Iguazu-vízesés

Brazil oldal

Most, hogy már láttam a világ összes óriás vízesését (bocs, de a szerénység sosem volt az erősségem), nyugodtan kijelenthetem, hogy az Iguazú (Iguaçu) a legnagyobb durranás. Nem véletlenül kerestem fel másodszor is, húsz év után. A brazil-argentin határon, mintegy 2,7 kilométeres szélességű, 275 zuhatagból álló vízesésrendszer sok tekintetben tartozik a legek közé. Szélesebb, mint a Viktória-vízesés és magasabb, mint a Niagara. A világ hét természeti csodájának egyike. 2023-ban közel kétmillió ember látogatott el ide. De nem volt ez mindig így. 1541-ben fedezte fel ugyan az első európai, de csak addig volt érdekes a terület, amíg a spanyolok és a portugálok el nem üldözték az őslakos, guarani indiánokat. (A misszió című film hűen mutatja be az eseményeket.) Később feledésbe merült, és csak a XIX. század végén találtak rá ismét. A legnagyobb lökést a turizmusnak az adta, amikor 1939-ben, mindkét országban nemzeti parkká minősítették a környéket, és elkezdődött az infrastruktúra fejlesztése. Jól kiépített stégeken juthattak el a látogatók a zuhatagok közvetlen közelébe. Természetesen felkerült az UNESCO világörökségek listájára is, de a vicces az, hogy míg a brazil oldal 1984-ben, addig az argentin csak két évvel később.

  Az argentin Puerto Iguazú városka kicsi, ámde nagy forgalmú repülőterére érkeztünk az esti órákban. Autót béreltünk, amivel becserkészhettük a környéket. Tehettük ezt azért, mert a kölcsönzősök megengedik, hogy átvigyük a kocsit a határon. Ettől persze még bennem volt a zabszem, hogy mivel rukkol majd elő a határőr, de azt kell, hogy mondjam, a legnagyobb problémánk annyi volt, hogy fél órát kellett sorban állni az ellenőrzéshez. Az argentin oldalon megkaptuk a pecsétet, a brazil oldalon még csak meg sem állítottak. Ennek ellenére leparkoltam az autóval, és az irodában szereztem egy bélyegzőt az útlevelembe, biztos, ami biztos. Nehogy aztán kifelé meg azt firtassák, mikor léptem be az országba. (Nem firtatták.)
  Első utunk a Palladium plázába vezetett, ahol még este kilenckor is találtunk pénzváltó irodát. Beszereztünk egy kis brazil reált, de annyira elterjedt a kártyás fizetés mindenhol, hogy akár ki is hagyhattuk volna. A brazil oldalon sokkal nagyobb a választék szálláshelyekből, és az árak is kedvezőbbek. Én egy olyan hotelt választottam ki, amelyik közel esik a park bejáratához, hogy másnap minél korábban odaérjünk, megelőzve a tömeget. Reménytelen vállalkozás. Hiába értünk fél órával a nyitás előtt a kapuhoz, még jegyet sem tudtunk váltani. Már az is gyanús volt, hogy nem találtam jegyirodát. Szerencsére több egyenruhás segítőemberhez lehet fordulni, akik elmagyarázták, hogy nincs már hagyományos jegyértékesítés. Aki nem foglalt az interneten, annak automatából kell kiváltani a belépőt. A masinákat pedig csak tíz perccel nyitás előtt teszik elérhetővé. Ennek nyilván megvan az oka, csak nem tudom mi. Meg azt sem, mi értelme az egész beruházásnak, ha több fizetett asszisztensnek kell sürgölődnie az automaták körül bénázó látogatók megsegítésére, mint amennyi pénztáros nénit megspóroltak ezzel a korszerűsítéssel.

  A 100 reálos jegy birtokában beállhattunk egy másik sor végére, ami a buszra vár. Merthogy a látogatóközponttól még tíz kilométer a vízesés. A jármű csigalassúsággal haladt a dzsungeltől megtisztított aszfaltúton, nehogy egy vadállatot elüssön, de jaguárt vagy ormányos medvét csak a jelzőtáblákon láttunk. Az első megálló még nem a vízesés, hanem egy külön fizetendő szórakozáshoz vezet. A lényege, hogy a jelentkezőket beültetik egy húsz személyes motorcsónakba, amit közvetlenül a vízesés alá navigálnak. Amikor utoljára itt jártam, gyanútlanul befizettem magunkat erre a fakultációra, mert jó mókának tűnt. Csakhogy a kapitány szó szerint betolta a csónak orrát a zuhatag alá, ahol másodpercenként több köbméter víz zúdult a nyakunkba. Konkrétan, levegőért kapkodva küzdöttem az életben maradásért. Szóval, itt nem szálltunk le.
  A második megállónál az összes turistacsoport elhagyta a buszt, amit intő jelnek tekintettünk, így mi is leszálltunk. Jól tettük, mert itt kezdődik igazából az az ösvény, ami aztán végig vezet az összes kilátóponton. Sajnos a tömegnyomort nem lehet elkerülni. Hiába egyirányú az út, a keskeny sávon folyton kerülgetni kell a szelfiző egyedeket, a kilátópontokon pedig meg kell várni, amíg a család összes tagja egyenként fényképezkedik a vízeséssel a háttérben. Utána azt is, hogy minden telefonon meglegyen ugyanaz a fotó, mert a legfontosabb a dokumentálása annak, hogy itt járt Rozi és Juan, vagy Ruòxī és Huang. Aztán, ahogy haladunk előre, egyre jobb rálátást kapunk a vízfolyam mélybe zuhanására.

  Egy szemetesládához érve döbbentem rá, hogy még nem láttam egyetlen koátit. Amikor utoljára ennél a kukánál álltam, több helyi mosómedve vizsgálgatta benne, mi lesz az aznapi menü. Nyilván az évi több millió látogató itt bosszulja meg magát. Az állatok nagy ívben elkerülik a környéket. Akkoriban még ez a kis ormányos medve volt a nemzeti park kabala állata, mára ezt lecserélték a jaguárra, nem mintha azok úgy rohangásznának errefelé, de kétségtelenül sokkal menőbb.
  Az út fénypontja természetesen az volt, amikor egy stégen kiértünk a vízlépcső egy olyan pontjára, ahol felettünk és alattunk is dübörgött a félelmetes víztömeg. Nem csak a ruhánk nedvesedett át, de még szemünk sarka is.
  A legjobb az egész kirándulásban, hogy végig lefele haladunk, és a szintkülönbséget egy lifttel hidalhatjuk át az út végén. Azért 32 fokban 98 százalékos páratartalom mellett ez nem elhanyagolható körülmény. Rövid sétával eljutottunk a busz végállomására, ami visszavitt a bejárathoz. Ebédidőben mindjárt egy feketelevest kellett bekajálnunk, amikor kiderült, hogy a parkolásért fizetendő 55 reál (4000 Ft) nem egy napra értendő, hanem óránként...

  A brazil oldalon elhelyezkedő város, Foz do Iguaçu, meglepően nagy és fejlett. Ennek oka nemcsak a vízeséshez kapcsolható turizmus, hanem a paraguayi határ túloldalán álló Ciuidad del Este település, amivel élénk kereskedelmi kapcsolatot bonyolít. Erről majd írok a Paraguay bejegyzésnél. Amit most kiemelnék, hogy a helyiek nem elégedtek meg a jókora bevétellel, amit a nemzeti park belépőjegyéből (és a parkolójegyből) besöpörnek, hanem további attrakciókat kínálnak az idesereglő látogatóknak. Ilyen mindjárt a park bejáratának közelében lévő Parque das Aves, ahol megtekinthetjük azokat a színes, helyi madarakat, amiket esélyünk nincs természetes környezetükben megfigyelni.
  Nem messze innen egy esti szórakozóhely várja az érdeklődőket. A Wonder Park Foz egyedülálló látványossága az, hogy ötven ikonikus autót állítottak ki, amelyeket híres filmekből ismerhetünk. Ezen kívül még egy fény-showt is megtekinthet a nagyérdemű, ami a legnagyobb Brazíliában.
  Szintén a parkba vezető út mentén láttuk a Dreamland Museu de Cera épületét is, ami nyilván jó szórakozás lehet kicsiknek és nagyoknak egyaránt.  Sajnos én már túl nagy vagyok a dinókhoz és transzformerekhez, úgyhogy ezt kihagytuk, annál is inkább mert epekedve várt minket a vízesés argentin oldala.

Argentin oldal

  Nem bocsátkozom annak latolgatásába, hogy melyik országból nyújt szebb látványt a vízesésrendszer, ezen vitatkozzanak csak a helyiek. Annyi tény, hogy ha már idáig eljutott az ember, balgaság lenne kihagyni bármelyiket is. Annál is inkább, mert a határátlépés nagyon egyszerű, pedig egyesek azzal riogatnak, hogy óriási sorok kígyóznak az állomások előtt. Biztos van ilyen is, de most, hogy három nap alatt négyszer robogtam keresztül a legkülönbözőbb napszakokban, azt a tapasztalatomat tudom megosztani, hogy maximum fél órát kell várni Argentínából Brazília felé, fordítva pedig jóformán semmit. Brazíliából kifelé egyszerűen nincs ellenőrzés. Fura, de így volt. Ráadásul, ha valaki busszal közlekedik, annak külön sávot biztosítanak, tehát még a félórás sorban állást is megúszhatja.

  Argentínában maradt az analóg rendszer. Parkoló sorompós bácsival, jegypénztár angolul is beszélő nénivel, akitől megtudtuk, hogy a parkolást is nála kell kifizetni, ami egész napra annyi volt, mint a braziloknál tíz perc (!). A belépőjegy is olcsóbb, pedig a szolgáltatás legalább annyira színvonalas. Csak itt nem busz visz közelebb a látványossághoz, hanem kisvonat. Igaz, ehhez hatszáz métert kell sétálnunk a bejárattól. (Addig is vesz a turiszt egy bambit.) Ott jártunkkor felújítási munkálatok folytak, és csak az első megállóig vitt a vonat, ráadásul a hátsó területeket nem is lehet máshogy megközelíteni. Szóval, fele annyi látványosság jutott ugyanannyi belépődíjért. (Akárcsak nálunk az M7-esen, ahol a felújítási munkálatok miatt lezárt sávok egyenesen arányosak az autópályadíjak emelkedésével.)

  „Alsó ösvény” nevű, 2 km hosszú túraútvonal egy kört tesz meg néhány zuhatag felett kiépített acél stégen, hogy aztán elérjen a Salto San Martin vízesés tetejéhez. Itt újabb lélegzetelállító felvételt készíthetnek az Insta-huszárok, csakhogy pukkadjanak meg otthon a barinők.

  Kipróbáltuk az étteremkomplexumot is, mert az árai barátságosnak tűntek. Az ala cart részleget időigényessége miatt elvetettük, de a büfépultnál nem álltak sokan, így ott burkoltunk be néhány falatot. Sajnos a légkondit és az asztaltakarító nénit mellőzték, ami jelentősen ront a vendéglátóhely osztálybesorolásán, de a kajától nem lettünk betegek. (Nem árt, ha pálinka van nálad!) Az erdőn át akartunk vágni, hogy hamarabb elérjük a visszafelé induló kisvonatot, de egy civil ruhás parkőr kérdőre vont bennünket... Lehet, hogy nappal is támadnak a jaguárok? Vagy egy vér-tukán törhet az életünkre? Szerencsére a legvadabb teremtmény egy lajhármozgású tegu volt az út mentén, akinek nem szerepel az étrendjében magyar turista.

  Az argentin-brazil-paraguayi hármashatár csücskében meghúzódó Puerto Iguazú lényegesen kisebb település a két folyó találkozásának túloldalán fekvő városoknál, de a kilátópontja a legjobban kiépített. Jól látszik a Paraná-folyó felett átívelő új híd, (2024 tavaszán még nem adták át) és az Iguazú-folyón közlekedő komp is.  Ezen kívül talán csak egy rendezvényközpont homlokzata érdemel említést.

  Repülőteréről viszont nemcsak belföldi járatokra szállhatunk fel, hanem a kontinens nagy városaiba is indulnak gépek. Így jutottunk el Santiago de Chilébe, de erről majd legközelebb.