A II. Világháború után elzavarták a németeket Nyugat-Szamoáról és az új-zélandiak vették „védőszárnyuk” alá a két nagy és több kisebb szigetből álló területet egészen az 1962-es függetlenség kikiáltásáig. Külön érdekessége még az országnak, hogy 2016-ban gondoltak egyet, és átjegyezték magukat a csendes-óceáni dátumválasztó vonal másik felére, hogy ők tarthassák a világon először a szilveszteri bulikat. Ez azt eredményezte, hogy kedd este elindultunk a két szigetcsoport közötti, mindössze 140 km megtételének, és csütörtökön érkeztünk meg. (Vissza a jövőbe.) A szerda egyszerűen ment a kukába. Mi nem járhatunk úgy, mint Verne regényhőse, Willy Fogg, hogy a nyolcvannapos földkörüli útjukon elfelejtették átállítani az órájukat az időzónák átlépésekor, ezért egy nappal korábban értek Londonba. (Bocs, a spojlerért.) Nekünk megvásárolt repülőjegyünk van Barcelonából haza az érkezésünk napján, nem szórakozhatunk itt kérem a dátumokkal. Így aztán, amíg tegnap még utolsóként értesültünk a BBC-ből a világ híreiről, most elsőként olvashattuk, hogy letartóztatták András, volt herceget, mert az Epstein ungabunga partijain kujonkodott. Várjunk csak, nem is. Egyszerre értesültünk, csak itt közben már holnap van. Nem pontosan látom át a dolgot, minden esetre, be kell szereznem egy friss sport almanachot…
Szamoára érkezve (merthogy időközben egyszerűsítették a nevüket) hasonló jelenet fogadott a kikötőben, mint a nyugati szomszédnál, ahol most tegnap van. Népviseletbe öltözött lányok, fiúk ropták a táncot, az utasok nagy örömére. A szuvenírárusok élesítették a kaszájukat a sátraik alatt, az utazási irodák kuncsaftra vadászó ügynökei a helyi taxisok gyűrűjében fényesítették a tábláikat, hogy csakis ők viszik el a messzeföldről érkezett vándorokat a sziget legszebb helyeire. Nekünk erre a napra egy Getyourguide-on foglalt utunk volt, ahol legkésőbb kilencig oda kellett érnünk. Ezért kényelmesen megreggeliztünk, majd nem sokkal kilenc előtt lesétáltunk a megadott találkozóhelyre, a Tourist Information Centerhez. Csakhogy ez a centert nem találtuk sehol. Végül egy taxist kérdeztünk meg, merre van, aki az öböl túlfelére mutatott, és hogy szívesen elvisz minket. Arra a kérdésemre, hogy hány perc lenne gyalog az út, öttel válaszolt, ami még belefért az időnkbe, ezért elindultunk gyalog. Nem árt egy kis reggeli torna. Aztán amikor letelt az öt perc, és még mindig nem láttunk ilyen nevű épületet, rákerestem GPS-szel. Ő már tizenöt percre becsülte az utat, ezért galopplépésekre váltottunk, miközben már 29 fok volt árnyékban. Végül csatakosan, átizzadt pólóban, lihegve, de pontosan megérkeztünk a megadott helyre. Csakhogy az ott szolgálatot teljesítő hölgyek nem hallottak még az Adventours irodáról, de készségesen felhívták nekem a foglalási jegyen megadott telefonszámot, majd megnyugtatott, hogy hamarosan érkezik a kolléga. Kiderült, hogy emberünk nem akart félig üres busszal útnak indulni, ezért kiment a kikötőbe újabb utasokért. Szóval, amikor felszálltunk a kisbuszra, már az összes ülés foglalt volt. Egy francia házaspár, hogy kényelmesebben utazhassanak, külön sorba ültek. A nagyseggű bácsi, kinézett az ablakon, hátha máshová ülök, míg a még nagyobb valagú felsége (de tényleg, nem mondanám) próbálta magát összehúzni a kínaiakra méretezett, duplaülésen. Végül a tata, látva a vörösödő fejemet, és hogy mindjárt kiráncigálom a helyéről, elvette a vizes palackját az ülésről, amit foglalás gyanánt felejtett ott.
Mindegy, elindultunk, volt légkondi, mi baj lehet? Hát az, hogy a leharcolt jármű nem tudott volna felmenni a hegytetőre egyesben, ha még a klíma is üzemel, ezért a sofőr egyszerűen lekapcsolta. Én csak röhögtem rajta, mert előtte a nyámnyila franciák túl soknak találták a hideget, és kinyafogták, hogy a sofőr lejjebb tekerje a kondit. Most aztán vadul húzogatták az ablakot egy kis levegőért.
