Fidzsi

Ha olvastad az előző szigeteken abszolvált programjainkat, nagy meglepetés nem fog érni. Bár a Fidzsi-szigetek jóval nagyobb kiterjedésű, több mint ötszáz kisebb-nagyobb szigetből álló ország, hangulatos strandokkal, vadregényes esőerdőkkel és látványos hegyláncokkal, a kikötő és a főváros: Suva környéke nem tartogat túl sok érdekességet az egy napra idelátogatónak. Ezért aztán nem is görcsöltem a túlárazott programokra, és csak úgy kisétáltunk a hajóból. Itt nem táncosok, hanem egy katonai rezesbanda érkezett a fogadásunkra. Szegényeket jól kicsapták a napra, ahol harminc fokkal indítja a reggelt a trópusi klíma. Izzadtak is rendesen, pedig csupa színesbőrű egyenruhás dacolt a meleggel, amiről én, tudatlan sápadtarcú úgy gondolnám, hogy ők jobban bírják. Feltűnt viszont, hogy etnikai összetételük jóval heterogénebb, mint azt az előző szigeteken tapasztaltam. Nem csoda, hiszen ez az ország csak 1970-ben nyerte el a függetlenségét. Előtte a britek ezerszám költöztettek ide indiaiakat, hogy a cukornádültetvényeiken dolgozzanak. Olyannyira, hogy amikor először rendezhettek szabad választásokat Fidzsin, már többségben voltak a hinduk, mint az őslakosok, nem csoda, ha az ő jelöltjük lett a befutó. Ez persze nem tetszett a melanézeknek, ezért 1985-ben rendeztek egy kis puccsot, és ’90-ben új passzusokat véstek a gránitszilárdságú alkotmányukba, amiben az indiaiaknak megnyirbálták a jogaikat. Ebből persze az lett, hogy a dolgos, vállalkozókedvű, rátermett indai elhagyta az országot, amitől a gazdaság hanyatlani kezdett. Azért persze maradt még itt bőven a gangeszpartiakból, és ez meg is látszott, amikor bevetettük magunkat a város forgatagába. Akárcsak Mumbaiban, itt is mindenki az utcán tobzódik, próbál eladni valamit, vagy csak úgy les…

Pár lépést tettünk meg a zöldségpiac felé, amikor letámadott egy turisztikai vállalkozó, hogy nem hagyhatjuk ki az ajánlatát, mert harminc dollárért, légkondis kocsijával elvisz minket annyi helyre, hogy az valami csuda. Amikor rábólintottam, rögtön kiderült, hogy a harminc dollár fejenként értendő, de még ez sem tűnt soknak. Végül kibökte, hogy az „autentikus” falulátogatásnak és a vízesés belépőjének az ára nincs benne, de az bagatell tétel. Akkor már úgy voltam vele mindegy, csak el innen a napról, hol az a légkondis autó? Odakísért egy szebb napokat látott, Nissan kisbuszhoz, ami nálunk hétszemélyes, itt tíz. Nem szaporítom a szót, fél óra kellett, amíg megtelt a busz. Már a sofőr indult volna, amikor megjelent a vállalkozó öt újabb személlyel, hogy ezeket még be kéne passzírozni. Ekkor kitört a lázadás. A német erők még sosem működtek ennyire együtt a franciákkal, mint most. Már készültek kiszállni a járműből, hogy visszakérjék a pénzüket, amikor emberünk jobb belátásra tért, és az új kuncsaftjainak másik autót keresett. Egy negyvenes, fekete nő ült a sofőr mellé, kezében a Lonley Planet útikönyvsorozat Fidzsi-szigetek kiadványával, amiből azt a téves következtetést vontam le, hogy kezdő idegenvezetővel van dolgunk, de tévedtem. Még csak nem is tudott angolul, vagy legalábbis én nem sokat értettem meg abból a kevésből, amikor időnként megszólalt. Valójában csak nehezéknek ült a kocsiba, mert annyit még a sofőrrel is tudtam kommunikálni, mint vele.

Gyakorlott utazók sokszor találkozhattak azzal a jelenséggel, ha egy egzotikus országban kevés a látnivaló, akkor csinálnak, csakhogy jöjjön a turiszt. Nos, az első programpont, a falulátogatás, éppen egy ilyen attrakció. Adott egy szakadt falu a főváros mellett, az pont jó lesz, nem baj, hogy pléhlemezből van a tető és nem pálmalevelekből, a lényeg, hogy fessük szép színesre a házakat, a hülye fehérember majd azt hiszi, eredeti melanéz kunyhó. A központba emeljünk egy szaletlit, ahol majd különböző produkciókkal kápráztatjuk el a jövevényeket. Na persze, miután leszurkolták a tíz dollárt. Amúgy nem akarok gúnyolódni, próbálnak csórikáim megélni, és ez még mindig jobb, minta zsebesnek állnának.

Leültünk az oldalfal nélküli pavilon végébe, a másik felén pedig a zenekar foglalt helyet a földön. A banda abból állt, hogy egy féltucat ember körülült egy magnót, és kareokiztak az előttük hajlongó lányoknak, akiket csak egy táncórára fizettek be, ahol a lábmunkát még nem forszírozták. Végül belibbent egy tűznyelő fickó, aki lángoló buzogányának pörgetésével hozta lázba az egybegyűlteket, utána már csak borravalós kosár reklámozása maradt hátra.

Már azt hittem, hogy vége a látogatásnak, amikor egy levegőtlen hodályba invitáltak bennünket egy könnyű ebédre. Itt állva elfogyaszthattuk, amit a büféasztalról kiporcióztak, de még akkor sem tudtam volna enni belőle, ha nem lett volna negyven fok a helyiségben, és nem sürgettek volna, mert már megérkezett a következő csoport. Odakint ismerős arcokat pillantottam meg a hajóról, de nem nyugtatott meg igazán, hogy ők háromszor ennyit fizettek ugyanezért.

Második, és fő programpont egy közeli „vízesés” megtekintése. A látványossághoz egy keskeny, kátyús út vezet a dzsungelen keresztül, ahová nagy buszok is behajtanak, ezért nem ritka, hogy percekig áll a forgalom, amikor két ilyen találkozik szembe egymással. Húsz perces döcögés után, végül kiszállhattunk egy parkolóban, és elindultunk a kiépített erdei ösvényen a vízi csoda felé. Erről szuperlatívuszokat olvastunk az MSC túraleírásában, és még fürdési lehetőséggel is kecsegtetett. Hamarosan kiderült, hogy amiről itt szó van, az egy felduzzasztott, erdei patak medencéje, amit elleptek a helyiek. Szurtos kiskölykök ugráltak a vízbe, ahol megtermett mamák áztatták hab testüket.

Ez van, amikor az ember spontánkodik. Sokan esküsznek erre az utazási formára, de valójában még egy olyan érvvel sem találkoztam mellette, ami meggyőző lett volna, míg kapásból ötöt felsorolok ellene, de ez most nem teszem, mert kinek a pap, kinek a papné, ugye…

Az utolsó állomás Suva központjában, valami „market” lett volna, de ennek már nem dőltünk be. Nyilvánvaló, egy szuvenír- (vagy bármi más) árus jutalékot fizet ezeknek az embereknek, ha elhozzák a boltjukba a turistákat. Ezt szinte sehol nem lehet megúszni. Itt viszont elkövették azt a hibát, hogy a bolt túl közel volt a hajókikötőhöz, úgyhogy szépen elbúcsúztunk: Bula! (Nem a kísérő nő volt annyira jó karban, itt így köszönnek az emberek.)

Fotók később

◄Előző kikötő: Szamoa Következő kikötő: Új-Zéland ►