Paraguay

Egyhónapos dél-amerikai utazásunkba belefért volna, hogy néhány napot eltöltsünk a Magyarországnál négyszer nagyobb, trópusi országban, de minél többet olvastam a helyről, annál kevésbé éreztem szükségét, hogy szűkre szabott nyaralásunkból több napot áldozzak rá.

  A Magyarországnál négyszer nagyobb ország alig több mint hétmillió lakosának nagy része a kontinens legszegényebbjének mondhatja magát. Ennek oka lehet, hogy nincs tengerpartja, (de még síparadicsomai sem), értékes ásványi kincsei, és ami a turizmus szempontjából leginkább lényeges: kevés a természeti és épített látványosság. Elmaradottságuk okozója lehet még, hogy a huszadik században többnyire diktátorok irányították az országot, akik többször háborúba kényszerítették a népet. Viszont az Iguazú-vízesésnél eltöltött hétvégénkbe belefért, hogy átugorjunk a hármas határ túloldalán elterülő, második legnagyobb paraguayi városba.

Ciuidad del Este

  Argentínában bérelt autónkkal először Brazíliába kellett belépnünk, mert csak onnan közelíthető meg a Paraná-folyó túloldalán fekvő város. Az új hídhoz vezető utat még csak most építik mindkét oldalon, így maradt az egyetlen közúti megközelítési lehetőség, a jó öreg Nemzetközi Barátság Hídja. Miután a Ciuidad del Este szabadkereskedelmi övezet, ráadásul Paraguayban 10-20 százalékkal olcsóbbak a műszaki cikkek, meglehetősen élénk a forgalom a hídon. Seftelők, ingázó vendégmunkások (és kíváncsiskodó turisták) tolonganak a kétszer kétsávos úton, de miután egyik oldalon sem zaklatják az autósokat holmi útlevél felmutatásával, viszonylag gyorsan átértünk.

  A város egyik legnagyobb látnivalója az Itaipu-gát. A világ egyik legnagyobb vízerőműve 1984-ben kezdte a termelést, és 2016-ban már több mint 103 millió kWh-t termelt. Éves energiatermelése a Három-szurdok-gátéval vetekszik. Ez az egyik legdrágább műtárgy, amelyet valaha ember épített. A projekten 40 ezer ember dolgozott 16 évig. Brazília és Paraguay (a gazdasági érdek miatt) felül tudott kerekedni százéves ellenségeskedésén, és most az erőmű 27 millió háztartásnak fedezi az energiaigényét. Ingyen látogatható, de csak délután háromig. A látogatóközpontból busszal viszik a népet egy kilátópontból, ahol, ha szerencsénk van, éppen nyitva találjuk a túlfolyót.

  A másik nagy durranás egy vízesés a város déli végénél. A Saltos del Monday bárhol a világon óriási szenzáció lenne, de 20-30 kilométerre az Iguazútól esélye nincs. Pedig a kis Monday-folyó is tud nagyot esni, ha akar, amit személyesen is megtapasztaltunk. A délutáni órákban már egy autó sem állt a parkolójukban, már azt hittem, bezártak. Bizonytalan léptekkel nyitottam ki a szuvenírbolt ajtaját, ahol aztán megtaláltam a pénztáros lányt. Úgy nézett ránk, mintha adóellenőrök lennénk. Közölte, hogy 12 amerikai dollár a belépőjegy és közben egy tableten mutatta, mire számítsunk. (Távozás után nincs reklamáció.) Lesétáltunk a folyópartra, ahol csak a hang sejtette, hogy itt nem egy szalajka-völgyi fátyolvízesés csordogál. A kilátópontról aztán elénk tárult a 120 m széles és 45 m magas zuhatag. A vízoszlop aljára egy lifttel lehet lejutni, amiért külön 4 dollárra lehúztak, de megérte. Ott lehetett igazán érezni a súlyos víztömeg erejét.

  A város érezhetően lepattantabb, mint a brazil oldalon lévő Foz, de azért nem tűnt annyira csórónak. A hipermarketben minden kapható, a kínai áruházban meg még annál is több. Talán csak az őgyelgő suhancok és a rosszarcú kéregetők borzolják jobban a látogatók idegrendszerét. És, ha már az arcoknál tartok, el kell, hogy mondjam, amit a Wikin olvastam: a lakosság 95 százaléka mesztic. A hódítók régi hagyományukkal ellentétben, itt nem irtották ki az őslakosokat, és feltehetően a guarani indiánlányok sem lehettek csúnyák... Mindenesetre szimpatikus, hogy az ország lakosságának nagy része a spanyol mellett beszéli a guarani indiánok nyelvét is. Sőt, még a pénzüket is így hívják.
  Ebben a városban jelentős még az arab kisebbség is, akik itt ragadtak, miután segítettek felépíteni az erőművet. Aztán, ha már benne voltak az építkezésben, felhúzták maguknak az Alkhaulafa Al-Rashdeen mecsetet, bizonyítva a keresztényeknek, hogy békés népek, és nincs közük a terrorizmushoz. Állítólag burkolásnál Szaúd-Arábiából importált köveket is felhasználtak.

  Megálltunk még a városi könyvtárnál, mert a Tripadvisor feldobta, mint látványosság. Valójában csak a története érdekes: miután a város kinőtte a központ közelében lévő repülőteret, bezárták és a főépületet alakították át könyvtárnak.
  Volt egy olyan tervünk, hogy estig még csoszogunk egyet a belvárosi árusok bódéinál, de hat körül már szinte mindegyik bezárt, ráadásul a határnál gigantikus dugó kezdett kialakulni, úgyhogy jobbnak láttuk még világosban elhagyni ezt az érdekes települést. A hídon aztán kiderült, a torlódás egyik oka, hogy motorosok járnak oda dumcsizni, fittyet hányva a hídon parkolásról szóló KRESZ szabályoknak. Könnyes szemmel vettünk búcsút Paraguaytól, kicsi az esély rá, hogy valaha is visszatérünk.