Pura Vida! Köszöntött az idegenvezetőnk, amikor felszálltunk a hatalmas buszra, hogy egy újabb kiránduláson tanulmányozhassam a tömegturizmus anatómiáját. Szószerinti fordításban tiszta életet jelent, de a köszöntésen kívül használják minden másra is. Amikor azt kérdezzük mizu, majd, amikor válaszolunk erre, a pusztán udvariasságból feltett kérdésre, akkor is mondhatjuk. De van más costaricum, amivel megkülönböztetik magukat a szomszédos országok spanyol ajkú lakosaitól. Ilyen a piko (nőknél pika) szó, amit a Costa Ricai illetőségű egyén helyett használnak, hiszen az túl hosszú lenne.
A 34 ezres Puntarenas fekvése különleges: utcái és házai egy alig pár száz méter széles és 5 km hosszú, tengerbe nyúló, keskeny, homokos földnyelven sorakoznak. Erről kaphatta a nevét is: a "punta arena" homokos kiszögelést jelent.
A XIX. század végéig itt volt Costa Rica egyetlen kijárata a tengerhez, mivel a limóni vasút megépítése előtt a karibi parthoz nem lehetett kijutni a dzsungelek és mocsarak miatt. Puerto Limón fejlesztésével Puntarenas a második helyre szorult. A homokos földnyelv városában koloniális építészeti emlékeket nem találunk, de még modern magasházat sem, amelynek tetejéről végig tekinthetnénk a városon. A turistákat leginkább a közeli Tárcoles-folyó torkolatához viszik, ahol krokodilok hemzsegnek a vízben. Beneveztünk egy ilyen kirándulásra, hátha a fizetős túra érdekesebb, mint a limóni ingyenes. Lelövöm a poént, nem az.
A buszok egészen kijöttek a keskeny mólóra, alig kellett néhány lépést tennünk, és már ott ücsöröghettünk a sok néni bácsi közt, akiknek csak addig fáj minden mozdulat, amíg nem a legjobb ülőhelyre vadásznak. Olyankor megtáltosodnak, és egy rögbijátékos buzgalmával törnek előre, hogy aztán ismét belassuljanak a kiszemelt szék előtt, feltartva ezzel a többieket. A helyi vezető vicceskedik, hogy spanyolul kezdi a mondókáját, mintha rossz buszra szálltunk volna fel, de a poén később bénává válik, amikor kiderül, hogyha angolul beszél, azt sem nagyon érteni. Az úton hosszasan ecseteli milyen jó minőségű a Costa Ricai kávé, de nem képesek eleget termelni belőle, úgyhogy azt leginkább csak Európában tudunk inni, ők itt brazil és kolumbiai kávét fogyasztanak. Egy órányi zötykölődés után megérkeztünk egy mangrove erdővel szegélyezett folyópartra, ahol egy hevenyészett stéghez kikötött hatvan személyes csónakba tereltek bennünket. A tákolmány elindult, és mindjárt az első métereken meg is állt, mert egy krokodil háta domborodott a sáros folyóparton. Az előttünk ülő úr, izgatottan rántotta maga elé ágyúcső méretű fényképezőgépét, de feleslegesnek bizonyult a teleobjektív, mert a csónak közelebb oldalog a hüllőhöz, hogy mindenki ámuldozhasson a látványától. A következő métereken hamar kiderül, hogy a környék teli van kisebb, nagyobb krokodillal, nem kell senkinek aggódni, hogy fotó nélkül megy haza. Nagyjából ennyi. Mielőtt még elértük volna a tengeri kijáratot, visszafordultunk, de már csak madarakról tudott áradozni a vezetőnk, és ornitológiai kiselőadást tartott olyan szárnyasokról, amiket a Kisbalatonon is százával látni. Az utasok rezignáltságán látszott, hogy aki még életében nem látott krokodilt természetes környezetében sütkérezni a parton, ez a mutatvány annak is kevés. Ezt nevezik tipikus turistacsapdának, és én szépen besétáltam. Eszembe jutott, hogyan állok bosszút ezért. Ha egy Costa Ricai csoport érkezik hozzánk, megszervezek nekik egy szafarit a magyar tengernél. Beültetem őket néhány vízibiciklibe, majd a part mentén haladva ecsetelem nekik, hogy az ott egy hattyú, azok pedig vadkacsák. Látják azt az egzotikus hüllőt ott tekeregni a köveken? Na, az egy igazi sikló. De van ám sok hal is a tóban, csak nem látni őket. Keszeg, ponty stb. Hekk sajnos már nincs, mert azt mind kiették a nyaralók.
Az egyetlen valódi élményt az jelentette, hogy a visszaúton láttunk egy hét-nyolctagú arapapagáj-rajt felreppeni az útmenti fáról. Természetesen nem figyelmeztettek előre a szemétládák, ezért nem tudom fotóval bizonyítani.
Hogy ne unatkozzunk, jelentkeztünk egy délutáni programra is. Nem vártam tőle sokat, és jól tettem. Új busz, új idegenvezető (őt legalább lehetett érteni), és egy beigért kulturális program. A közeli Esparza városkában szálltunk ki még három nagy busznyi utas társaságában. Megnéztük a templomot, majd a főtéren kihelyezett székeknél gyülekeztünk. Hamarosan a helyi általános iskola tánckara mutatott be néhány tradicionális Costa Ricai öltözetet és… mondanám, hogy tánclépést, de a cuki gyerekek kényszeredett mosolyán látszott, hogy csak a potyaötös miatt jelentkeztek a feladatra, nehogy meghúzzák őket spanyolból. Ráadásul, mi már a sokadik csoport lehettünk, teli volt velünk a pörgekalapjuk.
A program azzal zárult, hogy most is elmentünk a krokodilos folyóhoz, mert egy mega szuvenírshopban kellett megkóstolnunk a kávéjukat és a helyben készült csokoládéjukat.
Már besötétedett, amikor visszaindultunk a hajóhoz. Kihasználtam, hogy minden szavát értem az idegenvezető hölgynek, és jegyzeteltem néhány érdekességet, amit most megosztanék közszolgálatilag.
Ha már a sötétedésnél tartottam, ide illik, hogy ebben az országban nincsenek évszakok. Az időjárás mindig hasonló, az egyenlítő közelsége miatt még a napok is egyforma hosszúak. Leginkább csak azzal tagolják fel az évet, hogy mikorra esik a kávészüret. A kávé amúgy a legnagyobb biznisz az országban. A banán csak a harmadik, megelőzi őt a mikrocsip-gyártás. Ugyanis az Intel cég – kihasználva a különleges adókedvezményeket – ide helyezte át a termelését, (Trumpli bácsi nagy bánatára). Ez után jön a turizmus, majd az autókereskedelem. Itt meg kell, hogy jegyezzem, a saját autóparkjuk nem túl fiatal. A kamionok pedig kifejezetten muzeális darabok. Mintha az összes régi, csőrös Mack és hasonló amerikai nyergesvontató itt végezné be a pályafutását. Pedig a gazdaság szekere jól megy, a minimálbér jelenleg 700 $, tehát több mint nálunk. Az oktatás ingyenes, még a négy állami egyetemen is, de az egészségügyi ellátásokért fizetni kell. Csakhogy a kötelező egészségbiztosítás mindössze 60 $, tehát még a 9%-ot sem éri el. Magas színvonalú az orvosképzés, ennek köszönhetően a legfőbb bevételi források közé tartozik még az egészségturizmus. Ha egy észak-amerikai nő nagyobb dudákra, vagy kacsacsőrre vágyik, itt fele annyiért átszabják, mint az USA-ban vagy Kanadában. Ezen kívül még áramot is exportálnak. A rengeteg vízierőmű áramtermelésének csak a felét használják fel, a többit eladják.
Bár gazdagságnak még a nyoma sem látszik a Gazdag Parton (Costa Rica), az emberek jól érzik magukat itt. A Happy Planet Index szerint 2019-ben a világ legboldogabb országa volt. Ehhez talán köze lehet annak, hogy itt sosem basáskodott diktátor, a demokrácia a függetlenné válás óta jól működik. Négyévente tartanak elnökválasztást, a következőt éppen egy hét múlva. Mindkét idegenvezetőnk szóba hozta ezt, és látszott rajtuk, hogy ők változást szeretnének, és az ellenzék női jelöltjét látnák szívesebben az elnöki székben. Ő lenne az ország történetében a második női elnök, de ehhez a második fordulóban a szavazatok minimum 45 százalékát meg kell, hogy szerezze.
Érdekesség még, hogy Costa Ricában nincs katonaság. Nemcsak sorkatonaság, hanem semmilyen. Ráadásul jó pár éve a vadászatot is betiltották, ezért hivatalosan csak a rendőrnek lehet fegyvere. Lehet, hogy ezért, de itt a legjobb a közbiztonság a régióban.
Megmosolyogtató volt az összehasonlítást, de tetszett, amikor Luciela azt mondta, hogy Costa Rica pont akkora, mint Svájc, és annyian is lakják. Ráadásul itt is keverednek a nemzetiségek, mint az alpesi országban, egyedül a hó hiányzik.
Fotók később
◄Előző kikötő: Panama-csatorna Következő kikötő: Puerto Vallarta ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése