Curaçao

 Én nem tudom, minek hajszolom a karibi életérzést, amikor egy begyepesedett európai vagyok. Erre akkor jöttem rá, amikor kikötöttünk Willemstadban, és megnyugtatott a rendezett városkép, a modern lakóparkok, és a hangulatos óváros látványa, ahogy kitekintettem a kabinunk ablakán. Az autók modernebbek, és a jó oldalon közlekednek. Az autókölcsönzős nem sumákol, nem trükközik, csak az a kérése, hogy lehetőleg ne úgy hozzuk vissza a kocsit, hogy tele van homokkal és az ülés vizes az átázott fürdőruháktól.

Felszabadultan léptünk ki a hajó, negyedik szintjén lévő kijáratán. Egy tengerésztiszt lecsippantotta a kártyánkat, ellenőrizve a monitorján, hogy valóban a saját azonosítónkkal akarjuk elhagyni az úszó szállodát, és azonnal Curaçao fővárosában találtuk magunkat. Semmi további ellenőrzés, se útlevél, sem, amivel a hajón ijesztgetek, hogy nem vihetünk be élelmiszert a szigetre. Ez egyébként az előző két szigeten is rendkívül lazán működött. Ott ugyan láttunk néhány egyenruhást, de unottan bámulták a turista hadakat, egyet sem emeltek ki szúrópróba-szerűen.

A Smart autókölcsönző színes bódéját néhány lépésre találtuk a mólótól, pontosan ott, ahol a GoogleMap jelölte. A pult mögött ücsörgő kislány hibátlan angolsággal tájékoztatott a leglényegesebb tudnivalókról, majd aláíratott a tabletjén egy nyilatkozatot, hogy megértettem, a kocsiban tilos a dohányzás és tengerparti homok belapátolása. Megmutatta, hol áll a kocsink, kezembe nyomott egy kulcsot, és jó utat kívánt. Az egész nem tartott öt percig, még csak egy hitelkártyát sem kért. Igaz, előre kifizettem a teljes körű biztosítást még otthon, de ez akkor is szokatlan. Megelégedettségemet fokozta, hogy egy vadiúj kisautót kaptunk, még be sem volt járatva. Azonnal nekivágtunk felfedezni a Budapestnél kisebb nagyságú szigetet, amelynek 150 ezres lakossága szemmelláthatóan jobban él, mint sok más karibi országban. Ennek fő oka az olajfinomtó, ami az olcsó venezuelai nyersolajat dolgozza fel, jó pénzért eladható üzemanyagra, de nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a Holland Királyság társult tagállama. (Ki is kiáltottuk a függetlenséget, meg nem is. Nekünk ne dumáljanak az életünkbe az egykori gyarmatosítók, de azért a pénzt küldhetik.)

Elsőnek a Hato barlangot kerestük fel, ami egy háromezer éves képződmény, ami egy gigantikus földrengés eredményeképp került a tenger alól a vízfelszín fölé. Pontban kilenckor nyitott a pénztár, elsőként vásároltuk meg a 10 dolláros belépőjegyet, de perceken belül begurult több kisbusz is, így egy kb. harminc fős társasággal vágtunk neki a barlang bejáratához vezető lépcsősornak. Idegenvezetőnk itt is kifogástalan angol kiejtéssel magyarázta el, miért lehet egy cseppkőbarlangban korall maradványokat találni. Ezt csak azért emelem ki, mert a curaçaoiaknak van ám saját nyelvük, a papiamento. Holland, spanyol keverék, egy kis afrikai beütéssel. Aggteleket megjárt turistáknak elég gagyicska ez a barlang, de látványos megvilágításokkal igyekeznek érdekesebbé tenni. Ami a különlegessége, hogy dög meleg van odabent, ami egy barlangtól elég szokatlan. Kijőve a denevérek lakta üregekből, tettünk egy sétát a közeli „indian trailen”. Ügyesek lehettek az arawak indián őslakosok, hogy már a XV. század előtt betonozott járdákat építettek a kertépítőmérnöki pontossággal átgondolt parkba.

Útitervem következő állomása a Christoffel National Park lett volna, ahol felgyalogolhattunk volna a sziget legmagasabb pontjára egy kis panorámáért, és esetleg lencsevégre kaphattunk volna az itt élő fehér farkú szarvasokból egy kapitális példányt. Azért a feltételes mód, mert a hegyre tartó műutat sorompó zárta el. A közeli látogatóközpontban pedig közölték velünk, hogy a kirándulóösvényekre csak reggel hat és tíz között engednek fel turistákat. Csak mondom: hatkor itt még javában sötét van. Csalódottan konstatáltuk, hogy nem kutyagolhattunk fel a tűző napon, szúrós bozótok és kaktuszok közt a hegycsúcsra. Merthogy ezen a szigeten nem sok fát látni. Termőtalaj is alig, leginkább szikes, köves vidék. Most már értem, miért engedték az angolok, hogy Hollandiáé legyen ez a sziget.

A nemzeti park egy másik látványossága az innen két kilométerre lévő Shete Boka (hét öböl) Park. Itt már 30 dollárt kértek el kettőnktől, cserében, autóval közelíthettük meg a leglátványosabb partszakaszokat. Valójában arról van szó, hogy az Atlanti-óceán felől érkező, felkorbácsolt hullámok csapkodják a parmenti sziklaképződményeket, nem kis megelégedettségére az idelátogatóknak.

Napok óta itt kavarunk a Karib-tengeren, de még egyszer sem mártóztunk meg a vizében. Ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy a legjobbnak mondott, Grote Knip-öblöt vegyük célba. Igazi csemege volt számomra; mármint fikázhatóság szempontból. Az a fajta strand, amit lehet fényképezni úgy is, hogy képeslapra is felhasználható legyen, de ha lemegyünk a nép közé, elénk tárul a szakadt valóság. Ennek ellenére, megmártóztunk a tengerben, és egy újabb csalódással lettünk gazdagabbak: a víz nem meleg. Legalábbis nem annyira, mint ami elvárható lenne, amikor egy védett öblöt egész évben süt a trópusi nap, és mindig harminc fok feletti a nappali levegő hőmérséklete. Hamar eldöntöttük, nekünk nem kell egy ház az óceán partján, amikor végleg visszavonultunk, ahogy a ladánybenyei fiúknak. Itt meg aztán végképp nem.

Mielőtt visszaszálltunk volna a hajóra, természetesen besétáltunk Willemstad központjába, hogy megnézzük a kikötő tarkabarka házait, és a Koningin Emma hidat. „Az Öreg Lengő Hölgy” egy 1888-ban épült pontonhíd, ami rendszeresen kinyílik, hogy a hajók áthaladhassanak alatta. Ilyenkor a gyalogosokat ingyenes kompok szállítják át a szemközti városrészbe. Zárásképp egy kis naplemente nézés egy partmenti bárban, Blue Curaçao koktéllal a kezünkben? Nem rossz, mi? Lehet, hogy megtaláltam a magam karibi életérzését? A második pohár után biztosan.

Fotók később

◄Előző kikötő: Grenada Következő kikötő: Cartagena►