Uganda

Miért éppen Uganda? Leginkább azért, mert ott még nem jártam, és most úgy nézett ki, biztonságban lehet a térségbe utazni. Már régóta nem hallottam a hírekben semmi ijesztőt, ami elvehetné a turisták kedvét a beutazástól, de azért felmentem a külügy oldalára, ők mit gondolnak erről. Narancssárga színnel jelölték az országot (akkor még), ami azt jelenti, hogy kiemelt biztonsági kockázatot rejt, tehát csak akkor utazzunk oda, ha halaszthatatlan dolgunk van ott. Ugyan már – gondoltam magamban – ezek mindentől be vannak tojva. Ilyen alapon csak a vécére utazhatnék, mert az az egyetlen hely, ahol halaszthatatlan dolgom szokott lenni. Aztán, ahogy elmerültem a részletekben, kiderült, hogy az ország nyugati, a Kongói Demokratikus Köztársasággal határos területeire, valamint a Dél-Szudánhoz közeli határsávba nem javasolja az utazást. Ránéztem hát a térképre, hogy merre terülnek el a nemzeti parkok és a hegyi gorillák tanyázási helyei, majd enyhe fintorral az arcomon, nyugtáztam, hogy ezek mind az említett térségbe esnek. Mindegy, most már kifizettem a repülőjegyet, a szafari programokat; lesz, ami lesz.

   Nem jól indult a kirándulás. Először is, nem érkezett meg a csomagunk. Aztán kiderült, hogy nincs szállásunk, végül még be is lázasodtam. De ezek egyéni, szociális problémák, nem terhelném vele az olvasót, és végül is, így vagy úgy, de mindegyik megoldódott.

   Miután véget ért a tortúránk Entebbe repülőterének elveszett csomagok osztályán, és kiszabadultunk a szabadba, nem kis túlzással, úgy éreztem magam, mint a ’76-os túszdráma túlélői, akik ugyanitt éltek át valami hasonlót. Na jó, nekik az életük volt veszélyben, nekem pedig csak a fogkefém és néhány gönc a dzsungeltúrához, de abban a pillanatban ez nem vigasztalt. Sokkal inkább, hogy egy koromfekete fiú már odakint várt ránk, aki a Standard Safari társaság képviseletében kalauzolt minket egész utunk során. Egy kicsi, de annál lelkesebb cég, négy darab Toyota Landcruiser terepjáróval, amit gyárilag alakítottak ki felemelhető tetejű, hatszemélyes szafari autónak. Első utunk a kampalai szálláshelyünkre vezetett, hogy szusszanhassunk a 24 órás utazás után, de délután már a programok dzsungelébe vetettük magunkat.

   Először is valutát kellett váltanunk, mert az országban még gyerekcipőben jár a kártyás fizetés. (Olyan gyerekében, aki még járni sem tud.) Viszont az ugandai fizetőeszköz meglepően stabil. A forinthoz képest mindenképpen, mert míg egy éve tizenegy shillinget adtak egy magyar forintért, most már csak kilencet. Na jó, ezzel nem tettem túl magasra a lécet, de ha azt mondom, hogy tavaly ilyenkor még 3900-at kaptunk volna egy dollárért, most meg már csak 3600-at, akkor elég jól érzékeltettem, hogy egy szegény országnak is lehet jó monetáris politikája. Uganda két és félszer nagyobb Magyarországnál, lakossága viszont ötszöröse. Az 1,7 millió fővárosban olyan érzése van az embernek, mintha mindenki az utcán lenne. A nyüzsgő gyalogos és járműforgalomban csak úgy kapkodtuk a fejünket, ha át akartunk kelni az út túloldalára. Nemcsak a baloldali közlekedés miatt, hanem az ennek fittyet hányó motorosok miatt is. Személyautóból meglepően kevés közlekedik az utakon, az pedig szinte kivétel nélkül Afrika favoritja: Toyota márkájú. De még annál is szembetűnőbb a motorbiciklik egyöntetűsége. A Bajaj Boxer névre hallgató, száz köbcentis járgányokat egytől egyig bordóra festették, mintha nem lenne más márka és szín a boltokban. Mi egy matatuval csapattuk Kampala utcáin. Ez egy kilencszemélyesre tervezett mikrobusz, de nem ritka, hogy dupla ennyi ember zsúfolódik össze benne. Ezért aztán sokan a motoros taxikat veszik igénybe, amivel kényelmesebben és gyorsabban célba jut az utas, feltéve, ha nincs nála egy-két szakajtónyi mangó, amit a piacra szeretne kivinni. A matatu amúgy nem egy márkanév, azt jelenti helyi nyelven, hogy „még három”. Beszédes... Ha már a nyelvnél tartunk, el kell, hogy mondjam, meglepően sokan beszélnek Ugandában angolul. Igaz, nem nagyon értettem meg őket, de kis küzdelem után (vagy leírva) sikerült mindenkivel zöld ágra vergődni. Ennek nemcsak a brit gyarmati múlt lehet az oka, hanem a sokszínű nemzetiség is. Gyakran hallottam, hogy sofőrünk angolul beszél a rendőrhöz, vagy éppen a parkolóőrhöz, mert csak így értették meg egymást. Igen, itt is van fizetős parkolás, függetlenül attól, hogy autót és aszfalt utat csak elvétve látni a városban.

   Elsőként a „Kadhafi-mecsetet” látogattuk meg, melynek élvezeti értéke igen alacsony, a minaretje viszont elég magas. A líbiai diktátor által finanszírozott mecset akár 15 ezer ember befogadására is képes. Inkább a mennyiségre gyúrtak, mint a míves kidolgozásra, de még így is elég grandiózus ahhoz képest, hogy az ország majdnem kilencven százaléka keresztény... Aki vállalja, hogy megmássza a tornyot, mint egy régimódi müezzin, az a fejlődő főváros látképében gyönyörködhet.

   Innen a Kabaka-palotához gurultunk, ami 1922 óta királyi székhely. A helyi vezető hosszasan elemezte az építészeti stílust, amit szerinte a Buckingham-palota ihletett, de ez nagyjából annyira igaz, minthogy a nyírmártonfalvi lombkoronasétányt a Golden Gate ihlette volna. Sajnos az épületet nem nézhettük meg belülről, viszont lesétálhattunk a telek aljába, ahol a hírhedt diktátor, Idi Amin Dada kínzókamráiban gyönyörködhettünk.

   Ennél sokkal épületesebb látvány nyújtott a helyi kézműves piac, ahol türelmes kereskedők tucatjai próbálják rásózni a portékájukat a ritkán arra tévedő külföldi turistára. A közeli hipermarketben (!) feltankoltunk egy kis kaját a másnapi útra, mert az ugandai vidék kissé gyengén ellátott bevásárlóközponttal. Az árak szolidak, nagyjából kétharmada az otthoninak, de a választék is szolid, mondjuk, talán egyötöde egy Aldinak.

   Afrikába nem annyira az épített látnivalók miatt utazik az ember, sokkal inkább a természet hívogatja az arra fogékonyakat. Miután végeztünk az összes említésre méltó épülettel Kampalában, észak felé vettük az irányt, hogy aztán a Kelet-afrikai árok nagy tavai mellett haladva meglátogassuk Uganda nemzeti parkjait. Ezt persze megelőzte egy kiadós reggeli, ami nagyjából ugyanaz volt utunk során mindenhol. A 3-4 csillagos szállodákban és lodge-okban általában van omlett és valami virsliféle, aminek íze leginkább a fűrészporéra emlékeztet. Az angol örökségből itt maradt a bab, de a bacon már nem annyira. Az amerikai turisták miatt gyakran kitesznek az asztalra mogyoróvajat és dzsemet, amit toast kenyérre kenhetünk. A teájuk finom, a kávéra ugyanezt már nem mondhatom el, és általában várt ránk valamilyen gyümölcslé. A banán, ananász, görögdinnye trióra viszont mindenhol számíthattunk.

   Telehassal feltápászkodtam a terepjárónkra, és bemutatkoztam a sofőrünknek, akit Goodwillnek vagy Goodwinnek hívtak, nem értettem pontosan. Miután nem cseréltünk névjegykártyát, ezt már örök homály fedi. Tagbaszakadt fekete fickó, erős kézfogással. Ez azért volt furcsa, mert úgy hallottam, hogy errefelé a kemény kézfogás nem jellemző, az agresszió jelének tartják. Na, persze van egy elméletem, miért volt emberünk annyira férfias. A közelmúltban elfogadtak ugyanis egy melegellenes törvényt Ugandában, ami szélsőséges esetben még a halálbüntetést is engedélyezi. Inkább nézzenek agresszívnek, mint homárnak – gondolhatta Goodwill (esetleg Goodwin). Az efféle törvényeket azok a populista vezetők szorgalmazzák, akiknek lehetősége nyílt, hogy a markában tartott állami médián keresztül hangulatot szítson, aztán a megmentő, bölcs vezér szerepében tetszelegjen. Ilyen Yoweri Museveni is, aki fiatal lázadóként megdöntötte a korábban említett  Idi Amin uralmát, majd az őt követő újabb diktátor, Milton Obote rendszerét is 1985-ben. 1986-ban megválasztották Uganda elnökének, és ezt a hatalmat azóta megszakítás nélkül gyakorolja. Ahogy az lenni szokott, kezdetben még harcolt a korrupció ellen, és az ország fejlődésnek indult, de aztán megittasodott a hatalomtól, és antidemokratikus intézkedések tömkelegével bebetonozta az ország élére magát.

   Na, de nem ezért jöttünk Afrikába – ilyet közelebb is találni –, hanem például a szélesszájú orrszarvúk miatt, akik nem olyan rég még a kihalás szélén álltak. Az észak-afrikai alfajra már a biztos pusztulás vár, miután az utolsó hím 2018-ban elpusztult. A még fellelhető példányok közül néhányat a Ziwa Ranchon tekinthettünk meg egészen közelről.

   A parkolótól csupán néhány száz métert kellett sétálnunk egy tipikus szavannai tájon, amikor egy egész csordát pillantottunk meg, akik éppen sziesztáztak a bokrok árnyékában. Helyi vezetőnk igyekezett kordában tartani a látványtól (és a reggeli Unicumtól) megrészegült fotósokat, akik valamiért úgy érezték, hogy feltétlenül egy képen szeretnék magukat látni a kéttonnás behemótokkal. Kb. 15-20 méterre lehettünk egy nősténytől és a borjától, amikor az éhes csecsemő (fél tonna) feltápászkodásra kényszerítette anyját, mert a tej jobban ízlett neki, mint a fű. Megindító látvány volt, amiről egyből az jutott eszembe, hogy vannak magukat embernek aposztrofáló lények, akik képesek fejbe lőni egy ilyen különleges teremtést, csak azért, mert afrodiziákumnak tartják a szarvának reszelékét, esetleg egy ománi olajsejk tőrének foglalatához kell az értékes szaruanyag. Hogy azokról már ne is beszéljünk, akik úri passzióból nyírnak ki ritka állatokat.

   Murchison Falls Nemzeti Park Uganda első nemzeti parkja, amely 1926 óta védett terület. Naplementekor értük el az Albert-tó csúcsánál lévő vízesést, ahol a Nílus áthatol a sziklák mindössze 7-8 méter széles résén, hogy aztán 43 métert zuhanva folytassa útját egyiptomi végállomása felé. Egyes történészek úgy vélik, hogy a Nero idejében római légiósok egy csoportja elérhette a Murchison-vízesést i.sz. 61-ben. Hivatalos felfedezőnek azonban Samuel Bakert tartják, és nejének, a magyar Sass Flórának köszönhetjük, hogy erről írásos emlékek is fennmaradtak 1864-ból.

   A nemzeti parkba természetesen belépőjegy ellenében juthattunk be, ami nem jogosít fel arra, hogy a vízesés parkolójában ingyen állíthassuk le a vasat – jelezte az őr, amint megálltunk. De ezzel a lehúzásnak még nincs vége: ha legjobb pozíciókból szeretnénk lencsevégre kapni a zuhatagot, akkor az odavezető ösvény használatáért is le kell gombolnunk néhány dollárt. (Őslakosoknak kedvezmény.)

   Még mielőtt besötétedett volna, elindultunk a szálláshelyünk felé. Az út mentén, nem kis megrökönyödésemre, a park bozótjai több helyen lángoltak. Goodwill (aki lehet Goodwin is) megnyugtatott, hogy ez teljesen normális, ellenőrzött keretek között néha felégetik a száraz füvet, hogy a friss hajtások, ami táplálékul szolgál gazelláknak, impalának és antilopnak (továbbiakban: vadkecske), hogy erőre kaphassanak. Nem tudom, hogy a kontrollált tűz fogalmát hogy értette, de ember nem volt a környéken, nemhogy tűzoltásra alkalmas felszerelés.

  Volt viszont kamion szép számmal az aszfaltúton, ami újabb kérdést vetett fel bennem: WTF? Sofőrünknek erre is volt válasza. Az olajfúrások miatt – felelte – mintha mi sem lenne természetesebb, hogy Uganda legrégebbi nemzeti parkjában furikázzanak az olajipar gépóriásai. Kb. tíz évvel ezelőtt olajat találtak a térségben, amit egy kínai vállalat el is kezdett kitermelni. Később a francia Total kapott engedélyt, hogy a nemzeti park területén fúrásokat végezzen. Ráadásul a franciák egy gigantikus olajvezetéket is építenének az Indiai-óceán partjáig. Hát igen... Szép dolog a természetvédelem, de van az a pénz...

   Besötétedett, mire a szálláshelyünkre értünk. Elcsigázottan rogytam le a lobby kényelmes fotelébe. Benyomtam egy Stoney-t (Kelet-Afrika kedvence: csípős gyömbérsör), és vártam, hogy megkapjuk a szobakulcsot. Ám az nem akart megérkezni, viszont a helyzet egyre fokozódott a recepciós pultnál. Hamarosan kiderült, hogy a helyi iroda elírta a dátumot, és mivel megtelt a szálláshely, nincs hol nyugovóra hajtani a fejünket. Rögtön kinéztem egy sarkot, ahová néhány párnával megágyazhatok, de a Standard Safari képviselőjének ez is csak egy sztenderd helyzetnek bizonyult, és néhány telefonhívás után intett, hogy szálljunk vissza az autóba, mert máshol fogunk aludni.

   Már éjjel éreztem, hogy ráz a hideg, ehhez képest másnap csak egy kis hőemelkedéssel ébredtem, de ez elég volt ahhoz, hogy töröljem az egész napi programot. Gondoltam egy-két Aspirin és ágynyugalom elég lesz ahhoz, hogy mire a csimpánzlesre megyünk, már ne legyek beteg. Oda ugyanis, csak egészséges embert engednek be.

   Útitársak számoltak be arról, hogy a délelőtti szafarin láttak néhány zebrát, egy kafferbivaly csordát, és egy csapat zsiráfot, ahol két hím próbálta egymást lefejelni, hogy eldöntsék, melyiküké legyen a zsiráfcsaj.

   A délutáni program csónakázás volt a Murchison-vízesés felé. A zuhatagot alulról próbálták megközelíteni, amikor baljós felhők gyülekeztek felettük. A motoros ladiknak volt ugyan egy hevenyészett ponyvateteje, de ez csak hátránynak bizonyult. Amikor lecsapott a vihar, a szinte vízszintesen szakadó eső ugyanúgy bevert a fedél alá, viszont a ponyva vitorlaként billegtette, a sodródó csónakokat. A felhőszakadás következtében már akkora víz állt a hajók aljában, hogy többen a süllyedéstől féltek. Márpedig az álmoskönyv szerint, egy krokodiloktól, és vízilovaktól hemzsegő folyóban elmerülni nem jelent boldog jövőt. Természetesen a mentőmellények száma erősen korlátozott volt, de hát ez Afrika... Csoda, hogy volt egyáltalán mellény. Végül sikerült mindenkinek a partra evickélni és nagyobb baj nélkül megúszni a kalandot.

   Mindeközben én:

   A következő napot az autóban töltöttük, így volt időm lábadozni, miközben Rwenzori-hegység mentén haladtunk délre. Ez a hegyvonulat Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán húzódik, legmagasabb csúcsa 5109 m magas, amit örök hósapka fed. Miután a trópusokon vagyunk, ez igazán különleges látvány lehetne, ha nem burkolózna folyton felhőbe. Ezért történhetett meg, hogy Henry Morton Stanley csak 1889-ben pillantotta meg először a csúcsot, pedig akkor már két évtizede, hogy felfedezők kószáltak a környéken. A csúcstámadásra csak tizenhat év múlva került sor. Egy Savoyai herceg mászott fel először, bizonyos Luigi Amedeo, akinek az expedíciója mindmáig használható térképet rajzolt a környékről.

   A hosszú utat néhányszor megszakítottuk egy-egy szükségszünettel. Ilyenkor a környék apraja azonnal ott termett, hátha csurran cseppen valami a fehér embertől. Sokkal visszafogottabban viselkedtek, mint a turisták által gyakran látogatott afrikai országokban, pedig ruházatukon látszott, hogy a szülőket nem veti fel a pénz. Ugandában harminc százalékos a munkanélküliség, és a segély szó értelmezhetetlen fogalom. Aki dolgozik, az sem dúskál a javakban. Egy napszámos csak néhány dollárt keres naponta. Az orvosi ellátás ingyenes, bár a színvonala erősen megkérdőjelezhető. Az iskolai oktatás is ingyenes, de az utazás, öltöztetés és tanszerek költségeit a szülőknek kell állniuk, emiatt nagyon sok gyerek nem jár suliba. Ergo: húsz százalék körüli az analfabéták száma. Ugandában nem láttunk – afrikai országokra oly jellemző – egyenruhás nebulókat igyekezni az iskolába.

   Első komolyabb város, Hoima központjában megálltunk egy zöldség-gyümölcs piacnál, ahol képet kaphattunk, mit esznek az ugandaiak. A bab minden formája fellelhető, szép a krumplijuk is, de ami különlegesnek számított nekünk, az a jamgyökér. A répa formájú csemegét gyakran látni felszeletelve, ponyvákon aszalódni az utak mentén is. Mi persze inkább gyümölcsökre költöttük a shillinget. Ananászból itt csak jót kapni, de a banánnal sem lőhet mellé az ember. A mangóból ki lehet fogni savanykásat is, mint ahogy ízetlen görögdinnyével is találkoztunk.

  Az ebédet egy hetven kilométerre lévő településen fogyasztottuk el. Az út minősége jó volt, de az egymásba érő falvak miatt csak lassan lehetett haladni. Kevés az olyan vendéglátó egység, ahová nyugodt szívvel beültem volna, pedig nem igénylem a luxust. De azért a napon szárított kecskehús egy roskatag viskó előtt, nem túl hívogató cégér. Ráadásul a tiszta, kulturált helyek sem drágák. Egy üdítő kevesebb, mint egy dollár, a hideg sörért meg annyit fizettem, mint otthon az Auchan akciós kínálatáért.

  Észrevétlenül ezer méteres magasság fölé értünk, a levegő jóval hűvösebb annál, mint ahogy azt az egyenlítő közelében elvárnánk. A kávéültetvényeket felváltották a tealigetek. Éppen betakarítás zajlott. Megálltunk fotózni, de a munkások hirtelen nagyon szégyellősek lettek, és nem vették jó néven a fényképezőgépeket. Egészen addig, amíg elő nem került egy tízezer shillinges (ezer forint), mert ezután még azt is megengedték, hogy kipróbáljuk a felspécizett sövénynyíró ollójukat.

   Még naplemente előtt megérkeztünk a Kibale Nemzeti Parkban lévő szálláshelyünkre, ahol igazi dzsungel látvány fogadott. Az erdei tisztáson megbújó lodge-ot az ugandai hadseregtől kölcsönzött, fegyveres őr vigyázza, csak a miheztartás végett. Az ország közbiztonsága elfogadható, de azért mégiscsak jobb, ha van kéznél egy Kalasnyikov, amikor vadállatok közt tér nyugovóra a majrés európai.

   Másnap falulátogatásra indultunk. Az üzleti modell a következő: a külföldieket érdekli, hogy élünk mi itt Ugandában? Mivel keressük meg a napi betevőt, hogyan működik a feldolgozóipar korszerű gépek nélkül? Hát mutassuk meg nekik! Egy-két lelkes fiatal megszervezte, hogyan tudnák eladni magukat az utaztató irodáknak, és bejött.

   A séta az irodájuk elől indul, és egy csapáson haladva hamar a szerény banánültetvényüknél lyukadtunk ki. Ezután egy bozótoson vágtunk keresztül, amiről kiderült, hogy vadon növő kávécserje. Nem is akármilyen: egy kihaltnak vélt, őshonos robusta fajta, ami csak itt, Kibale környékén terem. Néhány éve a kormány több millió dollárt tolt marketingbe, hogy olyan híressé tegye ezt az egyedi kávét, amit majd a prémium piacon fognak értékesíteni, mint az etiópok a Cibetmacska ürülékéből kiguberált kávét. Végül ez nem jött be, de nem omlott össze az ugandai kávéipar, mert még most is a világ 10. legnagyobb kávétermesztői. A vicces, hogy a helyiek nem igazán isznak kávét, inkább a teát részesítik előnyben. Mondjuk, abból is terem ötvenmillió kg egy évben, ráadásul rendkívül jó minőségű, az ideális klímának köszönhetően.

   Nem hinném, hogy a nagyobb kávéültetvényeken ennyire kisipari módszerekkel, dolgoznák fel a termést, de a turistavakítás miatt megnézhettük, a háztáji megoldást. Egy kedves hölgy öntöttvas lábasban pörkölte meg a kávébabot, csak úgy érzésre. Amikor már elég sötétnek vélte, betöltötte egy „köpülőbe”, majd egy doronggal ütlegelni kezdte a szemeket. Hogy jobban menjen neki a fizikai munka, a túravezető lányok ritmusos énekkel biztatták. (Mindeközben férjuram bent a házban, a mobilját bámulva, az ágyában döglött.) Az így „megőrölt” kávét, szitán átszűrve fejezik be a gyártási folyamatot. Gondolom, utána már hasonló módon főzik le, mint anyám a kotyogóval, de ez nem derült ki, mert a kóstolót már termoszból öntötték ki nekünk.

   A falu házai között botorkálva feltűnt, hogy a PET-palackokat összegyűjtik, tehát már Afrikában is megvalósult a szelektív szemétgyűjtés. Unatkozó kölykök figyelme kíséretében, felsétáltunk egy domboldalon fekvő telekre, ahol kosárfonó asszonyok ücsörögtek a fűben, feltűnően egyforma szerkóban. Hamar kiderült, hogy miért az egyenruha: valójában egy táncos dalárda várt minket teljesen spontán. Valószínű egy esőtáncot járhattak el, mert éppen hogy bemelegedtek a fenékrázós, egy helyben topogós tánctól, amikor leszakadt az ég, elmosva minden további produkciót.

   Délután elérkezett az utazás egyik legjobban várt pillanata, a csimpánzles. A Kibale Nemzeti Park Uganda első számú csimpánz megfigyelő helye (egyben 13 főemlős faj otthona). A látogatók száma limitált, egyrészt, hogy ne zavarják a szükségesnél jobban a majmokat, másrészt így többet lehet elkérni a belépőért. Pontban tizennégy órakor érkeztünk meg a rangerek főhadiszállására, ahol kaptunk egy kis eligazítást, mit szabad és mit nem, ha csimpánzokat látunk. Hatalmas feneket kerítettek annak, hogy kerüljük az állattal a szemkontaktust, ne tegyünk hirtelen mozdulatokat, ne hangoskodjunk, stb. Valójában a csimpánzok le sem tojtak minket. (Vagyis hát majdnem.)
   Egy darabon autóval tettük meg a távot, majd egy kísérő mögött, egy sorban haladva bevágtunk az őserdőbe. Vízszintes terepen, kevés aljnövényzet mellett nem okozott gondot a haladás, csak a visszacsapódó faágakra kellett ügyelni. Tíz perc gyaloglás után úgy tűnt, hogy itt vagy nincsenek majmok, vagy ügyesen elbújtak. Vezetőnk néha walkie-talkie-zott a kollégáival, majd hirtelen irányt váltottunk. Fogalmam sincs, hogyan tájékozódott a sűrűben, de a határozottsága bizakodással töltött el. Csakhogy a csimpánzok nem méltóztattak mutatkozni. Már kezdtem lemondani róla, hogy sikerrel járunk, amikor éktelen visítozás rázta meg az erdőt.
   – Kata, ez te voltál? – kérdeztem előttem haladó nejemet, aki paranoiásan retteg a kígyóktól. Azt hittem, minimum egy óriás pitonba botlott, amikor újabb, velőtrázó sikolyt hallottam a fejem fölött. Csita ezzel jelezte, hogy egy másik fára költözik át, mert azon zsengébb bogyókat látott. A ranger kiadta a parancsot: maszkokat fel! Mivel a csimpánzok és az emberek DNS-e 99 százalékban megegyezik, ezért fogékonyak lehetnek a fertőzésekre. Előkerültek a fényképezőgépek, és a nyolcfős csoportunk igyekezett minél jobb pozícióba helyezkedni. Az idill hamar véget ért, amikor a ribilliót hallva, a többi csoport is megérkezett. Nesze neked kiscsoportos túra! Pillanatokon belül több tucat önjelölt természetfotós, próbálta, lekapni, ahogy egy fekete szőrcsomó gubbaszt a magasban. A rangerek tanácstalanul álltak, és próbálták terelni a népet, de hiába. Nagydarab, amerikai néni lökött félre, hogy vödör méretű teleobjektívjét a majomra irányíthassa. Kezdett elegem lenni a rajcsúrból, ez így nem ér semmit – gondoltam –, és a délelőtti esőt hibáztattam a csúfos helyzetért. Ugyanis a reggeli turnust nem indították el a felhőszakadás miatt, de hogy ne érje csalódás a látogatókat, visszajöhettek később, és a délutáni társasághoz csapódva, már jelentős tömeget képviseltünk az erdőben. Félre húzódtam, hogy legalább a tolongásból kimaradjak, amikor a vezetőnk jelezte, hogy a másik irányban is látott egy példányt. Odaaraszoltam, és igen... Tőlem néhány méterre, egy kifejlett nősténnyel találtam magam szemben. Remegő kézzel kaptam elő a telefonom, hogy felvegyem, amint komótosan lemászik a földre, és eltűnik a sűrűben.

   Az előző napi falulátogatást elmosta az eső, ezért egy igen fontos napirendi pont elmaradt, amit feltétlenül pótolnunk kellett. A Banánember, akinek már az apját is így hívták, nem onnan kapta a nevét, hogy sárga, és hajlott derekú. Banana Man Junior puszta kézzel facsar különböző italokat banánlevélből és termésből. És ezt nem átallott megmutatni nekünk, korán reggel. (Kecóját közvetlenül a templom után jobbra találod Bigodi faluban, ha mindenképp fel szeretnéd keresni). A hangulatos bioterasz árnyékában mutatja meg, hogyan csináljunk házilag sört vagy pálinkát banánból. Természetesen meg is vehetjük nála a már palackozott italt, esetleg egy túlárazott pólót is, amivel a „közösséget támogatjuk”.
   Nehéz dolog fikázni egy ennyire szegény országban a pénzszerzés bármilyen formáját, de szerintem akkor is szét kellene választani az üzleti tevékenységet a koldulástól. Ha nem ízlik, akkor is vedd meg, mert támogatsz vele valakit! Ha fenntartásaid vannak a higiéniát illetően, akkor majd kiöntöd az italát, de fizesd ki, mert azzal jót cselekszel! Mi inkább toprongyos kis srácoktól vásároltuk meg a vastagon számolt, faragott gorillafejet, alkudozás nélkül.

   Kigali vulkanikus hegyei között számos krátertavat találni az egyik (Nyinambuga) közülük még a húszezer shillinges bankjegyre is rákerült, mert a helyi főni feleségének megtetszett a hely. Itt még egy szuvenírbolt is várja az arra tévedt turistákat. A fatákolmánytól indult a vezetett körsétánk, ahol még egy másik krátertóban is gyönyörködhettünk, de ami ennél is jobb fotótéma, az az innen fél órára lévő egyenlítő emlékmű. Az országutat vastag sárga csík szelte keresztbe, jelezvén, hogy itt a legszélesebb a földgolyónk. Vagy, hogy a télből átléptünk a nyárba. Vagy, hogy mostantól ellenkező irányban örvénylik majd a víz, ha kihúzod a káddugót. Ezt demonstrálandó, ott lebzsel egy tag három kilyukasztott lavórral. Kicsit variált valamit vízzel, mielőtt kihúzta volna a dugót, de hittünk neki, hogy a déli féltekén fordítva hat a Coriolis-erő, mint nálunk.
   Most már csak azt nem értem, a GoogleMap miért teszi száz méterrel arrébb a nulla szélességi fokot a bűvészmutatvány középső lavórjához képest.

   Délutánra maradt a napi jó cselekedet. Meglátogattunk egy falut, aminek közössége nagy szegénységben tengeti mindennapjait, hogy az otthonról hozott ajándékokat átadjuk a gyerekeknek. Tulajdonképpen bármelyik faluba bemehettünk volna, mert a nincstelenek aránya dominál az összes településen, de itt már vártak minket. Egy, a faluból származó srácnak sikerült kitörnie, és bekerülni a városba, ahol egészen az egyetemig folytathatta tanulmányait. Most pedig arra áldozza a szabadidejét, hogy szülőfaluja új nemzedékének helyzetén javítson. Nagyon készült, hogy előadást tartson a halászfalu mindennapjairól, de a körülöttünk zsongó gyereksereg ellehetetlenítette ezt. Végül átvette a füzet és írószer ajándékokat, majd közölte a skacokkal, hogy suliban (értsd: egy nagyobb viskó) fogja kiosztani. Hirtelen megcsappant az érdeklődésük a fehér ember iránt, és mindenki meglódult az iskola irányába. Én még benéztem a kocsmába, a henteshez, és a helyi tisztítószalonba, mielőtt elbúcsúztunk volna.
   Ezek után szabályosan elszégyelltem magam, amikor megláttam, hogy milyen környezetben fekszik a szálláshelyünk. 

   A mai napot egy hajnali szafarival indítottuk, hátha részese lehetünk egy jó kis reggeli vérengzésnek. A Queen Elizabeth Nemzeti Parkban ugyanis megtalálható az összes nagy ragadozó. Nem lehet kényünkre, kedvünkre bárhol behajtani a parkba, ezért az egyik gyülekezőponton kellett megvárnunk, amíg a nekünk rendelt vadőr méltóztatik felkelni, és az elengedhetetlen adminisztráció után, kiselőadást tartani a vadállományról. Természetesen a keresőlámpás, sötétben kutatós oroszlánlesnek annyi, de legalább egy technikai eszköze biztosította, hogy megtaláljuk Szimbát a hatalmas szavannán. Antennáját forgatva, próbálta becserkészni az egyik Leó nyakára erősített jeladó irányát, ami végül sikerült is.

 Ugyanígy járt az a jóllakott leopárd is, aki egy kandeláberkaktusz (Euphorbia) ágai között próbálta kipihenni a reggeli lakoma fáradalmait. Csakhogy mi ezt nem hagytuk. Még mit nem! Ahhoz, hogy a terepjáró letérhessen a földútról, kétszáz dollárt kell minden utasnak leszurkolni a bejáratnál. Nehogy má’ ne hajtsunk oda a kocsival, ameddig csak lehetséges! Aki spórol, és csak az útról figyeli a vadállományt, annak maradnak a kecskék, és madarak, mert ezeken kívül csak néhány vízilovat láthatunk pocsolyákban dögleni, és pár munkást a közeli sóstó szélén lévő lepárlóknál.

   Bár nem tekintik a Nagy-tavak egyikének, a Lake Geroge teljes területe majdnem egy fél Balatonnyi. A közeli Edward-tó viszont szép nagyra duzzadt a maga 2325 négyzetkilométerével, (ennek nagyobbik részét a Kongói NDK birtokolja). A két tavat köti össze a Kazinga-csatorna, amelynek gazdag élővilágát indultunk felfedezni délután. Az időjárás biztatóan alakult, de azért úgy intéztem, hogy a mentőmellények közelében foglaljunk helyet. (Bár nem tudom, hogy az mennyit hátráltatott volna, ha egy krokodil elől úszva kellett volna menekülnöm.) A kb. ötvenszemélyes bárkán, úgy harmincan lehettünk. Mellettem, egy huszonéves, néger lány foglalt helyet, aki nagy kíváncsisággal mustrálta a vízilovakat. Feltűnően jól öltözött volt, és amikor beszédbe elegyedtem vele (pusztán szakmai kíváncsiságból), kiderült, hogy sokkal szebben beszéli az angolt, mint a többi ugandai, akivel eddig találkoztam. Azonnal felállítottam a profilját: ez a lány egy gazdag család egyetlen gyereke Kampalában. Nemrég végzett az egyetemen, talán orvosin. (Ezt csak a hófehér ruhájára alapoztam.) Még nem járt az ország déli részén, ezért most nagy bátran, egyedül leugrott ide vízilovakat fotózni. Hogy igazoljam feltevésemet, meg is kérdeztem tőle, hogy: where are you from? Manchester, England hangzott a válasz. Ó – feleltem –, majd onnantól átadtam magam a csordák tanulmányozásának.

   A folyam szélességű csatorna túloldalán éppen egy elefántcsalád oltotta szomját, ezért azonnal odanavigáltunk. Amíg jumbóék szippantgattak, egy másik, tízfős család türelmesen várakozott a bozótban. Úgy látszik, nem akartak együtt iszogatni a rokonokkal, nehogy az egyik hosszú ormányú, fiatal bika szemet vessen az ő másfél tonnás, zsenge kislányukra. Végül Babar papa hatalmas trombitálással jelezte a famíliának, hogy elég volt a lubickolásból, hagyják az itatóhoz férni a többieket.

   A következő nap az utazásról szólt. Gyakorlatilag végig az autóban zötykölődtünk, annak ellenére, hogy az országút minősége meglepően jónak mondható, helyenként még a százhúsz km/h sebességet is elértük. Ez csak azért volt aggályos, mert a terepgumik, amiket a kerekekre szereltek valamikor az évszázad elején, most egy Forma 1-es autót megszégyenítően sík futófelülettel dicsekedhettek. Mindössze kétszer álltunk meg fotószünetre. Először az útmentén terpeszkedő, óriási teaültetvénynél, majd egy termálvíz-forrásánál, amit elég bizarr fürdőteleppé alakítottak. Kitagata település utáni völgyben tértünk le az útról, és hamarosan egy sorompóba ütköztünk. Némi alkudozás után beengedtek a parkolóba, ami közvetlenül a természetes medence széléig ért. A látvány, ami akkor fogadott, amikor kiszálltunk az autóból, örökre beégett a retinámba. Egy gőzölgő „pocsolyában” több száz néger áztatja magát síri csendben. Mintha csak egy zombi apokalipszis nyitójelenetébe csöppentünk volna. Fekete szempárok meredtek ránk inkább érdeklődve, mint fenyegetően. Néhány perc után megszokták a fura, sápadt alakokat (ezek voltunk mi), és folytatták a wellness-t. Kedélyesen cseverésztek, cipőt mostak, vagy éppen ebédeltek, kinek mire volt gusztusa. Ekkor már Kata elő merte venni a fényképezőgépét, és kattintott néhány közelit, de itthon visszanézve már nem tűnik olyan borzalmasnak a jelenet. A helyszínen viszont a kultúrsokk több utastársunknál kiverte a biztosítékot. Rémülten kenegették magukat fertőtlenítővel, pedig hát gondoljunk csak bele! Ha ezek a népek kavarodnának el valahogy Hajdúszoboszlóra, valószínű, undorodva fordulnának el a vízben hulla fehérre ázott, sok felpüffedt arcú, ráncos, vénember láttán, akik közül néhánynál megkérdőjelezhető, hogy hol végezte el a kisdolgát, mert már órák óta ott áztatja a bütykét a gyógyvízben. Minden esetre, tanulságos volt megtapasztalni, ki az, aki csak mondja, hogy azért utazott ide, mert meg szeretné ismerni az ugandai nép kultúráját, de valójában csak egy játszótérnek tekinti Afrikát, ahol, ha ki kell lépnie a komfortzónájából, minden baja van.

   Estefelé érkeztünk meg a Bwindi Nemzeti Parkban lévő szállásunkhoz. A teljes nevén Bwindi Áthatolhatatlan Nemzeti Park, olyan dzsungel, hogy újra kellett értelmeznem a trópusi esőerdőről alkotott, korábbi képemet, de erre csak másnap döbbentem rá.

   Látszott a leheletem reggel, amikor kiléptem a bungaló ajtaján. Hiába voltunk az egyenlítőnél, az 1500 m feletti magasság, és a nyúlós ködpára elővetette velem a kabátomat. Várakozással teli izgalommal araszoltunk a hegyi szerpentinen a nemzeti park felé, ami Afrika egyik leggazdagabb ökoszisztémáját rejti. Abban a pillanatban viszont kevéssé tudtam gondolni a 346 madárfajra, 202 lepkefélére, 27 békafajra, vagy a száz különböző páfrányra, mert minden idegszálamat a hegyi gorillák kötötték le. Vajon megérte a nyolcszáz (!) dolláros beugró? Látunk-e egyet is az itt élő 340 gorillából? És ha igen, mennyit kell hozzá csatangolni úttalan utakon?

   A hegyi gorillák a legnagyobb emberszabású majmok, a hímek elérhetik a 183 cm-s magasságot és a 267 kilogrammot. A behemót óriás nem veszélyes az emberre, de azért jobb távolt tartani magunkat tőle, soha sem lehet tudni, mikor kattan be neki valami. Eszembe jutott a régi székely vicc, hogy „ha szerencsénk lesz, látunk medvét... ha még nagyobb szerencsénk lesz, akkor nem.” Aztán megnyugtattam magam, hogy nem hallottam még olyan gorillatámadásról, amiben meghalt volna valaki.

   A látogatóközpontban ilyenekről szó sem esett, ehelyett teljesen programidegen módon, egy rögtönzött táncbemutatót láthattunk, esetleges koreográfiával. Ezután a nemzetközi társaságot nyolcfős csoportokra osztották, és minden csoport mellé beosztottak egy vezetőt, egy macsétás embert és egy fegyveres őrt, aki állítólag csak az erdei elefánt miatt kell, de élek a gyanúperrel, hogy inkább a kongói határ közelsége indokolta az AK47-est. Ezután megjelentek a teherhordók, akik közül legalább egyet „illett” felbérelni, mert ezeknek a szegény sorsú fiataloknak nincs más bevételi forrása. Ahhoz képest, hogy tarhálásnak tűnt az egész, vezetőjük kötött tarifával állt elő. Végül a mi lányunk megdolgozott a negyven dollárért. Zokszó nélkül cipelte a hátizsákomat, amit két liter víz súlya terhelt (éppen, hogy elég volt) és a meredek szakaszoknál segített kapaszkodni.

   Kitaposott ösvényen indultunk felfelé, a ködpárát és a túlburjánzó növényzetet leszámítva, akár az Országos Kéktúrán is lehettünk volna. A magassággal egyenesen arányosan emelkedett a hőérzetem, és nőtt az oxigénhiányom. Egy órás kaptató után, amikor éppen úgy éreztem, hogy most köpöm ki a tüdőmet, közölte a vezetőnk, hogy innentől vágnunk kell, mert a felderítők gorillacsaládot jeleztek a közelben. Mintha mi sem lenne természetesebb, úgy fordultunk le az útról a meredek szakadék felé, hogy mellig érő dzsindzsásban kellett utat törnünk magunknak. Hiába kaszabolt elől a macsétás ürge, az egymásra dőlő aljnövényzet halmokon minden egyes lépést meg kellett tervezni, mert ha ott elesek, ki tudja, meddig szánkázok a sáros hegyoldalon. A lélegzetem zihálása alább hagyott, újabb fél óra után a lábizmaim akarták feladni a harcot. Olyan érzés volt, mint amikor egész napos síelés után, már alig állsz a lábadon, de azért beülsz a felvonóba négy óra előtt öt perccel, mert ki van fizetve a bérlet. Gondolataimat már rég nem az emberszabásúak foglalkoztatták, hanem, hogy miként fogok kijutni ebből a dzsungelből. Merthogy én vissza nem mászok ezen az „úton”, amin leereszkedtünk, az hót ziher. Bevallom, már tele volt a tököm az egésszel, amikor jött a vezényszó: maszkokat fel!

   A menetoszlop elején lévők már vadul kattintgatták a fényképezőgépüket, amiből éles ésszel arra következtettem, hogy megérkeztünk. Legszívesebben leheveredtem volna a susnyásba, de észrevettem, hogy az már foglalt. Magilla papa éppen jóízűen falatozott, ügyet sem vetve ránk. Hihetetlen közel engedett magához, látszott, hogy nem most lát először embert. Ráadásul hamar felmérhette, hogy esetemben egy öregedő példánnyal áll szemben, akinek állóképessége csak arra volt elegendő, hogy idáig elvánszorogjon, és nem kell féltenie tőlem az asszonyait. Az ezüsthátú ezután odébb ment néhány métert, majd egykedvűen leheveredett. Talán arra gondolt, ha alvást mímel, hamarabb békén hagyjuk, csakhogy vezetőnk megpiszkálta egy hosszú gallyal. Úgy nézett vissza ránk, mint egy felbőszült biztonsági őr.

– Ha még egyszer ezt csinálod, megveregetem a mellem, aztán téged – olvastam ki az értelmes tekintetéből. Kicsit odébb vonultunk, hogy a család többi tagját is szemügyre vehessük. Két nőszemély és egy gyerek gorilla bukkant elő a levelek közül. Ők is most fogyasztották el a reggelijüket, és más dolguk nem lévén, elterültek a gazban. Egy órát nézhettük őket, ami elég is volt arra, hogy regenerálódjak, így a visszaút már nem viselt meg annyira. Ennek ellenére fogadalmat tettem, hogy otthon erőltetni fogom a mozgást, mert az írástól maximum az ujjaim izmosodnak, aminek egy ilyen úton nem sok hasznát veszem.

   Nem gondoltam volna, hogy az utolsó Ugandában töltött napunk is hoz érdekes látnivalót. Még előző nap este érkeztünk meg a Bunyoni-tóhoz, ahol talán az utunk leghangulatosabb szállása várt. A kétezer méter magas hegyek ölelésében húzódó, 22 km hosszú, többfelé ágazó tó Afrika egyik legmélyebb tava. A víztükör szintje hatszáz méterrel magasabban húzódik, mint az óceáné. Vadregényes partok és kisebb, nagyobb szigetek tagolják. Ha mindez Svájcban lenne, már rég luxusvillák és hotelek szegélyeznék. Így, hogy az isten háta mögött fekszik, egy elhagyatott gyöngyszem, turisták számára igazi unikum. Olyannyira ritkán lakott, hogy az úthálózat is szinte járhatatlan körülötte, ezért a tó végéből, egy csónakon közelítettük meg a vízparti szállodát.

   Reggel átültünk egy nagyobb csónakba, hogy körbehajózzuk a vidéket, és ahogy mélyebbre hatoltunk a tó polipkarként elágazó nyúlványaiba, kiderült, hogy bár nem sűrűn lakott, azért nem elnéptelenedett terület. Meglátogattuk az Akampene-szigetet (Büntetés-sziget), ahová régen a hajadon, ámde terhes lányokat deportálták, hogy éhen haljanak, vagy megfulladjanak miközben megpróbáltak a szárazföldre úszni. A túlélést az jelenthette számukra, ha egy férfi, akinek nem volt tehene, hogy kifizesse a menyasszony árát, elmehetett a szigetre, és megszöktethetett egy lányt. Az erkölcsi nevelésnek ez a gyakorlata már megszűnt, a pajzán lányok örömére, és a csóró kérők őszinte sajnálatára.

   A Sharp's-sziget pedig arról híres, hogy 1931-ben Leonard Sharp nevű angol misszionárius leprakezelő központot hozott létre az akkor még lakatlan területen. Itt ma már földművelés folyik. Láttunk olyan szigetet is, amit egy hotel foglalt el, és az erdeibe növényevő vadakat telepített, a látogatók megelégedésére, csakhogy vendéget nem láttam egyet sem. Bright-szigetén pedig már korhadásnak indult a teljesen elhagyatott szálloda. Kár érte...

   Innen egy negyven kilométeres, kacskaringós hegyi úton értük el a ruandai határt, de erről majd egy másik bejegyzésben értekezem.

Még több kép itt.

Lájkolj, kövess, szólj hozzá! Vagy ne.