A gájd, egy harmincas srác a polinéz rassz összes jellegzetességével, laza térdszoknyában és virágmintás ingében kezdett bele a mondókájába. Először is elnézést kért a késésért, és megígérte, hogy az úton kárpótolni fog minket. Aztán elindultunk a főváros, Apia külvárosába, meglátogatni Robert Louis Stevenson Múzeumot. A híres skót író, akit leginkább a Kincses sziget regényéről ismerünk (én legalábbis csak azt olvastam) Szamoára jött gyógyulni, de hiába, néhány évre rá, fiatalon meghalt. Az ő egykori házában rendeztek be igényes múzeumot. Minden teremben külön idegenvezető mesélt az író és családja életéről, hétköznapjairól, miközben teremőrként is felügyelték a rendet. Ugyan a korabeli használati tárgyak közül egy sem volt az íróé, mégis átfogó képet kaphattunk az itt élők vagyoni helyzetéről, szokásairól.
Ezután felkerestük a sziget legmagasabb vízesését. Szerencsére napsütéses időt fogtunk ki, ezért a vízhozam most jóval kisebb a szokásosnál, de a száz méterről lehulló patak így is jól mutat a fotókon. Innen egy másik, jóval kisebb vízeséshez hajtottunk, ahol viszont egészen közel lehetett menni a folyóhoz, olyannyira, hogy a vállalkozó szelleműek még fürödhettek a hideg vízben. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel, viszont megállapítottuk, hogy amit eddig láttunk, az kellemes meglepetés. Az a tapasztalatom, hogy a harmadik világ országaiban legtöbbször megállt a fejlődés, amikor a gyarmatosító európai hatalmak elengedték a kezüket. A beruházások elmaradnak, a közlekedést nemhogy nem fejlesztik, de még hagyják is lepusztulni a meglévő vasútvonalat stb. Azután, hogy milyen siralmas állapotokat tapasztaltam Amerikai Szamoán, szinte biztos voltam benne, hogy itt súlyosabb lesz a helyzet, de nem. Azt kell, hogy mondjam, még a legtöbb karibi szigethez képest is szebben néznek ki itt a házak, a kertek. Legjobban azt tetszett, hogy az összes porta előtt színes növények pompáznak, az árokpartot rövidre nyírt fű takarja. Szinte egymást múlják felül a szomszédok. Sajnos nincs róla fotóm, de eldobtam az agyam, hogy sok telket krotonsövénnyel kerítettek körül a tulajdonosai. Ez az a tenyérnyi piros, sárga, zöld levelű növény, amit otthon a lakásban tartunk, és egy félméteres példányért már több mint tízezret is elkérnek. Itt tök sűrűn beültetve, kb. két méter magasan visszanyírva, úgy nő, mint a dudva.
A sziget közepén futó hegylánc túloldalán már eleredt az eső, ami ezen a részen mindennapos, ezért itt főleg farmerek élnek. Ne gondoljunk nagy ültetvényekre, inkább csak családi gazdaságok, és csak trópusi gyümölcsöt termelnek, amivel nincs sok meló. Van amúgy egy ipari méretű, kókuszültetvény is, ahol az ország legfőbb kiviteli cikkét termesztik, és dolgozzák fel a legkülönbözőbb formákban. Sok csirke rohangál az útmentén, de még disznókat is láttunk legelészni az erdő szélén. Legnagyobb meglepetésünkre, ezek vadon élő házi disznók, vadászatukat törvény tiltja. Más vadon élő emlősállat nincs is a szigeten, se olyan hüllő, ami árthat az embernek.
Betértünk egy faluba, ahol a főútról lekanyarodva, egy pofás resortba érkeztünk meg. Habár a programleírásban benne volt egy ebéd, nem gondoltam volna, hogy ilyen puccos helyre visznek. Menüből választottuk a jobbnál jobb kajákat, én napernyős dióból szürcsöltem a kókuszlevet, és végül mindent az idegenvezető srác fizetett. Ekkor bocsájtottam meg neki a reggeli szivatást. Egy fish & chips-szel már lekenyerezhető vagyok.
Tele hassal folytattuk az utat a híres strandjukra, ahol leginkább csak turisták lézengtek, és nem annyira a tengerben, mint inkább a part menti, hatalmas lyuk mélyén összegyűlt tóban mártóztak meg. Bevallom, ezt is kihagytuk, kell a fenének, hogy vizes testtel visszaüljek a hideg buszba, amikor előző nap még hőemelkedésem volt. De azt hiszem, ez csak kifogás, valójában nem rajongok a fekete, dzsuvás ciszternákért, még ha trópusi növények fityegnek is a falán.
Levezetésként beugrottunk Apia katedrálisába, ami egy méretes fatemplom a tengerparton. Leginkább festett üvegablakai fogtak meg, amivel mindjárt a keresztutat is megoldották. Itt jegyzem meg, hogy a sziget lakossága 99 százalékban aktív keresztény, de sokan a protestáns vallásnak egyfajta helyi változatát követik. A kongregacionalista irányzat nagyfokú szabadságot enged a helyi közösségeknek, jelentsen ez bármit is. Állítólag vasárnap nincs nyitva se üzlet, se szolgáltatás, mindenki a templomba megy.
Nyugodt érzéssel tértünk vissza a kikötőbe, úgy gondolom, kimaxoltuk Szamoát, és egy szép napot tudhatunk magunk mögött.
Fotók később
◄Előző kikötő: Amerikai Szamoa Következő kikötő: Fidzsi ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése