Maldív-szigetek

A minap olvastam egy cikket a klímaváltozás kapcsán: hogyha így haladunk, húsz év múlva eltűnnek a Maldív-szigetek. Nem akarom elbagatellizálni a kérdést, de én több mint húsz évvel ezelőtt jártam arra, és akkor is ennyit emlegettek. Szerencsére még most is él és virul ez a földi paradicsom, a fehér homok szerelmeseinek Mekkája, a trópusi növények kedvelőinek Kánaánja, és a sznorkelezők Nirvánája (csakhogy a képzavarom vallás semleges legyen).  Elővettem a fotóalbumot, hogy nosztalgiázzak kicsit, és rájöttem, hogy olyan pontosan élnek bennem az emlékek, hogy akár meg is írhatnám azokat.

Kuramathi-sziget

   2001. szeptember 11-i terrortámadás után annyira megcsappant a repülni vágyók tábora, hogy a jegyárak zuhanni kezdtek. Belefutottam egy hirdetésbe, ahol a német Neckermann iroda egyhetes, luxusnyaralást hirdetett a Maldív-szigeteken teljes ellátással, egy  háromágyas szobában, egymillió forint alatt. Ez az összeg ugyan sokkal többet ért akkoriban, mint ma, de az ár fele volt az előző évekhez képest. Ez még egy lakókocsizásra szakosodott utazónak is megmozgatja a fantáziáját, így hát gondoltam egy merészet, és megcsapoltam a család nyaralási alapját. Kiválasztottam a katalógusból az egyik legnagyobb szigetet, hogy ne legyen klausztrofóbiám, és befizettem egy utat 2002 január elejére.
   Dubai érintésével szállt le a gépünk Malé repülőterén, ami egy mesterséges sziget, rajta egy kifutópályával és egy szerény méretű fogadóépülettel. Igyekeztünk volna a csomagszállító szalaghoz, amikor fennakadtam az útlevél ellenőrzésen. Máig nem tudom, mi volt a bajuk, mert egy géppisztolyos, fekete őr egy szobába kísért, ahol a főnöke sem tudott angolul. Egy darabig forgatták az okmányomat, nézegették a szakállas képemet, de miután elvettették annak lehetőségét, hogy a Bin Laden familia egyik hozzátartozója magyar útlevéllel próbálna bejutni az országba, visszaengedtek a családomhoz. A csomagjaink szerencsére megérkeztek, és a telepített idegenvezetőt is megtaláltuk, aki koordinálta az utasokat a további közlekedési eszközök felé. Miután a német fiú egyetlen szavát sem értettem, kértem, hogy beszéljen angolul. Akkor derült ki, hogy addig is úgy beszélt, csak az erőteljes akcentusa miatt ez nem tűnt fel.

   Miután a Kuramathi-sziget csak hatvan kilométerre fekszik a fővárostól, a jóval olcsóbb "schnellbootot" választottam. Akármennyire is tepert a hárommotoros jacht, majdnem két órán át tartott az út. Amikor már kezdtem volna elunni magam, egy kíváncsi delfinpár jelent meg a hajónk közelében, tartva a tempónkat. Közben egy záporeső is elkapott bennünket, így lementünk az agyon légkondizott kajütbe, ahol egy indiai filmet bámult a személyzet. Szerencsére, mire a szigethez értünk, kisütött a nap, és a festői látvány mellett egy kisebb szolgasereg fogadott a móló végében. Fehér turbános Sri Lanka-i férfiak cipelték a bőröndünket, miközben bájos húgaik narancslével és előmelegített kéztörlőkkel kínáltak. Ahogy a deszkaléceken haladtunk a szárazföld felé, majdnem leszédültem a látványtól. Mintha egy Jacques Cousteau dokumentumfilmbe csöppentem volna... Nem is, inkább egy óriási akváriumba, ahová gondos sztájliszt kezek válogatták össze a színes halakat.

A sziget keleti végében lévő fogadóépülettől több mint egy kilométerre volt a bungalónk, ezért egy kisbusszal szállítottak oda minket. Sajnos, a szobánkról nem készült fotó, mert akkoriban spórolni kellett a filmtekerccsel, de azt kell, hogy mondjam, addigi életemben még nem láttam ilyet. Félelmeim középpontjában a "kültéri zuhany" állt, amivel a prospektusban ijesztgettek, de a helyszínen egy minden extrával felszerelt fürdőszobát találtam, amelynek végéből, egy üvegajtón keresztül lehetett kijutni a szababa, egy fallal körülvett, romantikus tusolóhoz. Fölöttem a kék ég, a pálmafák harsányzöld levelei és csiripelő madarak. A két arasz átmérőjű zuhanyrózsából hűsítő édesvíz zúdult a fejemre. A kempingek lepukkadt közösségi mosdóihoz szokott családomat alig lehetett kirángatni onnan.
   Hamar kiderült, nem csak a repülőn voltunk kevesen, de a szállodában is alig volt vendég. Az étterem összes pincére a kívánságunkat leste, pedig büféasztalról választottuk ki a kaját. Már-már kissé zavart, hogy amikor visszaülni készültem a helyemre, odaugrott egy felszolgáló, hogy előzékenyen kihúzza a széket. (Szerencsére nem alólam.) Az egyenlítőnél már hatkor besötétedik, ráadásul a biológiai óránk még az otthoni, négy órával korábbinál tartott, nehezen találtuk fel magunkat. Tévénk nem volt, internetről nem is beszélve, ezért elemlámpával a kezünkben a környék felfedezésére indultunk.

   A bár irányából világosság szűrődött át a bokrok levelei között. Maroknyi nézőközönség előtt egy helyi srác éppen hatalmas rájákat etetett a vízben állva. Valaki kiabálni kezdett. A reflektor fényénél jól láthatóan, egy kétméteres cápa közeledett, amit az etetőember nem láthatott. Nők visítoztak riadtan: shark, shark! Jómagam azon csodálkoztam, hogy a fiú még csak oda sem hederít rájuk. Amikor pedig megérkezett a cápa, neki is dobott egy halcafatot. A ragadozó köszönte szépen, és távozott. Később kiderült, hogy az etetési ceremónia minden este zajlik, nem csoda, hogy a ráják azonnal ott teremnek a reflektorfényre.

   Hogy milyen pazar helyen laktunk, azt igazából csak másnap reggel vettük észre. A teraszra kilépve, csupán néhány méterre találtuk magunkat a vízparttól. Alacsony legyezőpálmák árnyékában vártak a nyugágyak, és az előttünk elterülő fehér homokot türkizkék víz nyaldosta. Azonnal elfoglaltam a napozó pozíciót, hogy sápadt, januári színemen javítsak valamennyit, de csak néhány percig bírtam.
   Akkoriban feleannyi bungaló sem volt a szigeten, mint most, és a vízben is csak néhány lábasház állt, de még így sem láttam a szomszédunkban mozgást. Egy idő után már hiányozni kezdtek az emberek, ezért elzarándokoltunk az édes vizű medencékhez. Na, nem ám gyalog (nehogy má' kalóriát veszítsünk az all incluseve-ban felszedettekből), a recepción kellett jelezni a fuvar igényünket, és az épület előtti buszmegállóban hamarosan megjelent a korábban már említett kisbusz, és oda szállított minket, ahová kértük.

   Másnap a sziget nyugati csücskébe mentünk sütkérezni és halakat bámulni. Elég egy úszószemüveg, hogy az ember ledugja a fejét a vízszint alá, és máris bohóc-, némo-, és zászlóshalak, sokasága veszi körül. Néhány macskacápa is ólálkodik a part mentén, de olyan fosósak, hogy amikor egyszer az egyiknek egy zátonyra sodródott snecit bedobtam az orra elé, táplálék gyanánt, úgy megijedt, hogy a másodperc töredéke alatt elhúzott a nyílt víz felé.
   Ha már az élővilágnál tartok, meg kell hogy említsek egy igencsak rút teremtményt, amelyek belerondítanak a naplemente idilljébe. Ezek az alkonyatkor igen aktív denevér kutyák alacsony magasságban repülnek el az ember feje fölött. Tudom, hogy gyümölcsevők, de nekem akkor se repkedjen egy szárnyas tacskó a közelemben, amikor épp az Indiai-óceánban gyönyörködöm.

   Ha már nem elégít ki a lubickolás, különböző fakultatív programok várják az idelátogatókat. Ezek közül a legolcsóbb a "sunset cruise", ami tényleg csak annyi, hogy egy bárkával elvisznek néhány száz méterre a parttól, és magnózene mellett megnézhetjük, ahogy a napkorong lebukik a horizonton. Kaptunk mellé egy pohár pezsgőt és ennyi. Miután a palackos búvárkodásban nem vagyok érintett, egy csomó pénzt megspóroltuk az efféle fakultációkon. Hogy egy néhány száz négyzetméteres, lakatlan szigeten kitegyenek egy egész napra, annyira nem érdekel, hogy még ingyen sem mennék, de a kirándulás a közeli Rasdhoo-atollnál, izgatta a fantáziámat. Ugyanis ez egy lakott sziget, kereskedelmi szállás (akkoriban még) nem volt rajta. A naplementés vízibusszal jutottunk át a faluba, és két óra szabadidőt kaptunk, hogy kedvünkre kószáljunk. Ablaküveg nélküli, szegényes, de tiszta portákat láttunk. A csöppnyi kis épületek többségét megkövesedett korallból (!) építették némi kis habarcs felhasználásával. (Kinek mit intézett az Óceánja.) Az utcákon nincs burkolat, egy boltot láttunk csupán, ahová betértünk és a fent már említett, kézzel készült fotóalbumot beszereztük. Láttunk még egy orvosi rendelőt is, ahol a betegek az épület előtti pálmafák árnyékában várták, hogy szólítsák őket. Ránéztem a műholdképre, hogy fejlesztettek-e az egészségügy területén azóta, és igen... Egy villanyfényes futballstadion van most a  helyén...

   Bármennyire is paradoxnak hat, volt hátránya is a későbbiekben annak, hogy erre a mesés helyre eljutottunk. Akkoriban még "csak" az európai tengerpartokat jártuk be, efféle látványban leginkább képeslapokon volt részünk. Ez a nyaralás viszont olyan magasra tette a homokos strandról kialakult mércénket, hogy utána már nem tudtunk elájulni a Karib-tengeren, Balin vagy hasonló, felkapott üdülőhelyeken. Talán csak a Seychelle-szigetek tudta ezt űberelni.