A földkörüli hajóutaknak vannak megszállottjai, ez nyilvánvalóvá vált számomra ezen az utazáson. Idős emberek százai viselik büszkén az arany, gyémánt és ki tudja meddig fokozható klubkártyájukat a nyakukban, és szemmel láthatóan elégedettek a tíz négyzetméteres lakrésszel és az erősen beszűkült élettérrel, ami a hajósélettel jár. Milliókat hajlandóak áldozni azért, hogy hónapokig zsúfolt, mini strandon töltsék a nappalokat, és lagymatag bárokban az estéket. Az elmúlt egy héten, az óceánt átszelve arra jöttem rá, hogy én, ha fizetnének érte sem jönnék még egyszer el egy ilyen jellegű utazásra. Hiába teszi ki a lelkét egy egész csapat, hogy szórakoztassanak, néhány hét után minden egyhangúvá válik. Hiába számoltam ki otthon, hogy anyagilag is jobban megéri az utazásnak ez a formája, ha harminc országot és számtalan várost szeretnék meglátogatni, amikor a napok felét elvesztegetem a nyílt tengeren. Nem, ehhez túl rövid az élet.
Ennél elszigeteltebb már csak a Zöldfoki Köztársaságban lehet az élet. Az ötszáz kilométerre nyugat-afrikai partjaitól (Szenegál) és négyezerrel Európától fekvő, kilenc lakott szigetből álló, félmilliós lakosú állam nem csak hogy félreeső helyen fekszik, de mostoha természeti adottságai miatt sem alkalmas arra, hogy fejlődjön a gazdasága, ezért Afrika legszegényebb országai között szokták emlegetni. Ez mondjuk nem tűnt fel, amikor São Vicente-szigetnek fővárosát, Mindelot közelítettük meg. A drámai sziklás hegyek tövében meghúzódó kikötővárosban katonás rendben sorakoztak az emeletes házak, az utcák és parkok rendezettnek tűntek.
Remek, városnéző időben léptünk a partra. Huszonöt fok enyhe széllel, szavunk nem lehetett. A parton transzferbuszok várták az egyhetes hajózás után szárazföldre vágyó utasokat. A fuvar néhány percig tartott csupán, mert a hetvenezres város központi része a kikötő köré épült. Szűk utcák, színes lakóházak, és gyarmati stílusú épületek jellemzik a belvárost – mondanám, ha ez nem lenne képzavar, ugyanis Cabo Verde (Zöldfoki-szigetek) sosem volt gyarmat. Amikor az első, portugál felfedezők erre jártak a XV. század közepén, a szigetek lakatlanok voltak. Leginkább a tengeri kereskedelem miatt vetették itt meg a lábukat, ugyanis a szigetek kb. félúton fekszenek Brazília és az anyaország, Portugália között. Itt lehetett feltölteni a hajókat ivóvízzel, friss élelemmel. Megjelentek az első telepesek is, akik rabszolgákkal műveltették meg azt a kevés termőföldet, amit itt találtak. A XVI. században a spanyolok lenyúlták a helyet, de nem nagyon törődtek vele, ezért kalandorok és kalózok átjáróházává vált. Gyakorlatilag káosz uralkodott egészen a XX. századig, amikor Salazar, portugál diktátor újból annektálta a Zöldfoki-szigeteket. Mivel a portugálok nem toltak pénzt a terület fejlesztésébe, és a diktit is megbuktatta a ’74-es szegfűs forradalom, 1975-ben kikiáltották a független Zöldfoki Köztársaságot. Addigra a lakosság nagy részét már a rabszolgák leszármazottjai tették ki. (71% mulatt, 28 % afrikai, 1 % európai).
A portugál hatás máig érezhető ebben az országban. Nem csak a hivatalos nyelv miatt, de a csempedíszítéseken át, egészen a zenei kultúráig áthatja a mindennapjaikat. A mélabús, portugál fado helyi változatának legismertebb képviselője Cesária Évora. Az énekesnő érzelmes, melankolikus dalait, (morna) kétszer is megcsodálhatta a Sziget-fesztivál hallgatósága Magyarországon a kétezres évek elején. A morna királynőjének házfalán érdekes portrét alkotott egy helyi művész, csupán egy kőműves-kalapács segítségével.
Innen néhány sarokra találtuk meg a halpiacot, ahol meglepően nagy volt a sürgés ahhoz képest, hogy már elmúlt kilenc óra. Talán a tenger felől fújó szél miatt, de nem éreztem olyan halszagot, ami indokolt lett volna, de azért azt sem állíthatom, hogy kedvet kaptam egy kis falatozásra. Megnéztünk egy zöldségpiacot is a közelben, és ahol piac van, ott azonnal megjelennek a bóvliárusok is. Helyi specialitás, hogy a használt ruhát nem vállfáról árulják, hanem cefréshordókból, vagy csak egyszerűen a földre kiöntve. Azért találni itt igényesebb portákát is, főleg turistáknak szánt kézműves termékeket.
Látványos műemléket nem igazán látni errefelé, de azért felkerestünk egy 1862-ben épült templomot. A Pró-catedral Nossa Senhora da Luz büszkén viseli a székesegyház nevet, de méretei alapján mifelénk ezt csak kápolnának hívnánk. A mellette álló városháza sem egy műremek, de takaros. A közelében lévő vásárcsarnokon csak azért vágtunk át, mert útba esett, de már alig vártam, hogy leülhessek valahol egy jó kis sör társaságában. Végül a Le Metalo nevű, zenés étterembe ültünk be, ahol ugyan nem metált zúzott a helyi banda, de ritmusos muzsikájukkal volt, akit táncra tudtak perdíteni.
Visszasétáltunk a kikötőbe, hogy a délután hátralévő részében rácuppanjunk az ingyen wifire, mert ezután újabb öt napig leszünk szabadnapos matrózok.
Fotók később
◄Előző kikötő: Walvis Bay Következő kikötő: Civitavechia►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése