Anglia belülről

1. nap: csütörtök

Ha egészen pontos akarok lenni Dél-Anglia és London fért bele egy októberi hosszú hétvégénkbe. Na de milyen hétvége?! Erről írnék mos pár sort így néhány év távlatából.

A sztori már Ferihegyen kezdődött. Történt ugyanis, hogy az EasyJet délutáni járatára várva békésen teázgattunk a váróban, amikor is, fél órával az indulás előtt, komótosan elindultunk a kapu felé. Igaz, hogy a másik terminál legvégében volt, na de hát ez nem egy Heathrow, pik-pak odaértünk. Csakhogy utas egy darab nem volt, mindössze egy földi utaskísérő pakolgatott a pultnál, akire kérdőn néztünk, hogy a londoni járattal mi van? Megnézem felengedik-e még magukat? Mi van?? Kiderült, hogy ez a fapados légitársaság egyéni szabályokat vezetett be és 25 perccel az indulás előtt már lezárta a kapukat. Rám tört a harctéri ideg, de nem kellett pultot borítgatnom, mert visszavóki-tókiztak emberünknek, hogy jöhetünk.

Szép lett volna, ha nem repülünk el, és nemcsak azért mert egy baráti meghívásnak tettünk eleget, hanem olyan aprósággal készültem, hogy a levegőben megkérem a párom kezét.

A lánykérés jól sikerült, voltak könnyek is, meg minden, de mivel ez egy utazási blog, nem taglalnám a romantikus részleteket. Sötétedett, mikor kiléptünk London-Gatwick repülőtér épületéből. Ami pont annyira London, mint amennyire Alsónémedi Budapest. De éppenséggel ez most jól jött, mert nem kellett a fővároson áthaladnunk, ugyanis az úti célunk Folkestone volt. (Ha valakinek ismerős a városnév, hát elárulom, innen indul a Csalagút Franciaország felé. )

Martin már ott várt minket, a kevéske csomagunkat bedobtam a Vauxhall tágas csomagtartójába és nekivágtunk a másfél órás útnak. Vauxhall egy olyan autó, amit szerintem egyedül az Egyesült Királyságban használnak. Valójában egy Opel, csak rossz oldalon van a kormánya. Éppen ezért már az első perctől bennfentesnek éreztem magam és pöffeszkedtem a megszokott oldalamon, csak éppen kormánykerék nem volt előttem. Vendéglátóink otthona egy igazi viktoriánus családi ház, kicsi, de annál szebb előkerttel, vörös tégla homlokzattal, egy hasonló épületekkel sűrűn beépített kertvárosi utcában. Csilla már egy évtizede jött ki szerencsét próbálni Magyarországról és sikerült beilleszkednie. Martinnal csak néhány éve házasodtak össze, de olyan szép párt alkottak, mintha az egész életüket együtt töltötték volna. A lakás belülről egy igazi ékszerdoboz, a bútorok jól illeszkedtek a ház hangulatához. Külön szobát kaptunk az emeleten, saját fürdőszobával, akárcsak egy szállodában, csakhogy itt minden tárgy egyedi és autentikus hangulatot árasztott magából. Nem beszélve Csilla főztjéről, ami a magyar ízeket jól párosította az angol konyha remekeihez. Tényleg, van ilyen? Mert a TV-ben futó gasztro-sztárok, többnyire britek, gondoljunk csak Gordon Ramsay-re, Jamie Oliver-re vagy személyes kedvencemre Nigella Lawson-ra és még sorolhatnám. Miközben a pórnép hambit eszik vagy rántott halat sült krumplival. Ezzel nagyjából ki is merült a gasztronómia. Na jó, esetleg Mary Berry rajongók sütnek néha egy pitét. Csilla még nem igazi angol, mert nem volt a reggelinél bab, pedig nincs is annál jobb, mint vendégségben babbal kezdeni a napot. Volt viszont minden más, amivel fel tudtuk tölteni a kalória készletet, mert ma hosszú séták vártak ránk.

2. nap: péntek

Dover mindössze 15 kilométerre van a háztól, odáig kocsival mentünk. A kikötő közelében találtunk parkolót, és pont láttuk, ahogy a komp gyomrából kihajt Horváth Rudolf kamionja, hogy aztán északnyugat felé elhagyja a várost. Mi viszont a vár irányába igyekeztünk. Dover Castle a híres part menti, fehér sziklás oldalú fennsík elején fekszik. II. Henrik királyi hatalmának egyik legfőbb szimbóluma volt. Manapság újra a középkor világát tükrözi, az építmény a XII. századi mindennapokat mutatja be. Újra megelevenedik az egykori középkori nagyság. Az English Heritage örökségvédő szervezet munkatársai ugyanis egy 2,45 millió fontos projektben két évet dolgoztak annak megfejtésén, hogy miként nézhetett ki a kastély a XII. században. Mindehhez több száz forrásszöveget tanulmányoztak át és elemeztek, majd eredményeik alapján 141 mester és művész dolgozott az egykori környezet újraalkotásán. A kastélyban így fazekasok, szövőnők, takácsok, kovácsok, szabók, üveg-ezüst és aranyművesek és fegyverkovácsok kezdtek munkába: 1100 használati tárgyat, így bútorokat, konyhai tárgyakat, kardokat, pajzsokat, ruhákat, stb. készítettek el. Emellett megalkották az egykori trón mását is. (forrás: mult-kor.hu) Nagy előnye a másolatnak, hogy nem féltik annyira, úgyhogy nyugodtan beleülhettünk, mondhatni bárki trónolhat kedvére.
A vár alatti sziklában felújították a bunkerrendszert is, ahol katonák ezrei tartózkodtak a II. világháború idején. Innen irányították a Dunkirk című filmből is ismert Dinamó hadműveletet, amikor a brit haderő több mint 300 000 szövetséges (brit, francia és belga) katonát mentett ki a német csapatok által körbezárt Dunkerque térségéből 1940. május 26. és június 3. között. A hadművelet nevét arról a dinamóról kapta, amely a brit haditengerészet főhadiszállásának helyet adó doveri vár áramellátását biztosította a háború alatt. Bertram Ramsay altengernagy ennek a dinamónak helyet adó gépteremből tervezte és vezette a hadműveletet és innen tájékoztatta Churchill miniszterelnököt is. Erről egy dokumentumfilmet is megnézhetünk az egyik teremben.

Következő állomásunk Canterbury, a híres érseki város. A katedrális felé haladva középkori hangulatú sétálóutca üzletei között bandukoltunk, és mivel elmúlt dél, be is tértünk az egyikbe egy gyors löncsre. Itt ugyanis nem csinálnak nagy faksznit az ebédből, csak bekapnak valamit. (hambi, szendvics, fish and chips) Mi viszont egy húsos pitét kóstoltunk meg, ami egy nagy múltú pékség specialitásának számított.

A katedrális hossza 160 méter. (Magyarország legnagyobb temploma, az esztergomi bazilika 118 méter), a legmagasabb tornya 72 méter, szóval nem kicsi. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy monumentális épület! Már kívül is egy csomó érdekességet láthatunk rajta, a legújabb, egy II. Erzsébet királynőt és férjét, Fülöp herceget ábrázoló szobor, ami több tucat híresség mellett kapott helyet. Érdekesség, hogy a két új szobrot maga a királynő leplezte le 2015-ben. Az épületbe belépve (11,50 GBP) mindenkit lenyűgöz az 1300-as években épített, csodaszép, gótikus főhajó. Egy apáca néni tájékoztató kiadványt osztogatott, meg is kérdezte honnan jöttünk. Vártam a reakciót, hogy sajnos magyar nyelvű nincs, de legnagyobb meglepetésemre kihúzott a fiók mélyéről egyet. Aztán még meg is kért, hogy segítsek neki valamiben, mert a kolléganőikkel van egy kis vitájuk. Én? Kérdeztem olyan felhúzott szemöldökkel, hogy az már majdnem a tarkómra esett. Végül kiderült, hogy a csodaszép ólomüvegek egyikét egy magyar mesterember alkotta a könyvük szerint, de nem tudják, pontosan hogy kell kiejteni. Miután felolvastam nekik Bossányi Ervin nevét, próbálták leutánozni a hangokat, kevés sikerrel.

Aki többet szeretne tudni a székesegyházról, annak ajánlom Dóra Tibor blogját. Képekkel illusztrált részletes bejegyzés a látnivalókról.

Ez mind szép és jó, de a nap fénypontja csak ezután jött. Hazafelé félúton, egy Denton nevű helységben betértünk a Jackdow-hoz címzett fogadóba, hogy feldolgozzuk azt a sok élményt, ami ma ért bennünket, és a temérdek kultúrát egy korsó jófajta ale sörrel ellentételezzük. 

3. nap: szombat

Az a jó itt a briteknél, hogy pazar a vasúti közlekedés. A vonatok sűrűn járnak, gyorsak és kényelmesek, így hát nem is volt kérdés, hogy Londonba vonattal megyünk. Egy óráig sem tartott az út a St. Pancras vasútállomásra, ahonnan aztán metróval bárhova eljuthatunk. Ez a negyedik alkalom, hogy a brit fővárosban járok, de Londont egyszerűen nem lehet megunni. Most újdonsült menyasszonyomnak szerettem volna kedvezni, úgyhogy először a Temze partján álló óriáskerékhez mentünk. Sajnos a szürke, esős idő nem igazán kedvezett a panorámának, de még így is komoly sor várakozott, hogy beszállhasson a London Eye 25 főt befogadó kabinjába, hogy aztán 135 méter magasságba emelkedjen. A félórás kör után a Westminster hídon haladtunk át a folyó túloldalára és meglepetten láttuk, mennyi simlis alak játssza az „itt a piros, hol a piros” lehúzást. Nincs új a nap alatt. Ahogy hallottam, erősen akcentussal beszéltek, és leginkább turistákat próbáltak odacsábítani. A Westminster katedrális előtt olyan sor kígyózott, hogy ki kellett hagynunk, mert vendéglátóink több, időhöz kötött programot is beterveztek mára. Ehelyett a National Gallery-be ugrottunk be egy gyors vizitre. A Trafalgar Square-en éppen hatalmas buli volt, a kivetítőkön a rugby világbajnokság meccseit vetítették. 

Koradélután értünk a kínai negyedbe, ahol egy közös ebédre hívtak minket, Csilla Londonban élő lányával és annak angol vőlegényével. A fiatalok szemmel láthatón jól ismerték a helyet, mert nagy rutinnal választottak az étlapról mindannyiunknak. A fogások egymás után érkeztek a forgatható asztalra, és csak úgy kapkodtuk a fejünket a sok beazonosíthatatlan étel láttán. Tisztára, mint ha Pekingben lennénk egy lakomán.

A kiadós ebéd után, egy kiadós sétán próbáltuk ledolgozni a felszedett kilókat. A Piccadilly Circus érintésével jutottunk el a Buckingham palotáig, ahol újra előkerültek az esernyők. Szakadó esőben a Hyde park sem olyan hangulatos, mint amikor utoljára itt jártam, és a nyári napsütésben, egy fa árnyékába kihelyezett nyugágyban heverészve fogyasztottam el déli szendvicsemet. De lehetőségünk sem lett volna sokáig időzni itt, mert jegyünk volt egy esti musicalre. A Macskákat megnézni a London Palladium-ban az már döfi, nem? Főleg, hogy én még otthon a Madáchban sem láttam egyszer sem. Igaz, hogy nem sokat értettem a dalok szövegéből, de ez akkoriban sem zavart, amikor még gyerekként a Deep Purple-t üvöltettem a lemezjátszón, és Ian Gilannal együtt énekeltem a tükör előtt a Smoke On The Water-t, tollasütővel imitálva a gitárszólókat. Az előadás grandiózus volt, (mármint a londoni) a jelmezek parádésak, de nem erről szeretnék értekezni, hanem egy praktikus szokásról, amit azóta itthon is bevetettünk néhányszor. A londoniak nem szeretnek a ruhatárak előtt tolongani az előadás végén, ezért még az úri dámák is a székük alá tömködik a kabátjukat. Ez itt nem ciki, pedig a székek nem nagyobbak a Palladiumban, mint a Madáchban.

Még egy jó kis vonatozás vissza Folkestoneba, és hullaként estünk be az ágyba a hosszú nap végén.

4. nap: vasárnap

Végre egy kis napsütés! Kihasználva a jó időt, ma lesétáltunk a partra. Folkestone déli részén van egy olyan szakasz, mint Balatonakarattyán a magaspart, csak itt nem löszfal választja el a víztől, hanem egy gyönyörű park. Könnyű nekik, ott a sziklaalap, nem kell attól rettegni, hogy egyszer csak leszakad az egész mindenség. A park fenti részéről kilátás nyílik a La Manche csatornára, és tiszta időben a francia partokra. Kanyargós szerpentinen jutunk le a tengerhez, közben vadregényes alagutakon és kiszögeléseken vezet az út. A bícs apró kavicsos, épp akkorák, hogy még egy polyfoamot leterítve nem böki a derekunkat, bár kétlem, hogy a tenger vize 20 fok fölé emelkedne errefelé bármikor is.

A kikötőhöz érve egy kicsit fellendült az élet, sétáló párok és szépségkirálynő jelöltek használták ki az indiánnyár utolsó meleg napjait. A város ódon kis utcáin már nem volt akkora tolongás, hiszen az üzletek többsége zárva és kevés turista vetődik el errefelé. Hál istennek a vendéglők viszont mind nyitva vannak vasárnap is, ezért Martin elvitt minket oda, ahol legjobb a fish and chips. Ennek a kajának az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Nagyjából olyan, mint amikor Balatonon benyomunk egy jó kis hekket, csak itt a koviubi helyett inkább sült krumplit ropogtatnak mellé. Na és ha már tradicionális angol fogással ünnepeljük ittlétünk utolsó perceit, csakis hagyomány tiszteletből egy korsó finom sörrel öblítettük le a sós falatokat.