Sümegi vár bevétele

Bevettük a várat és kalkuláltuk a bevételeket. A végeredmény abszolút pozitív.
Na de mielőtt még belevágnék a vártúrába, jöjjön egy kis tortúra!
A történet ott kezdődik, hogy néhány éve egy reklám került elém, ahol egy balaton-felvidéki panzió, a hangzatos Villa Fiore név alatt kínálta exkluzív szolgáltatásait. A fotók arról tanúskodtak, hogy a hajdan volt Gubacsi malmot, a Lesence-patak partján, különös igényességgel újították fel, és hát azt nem kell mondanom, hogy a Tapolcai-medence hegyei milyen hátteret biztosítanak a Toszkánát megidéző helynek. Egy baj volt csak, az arcpirítóan magas ár. Ezért aztán mindez idáig lemondtam a „pihentető félrevonulás a világ zajától” hangzatos ajánlatukról. Azonban nemrég kaptam egy kupon kedvezményt, így most meglehetősen baráti áron próbálhattam ki, hogy lazulnak a gazdagok idehaza.
 

Nem akarom szétfikázni a helyet, mert látszik, hogy rengeteg pénzt toltak az üzletbe, és a vendéglátók is jó fejek voltak, de a valóság olyan messze volt a fotókhoz képest, mint Facebook profilkép a közvetlen reggeli ébredés utáni ábrázathoz. Minden esetre a távolság a világ zajától kb. 30 méter, mert a 77-es főút ennyire van a tanyától. A bekerítetlen birtokot felveti a gaz, és a megépített térelemeket kikezdte az idő vas foga. Talán kicsit sokat vállaltak be a tervezéskor, nem gondolva arra, hogy a röplabda pályát, a kerti grillkonyhát és egyéb létesítményeket karban is kell tartani. Arra viszont mindenképp gondolniuk kellett, hogy a wellness részlegként hirdetett fedett medencét néha takarítani kell majd, ami olyannyira nem történt meg, hogy inkább másztam volna a békáktól hemzsegő kerti tóba, mint a retkes belső medence algásodó vizébe.

Ízlés kérdése, hogy egy magyaros parasztházat barokk bútorokkal kell-e berendezni, de azt bátran állíthatom, hogy a kevesebb több lett volna. Sok részletbe tudnék még belekötni, de csak a legfontosabbat említem meg, hátha olvassa a tulaj: A törölközőket sürgősen cseréljék ki pamutra, mert ezzel a műszálas fossal, csak tologatni tudtam a vizet a testemen, ahelyett hogy felszívta volna a nedvességet!

A legközelebbi látványosság ide a Sümegi vár. Nosza, kerekedjünk fel, mert emberemlékezet óta nem jártam ott. Kellemes meglepetés, hogy a várhegy alatti parkoló ingyenes, a legtöbb önkori már itt lehúzza a látogatókat. Gyalogos szerpentinen jutunk fel a várkapuig, ami már önmagában egy élmény az elénk táruló panoráma miatt. A bejáratnál éppen kifizettük a fejenként 1500,- forintos belépőt, amikor a fülkéből előugrott egy idősebb úr, talpig szlovák várkatonának öltözve. Később tudtam meg, hogy a hatalmas kettős kereszt a mellén, már jóval korábban az itteniek jelképe volt, minthogy a szlovákok lenyúlták volna a logót, és az hogy minden piros fehér kék a palástján, csak a véletlen műve. Csizmazia úr felajánlotta szolgálatait, mármint hogy elkalauzol minket a várrom felújított helyiségeibe és elmeséli nekünk a legfontosabbakat, amit tudnunk kell, hogy ne hülyén térjünk haza. A húsz év tapasztalata és a megszerzett tudás potom egy ezresbe kerül és még nyugtát is kapunk. Azonnal lecsaptunk az ajánlatára, Európa melyik műemlék várában kapnánk 3 euróért privát idegenvezetőt?

A stílusa kissé monoton és hadarós a bácsinak, és unott ábrázatán látszott, mennyi idióta turista kérdésére kellett már válaszolnia a húsz év alatt, de a lényeges elemek gondolom benne voltak a mondókában, amire egy pár hét múlva úgysem emlékszünk majd. 

Ami viszont biztosan beégett a memóriámba, hogy ezt a szépen felújított műemléket a benne lévő sok érdekességgel kinek köszönhetjük. Egy helyi vállalkozó, bizonyos Papp Imre és családja vállalta fel a nemes feladatot, hogy építse, szépítse a várat úgy, hogy közben még bérleti díjat is fizet Sümeg városának. És mielőtt még valaki azt hinné, ő is valamiféle helyi Mészáros Lőrinc elárulom, hogy minden fejlesztést saját erőből teremtett meg a nulláról kezdve. Egy kis büfével kezdte a nyolcvanas években, mára már övéké a Hotel Kapitány négycsillagos welness-szálloda csakúgy, mint a vár tövében lévő csárda, a múzeum, a lovagi aréna, a lovarda, valamint egy környékbeli biofarm. A família kezében lévő ingatlanvagyon nagyjából kétmilliárd forintot ér. Maximális respekt, megérdemli a várkapitányi címet.

Próbáltuk megbecsülni, hány látogató jöhet fel a várba egy évben, és arra jutottunk, hogy ez a szám valószínű százezer alatt van, tehát a belépőjegyekből alig több mint százmillió folyhat be, és ha levonjuk az üzemeltetéshez szükséges költségeket, fejlesztésre már nem sok maradhat, ha marad egyáltalán. Ezért aztán úgy gondolom, hogy a várkapitány egyéb bevételeiből is csorgathat pénzt, ide, hogy évről évre szépüljön ez a csodálatos műemlék.

Ne arénázz, ha nem tájékozódsz!

 Flatley – Lord of the Dance 
Ha ezt látod a plakáton, mire gondolsz? Én arra, hogy a közel hatvan éves Michael Flatley még utoljára összekapta magát és világkörüli turnéra indult tánccsapatával. Meg is vettem a jegyet a Papp László Arénába, (potom tíz rugó a kakasülőre) és izgatottan vártam a produkciót, mert még frissen élt bennem az emlék, amikor vagy húsz éve, először láttam őket a TV-ben, és katartikus élményt nyújtott az akkor teljesen újszerű, ír motívumokkal tarkított zene és tánc.

Sokan gondolkodhattak így, mert megtelt az Aréna, amikor tíz perc csúszással, felcsendült az első dal. Kicsit lagymatagul indult a műsor, az első szám inkább volt balett, mint ír tánc, de hát nem lehet mindjárt az elején ellőni a puskaport, gondoltam. A következő dal is lírikus volt, és a lányok, még a sportcsarnok túlsó feléből is egyértelműen kivehetően, balettcipőben ropták. Mindeközben a színpad mögött lévő óriás monitoron a kilencvenes évek Amiga computer animációira emlékeztető giccses tájképek jelentek meg valószínűtlen vízesésekkel, csicsergő madárkákkal, tovaszálló pillangókkal sőt, békésen legelésző unikornissal. Ekkor már elkezdtem feszengeni a székben, és rémülten néztem körül, hogy ez a többieknek tetszik-e.

Végre megérkeztek a szteppcipős fickók is és elindult valami homályos tematika robotzsaru táncosokkal versus kockás hasú szépfiúkkal egy idétlen parókás, balett táncos lány kegyeiért, vagy talán a flitteres Lord of the Dance feliratú hasitasiért, én már nem is tudom.
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem volt élvezhető produkció, tehetséges táncosokról beszélünk, de ez a vetített, elvont háttér előtti ugrálás közel sem volt olyan hangulatú, mint amikor két évtizede, az eredeti Riverdance csoport mosolygós lányai és vidám fiútáncosai színes ruhákban végig tolták a két órát teljes lendülettel, jellegzetes feszes tartással, és olyan egyszerre, hogy az embernek elállt a lélegzete.

A mai létszám sokkal kisebb, ezért időnként egy énekesnő vagy egy hegedűs duó állt be szusszanásnyi pihenőt biztosítva a többieknek. Bevallom, a szünet után volt, hogy elbóbiskoltam.
Ahogy közeledett a finálé, egyre inkább éledt bennem a felismerés, hogy Flatley papát itt ma nem fogom látni. Végül mégis megjelent a kivetítőn, és villantott egy szteppműsort felvételről, ami inkább volt Fred Astaire stílus, mint kelta néptánc, de hát végül is egy chicagói születésű táncosról beszélünk…
A műsorvégi ovációból arra következtettem, hogy a többiek utána olvastak mire vettek jegyet, és nem várták a híres táncost, vagy egyszerűen csak tetszett nekik az előadás és már megint egyedül maradtam a véleményemmel.

- o -

Tudom, hogy nem lehet az almát a körtével összehasonlítani, de muszáj szóvá tennem, hogy a múlt héten ugyanebben az arénában egy motoros trial versenyre látogattunk ki, ahol egy három órás élményt kaptunk fele ennyi pénzért, és ennek ellenére félig sem telt meg a sportcsarnok. Pedig ez inkább egy show műsor, mint sportélmény, olyannyira, hogy a feleségem is lelkesen tapsolt a bravúros mozdulatok láttán, miközben annyi köze van a motorokhoz, mint nekem a csipkeveréshez.
Ismét leszűrtem az örök tanulságot, nem vagyunk egyformák.