Ishigaki nevét korábban még csak nem is hallottam, pedig állítólag a japánok kedvenc üdülőhelye. Trópusi strandok, pálmafás édenkertek, és minden, ami kell egy üdüléshez, csak hát olyan japános. Nem kezdenék fejtegetésbe, hogy mit értek ez alatt, de remélem a következő napok leírása és fotói közelebb viszik az olvasót a japán életérzéshez, ha van egyáltalán olyan. Nem állítom, hogy jó lenne, azt sem, hogy rossz, de mindenképpen más.
Tartalmasnak ígérkező buszkirándulásra fizettünk be, de az idegenvezető bemutatkozója után, (ami tízpercesre sikerült) hamar kiderült, nincs akkora szerencsénk, mint Tajvanon volt. A megállapíthatatlan korú hölgy saját bevallása szerint, ötven éve kezdte a szakmát, de azt már csak én teszem hozzá, hogy egy fél évszád alatt sem sikerült rendesen megtanulnia angolul. Jó, azért a Deutsch Tamásnál több szót ismer, csak sajnos ő sem tudta normálisan kiejteni. Folyton az volt az érzésem, hogy japánul beszél, csak egy-egy szót szúr be az angolhoz hasonló nyelven. Amerikaiak és ausztrálok is ültek a buszon, de még ők is csak bambán néztek ki a fejükből, hogy miről beszél a néni. Ezzel együtt, nem tudtunk haragudni rá, mert látszott, hogy készült. Térképeket és fotókat mutogatott folyamatosan és csak magyarázott, magyarázott, mint, aki soha nem ér a mondat végére. Eközben folyton hajlongott, zavartan vihorászott, mint elsőáldozó a szexshopban.
Ishigaki egy viszonylag kis sziget Japán legdélibb részén, mindössze 300 kilométerre Tajvan partjaitól, mégis Japán negyedik legnépszerűbb tengerjáró-kikötője. Fel is készültek ám rendesen a turistahadak fogadására. Modern buszokkal szállítják a népet ahhoz a néhány látványossághoz, ami képes fogadni egyszerre több ezer embert néhány óra leforgása alatt. Az egyik ilyen az Ishigaki Cseppkőbarlang. Semmi fakszni, nincs vezetett túra, a jegy birtokában mindenki elindulhat a bejáraton lefelé, és egy 660 méteres betonjárda-szakaszon sétálhat a kivilágított cseppkövek között. Bár a bejáratnál kiraktak egy „ne érintsd meg a köveket” táblát, ellenőrzés hiányában ez sokakra nem hatott visszatartó erővel. Kedvem lett volna néhány szerencsétlennek a kezére verni, amikor taperolta a sztéléket, de hát ki vagyok én? Önkéntes rendőr? Szóval csak jól felhúztam magam ezen, és alig vártam, hogy szabad levegőre érjek. Kint aztán megkérdezte tőlem a vezetőnéni, hogy láttam-e már ehhez hasonlót? Nehéz volt megállnom, hogy ne vágjam az arcába, ilyen kicsi és unalmas cseppköveket még nem, mert látszott milyen büszke a barlangjukra, de azért invitáltam, hogy ha szereti az ilyesmit, látogasson el Jósvafőre, ott majd láthat csodát.
Ezután ebédelni mentünk. Egy országútszéli, jelöletlen épületkomplexumnál parkolt le a buszunk, másik három társaságában. Belépve a bejáraton rögtön láttam, hogy itt valami különlegessel készültek. Kis asztalokra helyezett rezsók forralták a lábasba öntött vizet, és nyers zöldségek várták, hogy beledobáljuk őket. Aztán mindenki kapott egy tálca, vékonyra szeletelt kobe marhahúst nyersen, hogy komplett legyen a menü. Ott álltunk megszeppenve, hogy oké, de most mi itt a feladat? Végül egy helyi erő sietett segítségünkre, és megmutatta, hogyan kell meghintáztatni a szelet húst a lobogó vízben, hogy ehetővé puhuljon, majd kedélyesen megmártotta egy szójaszósz-fürdőben. Kata nyersen ette meg az elé rakott zöldségeket, én bedobáltam a saját adagomat a lábasomba, mi bajom lehet? Mondjuk a főtt salátalevél és uborkaszelet nem színesítette eddig az étrendemet, de egy kis rizzsel elment. A szójaszószos hús pedig kifejezetten ízlett. Kár, hogy evőeszközzel nem készültek, mert kis botokkal enni a levest nem annyira kényelmes.
Második programpontként egy hajókirándulást iktattak be a sziget túloldalán fekvő Kabira-öbölben. Sajnos az időjárás komorabbra fordult, de még így is ígéretesnek bizonyult a csónakázás, főleg, hogy egy üvegfenekű járműről beszélünk. Már az első métereken látszott, hogy nem akármilyen korallzátonyok tarkítják a tenger fenekét. Sajnos a fotó nem adja vissza azt a sokszínűséget, és gazdag élővilágot, amit láttunk, de komolyan mondom, a szám is nyitva maradt, amikor kicsit beljebb, elértünk egy olyan vízalatti szirthez, hogy még a tériszonyom is megbizsergetett. Szabályos kanyon sötétje szelte ketté a korallzátonyt, amelyben épp a leghalálosabb tengeri kígyó tekergőzött prédára lesve. A felső rétegek koralltelepét mintha szakavatott tájépítészek rendezték volna el, látványtervezőkkel konzultálva. Az ide-oda hajladozó élőlény ezernyi csápja közül bohóchalak dugták ki fejüket, egy vízszintes platón óriásteknős próbált észrevétlen maradni, de hiába. Ez az élmény feledtette velem a Nagy-Korallzátonynál kimaradt sznorkelezést, mert amit itt láttunk, az minimum Cousteau vagy Attenborough filmbe való.
És még nem volt vége az élményeknek. A nap hátralevő részében egy skanzen falut látogattunk meg. A Yaima Village egy mesterségesen felépített falu, ahová a környező szigetekről szállították oda a régmúlt időkből megmaradt, hagyományos házikókat. Éppen úgy, mint nálunk Somogyban, Szenna településen, csak itt könnyebb dolguk volt, mert elég egy ügyes ács ahhoz, hogy ezeket a farönkökből és deszkákból álló kunyhókat újraépítsék. Miután a berendezésük is meglehetősen puritán, nem egy nagy durranás az egész, ezért érezték, hogy kell még ide valami, amit a turisták csipáznak. Ez pedig nem más, mint a selyemmajmok. (Bocs, de nem hoztam magammal a hajóra a Brehm lexikont. Ha felismered a pontos fajtát, írd meg komment ben!) Egy drótkerítéssel körbevett mini rezervátumot találtunk a falu végén, ott tobzódott az összes látogató kétharmada. Cuki majmocskákat fényképeztünk mindenféle pozícióban, ki a fenét érdekel a halászkunyhó meg a sok tatami.
Fotók később
◄Előző kikötő: Tajvan Következő kikötő: Naha ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése