A 22. napon Puerto Quetzalban kötöttünk volna ki, de Guatemalában szükségállapotot hirdettek ki börtönlázadások és erőszakhullám miatt. Ez a kis apróság elrettentette a kapitányunkat, és úgy döntött, passzoljuk a helyet. Ezzel jól megszívatott minket, mert a következő három nap elcsúszik, és nekünk volt egy más cégnél befizetett kirándulásunk Mexikóban, amit így elbuktunk. Már épp kezdtem sajnálni magunkat, amikor feltűnt, hogy a hajónk még egy órával a megadott indulási időpont után is a Costa Ricai kikötőben vesztegel. Hamarosan kiderült az oka is: két szirénázó mentő jelent meg a mólón és elszállítottak két utastársunkat, akinek innen is jobbulást kívánok. Na igen, a problémák itt kezdődnek.
Sebaj, egyedül vágtunk neki, hogy felfedezzük Puerto Vallarta bájait. Jól felkészültem otthon, kinéztem, hogy hol a buszmegálló, és hányas számú járattal jutunk be a központba, és hány megállót kell megtennünk. Rögtön jött is egy busz, szám semmi, felirat semmi. Bekiabáltam a sofőrnek – Centrum? – mire bólintott. Olvastam valahol, hogy 10 peso a menetjegy, de 1 dollárost is elfogadnak helyette, ezért felmutattam két Washington portrét, mire egy furnérlemezből tákolt ládikára mutatott, hogy oda tárazzam be. Miután begyömöszöltem a két dolcsit a lyukon, letépett két jegyet egy tömbről, mint régen a kalauzok a BKV-n (ha még emlékszik rá egyáltalán valaki), és már zötyögtünk is a központba. Hogy milyen mázlink volt a busszal, az csak később derült ki.
A GoogleMap itt csődöt mondott, már ami az útvonaltervezést illeti. A négy megálló helyett tizennégy lehetett, mert szinte minden sarkon megállt Pedró, aki végig mobilozta az egész utat. A citybe vezető főutat elegáns szállodák és butikok szegélyezték. Ez nem az a Mexikó, amire én emlékeztem. De hát Puerto Vallarta egyike a leggazdagabb városoknak a környéken. Bevallom, én még soha nem hallottam róla korábban, nálunk folyton Cancunt meg Acapulcot hájpolják, pedig manapság a legtöbb amerikai és kanadai itt vásárol ingatlant. Száz évvel ezelőtt még nem volt itt semmi, aztán autóút épült a környéken, és elkezdtek özönleni a beruházók a meseszép partra, ahol a hegyek összeérnek az óceánnal, egy kis strand szélességnyi homokcsíkot hagyva az üdülni vágyóknak.
A város ikonikus építményével kezdtük a part felfedezését. A Los Arcos egyfajta amfiteátrum, ahol ingyenes előadásokat, zenei fesztiválokat, néptáncbemutatókat rendeznek. A boltíveket 1970-ben hozták egy Guadalajara környéki haciendáról a mexikói elnök és Richard Nixon találkozója alkalmából. Tehát nem túl régi, és nem is igazán szép építmény. Ráadásul az eredeti köveket 2002-ben egy hurrikán pusztította el, ez már csak másolat. Ennek ellenére misztikus erőt tulajdonítanak neki, és nászutas párok ezrei özönlenek ide az országból, hogy szerencsét hozzon nekik.
A parti sétány következő említésre méltó építménye egy gyalogos híd, ahonnan jól fotózható a strand. A másik turistacsalogató szerkezet, egy rozsdamentes acélból készült, kanyargós móló, ami csak drónfelvételről néz ki látványosan. Letelepedtünk egy stilizált vitorla árnyékába és néztük, ahogy a turisták várakoznak a különböző hajókirándulásokra. Feltűnt, hogy sok közöttük a férfi. Nem is… csak férfiakat láttunk felszállni egy sétahajóra. Amikor megfordult a húszszemélyes csónak, akkor vettem észre a szivárványos zászlót a végében. Ezek után már nem lepődtem meg, hogy az öböl hátsó felében már csak férfi párokat látni a bárokban, vagy a tengerparton. Semmi ízléstelenkedés, de azért mégiscsak fura volt megtapasztalni, hogy ennyire homokos erre a tengerpart.
A stranddal párhuzamosan futó utcában indultunk vissza a sétautunk elejére, hogy közben tiszteletünket tegyük a Parroquia de Nuestra Señora de Guadalupe, 1930-as években épült katolikus templomban, melynek érdekessége, hogy Máriát sötétbőrű nőként ábrázolják. Szinte naponta tartanak itt esküvőket, de mi épp egy temetési szertartás közepébe csöppentünk, úgyhogy nem is alkalmatlankodtunk sokáig.
Elég is volt aznapra a kutyagolásból, ezért a buszmegálló felé vettük az irányt. Hanem az igazi kaland csak ezután kezdődött. Sorra jöttek a szakadtabbnál szakadtabb buszok, de vagy nem volt rajtuk felirat, vagy egészen más, mint amit a GoogleMap útvonaltervezője javasolt. Végül mindegyik sofőrnek felkiabáltam, hogy – Marinas? – de csak fejcsóválás volt a válasz. Egy órás várakozás után, amikor már a taxikat kezdtem figyelni, befutott egy busz, ahol a pilóta bólintott a kikötői irányt firtató kérdésemre. Mondott még valamit, amit nem értettem, de kit izgat, végre elindultunk, és még ülőhelyet is kaptunk. Aztán kiderült, hogy mit akart közölni. Az utat tüntetők zárták el, és egy ponttól nem tudott tovább haladni. Szerencsére már nem jártunk messze a kikötőtől, ezért viszonylag könnyűszerrel el tudtunk gyalogolni a hajónkig. Mondjuk, előtte még át kellett vergődnünk egy butiklabirintus-rendszeren és egy „kézműves” piacon, de az út végén vidáman állhatunk be az MSC biztonsági átvilágításához kígyózó sor végére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése