Az overland utazás első tizennégy napját itt olvasatod el.
16. nap: Victoria Falls
Kéthetes izgalmas utazásunk záróakkordja és egyben fénypontja a világ legszélesebb (1708 m) zuhatagja, a Viktória-vízesés. Az ugyanilyen nevű városkába hamar megérkeztünk, a határátkelést 45 perc alatt abszolváltuk. Első utunk a Shearwater nevű irodába vezetett, ahol árulják a környék összes adrenalin emelő fakultációját. A névválasztás (shearwater=vészmadár) nem túl szerencsés egy olyan cégnek, aki bungee jumping-ra és rafting túrára invitálja az idelátogatót. Shearwaterék a legnagyobb ilyen jellegű vállalkozás a településen és mint ilyen, jól ki is használja az erőfölényét. Mit mondjak, nincs olcsóság.
Mindjárt ott van maga a vízesés. 30 dollárt kérnek el, hogy átengedjenek a kerítésen, ami körbekeríti az egész területet, ahonnan látszik is valami. Van egy kis széthajtható szórólap, amin egy térkép jelzi, merre lehet menni a kerítésen belül, azt plusz 1 dollárért mérik, de teljesen felesleges venni, mert csak egy út van, párhuzamosan a vízesés peremével és a kilátópontok jól ki vannak táblázva. Aztán ahogy beléptél, 3 dolcsit kérnek egy esőpelerinért, amire szintén nincs szükséged, mert maga a zuhatag a Zambiai oldalon van, Zimbabwébe már nem jön át annyi pára, ami indokolná a védőfelszerelést.
Itt jegyzem meg, hogy végig amerikai dollárról beszélünk, mert nincs más pénz ebben az országban. Valaha volt, de Mugabe bácsi olyan ügyesen kormányozta a gazdaságot, hogy a hiperinflációjuk leszorította a Guinness rekorder pengőnket a csúcsról. Ma már csak szuvenírként árulják utcai árusok a 2008-as 100.000.000.000.000 zimbabwei dolláros bankókat.
Na de vissza a vízeséshez! Gyakorlatilag egy két kilométer hosszú, kb. száz méter széles kanyonról beszélünk, ahol északról, Zambia felől másodpercenként közel 15 000 m3 víz zúdul le a százméteres mélységbe. Esős évszakban, ami elvileg novemberben kezdődik, de idén csúszott egy kicsit, szóval most a vízesés fele „zárva” volt és a sziklafal keleti részein csak csordogált lefele a Zambézi vize. Na persze így is van min eltátani a szánkat, és van előnye is a száraz évszaknak, nevezetesen, hogy ilyenkor a bátrabbak megmártózhatnak az ördög medencéjében (Devil’s Pool), ami közvetlenül a vízesés pereménél egy mélyedés. Itt biztonságban készíthetünk olyan fotókat, hogy fürdőzünk a szakadék peremén, majd a halált megvető bátorságunkat ábrázoló képeket aztán megoszthatjuk a Facebook-on.
Lássuk csak, mennyibe kerül egy ilyen fotó? Természetesen egyedül nem szédülhetünk a Zambézi közepére, ezt csak vezetett túrán tehetjük meg, amit összekötnek egy ebéddel is, hogy ne érezzük soknak a 100 dolláros belépődíjat. Ehhez jön még a vízumdíj, amit a zambiai határon válthatunk, és persze kétszeri belépéses vízumot kell kérni Zimbabwébe is, ami újabb költség. Így összesen 60.000,- Ft. a szórakozás ára tokkal, vonóval. Ha mondjuk a pároddal mész, akkor ez megduplázódik, de valójában továbbra is csak 1 fotóval tudtok hencegni. Mi úgy gondoltuk, hogy ezt a 120.000,- ezer forintos fotót inkább elengedjük.
Van bent a park bejáratánál egy nyitott étterem, ahol meglepően gusztán adjusztált és valóban ízletes kajákat adnak. Kipróbáltam a krokodilfarokkal töltött tortilla tekercset, egész jó. De nem ez a lényeg, hanem miközben falatoztunk békésen, elsétált az asztalunk mellett egy varacskos disznó pár. A következő korty sört a zimbabwei NÉBIH egészségére ajánlottam.
17. nap: Victoria Falls (mint település)
Akárcsak a kanadai testvérénél, itt is a zuhatagról nevezték el a közelben található várost. Victoria Falls Zimbabwe északnyugati csücskében van, 700 kilométerre a fővárostól, tehát ide a puccs és Mugabe diktátor lemondásának hatásai lassan gyűrűznek be, de azért mégis csak volt bennünk egy kis félsz, milyen hatást vált ki a helyiekből a változás szele. Nos, konkrétan itt senkin nem látszott, hogy milyen rendszer van, tegnap is a turisták vegzálása volt a fő program és ma sincs másként. Fehér ember nem tudja megúszni, hogy ne követné őt mindenhova legalább két árus, aki valamilyen faragványt próbál rásózni. A város nem nagy, a szállodánktól minden elérhető volt gyalog.
Elsétáltunk az 1905-ben épült hídig, amit igen fantáziadúsan Victoria Falls hídnak kereszteltek el. A 200 méter hosszú, Zimbabwét Zambiával összekötő vasúti és közúti híd a tajtékzó Zambézi folyó felett, közel száz méter magasságban ível át. Az isten is bungee jumpingozásra teremtette, (bár nem tudom, hogy hányadik napon). A hídra úgy lehet fellépni, hogy a határállomásnál bemondjuk az útlevélvizsgálatnál, hogy csak ugrabugrálni megyünk és nem lépünk be Zambiába. Akkor csak egy külön cetlire pecsételnek rá és nem kell többszöri belépéses vízumot váltanunk.
Az adrenalin emelésnek több formája van, lehet ugrani klasszik módon, fejjel lefele, a lábunknál megkötözve, de fosósabbaknak van beülős verzió is. A leglájtosabb, egy kifeszített drótkötélpályán átsuhanni a folyó felett. Rövid gondolkodás után, mi a zambiai oldalon lévő kocsma mellett döntöttünk, ahol mindenféle kötelek nélkül legurítottunk egy hideg sört. (Esetleg kettőt.)
(Na jó hármat, de kis üvegest.)
A nap második felében meglátogattuk a helyi kézműves piacot. Nagy hiba volt. Ugyan sikerült beszereznünk egy-két teljesen felesleges szuvenírt, aminek feltehetően egyetlen otthoni sem fog örülni, de ezután nejlonzacsival a kezünkben kellett folytatnunk a barangolást, ami az utcai árusoknak olyan, mint harcsának a műcsali. A többségüket sikerült lepattintani, de két arc olyan kitartóan nyomult, hogy nem volt mit tenni, bemenekültünk egy szupermarketbe. Annál is inkább, mert időközben eleredt az eső is. Magunkhoz vettünk egy kis innivalót és vártuk, hogy alább hagyjon a zápor. Amikor kezdett elcsendesedni, újból kimerészkedtünk az utcára, és a két tag, aki mindenáron ránk akart sózni valami faragott szarságot, tovább folytatta. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, nem akartam velük durva lenni, mert nem voltak agresszívek, csak mérhetetlenül tolakodóak. Megértem én, hogy ebből élnek, de mégsem vehetem meg Zimbabwe összes fatálát. Aztán jött a jól bevált sírás-rívás. Ha nem sikerül üzletet kötni, akkor kolduljunk egy kicsit. És ez így ment, míg vissza nem értünk a hotelig, ahova már nem mertek bejönni.
Este búcsúvacsorát főzött nekünk Mama Soly. Kibérelt valami rendezvénykertet a városban, ahol felszolgálta háromfogásos vacsoráját. Szegénykémnek úgy látszik, nem fekszik a rendes konyha, jobban szereti a tábori körülményeket, mert ez a koronának szánt menü sikerült a leggyengébben. Az előétel sült hernyó volt. Értem én a viccet, csak nem szeretem. A főételnek szánt sztéket csúnyán túlsütötte, úgyhogy el lehetett volna adni rágóguminak. A desszertre már nem is emlékszem, annyira felejthető volt. Egy utastársunk meglepett valami helyi "sörrel", ami csomagolásra és színre leginkább a Kofolára emlékeztetett, de sokkal rosszabb volt annál (pedig azt hittem, ilyet nem fogok mondani, miután megkóstoltam a szlovákok nagy kedvencét). Szerencsére lehetett rendes sört venni a pultnál, de csak miután visszaültem a helyemre vettem észre, hogy a csapos zimbabwei dollárral adott vissza. Mielőtt visszamentem volna leütni a gyalogot, adtam egy esélyt neki, hogy korrigálja a hibáját és a következő körnél a háromdolláros árat a nem rég rám sózott játékpénzzel egyenlítettem ki. Szerencsémre (és az övére) arcizma sem rebbent, megértette az üzenetemet.
18. nap: Még egy nap, de minek.
Az utolsó napunkat a szálloda medencéjének a partján töltöttük, és bár nagyon élveztük az elmúlt heteket, azért jó lett volna már indulni haza. Az igazat megvallva, egy rafting túrát terveztünk mára, de látva, hogy mennyi halálos baleset történik a Zambézin, és hogy nem lehet megúszni anélkül, hogy néhányszor megkóstoljuk a folyó vizét, elment a kedvünk az egésztől. Jobb a békesség, még sok szép helyre el kell jutnunk az előttünk álló életben.
Amiről természetesen be fogok számolni a Fikatours blogon.
Elsétáltunk az 1905-ben épült hídig, amit igen fantáziadúsan Victoria Falls hídnak kereszteltek el. A 200 méter hosszú, Zimbabwét Zambiával összekötő vasúti és közúti híd a tajtékzó Zambézi folyó felett, közel száz méter magasságban ível át. Az isten is bungee jumpingozásra teremtette, (bár nem tudom, hogy hányadik napon). A hídra úgy lehet fellépni, hogy a határállomásnál bemondjuk az útlevélvizsgálatnál, hogy csak ugrabugrálni megyünk és nem lépünk be Zambiába. Akkor csak egy külön cetlire pecsételnek rá és nem kell többszöri belépéses vízumot váltanunk.
Az adrenalin emelésnek több formája van, lehet ugrani klasszik módon, fejjel lefele, a lábunknál megkötözve, de fosósabbaknak van beülős verzió is. A leglájtosabb, egy kifeszített drótkötélpályán átsuhanni a folyó felett. Rövid gondolkodás után, mi a zambiai oldalon lévő kocsma mellett döntöttünk, ahol mindenféle kötelek nélkül legurítottunk egy hideg sört. (Esetleg kettőt.)
(Na jó hármat, de kis üvegest.)
A nap második felében meglátogattuk a helyi kézműves piacot. Nagy hiba volt. Ugyan sikerült beszereznünk egy-két teljesen felesleges szuvenírt, aminek feltehetően egyetlen otthoni sem fog örülni, de ezután nejlonzacsival a kezünkben kellett folytatnunk a barangolást, ami az utcai árusoknak olyan, mint harcsának a műcsali. A többségüket sikerült lepattintani, de két arc olyan kitartóan nyomult, hogy nem volt mit tenni, bemenekültünk egy szupermarketbe. Annál is inkább, mert időközben eleredt az eső is. Magunkhoz vettünk egy kis innivalót és vártuk, hogy alább hagyjon a zápor. Amikor kezdett elcsendesedni, újból kimerészkedtünk az utcára, és a két tag, aki mindenáron ránk akart sózni valami faragott szarságot, tovább folytatta. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, nem akartam velük durva lenni, mert nem voltak agresszívek, csak mérhetetlenül tolakodóak. Megértem én, hogy ebből élnek, de mégsem vehetem meg Zimbabwe összes fatálát. Aztán jött a jól bevált sírás-rívás. Ha nem sikerül üzletet kötni, akkor kolduljunk egy kicsit. És ez így ment, míg vissza nem értünk a hotelig, ahova már nem mertek bejönni.
Este búcsúvacsorát főzött nekünk Mama Soly. Kibérelt valami rendezvénykertet a városban, ahol felszolgálta háromfogásos vacsoráját. Szegénykémnek úgy látszik, nem fekszik a rendes konyha, jobban szereti a tábori körülményeket, mert ez a koronának szánt menü sikerült a leggyengébben. Az előétel sült hernyó volt. Értem én a viccet, csak nem szeretem. A főételnek szánt sztéket csúnyán túlsütötte, úgyhogy el lehetett volna adni rágóguminak. A desszertre már nem is emlékszem, annyira felejthető volt. Egy utastársunk meglepett valami helyi "sörrel", ami csomagolásra és színre leginkább a Kofolára emlékeztetett, de sokkal rosszabb volt annál (pedig azt hittem, ilyet nem fogok mondani, miután megkóstoltam a szlovákok nagy kedvencét). Szerencsére lehetett rendes sört venni a pultnál, de csak miután visszaültem a helyemre vettem észre, hogy a csapos zimbabwei dollárral adott vissza. Mielőtt visszamentem volna leütni a gyalogot, adtam egy esélyt neki, hogy korrigálja a hibáját és a következő körnél a háromdolláros árat a nem rég rám sózott játékpénzzel egyenlítettem ki. Szerencsémre (és az övére) arcizma sem rebbent, megértette az üzenetemet.
18. nap: Még egy nap, de minek.
Az utolsó napunkat a szálloda medencéjének a partján töltöttük, és bár nagyon élveztük az elmúlt heteket, azért jó lett volna már indulni haza. Az igazat megvallva, egy rafting túrát terveztünk mára, de látva, hogy mennyi halálos baleset történik a Zambézin, és hogy nem lehet megúszni anélkül, hogy néhányszor megkóstoljuk a folyó vizét, elment a kedvünk az egésztől. Jobb a békesség, még sok szép helyre el kell jutnunk az előttünk álló életben.
Amiről természetesen be fogok számolni a Fikatours blogon.