5. nap: Te a tea Dardzsilingi?
Azt hiszem, az Amalfi hasonlatom erős költői túlzás volt, és nemcsak azért, mert itt citromligetek helyet teaültetvényekkel van tele a hegyoldal. Volt egy olyan elképzelésem Indiának erről az északi csücskéről, hogy egy kicsit más lesz, mint a zsúfolt és koszos déli vidékek. Hát nem. Ugyanakkora káosz, a retek, csak itt meredekebb az út. Még a teaültetvények is gazosabbak, mint amiken eddig jártam, pedig Dardzsiling nevét a méreg drága teával köti össze a világ. A gyerekeim ugyan még nem hallottak róla, de hát nem is csoda, a termelés nagy részét manapság felvásárolják a britek és a japánok. Az-az csak felvásárolnák, mert mostanában sokat sztrájkolnak a többnyire nepáli vendégmunkások, és nyilván akkor teszik mindezt, amikor be kéne takarítani az évente amúgy háromszor is szedhető tealeveleket. Nem tudom, hogy a sztrájk miatt-e vagy sem, de a teagyár, ahol tiszteletünket tettük eléggé kihalt volt. A daráló- és őrlőgépek csendben figyeltek a sötétben, a fermentáló részleg is üres volt, csak a csomagoláson dolgozott néhány munkás. Értsd: Egy mocskos ponyváról szívlapáttal lapátolják be a készterméket hatalmas papírzsákokba. A kóstoló részlegük sem üzemelt, így be kellett mennünk a belvárosba, és ott egy másik cég mintaboltjában tudtuk megkóstolni, mitől olyan különleges az itteni tea. Először a legdrágább és sokak szerint legfinomabb fehér teát kóstoltatták velünk, ami engem egy langyos lábvízre emlékeztetett. A zöld teának volt némi íze, de ezt is inkább csak majomkodásnak tartom. Egy divathullám némi ál-egészségüggyel kombinálva és máris fizeti a meggyőzött vásárló a dupla árat, pedig ugyanazt a teát issza, csak a levelek nem mentek át a fermentálási eljáráson, amitől a tea tea lesz.
Van a városnak saját állatkertje, amelynek fő attrakciója a „vörös panda” néven emlegetett, angolul firefoxnak hívott állat, amit költői túlzás a pandákhoz hasonlítani, mert leginkább egy méretes macskára hasonlít, akinek begyulladt mindkét oldalon a foga. De ezt csak onnan tudom, hogy utánanéztem a neten, mert a kis dög nem akart előmászni az odújából. Van nekik tigrisük is, de azt meg azért nem látni, mert a ketrec előtt folyamatosan szelfiző indiaiak foglalják el a helyet. Ami viszont érdekes, a Himalája Intézetnek egy állandó kiállítása, ami valamiért az állatkertben kapott helyet. A tárlat fotósorozatokon keresztül mutatja be a hegymászás nagyjait, és ruhákon valamint néhány hegymászó eszközön figyelhetjük meg a sportág fejlődését. A kezdeti hősöknél még leírások emlékeznek meg a csúcshódításaikról, a későbbi kollégáiknak már csak a nevét említik, de manapság már csak az számít, aki oxigénpalack nélkül jut fel az Everest tetejére. Nem tudom mi lesz holnap? Csak az kerülhet fel a dicsőségfalra, aki befogott orral, pókjárásban hódítja meg a csúcsot?
Délután meglátogattunk egy „lakóparkot”, ahol tibeti menekültek tengetik napjaikat már évtizedek óta. Aki nem szerzetes, az megpróbál eladni valami szuvenírt a turistának, vagy lent van a városban és munkát keres. A szentélyük nagyon szegényes, de a legjobb a budi, ahol a vendégnek először egy kútból kell vödörrel vizet húznia, ha le akarja öblíteni a kuláját.
A folyamatos dugók miatt nehéz haladni a városban, még szerencse, hogy túl sok látnivaló nincs is. Utunkat időnként egy kisvasút keresztezi, ami egyébként megkapta az UNESCO világörökség státuszt, de nem annyira kinézete, mint inkább a több mint száz éves története miatt. A sínek mentén helyi művészek éppen nemzeti lobogókat és a futball világbajnokság logóját pingálták a támfalakra ezzel is tisztelegve az Oroszországban hamarosan kezdődő sporteseménynek. Meglepő amúgy, mennyire népszerű itt a foci. Én azt hittem, csak krikettet néznek az indiaiak, ehhez képest rengeteg autón lobogott argentin, brazil vagy spanyol zászló attól függően, hogy kinek melyik ország válogatottja a kedvence. A mi Toyotánkon is volt egy argentin zászló, de sofőrünk Messi-n kívül egy nevet sem tudott mondai a dél-amerikai csapatból.
A nap végére hagytuk Dardzsiling számunkra legnagyobb durranását, Kőrösi Csoma Sándor sírját. A nagy magyar utazó és nyelvész ugyanis itt halt meg maláriában és a hegyoldalban, teraszosan kiképzett angol temetőbe helyezték végső nyughelyére – fogalmaznék költőien – de az igazság az, hogy egyszer már át kellett költöztetni a sírt az új út építése miatt. Ha a temető megvan, a sírkövet nagyon könnyű megtalálni, mert nemzeti szalagok és koszorúk díszítik a fehér oszlopot, amin egy többnyelvű márványtábla méltatja honfitársunk nagyságát. Miközben olvasgatjuk a többi emléktáblát, amit különböző szervezetek és önjelölt hazafiak helyeztek ki, előkerül egy rasztafári kinézetű fazon, a temető gondnoka, hóna alatt egy emlékkönyvvel. Belenéztünk, mit írtak bele az előttünk itt járók, és megnyugvással vettem tudomásul, hogy az emlékkönyv megnyitója nem más, mint házelnökünk, Kövér László volt személyesen. Csak azon aggódom, hogy az Index újságírói kihasználva elnök úr távollétét, mindenféle kérdésekkel zaklathatták a képviselőket a Parlament folyosóin.
6. nap: Szikkimben a helyzet változatlan.
Szikkim tartomány Indiának az az északkeleti csücske, ami be van ékelődve Nepál és Bután közé. De nem volt ez mindig így. Olyannyira, hogy a Szikkim királyság 1975-ig még független állam volt, csak aztán egy népszavazás eredményeként megszállta és országa területébe beolvasztotta India. Stratégia jelentősége volt, hogy legyen közös határa Kínával, meg aztán mégis csak jobb, mintha azt is Kína annektálná, mint Tibetet. A szikkimiek többsége azóta sem tudott beletörődni ebbe a függőségi helyzetbe, mind többet lehet hallani szabadságvágyukról, illetve függetlenségi törekvéseikről. Rendszeresek a tüntetések, amik gyakran zavargásig fajulnak. Látszik is az itt élő népeken, hogy kicsit vágottabb a szemük és a buddhizmus is elterjedtebb, mint a hindu vallás, bár az a meglepő, hogy a hívők nagy része mindkét templomot látogatja. Mit lehessen tudni, ugye?
Elindultunk a főváros, Gangtok felé természetesen meredek szerpentinekkel tarkított, keskeny utakon. Az országúti közlekedésben talán még nagyobb szerepet kap a duda használata, mint a városban, pedig ott sem fogják vissza magukat. Olyannyira, hogy a teherautók hátára ki is van írva, hogy „horn please!”, mintha csak azt mondaná: éppen alszom, ha előzni akarsz, ébressz fel!
A legszebb, amikor beláthatatlan kanyarokban egy felirat szólít fel tülkölésre.
Érdekesség még, hogy az indexet csakis indokolatlan helyzetben használják. Kanyarodás előtt nem bíbelődnek vele, esetleg az előzést segítendő jeleznek, de azt is rosszul. És hát mondanom sem kell, a tülekedés, értelmetlen nyomulás itt is ugyanolyan jellemző, mint a gyalogoknál. Akkor is tolja be a vasat a dugóba, amikor már látnia kell, hogy ezzel végképp lehetetlenné teszi mindenki számára a tovább jutást. Volt olyan, hogy egy útleszakadásos részen, mi felülről érkeztünk, de nem tudtunk áthaladni az útszűkületen, mert a szemben jövő autó képtelen volt felkapaszkodni a sáros hegyoldalon. Ott csúszkált, mint malacka a jégen, de a többi szembe jövő autós nem várta meg, míg kivergődik valahogy a slamasztikából, inkább ők is nekivágtak a meredeknek és hát hasonlóképp, ők sem birkóztak meg a csúszós agyaggal. Mindeközben persze nyomják a dudát, integetnek, mutogatnak, kiabálnak. Segítőkészen terelgetik a másikat a szakadék felé, hogy „jöhetsz még nyugodtan” (csak előlem állj félre). Maradjunk annyiban, nem európainak való vidék.
Szikkim határához érve egy beléptetési procedúra várja az utazót. A „határátkelő” inkább hasonlít egy benzinkútra, (tán van is ott egy) de határőr egy szál sem, hiszen a helyiek nyugodtan szédülhetnek ki-be a tartományba, csak a külföldieket kell regisztrálni, mert fő az éberség. Kell hozzá helyismeret, hogy megtaláljuk a félreeső mellékutcában a hivatalt, ahol egy fél órás procedúra volt, míg folytathattuk utunkat. A határ menti városka végében egy motorbiciklis oktatás tartotta fel a forgalmat, mert az egyetlen aszfaltozott és nem túl meredek út itt állt rendelkezésre, hogy a tanulók magukévá tegyék a motorozás tudományát. Belegondoltam, hogy azért ez nem könnyű ám. Hegyi utakon elsajátítani az első lépéseket, miközben a cseppet sem toleráns indiai sofőrök fittyet hányva az épségedre, húznak el melletted tíz centire. És egyáltalán, egy itt született kölök tud bringázni vagy egyből robogóval kezdi? Merthogy itt nem tekersz fel a hegyre, akármilyen váltód is van, az tuti.
Szikkimben mintegy 200 kolostor van. Rumtek azonban a legnagyobb és az egyik leglátogatottabb. Ez a változatos és nagy múltú kolostor a IX. századi Tibetből származik, de mai formáját az 1960-as évek elején végrehajtott restaurálásának köszönheti. Sok vita és erőszakos beavatkozás övezi történetét, állandóan ki volt téve különböző szerzetesrendek támadásainak, akik vitatták származását. Ezért nem csoda, hogy a kolostort ma is fegyveres biztonsági őrök védik. A kolostorban számos tevékenységet folyik, ideértve a kántálást, rituális szolgáltatásokat reggel és este. Hiába business is business, ahogy a svéd mondja. Állítólag itt egyetemi szintű oktatás folyik, ehhez képest öt-tíz éves csuhás kis suhancok randalíroznak a turisták között, szemmel láthatóan megszokták őket. Idősebb társaik tablettel, vagy éppen Red Bullal a kezükben közlekednek. Állítom, hogy wifi is van a kolostorban. Az egyik szentélyben egy Csehszlovák fejű, kopaszra nyírt, hófehér buddhista fazon nyomta a mantrát, szívesen meghallgatnám a történetét. Itt egyedül ő veszi komolyan a meditációt. Olyannyira, hogy az Ahoy Poplacsek köszöntésemre sem reagált. Lehet, hogy lengyel?
7. nap: Gangtok
Tele van a hócipőm a kóbor kutyákkal. Nem elég, hogy az összes szentély előtt attól rettegek, hogy elviszi valamelyik a cipőmet, de ahogy estefelé falkába tömörülve járják a várost, már nem érzem magam a tápláléklánc csúcsán.
Gangtok nevéhez méltóan teljes ködben ébresztett minket, bár erről még viták folynak, hogy jelentése a köd városa, vagy magas domb. Miért nem nézik meg Kőrösi Csoma szótárát, abban biztos ott a megfejtés. Ami ennél sokkal lesújtóbb, az a szálloda reggeli kínálata. Na persze nem a Ritzben szálltunk meg, de akkor is. Ennél még a seregben is jobb kaják voltak. Mindezt csak azért hoztam szóba, hogy ócsárolhassam egy kicsit az indiai konyhát. Teszem mindezt azért, mert néhány blogger szuperlatívuszokban beszél az indiai konyha remekeiről. Most így néhány nap és a korábbi tapasztalatok után, engedtessék meg nekem, hogy ellenvéleményemnek adjak hangot. Tudom, hogy ízlés kérdésében nincs értelme vitának, meg hogy más kultúra, más fűszerek, bla-bla. Valójában igencsak egysíkúak az ételek. Curry és chili por mindenen, ha kell, ha nem. Sebaj, gondoltam majd a rotiból csinálok magamnak egy burritót, de most töltsem meg csicseriborsóval? Maradt a köris zöldség, aminek az ízét még a gulyáskrémmel sem tudtam elvenni, amit otthonról hoztunk vészhelyzet esetére. Isten látja lelkemet, nem vagyok válogatós, és minden országban a helyi jellegzetességeket keresem, de amit eddig itt kóstoltam, unalmas.
Van időm ilyeneket írni, mert sok látnivaló nincs az ötvenezres kisvárosban. Egy újabb sztúpa a ködben, majd egy buddhista templom, ami csupán abban különbözik az eddigiektől, hogy itt már büntetéssel is fenyegetik azt, aki fotózni merészel. A környék telis-tele van a Tibetből jól ismert imazászlókkal, amik a képeslapokon feldobják a tájat sokszínűségükkel, itt viszont mindegyik kifakult és elkoszolódott, így inkább tovább fokozzák a rendezetlenség látszatát.
Elmentünk egy „arborétumba” is, ami vér ciki hely. Gyakorlatilag egy melegház telepakolva vágott kardvirággal (gladiolus) és néhány pálmával, amiket otthon is látni a nagyinál. A szánalmas választék és a lehangoló látvány persze nem zavarja az indiaiakat abban, hogy ezerrel szelfizzenek, ki egyedül, ki csoportosan, lényeg, hogy ott vigyorogjunk minden képen, a háttér teljesen mellékes.
Este még bementünk a városka sétáló utcájába is, leginkább csak azért, hogy sétálhassunk egyet úgy, hogy nem kell robogók és autók elől ugrálni. Mit mondjak? Nem egy Kertner strasse, viszont pofátlanul olcsón bevásároltunk a híres szikkimi whiskey-ből. Nem tudom, milyen ízű lehet, mert szétosztottuk a rokonok között. Eddig még mindegyik él.
8. nap: Nyugat-Bengál (India) a gigantikus káosz
Jelentem megérkezett, amitől egész úton rettegtem. Az éjjelt a fajansz mellett töltöttem. Hol rajta ülve, hol előtte térdelve, sőt még a lázam is felment. Na jó, az csak 37,2 volt, de tudjuk, hogy az férfiembernél már a haldoklást megelőző fázis.
Reggel kimerülten és kiürülten ültem be az autóba és nekivágtunk az egész napos útnak Bhután felé. Az én Drágámnak hála, aki kortyonként adagolta a különféle varázsitalokat, már majdnem jól voltam, amikor a hegyekből leérkeztünk Nyugat-Bengál 40 fokos hőségébe. Bár az autóban működött a légkondi, sajnos időnként meg kellett állni tankolni és egyebek. Ilyenkor bekóvályogtam egy fa árnyéka alá, és onnan figyeltem a totális káoszt, ami egy átlagos indiai falut jellemez. A közlekedésről már írtam eleget, a gyalogos tömegekről meg nem tudok elég plasztikus képet alkotni. Ehhez itt kell lenni, érezni az elviselhetetlen hőséget, a terjengő szagokat, a folyamatos zajszintet.
Több tuk-tuk is megállt előttem, hogy felajánlja szolgálatait, eközben volt időm megfigyelni, hogy a nemzetközi óriások is beszálltak a járműipar e szegmensébe. A nagy japán motorbicikli márkák mellet még Piaggio motoros riksát is láttam, pedig az olasz cég nem az olcsóságáról híres. Hiába egymilliárdos piac az nem piskóta.
Végre megérkeztünk a határra! Phuntsholing határvárosban egy hatalmas kapu választja el a két országot egymástól, mintha valami szentélybe lépnénk be. És tényleg. Amit a bhutáni oldalon láttam, attól elállt a lélegzetem. Kezdjük ott, hogy amíg az indiai határőrség egy garázsban bélyegezte be kilépő pecsétet, odaát nem is volt közvetlen útlevél ellenőrzés. Volt viszont rend és tisztaság. Ha ezt valaki meséli nekem, nem hiszem el. Először a hotelbe vezetett az utunk, ahol lemoshattuk magunkról az út porát, majd kényelmesen átöltözve ballagtunk el a határőrség hivatalába, ahol már minden elő volt készítve, csak egy pillantás a kamerába és már csattan is a bélyegző. Öt perc alatt végeztünk. Ezt nevezem országimázsnak. Az más kérdés, hogy ezt az öt percet hosszas levelezgetés, vízum ügyintézés előzte meg, de erről majd holnap.
9. nap: Buthán
Erről a következő bejegyzésben olvashatsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése