Madeira

Egy kis lisszaboni kényszerpihenő után, a reggeli órákban érkeztünk meg a portugál autonóm szigetre, ami nagyjából Casablancával van egy szélességi körön, kb. 600 kilométerre a marokkói partoktól. Kellemes, húszfokos, lágy szellő fogadott, ahogy a szabadba léptünk a repülőtéri oltásellenőrző procedúra végeztével. Felhívtam a Bravacar emberét, hogy hozhatja az autónkat. Ez a helyi vállalkozás közel harminc éve szolgálja ki a turistákat a versenytársainál lényegesen olcsóbb árakon. Azon kívül, hogy utoljára is tőlük kölcsönöztem autót, még az is mellettük szólt, hogy dízelmotoros kocsit is tartanak, ami nagy előny a sziget elképesztően meredek utcáin. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy nincs irodájuk a reptéren, ezért elvittek a közeli telephelyükre, majd rövid adategyeztetés után már nyomták is a kezembe a kulcsot.

Bár a szigetet brit telepesek fejlesztették fel a XVIII. században – ők honosították meg a hímzést a kosárfonást sőt, ők telepítették az első szőlőtőkéket –, szerencsére a motorizáció beköszönésekor már portugálok birtokolták a területet, így a közlekedés jobb oldalon zajlik. Miután a szállásunkat csak délután foglalhattuk el, délelőttre beterveztem egy könnyű kirándulást a sziget keleti csücskében. Mindenekelőtt tankolnunk kellett, mert az üzemanyagszint-műszer mutatója elhasalt a piros mező alján. Nem érdemes tele tölteni a tartályt, mert a hosszú hegyláncok ellenére, az egész sziget csupán 750 km2. (Budapest 525) Hacsak nem akarjuk az autóbérlés költségét még egy kis ajándék üzemanyaggal megfejelni leadáskor. Márpedig itt a gázolaj literjét 1,5 euróért mérik.

Szent Lőrinc-félsziget (Ponta de São Lourenço)

Jól karbantartott utakon, percek alatt elértünk a félsziget bejáratához. Letámasztottuk az autót egy pálmafa tövébe és nekivágtunk a kétszer három kilométeres etapnak. A kitáblázott, mindvégig kövezett túraútvonalat a veszélyesebb részeken korláttokkal látták el, a meredek részeken pedig lépcsősorral kényeztetik a turistákat. Kopasz dombokon átvágva jutottunk el egyre vadregényesebb partokig. Az időre nem lehetett panaszunk, sorban kerültek le rólunk a melegebb rétegek. Azt mondják: a félszigeten 31 endemikus növényfaj látható (kizárólag Madeirán található), ebből én csak az elbarnult gaz egyik változatát véltem felfedezni, pedig a papagájvirág (Strelitzia reginae) úgy terem máshol a szigeten, mint nálunk a gyom. Állatokból is csak a madeirai gyíkot sikerült találnunk, ami nem sokban különbözik a budaörsi gyíktól, csak nem annyira majrés. Egy kis morzsával simán magunkhoz csalogathatjuk. A félsziget végében gyakran tanyáznak tengeri farkasnak becézett, ritka fókafélék. Bizonyára így van, mi csak egy elvetemült németet láttunk a húszfokos vízben úszkálni. Az ösvény végén a Madeira Természeti Park dolgozóinak bázisánál, a Sardinha-háznál lehet visszafordulni és megnézni, hogy néz ki ugyanaz a táj visszafelé. A kolosszális vulkáni sziklák látványától megrészegülve, visszatértünk a parkolóba, és elindultunk a szállodánkhoz, hogy aztán este a híres madeirai borral érjük el ugyanezt a hatást.

Autós túra a sziget nyugati felében

A legtöbben a főváros központjától nyugatra eső, tengerparti, üdülőnegyedben szállnak meg. Innen viszonylag könnyen elérhetjük az egyes számú autópályát, ami nagy segítség a szigeten közlekedőknek. (Főleg, hogy ingyenes!) Nem kell öblöket kerülgetve, szerpentineken araszolnunk, hanem alagutakon és viaduktokon teperhetünk akár kilencvennel is. Még otthon kiírtam magamnak a visitmadeira.pt oldalról néhány kilátópontot, amiket szépen, egyesével végig látogattunk. Elsőként a Miradouro do Ranchónál álltunk meg. (Itt mindössze három-négy autó tud parkolni egyszerre.) Egy épület lapos tetejéről nézhettünk vissza a városra, vagy le a mélységbe, ahová egyébként egy Teleféricóval (csehszlovákul: lanovka) akár le is mehettünk volna. Nem így tettünk, hanem még feljebb autóztunk, és a sokkal látványosabbnak ígérkező Cabo Girão Skywalkról is körbenéztünk. A maga 580 méteres magasságával ez Európa legmagasabb szirtje. Az üvegpadlós kilátón hemzsegnek a turisták, ami várható volt. Meglepett viszont, hogy nem kellett fizetni a látványosságért, pedig a beléptető kapukat már régen felszerelték. Úgy látszik, valaki jól járt a közbeszerzéssel, az üzemeltetéssel már nem akart bajlódni. (Mintha már hallottam volna ilyet.) 

Továbbhaladtunk nyugat felé, a következő kilátópontra. A Fajã dos Padres kiszögelésen egy újabb kábelvasúttal ismerkedhettünk meg, amit (hogy összezavarják a turistát) itt elevadornak hívnak. Nyilván azért, mert a kábel itt szinte függőlegesen lóg, mint egy liftnél. A parti kiskertek tulajdonosainak ez az egyetlen módja, hogy hozzáférjenek a veteményesükhöz, mert móló híján még az óceán felől is csak bajosan tudnák megközelíteni a sziklafal tövében lévő telküket. A közelben található Cascata dos Anjos vízesést én csak kocsi mosónak neveztem el. Ugyanis, ha letérünk a kényelmes, alagúttal spékelt új szakaszról és a sziklafalba vájt, régi úton haladunk, az egyik kanyar egy természetes zuhannyal fogad minket. Mivel kilátópontból sosem elég, megvizsgáltuk a Miradouro do Fio panorámáját is, ami pont olyan, mint a többi. Alattunk a monumentális sziklafal, előttünk pedig a végtelen horizont. Innen csak pár száz méter a Ponta do Pargo világítótorony, ha vesszük a bátorságot, és átvágunk a földúton. Mi inkább körbeautóztunk aszfalton, mert amilyen magas volt a Cascónk önrésze, olyan alacsony a bérelt Megane padlólemeze.

Na, milyen látványossággal fogok ismét előrukkolni? Talált. Egy újabb Teleféricó. De nem akármilyen, az Achadas de Cruz kilátópontnál lévő, Európa legmeredekebb ilyen közlekedési eszköze. A 451 méteres mélységet 600 méteres kábellel hidalja át, ami 98%-os meredekségnek felel meg. (Csak akkor tudnám, miért nem hívják ezt is inkább elevadornak.) Na, és kinek építették fel ezt a rekordernek számító szerkezetet? Természetesen itt is annak a néhány telektulajdonosnak, aki fejében vette, hogy mindenképp megműveli a vízparton lévő zsebkendőnyi területet. Bizton állíthatom, hogy Madeirán a legmagasabb az egy főre jutó kábelvasutak száma, és ezt nem csak azért mondom, mert a teljes lakosság száma csupán 240 ezer fő. Ha utána számolnánk, mennyibe kerül az államnak egy olyan közlekedési eszköz, amit csak hébe-hóba használnak 3,- €/menet áron, miközben minimum két fő üzemelteti ezeket teljes munkaidőben +nyugdíj, +járulékok és hasonlók... És még focizni sem lehet benne...

Porto Moniz egy pici falu a sziget északnyugati csücskében, ami természetes, vulkanikus medencéivel vonzza a látogatókat. Hogy mennyire nevezhetjük természetesnek az olyan medencét, amit beton támfalakkal erősítenek meg és széles lépcsők biztosítják a biztonságos vízbe ereszkedést, nem tudom. Minden esetre fotótémának kitűnő, ahogy a bátrabbak lubickoltak a novemberi, hideg, sós vízben, és ezért még fizetni is hajlandóak voltak. (Igaz, csak 1,50 eurót.) A város másik látványossága az Aquário de Madeira. Az egykori erőd helyén épült akváriumban 90 őshonos fajt tekinthetünk meg 12 tartályban 7 euróért. Ha a várost kelet felé hagyjuk el, érdemes a csábító autóút helyett a régi országútra letérni, mert csak úgy tárul a szemünk elé az óceánból kicsúcsosodó két sziklaképződmény. Mi ezt most nem tettük meg, mert világosban szerettük volna elérni a Miradouro do Véu de Noivát ahonnan egy tengerbe hulló vízesést csodálhattunk meg mély áhítattal.

Funchal

A sziget fővárosa nagyjából Kecskemét méretű település. A különbség, hogy míg az alföldi város vertikálisan terül szét a síkságon, addig Funchal hegyoldalba épült, meghódítva még a legmeredekebb emelkedőket is. A hétfői napunkat a helység látványosságainak megismerésére szenteltük. Azt a helytelen döntést hoztam, hogy a helyi BKV-val megyünk be a központba, mert olcsóbb megoldásnak látszott, mint egész napra fizetni a parkolásért, de menet közben kiderült, hogy a közlekedési társaság honlapja félrevezető információkat tartalmaz. Állításuk szerint a szomszédos szálloda recepcióján tudtam volna megvenni a jegyet előre 1,35 euróért, de ott csak többnapos bérletet árultak, így kénytelen voltam a buszsofőrnél jegyet váltani 1,95-ért. (Később próbálkoztam trafikokban, ahonnan lottózóba küldtek át, ahol viszont szintén csak napijegyet árultak 5 euróért.) Végül annyit költöttünk buszjegyre, amiből két helyet is kibérelhettünk volna a központi parkolóházban. De hát, így mulat egy magyar úr! Amúgy, pont a parkolóépület mellől indul fel a Teléferico do Funchal a Montéra keresztelt hegyre. (Ez nagyjából olyan, mintha valaki a kutyáját Kutyának nevezné el.)

A felső állomáson kiszállva, rögtön a Jardim de Monte Palace botanikus kertbe botlunk. Ha valaki csak egy ilyen kertet szeretne megnézni madeirai tartózkodása alatt, én ezt ajánlom, annak ellenére, hogy kissé giccses és abszolút tájidegen. A 12,50-es beugró megváltása után, belépve a kertbe, mindjárt egy értelmezhetetlen kiállításba ütköztünk. Kortárs zimbabwei faragott szobrokat csodálhatunk meg, amivel nem lenne semmi baj, de egy botanikus kertben? Ha lejjebb haladunk a hegyoldalban kanyargó járdák egyikén, egy újabb gyűjteménybe ütközünk, aminek semmi köze a növényekhez. Hacsak az nem, hogy földbe gyökerezett lábbal gyönyörködhetünk a világ számos országából származó ásványokban. Innentől lefelé már tényleg a növényeké a főszerep, bár a japánkertet több helyen portugál csempék és kínai pagodák vagy orosz turisztokkal súlyosbított agyagkatonák díszítik az eklektika jegyében. A körülöttünk mindenfelé csobogó vizek mindenképp emelték a látványt, mígnem megérkeztünk a központi épülethez, amit még a XVIII. században épített az angol konzul magának. Később szállodaként funkcionált a kastély, jelenleg egy nagyvállalkozó tulajdona.

Miután visszakapaszkodtunk a bejárathoz, a közeli Miasszonyunk templomhoz (Igreja Paroquial de Nossa Senhora do Monte) sétáltunk át. A XVIII. században épült templomnak az a fő érdekessége, hogy itt van eltemetve utolsó királyunk, IV. Károly. Erről tanúskodik a számtalan nemzeti színű szalag, amit magyar zarándokok kötnek fel a rácsra, hogy aztán ezeket időről-időre a sekrestyés eltávolítsa. És akkor itt álljunk meg egy szóra! Feltűnt, hogy egyetlen osztrák szalagot sem látok, miközben a mi Károlyunk valójában a Habsburg ház sarja. Minden tiszteletem Károlynak, hogy megpróbálta visszaszerezni hatalmát legalább nálunk, de a szánalmas kimenetelű budaörsi csata után Horthy száműzetésbe küldte ide. Szegény, nem sokáig élvezhette Madeira szépségét, mert fél év múlva elvitte a spanyolnátha. Sovány vigasz, hogy 2004-ben boldoggá avatták, ráadásul azzal az érvvel, hogy példás házaséletet élt. Mondtam is a nejemnek, hogy halálom után, akár engem is felterjeszthetne a pápának. (Bár azt hiszem, hogy ehhez sűrűbben kellene látogatnom a templomot.)

Az biztos, hogy amikor itt élt IV. Károly, akár tobogánnal is leszánkázhatott a városba szentmise után. Ugyanis Madeira fő kuriózumának számító szolgáltatás története legalább a XVIII. századig nyúlik vissza, amikorra a sziget már kedvelt üdülőhelye volt az európai gazdagoknak. A kosárból font ülőalkalmatosságra fatalpat erősítettek, és két markos legény irányításával lecsúsztatták benne az embereket a kövezett úton. Ez mára akkora biznisz, hogy vannak időszakok, amikor sorba kell állni, hogy 30 euróért lecsúsztassanak kettőnket egy öt perces, két kilométeres szakaszon. Amikor utoljára itt jártam, meglehetősen kaotikus állapotok jellemezték ezt a szolgáltatást. Úgy szólítgattak le a tobogános fickók, mint Ferihegyen a taxis hiénák. Mára ez rendeződött. A betegszállítónak öltözött fiúk, a velencei gondolásokról koppintott szalmakalapban várják a sorban érkezőket, akik már kipengették a menetdíjat a pénztárnál. Itt sem hiányozhatnak a fotósok, akik lesből fényképezik le az önfeledten szánkózó párt, hogy aztán a végállomáshoz érkezve 10 euróért felajánlják a mappába csomagolt emléket. Innen a 19-es busszal szerettünk volna visszatérni a városközpontba, de nem igazán akart jönni. Ezt kihasználva, az ott vadászó taxisok egyike megkeresett egy kedvező ajánlattal, amit nem tudtunk visszautasítani.

Gyorsan leértünk az óvárosba, mondhatni túl gyorsan, mert az összes csipkeüzlet sziesztázott. Így csak a kirakaton át tudtunk álmélkodni az értékes, ámde kissé divatjamúlt madeira-csipkéken. A kézzel hímzett terítőknek és kelengyének itt nagy hagyománya van, állítólag ma is tizenötezer nőt foglalkoztat a kézműipar. A kezük alól kikerülő hímzések luxusterméknek számítanak, áruk is ennek megfelelő. Nem akarok csipkelődni, de szkeptikus vagyok azt illetően, hogy egy remegő kezű nénike szebb öltésekkel dolgozik, mint egy computer vezérelt japán automata. (Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a lóvontatású faekével szántott földön termő kukorica finomabb lenne.)

Ha már a marketingnél tartunk, ide illő téma Madeira másik ikonikus terméke, a bor. A messze földön híres desszertboruk úgy készül, hogy hűvös pincék helyett meleg padlásokon érlelik a mustot. Hogy ne buggyanjon meg, alkoholt kevernek hozzá, így kapjuk azt a jellegzetes ízt, amit vagy szeretünk, vagy nem, minden esetre, kellő rábeszéléssel, jó drágán rá lehet sózni a gyanútlan fogyasztóra. Egyik ilyen módszer, ha a borászat nyit egy múzeumot, és meggyőzi a látogatókat, hogy az évszázados tapasztalatuknak köszönhetően, olyan nedűt kínálnak a publikumnak, amihez foghatót még életükben nem ittak. Mi a Blandy dinasztia műhelytitkaiba lestünk bele, ahol megtudtuk, hogy csak a szigetről származó szőlőből készítenek bort, mintegy négyszáz kisgazdaság a beszállítójuk. Én mindent elhiszek, de azt nem, hogy a világban található összes Madeira bor itteni szőlőből készül, merthogy ültetvényeket alig láttunk a szigeten (az itteni gazdák inkább a banánt preferálják). 10,50-es belépőjegy árába belefért egy kóstoló is, amiben két fajtát ízlelgethettünk és természetesen vásárolhattuk meg „kedvezményesen” a kijáratnál. Császkáltunk még egy kicsit a városban, megnéztük a piacot, a városházát, bementünk a nagytemplomba (Igreja de São João Evangelista), Portugália egyik legnagyobb könyvesboltjába (107 ezer különböző kötet), és végül lesétáltunk a kikötőbe, hogy eljussunk a nap fénypontjához, ami nem más, mint?

Igen, az aranylábú Cé Ronaldo, a város szülöttje bronzba öntve, közvetlenül a saját múzeuma és szállodája előtt. (Csak mondom: még a repülőteret is róla nevezték el.) Ízlelgessük: milyen lehet, Liszt Ferenc helyett mondjuk Dzsudzsák Balázs nemzetközi repülőtér...

Autós túra a sziget keleti felében, csúcstámadással kiegészítve

Másnap újból autóba pattantunk (már amennyire egy 20 fokos dőlésszögű lejtőn, keresztbe parkolva pattanni lehet), és elindultunk Madeira újabb csodáinak felfedezésére. A Cristo Rei emlékművet Funchaltól keletre találtuk meg. Az 1924-ben felavatott Krisztus szobor nagyjából fele akkora lehet, mint a Rióban található testvére. Már meg sem lepődtünk, hogy a kilátótól, kábelvasúton lehet lejutni a helyi strandra. A Praia do Garajau azon kevés strandok egyike, ahol nem sziklák között kell a tengerbe ereszkedni. Itt fekete kavicsokon át bukdácsolva juthatunk a vízbe. Mi inkább folytattuk utunkat. Az országút a reptér mellett halad el, ahonnan egészen közelről nézhetjük meg, hogy szállnak le az utasszállítók a világ egyik legveszélyesebbnek tartott repülőterén. A nagy gépek megjelenésével szükségessé vált a kifutópálya hosszának bővítése, ezért a nyolcvanas években feltöltéssel 1800 méterre növelték a betoncsíkot, majd 2000-ben betonoszlopokkal alátámasztva egy, a víz fölé nyúló szakaszt építettek, így nyerte el a mai 2781 méteres hosszát. Az autópályára visszatérve pillanatok alatt eljutottunk a sziget északi részén fekvő Alagoa öbölhöz, ami egy hatalmas hegytömb és egy félsziget között várja a szörfözés szerelmeseit.

Santana városa egy ügyes húzással tette fel magát a világ turisztikai térképére. A régi nádfedeles kunyhókat műemlékvédelem alá helyezték, és néhányat kipingálva látványosságot csináltak belőlük a központban. Nekik legyen mondva: ingyen fényképezhetjük az épületeket sőt, még a fedett parkolóért sem kellett fizetnünk. Úgy látszik, beérik a hűtőmágnesekből befolyó bevétellel. A városból egy frissen felújított, tíz kilométeres, hegyi úton juthatunk fel az Achada do Teixeira parkolóba. (Itt jegyzem meg, hogy a sziget összes turistaútjánál kiépített parkoló ingyenes.) Innen indul a PR1.2 számmal jelzett ösvény, ami a legrövidebb elérési módja a sziget legmagasabb csúcsának (
Pico Ruivo). Oda-vissza hat kilométeres sétával megúszhatjuk a túrát, természetesen itt is kikövezett ösvényen. A gond csak az volt, hogy tejköd fogadott, amikor kiszálltunk az autóból. Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, mert ez az időjárás, mondhatni, nem ideális a táj fotózására. Azt az optimista álláspontot képviseltem, hogy mivel most egy felhőben vagyunk, van esély rá, hogy amikor a csúcsra érünk, a felhők felé kerekedünk. Mire benyomtuk a reggelinél beszerzett croissant és banán tartalékjainkat, a remény halvány sugara villant fel, kék ég formájában.

A pozitív hozzáállás meghozta jutalmát és percek múlva már ragyogó napsütésben csodálhattuk a tájat, még ha csak részlegesen is. Az áhítatunkat az sem zavarta, hogy akkora forgalom volt a hegygerincen, mint karácsony előtt a Váci utcában. Az utat ritkás növényzet szegélyezte, néhol esőbeállók tették érdekessé a látványt, mígnem az 1862 méter magas hegy derekához értünk. Itt aztán legnagyobb meglepetésünkre egy menedékház fogadott (ezúttal kábelvasút nélkül). Fogalmam sincs, hogy cipelték fel az építőanyagot, de minden elismerésem. Ráadásul hideg italokat és forró kávét is kínálnak az épület mögött duruzsoló aggregátornak köszönhetően. A büfé enteriőrje ugyan hagy némi kívánnivalót maga után (rozzant, koszos kanapék és egy mosatlan csészékkel teli asztal a félhomályban), de a bejárat előtt sokkal barátságosabb körülmények között, cirógató napsütésben kortyolgatták italukat a megfárad vándorok. Merthogy vannak olyan elvetemültek, akik PR1.1 es utat választják, ami egy 8 km hosszú kaptató fel a csúcsra, néhány kivilágítatlan alagúttal kalandosabbá téve. A menedékháztól már csak néhány száz méter a legmagasabb pont. Itt az út leszűkül és a nagy szembeforgalom miatt, gyakran kellett félreállnunk, de megérte felkapaszkodni, mert a csúcson fújó szél hamar leszárította az izzadságcseppeket a homlokomról.

Levada túrák

Egy nap láblógatást engedélyeztünk magunknak, mégis csak nyaralunk... Napközben a hőmérséklet 23 fokig melegedett, de éjszaka sem hűlt 18 alá. A felhők folyamatosan jöttek-mentek, de a napsütéses órák száma így is pozitívan alakult az árnyékos időszakhoz képest. Szerencsénkre, esőt csak a távolból láttunk. A hotel medencéjének vize megközelítőleg 21 fokos lehetett, akárcsak az óceán. Mondanom sem kell, hogy nem volt nagy tolongás a parton. Eleve fél házzal üzemelnek a szállodák, pedig Portugália már túl van a negyedik fertőzési hullámon, és a szigorú intézkedéseknek (maszk mindenhol beltérben, oltási igazolvány ellenőrzése), valamint az ingyenes teszteléseknek köszönhetően vissza tudták szorítani a Covid terjedését. A befektetők minden esetre bizakodóak, mert újabb, óriás beruházásokkal bővítik a szálláshelyek számát.

Másnap viszont újabb túrára indultunk. Egy még könnyebb útvonalat szemeltem ki, a PR11 jelzésűt, ami egy levada mentén halad, és egy kilátópontnál végződik. A levada valójában egy kőből épített, legtöbbször nyitott vályú, ami a hegyekből lezúduló vizet vezeti a termőföldekre. Még a XVI. században kezdték el kiépíteni a hálózatot, amire rabszolgákat alkalmaztak a költséghatékonyság érdekében. Az 1400 km hosszú csatornarendszerből 85 kilométernyi fut alagútban, amelyek közül néhány látogatható. Minden levadának saját neve van, és a mellettük futó ösvény remek kirándulási lehetőséget biztosít. A mostani rövid sétánk mindössze kétszer másfél kilométer és egy pisztrángfarm mellől indul. (Merthogy erre is használható a rengeteg forrásvíz.) Másik nagy előnye ennek az útvonalnak, hogy szinte végig vízszintesen, egy erdőben fut, amit néhol egy hidacska, máshol egy szurdok tesz izgalmassá. Mikor már azt hittük, hogy eltávolodtunk a civilizációtól, egyszer csak szembetűnt egy út szélén kapaszkodó büfé. A sétaút a Vereda dos Balcões kilátóponton ér véget, ahol felbátorodott madárkák fogadják a turistákat. Ha szerencsénk van, megpillanthatunk egy tűzmadarat is, ami a madeirai erdők legkisebb madara. Ha pedig kivételesen nem vagyunk ornitológusok, egy kihelyezett tábla segít eligazodni, milyen szárnyast kaptunk lencsevégre.

Miután tengernyi időnk maradt sötétedésig, felkerestünk néhány közelben lévő, és autóval is megközelíthető kilátót. Ilyen a például a Pico Areiro, ami csak 52 méterrel marad el a csúcstartótól, viszont ide kényelmesen, egészen a hegytetőn lévő radarállomásig felmehetünk járművünkkel. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kis teljesítményű, benzines bérautókkal érkezőknek komoly kihívást jelentett némelyik emelkedő leküzdése. Egy régebben felújított útszakaszon keltünk át a szomszédos hegyre, hogy a Miradouro Eira do Serrado kilátóból letekintsünk az Apácák-völgyébe.

Levada das 25 Fontes (PR6 levada túra)

A sziget egyik leglátogatottabb kiránduló útvonala a címben említett levada túra. Felkerekedtünk hát, hogy mi is bejárjuk ezt a vidéket. A sziget közepén húzódó hegylánc keleti végében lévő vulkanikus kúpot elkoptatta az erózió, így alakult ki a Paúl da Serra fennsík, ahol legelésző teheneken kívül csak áramtermelő szélkerekeket találtunk. Az autónkat a 110-es út mentén, a Rabaçal majorságba vezető magánút előtt kellett leállítanunk. Jó páran parkoltak már az út szélén, és bőszen készülődtek az „embert próbáló” túrára. Legalábbis a felszerelésükből erre lehetett következtetni. Némelyik kolléga úgy festett, mintha legalábbis a K2-t készülne meghódítani a Himaláján. Százezres túrabakancs, nepáli serpákat megszégyenítő öltözet és 40 literes hátizsák. Nem tudom, hány napra készültek, de mondanom sem kell, hogy a néhány kilométeres ösvényhálózat itt is kikövezve, lépcsőkkel és korlátokkal komfortossá téve, még egy flip-flop papucsban is teljesíthető. Hadonásznak a nordic walking botjukkal, aminek a végéről persze már rég elveszett a gumi tappancs, és így valójában semmit sem ér a sziklás talajon. Az első másfél kilométeres meredek lejtőt egy aszfaltúton kell megtennünk, kivéve, ha befizetünk egy minibusz járatra, amivel kiválthatjuk ezt a térdet próbára tevő szakaszt. A völgybe leérve kettéválik az út. Először a 6.1-es, könnyebbik szakaszt jártuk be, ami a Risco vízeséshez vezet. Természetesen itt is egy levadát kísérünk addig, amíg az el nem tűnik egy lezárt alagútban.

Az elágazáshoz visszatérve, a négy kilométer hosszú, 6.2-es számú útvonalon indultunk el, ami egy sunyi lépcsősoron át vezet le a völgybe. Az a típusú, lépcsőmagasság, amire lefelé azt mondod, hogy rosszabb, mert kikészíti a lábad, de fölfelé, amikor oxigén után kapkodva facsarod ki a vizet a pólódból, revideálni kényszerülsz a korábbi álláspontodat. A 25 forrásról elkeresztelt ösvény némiképp csalódást okozott. Annak ellenére, hogy szemerkélt az eső, a sziklafalakról alig csordogált a víz, pedig a nyomokból jól kivehető volt, hogy itt, szélsőséges esetben, még az utat is gyakran elmossa egy-egy zuhatag. Hulla fáradtan érkeztünk vissza a menedékházhoz, ami a puccos Rabaçal Nature Spot Café névre hallgat. Ellentétben a Pico Ruivón tapasztalt vendéglátással, itt úri környezetben fogyaszthatjuk el a kávénkat és a házi sütijüket. Nem volt kérdés, hogy tele gyomorral nem kockáztathatjuk meg a hegymenetet, ezért az aszfaltos szakaszon, a minibuszt választottuk visszatéréshez az autónkhoz.

Este egy különleges vacsorával búcsúztunk Madeirától. Az egy hét alatt kipróbáltunk menő, fine dining helyet is, de csalódtunk. Legtöbbször beeséses alapon kajáltunk középkategóriás éttermekben, ahol majdnem mindig kijöttünk 40 euróból ketten (borral, jattal együtt). Tengerparton érdemesebb halat vagy herkentyűt venni – mily meglepő –, mert az otthoni ár töredékéért juthatunk kulináris élményhez. De senki ne számítson a Horváth tengerpart ízeire, itt teljesen másképp fűszerezik a kagylót és tintahalat. Az volt az általános észrevételem, hogy szeretik, ha tocsog az étel valamilyen szószban. A csúcs meglepetés akkor ért, amikor egyszerű, gombás gnocchi úgy nézett ki, mint egy grízgaluska leves. A legjobbat talán az Abrigo de Pastor nevű, „csárdában” ettük. A szerény külső ellenére, meglepően feldíszített, erdei stake house fogadott, kissé érthetetlen módon, afrikai állatfejekkel díszítve. Viszont, megesett, hogy egy szintén felkapott belvárosi étterem lazacos egytálételében hiába kutattam rózsaszín halhús után, csak főtt répával találkoztam. Szóval, utolsó este egy kevésbé autentikus, ámde annál jópofább helyen falatoztunk, amit mindenkinek szívből ajánlok. A rockabilly hangulatot árasztó Red Car étterem nemcsak a dizájnjával lopta be magát a szívembe, hanem méretes barbecue borda adagjával, és szolid áraival. A felszolgálók, gyorsak és udvariasak. A hamburger szerelmeseinek kötelező hely.

Ha már személyzet: meglepően jól elboldogultam az angollal az egész szigeten, minden korosztályban. Gondolom nem véletlenül, az itteni lakosság többsége valamilyen módon a turizmusból él, elemi érdekük a nyelvtudás. Viszont amin meglepődtem, hogy nincs tele a vendéglátóipar kelet-európaiakkal.

Összességében egy tartalmas, mégis pihentető hetet töltöttünk Madeirán, továbbra is a kedvenc szigeteim egyike marad.

Madeira jól karbantartott, ámde olykor elképesztően meredek útjairól szól ez a kis összeállítás.

Csak ínyenceknek. (Nincs benne karambol, sem extrém mutatvány, csak szép tájak.)

Ha nem aludtál el a fenti videón, ezen biztosan el fogsz.