Betlehemet nem lehet kihagyni egy izraeli körutazásból még akkor sem, ha az autókölcsönzős kifejezetten megtiltotta, hogy Ciszjordániába belépjünk. Oda ugyanis nem terjed ki a biztosításunk. Nagy dolog! – gondoltam – csak nem azalatt a néhány kilométer alatt fogom összetörni a verdát, amíg odaát vagyok. Csakhogy, miután rákerestem, kiderült, hogy Betlehem kizárólag palesztin ellenőrzés alatt álló terület, talán mégsem jó ötlet sárga rendszámmal virítani a főtéren, mert még az autón állnak bosszút a 75 éves konfliktusuk miatt.
Végül azt a megoldást választottam, hogy leállítottam a kocsinkat a határnál, és gyalog keltünk át a brutális betonfalnál kialakított átjárón. Tudtam, hogy taxis hiénák hada vár a túloldalon, de arra gondoltam, hogyha palira akarnak venni, inkább gyalog teszem meg azt a három és fél kilométeres utat, ami az óvárosig vezet. Az első személyszállító kisiparos olyan összeggel indított, ami alkualapnak is nevetségesen magas volt, ezért elindultunk gyalog, rögtön három másik fuvarozó vállalkozó tapadt ránk, egyre kedvezőbb ajánlatokkal. Végül az a kolléga nyert, aki beérte egy százassal. Tízezer forint az oda-vissza útért és az egyórás várakozásért elfogadható összegnek látszott, főleg a helyi utazási irodák félnapos látogatásainak áraihoz képest. Csakhogy a turpisság később derült ki.
A város legismertebb nevezetessége természetesen a Születés temploma, amit eredetileg 1700 évvel ezelőtt, Nagy Konstantin, római császár építtetett azon a helyen, ahol Jézus született. A ma látható épület sajnos már kevés eredeti részt tartalmaz, és az sem örvendetes, hogy a tapló turisták kézjegyüket vésik az oszlopokra. A templom alatt rejtőzik egy barlang is, ahol állítólag Jézus született. Érjen bár dolgozó népünk megvetése, de itt sem álltunk órákig sorban, hogy ebben a barlangban megérinthessük a szülőhelyet jelképező ezüst csillagot. Ez csak hardcore hívőknek javasolt.
Közvetlen mellette áll az a Szent Katalin templom, ahonnan karácsonykor gyakran közvetítenek éjféli misét.
Innen átsétáltunk a Tej Barlangnak hívott kápolnába, ahol az írások szerint Szűz Máriának egyszer lecseppent az anyateje, amitől a szikla fehérre változott. Igényesen kialakított imahely, de a fehér sziklának nyomát sem láttuk. (Talán annyit csalhattak volna, hogy Carrarából idehoznak egy márványtömböt, csak az illúzió kedvéért.)
Sofőrünk végig ott lihegett a nyakunkban, nehogy eltűnjünk. Beszálltunk az autójába és miután még volt időnk a kialkudott egy órából, kértem őt, hogy vigyen el Banksy, a titokzatos graffitis szállodájához, ami úgy hirdeti magát, hogy „hotel pocsék kilátással”, ugyanis a szobák nagy része közvetlenül a hét méter magas betonfalra néz, amivel Izrael próbálja megoldani az illegális migrációt. Láthattuk a világhíressé vált fali rajzát is, amit a környék pólóárusai előszeretettel nyomtatnak trikóra, kihasználva, hogyha Banksy meg akarja őrizni az inkognitóját, nem tud bejelentkezni a jogdíjakért.
A közelben van még Jákob feleségének, Ráhelnek a sírja is, de azt már nem mertem felvenni a programok közé, nehogy kicsússzunk az egy órából, és erre hivatkozva kezdjen el alkudozni a taxis. Visszavitt minket szépen a határátkelőhöz, majd amikor átnyújtottam neki a száz sékelt, értetlen arcot vágott, hogy ez meg mi?
– A viteldíj, amit megbeszéltünk – mondom.
Csakhogy ő száz dollárra gondolt. Kedvem lett volna röhögni ezen a pofátlanságon, de még inkább egy súlyos tárgyat a fejéhez vágni. Bemutatkoztam neki, hogy Gábor vagyok, nem Pali, másnál próbálkozzon. Szó szót követett, és már majdnem faképnél hagytam, amikor fenyegetően mutatott a kollégái felé, hogy „akkor kérdezzük meg tőlük, mi itt a hivatalos fizetőeszköz”. Nem szerettem volna még egy palesztin-magyar konfliktust is kirobbantani a meglévők mellé, ezért hajlandó voltam megduplázni az összeget, és végül kétszáz sékellel megrövidítve kullogtam vissza izraeli oldalra.
Irány dél! Mielőtt elértük volna a sivatagos részt, Beit Guvrinnál lekanyarodtunk a főútról egy római amfiteátrum kedvéért. Először úgy tűnt, hogy zárva van a létesítmény, de érdeklődésemre a kapu mögött ücsörgő bácsi invitált minket, hogy szívesen körbevisz a romok között. Hiába szabadkoztam, hogy ne fáradjon, van útikönyvünk, nem tágított mellőlünk, és egy privát idegenvezetést rögtönzött. Kiokított, hogy kik voltak a gladiátorok, és amikor a rómaiakról kezdett volna értekezni, megosztottam vele, hogy jártam iskolába, és láttam a Brian életét is. De nem szeretném oltani a kisöreget, tényleg nagyon kedves volt, és szabályosan meglepődött, amikor távozásnál egy bankjegyet nyomtam a markába.
Ugyanennek a nemzeti parknak a része az országút túloldalán lévő, kézzel vájt barlangokkal tarkított domboldal is. A II-III. században itt állt város lakói vájták ki a földalatti termeket, elsősorban temetkezési helynek, de láttunk itt ciszternát és földalatti galambdúcokat is. Hétvége lévén ellepték a területet a kiránduló családok, amitől hamar tömegiszonyom lett és tovább folytattuk az utat.
A nap már nyugat felől sütötte a kobakunkat, amikor elértük a Negev-sivatag kietlen dombjait. Növénynek nyomát nem látni, amíg a szem ellát. A műszerfal hőmérője 32 fokkal riogatott, amikor kiszálltunk a kocsiból az Ein Avdat Nemzeti Parknál. Itt egy három kilométeres szurdok szakítja ketté a sziklaplatót, aminek az aljába kiépített túraút vezet. Minket figyelmeztettek a bejártnál, hogy ne induljunk le, mert hamarosan zárnak, és utána nem tartózkodhat látogató a park területén. Ettől függetlenül egy rövid szakaszt megtettünk, és összefutottunk két holland sráccal, akik a túlsó végéről kirándultak el idáig. Miután közöltük velük, hogy szombaton nem jár busz, ami visszavinné őket az autójukhoz, lógó orral fordultak vissza az ösvényen. Lehet, hogy még most is ott bolyonganak a pusztában, mint Jézus, bár nem hinném, hogy negyven napot kibírnának étlen-szomjan ők is.
Megálltunk az Avdat erődnél is, ahol a nabateusok ősi városának romjai találhatók. A hely fényét tovább emeli, hogy itt forgatták a Jézus Krisztus Szupersztár filmes változatát ’73-ban.
A szálláshelyünk a Mitzpe Ramon kráter pereménél lévő, hasonló nevű városkában volt, amit állítólag román bányászok alapítottak. A település ma már szinte csak a turizmusból él, és ennek egyik bevételi forrása, hogy fizetőssé tették az utcán parkolást a sivatag közepén. Gratulálok!
Másnap reggel a látogatóközpontban kezdtünk, ahol büszkén mutogattuk a nemzeti parkos bérletünket, de mint kiderült, a kráter peremén futó sétányt és a kilátókat ingyen használhatjuk. Sőt, aztán ahogy tovább haladtunk délre, konstatáltuk, hogy még az országút is keresztezi a geodéziai látványosságot.
A százhúsz kilométerre lévő Timna Parkba már nem volt érvényes a fent említett bérlet, mert valamilyen érthetetlen okból, nem minősítették nemzeti parknak, pedig természeti látványban felülmúlja sokukat. A hajdani, egyiptomi rézbánya helyén kiépítettek egy keskeny autóutat a legérdekesebb képződményekhez, és ókori falrajzokhoz. Az út végén pedig egy giccses tóban gyönyörködhetünk a büféasztalok mellől. Sportosabb utazóknak jó ötlet lehet a bringa kölcsönzés a látogató központban, mert még vadregényesebb helyekre is eljuthatunk a kiépített kerékpárutakon.
Három órakor érkeztünk meg a Vörös-tenger partjára, Eilatba. Elfoglaltuk a szálláshelyünket egy part menti hotelben, ahol felfedeztünk néhány érdekességet. Például egy éttermet, amelynek a helyi rabbi ellenőrzése mellett állítottak ki kóser igazolást. De volt egy shabat-lift is, ami minden emeleten megáll, és úgy lehet használni ünnepnapkor, hogy nem érintünk meg kapcsolót. Azt, hogy elektromos csörlővel vonatjuk fel magunkat, nem gond. Biztos van olyan elmélet, ami megmagyarázza ezt az ellentmondást. Ezek után már nem lepődtem meg, hogy még zsinagógát is kialakítottak az egyik szoba helyén.
Na, most mi ezt a sok remek szolgáltatást mind nem vettük igénybe, inkább a medencét részesítettük előnyben. Este pedig egy közeli pláza teraszán fogyasztottuk el gyros vacsoránkat.
A következő napon, ragyogó napsütésben kipihentük az elmúlt hét fáradalmait, de másnapra beborult, és olyan párás lett a levegő, hogy nem látszott az öböl túloldalán fekvő, Akaba városa. Nem terveztük, hogy meglátogatjuk az egyiptomi határnál lévő Underwater Observatory Parkot, de jobb program híján, elmentünk körülnézni az akvárium komplexumba. Aki még nem látott ilyet, biztosan érdekes egy cápaetetés, vagy az üvegfal túloldalán úszkáló egzotikus tengeri lények, de nem sokkal tud többet, mint a nagytétényi Campona bevásárlóközpontban található testvére. Van azonban egy kuriózum, amit én még sehol nem láttam: egy tornyot építettek a part közelében, aminek tengerszint alatti részében ablakokon át figyelhetjük meg az élő korallokat és a nyílt vízben úszkáló halakat. Meglepően jó áron ebédelhetünk itt, a helyi önkiszolgáló étteremben, viszont új létesítményük, a 3D mozi nem éri meg a drágább belépő díjat.
Rövidke lazsálás után, újult erővel vágtunk neki megint a sivatagnak, de most a jordán határ mentén haladtunk egészen a Holt-tengerig. A húsz fok alá visszaesett hőmérséklet nem csábított senkit vízben lebegésre, és mi is örültünk, hogy már túl vagyunk ezen az élményen, és nem kell sóbálvánnyá fagynunk a habok között. Ehelyett meglátogattuk a közeli Masada erődöt.
A 450 méter magas fennsíkon Nagy Heródes király épített bevehetetlennek hitt erődöt, ahová zsidók ezrei menekültek a rómaiak elől. Végül, két év ostrom után, a birodalmiaknak sikerült elfoglalni az erődöt, de a lakosok inkább öngyilkosságot követtek el, mintsem, hogy újra rabszolgává tegyék őket. Masada azóta a hősiesség és a hazaszeretet szimbóluma az izraeliek számára.
A kábelvasút jegypénztáránál azzal ijesztget egy tábla, hogy előzetes regisztráció szükséges a jegyvásárláshoz, de simán kiszolgáltak minket, sőt, még a nemzeti park belépővel csökkentették is a viteldíjat. Egy BKV busznyi embertömeget nyelt el a lanovka, így az első járattal sikerült feljutunk, ahol lenyűgöző panoráma és egy kevésbé impozáns vármaradvány fogadott bennünket. A turistacsoportokat kerülgetve, felfedeztük az összes zugot, majd visszatértünk a mélygarázsban hagyott kocsinkhoz, mert még hosszú út állt előttünk.
Miután kisütött a nap, úgy döntöttünk, meglátogatjuk az En Gedi Nemzeti Parkot, és felsétálunk néhány jó fotóért a Dávid-vízesésig. Nem bántuk meg. A kopár és élettelen Holt-tenger partján álló völgy tökéletes ellentéte a sivatagi környezetnek. Itt édes vizű patakokban lubickolhatunk, vagy pálmafák és bambuszerdők árnyékában fedezhetjük fel a kisebb, "nagyobb" vízeséseket.
Már éppen indultunk volna Tel-Aviv felé, amikor a 90-es út mellett megpillantottunk egy turistabuszt, amint épp szállnak vissza az emberek. Lekanyarodtam, hogy megnézzem mi látnivaló van a sziklafalban. A tájékoztató táblából tudtam meg, hogy az előttünk tátongó nyílást Lót feleségéről nevezték el.
Lót Ábrahám unokaöccse volt, szodomai lakos. Amikor az Úr kiakadt a bűnös városlakókra, elhatározta, hogy vegyi fegyvert vet be ellenük. Mivel Lót jó fej volt az angyalokkal, azok figyelmeztették őt, hogy léceljenek le a családdal, amíg lehet, és ne nézzenek hátra, mert nem szeretnének szemtanúkat a „kénköves ménkű” hadműveletről. Hanem a kíváncsi asszonyka mégis csak visszafordult, ezért rögtön sóbálvánnyá változtatták.
Nekivágtunk az utolsó kétszáz kilométeres szakasznak. Mindenképp el szerettem volna kerülni a 6-os autópálya fizetős szakaszát, mert a parkolási rendszerhez hasonlóan, itt sem egyszerű egy külföldinek kifizetni a sarcot, a legjobb szándék ellenére sem. Mivel nem akartam kockáztatni a bírságot (vagy, hogy az autókölcsönzős ki tudja, mennyi jutalékot számítson fel) Beér-Seva felé kerültem, ahol Ábrahám, (zsidó ősatya, iszlám próféta) letelepedett 3700 évvel ezelőtt egy kút miatt. Ezt a kutat most 10 sékelért mutogatják, miközben a környezet rendben tartására semmit nem forgatnak vissza. A kétszázezres iparváros amúgy sem túl dekoratív, ezért minimális időveszteséggel folytathattuk az utat a szállásunk felé.
A panzió a külvárosban volt ugyan, de egy hatalmas parkoló állt előtte és egy buszmegálló, amire építettük a következő napi városnézésünket.
Tel-Aviv
„A bűnös város” mondják róla a jeruzsálemiek csupán azért, mert itt az emberek többsége próbálja magát jól érezni, ami néha a vallásgyakorlás rovására megy. De hát az vesse rájuk az első követ (csak, hogy stílszerű legyek), aki ellen tud állni a Földközi-tenger homokos strandjainak, a bikinis csajoknak, a térségre jellemző, keleti zenének és a humuszbárok kínálatának. Ó... Azt hiszem, hogy én már meg is dobálhatnám őket, hiszen a tenger csak tizenhét fokos volt márciusban, a fürdőruhás csajokat messze elkerülöm, mióta nős vagyok, rockzenét hallgatok és hát a humusz... Azt hiszem, kissé túl van hájpolva errefelé ez az étel. Végül is csak egy közönséges csicseriborsó massza.
Korán reggel szálltunk fel a 46-os buszra azzal a feltett szándékkal, hogy veszünk a sofőrnél két napijegyet, darabját 18 sékelért, mert az a harmadik utazás után már megtérül (és töredéke a horrorisztikus parkolóáraknak). A sofőr azonban nem igazán értette, mit akarok. Jó – mondom – akkor kérek két sima jegyet. Unottan mutatott az utastér fele, hogy üljünk már le, mert neki tartania kell a menetrendet és nem ér rá kalauzt játszani. Nem dőltem a kardomba, Izraelben még úgysem blicceltem.
Jaffában szálltunk le a buszról, nem messze Uri Geller múzeumától. Az arab óvárosból, amiből kinőtt a mai egymilliós nagyváros, már nem sok maradt meg, de azt a keveset szépen karbantartják. Először csak a Zodiákus-szökőkútra voltam kíváncsi, de ahogy megpillantottam egy turistacsoportot lefele haladni a lépcsőkön, utánuk iramodtunk, és Simon egykori házánál lyukadtunk ki. Aztán, amikor utána néztem, kiderült, hogy nem Jákob fiáról van szó, hanem csak egy tímárról, akit viszont háromszor is megemlít az Újszövetség.
Bolyongtunk a szűk utcákon, és felfigyeltem rá, hogy a helyiek szeretik egyedivé tenni a házukat különféle műalkotásokkal, vagy csak ijesztgetni félelmetes portrékkal. Megcsodáltunk egy dróton függő narancsfát, majd a bolhapiac felé vettük az irányt. A klasszikus zsibvásár a Pecsa egykori hangulatát idézte fel, azt leszámítva, hogy itt mindenki oroszul beszélt. Még jó, hogy nem akartunk vásárolni semmit, mert a „nyikto nye átszusztvujet” szókincsemmel nem sokra mentem volna.
