

Útban Yazd városa felé, itinerünk szerint egy 4000 éves fa található. Ez hihetetlen! Olyannyira, hogy én nem is hiszem el, de ha a fele igaz, akkor is érdemes megállni. 25 méter magas ciprusféléről beszélünk, amit gondosan körbekerítettek, hogy lehessen érte pénzt kérni. Kattintottunk kettőt, és már mentünk is tova.


A város határában egy vályogból épített, kúp alakú építmény magasodott. Ezek valaha jégraktárként funkcionáltak. Jellemzően egy csatorna végére, a település szélén építették, hogy aztán a télen megfagyott jégtáblákat felhalmozzanak a vastag falú, részben a föld alá nyúló tárolóba.
Estére érkeztünk a lefoglalt szállásra, ami a fotókon rendkívül romantikus és rusztikus, valójában kissé koszlott hotel. Építészete a környékre jellemző, sivatagi házépítés eklatáns példája. A kívülről egyszintes háznak tűnő épület valójában háromemeletes, csakhogy lefelé, a földbe vájva. A belsőudvar már eleve egy szinttel lejjebb van az utcához képest, de innen még jó tíz métert kell lépcsőznünk lefele, hogy az aljára jussunk, ahol pedig egy régi csatornarendszer felújított darabját láthatjuk. Ez pedig nem szennyvíz, hanem egy 3000 éves, földalatti vízvezetékrendszer része. A sivatagban a településeket vízzel ellátó rendszert (qanat) az ókori perzsák fejlesztetté ki, és egyes falvakban még a mai napig használják. Ez az UNESSCO világörökség nem könnyen látogatható, lévén a föld alatt van, de szenteltek neki a városában egy múzeumot, melyet egy szép régi házból alakítottak ki (ami alatt speciel két csatorna találkozik). A technológia olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy több sivatagos, vízhiányos régióban is átvették, megtalálható Afganisztántól Egyiptomon át Portugáliáig (levada).


Másik jellegzetessége a városnak a széltornyok (badgir), melyek a legkisebb szellőt is hatékonyan vezetik a házakba hűs fuvallatként, de ilyeneket sokfelé látni a Közel-Keleten. Iwánt is látni szép számmal a környező országokban is, de a Jame mecset bejárata arról híres, hogy a mellette álló két minaret a legmagasabb Iránban. Még az este kisétáltunk, hogy megnézzük, milyen kivilágítva az 52 méteres torony. Így a harmadik itt töltött nap után már nem számít meglepetésnek, hogy minden félelemérzet nélkül léptünk ki a gyéren megvilágított, óvárosi utca kövére. Biztonságérzetünket csak egyetlen dolog zavarta, a lámpa nélkül közlekedő motoros suhancok, akiknek kedvenc szórakozásuk, hogy a sétálóutcákba behajtva, hangos robogással ijesztgessék a járókelőket.


Reggel csak annyiban változott a helyzet, hogy most már nem tinédzserek, hanem öreg taták koptatták a macskaköveket ócska motorbiciklijükkel, figyelmen kívül hagyva a behajtani tilos táblát. A XII. századi mecset díszítései a XIV. századból származnak, kiemelkedő példája a perzsa Azari stílusnak. Homlokzatának dekorációja és egyedi kialakítása a világ legszebb mecsetei közé emeli, ráadásul ezt használják is. Az árkádos udvaráról jól belátni a mecsetbe, ahol felfedeztem néhány imádkozót. Az udvaron gyereksereg gyülekezett, tanári felügyelet mellett, szervezetten látogattak ide, gondolom hittan óra helyett. Élvezettel pózoltak a kamerák előtt sőt, a ritkán látott külföldieknek még egy dalt is előadtak. Sehol nem találkoztunk a városban külföldi turistacsoporttal, és az egyéni látogatók nagy része is iráni a látványosságok környékén. Egyfajta privilegizált érzést kölcsönöz, ahogy a világörökség helyszíneknél csupán néhány ember társaságában sétálgathatunk az ezeréves kövek között.


Mivel mecsetből sosem elég, ellátogattunk a város központjában lévő Amir Chakhmaq Complexhez is. A forgalmas téren álló komplexum magába foglal egy mecsetet, egy karavánszerájt, egy fürdőt és még számtalan boltot. Emberek jönnek, mennek, teszik a dolgukat. Feltűnt, hogy sok nőnek, de még egy-két férfinak is le van ragasztva az orrnyerge fehér leukoplaszttal. Iránban ugyanis nagy divat a jellegzetes, perzsa sasorrak megfarigcsálása.  Jól keresnek vele a plasztikai sebészek, egy-egy beavatkozás ára meghaladja a kétezer dollárt, és hónapokat kell várni a műtétre. A tér több pontján figyelmes lettem egy ládikára, amit már korábban is láttam, de azt hittem, egyszerű postaládáról van szó. Most viszont sikerült elolvasnom a rajta álló feliratot, amiből megtudtam, hogy ezek bizony adománygyűjtő tégelyek. Merthogy a muzulmán vallás öt oszlopa közül az egyik, az adakozás. Nos, nem hinném, hogy ezekben a rozsdás ládákban bármi lenne a poron kívül.


Amikor meghallottam, hogy Yazd testvérvárosa Jászberénynek, azt hittem, hogy ez valami rossz szóvicc. Ide kellett utaznom, hogy megtudjam, a jászok eredetileg egy indoiráni nyelvű népcsoport volt, akik a XVI. századig még beszélték a saját nyelvüket. A testvérvárosi kapcsolatot a jászok 1995-i világtalálkozója alapozta meg, amit egy 1996-os egyeztetés után, végül 2007-ben megköttetett. Ennek állít emléket Sisa József térplasztikája a Szabadság terén, amit 2012-ben adtak át. Kíváncsiak voltunk a tűzzománc technikával készített, Lehel kürtjét ábrázoló, 4 m magas emlékműre, ezért elkanyarodtunk arra, hogy lefotózzuk.
Yazdban született Zarathustra, a zoroasztrizmus, a világ egyik legrégebbi, ma is élő vallásának alapítója. Az ő emlékének állított Tűz temploma meglátogatása volt az utolsó program, mielőtt tovább folyattuk volna utunkat.



Zoroasztrizmus

Nagyfokú műveletlenségemről teszek tanúbizonyságot, amikor bevallom, hogy erről a vallásról még életemben nem hallottam. Korábbi blogbejegyzésemben már kifejtettem, hogy a nagy vallások mennyi hasonlóságot tartalmaznak. Mondhatjuk persze, hogy egymásból építkeztek, de ez eufemizmus lenne. Valójában egyszerű koppintásról van szó. Tisztában vagyok vele, hogy a középkori emberekben is lett volna annyi kreativitás, hogy új idolokat teremtsenek, és más szabályok mentén építsék fel tanaikat, csakhogy azt sokkal nehezebb lett volna elterjeszteni. Gondoljunk bele! Egy olyan piacon kellett „eladni” mondjuk az iszlám vallást a VII. században, ahol már korábban is hittek mindenféle istenekben az emberek. Nem lehetett nekik azt mondani, hogy felejtsétek el az egészet, most mondom a tutit. Sokak szerint a fő monoteista vallások (zsidó, keresztény, mohamedán) formálója a Zoroasztrizmus volt. Krisztus előtt hatszáz évvel, itt jelent meg először az egy isten gondolata. Zarathustra iráni próféta és hitújító terjesztette el, hogy az addig hitt istenekből csak egyet, Ahura Mazdát (Bölcs Úr) tartsák meg, és ő minden társadalmi réteg istene, aki kézben tartja a jó és a rossz „szellemek” közti viaskodást (sátánok és angyalok). Élete során minden embernek választania kell jó és rossz között, és a világot beborító tűzözönből csak a jó követői menekülnek meg, hogy új teremtésben részesüljenek. Amíg ez be nem következik, addig az elhunytak lelkei közül a jókat a Paradicsomba vezetik, a rosszakat pedig a pokolba. Ismerős?


Zarathustra halála után a zoroasztrizmus fokozatosan terjedt dél, majd nyugat felé, s eközben a helyi vallások is hatottak rá. Bár ez az ősi Perzsia hite volt, ma már a legtöbb követője Indiában él. Ezzel együtt, még Iránban is jócskán vannak hívei, a legtöbb itt, Yazdban.
Két érdekes hozzájuk kapcsolódó helyet is fel lehet keresni. Az egyik a Tűz temploma, ahol a legenda szerint i.e. 470 óta folyamatosan ég a vallás hívői által istenített tűz. No, nem pont itt, ebbe az épületbe csak 1940-ben hozták, ahol a látogatók egy üvegfalon keresztül nézhetik meg a hatalmas rézkehelyben lobogó lángok fényét. A szentély mellett egy kis múzeumban láthatjuk a szertartások kellékeit, illetve érdekes fotókat.


A másik, egy temetkezési hely a városon kívül. A zoroasztrianista vallás jelképe és központi eleme a tűz. Közismert, hogy Irán ősi alapítóinak világképét három őselem, a tűz, a víz és a föld határozta meg. Legnagyobb véteknek tartották ezek beszennyezését, ezért halottaikat nem temették el, mert ezzel beszennyezték volna a földet. Nem hamvasztották el, mert megfertőzték volna a tüzet. Yazd melletti magaslaton felépítették a „hallgatás tornyait”. Miután az elhunytat szertartás keretében elbúcsúztatták, felkészítették a túlvilági útra, felvitték a torony tetejére, ruhátlanul kiterítették, s a továbbiakat a keselyűkre és a napra bízták. Egészen az elmúlt század közepéig élt ez a kegyetlen szokás, mígnem egészségügyi okokból betiltották. A tornyok azóta mementóként állnak e szokatlan rituálé emlékére. Felgyalogoltunk a borzasztó kiosztású, meredek lépcsősoron, de természetesen a tetőn már nincsenek csontok, mindössze a város panorámája, amiben gyönyörködhetünk.

Isfahan (Iszfahán)

Yazdot elhagyva puszta, sivár világ tárul az utazó elé. Végeláthatatlan, kísérteties, köves sivatag, néhány megmaradásáért küzdő növényfélével. Az egykori selyemút vonalán ma már autópálya húzódik, de elképzeltem, annak idején a karavánoknak mekkora öröm lehetett megpillantani egy-egy település vagy szeráj tornyait. Egy ilyen karavánszerájhoz letértünk mi is, de meg kell, hogy mondjam, a dallal ellentétben, ez egy igencsak ócska kóceráj. A jobb napokat látott fogadó, ma már csak néhány tevepásztornak ad menedéket, a romos épület meg sem közelíti egykori önmagát.


Naein (Nain) városánál kellett letérni a sztrádáról, ahol, ha már ott vagyunk, és szeretjük a változatosságot, egy teljesen más mecsetet kerestünk fel. Nem a neve miatt más, hiszen ezt is Jame (péntek) Mecsetnek nevezték el, hogy összezavarják szegény turistákat. Irán egyik legrégebbi mecsetét korábban tűztemplomként használták. Építése a VIII. századig nyúlik vissza, ám a komplexum egészét fokozatosan építették. Az alagsort úgy gondolják, hogy még az iszlám előtti korokban készült el, az udvart pedig a XII. században alakították ki. Végül, 700 évvel ezelőtt egy 28 m magas nyolcszögletű minaretet adtak hozzá. A mecset alatt egy földalatti vízcsatorna is fut. Ennek a csatornának egyébként lehetett látni a föld felszínén futó folytatását, amiben csobogott a hegyekből érkező friss víz.
A szomszédban egykori vár maradványai hirdetik a település fontosságát, de sajnos olyan ramaty állapotban van, hogy lezárták az érdeklődők elől.


Iszfahán főteréről az összes utazó szuperlatívuszokban beszél. Egyikük sem felejti el az áradozásokhoz hozzátenni, hogy a világ második legnagyobb teréről beszélünk a pekingi Tienanmen tér után. Szerintem nem összehasonlítható a kettő, mert a kínai fővárosban egy betonplacc végeiben van két pályaudvar és egy irányítótorony kinézetű épület, míg csak az északi oldalon találunk valódi műemléket. Az iszfaháni Imam teret (Naqsh-e Jahan) ezzel szemben a XVII. században alakították ki mai formájára, és egy emeletes árkádsor öleli teljesen körbe. Három fantasztikus épületet találunk az oldalai mentén. Két épület a világ legszebb mecsetei közül való, a harmadik pedig egy palota, az Ali Qapu, melynek hatodik emeletén egyedülálló akusztikájú zeneszobát alakítottak ki. Északon helyezkedik el a Qeyssariyeh bazár, ahol a vallási és uralkodói épületek ellensúlyozására egy hatalmas zsibvásár található. Az 512×163 méteres téren konflissal is lehet egy kört tenni néhány fillérért, de aki nem igényli a romantikát az golf kocsival is utazhat. Mint minden tér Iránban, amit eddig láttunk, ez is gyönyörűen gondozott, parkosított és patyolat tiszta. Láthatóan imádják birtokba venni a nap minden szakaszában a helyiek. Ücsörögtek a fűben, piknikeznek, és számolatlanul készülnek a családi fotók. Srácok tartanak ügyességi bemutatót bringáikon, vagy sárkány helyett, drónokat eregetnek. A tér teljes kerületét árkádos házsor veszi körbe, ettől rendkívül egységes és harmonikus a látvány.


A Lof Follah mecsetet a legjobb helyre építették, épp a bazár ruhás szekciójából térnénk át a miniatűrök és ezüstművesek világába, amikor egy hívogató iwan jelzi, egy újabb mecsetet kell felfedeznünk. Eredetileg a király saját mecsetjének épült, ezért nem készült hozzá minaret. A nép számára csak évszázadokkal később nyitották meg. Annak érdekében, hogy a sah elkerülje a néppel való vegyülést, egy alagutat építetett a tér alatt az Ali Qapu palotától a mecsetig. A mecset bejáratától kacskaringós út vezet az imateremhez. Ennek az volt az oka, hogy a háremhölgyeket elrejtsék a kíváncsi szemek elől. A főbejáratnál és az átjáróknál is őrök álltak valaha, ugyanezen okból. Ma már az ajtók nyitva állnak, a földalatti alagutakat nem használják.


Az árkádok alatti bazársoron keresztül jutottunk el a tér végébe. Furcsa, hogy nem nyaggat semelyik árus, erőszakosságnak nyoma sincs. Ezen a részen inkább a turistákra vannak ráállva az üzletek, igényes rézműves termékeket, miniatűrökkel díszített szelencéket és más haszontalan dísztárgyakat árusítók vannak többségben. Több eladó is kínaiul invitálja be az ázsiai turistákat, akikkel még társalgásba is elegyednek. Régi szép idők, amikor még az isztambuli bazárban magyarul beszélt minden kereskedő, aki egy kicsit is adott magára!
A tér végében egy újabb iwan jelzi, hogy műemlék van a láthatáron. Nem is akármilyen. A város jelképének számító Abbász sah nagy mecsetjének minden négyzetcentiméterét kék mozaikcsempék burkolják.


A bejáratnál interaktív dvd-t árusít egy pacák, amivel bejárhatjuk az épület minden zugát és körülnézhetünk 360 fokban. Mi inkább a személyes bejárást választjuk, ha már idáig eljutottunk. Hatalmas terek, számtalan imahely fogadja a látogatót. Az egyik teremben felújítási munkálatok zajlanak, de a turistákat beengedik. Ott kóborolhatunk a csempés dobozok és mozaik kockák halmai között. Nézhetjük, ahogy éppen egy boltív kirakásába kezdenek a restaurátorok, akár egy gigantikus puzzle játék. Hamar rájöttem, miért ilyen előzékenyek, amikor a festett csempéken megláttam az árakat. Hát persze, mekkora üzlet olyan autentikus ereklyét árulni, ami valóban az iszfahani nagy mecset faláról származik.


És ha még nem lenne elég a mecsetekből, felkerestük a közelben lévő Maszdzse-i Dzsom'e-t aminek a magyar nevére adok egy lehetőséget kitalálni. Nyert. Ezt is Péntek Mecsetnek hívják,viszont ez a környék (és ez alatt értem egész Közép-Ázsiát) mecseteinek etalonja. A későbbi építészeknek ez az ezer évnél is régebbi imahely volt az ihletadó. Talán emiatt is került fel az UNESCO világörökségeinek listájára. Időközben a mecset a város szerves részévé vált, hozzáépült számos más ház, sőt az óvárosi bazár is. Igazi lepattant bazár, ahol főként helyiek vásárolnak.


Az isfahani Péntek Mecset a régióbeli mecsetek prototípusává vált azáltal, hogy itt jelent meg először a négy darab iwan egy épületen. Az íves formák lenyűgözően díszített csempékkel vannak kirakva. Már korábban is feltűnt, hogy bár a (mai) iszlám tiltja az emberábrázolást a mecsetekben, Khomeini és Hamenei ajatollah arcképei mindenütt kint lógnak. Úgy látszik, az itteni síiták ezt is liberálisabban kezelik. A város több pontján látni a legfőbb vallási vezetők, fotóit, még sincs olyan érzésem, hogy dúlna a személyi kultusz, hiszen ezeket a főnököket nagy társadalmi megbecsülés övezi ugyan, de a valódi hatalmat nem Ali Hamenei gyakorolja. Bár az alkotmány szerint ő a hadsereg legfőbb parancsnoka, és ellenőrzést gyakorol mind a törvényhozó, mind a végrehajtó, mind a bírói hatalomra, de valójában a 79-es Forradalmi Gárda tagjaiból lett oligarchák, akik a stratégiailag legfontosabb iráni vállalatokat is birtokolják, irányítják az országot a háttérből. De hát ilyet is láttunk már a világ más részein.


A húszezer négyzetméteres mecset bejárása teljesen lemerített, ezért betértünk egy közeli étterembe, hogy pótoljuk az energiát. Az iráni konyha könnyen befogadható a magyar gyomornak. A törökhöz hasonlít, ahonnan pedig a mi receptjeink többsége is származik. Népszerű a kebab, főleg birka- és csirkehúsból, mellé párolt vagy grillezett zöldséget esznek. A rizs pont olyan, mint otthon, néha sáfránnyal színezik. A savanyúságok rendkívül ecetesek, és ugyanúgy a főétel mellé fogyasztják, mint mi.


Este még kisétáltunk a Zajánderud folyóhoz, amiben nagy szerencsénkre víz is folyt, merthogy az év nagy részében ez nem jellemző. Két látványos gyaloghíd vezet át a túlpartra, mindkettőnél megálltunk fotózni. A XVII. század elején épült Khaju- és Si O Se Pol hidak népszerű pihenőhelyei az isfahani lakosoknak, így házi fotósom remek képeket tudott lőni.


Másnap nyitásra értünk Kakh-e Chehel Sotun (Chehel Sotoun) palotához. Ha lehet, még az eddigieknél is kevesebb látogató toporgott a kapu előtt. A kert közepén a már megszokott medence, ezúttal üresen, mögötte állt a pavilon, amely külföldi méltóságok fogadását szolgálta. Falain hatalmas, rendkívül gazdagon kidolgozott freskók sorakoznak, melyek történelmi eseményeket, illetve a királyi udvari élet jeleneteit elevenítik meg. Az 1700 körül épült palota festményeit ugyan afgán támadók átfestették, de sikerült megmenteni őket és most pompás állapotban vannak.


Átkeltünk a folyó déli oldalára, ahol az örmény negyed (Új-Julfa) található. Az itt élő örmények ősei még 1604-ben menekültek dél felé az oszmán seregek elől. A földig rombolt Julfa város teljes lakossága, közel százezer ember, Iszfahán mellett telepedett le. Abbász sah örült a jól képzett örmény mesterembereknek, és segítségükkel bővítette a várost. Mecseteket építtetett velük, és azt is megengedte nekik, hogy keresztény templomot építsenek a folyó túlpartján. Így épülhetett meg 1664-ben a Vank Katedrális (Kelisa-ye Vank), hasonló stílusban, mint a város északi részén lévő mecsetek. Kevés köze van a történelmi örmény vidék architektúrájához. A templom külseje visszafogott, míg belseje rendkívül díszített. A falak teljes felületét itáliai művészek freskói díszítik, Jézus életének képei mellett, az örmények szenvedéseinek jeleneteit ábrázolják. A templom udvarán számos ortodox síremlék található, és egy kisebb múzeumot is megtekinthetünk. A földszinten középkori kódexeket és a világ legkisebb imakönyvét állították ki, valamint egy sarkot szenteltek a Genocídium áldozataink.
Az örmény holokausztnak is nevezett népirtásról már sokat olvastam jereváni látogatásunk előtt, és a hírekbe is gyakran belekerül, ahogy a törökök egyszerűen a mai napig tagadják a közel egymillió örmény kiirtását, és még az ennél is több deportálást. Azt viszont döbbenettel konstatáltam ebben a bemutatóban, hogy ennek a történelmi ténynek elismerésével a magyarok is adósak, és ha a „baltás gyilkos” esetéből indulok ki, ez egy darabig nem is lesz napirenden. Főleg, hogy most meg a kurdokat irtó Erdogánnal is bratyizik a magyar vezetés.


A múzeumban kisebb sor alakult ki egy mikroszkóp előtt. Kiderült, hogy egy örmény lányka hajszála volt a lencse alatt, amin az örmény ABC betűivel egy komplett mondat volt olvasható, amit még egy 1974-es technológiával, gyémántfejes tollal „karcoltak” bele.
A katedrális mögött találjuk az isfahani hangszer múzeumot, ahol a kiállított hangszer ritkaságok mellett ezek restaurálásáról és újra készítéséről is képet kapunk. Ha sikerül egy csoporthoz csatlakoznunk, akkor ezeket a hangszereket meg is hallgathatjuk az emeleten kialakított kamarateremben.



Sokan misztifikálják az örmény negyedet, hogy mennyivel szebb városrész, nos, én ebből nem sokat tapasztaltam. Isfahan északi része legalább annyira tetszett, főleg a rengeteg fa, de a rendezett lakóházak és a parkokban vagy tereken megjelenő térplasztikák is sokat dobtak az összképen.
A város egyik parkjában egy bástyaszerű építményre lettünk figyelmesek. Szerencsénkre éppen nyitva volt, így személyesen is meg tudtuk nézni, amiről már sokat olvastam, hogy milyen egy igazi galambház. Az ősi irániak galambokat tartottak a precízen kialakított több ezer kis fülkében. Ezeket a madarakat nemcsak húsuk miatt tenyésztették, hanem kiváló trágyájuk miatt is. Ma ugyan már nem használják erre a célra, a több száz éves építményt, viszont kivalló turistalátványosság.


Este még betaxiztunk a városközpontba, megnézni a helyi „Váci utca” kínálatát, de egy méretes szendvicsen kívül, nem vásároltunk semmit. A taxizás viszont maradandó élményt nyújtott számomra, és most nem is arra gondolok, hogy a közlekedés a KRESZ teljes figyelmen kívül hagyásával zajlik, mert ilyet sokfelé látunk. Az autók az 1980-as évek eleji budapesti állapotokat idézték fel bennem, amikor a maszek taxikban még óra sem volt, és olyan szakadt Zsigulikkal fuvarozták az utasokat, mint amilyen állapotban isfahani kollégájuk most a XXI. században.

Abayneh

A 2200 magasan fekvő, szászánidák korából fent maradt faluhoz kanyargós szerpentinen haladunk felfelé, szemerkélő esőben. Októberben, átlagosan 2 nap esik az eső errefelé, nekünk sikerült kifogni az egyiket.


A 2500 éves településen a vörös vályogból épült házak falát vörös vakolattal védik a vörös utca közepén végigfolyó esőtől. A Péntek Mecset az egyetlen fehérre meszelt épület. Falán bájos dekoráció az RPG-vel lövöldöző férfi. Tágas teraszáról a szemközti vörös hegyoldalra látni. A legjobb fotókat onnan lehet készíteni a faluról, de annyit nem ér meg, hogy az esőben ezért átkeljünk a völgyben húzódó, felduzzadt patakon. Az összkép kissé szegényes. Ha én lennék a polgármester, lenne ötletem, hogyan lehetne feldobni a turizmust, de most csupán két csecsebecse árust és egy nem túl bizalomgerjesztő kisboltot fedeztem fel, akik az idelátogatókból szeretnének megélni.

Kom (Qom)

Ma volt Mohamed próféta halálának évfordulója, ami itt nemzeti ünnep, így munkaszüneti nap is. Ennek köszönhetően sok látványosság zárva tart, így Kashan városában lévő, a világörökség részét képező Fin kert is, Irán legrégebbi fennmaradt kertje 1590-ből. De információnk szerint a Bujerdiha ház sem látogatható ma, amit szerettünk volna megnézni. Így aztán választásunk Kom városára esett, ahol az Imam Hasan al-Askari mecsete nagyon komoly síita zarándokhely. Itt van ugyanis eltemetve a 8. imám lánya, Fatima. (Sokan összetévesztik Mohamed lányával, de ő nem az.)


Itt most muszáj lesz egy pár sorban ecsetelnem a síita és szunnita muzulmánok közti főbb különbséget, a tisztánlátás kedvéért. Ugyanazt a koránt tartják szentírásuknak, ugyanúgy Mohamed prófétától származtatják a vallásukat, csak míg a szunniták szerint Mohamed nem hagyott hátra utasításokat a jövőre nézve, és nem volt fiú utóda sem, aki őt túlélte volna. Ezért egy hűségi fogadalom sztorira építkezve kalifát választottak meg utódjául. Ö lett a muszlim hit védelmezője, és fő feladatai közé tartozott a muszlim törvénykezés betartatása, illetve a muszlim világ határainak kiterjesztése.
A Síiták szerint azonban, Mohamed még életében kijelölte örököséül Alit, aki Mohamed unokatestvére, és egyben Fatima nevű lányának a férje volt. A síiták hite, hogy a muszlim közösség vezetőjének feltétlenül Mohamed családjából származónak kell lennie, így Ali vér szerinti örökösei lettek az imámok, a legfőbb vallási vezetők.
Tehát az egész a hatalomgyakorlásról szól, köze nincs a vallásnak. Olyannyira, hogy síita mozgalmak tovább osztódtak annak függvényében, hogy hanyadik imámig fogadják el a vérvonalat. Amíg csak felületesen foglalkoztam a kérdéssel, mindig az volt bennem, hogy a síiták a fundamentalisták, és a terrorcselekményekért is legtöbbször ők okolhatók. Ahogy jobban beleástam magam a vallástörténetükbe, rá kellett jönnöm, hogy az arab világban egy üldözött kisebbségről van szó, akik harcolnak a jogaikért.


Itt Iránban viszont erre nincs szükség, mert többségben vannak, és most ünnepelnek. Tömött buszokon jönnek a zarándokok a világ minden tájáról Kom-ba, hogy leróják tiszteletüket Fatima sírjánál. Egyedüli fehér emberként meg volt rá az esély, hogy nem engednek belépni a szentélybe, de a bejárat előtt egy igazi molla lépett oda hozzánk, hogy segíthet-e, és végül az ő segítségével mindkettőnknek sikerült bejutnunk, majd elkalauzolt bennünket az épületkomplexumon belül. A molla megjelölés Iránban egy olyan vallási jogtudóst jelöl, aki felmenőit vissza tudja vezetni valamelyik imámig. Ők fekete turbánt hordanak. Azok, akiknek nem ilyen jó a családfájuk, de szintén kijárták a vallási és jogi iskolákat, fehér a turbánjuk. Itt jegyzem meg, hogy Khomeini ajatollah is Komban folytatott teológiai, jogi, filozófiai tanulmányokat.
A belső udvarba belépve, emberek sokaságát pillantottuk meg, akik zászlókat lobogtatva, hangos kántálással köröztek a tér közepén álló szökőkút körül, így ünnepeltek. Alkalmi vezetőnk nem tetszését fejezte ki a lárma miatt, de hát ahány ház, annyi szokás, mondta. A másik udvarban például pakisztáni zarándokok, feketébe öltözve, egy imát szavaltak, aminek utolsó sorainál látványosan ütlegelték magukat, így fejezve ki bánatukat a próféta halála miatt. Ebbe a légkörbe csöppenni olyan megindító volt, hogy többet ért akárhány virágoskertnél vagy emlékműnél. Örülök, hogy a véletlen így alakította a programunkat.



Kérdésemre a molla elmondta, hogy az itt eltemetett Fatima, a 8. imámnak volt a lánya, és már a 12-nél tartanak. Ő viszont még rejtőzködik, mert az elődeivel szinte egytől egyik a szunniták végeztek, és nem szeretne hasonló sorsra jutni, de egyszer elő fog jönni, hogy követőinek helyes irányt mutasson.
Indulnunk kellett, hogy emberi időben Teheránba érjünk, ezért egy helyi buszra szállva mentünk vissza egy távolabbi parkolóban hagyott járgányunkhoz. Az eső közben elállt, így tempósan tudtunk haladni az autópályán. Az egyik benzinkútnál modern pláza épületére lettem figyelmes. Beugrottunk, hogy elintézzük folyó ügyeinket, ami végül pisztácia vásárlásba torkollott. A modern épület mellékhelyisége abban is különbözött az eddigi toalettektől, hogy itt nagyobb arányban voltak a csücsülős WC-k, de az elmaradhatatlan seggmosó slaggal itt is kellőképpen össze tudták fröcskölni a fülkét a perzsák. Ha már belemerültem ebbe a témába, csak jelzem, hogy errefelé is a taposós klotyó a divat, de a nagyobb és kulturáltabb intézményekben mindig találtunk angol WC-t is, ami általában a sor végén, az utolsó fülkében fellelhető.
Késő este, de még éppen nyitva találtuk Teherán határában épült óriási mecsetet, amit Khomeini ajatollah tiszteletére emeltek.

Teherán

A 14 milliós fővárosba érve, az első érdekesség, ami fogadott, egy óriásplakát volt a szaúdi király karikatúrájával, és alatta valami ócsároló felirat lehetett arab betűkkel. Mióta Szaúd-Arábia a tőle megszokott brutalitással kivégzett 47 terrorizmussal vádolt személyt, köztük a neves síita vallási vezetőt, Nimr al-Nimrt, azóta Iránban nem annyira szeretik a szaúdiakat, olyannyira, hogy a nagykövetségüket nemes egyszerűséggel felgyújtotta a propagandával feltüzelt síita tömeg. Úgy látom, itt most Abdullah a Soros.

(Csak illusztrációnak töltöttem le egy iráni weboldalról.)

Teherán elővárosában található Khomeini-mauzóleum, valójába egy óriási mecset, amit 1989-ben kezdtek építeni, és bárki tiszteletét teheti az 1979-es forradalom vezéralakja, és 10 éven át uralkodó vallási vezető sírhelye előtt. A 20 négyzetkilométeren elterülő komplexumot mind a mai napig fejlesztik, eddig 2 milliárd dollárt költöttek rá. 2017 nyarán egy öngyilkos merénylő robbantotta itt fel magát, és egy ártatlan áldozatot, valamint több embert megsebesített. Ezért most átvilágítanak, mint egy repülőtéren, és meg is motoznak kivétel nélkül mindenkit. A nőknek itt is gúnyát kell felvenniük, de utána szabadon kószálhattunk a monumentális kupolák alatt. Khomeinin kívül felesége, második fia és néhány politikai vezető van még eltemetve. Khomeini temetésén egyébként közel hatmilliós tömeg őrjöngött Teheránban, és a várostól nem messze lévő mártírtemetőben. A perzsák megszállottan siratták vezérüket. Többen meghaltak a tolongás következtében, a temetési menetet a fanatikus gyászolók feltartóztatták, letépték a halotti leplet, és kiborították a koporsójából a holttestet.


Elég fáradtak voltunk, mire a szállodához értünk, de ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kipróbáljuk, milyen érzés szegregáltan utazni. A metrójegy fillérekbe kerül, és váltható retúr vagy egyirányú is. A mozgólépcső és az állomás olyan, mint bárhol a világon, azzal a különbséggel, hogy már itt jelzik: az első két kocsit kizárólag nők használhatják. A szerelvény modern, olyasmi, mint a mi 4-es metrónk, végig lehet benne sétálni, kivéve persze az első két kocsit, mert ott egy plexifal jelzi: a túloldal már női szakasz. Este, későn alig volt utas, mégis a női szekcióban tüntetőleg beült egy huszonéves srác, de senki nem törődött vele. A merev dogmák szép lassan olvadni látszanak. Iránban ma már nők is kezdeményezhetnek válást sőt, még a házasságon kívüli szexre is van legális megoldásuk. Bevezették az egynapos házasság intézményét, így nem sért törvényt az, aki csak egy kufircolásra vágyik, nem pedig lagzira.
Néhány megállót mentünk, majd leszálltunk a volt amerikai nagykövetség épülete előtt, amiről azt olvastam, vicces graffitikkel pingálták ki a kerítését. Az elhagyott épületet ma múzeumként hasznosítják, ahol természetesen Amerika ellenes kampány folyik ezerrel, és a hírhedt kerítésfalat is lemeszelték, jelenleg állami megrendelésre készül az új festmény. Még az éjszakai órákban is, lámpafénynél dolgoztak rajta az emberek, de hiába könyörögtem nekik, nem engedték meg, hogy megnézzük a félkész munkát.


Teheránban nincs sok hagyományos látnivaló, a mecsetekből is kezd elegem lenni, de valahogy el kell töltenünk még egy napot, mert este későn indul csak haza a repülőnk.
Az utolsó Pahlavi sah a II. világháború után modernizálásba fogott, és ledózerolt szinte mindent, ami régi volt. Ez alól szerencsére megmenekült a város szívében fekvő Golestan Palota, ez is csak azért, hogy egy XVII. században épült, gazdagon díszített épületben lehessen a sahot királlyá koronázni. Utána formális fogadások helyszíne lett, ma pedig múzeumként üzemel. Etnológiai kiállítás, múlt századi művészeti gyűjtemény és az egykori európai uralkodóházak ajándékainak gyűjteménye látható itt, impozáns, tükörmozaik díszítésű termekben.
Innen átmentünk a Nemzeti (Archeológiai) Múzeumba, ahol meglepően sok turistacsoport volt, köztük egy magyar is. A kiállító csarnok nem nagy, viszont a Persepolisban talált értékes leletek egy részét itt őrzik, például több törvényszöveget Xerxes-től, de a legtöbben egy mumifikálódott ős-perzsa maradványait fotózták.


Az ékszer múzeumot minden útikönyv kiemeli, mint az egyik fő látványosság Teheránban, de a látogatók számára csak délután kettőkor nyit ki, valamilyen megmagyarázhatatlan okból. Ezért kénytelenek voltuk az időt a bazárban kihúzni, ahol viszont semmi értelemeset nem lehetett venni, pedig még volt több millió riálunk. Ebből még persze meg kellett venni az ékszer múzeum jegyeket. A múzeumba semmilyen táskát nem lehet bevinni, fényképezni még telefonnal sem szabad, és erre tucatnyi marcona biztonságőr figyel, akik még akkor is odaugranak hozzád, ha megérinted a drágakövekkel kirakott, giccses tárgyakat lefedő golyóálló üveget. Kétszer motoztak meg befelé, de kifelé már nem zaklatnak, úgyhogy ha valakinek sikerülne zsebre vágnia Pahlavi koronáját, nyugodtan kisétálhat vele.


Van még egy szőnyeg múzeum is, amit érdemes megnézni, bár nagyon régi szőnyegek nemigen vannak, a legrégebbi, amit láttam, XVIII. századi. A szürke betoncsarnok inkább emlékeztet egy nagyker raktárra, így viszont jó sok darabot tudtak kiállítani. A leglátványosabb viszont az előcsarnokban van kiállítva, ami egy óriási szőnyeg, több mint száz neves történelmi személyiséggel. A felső traktusban Mohamed mellett megtalálhatjuk Jézust is, míg lejjebb, többek között George Washingtont és Napóleont véltem felfedezni. A szőnyeg aljába a fiatal sah képét szőtték bele, jó néhány elődje társaságában.


A repülőtérre menet kipipáltuk az utolsó látványosságot is, az Azadi Tornyot. A 45 méter magas, márvány emlékművet még a forradalom előtt, a hetvenes években építették, a perzsa birodalom alapításának 2500. évfordulójára, a sah ízlésének megfelelően modern stílusban. 1966-ban tervezte az akkor 24 éves fiatal építész, Hoszein Amanat, akinek más vallása miatt 1979 után el kellett menekülnie Iránból. A tornyot a forradalom után nevezték át Azadira, ami szabadságot jelent, és ez remek végszó utazásunkhoz, mert az iráni nép, a nehézségek ellenére, sokkal szabadabban él az országban, mint ahogy azt otthon sokan gondolják.

Ha tetszett, dobj egy lájkot, hogy ne csüggedjek!