Montevideo
Habár Uruguay területre kétszer akkora, mint Magyarország, és a lakosság fele Montevideóban él, ez még mindig nem éri el Budapest lakosainak a számát, hiszen az ország teljes népessége csupán három és félmillió fő. (Csak érdekességképpen: a nagyobbik felük olasz származású.)
A tizenhárommilliós Buenos Airesből hajón érkeztünk meg a kicsit álmosnak tűnő Montevideo kikötőjébe, városnéző sétánk is innen indult. Az írások szerint, Magellán kötött ki ezen a helyen, 1520-as expedícióján sőt, ő nevezte el a közeli hegyet Montevidinek. Mégsem a felfedezőnek állítottak emlékművet a kikötőben, hanem a nácik egy II. világháborús nehéz cirkálójának, amit a saját kapitánya süllyesztett el, amikor úgy ítélte meg, hogy ez jobb döntés, minthogy a túlerővel közeledő brit flotta kezébe kerüljön a technika.
Első utunk egy közeli pénzváltóhoz vezetett, mert a nagyobb távolságokat a helyi BKV-val szándékoztuk áthidalni, ahol csak pesót fogad el a buszsofőr. A váltás teljesen európai módon zajlik: hivatalos pénzváltó (és lottóárus) helyiségben, rejtett költségek nélkül, 800 pesót számoltak le 100 dollárért cserébe, ez nagyjából annyi, mintha 10 forintba kerülne a helyi valuta. Örültem, hogy egyszerű lesz az árakat átváltani, mindaddig, amíg meg nem láttuk, mi mennyibe kerül errefelé.
A Mercado del Puerto 1868-ban nyitotta meg kapuját, eredetileg élelmiszerpiacként. A vasszerkezetes épületben jelenleg éttermek működnek és néhány szuvenírüzlet kirakatában szörnyülködhetünk az árakon. Na, jó ˗ gondoltam ˗ ez itt nagyon turistás környék, biztos itt a központi telephelye a Lehúzó BT-nek, ezért indultunk is tovább a sétálóutcán az óváros központja felé.
A Palacio Taranco nem régi épület. A XX. század elején emelt palota érdekességét az adja, hogy ugyanaz a francia építész tervezte, aki a párizsi Diadalívet. 1972 óta művészeti múzeum, festmények, szobrok, textilek, dísztárgyak és európai bútorok láthatók benne. Egy kis téren átvágva jutottunk el a Sarandí utcába, amit nevezhetnék a helyi Váci utcának, csak hát nem az. A földön ülő csöves sodorja a rakétát magának (ez itt legális), amott egy néni kéreget (na jó, ilyen nálunk is előfordul), és az elegáns kirakatokat rozsdás rolójú, elhagyatott üzletek szegélyezik. A butikok árait szemlélve, elbizonytalanodtam, hogy vajon, jól számoltam-e a valuta árfolyamot. Egy panamakalap 40-50 ezer (!) Ft. Kata talált magának egy jó kis ruhát potom hatvanezerért, aminek még nem hallott a nevéről sem (és ha ő nem ismer egy márkát, akkor az nincs is).
Kiértünk egy hangulatos térre, ahol néhányan egy asztalról kínálgatták kézműves termékeiket, mások a méretes platánfák árnyékában adóztak kedvenc időtöltésüknek a maté tea szopókázásnak. A maté egyfajta nemzeti kultusz, hozzátartozik az uruguayi identitáshoz, (bár az argentinok is fogyasztják). A „mate” a tök neve, a teáé (ami úgy néz ki, mint egy zölden szecskázott dohánylevél) yerba, és még a szívószálnak is adtak külön nevet: bombilla. De ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak, a készlet mellé cipelni kell egy termoszban forró vizet, mert a pipaszerűen megtömött csuporból hamar elfogy a nedű, amit folyton után kell tölteni. Nyilván csodás lehet az íze, vagy a szervezetre gyakorolt hatása, ha vállalják az ezzel járó macerát, de azt kell, hogy mondjam, Lipton teához szokott ízlelőbimbóim az első korty után fellázadtak, és visszautasították a szokatlan aromát. Amúgy meg semmilyen frissítő vagy bódító hatása nincs, szóval az egész csak a pózról szól. Egyesek szerint, az összetartozás jelképe is, mert társaságokban közös matéből szürcsölik a lét egymás szájába adva a bombillát. (A Covid meg köszöni szépen.)
A Plaza Constitución sarkán áll a Catedral Metropolitana, ami kívülről nem tűnik nagynak, de ha belépünk, egy szobrokkal gazdagon díszített, méretes bazilikába csöppenünk. A fő tér viszont nem ez, hanem a néhány sarokra fekvő Plaza Independencia. A régi városfalból megmaradt Puerta de la Ciudadela kapun át jutunk a tágas térre, melynek túlsó végén ott ágaskodik a város jelképe, a Salvo Palace. Az 1928-ban elkészült palota 100 m magasságával rövid ideig Dél-Amerika legmagasabb épülete volt. Eredetileg hotelnek szánták, de ez a terv meghiúsult, végül irodáknak és magánlakásoknak adott helyet. Elvileg egy kis tangó múzeum is van benne, de ezt kihagytuk. A tér másik oldalát az elnöki palota képe uralja, ami jó kontrasztja a letűnt korok építészetének, mondhatnám némi eufemizmussal, de valójában letörném a derekát annak a városépítésznek, aki engedte, hogy itt épüljön fel ez az üvegmonstrum. Na, de az igazi csemege a keleti oldalon álló szocreál irodaház, a bájosan kusza légkondi kiegészítőivel.
Egy köpésre innen terpeszkedik el a Teatro Solís, Uruguay leghíresebb színháza (1856), amit Juan Díaz de Solís felfedezőről nevezték el, aki az első európaiként lépett a mai Uruguay területére.
Buszra szálltunk, hogy a város egy másik nevezetességét is lencsevégre kaphassuk. A buszjegyet most 56 pesóért méri a pilóta, és állítólag egy órán át érvényes, korlátlan átszállással. Sajnos ezt nem tudom megerősíteni, cáfolni viszont annál inkább. A húsz perce vásárolt jegyünkkel elhajtott a következő busz sofőrje. Ott álltam, mint Bálám szamara, spanyol nyelvtudás híján, és csak hallgattam bambán, mit magyaráz hosszasan, amikor látta, hogy egy szavát sem értjük. Angolul egyébként nem beszél itt az utca embere, még a fiatalok sem, csak aki el akar valamit adni a turistáknak. Végül nem voltam hajlandó kifizetni egy újabb jegyet, hanem jól megszívattam azzal, hogy gyalog tettük meg a hátralévő másfél kilométert.
Palacio Legislativo (Törvényhozó Palota) 1904 és 1925 között épült. A görög-római eklektikát képviselő parlament homlokzatát, belső falait és oszlopait uruguayi márvány borítja. Hogy ettől szebb-e, azt mindenki eldöntheti magának, nekem speciel a carrarai jobban tetszik.
Az 1913-ban átadott Mercado Agrícola már sokkal inkább emlékeztet vásárcsarnokra, mint a kikötőbéli párja. Bár itt is láttunk turistacsoportokat, azért helyiek is válogattak a zöldségek között. Hanem az árakkal még mindig nem voltam kibékülve. Majdnem minden a duplájába kerül, mint otthon, pedig a lakóházakat vagy a kocsikat nézve, csóróbbak, mint mi. De még a nagy szomszéd, Argentínában is fele akkora árakat tapasztaltam. Aztán rájöttem a közgazdasági összefüggésre: ha egy ország gazdasági állapota hosszú ideje stabil, és a kormányzás kiszámítható, akkor a nemzeti valutába fektetett bizalom is erősödik, vagyis az uruguayi peso felértékelődik a banánköztársaságok, hunták és unortodox kormányok valutáihoz képest.
Rövid látogatásunk után visszatértünk Argentínába, hogy folytassuk dél-amerikai felfedező utunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése