2023. március 20., hétfő

Izraelről áhítat nélkül

Izraelről a vallások ignorálásával lehet írni, csak roppant unalmas lenne. Az Ó- és Újszövetség ismerete nélkül csupán érdektelen dombokat, síkságokat, folyókat és tavakat látnánk, esetleg néhány egymásra rakott, régi követ. Éppen ezért, utazás előtt újra átfutottam a Biblián, hogy hangulatba hozzam magam, sőt, még annak is utánanéztem, hogy a Korán miként épített a már meglévő két nagy monoteista vallásra. Így aztán, amikor feltérképeztem az ország látványosságait, már nem hangzottak ismeretlenül zsidó próféták és bölcsek írásaihoz kapcsolható helységnevek vagy az apostolok által megemlített helyszínek. A rómaiak és a keresztes lovagok ténykedésével a térségben nagyjából tisztában voltam, lévén, hogy a közelmúltban, egy libanoni kirándulás okán, elmélyültem a témában. Így aztán, egy útikönyvvel és egy feleséggel a hónom alatt, nekivágtam, hogy meghódítsam a Szentföldet, vagy esetleg Ő engem.


Észak-Izrael

A Ryanair hajnalban induló járata délelőtt tízkor landolt a tel-avivi Ben Gurion repülőtéren. A korábban tapasztalható szigorú beléptetési eljárásnak nyomát sem láttuk. A fogadóépületbe lépve egy rakás automata várja a beutazókat, ahol csak annyi a dolgunk, hogy beszkenneltetjük vele az útlevelünk fényképes oldalát, majd belemosolygunk egy kamerába, és már nyomtatja is a kártyát, amit az utazás végéig meg kell őriznünk. Nagyon fontos, hogy végig nálunk legyen ez a kártya, mert ennek bemutatásával a szállásokon nem számítanak fel ÁFA-t.
  Kisebb vita után átvettük a bérautónkat a Hertznél, délben már egy szupermarketben gyűjtögethettük össze az elemózsiánkat a következő napokra. Lelkileg felkészültünk már a norvég árszintre, ezért nem sokkolt annyira, hogy a legolcsóbb helyi sör is 8 sékel, (százzal kell szorozni), de egy doboz Heinekenért van pofájuk 1220,- forintot elkérni. Ami viszont tetszett, hogy a zöldségmérő automatára elég csak ráhelyezni a cuccot és felismeri, mit szeretnénk megvenni, és érintés nélkül nyomtatja a hozzávaló címkét.

  Miután feltöltöttük a hűtőtáskánkat, azonnal fejest ugrottunk a kultúrába, és meglátogattuk a Tel-Avivtól egy órányira, északra lévő Caesarea Maritimát, a római korból fennmaradt romvárost a tengerparton.
  Itt kell megjegyeznem, hogy Izraelben szinte minden látványosságot nemzeti parkká minősítettek, és borsos belépőt kérnek el még egy viszonylag szerény nevezetességért is. Van viszont megoldás annak, aki a miénkhez hasonló körutazást tervez, mert 275 sékelért ki lehet váltani egy egész évre szóló belépőt, amivel több mint hatvan helyre tudunk bejutni anélkül, hogy minden alkalommal felidegesítenénk magunkat a jegyárakon. Elvileg minden nemzeti park bejáratánál meg lehet vásárolni,  nekünk sikerült is itt megvenni, bár csak egy pénztárgép nyomtatta cetlit nyújtottak át. Aggodalmam feleslegesnek bizonyult, minden további nemzeti park bejáratánál elfogadták ezt a blokkot.
  Az ókori romvárost, ami egykor Heródes király főhadiszállása is volt, egy óra alatt körbejártuk. Túl nagy élményt nem nyújt annak, aki látott már ma is üzemelő amfiteátrumot különböző európai városok közepén, de ha már benne van a bérlet árában, néhány fotóért érdemes benézni.

  Sajnos elcsúsztunk az idővel, így a közelben lévő Nahal Mearot, őskori barlanglakásokat kihagytuk, pedig oda is érvényes lett volna a „bérletünk”. Ehelyett iparkodtunk Haifába, hogy a Bahai Gardent még nyitvatartási időn belül elérjük, ami sikerült is, bár parkolóhelyet találni nem volt egyszerű a belvárosban. A bahai hit atyjának ebben a gondosan ápolt, teraszos kertben állítottak mauzóleumot, ami végül nem csak, hogy a város fő látványossága lett, de még az UNESCO is felvette a világörökségek listájára. A German kolónia házai között (ami szerintem még nyomokban sem tartalmazott német vonásokat) átvágtunk a település túloldalára, hogy tiszteletünket tegyük Illés próféta barlangjánál. Nem azt mondom, hogy kihagyhatatlan látványosság, de akit érdekel, kattintson rá a térképemre, itt pontosan bejelöltem a feljáratot, mert amúgy elég lazán van kitáblázva. Konkrétan sehogy.

Hogy kicsoda Illés?

Krisztus előtt a IX. században megjósolta a zsidóknak, hogy nem lesz jó vége, ha elfordulnak Istentől, mert komoly aszállyal fogja büntetni őket, aminek egyenes következménye az éhínség. Aztán, amikor ez bekövetkezett, nem húzta elő a „na ugye, én megmondtam” kártyát, hanem ő is éhezett a néppel. Amikor egy nő megosztotta vele az utolsó falatját, csodát tett, és rengeteg lisztet varázsolt (természetesen az Úr segedelmével) az éléskamrájába. Grátiszként egyszer még a nő fiát is feltámasztotta, de ebbe már nem mennék bele. A lényeg, hogyha manapság meglátnánk Illés prófétát az jó jel, mert a tanítás szerint, az ő jelenését követi a Megváltó.

Akko

Sikerült világosban elérni a tengerparti arab várost, Akkót, ami szintén felkerült a világörökségek közé, orientális óvárosi negyedének köszönhetően. Még az El Jezzar mecsetbe is bepillanthattunk, ahol Mohamed szakállának egy darabját őrzik. A Templomosok Keresztes Lovagrendje által épített, XII. századi váralagút kimaradt, mert még ötven kilométer hegyi út várt ránk korom sötétben, hogy elérjük első szálláshelyünket.

  Keleti irányba fordítottuk az autónkat és becsatlakoztunk a 85-ös főútra. Meg kell, hogy mondjam, meglepett mennyire jól kiépített az infrastruktúra errefelé. Többsávos utak keresztezik egymást és a mellékutak is szépen karbantartottak. Az autóskollégák morálján még van egy kis csiszolni való, de pofátlansági faktor nem éri el a kínai szintet. Csodálkoztam, hogy mennyi település van erre – szinte egymásba érnek a városok –, aztán rájöttem, hogy az a közel tízmillió lakos el kell, hogy férjen egy negyed Magyarországnyi területen (és akkor még a sivatagot le sem vontam).

  A szállásárak annyira durvák errefelé, hogy száz euró alatt nincs is kulturált, kétágyas szoba, ezért alternatív megoldásként egy bungaló-kemping faházát választottuk, és milyen jól tettük. A reggeli kávét kortyolgatva, a teraszról csodálhattuk meg, hogy kel fel a nap a Galileai-tenger (lánykori nevén Genezáreti-tó) felett. A Golán-fennsík terpeszkedett mögöttünk, ami még nem is olyan rég, véres csaták színhelye volt, ma Izrael egyik legnagyobb szőlőtermő vidéke.
  Autóba vágtuk magunkat, és legurultunk a tó partján található Boldogságok hegyére, ahol Jézus a híres hegyi beszédét tartotta, illetve itt mondta el először a miatyánkot. A hegyen ma az Üdvözülés templomát látogathatjuk meg, ami mellett néhány kültéri imahely áll rendelkezésére az idelátogatóknak. Az eufória tömjénnel átitatott leple láthatatlanul lebegett a világ minden tájáról odasereglett zarándokok feje felett. A több tucat busznyi emberáradat türelmesen várta, hogy bejusson a templomba, ahol aztán első dolguk egy szelfi készítése volt, utána jöhetett csak az ima.


Innen mindössze pár perc kocsival a tóparti Kafarnaum, ahol Jézus három évig élt, prédikált és betegeket gyógyított. De itt állt Szent Péter háza is.

Péter apostolról annyit kell tudni (azon kívül, hogy nála van a mennyország kulcsa, tehát nem árt vele jóban lenni), hogy ő a korai egyház első vezetője, Róma első pápájaként tartják számon. Néró császár uralkodása idején szenvedett kereszthalált.

A szomszédban terül el a Kfar Nahum Nemzeti Park, ahol le tudtunk menni a tóhoz, de bármennyire is cirógatott a tavaszi napsütés, nem vonzott fürdésre a néma víztükör.
Újabb néhány kilométer a parton, és elérkeztünk Tabghához, ami a kenyérszaporítás helyszíne. (Jézus ötezer embert lakatott jól, pedig eredetileg csak két haluk és öt lepény kenyerük volt.) Az erre a helyre épült modern templom belseje, egy V. századból fennmaradt bizánci kápolna mozaik maradványait rejti.


Ezekre a helyszínekre többnyire belépőt kérnek, ha másért nem, a parkolásért. Csakhogy ide még nem jutott el a XXI. század csodája, a bankkártya-terminál. Nálunk viszont nem volt sékel, a portás meg nem tudott visszaadni százdollárosból, ezért aztán egy lemondó kézlegyintéssel intett, hogy belóghatunk. (Hanuta nápolyi lett a jutalma.)
Miközben Kána városa felé haladtunk, az egyik falut keresztezve ünneplő csoport miatt rövid időre lezárták az utcát. Nem sikerült megfejtenem, mit örömködnek egy sima szerda délelőtt. Talán csak fáziskésésben voltak, mert előző napra esett Purim. (A perzsa uralom alól felszabaduló zsidóság megmenekülésére emlékeznek ilyenkor, amit jelmezes felvonulással és intenzív alkoholfogyasztással ünnepelnek meg.)


Kána


Kánában aztán nagy öröm ért, sikerült a Menyegző temploma közelében leparkolnunk, ráadásul ingyenes helyen. Ez nem csak azért örvendetes, mert spórolni lehet nem kevés sarcot, de Izraelben rém bonyolult a parkolás egy külföldinek. Ahol nem piros csíkkal színezik a járdaszegélyt (megállni tilos), szinte mindenhol kék sráf jelzi, hogy fizetős övezetben járunk. Az Európában megszokott fizetőoszlopokkal viszont nem bíbelődnek. Ha már autód van, legyen okos telefonod is, arra töltsél le applikációt, legyél mindig online, stb. Végül nem jártam utána a részleteknek, mert ha távolabb is a célponttól, de mindig sikerült leállítanom a verdát egy ingyenes szakaszon.
  Szóval, néhány lépcsőfok leküzdése után megérkeztünk arra a helyre, ahol Jézus az első csodát hajtotta végre, amikor a násznépnek bort varázsolt a kancsókban lévő vízből. A helyes irányt az egyre gyarapodó szuvenírárus bódék mutatták, de a sűrűn lakott hegytetőn nem lehet eltéveszteni a templomot. És most nem annyira a mindenütt jelenlévő turistaáradatról beszélek, hanem sokkal inkább a násznép-áradatról. A főtemplomban és a körülötte kialakított kápolnákban ugyanis szimultán zajlanak az esküvők. Biznisz iz biznisz (ahogy a francia mondja).


  Mi egy Fülöp-szigetekről idelátogató „ifjú párceremóniájára ültünk be, ami angolul zajlott, pedig látszott az eskető pap vonásain, hogy az ázsiai országból hozták magukkal. Megható volt látni, ahogy orgonaszó mellett, hófehérbe öltözve vonulnak a templomba a családtagok. Kata szeme el is homályosodott, de lehet, hogy csak arra gondolt, amikor a mi esküvőnkön én is korlátlan borfogyasztást varázsoltam az asztalra. Ehhez még varázspálcára sem volt szükségem, mindössze egy apró kártyára, Visa felirattal.
  Persze a görögkeletiek sem hagyhatják magukat, ők is felhúztak egy csodaszép templomot a közelben, amire bevallom, csak véletlenül bukkantunk rá.
  A Tzipori Nemzeti Park úgy szerepelt a terveim közt, hogy csak, ha nagyon sok időnk van, akkor megyünk be. Pedig nagy kár lett volna kihagyni a Sepphoris néven is ismert, VII. századi régészeti lelőhelyet. Csodás panoráma, látványos mozaikpadlók, és egy rendbe hozott amfiteátrum mellett, hangulatos piknikező hely fogadja a látogatókat. 


Názáret


Kalandos úton találtuk meg a szálláshelyünket. Hiába volt koordinátánk, címünk és egy fotó az épületről, végül meg kellett kérdeznünk egy HVCS-t (helyi vagány csávó), annyira zegzugos és három dimenzióban is tagolt az óvárosa Názáretnek. Yusef (Józsi) a vendéglátásnak azt a formáját választotta, hogy még véletlenül se kelljen találkozni a kuncsafttal, különböző kódokat küldött el e-mailben, néhány órával az érkezésünk előtt, amivel be tudunk jutni a kapunk, az ajtón és a két utcával feljebb lévő parkolóhelyre. Központi elhelyezkedésének köszönhetően viszont egy néhány perces sétával eljutottunk a Jelenés templomába. Ez egy görög ortodox templom azon a helyen, ahol Máriának álmában először jelent meg Gábriel arkangyal. Kivártuk, amíg a bolgár csoport elhagyta az altemplomot, és még a Sri lankaiak előtt sikerült lejutnunk a kúthoz, ahonnan a Szűz Anya is hordta a vizet. 
Biztos, ami biztos, a templomtól száz méterre lévő Mária kútjáról is kattintottam egy fotót, mert az útikönyvünk szerint, ennél a kútnál jelent meg az angyal, hogy tájékoztassa Máriát az örömteli, ám igencsak váratlan esemény közeledtéről.


  Ezen a ponton úgy éreztem, nem ártana egy kis készpénzt váltani, mert bármennyire is jól állnak elektronikus fizetés terén, azért még nem egy Skandinávia. (Igaz, ott jóval kevesebb a keleti bazár is.) Az a vicces, hogy szinte az egész világon arabok uralják az utcai pénzváltó ipart, de ebben a nyolcvanezres városban, ahol túlnyomó többségben muzulmán és keresztény (!) arabok laknak, sikerült egy zsidó tulajdonú pénzváltóba betérnünk. Nem mintha nem lenne mindegy, mert az egész utcában ugyanannyit adtak egy euróért (375).
  Még zárás előtt eljutottunk az Angyali üdvözlet bazilikához, ami az óváros déli felére esik. Nem fogod elhinni, de ez az impozáns, modern templom a keresztény egyházak szerint, azon a helyen áll, ahol Gábriel megjövendölte Jézus születését. Most vagy naponta tette látogatását a városban az arkangyal, hogy jövendöljön, vagy egy kis zavart érzek a térben. Mindegy is, érdekes volt látni a falakon, hogy a világ különböző országaiban hogyan ábrázolják Máriát a kis Jézussal.


  Másnap, miután elfogyasztottuk szerény reggelinket, még egy búcsú erejéig visszakanyarodtunk a Galileai-tengerhez, egészen pontosan a tóból táplálkozó Jordán-folyó eredőjéhez, ahol felkerestük a Yardenit baptista keresztelőhelyet.

A baptista mozgalom a reformáció során létrejött, protestáns alapelveket követő, keresztény mozgalom. Jellemzőjük, hogy csak a megtérésre képes, hitvalló embereket keresztelik meg, bemerítéssel. Mintegy 100 millió keresztény vallja magát baptistának a világon, köztük Bill Clinton, Eddie Murphy és Kevin Costner is.

  Miután a baptistáknál az egyik legszentebb ceremónia a keresztelés (görögül: baptista = bemerítő), nem oldják meg annyival, hogy a kisbabák fejére löttyintenek néhány csepp vizet, hanem (leginkább felnőtt korban) teljes testükkel alámerülnek. Aki igazán menő akar lenni, az elzarándokol ide, Kinneret falu alá, hogy a Jordán vizében tegye mindezt. Aztán az otthoniaknak, akiknek nem telik ilyesmire, vihetnek egy üvegcsével a szent folyóból.
  János amúgy nem itt keresztelte meg Jézust, csakhogy azon a ponton a Jordán már annyira sekély (a parasztok szétöntözik a vizét), hogy ott már nem lehetne hatékonyan űzni a keresztelőbizniszt.


  A városból kifelé menet, elkaptunk egy tüntetést, ami feltehetően az országos megmozdulás része lehetett. Ugyanis Netanyahu miniszterelnök putyinizálni szeretné az izraeli demokráciát, de nem olvasta a Kezdő diktátorok kézikönyvét, mert tudhatná, hogy ahhoz előbb ki kell mosni a szavazópolgárok agyát, hogy a „tiszta” gondolatok magvát el lehessen hinteni bennük.
Szerencsére húsz perc után megindulhatott a forgalom (és Netanyahu is visszavonta törvényjavaslatát), így zavartalanul jutottunk el a Fortaleza de Belvoir keresztes várhoz, ahol újabb tekercs filmet lőttünk el a környék fotózására. A "Jordán csillaga" egy keresztes erődítmény, melynek építését 1168-ban kezdték, és ma a Belvoir Nemzeti Parkhoz tartozik. Saladin seregei másfél évig ostromolták a várat, mígnem védői 1189. január 5-én megadták magukat.


  A ciszjordániai határ közelében fekszik Izrael legszebb állapotában megmaradt ókori város romjai a római időkből, Beit She'an. Ezen a helyen i.e. 1500-ban már komoly egyiptomi erődítmény működött. Később a filiszteusok kezére került, és ide hozták a gilboai csatában elesett Saul király díszes fegyverzetét majd kitűzték az elbukott uralkodó és Saul fiának, holtestét a város falára. (A kreatív középkorban felnégyeléssel tették látványosabbá az efféle ünnepséget.)
  A hétezer főt befogadó amfiteátrumát oly állapotba hozták, hogy már csak egy kispárna kell hozzá, és indulhat a koncert. (Nazareth koncerthez még párna sem kell.) Végigsétáltunk a Via Appián, egészen a dombon álló erődig, és az ókori fürdőkultúra mellett, elcsodálkoztunk az ókori retyókultúrán is.
  Már csak egy látványosságra maradt időnk, hogy még naplemente előtt elérjük a szállásunkat, mert ha beköszönt a shabbat, akkor Izrael két napra álomba szenderül, és a szobakulcsunknak annyi.


  Megiddo az ókori Egyiptom egyik erődítménye. A kánaáni időszak fő lelete a városkapu (i.e. XV. század), és a hozzá vezető út eredeti kőburkolata. Az itt talált aranytárgyakat, faragott elefántcsont ékszereket és egy kagylókkal kirakott mosdót múzeumba szállították, úgyhogy ma már csak a tájban és a palota alapköveiben gyönyörködhetünk. (Simán kihagyható.) Viszont annyit elárulok, hogy a Jelenések könyve szerint, itt kerül majd sor az Armageddonra, (a végső összecsapásra Isten és a Sátán között). Gyorsan elhagytuk a helyszínt, mit lehet tudni, mikorra tervezik a világvégét.
Sikerült naplemente előtt elérnünk Jeruzsálemet, úgyhogy átvehettük az apartman kulcsát, ráadásul kétfélét is, de erről majd a következő fejezetben...

Update: A hazaérkezésünk után a Hertz-Thrifty autókölcsönző 441,- sékellel többet emelt le a kártyámról szerződésben feltüntetett összegnél úgy, hogy nem volt szabálysértésem, vagy károkozásom. A reklamációs leveleimre nem válaszolnak. Senkinek nem ajánlom ezt a tolvajbandát.




Jeruzsálem

Háromnapos Észak-Izraeli körút után érkeztünk meg három vallás fővárosába. Mielőtt belevágnék Jeruzsálemi körsétánk ecsetelésébe, megosztok egy rövid összegzést, amit magamnak állítottam össze, hogy képben legyek, ki kicsoda és mikor élt. Olyannyira a teljesség igénye nélkül, hogy aztán a különböző helyszíneken további információt gyűjtöttem be, ki kinek a kije témakörben, mert igazán érdekes összefüggésekre ébred rá az, akit érdekel a téma. 

  • Teremtés (időpontja ismeretlen)
  • Ádám és Éva az első emberi pár.
  • Ádám utódai benépesítik a földet, de az emberek gonoszak lettek, ezért az Úr nyomott egy resetet, és egy cunamival kiirtotta az összes teremtményét.
  • Életben hagyta Noét és annak családját, akik újra benépesítették a földet.
  • Noé utódai építették a Bábeli tornyot, hogy hátha elérik vele a mennyországot. Istennek ez nem tetszett, ezért azzal viccelte meg a srácokat, hogy hirtelen mindenki más nyelven kezdett el beszélni. Kitört a zűrzavar.
  • Noé egyik leszármazottja kiokítja Ábrahámot az egy Isten hitről,így ő volt az első, aki bálványok helyet az egy Istent imádta.
  • Ábrahám lett Isten első spanja a földi halandók között (i.e. 2000), majd annak leszármazottjai: Izsák, Jákob, József (pátriárkák), valamint Ismael, akit azóta a muszlimok tartanak rokonuknak, mert egy egyiptomi nő szülte neki. (Mohamedán ligában Ibrahim néven játszik próféta poszton.)
  • József Egyiptomba emigrált, ahová később a rokonai követték, de egy idő után az egyiptomiak utálni kezdték a migránsokat, így mindegyikből rabszolga lett. (i.e. 1500)
  • Egy Mózes nevű lelenc később kiszabadította az utódokat Egyiptomból (egy kis isteni segédlettel), emiatt rögtön prófétának kiáltották ki. Közkincsé tette a tízparancsolatot és gyorsan írt egy ötrészes könyvsorozatot, amit az utókor Tórának nevezett el.
  • Jákob (akit Izraelnek is hívtak) fiai között felosztották Kánaán földjét (ami lényegében a mai Izrael), és külön törzsekben éltek szép nyugalomban, mígnem a filiszteusok szorongatni kezdték őket, ezért hirtelen nagy szükség lett egy uralkodóra, aki összetartja őket.
  • Saul vállalta a megtisztelő feladatot és ezzel ő lett Izrael első királya. (i.e. 1047)
  • Őt veje, Dávid követte, pedig a jó öreg Saul mindent elkövetett, hogy ne így legyen. Ezután jött Salamon, a bölcs.
  • Később egy pártszakadás és az asszír seregek véget vetettek a jólétnek. Izrael és Júdea népe ismét szolgasorsra kényszerült.
  • Az asszírokat a babiloniak, őket a perzsák követték, mígnem a nagy Ő, Eszter kilobbizta a királynál, hogy a zsidó népet is vegyék emberszámba. Jeruzsálemet újra építették.

***

  • Egy Gábriel nevű angyal, (miután jól sikerült az isteni fogantatás főpróbabája a Zakariás családnál) a Názáretben élő Máriát szemelte ki a megváltó világra hozatalára.
  • Az éppen soros, megszálló birodalom a Római volt, amikor megszületett Jézus, isten fia (egyesek szerint csak egy próféta a sok közül).
  • Az akkori uralkodót, ifj. Heródest irritálta, hogy Jézusról azt terjeszti a nép, hogy a zsidók királya, ezért a biztonság kedvéért minden csecsemőt lemészároltatott Betlehemben.
  • Jézust időben kimenekítették, így megkezdhette pályafutását, melynek során rengeteg követőre és néhány tanítványra tett szert.
  • A már említett Zakariás és Erzsébet fia, János megkeresztelte Jézust a Jordán vizében, miközben szerinte ennek pont fordítva kéne megtörténnie.
  • Jézus, tanítványai közül kiválasztja a legjobb tizenkettőt és felruházza őket a prédikálás és a gyógyítás hatalmával. Az apostolok: Mátyás, Simon, Fülöp, Jakab I, Jakab II, János, András, Bertalan, Tamás, Péter, Taddeus, Júdás.
  • Jézus jeruzsálemi kiküldetései alkalmával barátainál szállt meg: Mária, Márta és Lázár. (Hálából Lázárt egy alkalommal fel is támasztotta.)
  • Jézus végül mártírhalált halt (i.sz. 33.), mert a kor potentátjai nem bírták elviselni, mekkora influencer lett.

  A történelmi tényadatok és a misztikum között homályos az átfedés, de ne akadjunk fel ilyesmin, a közelmúlt történelmét is átszínezi az utókor, akkor mit csodálkozunk, ha 2-3 ezer éves könyvek olyan tulajdonsággal ruháznak fel földi halandókat, amelyek erősen kétségbe vonhatóak. Elgondolkoztam azon, ha mondjuk J. K. (Figyeld a monogramját!) Rowling ötezer évvel ezelőtt írta volna meg a Herry Potter tekercssorozatot, és azt találták volna meg a Holt-tengernél, akkor most az ő sztoriját is történelmi tényként kezelné-e az utókor?

  Tegnap, amikor átvettem a lakáskulcsokat, elmagyarázta a néni, hogy azért ad a mágneskártya mellé egy hagyományos, hengerzárba való kulcsot is, ha esetleg betartjuk a vallási szokásokat, akkor nem használunk shabbatkor elektromos berendezést. „Jeruzsálemben élj úgy, ahogy a jeruzsálemiek!”, szól a híres azték mondás, ezért elfordítottam a kulcsot, és korán reggel nekivágtunk a kihalt városnak. Mennyivel könnyebb haladni az úton, ha nem nehezítik meg az autóstársak az előrehaladást! Merthogy Izraelben nem divat az index, az irányváltási szándékot ráutaló magatartással jelzik, (néha az utolsó utáni pillanatban). A duda viszont annál kedveltebb tartozéka a kocsiknak. Használják is, ha kell, ha nem, de leginkább a türelmetlenségük kifejezőeszköze.
  A Sion-hegy lábánál találtam ingyenes parkolót, onnan gyalog kapaszkodtunk fel Dávid király sírjához

Dávidot, miután megmentette Góliáttól és a filiszteusoktól izrael népét, Saul az udvarába vette és hozzáadta lányát. Később azonban, féltve hatalmát, ellene fordult és elüldözte. Dávid hat évig bujdosott, majd a filiszteusoknál talált menedéket. Saul nem nyugodott, végezni akart vele, ám a filiszteusokkal vívott csatában fiával együtt odaveszett. Ezután Samuel próféta, az Úr által sugallva, Dávidot nevezte meg Izrael új vezetőjének. Dávid i.e. 1010-től negyven éven át uralkodott. Megerősítette a hatalmát és összefogta népét. Hatalmas templomot tervezett, melyben a frigyládát őrzik, amit végül fia, Salamon fejezett be i.e. 950-ben.

  Habár szarkofágból csak egy van, paravánokkal megoldották, hogy a nők elszeparálva tehessék tiszteletüket a „nagy öreg” sírjánál.

  Ugyan az óváros falain kívül jártunk, már itt is ízelítőt kaphattunk a főépítész hiányában, koncepciótlan, középkori városképből. Az egybeolvadt épülethalmok zegzugos káosza nem segíti az idegenvezető nélkül tájékozódó turistákat, különösképp, hogy a fedett, szűk utcákon még a GPS sem működik hatékonyan. Ezért azt a taktikát választottam, hogy mindenhová benéztem, ahol nyitott kaput találtam. (Főleg, ami előtt csoportok gyülekeztek.) Kalandos útvonalon, egy tetőteraszon keresztül találtunk rá arra a teremre is, ahol Jézus az utolsó vacsoráját adta. Mellette áll az Elszenderülés Temploma, azon a helyen, ahol Szűz Mária végső nyugovóra tért. Innen már csak pár lépés az óvárost körülvevő fal déli bejárata a Sion-kapu (Zion Gate). A kapun belépve, az örmény negyedben találtuk magunkat. Függetlenül attól, hogy ők nem tartják a shabbatot, azért a kaját ugyanúgy odahozatták a kapujuk elé, hogy azzal se kelljen dolgozni. Hamar átértünk a Nyugati-kapu (Jaffa Gate) mellett magasodó citadellához. A Dávid-torony egykoron Heródes palotájaként szolgált, ma történeti múzeum található itt (40 sékel).

  Logisztikai okból, menetiránnyal szemben készültünk végighaladni a Keresztúton, ezért először a Szent Sír-templomhoz sétáltunk, ami azon a helyen épült, ahol Jézust keresztre feszítették. 1700 éve özönlenek a keresztények a világ minden tájáról erre a helyre, ahol állítólag Jézust eltemették, majd feltámadott vala. Nem tudom, lehet-e elég korán érkezni ide, de szemmértékkel mérve is több órás sor várakozott arra, hogy lemásszon abba a szűk kamrába, amit a szent sírnak vélnek, ahol aztán tilos a fényképfelvétel. Úgy döntöttünk, hogy ehhez rövid az élet, és a szentélykomplexum egyéb helyeit kutatjuk fel inkább. Merthogy több szinten elosztva harminc kápolnát rejt az épület, amin hat egyház osztozik meg (római- és örmény katolikus, görög- és etióp ortodox, valamint egyiptomi kopt és szír jakobita). Az elmúlt évszázadok során folyamatosan vitáznak az egyházak, kié melyik oltár, vagy akár csak az a létra, amelyik háromszáz éve áll egy párkányon, mert nem tisztázott ki birtokolja az ingatlanrészt. III. Oszmán hozta azt a rendeletet, hogy amíg az említett egyházak nem egyeznek meg, addig a létra marad. Ezt VI. Pál pápa is megerősítette 1960-as ottjártakor, a fotózkodó turisztok nagy megelégedésére.
  Dehogy pikánsabb legyen a történet, a főbejárat ellenőrzését Omár kalifa elvette a keresztény közösségektől még 637-ben, és egy muszlim családot bízott meg az ellenőrzésével, akiknek utódai mindmáig, naponta kétszer leszállítják a kulcsokat. (Kíváncsi lennék, mennyit kérnek el ezért a szolgáltatásért.)

  Miután a protestáns vallások csak a XVI. században szálltak be a játékba, nekik végképp nem maradt hely, úgyhogy a szomszéd telken megépítették saját kegyhelyüket. Az 1898-ban emelt Megváltó-temlom ma a Lutheránusok központja, de belülről nem igazán látványos, csak ha felmegyünk a 46 méteres tornyába (10 sékel), mert ott átfogó panorámát kapunk az óvárosról.
  A Via Dolorosa az a feltételezett útvonal, amelyen Jézussal végigcipeltették a keresztet. A mai hatszáz méteres szakaszt, következtetések alapján, ferences szerzetesek jelölték ki a XIII. században. (Gyakorlatilag egy bazársor az egész.) Péntekenként gyakran látni keresztet cipelő zarándokokat, mi is belefutottunk kettőbe. (Milyen jó, hogy szemben megyünk a forgalommal?!) Azt a pillanatot is sikerült elkapnunk, amikor a bérelhető feszületet, az üzletben érdekelt arabok visszaszállítják a kiinduló pontra, hogy aztán Krisztus egy újabb XXI. századi követőjének kikölcsönözhessék jó pénzért.

  • Az utolsó négy stáció (10-14, a kereszthalál fázisai) magában a templomban van.
  • A 9. állomás egy kopt ortodox kolostor, ahol Jézus harmadszor esett el a kereszttel. (Itt egy kis adomány fejében, lemehettünk megnézni egy évezredes ciszternát.)
  • A 8. stáció egy görög ortodox kolostor, ahol Jézus beszélt az asszonyokkal.
  • A 7. állomásnál esett el másodszor Jézus. Sikerült bejutnunk az 1875-ben épült ferences kápolnába, de nem túl látványos. (Tudom, hogy itt nem az a lényeg, de próbálom áhítat nélkül, csak a szubjektív észrevételemet rögzíteni.)
  • A 6. pont, ahol Veronika kendőt nyújt Jézusnak. A telekre 1883-ban a keleti katolikus melkita egyház csapott le, és emelt templomot Veronika egykori háza helyén.
  • Az 5. stációnál Simont kicsit megrugdossák, hogy segítsen Jézusnak vinni a keresztet, mert már nem bír felállni.
  • 4. stáció, ahol Jézus találkozik anyjával. Ide, a bizánci időkből maradt templom maradványokra az örmények építettek templomot 1881-ben.
  • A 3. állomás rögtön mellette található. Kőoszlop jelzi a helyet, ahol Jézus először esett el a kereszt súlya alatt. Egészen véletlenül – mondhatni, isteni sugallatra – találtunk rá a közelben arra a kápolnára, ahonnan egy csigalépcső vezet le a barlangba, ahol Jézust és a két latort fogva tartották a keresztre feszítésük előtt.
  • A 2. stációnál, ahol Jézus a vállára vette a keresztet, a ferences rend építette fel az Ostorozás-kápolnáját a múlt században. Ott jártunkkor ukrán csoport imádkozott éppen az otthon maradottakért. Itt található az Ecce Homo bazilika, („Íme, az ember!” János evangélista szerint Pilátus ezekkel a szavakkal mutatott a tövissel koronázott Jézusra) és a Bethesda-fürdő (amihez főződik a „Kelj fel és járj” csodatétel története).
  • Az 1. pontnál, ahol elvileg meghozták Jézus halálos ítéletét, az útikönyvek szerint nincs látnivaló, csak egy muszlim iskola, de nekünk azért sikerült egy görög keleti kápolnát találnunk mellette.

  Mindezek után már csak a keleti kapun (Lion Gate) kellett volna kisétálnunk, hogy megpillanthassuk az Olajfák-hegyét, de történt egy kis intermezzo. Nevezetesen, hogy vége lett az imának az Al-Aksza-mecsetben. Az iszlám harmadik legszentebb helye ötezer embert tud befogadni. Sejtelmem sincs, hogy ezen a napon hányan tették tiszteletüket a mecsetben, minden esetre, pillanatok alatt egy csomó, feketébe öltözött, kedves fiatal gyűrűjében találtuk magunkat. Ahogy néztem az elszánt arcokat, úgy tűnt, mintha éppen dzsihádot hirdettek volna. Még a kiskölykök is összevont szemöldökkel jártak az utcán, pedig azoknak maximum a dédapjuk mesélhetne azokról az időkről, amikor Jeruzsálem teljes óvárosa a palesztinoké volt. (Gondolom, mesélnek is)
  Szerettem volna a Tempom-hegyen szerzett élményeimről beszámolni, annál is inkább, mert a Sziklamecset olyan helyen áll, ami mindent visz. Arra a sziklára épült ugyanis, ahol Ábrahámnak ki kellett volna végezni a saját fiát. Ráadásul Mohamed is innen ugratott fel szárnyas lovával a mennybe, amivel elérte, hogy a muszlimok Mekka és Medina után a harmadik legszentebb helynek tartsák Jeruzsálemet. Csakhogy a környéket hermetikusan lezárták a rendőrök. Több utcán is próbáltunk eljutni oda, de hiába húztam az orromig a baseballsapkát és néztem morcosan, valahogy a jardnak feltűnt, hogy Kata a kendőjét a nyaka köré tekerve hordja, nem beleburkolódzik.

  Végül sikerült épségben kijutnunk a falon kívülre, és bejártuk a Gecsemáné-kert azon kis részét, ami még látogatható. A Nemzetek templománál megtaláltam azt a kétezer-húsz éves olajfát, amire húsz évvel ezelőtt azt mondta az idegenvezetőnk, hogy ez a fa még halhatta Jézust, ahogy tanítványait oktatja. Utána néztem, Krétán van háromezer éves olajfa is, szóval nem kizárt, hogy igaz. Nagyon durva.
  Visszatérve az óváros falai közé, találtunk egy békés helyet, egy igazi oázist, ahol beburkolhattuk a reggel készült szendvicseinket, és még egy bécsi kávét is rendelhettünk hozzá. Az Österreichisches Hospitz egy igényes zarándokszállás, ami nyitva áll a csak a büfére kíváncsi betérők előtt is. Remek fekvésű teraszáról figyeltük az alattunk bóklászó tömeget, de a tetőteraszra is ki lehet menni (5 sékel), ahonnan látványos panoráma nyílik a környékre.

  A legkülönlegesebb helyet hagytuk a séta végére: a zsidó negyeden keresztül átbandukoltunk a Siratófalhoz (West Wall). Belépni a területre csak komoly biztonsági ellenőrzés után lehet. (Fekete trikót, úttörődobot vagy piknikkosarat például tilos bevinni.) A lerombolt második ókori templom megmaradt támfalánál évszázadok óta imádkoznak az itt élő zsidók és a világ minden tájáról idelátogató zarándokok. Legtöbbjük még egy kívánságcetlit is dug a fal réseibe. Amíg bájos nejem a női szekciót fedezte fel, én benyomultam egy zárt helyre, ahol ortodox hívők hajlongtak, imáikat mantrázva. Hamarosan távoztam, mert a spéci, horgolt kipám ellenére, úgy éreztem, erősen kilógok a sorból.

  Kissé megfáradva az egész napos sétától, a Mitchell Parkon átvágva poroszkáltunk vissza a kocsinkhoz. Hangulatos lakóparkon keresztül jutottunk vissza a parkolóhoz. A terv az volt, hogy ellátogatunk a Mea She'arim ultra ortodox negyedbe, bekukkantani az ottaniak életébe. Semmi gyaloglás, csak a kocsiból kukkolunk. Bármennyire is furán hangzik, a küldetés nem teljesen kockázatmentes, mert az ottaniak nem vezetnek autót shabatkor, és szerették volna elérni az önkormányzatnál, hogy ezt más se tehesse meg. Miután nem sikerült elintézniük a közlekedés teljes korlátozását, nem ritka a negyedben, hogy egy kicsit megdobálják kővel az ilyenkor arra haladó kocsikat. Végül azt a taktikát választottam, hogy beálltam egy taxi mögé, hogyha őt megdobálják, én azonnal visszafordulok. De, mint oly sokszor, ezúttal is túlvetítik a híradások a valós képet. Nem láttunk mást, mint (szigorúan naplemente előtt) szemetes szatyrukat a kukába hajító  pajeszos urakat és kiskölyköket. Az utcák amúgy tényleg kihaltak voltak, így látnivaló híján hamar továbbálltunk. Aki viszont szeretne tényleg hiteles képet kapni a vallási szélsőségesek nem túl progresszív (úgy is mondhatnám középkori) életviteléről, annak tudom ajánlani a Netfixen futó Unortodox című mini sorozatot. Szenzációs. 

  Visszatérve a szálláshoz, még útba ejtettük a Knesset épületét. Tudtam, hogy a parlament nem ülésezik ilyenkor, de mivel nem kellett kitérőt tennünk, egy fotót megért a sok drámát látott létesítmény. Otthon aztán, a hely kultúrájához igazodva, megadtuk magunkat az édes semmittevésnek.

A palesztin kiruccanásunkról, a Negev-sivatagban tett sétánkról, a Vörös-tenger korallzátonyairól és Tel-Avivról a következő fejezetben olvashatsz.





Tel-Avivtól a Vörös-tengerig

Betlehemet nem lehet kihagyni egy izraeli körutazásból még akkor sem, ha az autókölcsönzős kifejezetten megtiltotta, hogy Ciszjordániába belépjünk. Oda ugyanis nem terjed ki a biztosításunk. Nagy dolog! – gondoltam – csak nem azalatt a néhány kilométer alatt fogom összetörni a verdát, amíg odaát vagyok. Csakhogy, miután rákerestem, kiderült, hogy Betlehem kizárólag palesztin ellenőrzés alatt álló terület, talán mégsem jó ötlet sárga rendszámmal virítani a főtéren, mert még az autón állnak bosszút a 75 éves konfliktusuk miatt.


  Végül azt a megoldást választottam, hogy leállítottam a kocsinkat a határnál, és gyalog keltünk át a brutális betonfalnál kialakított átjárón. Tudtam, hogy taxis hiénák hada vár a túloldalon, de arra gondoltam, hogyha palira akarnak venni, inkább gyalog teszem meg azt a három és fél kilométeres utat, ami az óvárosig vezet. Az első személyszállító kisiparos olyan összeggel indított, ami alkualapnak is nevetségesen magas volt, ezért elindultunk gyalog, rögtön három másik fuvarozó vállalkozó tapadt ránk, egyre kedvezőbb ajánlatokkal. Végül az a kolléga nyert, aki beérte egy százassal. Tízezer forint az oda-vissza útért és az egyórás várakozásért elfogadható összegnek látszott, főleg a helyi utazási irodák félnapos látogatásainak áraihoz képest. Csakhogy a turpisság később derült ki.

  A város legismertebb nevezetessége természetesen a Születés temploma, amit eredetileg 1700 évvel ezelőtt, Nagy Konstantin, római császár építtetett azon a helyen, ahol Jézus született. A ma látható épület sajnos már kevés eredeti részt tartalmaz, és az sem örvendetes, hogy a tapló turisták kézjegyüket vésik az oszlopokra. A templom alatt rejtőzik egy barlang is, ahol állítólag Jézus született. Érjen bár dolgozó népünk megvetése, de itt sem álltunk órákig sorban, hogy ebben a barlangban megérinthessük a szülőhelyet jelképező ezüst csillagot. Ez csak hardcore hívőknek javasolt.
  Közvetlen mellette áll az a Szent Katalin templom, ahonnan karácsonykor gyakran közvetítenek éjféli misét.
  Innen átsétáltunk a Tej Barlangnak hívott kápolnába, ahol az írások szerint Szűz Máriának egyszer lecseppent az anyateje, amitől a szikla fehérre változott. Igényesen kialakított imahely, de a fehér sziklának nyomát sem láttuk. (Talán annyit csalhattak volna, hogy Carrarából idehoznak egy márványtömböt, csak az illúzió kedvéért.)

  Sofőrünk végig ott lihegett a nyakunkban, nehogy eltűnjünk. Beszálltunk az autójába és miután még volt időnk a kialkudott egy órából, kértem őt, hogy vigyen el Banksy, a titokzatos graffitis szállodájához, ami úgy hirdeti magát, hogy „hotel pocsék kilátással”, ugyanis a szobák nagy része közvetlenül a hét méter magas betonfalra néz, amivel Izrael próbálja megoldani az illegális migrációt. Láthattuk a világhíressé vált fali rajzát is, amit a környék pólóárusai előszeretettel nyomtatnak trikóra, kihasználva, hogyha Banksy meg akarja őrizni az inkognitóját, nem tud bejelentkezni a jogdíjakért.

  A közelben van még Jákob feleségének, Ráhelnek a sírja is, de azt már nem mertem felvenni a programok közé, nehogy kicsússzunk az egy órából, és erre hivatkozva kezdjen el alkudozni a taxis. Visszavitt minket szépen a határátkelőhöz, majd amikor átnyújtottam neki a száz sékelt, értetlen arcot vágott, hogy ez meg mi?
– A viteldíj, amit megbeszéltünk – mondom.
  Csakhogy ő száz dollárra gondolt. Kedvem lett volna röhögni ezen a pofátlanságon, de még inkább egy súlyos tárgyat a fejéhez vágni. Bemutatkoztam neki, hogy Gábor vagyok, nem Pali, másnál próbálkozzon. Szó szót követett, és már majdnem faképnél hagytam, amikor fenyegetően mutatott a kollégái felé, hogy „akkor kérdezzük meg tőlük, mi itt a hivatalos fizetőeszköz”. Nem szerettem volna még egy palesztin-magyar konfliktust is kirobbantani a meglévők mellé, ezért hajlandó voltam megduplázni az összeget, és végül kétszáz sékellel megrövidítve kullogtam vissza izraeli oldalra.

  Irány dél! Mielőtt elértük volna a sivatagos részt, Beit Guvrinnál lekanyarodtunk a főútról egy római amfiteátrum kedvéért. Először úgy tűnt, hogy zárva van a létesítmény, de érdeklődésemre a kapu mögött ücsörgő bácsi invitált minket, hogy szívesen körbevisz a romok között. Hiába szabadkoztam, hogy ne fáradjon, van útikönyvünk, nem tágított mellőlünk, és egy privát idegenvezetést rögtönzött. Kiokított, hogy kik voltak a gladiátorok, és amikor a rómaiakról kezdett volna értekezni, megosztottam vele, hogy jártam iskolába, és láttam a Brian életét is. De nem szeretném oltani a kisöreget, tényleg nagyon kedves volt, és szabályosan meglepődött, amikor távozásnál egy bankjegyet nyomtam a markába.

  Ugyanennek a nemzeti parknak a része az országút túloldalán lévő, kézzel vájt barlangokkal tarkított domboldal is. A II-III. században itt állt város lakói vájták ki a földalatti termeket, elsősorban temetkezési helynek, de láttunk itt ciszternát és földalatti galambdúcokat is. Hétvége lévén ellepték a területet a kiránduló családok, amitől hamar tömegiszonyom lett és tovább folytattuk az utat.
  A nap már nyugat felől sütötte a kobakunkat, amikor elértük a Negev-sivatag kietlen dombjait. Növénynek nyomát nem látni, amíg a szem ellát. A műszerfal hőmérője 32 fokkal riogatott, amikor kiszálltunk a kocsiból az Ein Avdat Nemzeti Parknál. Itt egy három kilométeres szurdok szakítja ketté a sziklaplatót, aminek az aljába kiépített túraút vezet. Minket figyelmeztettek a bejártnál, hogy ne induljunk le, mert hamarosan zárnak, és utána nem tartózkodhat látogató a park területén. Ettől függetlenül egy rövid szakaszt megtettünk, és összefutottunk két holland sráccal, akik a túlsó végéről kirándultak el idáig. Miután közöltük velük, hogy szombaton nem jár busz, ami visszavinné őket az autójukhoz, lógó orral fordultak vissza az ösvényen. Lehet, hogy még most is ott bolyonganak a pusztában, mint Jézus, bár nem hinném, hogy negyven napot kibírnának étlen-szomjan ők is.

  Megálltunk az Avdat erődnél is, ahol a nabateusok ősi városának romjai találhatók. A hely fényét tovább emeli, hogy itt forgatták a Jézus Krisztus Szupersztár filmes változatát ’73-ban.
  A szálláshelyünk a Mitzpe Ramon kráter pereménél lévő, hasonló nevű városkában volt, amit állítólag román bányászok alapítottak. A település ma már szinte csak a turizmusból él, és ennek egyik bevételi forrása, hogy fizetőssé tették az utcán parkolást a sivatag közepén. Gratulálok!
  Másnap reggel a látogatóközpontban kezdtünk, ahol büszkén mutogattuk a nemzeti parkos bérletünket, de mint kiderült, a kráter peremén futó sétányt és a kilátókat ingyen használhatjuk. Sőt, aztán ahogy tovább haladtunk délre, konstatáltuk, hogy még az országút is keresztezi a geodéziai látványosságot.

  A százhúsz kilométerre lévő Timna Parkba már nem volt érvényes a fent említett bérlet, mert valamilyen érthetetlen okból, nem minősítették nemzeti parknak, pedig természeti látványban felülmúlja sokukat. A hajdani, egyiptomi rézbánya helyén kiépítettek egy keskeny autóutat a legérdekesebb képződményekhez, és ókori falrajzokhoz. Az út végén pedig egy giccses tóban gyönyörködhetünk a büféasztalok mellől. Sportosabb utazóknak jó ötlet lehet a bringa kölcsönzés a látogató központban, mert még vadregényesebb helyekre is eljuthatunk a kiépített kerékpárutakon.
  Három órakor érkeztünk meg a Vörös-tenger partjára, Eilatba. Elfoglaltuk a szálláshelyünket egy part menti hotelben, ahol felfedeztünk néhány érdekességet. Például egy éttermet, amelynek a helyi rabbi ellenőrzése mellett állítottak ki kóser igazolást. De volt egy shabat-lift is, ami minden emeleten megáll, és úgy lehet használni ünnepnapkor, hogy nem érintünk meg kapcsolót. Azt, hogy elektromos csörlővel vonatjuk fel magunkat, nem gond. Biztos van olyan elmélet, ami megmagyarázza ezt az ellentmondást. Ezek után már nem lepődtem meg, hogy még zsinagógát is kialakítottak az egyik szoba helyén.
  Na, most mi ezt a sok remek szolgáltatást mind nem vettük igénybe, inkább a medencét részesítettük előnyben. Este pedig egy közeli pláza teraszán fogyasztottuk el gyros vacsoránkat.

  A következő napon, ragyogó napsütésben kipihentük az elmúlt hét fáradalmait, de másnapra beborult, és olyan párás lett a levegő, hogy nem látszott az öböl túloldalán fekvő, Akaba városa. Nem terveztük, hogy meglátogatjuk az egyiptomi határnál lévő Underwater Observatory Parkot, de jobb program híján, elmentünk körülnézni az akvárium komplexumba. Aki még nem látott ilyet, biztosan érdekes egy cápaetetés, vagy az üvegfal túloldalán úszkáló egzotikus tengeri lények, de nem sokkal tud többet, mint a nagytétényi Campona bevásárlóközpontban található testvére. Van azonban egy kuriózum, amit én még sehol nem láttam: egy tornyot építettek a part közelében, aminek tengerszint alatti részében ablakokon át figyelhetjük meg az élő korallokat és a nyílt vízben úszkáló halakat. Meglepően jó áron ebédelhetünk itt, a helyi önkiszolgáló étteremben, viszont új létesítményük, a 3D mozi nem éri meg a drágább belépő díjat.

  Rövidke lazsálás után, újult erővel vágtunk neki megint a sivatagnak, de most a jordán határ mentén haladtunk egészen a Holt-tengerig. A húsz fok alá visszaesett hőmérséklet nem csábított senkit vízben lebegésre, és mi is örültünk, hogy már túl vagyunk ezen az élményen, és nem kell sóbálvánnyá fagynunk a habok között. Ehelyett meglátogattuk a közeli Masada erődöt.
  A 450 méter magas fennsíkon Nagy Heródes király épített bevehetetlennek hitt erődöt, ahová zsidók ezrei menekültek a rómaiak elől. Végül, két év ostrom után, a birodalmiaknak sikerült elfoglalni az erődöt, de a lakosok inkább öngyilkosságot követtek el, mintsem, hogy újra rabszolgává tegyék őket. Masada azóta a hősiesség és a hazaszeretet szimbóluma az izraeliek számára.

  A kábelvasút jegypénztáránál azzal ijesztget egy tábla, hogy előzetes regisztráció szükséges a jegyvásárláshoz, de simán kiszolgáltak minket, sőt, még a nemzeti park belépővel csökkentették is a viteldíjat. Egy BKV busznyi embertömeget nyelt el a lanovka, így az első járattal sikerült feljutunk, ahol lenyűgöző panoráma és egy kevésbé impozáns vármaradvány fogadott bennünket. A turistacsoportokat kerülgetve, felfedeztük az összes zugot, majd visszatértünk a mélygarázsban hagyott kocsinkhoz, mert még hosszú út állt előttünk.

  Miután kisütött a nap, úgy döntöttünk, meglátogatjuk az En Gedi Nemzeti Parkot, és felsétálunk néhány jó fotóért a Dávid-vízesésig. Nem bántuk meg. A kopár és élettelen Holt-tenger partján álló völgy tökéletes ellentéte a sivatagi környezetnek. Itt édes vizű patakokban lubickolhatunk, vagy pálmafák és bambuszerdők árnyékában fedezhetjük fel a kisebb, "nagyobb" vízeséseket.
  Már éppen indultunk volna Tel-Aviv felé, amikor a 90-es út mellett megpillantottunk egy turistabuszt, amint épp szállnak vissza az emberek. Lekanyarodtam, hogy megnézzem mi látnivaló van a sziklafalban. A tájékoztató táblából tudtam meg, hogy az előttünk tátongó nyílást Lót feleségéről nevezték el.

Lót Ábrahám unokaöccse volt, szodomai lakos. Amikor az Úr kiakadt a bűnös városlakókra, elhatározta, hogy vegyi fegyvert vet be ellenük. Mivel Lót jó fej volt az angyalokkal, azok figyelmeztették őt, hogy léceljenek le a családdal, amíg lehet, és ne nézzenek hátra, mert nem szeretnének szemtanúkat a „kénköves ménkű” hadműveletről. Hanem a kíváncsi asszonyka mégis csak visszafordult, ezért rögtön sóbálvánnyá változtatták.

  Nekivágtunk az utolsó kétszáz kilométeres szakasznak. Mindenképp el szerettem volna kerülni a 6-os autópálya fizetős szakaszát, mert a parkolási rendszerhez hasonlóan, itt sem egyszerű egy külföldinek kifizetni a sarcot, a legjobb szándék ellenére sem. Mivel nem akartam kockáztatni a bírságot (vagy, hogy az autókölcsönzős ki tudja, mennyi jutalékot számítson fel) Beér-Seva felé kerültem, ahol Ábrahám, (zsidó ősatya, iszlám próféta) letelepedett 3700 évvel ezelőtt egy kút miatt. Ezt a kutat most 10 sékelért mutogatják, miközben a környezet rendben tartására semmit nem forgatnak vissza. A kétszázezres iparváros amúgy sem túl dekoratív, ezért minimális időveszteséggel folytathattuk az utat a szállásunk felé.
  A panzió a külvárosban volt ugyan, de egy hatalmas parkoló állt előtte és egy buszmegálló, amire építettük a következő napi városnézésünket.

Tel-Aviv

„A bűnös város” mondják róla a jeruzsálemiek csupán azért, mert itt az emberek többsége próbálja magát jól érezni, ami néha a vallásgyakorlás rovására megy. De hát az vesse rájuk az első követ (csak, hogy stílszerű legyek), aki ellen tud állni a Földközi-tenger homokos strandjainak, a bikinis csajoknak, a térségre jellemző, keleti zenének és a humuszbárok kínálatának. Ó... Azt hiszem, hogy én már meg is dobálhatnám őket, hiszen a tenger csak tizenhét fokos volt márciusban, a fürdőruhás csajokat messze elkerülöm, mióta nős vagyok, rockzenét hallgatok és hát a humusz... Azt hiszem, kissé túl van hájpolva errefelé ez az étel. Végül is csak egy közönséges csicseriborsó massza.
  Korán reggel szálltunk fel a 46-os buszra azzal a feltett szándékkal, hogy veszünk a sofőrnél két napijegyet, darabját 18 sékelért, mert az a harmadik utazás után már megtérül (és töredéke a horrorisztikus parkolóáraknak). A sofőr azonban nem igazán értette, mit akarok. Jó – mondom – akkor kérek két sima jegyet. Unottan mutatott az utastér fele, hogy üljünk már le, mert neki tartania kell a menetrendet és nem ér rá kalauzt játszani. Nem dőltem a kardomba, Izraelben még úgysem blicceltem.

  Jaffában szálltunk le a buszról, nem messze Uri Geller múzeumától. Az arab óvárosból, amiből kinőtt a mai egymilliós nagyváros, már nem sok maradt meg, de azt a keveset szépen karbantartják. Először csak a Zodiákus-szökőkútra voltam kíváncsi, de ahogy megpillantottam egy turistacsoportot lefele haladni a lépcsőkön, utánuk iramodtunk, és Simon egykori házánál lyukadtunk ki. Aztán, amikor utána néztem, kiderült, hogy nem Jákob fiáról van szó, hanem csak egy tímárról, akit viszont háromszor is megemlít az Újszövetség.
  Bolyongtunk a szűk utcákon, és felfigyeltem rá, hogy a helyiek szeretik egyedivé tenni a házukat különféle műalkotásokkal, vagy csak ijesztgetni félelmetes portrékkal. Megcsodáltunk egy dróton függő narancsfát, majd a bolhapiac felé vettük az irányt. A klasszikus zsibvásár a Pecsa egykori hangulatát idézte fel, azt leszámítva, hogy itt mindenki oroszul beszélt. Még jó, hogy nem akartunk vásárolni semmit, mert a „nyikto nye átszusztvujet” szókincsemmel nem sokra mentem volna.

  Sokkal érdekesebb a közeli Görög Piac a szőnyegárusaival, butikjaival és bárjaival, de a bódé negyedük nem sokban különbözik az Ecseri (lánykori nevén Tangó) hangulatától.
  A szép idő, és a délelőtti frissesség arra sarkallt, hogy gyalog közelítsük meg a belvárost. Az egykori villamos pálya helyén kialakított parkon keresztül értük el a toronyházakat, majd a sétálóutcát. Ha még nem lenne elég a vásárterekből, végig csoszogtunk Tel-Aviv egyik nevezetességének számító Carmel Piacon, ahol a zöldségek és egyéb élelmiszerek mellett ruházatot és lakberendezési tárgyakat is árulnak.
  Jó állapotú és lepukkadt épületek között poroszkáltunk tovább Bauhaus-stílusú házak után kutatva. Bár az útikönyv iránymutatása után haladtunk, úgy látszik, elkerültük azt a részt, ami alapján az UNESCO világörökséggé nyilvánította Tel-Aviv Bauhaus építészetét. A Dizengoff térre lyukadtunk ki, és betértünk a hasonló nevű bevásárlóközpontba, ahol szerettünk volna megebédelni, de valamilyen érthetetlen okból, itt (egy kivétellel) nincsenek beülős kajáldák, csak ételhordóval lehet elvinni az ebédet valamelyik kifőzdéstől. Egyébként is, az egész áruház eléggé avitt, csalódtunk benne.

  Most, hogy az utolsó naphoz értünk, megfogalmazódott bennem egy (költői) kérdés: Miért drága hely nekünk Izrael? (Valahol azt olvastam, hogy Tel-Aviv a világ harmadik legdrágább ingatlanpiaca.) Vagyis, miért ilyen nagy a váltószám a forint és a sékel között? Ismerem a közgazdász kliséket GDP-ről és hatékonyságról, de ez az ország nekem, egyszerű kelet-európainak, egyáltalán nem tűnt gazdagnak, akármit is mutatnak a statisztikai adatok. Többnyire koros, középkategóriás autókkal rohangálnak, az épületek állaga sokszor nem üti meg még egy magyar város szintjét sem, az utcaképről nem is beszélve. Nem láttam luxusmárkába öltözött embereket, igénytelen gúnyát viszont annál többet. Aztán rájöttem, miért lényeges az erős gazdaság. A világpiacon fontos, hogy egy nemzeti valuta mögött komoly gazdasági potenciál és kiszámítható kormány álljon, mert ha nem így van, akkor csak gombokat adnak a pénzünkért.
  Mielőtt még megkapnám, mennyire felszínesen látom Izraelt, bevallom, igen. Szerencsére nem kellett kipróbálnom a messze földön híres egészségügyi ellátórendszerüket, és a fejlett tömegközlekedési hálózatba is épp hogy csak belekóstolhattam.

 Zárásként elmesélném a privát tapasztalatunkat közlekedés témakörben. Elindultunk vissza a szálláshelyünk előtti parkolóhoz, hogy időben kiérjünk a reptérre. Felszállva az ötös buszra, ismét megpróbáltam jegyet váltani, de most a sofőr még csak válaszra sem méltatott, nézett előre a nagy fekete szemeivel, mint egy birka. Először azt hittem, hogy zenét hallgat vagy süket, de a következő megállónál kiderült, hogy nemcsak engem szívat, hanem azokat is, akik az első ajtón akarnak le- vagy felszállni. Egyszerűen nem nyitotta ki az ajtót és a reklamálásokra sem reagált, csak zombiként bámult előre. Egy húszéves lány, az után, hogy fent ragadt a buszon és hiába dörömbölt az embernek az elválasztó plexifalon, előkapta a telefonját, majd élő tudósításba kezdett, amiben ecsetelte a járművezető nem mindennapi viselkedését. Gondolom, elküldte a TKV panaszirodának, de az is lehet, hogy Tik-tok sztár volt, és élőzött a sokmillió követőjének. Kíváncsi lennék mi lett a vége. A mi izraeli kalandjainknak minden esetre ez.