Sokkal érdekesebb a közeli Görög Piac a szőnyegárusaival, butikjaival és bárjaival, de a bódé negyedük nem sokban különbözik az Ecseri (lánykori nevén Tangó) hangulatától.
A szép idő, és a délelőtti frissesség arra sarkallt, hogy gyalog közelítsük meg a belvárost. Az egykori villamos pálya helyén kialakított parkon keresztül értük el a toronyházakat, majd a sétálóutcát. Ha még nem lenne elég a vásárterekből, végig csoszogtunk Tel-Aviv egyik nevezetességének számító Carmel Piacon, ahol a zöldségek és egyéb élelmiszerek mellett ruházatot és lakberendezési tárgyakat is árulnak.
Jó állapotú és lepukkadt épületek között poroszkáltunk tovább Bauhaus-stílusú házak után kutatva. Bár az útikönyv iránymutatása után haladtunk, úgy látszik, elkerültük azt a részt, ami alapján az UNESCO világörökséggé nyilvánította Tel-Aviv Bauhaus építészetét. A Dizengoff térre lyukadtunk ki, és betértünk a hasonló nevű bevásárlóközpontba, ahol szerettünk volna megebédelni, de valamilyen érthetetlen okból, itt (egy kivétellel) nincsenek beülős kajáldák, csak ételhordóval lehet elvinni az ebédet valamelyik kifőzdéstől. Egyébként is, az egész áruház eléggé avitt, csalódtunk benne.
Most, hogy az utolsó naphoz értünk, megfogalmazódott bennem egy (költői) kérdés: Miért drága hely nekünk Izrael? (Valahol azt olvastam, hogy Tel-Aviv a világ harmadik legdrágább ingatlanpiaca.) Vagyis, miért ilyen nagy a váltószám a forint és a sékel között? Ismerem a közgazdász kliséket GDP-ről és hatékonyságról, de ez az ország nekem, egyszerű kelet-európainak, egyáltalán nem tűnt gazdagnak, akármit is mutatnak a statisztikai adatok. Többnyire koros, középkategóriás autókkal rohangálnak, az épületek állaga sokszor nem üti meg még egy magyar város szintjét sem, az utcaképről nem is beszélve. Nem láttam luxusmárkába öltözött embereket, igénytelen gúnyát viszont annál többet. Aztán rájöttem, miért lényeges az erős gazdaság. A világpiacon fontos, hogy egy nemzeti valuta mögött komoly gazdasági potenciál és kiszámítható kormány álljon, mert ha nem így van, akkor csak gombokat adnak a pénzünkért.
Mielőtt még megkapnám, mennyire felszínesen látom Izraelt, bevallom, igen. Szerencsére nem kellett kipróbálnom a messze földön híres egészségügyi ellátórendszerüket, és a fejlett tömegközlekedési hálózatba is épp hogy csak belekóstolhattam.
Zárásként elmesélném a privát tapasztalatunkat közlekedés témakörben. Elindultunk vissza a szálláshelyünk előtti parkolóhoz, hogy időben kiérjünk a reptérre. Felszállva az ötös buszra, ismét megpróbáltam jegyet váltani, de most a sofőr még csak válaszra sem méltatott, nézett előre a nagy fekete szemeivel, mint egy birka. Először azt hittem, hogy zenét hallgat vagy süket, de a következő megállónál kiderült, hogy nemcsak engem szívat, hanem azokat is, akik az első ajtón akarnak le- vagy felszállni. Egyszerűen nem nyitotta ki az ajtót és a reklamálásokra sem reagált, csak zombiként bámult előre. Egy húszéves lány, az után, hogy fent ragadt a buszon és hiába dörömbölt az embernek az elválasztó plexifalon, előkapta a telefonját, majd élő tudósításba kezdett, amiben ecsetelte a járművezető nem mindennapi viselkedését. Gondolom, elküldte a TKV panaszirodának, de az is lehet, hogy Tik-tok sztár volt, és élőzött a sokmillió követőjének. Kíváncsi lennék mi lett a vége. A mi izraeli kalandjainknak minden esetre ez.
