Nyáron indított városi séták sorozatom újabb gyöngyszeme Norvégia fővárosa, amit egy üzleti út miatt kellett felkeresnem. Nem volt sürgős a dolog, ezért még a nyár elején a legolcsóbb, őszi időpontra foglaltam jegyet a Wizzairnél, és mivel csak kétnaponta jár arra gépük, a kényszerpihenőt egy városnézéssel tettem érdekesebbé.
A magenta színű légitársaság viszont csak csalinak állította be az októberi kilencezer forintos jegyárat, valójában eszük ágában sem volt elindítani a gépet, hanem egy hónappal előtte egyszerűen törölték, amiről küldtek egy sms-t. Igen ám, de a korábbi járataira már csak hatszor annyiért lehetett jegyet váltani, későbbi meg nem is volt. A lefoglalt szállást sem engedték ugyanannyiért átfoglalni, csak majdnem dupla áron. Szóval, jól megszívattak, de végül rendben eljutottam a Gardermoen nemzetközi repülőtérre, ami ötven kilométerre fekszik Oslo központjától.
A jó hír, hogy ennek a távolságnak a leküzdése mindössze huszonöt percet vesz igénybe a jól szervezett, helyi vonatközlekedésnek köszönhetően. Létezik egy öt perccel gyorsabb lehetőség is, mert a Flytoget gyorsvasút még azon az egy állomáson sem áll meg, ahol a „személy”, de ez nekem nem ért meg négyszeres árat.
A központi pályaudvaron rövid zápor, 16 fok hőmérséklet és egy jégtáblába fúródott autó fogadott. A szállásom innen csupán két sarokra helyezkedett el, de más előnyét nem tudnám kiemelni. Pedig gyanakodhattam volna az Oslobox elnevezésnél... Talán közelebb jártak volna az igazsághoz, ha a Shoesbox nevet választják. A szoba, vagy inkább fülke teljes mérete nem haladta meg a 9 négyzetmétert, és abban már a fürdő is benne foglaltatik. Már amennyire fürdőnek lehet nevezni azt a zuhanyfülkét, amibe egy emberes méretű férfi csak úgy tudja betuszkolni magát, hogy a kiálló részeit leszorítja, nehogy az üvegajtó lemetélje.
Nem sokat húztam az időt, ledobtam az ágyra a táskám (szekrény nincs), és kihasználva az előbújó napsugarakat, nyakamba vettem a várost.
Elsőként abszolváltam a város új büszkeségét, az Operaházat, amit gyakran a Sidney Operával hasonlítanak össze, pedig csak annyi a közös bennük, hogy mindkét helyen visítoznak kimaszkírozott nők, és érthetetlen szöveggel dalolásznak öregedő urak. Kétségtelenül látványos a 2008-ban, az Oslo-fjord partjára felhúzott épülettömb, de ferde egyeneseket rajzolni egy papírlapra azért nem akkora mutatvány, mint mondjuk a Magyar Zene Háza tervrajza.
Közvetlenül az opera mögött találtam rá a Munch múzeum formabontó, új otthonára. Gondolkoztam egy és fél másodpercig, hogy kihasználjam-e a szerda esti ingyenes belépési lehetőséget, de a tömeg láttán elment a kedvem, hogy eredetiben nézzem meg A sikolyt vagy más modern, norvég művészeti alkotást.
Ennél sokkal bizarrabb látványban lehetett részem, az öböl túlpartján, ahol elvetemült északiak fürdőztek a 16 fokos tengerben. Mentségükre legyen mondva, hogy előtte a rakpartra telepített úszó szaunában puhára főzték a testüket.
Még mindig nem ment le a nap, ezért úgy döntöttem, előre veszek egy másnapra tervezett programpontot, és a Karl Johans gatén (itteni Váci utca) felsétáltam a katedrálisig (Domkirke). Miután azt zárva találtam, elindultam egy hang irányába, ami reményeim szerint, egy buli helyszínre vezet. Hát, ahogy vesszük... A parlament (Stortinget) előtti térre lyukadtam ki, ahol éppen tüntetés zajlott. Már, ha tüntetésnek lehet nevezni azt, ha egy nő – az oslóiak teljes közömbössége mellett – folyamatosan beszél egy ordibátorba néhány, őt megtisztelő ismerősének és több száz rendőrnek, akik a kordonokon kívülről figyeltek éberen.
Gondoltam, beküldök egy hambit vacsora gyanánt, de fejvesztve menekültem ki a Mekiből, amikor megláttam, hogy 2500,- Ft a legolcsóbb burger. A közértekben sem rózsásabb a helyzet. Ahogy megfigyeltem a legalapvetőbb élelmiszerek árát (pl. sör), három-, négyszerese az itthoninak. De például a legolcsóbb másfél literes ásványvizet mindenhol ezer forint felett árulják. Utoljára húsz évvel ezelőtt jártam Norvégiában, akkor sem volt egy olcsó hely, de a mostani árak átlépik a pofátlansági limitemet, úgyhogy beértem a szállodában egy automata kávéval.
Másnap reggel – miután hamar elintéztem jövetelem eredeti célját – ébredező napsütésben vágtam neki a városnak, hogy újabb látványosságokat fedezzek fel vikingföldön. Első mozzanatként, kezemben a navigációval, majdnem leléptem egy villanyautó elé, olyan csöndesen suhant. De a legnagyobb veszélyt nem annyira az autók, mint inkább a rollerek jelentik. A nálunk is ismert kölcsönözhető rollinak itt komoly keletje van. Robognak úttesten, járdán, villamossíneken keresztül, egyedül a bicikliutat kerülik el nagy ívben. Ahogy megfigyeltem, sokkal kevesebb a bringás, és az itteni bubit szinte senki nem használja.
Tiszta, rendezett utcákon át jutottam el az Akershus Festningnek csúfolt várig. A bejárat előtt ugyan két katona állta az utamat, de mint megtudtam tőlük, jó helyen járok, és tökéletes angolsággal útbaigazítottak. Egy parkon átvágva jutottam el a várfalig, ahol aztán táblák figyelmeztettek, merre szabad mennem, merthogy a XIV. századi erődítmény nagy része ma is laktanya. Az erődön belüli, XVII. században épített reneszánsz kastély csak nyáron látogatható, így csak megkerültem az épületet, majd néhány fotót kattintva, egy másik útvonalon elhagytam a helyszínt.
Lesétáltam a kikötőbe, és jól megnéztem magamnak a Városházát (Rådhus), ami uralja a városképet. Az 1931-től húsz éven át épült monstrum, ma már nem mondható igazán szépnek, viszont csúnyának annál inkább. Engem egy hőerőműre emlékeztetett a Lábatlani Cementgyárban. Pedig nem akármilyen hely ez. Nagyterme olyan illusztris eseménynek ad otthont évről évre, mint a Nobel-díj átadás.
Ha már az öreg vegyésznél tartunk (aki egyébként svéd), lencsevégre kaptam a Nobel-díj múzeumot is, aminek korábban a létezéséről sem tudtam. Még mindig a kikötőben poroszkáltam a környékbeli szigetekre induló hajójáratok és jachtok között, amikor elfogott az éhség. Beugrottam egy Coopba, hogy vegyek valami reggelinek valót. Itt Coop Megának hívják, gondolom a termékek árai miatt. Végül beszerezem egy buktát és egy konyhakész kapucsínót vacak ezerötszázért, és egy éhenkórász sirály társaságában, jóízűen elfogyasztottam egy közeli padon.
Apropó pad: Beírok egy piros pontot a helyi önkormányzatnak a rengeteg kihelyezett köztéri ülőalkalmatosság okán. És hogy ne csak fikázzak mindent, el kell mondjam, hogy az egykori hajógyár helyén épült Aker Brygge negyed igencsak látványos fejlődésen ment át az elmúlt húsz évben. A norvég építészek szabadra engedhették a fantáziájukat, és extravagáns lakótömböket alakítottak ki a pénzesebb réteg számára. Abból pedig van itt jócskán. Norvégia egy főre jutó jövedelme hatszorosa a miénknek, de az emberi fejlettségi indexe (HDI), amibe sok egyéb mellett az információs fejlettség, az emberi jogok érvényesülése és a jövedelmi egyenlőség kiegyensúlyozottsága tartozik, világelső. Oslóban a személygépkocsik 80 százaléka már elektromos meghajtású, és ahogy néztem, majdnem minden tizedik Tesla, amiről tudjuk, hogy valamivel többért mérik, mint a Suzukit. Na, de hát itt egy takarítómunkás is megkeresi a nyolcezer forintot óránként, és az átlagkereset nettó másfél millió forint egy hónapra.
Hogy a király, V. Harald mennyit visz haza havonta, azt nem tudom, de a kecóját csak takarítatni egy vagyon lehet. A Det kongelige slott felújítására persze az államtól kért pénzt, de legalább azzal hálálja meg, hogy ott is lakik, nem úgy, mint elődei. A XIX. század első felében épült palota csak nyáron látogatható, amiért nem bánkódtam, mert 145,- koronát spóroltam meg minden lelkiismeret-furdalás nélkül. (Most negyvennel kell szorozni.)
A parkon átvágva, eljutottam a Nemzeti Színház és az Egyetem impozáns épületeihez, amikor még mindig csak dél volt. Lerogytam egy újabb padra, és azon elmélkedtem, miért kell a norvégoknak ennyire túltolni a píszíséget. Az, hogy nem vagyok rasszista, és toleránsan viszonyulok a mássághoz, elég, ha én tudom, nem szükséges folyamatosan hangoztatni, mert pont akkor válok gyanússá. Szerintem... Vagy látott valaki olyan bigott gondolkodású embert, aki megváltoztatta a véleményét néhány zászló vagy plakát hatására?
A parlament elől már elszállították a tegnapi kordonokat, új aktivisták jelentek meg, de ez már nem lépte át a rendőrség ingerküszöbét. A délután hátralévő részében céltalanul kóboroltam a város kijjebb eső pontjain, és megelégedve konstatáltam, hogy itt sem mindenki ül fenékig tejfölben.
Most pedig hazamegyek és elkezdem szervezni a téli utazásunkat melegebb éghajlatra, hogy csökkentsek a rezsiszámlán.
Még több fotó itt.
